2013. február 23., szombat

ZOE – 5. rész

Érzelmi viharok

– A szentségit, mindenáron ki akarsz nyírni? – kapta ki a kezemből alkalmi fegyveremet bosszúsan Keith, ezúttal a fejét tapogatva.
– Nem tudhattam, hogy te vagy az – vágtam vissza bosszúsan.
– Igen, valóban, biztosan sok embernek lehet még kulcsa – lengette meg előttem a kulcscsomót gúnyosan.
– Jó, hogy mondod! Megérdemelted, mert bezártál! És ha el akartam volna menni? Tisztában vagy vele, hogy ez kimeríti az emberrablás fogalmát?!
– Tisztában vagy vele, mi folyik odakint?! – jött azonnal a gúnyos replika. – Kinéztél te mostanában? Örülök, hogy épségben visszaértem! Elszálltál volna, mint a győzelmi zászló!
– Akkor sem kellett volna bezárnod!
– Lehet, hogy igazad van – sóhajtott megadóan –, de nem hagyhattam nyitva az ajtót, a kulcsot pedig nem adom ki a kezemből. Megbocsáss, de nem bízom benned. És mint a példa mutatja, nem alaptalanul. Az elmúlt egy órában kétszer is leütöttél.
– Mindkétszer megvolt rá az okom!
– Ezzel vitatkoznék, de ám legyen! Látom épp a fogadásomra készültél – nézett végig rajtam vigyorogva.
A pillantásától tudatosult bennem, hogy egy szál vizes rövidnadrágban és bikiniben ácsorgok előtte.
– Csak szeretnéd!
– Most sem vitatkozom – húzódott még szélesebb vigyorra a szája.
– Oké, vedd úgy, hogy kellőképpen zavarba hoztál – grimaszoltam rá. – Le akartam tusolni – magyaráztam.
– Az rám is rám férne. Csatlakozhatok? – Még mindig fülig ért a szája, de a tekintetem láttán gyorsan visszakozott. – Jó, jó, csak vicceltem. Tiéd a pálya. Törülközőt találsz felakasztva, én meg keresek magunknak száraz ruhát.
Szó nélkül eltűntem a zuhanyfülkében. Legszívesebben jó sokáig folyattam volna magamra a meleg vizet, de egyrészt, fogalmam sem volt, honnan jön, és mennyi van belőle, másrészt, nem akartam próbára tenni Keith türelmét. Gyorsan megtörölköztem és a nagy fürdőlepedőt magamra tekerve kiléptem a kabinból.
– Ez gyors volt – jött elő Keith az egyik hálófülkéből. – Ezt felveheted. Nem éppen Dior, de…
– Tökéletes lesz, köszönöm – vettem át a felém nyújtott khaki rövidnadrágot és egy bézs pólót.
Egy helyben toporogtam, mire nagy sokára kapcsolt.
– Már itt sem vagyok – zárta magára a mosdó ajtaját.
Fél szememet az ajtón tartva gyorsan magamra kaptam a ruhákat. Kicsit nagy volt, de legalább száraz. Felkuporodtam az egyik padra és kibámultam az ablakon. Az immár estéli sötétséget fürkészve rájöttem, hogy Keithnek igaza volt. Tényleg nem láttam még hurrikánt. Az asztalra tett övtáskámból előhúztam a kis digitális kamerát, készenlétbe állítottam, majd egy pillanatra kinyitva a kabinablakot, kivillantottam a morajló feketeségbe.
– Ez a mániád?
Rajtakapottként rezzentem össze. A nyitott ajtóban állt lezserül a falat támasztva. Rajta is rövidnadrág volt és egy „Ki, ha én nem?” feliratú kék póló.
– Szeretek fényképezni, ha erre gondoltál – válaszoltam a kelleténél kissé élesebben.
– Vettem észre. – Ellökte magát a faltól, és a kis tűzhelyhez sétált. – Teát?
– Köszönöm. Hogy érted azt, hogy vetted észre? – kérdeztem gyanakodva.
– Láttam, hogy a raktárban is fotóztál. – Úgy mondta ezt, mint lényegtelen információt, miközben elkészítette a két bögre teát, de merev tartásából kristálytisztán látszott, hogy feszült.
– Apropó, raktár. Te mit kerestél ott?
– Gondolom, azt, amit te. Elkapott a vihar és közelebb volt, mint a hajó. – Megvetette előttem a lábát egy nagyobb szélroham ellen, majd átnyújtotta az egyik bögrét. – Vigyázz, forró.
– Te hívtad a rendőrséget?
– Igen. Te viszont egészen mást csináltál. Tudsz róla, hogy szereztél nekem néhány ősz hajszálat? Majd’ eldobtam az agyam, amikor megláttam, mit művelsz! Ha az az állat elkap, egy mozdulattal kitörte volna azt a kecses nyakadat. És akkor még jól jártál volna.
– Valamit tennem kellett, de nálam nem volt telefon.
– Nem tudtál volna egyszerűen nyugton maradni?
– És végignézni, ahogy megöli azt az embert?! Kizárt! – Az emlék hatására szorosan megmarkoltam a forró szilkét. – Mennyi az idő? – tereltem gyorsan más irányba a beszélgetést.
– Fél hét múlt. – A zsebéből előhalászott mobilt az asztalra tette, majd ő is letelepedett.
– Meddig fog ez még tartani? – Meg kellett kapaszkodnom, mert egy hirtelen szélroham hatalmasat taszított a hajótesten, mintha csak a kérdésemre akart volna felelni.
– Nem vagyok időjós.
– Úgy mégis… Körülbelül…
– Szerintem még jó néhány óra, de azon se lepődnék meg, ha egész éjszakára itt ragadnánk.
– Telefonálnom kellene! Már biztos aggódnak értem.
– Szolgáld ki magad – tolta elém a telefont.
Amikor felemeltem a készüléket, rádöbbentem, hogy se Becky, se a KisS számát nem tudom fejből. Tanácstalanul megtorpantam a mozdulat közepén.
– Tudakozó – hallottam Keith gúnyos hangját.
Felnéztem és nyelvet öltöttem rá, de már nyomogattam is a gombokat. Újabb éles csattanás hallatszott a fedélzetről, mire Keith felpattant és kiviharzott az ítéletidőbe.
Néhány pillanat múlva gazdagabb lettem az információval, miszerint Becky száma titkosított, valamint a KisS elérhetőségeivel.
– Tessék, Helen Beauty.
– Helen! Itt Zoe! Az a…
– Hála az égnek! Becky már magán kívül van az aggodalomtól, és ami azt illeti én is. Hol a csudában vagy, kislány?
– Az a helyzet, hogy elkapott a vihar a parton és…
– Jól vagy, minden rendben?
– Igen, jól vagyok, sikerült menedéket találnom, de azt hiszem, ma nem tudok menni dolgozni.
– Azzal ne törődj! Valószínűleg úgysem nyitunk ki, és csak a drága Irenétől függ, hogy holnap már fogadhatunk-e vendégeket – mondta Helen kissé bosszús hangon, de egy kukkot se értettem az egészből.
– Ki az az Irene? – kérdeztem döbbenten, de nem jött válasz, hiába hallóztam. Megszakadt a vonal.
– Ilyenkor gyakran előfordul. Biztos megsérült valami kábel és így a vezetékes telefonhálózatnak lőttek egy időre – válaszolt Keith a kimondatlan kérdésemre, becsukva maga mögött az ajtót. Ismét teljesen bőrig ázva állt előttem. – Irene pedig a bestia, ami kint tombol.
Akaratlanul is végigmértem. A második bőrként ráfeszülő nedves ruhák tehettek róla. Alig valamit hagytak a képzeletre, még a hasán domborodó izomkötegeket is meg tudtam számolni, nem beszélve a… lentebbi régiókról, bár ott nem a számolás volt a lényeg. Pillantásom oda-vissza vándorolt az izgató látványon, amikor azonban az arcán ismét felragyogott az a bosszantóan pimasz vigyor, szemébe pedig dévaj csillogás költözött, amitől a szívem minimum egyet kihagyott, rájöttem, hogy lebuktam. Gyorsan az ablak felé fordultam és inkább a kint dúlót választottam a saját érzelmi viharom helyett.
Elgondolkozva ültem, míg ő ismét átöltözött. Pillanatnyi magányomban újra végigpergettem magamban az eseményeket. A gyomrom most is fájdalmas görcsbe rándult és a kezem remegni kezdett, de a roham ezúttal megkímélt. A bögrében életre kelt a kinti hurrikán miniatűr mása, szanaszét fröcskölve az időközben szerencsére langyosra hűlt teát. Nem törődtem a ragacsos tócsákkal, csak bambultam magam elé, azon morfondírozva, vajon normális vagyok-e.
Keith visszatért, ezúttal pornografikus csontvázak díszítették a pólóját. A konyhapulthoz sétált és szendvicsek gyártásába kezdett.
Tökéletes alkalmam nyílt a figyelmem elterelésére, végre alaposan szemügyre vehettem vendéglátómat. Most nem hozhattak zavarba holmi kidudorodó testrészek. Magas volt, de nem langaléta, úgy húsz centivel nőtt fölém. Arányosan izmos volt, mint aki szereti a különböző sportokat, de egyiket sem űzi megszállottan. Hosszúkás, enyhén szögletes arcát magas homloka uralta volna, ha nem csillognak olyan hívogató meleg fénnyel barna szemei – és persze ha eltekintünk orrának általam ideiglenesen módosított színétől és méretétől. Így azonban akaratlanul is a tejcsokoládét idéző írisz vonzotta a tekintetemet, melyben aranybarna foltok kavarogtak, már-már hipnotikus hatást gerjesztve az óvatlan szemlélőben.
Nem fordultam félre. Farkasszemet nézve álltunk néhány pillanatig, míg felszisszenve újra a szendvicsek felé nem fordult. Ekkor a szája került érdeklődésem középpontjába, kifejezetten irigyeltem megvágott ujját. Vicces látvány volt, mégsem tudtam nevetni rajta. Kis híján felajánlottam, hogy én is adok a bibijére egy gyógypuszit. Hihetetlen, hogy akár akarja, akár nem, mindig zavarba hoz!
– Minden pólód ilyen… provokatív? – kérdeztem felocsúdva, majd egy ronggyal törölgetni kezdtem a teafoltokat.
– Az is az enyém, ami rajtad van. Visszakérjem? – hunyorgott rám megjátszott sértődöttséggel.
– Azt hittem, ezt valaki itt felejtette.
– És te mindenkit így megbámulsz? – Ez most célzott volt, de azért sem pirultam el, helyette lezser vállvonogatásba kezdtem.
– Szeretek fotózni, emlékszel?
Hogy lefoglaljam magam, a kezembe kaparintottam egy kést, elvettem a pultról a paradicsomokat és szó nélkül szeletelni kezdtem őket.
– Egyedül is el tudok készíteni néhány szendvicset – jegyezte meg szenvtelenül.
– Nem vonom kétségbe. Viszont, ha már így össze vagyunk zárva, és véleményed szerint megmentetted az életemet, az a legkevesebb, hogy segítek.
Az újfent beállt csendben elkalandoztam, eszembe jutott, hogy az általam annyira kedvelt katasztrófa filmekben mi szokott ilyenkor történni. Önkéntelenül felvihogtam a gondolatra. Keith felvont szemöldökkel figyelt, míg le nem csillapodtam.
– Csak arra gondoltam, hogy a filmekben mi szokott következni ilyen helyzetben – magyaráztam.
– Milyen helyzetben? – szeletelte tovább az uborkát.
– Tudod! Egy vadidegen nő és egy férfi kényszerűségből összezárva, mondjuk egy leomlott épület alagsorában. Órák óta küzdenek a szabadulásért… – sokat sejtetően elhallgattam.
– Én már az elején is ezt javasoltam – emlékeztetett.
– Inkább a vihar – replikáztam flegmán.
– De harapós ma valaki. Tán csak nem bal lábbal keltél fel?
– Nem is aludtam. Ráadásul nem mindennapos, hogy a szemem láttára próbálnak kifilézni valakit. Vajon mi lehet vele?
– A férfival a raktárból? Túléli. Legalábbis a helyszínen ezt mondta a doki. – Riadtan kaptam fel a fejem, mire folytatta. – Ezért mentem vissza. Jeleztem a rend éber őreinek, hogy én hívtam őket. Téged meg sem említettelek – bökte ki végre, ami az első kijelentése után a legjobban érdekelt. – Sőt, még ezt is elloptam neked. – A lejáróhoz sétált és a vászoncipőmet emelte fel a földről, ahová visszaérkezésekor ledobta. – A vészkijáratnál hagytad el. Azt nem vették volna be, hogy az enyém.
– Köszönöm. – Nem akaródzott ránézni.
– Na, nem, egy köszönömmel nem érem be! Megtévesztettem miattad a rendőrséget és fontos információk elhallgatásával akadályozom a nyomozást. Ezért akár le is csukhatnak. Szóval, miért is félsz jobban a zsaruktól, mint egy brutális gyilkostól vagy épp a hurrikántól?
– Muszáj ezt most? Szeretnék jóízűen enni.
Egy másodpercig meredten nézett, mielőtt válaszolt.
– Mondtam volna, hogy te is kapsz?
Ezúttal nem vágtam vissza. Hálás voltam, amiért nem feszegette tovább a témát.
Miközben vacsoráztunk, a szél egyre csak fokozódott és egy pillanatra sem szűnt meg esni az eső. Alig bírtam talpon maradni, úgy dülöngélt a hajó, ezért inkább fel sem álltam. Egy szót se szóltunk, így tisztán kivehető volt a vihar tombolása. Keith gondterhelt arccal nézett ki a kajüt ablakán.
– Valami gond van? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Ahogy vesszük. Unatkozom.
Csak a hangját hallva akár el is hittem volna, hogy nyugodt, de az arckifejezése nem éppen erről árulkodott. Kinyitotta a falon lévő szekrénykét, amiben minihifi bújt meg. Egy gombnyomás, és felcsendült egy virtuóz zongora futam. Megnyugtató dallamával tökéletesen ellensúlyozta a körülöttünk dühöngő természetet.
– Tudsz kártyázni? – emelt le egy paklit a polcról.
– Azt nem, de ász vagyok kártyavárépítésben – jelentettem ki büszkén. A hajó ismét vad táncba kezdett, és önkéntelenül mindketten nevetésben törtünk ki az ötlet képtelenségén. – Gyorsan tanulok – tettem hozzá lemondóan.
A következő egy óra azzal telt, hogy miután átvettük a póker szabályait, Keith tönkrevert és elnyerte az összes fogpiszkálómat. A hajó tovább hánykolódott, az eső monoton hangon dobolt a fedélzeten, lágy dallamok öleltek körbe, én pedig egyre álmosabb lettem.


Amikor felébredtem, kényelmes ágyon feküdtem összekuporodva, gondosan betakargatva. Nem emlékeztem, hogy kerültem oda. Óvatosan felálltam. Még mindig himbálózott a talaj, ami biztosított afelől, hogy változatlanul a hajón vagyok. Mindenhová benéztem, de Keitht elnyelte a föld. Rosszat sejtve mentem az ajtóhoz, de ezúttal nem volt bezárva. Kiléptem a szabadba és élvezve a szélcsendes napsütést, körbejártam a hajót. Keith éppen a fedélzetet takarította.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt! Kialudtad magad?
– Azt hiszem. Ne haragudj, hogy elaludtam.
– Nem semmi voltál. Ilyet még nem láttam, hogy valaki egy pókerparti közepén ráborul az asztalra és horkolni kezd – vigyorgott rám gonoszul megcsillanó szemekkel.
– Kikérem magamnak, én nem horkolok! – csattantam fel rögtön. – És mondtam, hogy előző éjjel nem aludtam…
– Jó, jó, nem kell mindjárt leharapni a fejem. Amúgy remélem, pihentetőbb volt az álmod, mint amilyennek látszott.
– Nem volt jobb dolgod, mint azt nézni, hogy alszom?
– Ami azt illeti lett volna – nyomott el egy ásítást –, de a frászt hoztad rám a kiabálásoddal!
– Beszéltem álmomban? – A víz felé fordultam, hogy ne lássa az arcomat, de minden idegszálammal a válaszra a koncentráltam.
– Nem. Sikítoztál.
– Biztos a tegnap történtekről álmodtam – mondtam fellélegezve, és visszafordultam felé. – Nagy a kár?
– Mármint a hajón? Nem, szinte semmi. Szerencsére csak mérsékelt erősségű volt a vihar és nem szabadult el a hajó. Viszont, hazafelé lehet, hogy csónakra lesz szükséged. Az egész partszakasz víz alatt van.
Megfogtam egy felmosórongyot, és beálltam segíteni. Csendben tettünk vettünk, míg újra ragyogó tiszta nem lett minden. Amikor végeztünk és már nem volt okom tovább ottmaradni, lesétáltam a kajütbe és átöltöztem a saját, megszáradt ruháimba.
– Menni készülsz? – jelent meg Keith a lépcsőn.
– Igen. A barátnőm már biztosan nagyon aggódik értem.
– Hát, akkor nagyon vigyázz magadra! Nem biztos, hogy mindig lesz, aki megmentsen. – Egy pillanatig még elgondolkodva vizslatott, majd félreállt az ajtóból, hogy kiférjek.
Szorosan mellette kellett elhaladnom a szűk feljárón. Egy pillanatra megálltam közvetlenül előtte, lábujjhegyre emelkedtem és gyors puszit nyomtam az arcára.
– Köszönök mindent!
Már épp ki akartam mászni a stégre, amit bokáig érő víz lepett, amikor, már szinte megszokott módon, Keith elkapta a csuklómat. Mintha zárt volna egy elektromos áramkör.
– Itt felejtettem valamit? – Próbáltam közömbösnek mutatkozni, de nem látszott rajta, hogy kiszúrta volna érintése rám gyakorolt hatását.
– A cipőd – nyújtotta át a még mindig összekötözött vászon lábbeliket. – Szükséged lesz rájuk. Ki tudja, milyen törmelék van a víz alatt. A táskádat pedig tedd bele ebbe – tartott elém egy kis szütyőt. – Vízhatlan.
– Akkor ezt is kösz!
Figyelte, ahogy belegyömöszöltem a táskám a vízálló zsákocskába.
– Hazakísérjelek?
– Köszönöm, de már így is eléggé igénybe vettelek. – Szerettem volna kicsit egyedül lenni, hogy megemésszem a történteket.
– Nem eléggé.
Szorosan elém állt, szinte összeért a testünk. Minden idegsejtemmel éreztem a közelségét. Frissítő illata körüllengett, szinte belém ivódott, ahogy belélegeztem. Annyira vágytam rá, hogy megcsókoljon, hogy az már ijesztő volt. De az életem e nélkül is túlságosan bonyolult volt.
Gyorsan leugrottam a fapallóra. Kár volt. A következő pillanatban elmerültem a sós hullámokban. Nevetése kihozott a sodromból, de inkább arra használtam fel a keletkezett energiatöbbletet, hogy minél hamarabb „partot” érjek.
Addig úsztam, míg végre le nem ért a lábam. Elevickéltem a rossz emlékű raktár mellett, ami majdnem derékig érő vízben állt. Nemsokára megpillantottam a vihar kezdetekor felfedezett kis facsoportot is. A pálmák törzsét lágy hullámok nyaldosták, a homokszigetet elfedte az ár. Még az első épületeknél is bokáig érő vízben gázoltam.
Otthon első dolgom volt jó alaposan lezuhanyozni és hajat mosni, a ruháimat pedig a mosógépre bíztam, a cipőmmel együtt. Bár a hurrikánt illetően tudatlan voltam, azt azért még én is tudtam, hogy áradáskor elég nagy a járványveszély. Éppen leültem a számítógép elé, hogy leszedjem a kameráról a képeket, amikor kopogtak.
– Hála az égnek, hogy jól vagy! – borult a nyakamba Becky, amikor kinyitottam az ajtót. – Annyira aggódtam! Tiszta ideg voltam, amíg Helen nem szólt a telefonodról. Miért nem hívtál fel?
– Itthon hagytam a mobilomat, amikor pedig végre telefonhoz jutottam, kiderült, hogy titkos a számod. Ezért Helent hívtam, és nem téged.
– Mi történt? Hol voltál? Mindent hallani akarok!
– Nem nagyon van mit mesélnem. – Beckynek hátat fordítva elindultam a konyhába. – A parton sétálgattam, amikor elkapott a vihar. Szerencsére találkoztam Keithszel, és a hajóján átvészeltük az egészet.
– Még hogy nincs mit mesélned! Helyes volt ez a Keith? – csillant fel a szeme.
– Jellemző – nevettem fel. – Nem az jut eszedbe, hogy akár egy szadista őrült is lehetett volna, hanem hogy összejöttünk-e! Egyébként igen, elég helyes volt. De legalább annyira szemtelen és beképzelt is.
– Nem lehetett szadista, mert hiszen itt vagy épen és egészségesen, nem igaz? – vágott vissza. – Az utóbbi két tulajdonság pedig nem feltétlenül kizáró ok.
Nem hagyott kiutat, így elmeséltem neki a hajón töltött órák eseményeit. Csalódott volt, amikor befejeztem, de leszállt a témáról. Hamarosan le is lépett, arra hivatkozva, hogy éjjel nem tudott aludni és fáradt, de a szemei csillogásából arra következtettem, megint Daniellel találkozik.
Gyorsan visszaültem a géphez és elkezdtem betölteni a fotókat. Az első reakcióm az volt, hogy most azonnal visszamegyek a hajóra és kitekerem Keith nyakát, vagy legalább befejezem, amit elkezdtem, és betöröm az orrát. A raktárban készített képek mind eltűntek. Végül azonban felülkerekedett a józan eszem. Valószínűleg már úgyis kihajózott. De abban biztos voltam, ha még egyszer összefutunk, nem köszöni meg, amit tőlem kap.

Lassan, de biztosan visszatért minden a megszokott kerékvágásba. A víz visszahúzódott, a károkat felmérték, helyrehozták, a KisS pedig zavartalanul fogadta a vendégeket. Az egyetlen dolog, ami elkeserített, hogy valahol a viharban elhagytam a karkötőmet. De, ha belegondoltam, hogy ennél jóval komolyabb veszteség is érhetett volna, már nem is tűnt olyan fontosnak. Biztos voltam benne, hogy anélkül is mindig emlékezni fogok Tinára, ahogy abban is, hogy nem fog haragudni érte, így hamar meg is feledkeztem a dologról. Míg néhány nappal később eszembe nem juttatták.
Éppen ebédet készítettem, amikor megcsörrent a telefonom. Elizabeth keresett.
– Szia, Liz! Mi újság? – szóltam bele vidáman.
– Szia, Dakota! Az a helyzet, hogy történt valami… Tinával…
– Mi történt? Jól van? Beszélj már! – zúdítottam rá hirtelen jött kétségbeesésemet. Ujjaim elfehéredve markolták a konyhapult szélét és a megreccsenő telefont.
– Megtámadták. Kómában van – közölte elcsukló hangon.
– De hát hogyan? Otthon Faithben? Hiszen az a világ legnyugodtabb zuga?! – Próbáltam nem elképzelni őt a kórházi ágyon, eszméletlenül.
– Tőlünk ment hazafelé tegnap este. Nem tudjuk, mi történt valójában. Mrs. Webber éppen arra sétáltatta a kutyáját és megzavarta a támadót, de Tina akkor már nem volt magánál. Mrs. Webber csak annyit tudott mondani, hogy egy óriást látott elfutni. – Ez tényleg nem volt mérvadó információ, tekintve, hogy Mrs. Webbernek mindenki óriás. Ő maga ugyanis nem volt magasabb másfél méternél.
– Jaj, Liz, most mit csináljak?! Azonnal indulok haza…
– Nem, semmiképp ne gyere ide! – vált határozottá a hangja. – Apád már keres titeket. Nagyon bepörgött.
Máris?!
– Beszélt veletek? Mondott valamit? – kérdeztem puhatolózva.
– Velünk?! Az egész várossal! Mindenkinek hőbörög, hogy eltűntél a család megtakarított pénzével.
– Hogy mi?! – Nagyszerű, akkor már lopással is vádolhatnak. Vészesen bővül a bűnlajstromom. – Fel is jelentett?
– Azt nem, de amikor rájött, hogy Cathy is eltűnt, veszettül bepipult. Megszállottként kutat utánatok. Azon se csodálkoznék, ha ő kapta volna el Tinát, hogy hazacsaljon.
Erre nem számítottam. A félelem és az önvád azonnal belém mart és kíméletlenül marcangolt. A rémület úgy cikázott végig az idegszálaimon, mint a sebesen száguldó hullámvasút a vidámpark hurkokkal tarkított sínpályáján. Mire reagálni tudtam, az ujjaim szinte összeroppantották a telefont.
– Nem gondoltam, hogy titeket is veszélybe sodorlak, ha eljövünk. Haza kell mennem! A lényeg úgyis az volt, hogy Cathy biztonságban legyen…
– Eszedbe ne jusson hazajönni, érted?! – förmedt rám Liz ellentmondást nem tűrő hangon. – Tinára vigyáz a rendőrség, és amint változás áll be az állapotában, értesítelek. Ígérd meg, hogy nem jössz ide!
Mit mondhattam volna erre? Megtörten elsuttogtam egy belegyezést, mielőtt megszakítottam volna a vonalat, de korántsem voltam benne biztos, hogy be is fogom tartani.
Hasznavehetetlenül csapongtak a gondolataim.
Tina, drága Tina! Csak ne legyen semmi nagyobb baja! Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Ő és Cathy a legfontosabb az életemben. Ha megtudom, hogy apám tette…!
Az, hogy Miamiban egy gyilkossági kísérlet tanúja voltam, meg sem lepett. De, hogy Faithben ilyesmi történhet, ahol mindenki ismer mindenkit?! Az ott töltött tizenkilenc év alatt egyszer sem hallottam néhány lopásnál, autóbalesetnél súlyosabb esetről – persze, ha nem számítjuk apám drog-ügyleteit. És pont Tina! Mintha csak a karkötő elvesztése idézte volna elő a bajt.
Szükségem volt egy kis levegőre. Még végig sem gondoltam, már a liftben állva figyeltem, ahogy az emeleteket jelző számok kigyulladtak, majd elsötétedtek. Elbambultan lépkedtem a parton, azzal sem törődve, merre megyek, azt sem vettem észre, hogy a járdát forró homok váltotta fel a talpam alatt. Csak Tinát láttam, magam elé vizionáltam halottsápadt arcát, több sebből vérző összetört testét, a kórházi kórteremben tekergőző csöveket és a csipogó-sípoló éles hangokat. Szinte éreztem, hogy a fertőtlenítőszag keserű ízt hagy a számban.
Váratlanul ért a hirtelen ütközés.


Folytatása következik!

2013. február 16., szombat

ZOE – 4. rész

Hurrikán

Szerencsére a következő hónapban még csak hasonló sem történt. Az éjszakák eseménytelenül teltek, a nappalok pedig iszonyat gyorsan. Nagyon nehezen viseltem az éjszakai üzemmódba való átállást. Egy hét elteltével krónikus alváshiányban szenvedtem. Amikor nem tudtam aludni, gyakran a parton kötöttem ki.
Élveztem a napsütést, és – bármily furcsának tűnt is – a magányt. Még ezeknél is többre értékeltem azonban a nyugalmat. Egy félreeső pálma árnyékában szundítani maga volt a mennyország. De mindez túl szép volt, hogy igaz legyen. Gyakran azon kaptam magam, hogy a strandolók tömegét fürkészem visszatartott lélegzettel, mert egy ismerős alakot véltem felfedezni. Ilyenkor persze mindig kiderült, hogy csak a képzeletem űzött velem gonosz tréfát. Végül, lassan de biztosan, megszoktam az új környezetet és hinni kezdtem, hogy a megpróbáltatásoknak végre vége.
Nem kellett sok idő, hogy amúgy is enyhén kreol bőröm még egy kis színt kapjon, hamarosan úgy néztem ki, mint aki minden idejét a strandon tölti. Meg is kaptam a magamét Cathytől, amikor először meglátogattam.
– Jesszus, D.! – kiáltott fel rémülten, amikor megpillantott. – Hallottál már a nap káros hatásairól?! Tiszta csoki lettél! Remélem, használtál valami naptejet! Egyébként dolgoztál is mióta Miamiba költöztél, vagy csak a hasadat süttetted? – zúdította rám a felnőttes kioktatást megjátszott felháborodással.
A következő pillanatban azonban már a nyakamban lógott és arról áradozott, hogy új barátnőjével megnyerték a tanév első rajzpályázatát. Mesélt az osztálytársairól, különösen egy bizonyos Kevinről, a tanárokról, és kijelentette, hogy be kell íratnom táncórára. Csak csacsogott és csicsergett, az én szívem pedig az örömódát dobolta, hogy végre úgy viselkedik, ahogy egy hét esztendős kislánynak kell.

Egy fülledt, párás délután ismét megpróbáltam legalább kikapcsolódni kicsit, ha már aludni nem tudtam. Bikinim fölé farmer shortot és topot vettem, vászoncipőbe bújtam, lekaptam a fényképezőgépemet a polcról, és már otthon sem voltam.
Az utcára érve megakadt a szemem egy kedves jelenten. Szemben, az út túloldalán, a park egyik padján idős pár ücsörgött. Hajuk szinte összeolvadt, ahogy ősz fejüket összedugva, egymás kezét szorongatva, meghitten beszélgettek. Melegség járta át a szívem, miközben figyeltem őket és önkéntelenül is arra gondoltam, vajon én fogok-e így ücsörögni valakivel. Készítettem róluk pár képet, de azonnal el is szégyelltem magam, hogy kilestem ezt a bensőséges pillanatot. Gyorsan elfordultam hát, és a strand felé vettem az irányt.
A partra érve levettem a cipőmet és a fűzőket összekötve a nyakamba akasztottam. Óvatosan süllyesztettem meztelen lábaimat a homokba, de mint mindig, most is váratlanul ért a forróság. Pár lépés után kényelmesen lassú tempóra váltottam és élveztem a homokszemek és a napsugarak cirógatását. A víz mentén sétáltam tovább. Figyeltem, ahogy a lágyan fodrozódó hullámok partot érnek, majd visszahúzódnak. Zsongító volt a fürdőzők által keltett hangzavar és a lágy hullámverés keveredése.
A fényképezőgépem egy pillanatra sem pihenhetett. Minden lépésnél újabb téma került elém. Hol egy szikla keltette fel az érdeklődésemet, amin fehér tajtékot vetve tört meg a hullám, hol egy szép kagyló, félig a homokba ágyazódva, vagy éppen egy kislány, aki kacagva kapott a kalapja után, amit elsodort a játékos kedvű szél.
Észre sem vettem az idő múlását, egy vad széllökés hatására azonban hirtelen visszatértem a való világba. Amikor körülnéztem, tudatosult bennem, hogy milyen messzire elkóboroltam és közben minden teljesen megváltozott körülöttem.
A megnyugtató, üde kékség és a meleg napfény már sehol sem volt. A szél egyre dühödtebben tépázta a partközeli pálmák leveleit. Az eddig lágyan ringó, apró bébi hullámok időközben kamaszkorba léptek, és mint olyanok, lázadva követeltek maguknak egyre nagyobb teret, mind kijjebb merészkedve megszokott medrükből. A víz türkiz csillogása és az ég napsugaras kékje most szinte egyetlen szürke tömeggé olvadt össze. Egyik pillanatról a másikra olyan sötét lett, mintha máris alkonyodott volna.


Már éppen vissza akartam fordulni, amikor megpillantottam egy kis homokpadot. Néhány pálmafa gyökeret vert rajta és most vad táncot lejtettek a már-már viharos szélben. A sötét víz és a haragos ég által keretbe foglalt keskeny homoksáv szinte világított. Úgy döntöttem, ezt még mindenképp lefotózom, mielőtt visszamennék.
Már nem kellett napozókat, rohangáló gyerekeket kerülgetnem, ahogy lépteimet szaporázva közelebb mentem célomhoz, mert mindenki eltűnt. A vidám zsivajt felváltotta a szél zúgása és az egyre magasabb hullámok morajlása. Nem tudják, mit hagynak ki! – gondoltam áhítattal. Csodás látvány volt, ahogy a természet kitombolta magát. Mindig is szerettem az esőt, a vihart – talán mert a bennem tombolót soha nem engedhettem szabadjára.
Belegázoltam a vízbe, vigyázva, hogy a gép nehogy vizes legyen és már előre örültem az előhívott képeknek, amikor többször egymás után megnyomtam az exponáló gombot. Ekkor kezdett el esni az eső, mintha csak arra várt volna, hogy elkészítsem a kívánt képeket. Gyorsan az övtáskámba rejtettem a fotómasinát, de egyébként mozdulatlanul tovább élveztem a látványt. Nagyot kurjantva a magasba lendítettem a karomat és versenyt üvöltöttem a széllel. Már úgyis mindegy volt, teljesen eláztam, egy kis vihar már nem számított.
A szél azonban egyre csak erősödött és lassan semmit nem láttam a sűrű esőfüggönytől. Kievickéltem a partra és vakon elindultam, hogy valami menedék félét keressek. Amikor már alig tudtam talpon maradni és az arcom védelmében magam elé emelt kezeimet véresre sértették a nekem csapódó gallyak, dobozok, és egyéb repkedő tárgyak, kezdtem megérteni, hogy miért menekültek el az emberek.
A következő lépéssel majdnem nekiütköztem egy beton épületnek. A fal mentén tapogatózva hamarosan rátaláltam a bejáratra is és gondolkodás nélkül téptem fel a rozsdásodásnak indult vasajtót. Hálát adtam az égnek, hogy nem volt bezárva, majd egy szusszanásnyi pihenőt követően nekiveselkedtem, hogy a betörő széllökésekkel megküzdve visszacsukjam. A hirtelen támadt csendben csak a fülem zúgását és szívem eszeveszett kalapálását hallottam.
Kíváncsian körbenéztem, hova is vetődtem. Valami raktárépület lehetett. Mindenfelé hatalmas fadobozok sorakoztak katonás rendben, embernyi magas falakat képezve. Tisztára, mint valami labirintus – gondoltam reszketve. A kinti párás meleghez képest itt nagyon is hideg volt. Valahol légkondicionáló berregett, én pedig csurom vizes voltam. Karjaimat szorosan magam köré fontam és a bőröm dörzsölgetésével próbáltam valamennyire felmelegedni.
Járkálni kezdtem az első sor mentén. Eszem ágában sem volt beljebb merészkedni, a végén még eltévedtem volna. Keresni kezdtem a mobilomat, hogy megnézzem, mennyi lehet az idő, de sehol nem találtam.
Hirtelen tompa hangok ütötték meg a fülemet. Kétségtelenül embertől származtak, de nem értettem őket. Valahonnan a raktár mélyéről jöttek. Sóhajtva döntöttem úgy, hogy mégis megkísérlem a lehetetlent, és belevetettem magam a ládarengetegbe, hátha van náluk telefon. Követtem a mormolásnak tűnő beszélgetésfoszlányokat és hamarosan megtaláltam a hangforrást. Kiléptem az utolsó sorfal mögül, ami még elválasztott a beszélgetőktől, majd a látványt felfogva azonnal vissza is húzódtam a ládák takarásába.
Három férfi volt egy kisebb, üres placc közepén. Ez még nem lett volna baj, de egyikük megkötözve ült egy széken, láthatóan elég ramaty állapotban. Egy körülbelül két méteres, kétajtós szekrény méretű ürge, szerencsére nekem félig háttal, felette állt és egy késsel játszadozott. A harmadik háttal állt, de még így is elegáns úriember benyomását keltette volna, ha nem ilyen szituációban látom.
– … szóval kezdj el szépen csicseregni, különben megismertetlek kis barátommal.
Nem volt nehéz kitalálnom, hogy melyikük szólalt meg és mit jelentettek a szavai. Ó, anyám borogass, mibe keveredtem már megint?! Mozdulni sem mertem, nehogy zajt csapjak és felhívjam magamra a figyelmüket.
– Mondtam már, hogy nem tudok semmit – érkezett enyhén pöszén a válasz.
– Én pedig mondtam már, hogy nem hiszek neked! – A dühös felkiáltást tompa puffanás követte.
Óvatosan kilestem a búvóhelyemről. A szék most már oldalt feküdt, a hozzákötözött férfival együtt. A farmert és fekete bőrdzsekit viselő dromedár fölé hajolt és kése hegyét végighúzta foglya arcán a szemétől egészen le az álláig, majd tovább, míg végül megállapodott a fel-le szánkázó ádámcsutkánál.
– Ki küldött?
– Senki.
A kérdező visszakézből fejezte ki nemtetszését.
– Tudjuk, hogy zsaru vagy! Ne beszélj mellé! Még egy ilyen és elvágom a torkodat! Ki az informátorod és mi mindent fecsegett még?
– Nem tudom a nevét. Ő szokott keresni engem és mindig fülkéből hív. Csak annyit mondott, hogy ha le akarjuk leplezni Önt – kapta riadt pillantását a kissé arrébb szobrozó férfira –, jöjjünk ide, mert új szállítmány érkezik és ön is itt lesz.
– Ki tud arról, hogy itt vagy? – folytatódott a vallatás.
– Senki
Újabb ökölcsapás.
– Még egyszer kérdem, ki tudja, hogy itt vagy?!
– Esküszöm, hogy senki! Nem akartam nagydobra verni a dolgot, míg le nem ellenőriztem a fülest – hadarta szinte vinnyogva a harmincas férfi.
Az öltönyös elindult a ládák között, majd mielőtt eltűnt volna, visszafordult. Jóval idősebb volt, mint a másik kettő, és teljes megjelenéséből hűvös elegancia sugárzott. Sokat rontott a hatáson az arcára kiülő kegyetlenség.
– Végezz vele, Rocky! – hangzott el az ítélet, majd beleveszett a dobozlabirintusba.
– Nos, van egy jó és egy rossz hírem számodra – nevetett fel rekedt hangon a késes, visszafordulva áldozata felé. – A füles, mint láthattad, igaznak bizonyult, viszont ez az életedbe fog kerülni. Ja, és egy még rosszabb… szeretem kiélvezni a munkámat! – Hátborzongató kacaja jéghideg lavinaként zúdult rám.
Nem tudom, mikor vettem elő a fényképezőgépet, de tény, hogy a kezemben volt és buzgón kattogtattam. Hála az égnek, a ventilátorok zúgása volt olyan hangos, hogy elnyomja a kis gép zümmögését. Az elhangzottakra azonban magamhoz tértem. Na, nem! Ezt már nem akarom látni! Óvatosan oldalazni kezdtem a ládák mentén, vissza a bejárat felé, amikor fájdalmas üvöltés remegtette meg az épületet. Én legalábbis úgy éreztem, de valójában csak én rezzentem össze.
Nem hagyhatom, hogy megölje! De mégis, mi a fenét tehetnék? – vitatkoztam a lelkiismeretemmel. – Nem segíthetek! Csak azt érném el, hogy engem is elkap. A francba, miért nincs nálam a telefonom?!
Néhány faléc hevert nem messze tőlem. Odaléptem és a súlyát mérlegelve megemeltem az egyiket. Az újabb üvöltésre ismét kirázott a hideg, de az azt követő hangos röhögésre még inkább. A kis Fujit újra a táskámba rejtettem és felkaptam egy kisebb vasdarabot is, valami csavarfélét, ami a farakás alól kandikált ki.
Visszaosontam előbbi helyemre. A kés éppen harmadszor hasított bele a vergődő férfi testébe. Nem voltak tévképzeteim. Tudtam, szemtől-szemben esélyem sincs, és ezúttal az orvul leütéses módszeremnek se jósoltam túl nagy sikert – annál sokkal masszívabb volt az ürge. Nagy lendülettel elhajítottam a kezemben szorongatott fémcsavart, amilyen messzire csak tudtam, majd védekezésre készen két marokra fogtam a lecet, arra az esetre, ha nem dőlne be a szakállas trükknek. De bedőlt.
Felkapta a fejét és rohanni kezdett a becsapódás helye felé. Csak remélni mertem, hogy a zaj forrását keresve elmarad egy ideig. Amikor már nem láthatott, gyorsan a földön fekvőhöz léptem. Bosszúsan elkáromkodtam magam, amikor észleltem, hogy nincs magánál. Ennek is épp most kellett különválnia az eszméletétől – dohogtam. – Most mi a ménkűt csináljak?
Legalább nyolcvan kilónak néztem. Nem jutnánk semeddig, ha cipelni próbálnám. Nem tétovázhattam sokáig, és nem volt jobb ötletem: székestől húzni kezdtem a legközelebbi ládasor felé. Éppen mögé értünk, amikor hangos szentségelések közepette visszaért a vadbarom.
– A kurva életbe! Utálom, ha megzavarnak! Hova tűntél, te szemétláda?! Tudhattam volna, hogy átversz… De elkaplak téged is, meg a haverjaidat is, és kibelezek mindenkit!
Én viszont időközben felismertem, mi fog minket lebuktatni, így azért imádkoztam, hogy hülyébb legyen a sokévi átlagnál. Imáim sajnos nem találtak meghallgatásra, mert azonnal felfedezte a padlón húzódó, maszatos vércsíkot. Tágra nyílt szemmel figyeltem egy keskeny résen át, ahogy rejtekhelyünk felé fordult. Testéhez tökéletesen passzoló robosztus arca vadállatias vicsorba torzult. A szívem úgy dübörgött, hogy minden más zajt elnyomott. A következő pillanatban pedig már a hátát csodáltam bamba képpel, amint eszeveszett iramban száguldott az ellenkező irányba.
– Ha addig élek is elkaplak titeket! Úgyis rájövök, ki segített! – ordította teli torokból, amikor egy pillanatra visszanézett, majd eltűnt a szemem elől.
Ekkor hallottam meg menekülése okát. Sziréna hangja visszhangzott a hatalmas térben, ide-oda verődve a csupasz falakról. Valahol ajtó csapódott és lábdobogás zaja töltötte meg a termet.
Azonnal kupán vágott a felismerés, hogy nekem sem ártana felszívódnom. Nem találhatott ott a rendőrség. Még csak az hiányzott volna, hogy tanúként bevigyenek. Ha más nem is, ez biztosan segített volna a dromedárnak, hogy megtaláljon. Ráadásul, ha úgy vesszük, elraboltam a húgomat.
Amikor újra a földön heverő férfira pillantottam, zavart, szürke szemek néztek vissza rám. Ujjai alig érezhető szorítással kapaszkodtak belém.
– Nem lesz semmi baj – suttogtam. – Már itt a segítség.
Futni kezdtem. Abba az irányba rohantam, amerre a nagydarab is távozott. Abban bíztam, hogy velem ellentétben ő tudta, mit csinál, így kell arra lennie egy kijáratnak.
Épp megláttam a keskeny kis ajtót, amikor valaki hátulról elkapta a karomat. Mivel lendületben voltam, fájdalmas nyögéssel vettem tudomásul a durva rántást, ami megakadályozta, hogy elérjem a kilincset. Ijedten perdültem meg a tengelyem körül és ütésre lendítettem a szabad kezemet. A csuklómat szorongató alak gyorsabbnak bizonyult és elhajolt az ütés elől, ez azonban nem szegte kedvemet. Kifordultam és vaktában hátracsaptam a könyökömet. Amint lazult a szorítás a csuklómon, kirántottam a kezemet a rákulcsolódó ujjak közül és feltéptem az ajtót. Szinte földhöz vágott a rám törő szél ereje, de hajtott az életösztön. Az immár ismerős kezek azonban megint megállítottak.
– Ne őrülj meg! – próbálta túlkiabálni a szél tombolását. – Meg akarsz halni?
Hitetlenkedve visszaperdültem, mire felemelt kezekkel hátrébb ugrott. Megkönnyebbültem, amikor felismertem, hogy nem a késes kapott el, de örömöm rövid életű volt, tekintve, hogy a rendőrséggel sem kívántam közelebbi kapcsolatba kerülni. De nem úgy nézett ki, mint egy rendőr. Alig lehetett idősebb nálam. Ruhájából, hajából máris víz csöpögött a zuhogó esőnek köszönhetően. A magas homlokú markáns arc, kócos barna haj, melegbarna szemek tulajdonosa bézs vászonnadrágot és világosbarna pólót viselt, melyen az „Ide lőjetek!” felirat díszelgett egy céltábla közepén. Milyen ironikus! Ha nem éppen a halállal kacérkodtam volna, biztos elröhögtem volna magam.
– Miről beszélsz? – hátráltam lassan egyre messzebb tőle.
– Nem láttál még hurrikánt?! Ha nem kerülünk biztos helyre fél órán belül, nekünk annyi – mondta vérző orrát a kézfejébe törölve. – Menjünk vissza.
– Én oda vissza nem megyek!
Mormogott valamit a nyakatekert női gondolkodásról, majd elszáguldott mellettem, és újfent elkapva a karomat magával rángatott.
– Légy oly szíves, ezúttal ne üss le! Ha nem akarsz a vihar áldozatainak a listáján szerepelni, gyere velem!
– Na persze! A bent történtek után miért is ne bíznék az első idegenben, aki az utamba kerül – jegyeztem meg gúnyosan, és lecövekeltem. – Még a nevedet sem tudom!
– Ó, elnézést, megfeledkeztem az alapvető illemszabályokról! – válaszolta visszafordulva, hasonló hangnemben. – Talán elnézed nekem, hogy a körülményekre való tekintettel jelenleg nem az etikett foglalkoztat! De, ha már így rákérdeztél, Keith vagyok!
Mivel egy elszabadult fémlap éppen mellettünk süvített el, bár még mindig nem tudtam, ki ő és hova megyünk, kénytelen-kelletlen követtem. A többi lehetőség még kevésbé vonzott.
Úgy tíz perce küzdöttünk az elemekkel, amikor egy stéghez értünk, aminek a végében hófehér vitorlást dobáltak az egyre vadabb hullámok. Már attól tengeri beteg lettem, ahogy néztem, bele se mertem gondolni, mi lesz velem a fedélzeten. Mi tagadás, amint a hajóra léptünk, kifejezetten örültem, hogy fogta a kezemet. Ő azonban elengedte a karomat, míg a zárral matatott. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, hogy közben bizalmatlanul félig felém fordult. Ilyen félelmetes lennék? Tudomást sem véve idegbajos kacarászásomról belökte az ajtót, majd szertartásosan előre engedett. Valamivel halkabb lett a kint még fülsértőnek ható zúgás és robajlás, már kiabálás nélkül is megértettük egymás szavát.
– Érezd otthon magad. Nekem még van egy kis dolgom. – Már indult is volna visszafelé, de ezúttal én kaptam el az ő karját.
Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de elmosolyodott.
– Nyugi. Visszaérek.
Annyira meglepődtem, hogy elengedtem. Ez azt hiszi, hogy érte aggódok! Ezt a nagyképűséget!
Valójában persze igenis aggódtam, ha nem is érte. Inkább attól tartottam, ami rám vár, ha egyedül maradok. Vészhelyzetben nagyon el tudtam ragadtatni magam, de az utóbbi időben tapasztaltak alapján már vártam a rohamot, amitől kezem-lábam remegni kezdett, a szívem hiperventillált, a tüdőm pedig sztrájkba lépett. Felrémlett előttem a vallató zord, elvetemült arckifejezése és a fenyegetések, amiket nekem címzett, és már éreztem is, ahogy fokozatosan hatalmába kerít a szorongás. Kis időbe beletelt, mire le tudtam győzni a gyengeséget, de a félelem nem akart múlni.
Körülnéztem, mivel foglalhatnám el magam. Nagyon tetszett, amit láttam. Még soha nem voltam ezelőtt vitorlás hajón, szívesen elfogadtam volna egy ilyet. A vöröslő faburkolat, ami a belső teret uralta, nagyon hangulatossá tette és a levegőt is a fa és a tenger illatának kellemes elegye járta át.
Körbejárva – vagy inkább tántorogva – tátott szájjal konstatáltam, hogy mi minden elfér egy ilyen vitorláson. Tulajdonképpen minden volt, ami kellhet, lakhelyként is simán el tudtam volna képzelni. A lejárattól jobbra kis főzősarok kapott helyet, baloldalon a mosdó és zuhanyzó, a tér többi részét pedig az étkező foglalta el. Az ülőkék között átbotladozva egy kis hálófülkéhez jutottam, amit teljes egészében kitöltött a hatalmas franciaágy. Visszafordulva vettem csak észre, hogy a lépcső mögött kétoldalt szintén hálófülkék vannak.
Mire beleuntam a mozgáskoordinációt fejlesztő gyakorlatokba, sikerült teljesen megnyugodnom, így az is feltűnt, hogy miközben ide-oda járkáltam, mindenhol jókora tócsákat hagytam magam után. Erről aztán beugrott, hogy merő víz vagyok, köszönhetően a hatalmas égi áldásnak, és bár itt már nem volt olyan hűvös, mint a raktárban, mégis kirázott a hideg. Hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam magamról a topomat és éppen a rövidnadrágért nyúltam, amikor eszembe jutott, hogy talán be kellene zárni az ajtót. Igen ám, de a kulcsot sehol nem találtam. Éltem a gyanúperrel, hogy ez nem véletlen. A korlátba kapaszkodva felléptem a pár fokos lépcsőre és rá kellett jönnöm, hogy bezártak. Ez már több a soknál! – háborogtam. – Mit képzel magáról ez a…
Még kerestem a jelzőket, amikor az imbolygó hajó fedélzetén valami hangos csattanással megadta magát a viharnak. Vagy van odakint valaki – futott át az agyamon a cseppet sem megnyugtató lehetőség. Gyorsan szétnéztem védekezésre alkalmas tárgyat keresve, és felkaptam egy méretes fűszermalmot a konyhapultról. Épphogy bebújtam a lejáró mögé, már nyílt is az ajtó. Előléptem és gondolkodás nélkül kupán csaptam a betolakodót.


Folytatása következik!

2013. február 9., szombat

ZOE – 3. rész

Jó kezdet

Szóval „ízlésesen szexis”. Nos, rajtam ne múljon!
Igazából nem volt gondom ezzel, mert alapból szerettem a kissé extravagáns, kihívó dolgokat, de mindig tudtam, hol a határ.
Kusza, állig érő, gesztenyebarna tincseimet kifelé szárítottam, ami aranyos manó-beütést eredményezett. Palaszürke szemeimet úgy sminkeltem, hogy a szokásosnál is nagyobbnak tűnjenek, az abszolút ártatlanság látszatát keltve, ugyanakkor a füstös szemhéjárnyékolás kellő pikantériával fűszerezte ezt. Az arcomra csak leheletnyi bronzos árnyalatú púdert használtam, ajkaimat pedig hasonló rúzzsal és szikrázó ajakfénnyel emeltem ki. Ami a ruhát illeti, elsőre az egyik kedvenc összeállításom mellett döntöttem. Egy rafinált, mélyen dekoltált, matt és csillogó barna szálak keverékéből álló, mell alatt megkötős boleró-szerű felsőt vettem fel. Úgy nézett ki, mintha egy fekete csipkemelltartó kandikálna ki alóla, valójában az még a felső részét képezte. Ezt egy fekete alapon fényes, bronzcsíkozású rakott miniszoknyával párosítottam, lábaimat pedig egyszerű fekete magas sarkúba bújtattam. Egy kevés édeskés parfüm, és készen is álltam az első bevetésre.
Becky a főépületben várt rám a földszinten. Amikor meglátott, elismerően nézett végig rajtam. Pillantása nagyon is jól esett, kissé lecsillapította vadul zakatoló szívemet.
– Ez igen! Így kell ezt csinálni! Pontosan ilyesmire van itt szükség! – villantotta rám hófehér gyöngyfogait, majd megnyomta a lift hívógombját.
– Megnyugtató, hogy az első próbát kiálltam – válaszoltam megkönnyebbülten vigyorogva.
Végignéztem magunkon a fülke falát borító hatalmas tükörben.
Nem túl magas, de arányos testalkatom sokat segített az öltözködésben. Tipikusan olyan alkat voltam, akin bármi jól állt – köszönet érte a genetikának, és persze édesanyámnak. A top szépen kihangsúlyozta amúgy sem elhanyagolható dekoltázsomat, a miniszoknya és a magas sarkú cipő pedig optikailag nyújtott még egy keveset a lábaimon.
Jól néztem ki, de meg kellett állapítanom, hogy Beckyt meg sem közelítettem. Persze nem is volt célom, hiszen nekem – szerencsére – nem a színpadon kellett helytállnom.
Vállig érő szőke haját begöndörítette, gyönyörű zöld szemeit hosszú műszempillák árnyékolták, melyek tövében fekete tussal rajzolt vonal húzódott, szemhéjain gyöngyházfényű púder csillogott. Apró eper-ajkain tűzpiros rúzs vibrált, éles kontrasztot alkotva makulátlan, hófehér bőrével. Majdnem a köldökéig dekoltált, aranyszínben szikrázó ruhát viselt, melynek térdig érő szoknya része lágyan hullámzott formás csípője és combjai körül. Mindehhez arany alapon tűzpiros és fekete rajzolattal díszített tűsarkú topán tartozott. Tökéletes volt az összhang.
– Tisztára, mint Marilyn Monroe fénykorában! – füttyentettem, amikor befejeztem a mustrát.
– Akkor jó, mert ma este ez volt a célom – válaszolta kuncogva, miközben már egy süppedős, bordó szőnyeggel borított folyosón lépdeltünk.
Kopogás nélkül nyitotta ki a falban szinte észrevétlenül megbújó fekete ajtót. Hatalmas szobába jutottunk, melyben furcsa módon keveredett egy elegáns iroda és egy kupleráj hangulata. Itt is vastag, puha szőnyeg terült a lábam alá, mint a folyosón, de pont ellentétes színekben, a padlóburkolat volt fekete, a falakat pedig borvörös, bársonyos tapéta borította. Az egyik fal hatalmas ablaktáblákból állt, megmutatva a lenyugvó nap csodálatos játékát, amint a város épületeinek ablakait olvadt arannyá varázsolta. Az ablak előtt óriási koromszín íróasztal terpeszkedett, mögötte a benne ülő elegáns nő testét szinte teljesen elnyelő bőrfotel, előtte szintén fekete bőrrel bevont székek. Az asztalon a legmodernebb számítógép, már amennyire meg tudtam ítélni, és egy olyan telefonkészülék, ami akár egy űrhajó irányítópultjával is felvette volna a versenyt, legalábbis a nyomógombok számát tekintve. Az ajtótól jobbra, a lakásokban lévőhöz hasonló dobogó emelkedett, rajta fekete bársonypárnákkal telerakott vörös kanapé trónolt, több fotel és egy koromszín, üveg dohányzóasztal társaságában. Csak amikor Mrs. Andrews az asztala mögül felállva közelebb jött és az emelvényre invitált minket, akkor vettem észre, hogy más hasonlóságot is mutat a szobámmal: a dobogóról itt is egy fürdőszoba nyílt.
Magas, fénykorában valószínűleg gyönyörű, de még mindig felettébb dekoratív nő állt előttem. Sminkje ugyan az én ízlésemhez – és a korához mérten – kicsit erős volt, de tekintve a foglalkozását, ez cseppet sem volt meglepő. Fehér-ősz haját modern frizurába fésülte, tökéletesen kiemelve arcának előkelő vonásait, melyeken most barátságos, anyai mosoly ült.
– Zoe Harris, ha nem tévedek. – Hozzám lépett és mindkét előre nyújtott kezével átkulcsolta jéghideg ujjaimat.
Pillantásom Beckyre rebbent, ami nem kerülte el újdonsült munkaadóm figyelmét.
– Becky, szívem, megtennéd, hogy kérsz nekünk egy kávét a bárban? Addig mi megbeszéljük a formaságokat.
Beckynek szeme sem rebbent a kérésre, csak bólintott, és hátsóját riszálva távozott.
– Most már nyugodtan beszélgethetünk – intett főnöknőm a kanapé felé.
– Valójában Dakota Vandini, Mrs. Andrews – válaszoltam meg határozott hangon a levegőben lógó kérdést –, de bizonyos okok miatt szeretném, ha az igazi nevem nem lenne közismert. – Elutasításra, de legalábbis némi bizalmatlanágra számítottam, de meglepetten láttam, hogy mosolyog.
– Szóval egy „művésznév” – jegyezte meg végül elgondolkodva. – Csak nem a rendőrség elől bujkálsz, kislány? – Kutató tekintete lézerként égetett.
– Szó sincs róla, asszonyom. Csupán azt szeretném elkerülni, hogy az apám rám találjon, ha esetleg keresne. – Azt már nem tettem hozzá, hogy ez az állapot, mármint, hogy a rendőrség nem keres, valószínűleg csak átmeneti, ahogy azt sem, hogy utáltam az eredeti nevemet. Dél-Dakotában születtem, és egy Faith nevű kis városkában, a Dakota utcában éltem mostanáig. Nem vallott túl nagy fantáziára a szüleim részéről.
– Miért éppen Zoe? – ízlelgette választott nevemet.
– Mert életet jelent – bukott ki belőlem automatikusan az igazság. Próbáltam rájönni, mire gondolhat, de az arca rezzenéstelen maradt, nem árult el különösebb érzelmeket.
– És miért Harris?
Ha hasonlóan fennkölt válaszra számított, csalódnia kellett.
– Ott nyílt ki a telefonkönyv – válaszoltam.
Ajka megrándult, de komoly maradt.
– Rendben, Zoe. Én Helen vagyok, te is szólíts csak nyugodtan így. Az asszonyomtól és a Mrs. Andrewstól rettentően öregnek érzem magam. – Barátságosan rám mosolygott, de utána témát és hangnemet váltott. – Látom, Becky rendesen kitanított, az öltözéked, a külsőd tökéletes. Remélem minden másban is ilyen jól szerepelsz, és akkor jóban leszünk. A klub főleg elit vendégeket fogad, így elvárom, hogy minden alkalmazottam udvarias és szolgálatkész legyen, ugyanakkor, a külcsín ellenére, nem piros lámpás házat vezetek. Gondolom, Becky az ide vonatkozó szabályokkal is megismertetett, így én nem ismétlem el őket.
Az említett közben visszatért, elegáns mozdulattal az asztalra csúsztatta a tálcát és csendben csatlakozott hozzánk. Helen mosollyal köszönte meg fáradozásait, kezével mutatta, hogy bátran szolgáljam ki magam, majd folytatta.
– Elég szokatlan a munkabeosztásunk, de bevált. Első műszakban kezdesz, tehát kilenctől egyig felszolgálsz. A fennmaradó időben a szórakoztató személyzet tagja leszel, vagyis eleget kell tenned az addig kapott meghívásoknak. Másnap viszont a második turnusba kerülsz, csak egyre kell jönnöd és zárásig dolgozol. Ilyenkor türelemre kell intened a „hódolóidat”. A harmadik napon szabad vagy. Ha van barátod, férjed, akármid, természetesen nincs kitiltva innen, de nem lebzselhet itt minden este, hogy kisajátítson. Egyetlen féltékenységi jelenet és repültök mindketten. Gondolom, ez érthető. Az első héten kölcsönösen próbára tesszük egymást. Ha minden rendben zajlik, utána elintézzük a papírmunkát. Így megfelel? – Ezúttal egy üzletasszony kimért mosolyával nézett rám.
– Természetesen Mrs. … Helen – javítottam ki magam gyorsan, miközben igyekeztem izzadó tenyeremet észrevétlenül a szoknyámba törölni. – Mi a forgatókönyv, ha nem kapok meghívást? – kérdeztem kíváncsian.
– Akkor természetesen tiéd az este fennmaradó része, kedved szerint töltheted, de én a helyedben erre nem nagyon számítanék. Meghívás mindig akad. Ráadásul saját érdeked is, hogy kedveljenek a vendégek, mert akkor több jattot kapsz. De ne feledd: mindent csak a jó ízlés határain belül!
– Rendben, Helen. Igyekszem nem csalódást okozni.
– Akkor azt hiszem, mára végeztünk is. Egyelőre úgy intéztem, hogy azonos beosztásban dolgozzatok, így lesz legalább egy ember, akit már jobban ismersz – állt fel biztatóan megszorítva a kezemet. – Becky, légy szíves mutass meg mindent Dakotának a bárban és mutasd be a többieknek. Nekem most van egy kis dolgom, de később én is kimegyek.
Az asztala felé lépett, lezártnak tekintve a beszélgetést, így gyorsan köszönetet mondtam és távoztunk. Odakint a falnak támaszkodtam és mélyeket lélegezve próbáltam a gyomrom tartalmát a helyén tartani. Kiálltam egy újabb próbát!
Becky hangosan hahotázva figyelt, és mikor morcos tekintettel ránéztem, majd sokatmondóan az ajtóra pillantottam, még jobban rázendített.
– Nyugi, minden jól ment, tetszettél neki. – Megragadta a kezem és húzni kezdett a folyosó másik vége felé.
– Huh! Azért ez érdekes lesz. Amikor te írtad le mindezt, valahogy könnyebbnek tűnt az egész, de most, hogy élesben alkalmaznom kell… – Megrázkódtam. – Te is ugyanilyen munkaidőben dolgozol?
– Többé-kevésbé. A különbség az, hogy én folyamatosan szórakoztatok, így két fellépés között is elfogadhatom a meghívásokat. Persze azzal a feltétellel, hogy a szigorúan vett munkaidő végéig nem ihatok alkoholt.
– És mit szólnak ehhez a vendégek? Nem hiszem, hogy jeges teával akarnak itatni.
– Természetesen ők nem tudnak róla. A pultos dolga, hogy a nekünk küldött koktélokból kihagyja az alkoholt.
Egy hatalmas, kétszárnyú, cirádás fekete keretbe foglalt üvegajtó állta utunkat.
– Na, kérem! Íme, a szentély! – tárta ki előttem Becky ünnepélyes mozdulattal.
Ezúttal én kezdtem hangos kacagásba, de a látvány hatására bennem is rekedt. Ha az én lakásomból, vagy Helen irodájából fantasztikus volt a kilátás, akkor innen egyenesen felülmúlhatatlan. Az öbölre néző, félköríves fal teljes egészében üvegből volt. Pár percig le sem tudtam venni a szemem az öböl kigyúló fényeit teljes pompájában feltáró látványról. Furcsán ismerős illat birizgálta meg az orromat. Mély levegőt véve próbáltam beazonosítani a dohány édeskés aromája mögött megbúvó buja, frissítő illat eredetét, és amikor ez sikerült, otthonos érzés töltött el. A zöld tea volt anya kedvence, italban és illatban egyaránt. Ezt akár biztató jelként is felfoghattam volna, ha hiszek az ilyesmiben.
Lassan Becky után sétálva felmértem a terepet. A falak itt is vörösek voltak, a vastag szőnyeg pedig fekete. Az üvegfal előtt néhány puha, hívogató kanapéval körülölelt asztal kapott helyet, a kiemelt vendégek részére, a terem nagy részében pedig kör alakú asztalok helyezkedtek el elszórtan, melyeken felváltva vérvörös és éjfekete selyemabroszok csillogtak sejtelmesen a félhomályban. Az asztalok közepén táncoló női alakokat formázó szobrok szolgáltattak halovány fényt, amely a fejük fölé tartott világító gömbökből szűrődött elő. Bal oldalt hatalmas ovális színpad nyúlt el a terem teljes hosszában, az ajtó melletti végében művészbejáróval. Jobb oldalon, a már megszokott dobogón, ébenfekete zongora állt. A mellette elhelyezett székekből és állványokból ítélve, szükség szerint más hangszerek is szerepet kaptak a hangulatteremtésben. Az emelvény mellett a terem L-alakban elkanyarodott, itt kapott helyet a meleg fényű rejtett lámpákkal megvilágított bárpult, ami felé Becky is tartott.
– Zoe, had’ mutassam be neked kedvenc pultosunkat, Josh-t – intett a pult mögött álló fiatal, barna bőrű férfi felé. – Sajnos foglalt – tette hozzá, félrehúzódva a felé lendülő fehér törlő elől. – Josh, ő itt a csapat legújabb tagja, Zoe. Légy oly szíves és segíts neki, amiben csak tudsz, míg megszokja a dolgokat.
– Josh. Az a Josh? Hatalmas köszönettel tartozom neked, amiért segítettél az autóvásárlában!
Felém intett a kezében lévő konyharuhával és szerénykedő vigyorral az arcán fogadta hálálkodásomat.
– Hello, Zoe! Szóra sem érdemes. Remélem, beválik a kicsi kocsi! Egyébként pedig, Isten hozott nálunk! Remélem, bírod a munkát, mert itt nem fogsz tudni lazsálni!
– Ne ijesztgesd már! – csapott a kezére Becky tréfálkozva, majd az éppen odaérkező fekete hajú, magas, vékony lánnyal folytatta a bemutatkozási szertartást. – Tamara, jó, hogy jössz! Ő itt Zoe, az új kolléganőd, ő fogja átvenni Tracy asztalait. Tamara Josh menyasszonya, valamint a másik felszolgáló ebben a műszakban. Az övé az összes fekete asztal, a tiéd pedig az összes vörös. Azt hiszem, mást egyelőre nem is kell tudnod. Josh, megdobnál minket egy tequilával? – hadarta, szinte egy szuszra. Az utolsó mondatnál a pultos felé fordult és eltúlzott kacérsággal rebegtette szempilláit.

– De, csak mert ilyen szépen kérsz! Tudod, hogy Helen nem rajong érte, ha munka közben iszunk – figyelmeztette felhúzott szemöldökkel, miközben már töltötte is a kért italokat és letette elénk a fényes pultra, egy sószóró és három gerezd citrom társaságában.
– Ne izélj, Josh! Ez Zoe első napja. Csak méltó módon szeretném köszönteni. Inkább csatlakozz hozzánk!
– Azt hiszem, Josh-nak igaza van – szólaltam meg végre én is. – Nem biztos, hogy jó ötlet ivással kezdenem az első munkanapomat.
Mindhárman meglepetten néztek rám, úgy tűnt, nem ezt várták tőlem. De én tudtam, mire képes az alkohol, akár a legkisebb dózis is, főleg, ha az ember éppen elég bizonytalan idegállapotban van.
– Csak egyetlen pohárkával, hogy elengedd magad végre – találta meg a hangját Becky. – Olyan merev vagy, mint egy ruhafogas, amióta kiszálltunk a liftből.
– Csodálod?! Rutinos bombázókkal vagyok körülvéve egy olyan helyen, amit még álmomban sem próbáltam volna elképzelni, és ráadásul ezen a bizonyos helyen nekem csábító szüzikét kell játszanom vadidegeneknek. Mindeközben te majd ott lejtesz a színpadon, felkorbácsolva a vágyakat az összes jelenlévő hímnemű lényben. Talán nem is csak a hímneműekben. – Belegondolva a kimondottakba, hirtelen mozdulattal magamhoz ragadtam az egyik poharat és sót szórva a kézfejemre hozzátettem – Szóval, miért is állunk itt a szánkat jártatva, ahelyett hogy innánk?!
Kitörésemmel beloptam magam a szívükbe. Kuncogva, a karomat paskolgatva, fejet csóválva – ki-ki vérmérséklete szerint – nyúltak ők is a sóért, majd összekacsintottak és egy-egy poharat felém emelve egyszerre szavalni kezdtek.
– A mi Zoénk jó csaj, szégyent ő ma nem vall! KisS csapatunk így lett teljes, új tagunk is nagyon lelkes. Hajrá, hajrá le fenékig, a tequilát most ingyen mérik!
A nevetéstől fuldokolva tettem le a kiürült poharat.
– Az biztos, hogy verses üdvözlésben még soha, sehol nem volt részem!
Végre ellazultam kicsit, bár én ezt inkább a kedves fogadtatásnak és a jókedvnek tulajdonítottam, mintsem az italnak.
Munkához láttunk, ahogy lassan szivárogni kezdtek a vendégek. Josh-nak igaza volt, itt aztán nem lógathatta a lábát az ember lánya! Hajnali egyig szinte folyamatosan ingáztam a bárpult és a vörös asztalok között. Egyszer sikerült nyugodtan végignéznem Becky és partnere egyik táncbemutatóját, de azon a pár percen kívül nem volt megállás.
Illetve mégis… Becky áhítatos sóhajára felfigyelve kénytelen voltam néhány röpke pillantásnál több figyelmet szentelni egy újonnan érkezett vendégnek.
– Na, mi az? Csak nem elcsavarta a fejedet az úriember?
– Az nem kifejezés… – válaszolta álmodozó hangon, követve szemével a férfit, aki az egyik asztalomnál állapodott meg. – Pedig még egy szót sem váltottunk. De még ha beszélnénk is… esélytelen – folytatta csüggedten, elszakítva tekintetét rajongása tárgyától. – A szülei nagyon gazdagok, mint itt mindenki – mutatott körbe fintorogva. – Nem alacsonyodnak le a magunkfajtához. Legalábbis komolyan nem. Ő Daniel MacKenzie. Az apjáé a Miami Post.
Kíváncsian végigmértem a kétségtelenül elegáns fiatalembert. Barna haja művészi rendezetlenségben meredezett, arca, meglepő módon, szomorúságról árulkodott, még akkor is, amikor mosolygott. Átlagos testalkata lévén, nem magaslott a többi vendég fölé, mégis kitűnt közülük „inverz” öltözékével: vajszínű öltönyt és fekete inget viselt. Céltudatosan körülnézett, mintha keresne valakit. Rövid ideig megpihent rajtunk a tekintete, de aztán fordult is tovább. Hamarosan csatlakozott hozzá valaki, utána azonban már nem értem rá őket figyelni. Egészen a műszak végéig.
Már csak pár perc volt hátra, amikor észrevettem, hogy Becky választottja és a barátja fennhangon vitatkoztak. A később érkezett férfi, aki már eléggé illuminált állapotban leledzett, éppen birtokló mozdulattal magához húzta a tétlenül mellettük ácsorgó nőt. Úgy tűnt, a „hölgy” kegyeiért folyik a harc. Egyre hangosabb és durvább sértések hangzottak el. Kénytelen voltam tenni valamit, mielőtt verekedéssé fajult volna a helyzet. Ráadásul ragyogó ötletem támadt. Gonosz kis mosolyt villantottam Beckyre, majd elindultam a hangoskodók felé.
– Hé, mit tervezel? – szólt utánam fojtott hangon Becky, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
Odaérve annyit rögtön leszűrtem, hogy tévedtem. A bús képű lovag éppen lebeszélni szándékozott barátját az örömlány szolgálatainak igénybevételéről, holmi feleségre hivatkozva.
– Hölgyem! – szólítottam meg az immár az asztal szélén ücsörgő, cseppet sem a helyhez illően öltözött nőt. A szakadt necc harisnya és a rövid szoknya még a fehérneműje színét is felfedte a kíváncsi tekintetek előtt. – Megtudhatnám, mi folyik itt?
– Értem küzdenek – emelte fel unott tekintetét, felhagyva körmei tanulmányozásával. – Hát nem édesek? – fűzte hozzá gúnyosan.
– Melyikükkel érkezett? – tettem fel a kérdést, még mindig figyelmen kívül hagyva a két vitatkozó férfit.
– Egyikükkel sem – nézett rám összehúzott, gyanakvó szemmel. Már sejtette, mi következik.
– Akkor megkérném, hogy legyen szíves és távozzon. Persze, csak ha nem bánja, hogy nem kell tanúskodnia a rendőrségen a rendbontás miatt – tettem hozzá nyugodt, közömbös hangon, amikor láttam, hogy ellenkezni akar.
Ezzel kifogtam a szelet a vitorlájából. Szó nélkül felállt és kilibegett a teremből. Természetesen eszem ágában sem volt kihívni a rendőrséget, de a blöff bejött, és ez a lényeg. Csak ezt követően fordultam a kakaskodókhoz, akik semmit nem vettek észre az egészből, annyira elmerültek a házastársi hűség fogalmának megvitatásában.
– Ejnye, uraim! Mire jó ez a csetepaté? – Közéjük kellett lépnem, hogy végre felfigyeljenek rám. – A hölgy távozott, így okafogyott lett a vita, nem gondolják? – Mindkettő zavartan körülnézett, majd ismét egymást kezdték méregetni, mintha ott se lennék. – Kérem, csillapodjanak le. Lenne egy ajánlatom az önök számára.
Kelletlenül bár, de erre már rám figyeltek, egyikük zavart, míg a másik inkább kíváncsi tekintettel. Intettem a jelenetet figyelő Beckynek, aki a rá jellemző lassú, ringó léptekkel felénk indult.
– Önök szórakozni jöttek ide, jól gondolom? – Bólogattak, mint valami némafilm szereplői. Kezdtem unni, az egyoldalú társalgást, de türelemre intettem magam. – Akkor szórakozzunk. Ez a csinos, fiatal hölgy éppen unatkozik – mutattam a hozzánk lépő Beckyre. – Lenne olyan kedves, és megtáncoltatná? – fordultam Becky szívszerelméhez, majd vidáman a barátnőmre kacsintva belekaroltam a szőke vendégbe, és a táncparkett felé vezettem a társaságot.
Annyira meghökkentek, hogy elfelejtettek tiltakozni és mire észbe kaptak, már túl jól érezték magukat ahhoz, hogy elrontsák a hangulatot. Szerencsémre az én partnerem olyan részeg volt, hogy egy-két tánc után úgy döntöttünk, hazafuvaroztatjuk.
– Engedje meg, hogy elnézést kérjek Philip nevében is a kellemetlenségekért – fordult hozzám Daniel bocsánatkérő mosollyal, amikor a barátjával elhajtott a limuzin.
– Nem történt semmi, uram. Bárkivel előfordul. És önnek köszönhetően a barátja sem követett el semmi megbocsáthatatlant.
– Nem a barátom! – Hangja elutasítóvá, az arca feszültté vált, de a folytatásból kiderült, hogy az ellenséges hangnem nem nekem szólt. – A sógorom. De miért magázódunk? Remélem, nem veszed sértésnek, ha letegezlek. És te is szólíts nyugodtan Daninek.
Megköszöntem a kedvességét és megnyugtattam, hogy már nem is emlékszem az iménti kínos jelenetre.
Mivel többen is igényt tartottak aznap a társaságomra, hamarosan magukra hagytam őket és másik asztalhoz telepedtem.
Az elején kicsit zavarónak találtam, hogy itt azért fizetnek, hogy szórakozzak, de, ahogy számítottam is rá, nem olyan könnyű „munka” ez. Úgy kell a kedvében járni valakinek, hogy nem léphetsz át egy bizonyos határt, miközben a legtöbb vendég nagyon is szívesen megtenné azt a lépést. Reméltem, hogy néhány nap elteltével már könnyebben megbirkózom majd a feladattal.
Szerencsére az első estém meglepően kellemesen telt. Volt ugyan egy tolakodó fráter a vendéglistámon, de miután kiderült, hogy valójában nem is ő tart igényt a „szolgálataimra”, hanem nősülni készülő öccse, már kevésbé láttam vészesnek a helyzetet. Belecsöppentem egy „legénybúcsú gazdagéknál” típusú hacacáré kellős közepébe, ahol meglepő módon, a vőlegény leghőbb óhaja az volt, hogy elmesélhesse nekem szerelmük szívbemarkolóan romantikus történetét. Ezek után csak remélni mertem, hogy a bulin készült fotók nem jutnak a mélyen tisztelt ara kezébe. A táncosnő ugyanis nem volt olyan visszafogott, mint én.
Hazafelé azon merengtem mosolyogva, vajon hogy alakult barátnőm estéje. Erről persze eszembe jutott, hogy szerencsésen megoldottam itteni pályafutásom első kényes helyzetét. Otthon is megmentettem már pár fogat a kiveretéstől, de az egészen más volt. Ott mindenki mindenkit ismert, így egyszerűen csak rá kellett szólnom a hőbörgőkre. Most viszont bebizonyítottam, legfőképp magamnak, hogy ebben a közegben is helyt tudok állni. És, hogy cserébe „feláldoztam” magunkat? Na, bumm! Szerintem nem is volt áldozat. Annak megtudakolását azonban, hogy Becky is ilyen könnyedén fogta-e fel a dolgot, inkább másnapra halasztottam.
Ahogy sejtettem, ő még nálam is jobban örült a fejleményeknek. Annál is inkább, mert már meg is beszélték a következő találkát. Gondolatban jól megveregettem a vállamat és fülig érő vigyorral ténykedtem egész álló nap. Örültem, hogy a vártnál sokkal jobban sült el az akció. Mindenesetre felmerült bennem az igény, hogy javasoljam Helennek néhány keménykötésű kidobó ember alkalmazását az ilyen esetekre. Tudniillik, nem volt több facér barátnőm… 


Folytatása következik!