2014. október 30., csütörtök

Sorsforduló – 10. rész

– – –
Milyen idillikus! Hogy oda ne rohanjak!
Nagyon nyugodt, túlságosan, ami azt jelenti, hogy nem vette komolyan a fenyegetést.
Azt reméltem, ha elolvassa a levelet, továbbáll, és ha egyedül marad, könnyedén elkaphatom. Senki nem kereste volna. De a kis kurva nem vesz komolyan. Meg fogja bánni. Engem senki nem hagyhat el!
Már akkor le kellett volna csapnom rá, amikor megláttam, hogy elhagyja a házat, de azok a hülye szomszédok folyton azt lesték, mit csinálunk. Egész délután követtem, de egy percre sem állt meg sehol, még hugyozni sem tudtam kiszállni a redvás autóból. Ezt is visszakapja, de vissza ám!
A baleset viszont kibaszott jó volt, majdnem elélveztem, amikor azt hittem, összeütköznek, ráadásul tökéletes alkalom lett volna. Kár, hogy épp egy kurva hőst fogott ki.
Nem baj, megoldom. Legfeljebb a drága szerelemdoktor is megkapja a magáét. Még jobb is így…
– – –
 
Viktor –

A következő napokban több okom is volt örülni. Az első számú ok, hogy Viki teljesen megnyugodott, miután a saját szemével győződhetett meg róla, reggelről-reggelre, hogy valóban nem iszom, és láthatóan helyreállt a rend a kis lelkében. Már amennyire… A második, hogy a nagy vallomáskor összeomlott bizalmi viszony is újjáéledni látszott Petra és köztem. Azóta sem igazán tudom, miért mondtam azt, amit – miért úgy, miért pont akkor és miért pont neki. Petra reakcióját annál inkább értettem és tudtam, magyarázattal tartozom neki, de nem mertem felhozni a témát, mert féltem, egy újabb repedést nem élne túl ez a nagyon is törékeny barátság. Jókedvem harmadik oka rettentően kicsinyes volt, de szórakoztató: anyám kisebbfajta idegsokkot kapott a rólam szóló újabb pletykák hallatán. Nem csak újabb andalgásunk híre kelt ugyanis szárnyra, de a rendelőbéli hangos szóváltásról szóló kitalációk is szájról-szájra jártak. A végén odáig fajultak a találgatások, hogy Petra azért esett nekem, mert megtudta, hogy összeszűröm a levet Barbival. Igaz, nem győztem bocsánatot kérni Barbitól, de még így is megérte.
Sajnos nem élvezhettem annyira a helyzetet, amennyire szerettem volna, mert rengeteg volt a munkám. Viki ugyan imádott asszisztálni nekem és ajnározni az állatokat, már amelyiket engedtem, ez mégis azt jelentette, hogy kevesebbet lehettem együtt vele, és Petrával. Ez utóbbit bántam is, meg nem is.
Szerencsére a lábadozó vendégállatok sétáltatása kedvelt szórakozás lett a helyi kamasz srácok körében, így azt az egy-két órát mindig kihasználtam, hogy egy kis plusz időt nyerjek. Ilyenkor gyakran csak a kertben ücsörögtünk és néztük, ahogy Viki játszik, de Petrával előszeretettel vertük tönkre egymást dartsban is.
A helyi közösségi élet fő színterét is meglátogattuk, mert Petra elárulta, mindig is szeretett volna megtanulni bowlingozni és biliárdozni. Mivel a közeli presszóban mindkettőre volt lehetőség, a ritka szabad délutánok egyikén, hármasban kibéreltünk egy pályát. Miután Petra körme az első gurítás áldozatául esett, igen vehemensen vetette bele magát a bábuk mészárlásába. Azzal szórakoztatta Vikit, hogy minden filmbéli bowling jelenetet és gurítótechnikát leutánzott, amit valaha látott. Míg Vikinek a lábujjhegyen tipegős Flinston-módszer nyerte el leginkább a tetszését, nekem a brutál-gurítás tetszett, akármelyik filmből lopta is.
Szépen elsétált a golyóval a pálya széléig, ott terpeszbe állt, két kézre fogta a golyóbist, enyhén behajlított térddel lehajolt és komótosan útjára indította. Mozdulatlanul megvárta az eredményt, mielőtt lassan, lábán végigsimítva felegyenesedett. A legszebb nem az volt benne, hogy szinte mindig tarolt vele, hanem a látvány. Megérte miatta elveszíteni néhány frame-et. Már alig vártam, hogy biliárdozni lássam.
Az ösztön egyértelműen Petra felé hajtott, de egyelőre én voltam az erősebb. Nem terveztem hosszútávú kapcsolatot, és Petra nem az a nő volt, főleg az előzmények ismeretében, akit csak használ az ember, aztán továbbáll. Arról nem is beszélve, hogy máris túlságosan kötődtem hozzá érzelmileg, közvetetten, Viki miatt és közvetlenül is. Képtelen lettem volna fájdalmat okozni neki, márpedig ha engedek a vágyaimnak és lefekszem vele, annak biztos következménye a fájdalom, valószínűleg mindkettőnk részéről.
Az, hogy Melinda emléke még élénken élt bennem, szégyen, nem szégyen, nem sokat nyomott a latban. Már jóval a halála előtt megromlott a kapcsolatunk, és nem csupán az állapota miatt. Hiába tudtam, hogy beteg volt, néhány cselekedetét egyszerűen nem tudtam tünetként elkönyvelni, akárhogy próbáltam is. Márpedig megpróbáltam. A lelkiismeretem egyre csak háborgott, amiért olyasmi miatt okolom, amiről nem tehetett, olyasmiért haragszom rá, amit valószínűleg nem tett volna, ha nem abban az átkozott érzelmi hullámvasútban éli az életét, de hiába próbáltam megfelelni az erkölcsi normáimnak, nem tudtam neki megbocsátani. Még a halála után sem. Úgyhogy ő volt talán az egyetlen, aki semmilyen módon nem szólt bele a Petrával való kapcsolatomba.
Megtette helyette mindenki más. Szinte a falu összes lakója tudomásomra hozta valamilyen módon a véleményét, ki nyíltabban, ki burkoltan. Meglepő módon a többség romantikusnak bizonyult, még a kérges kezéről és hatalmas sercintéseiről ismert Feri bá is. Anyám különleges eset volt, az ő módszere jóval túlmutatott a nyílt vélemény-nyilvánításon. A vacsora óta, Petra hirtelen távozása ellenére, kizárólag szuperlatívuszokban volt hajlandó nyilatkozni róla. Szó szerint rám parancsolt, hogy kapjam le Petrát a tíz körméről, és addig el se engedjem, amíg nem ígér örök szerelmet, sőt, még utána se. Nem mondhatom, hogy boldoggá tette a hirtelen pálfordulás, most igazán örültem volna egy ellenlábasnak, aki segített volna távol tartani magamat tőle.
Eltelt így egy újabb hét, és én a végletekig kimerültem. Nagyon kellett valami, ami eltereli a figyelmemet, de arra, ami történt, nem számítottam.
Amikor szombat délben beléptem a házba, szinte földbe gyökerezett a lábam. A konyhából halk, dallamos beszédhang szűrődött ki. Viki hangja. Petra az ajtóval szemben állt és azonnal észrevett.
De jó, hogy jössz, Viktor, szükségem lenne a segítségedre.
Gyors közbelépéséből azonnal tudtam, azt akarja, most se reagáljak, de ennél nehezebbet nem nagyon kérhetett volna. Dühös lettem, amit szintén látott, ennek ellenére, vagy éppen ezért, folytatta a csevegést.
Elég csúnyán elvágtam az ujjam, megnéznéd? A fürdőben láttam a múltkor sebtapaszt. Viki, addig te keverd össze a tésztát, rendben?
Rendben.
Mi ez az egész, miért nem engeded, hogy beszéljek Vikivel?!
Csak suttogtam, de a dühöm így is jócskán érvényesült.
Viktor, egyre biztosabb vagyok benne, hogy Viki mutista.
Mi?!
Ezt az állapotot úgy hívják, elektív mutizmus vagy, ha úgy jobban tetszik, választott némaság.
Sehogy nem tetszik – mordultam fel.
Persze, ne haragudj, rossz szóhasználat volt. – Kezét a karomra tette, és ott is hagyta, ami szándékának megfelelően, valóban nyugtatóan hatott rám. – Dióhéjban és általában ez annyit tesz, hogy csak bizonyos személyekkel és csak meghatározott helyzetekben beszél. Hangsúlyozom, nem dacból, a múltkor már beszéltem a szorongásról, ami gátolja.
És pont te vagy az a bizonyos?
Tudtam, hogy cinikus és vádló a hangom, de nem tehettem ellene, keserű voltam és féltékeny. Láttam, hogy rosszul esett neki, hiába rejtette mosoly mögé.
Nem annyira én, mint inkább a konyha.
Ezt magyarázd meg!
Talált egy elfoglaltságot, ami felszabadítja a gátlásait.
Hogy jöttél rá?
Sehogy, véletlen. Még csak négy éves, senki nem gondolta volna, hogy a sütés-főzés lesz a kedvenc hobbija. Nagyon élvezi, ha jól tudom, eddig is sokat forgolódott melletted a konyhában, és jót tett neki a múltkori sikerélmény a sütivel, a dicséreted, az hogy édesanyád elkérte tőle a receptet. – És a te hangod, ahogy kijelented, egyedül készítette, gondoltam. – Rengeteg pozitív megerősítést kapott aznap, büszke volt a teljesítményére.
Tehát a konyhában beszélgetni fog, de máshol nem?
Valami olyasmi, de ne úgy képzeld el, hogy most lett egy hely, ahol leülhettek csevegni. Eddig kizárólag az éppen végzett tevékenységgel kapcsolatban szólalt meg, és akkor is csak egyszavas válaszokat adott. Ha visszamegyünk, próbáld ki. Kérdezz tőle valamit arról, amit csinál, de egyszerű kérdés legyen, amire akár egy igennel vagy nemmel is tud felelni. Figyelmeztetlek, mással ne próbálkozz, mert csalódás fog érni. Egyrészt nem fog válaszolni, másrészt bezárkózhat, ha erőlteted. Az örömödet nem kell elrejtened, jó, ha érzi, hogy szereted hallani a hangját, de pezsgőt bontani azért nem kell.
Kivett egy Micimackós sebtapaszt a dobozból, és sebtében a mutató ujjára csavarta. Én mozdulni sem tudtam, le voltam döbbenve a hallottaktól.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy négyéves gyerek ennyire tudja kontrollálni, mikor és mit mond.
Nem figyeltél. Ez a kontroll nem tudatos. Egyfajta pszichés „biztosíték”, ami állandóan lekapcsol, ha veszélyt érez.
Amikor visszaértünk a konyhába, Viki a múltkorihoz hasonló állapotban fogadott, arcán sárgás massza száradozott, karja szinte könyékig lisztes volt, de kérte a pusziját.
Megint sütit készítesz?
Levegőt sem vettem, úgy vártam a választ.
Igen.
Halk volt, de tisztán érthető.
Hm, ez finomnak néz ki. Lenyalhatom?
Tessék.
Átnyújtotta a kézi habverőt, amivel épp összekutyulta a tálban a ragacsos állagú tésztát, én pedig lelkes nyalakodásba kezdtem.
Ez valóban nagyon finom. Leöblítem, jó?
Jó.
Petrára néztem. Arcán boldog mosollyal állt az ajtófélfának dőlve, szeme csillogott, ajkai ideges harapásoktól vöröslöttek. Ő is izgult. Legszívesebben megcsókoltam volna, de valamit még feltétlenül ki kellett próbálnom.
És, mi mást csináltatok ma, kicsim?
Viki csak meghúzta a vállát és csendben dolgozott tovább, én pedig üvölteni tudtam volna. Hogy magamra voltam-e dühös, Petrára, Vikire vagy a helyzetre, azt magam sem tudtam.
Jól van, szerintem már jöhetnek a meggyek.
Petra odaállt Viki és közém, és önfeledt vihogások közepette belepotyogtatták a tésztába a befőttesüvegből kihalászott meggydarabokat. Mire végeztek, rózsaszín pöttyök tarkították az arcukat, a kezüket és a konyhapult nagy részét, de egyikük sem foglalkozott vele. Viki betette a tálat a mikróba, Petra beállította az időt és elindította.
Szuper, nyolc perc és kész.
Feltartotta a tenyerét, mire Viki boldog vigyorral belecsapott, majd nekiálltak összetakarítani a hadszíntérré vált konyhában. Jobb híján segítettem nekik, közben pedig boldogan hallgattam Viki újabb egyszavas mondatait.
Azt hiszem, el fogok hízni – jelentettem ki váratlanul, mire Viki rám nézett –, ugyanis mától minden nap sütünk.
Miért?
Mert imádom a hangodat, és persze a sütijeidet is. Nagyon büszke vagyok rád, kicsim.
Viki mosolya szinte bevilágította a konyhát.



Folytatása következik!


2014. október 29., szerda

:-o :-( ?

Nos, vagy nagyon nehéz kérdést tettem fel vagy senki nem akarja soron kívül elolvasni a Sorsfordulót, a nélkül, hogy hétről-hétre várnia kellene a folytatást. Esetleg a véleményezési "kényszer" ilyen elrettentő?

Mint írtam is, nem ömlengést és nem reklámot várok, egyszerűen szeretném tudni, mi az őszinte véleményetek az írásaimról. Nem szakvéleményre számítok, sem hosszadalmas, részletes elemzésre, csupán némi olvasói visszajelzésre.
Mi tetszett benne, mi nem? Ki a kedvenc szereplőtök és miért? Ki vagy mi volt az, akit vagy amit nem találtatok hitelesnek? Esetleg kedvenc idézet, ha van... 

Azt is elárulom, miért szeretném.
Azon kívül, hogy élvezem az írást, szeretem a karaktereimet és imádok elmerülni az általam kitalált történetekben, azért hoztam létre a blogot és azért döntöttem az internetes közlés mellett, mert fejlődni szeretnék. Jó lenne tudni, mi az, ami nem az erősségem, amin javítanom kellene, és mi az, ami hétről hétre odaültet titeket a monitor elé, hogy olvashassátok Petra történetét.
Azt hiszem, nem kérek sokat. 
De mivel a fejezetek egyre követik egymást, hozzászólás viszont csak elvétve érkezik (ezúttal is köszönet értük :-)), gondoltam, emelem a tétet és felkínálok cserébe valamit, ami – saját magamból kiindulva – sokakat motiválhat. 
De úgy tűnik, mégsem elég, hiszen senki nem próbálkozik... :-(

Ha valaki mégis kedvet kapna, az előző poszthoz, tehát a játék kiíráshoz várom a választ, hozzászólásként. Csütörtökön este fél kilenckor fogom megjeleníteni a válaszként érkezett hozzászólásokat, ha lesznek.

Mindenkinek jó böngészést, jó olvasást, szép napot.

Diara

2014. október 27., hétfő

Szerettek olvasni? Na és játszani? :-)

JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK!


Játszanátok velem egyet? 

Talán rögtön azzal kezdeném, mi a nyeremény: 
az az első három személy, aki teljesíti a feltételeket, a következő Sorsforduló rész közlését követően (tehát csütörtök este), egyben megkapja tőlem a regény összes hátralévő részét. 

FELTÉTELEK:
- Olvasd el a kérdésben szereplő két novellámat és ezt bizonyítandó, mindkettőnél írj véleményt.
- Válaszolj helyesen az általam feltett kérdésre.
- A Sorsforduló elolvasását követően írj nekem részletes véleményt a regényről, amit én itt a blogon, egyeztetést követően közzétehetek.


A KÉRDÉS:
Mi a közös a Piros lámpa és az Álarcosbál című novelláimban?

Segítség: 
Ne nyilvánvaló dolgokra gondoljatok, mint például, hogy mindkettő romantikus írás. Keressetek olyan egyezőséget, ami különleges... Én legalábbis még nem sok olvasmányomnál találkoztam ilyesmivel. :-)   
+ segítség:  olyan dologról van szó, ami több írásomban központi szerepet kap, ám jelen esetben épp az ellenkezője igaz. :-)


Ha valaki nem az általam várt választ küldi be, de úgy ítélem meg, hogy érdekességre bukkant, éppúgy díjazásra kerülhet, mint a helyesen válaszoló első három olvasóm. :-)

Itt jegyzném meg, hogy mind a novelláknál írt vélemény, mind a regényről elküldött beszámoló esetében teljes őszinteséget szeretnék kérni tőletek. Biztosíthatlak titeket, hogy a hozzászólásaitok tartalma nem fog befolyásolni a döntésemben és a negatív kritikát éppúgy közzé fogom tenni, mint a pozotívat. A feltételeknél említett egyeztetésre éppen azért lesz szükség, hogy az esetleges spoileres részek kihagyása után is biztosak lehessetek benne, a Ti véleményetek lesz posztolva, nem pedig egy átírt ömlengés. :-D


Mindenkinek előre is köszönöm, aki velem tart! :-)

Játékra fel! Jó olvasást! :-D


JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK!

2014. október 23., csütörtök

Sorsforduló – 9. rész

Petra –

Melinda valóban beteg volt, de nem abba halt bele. – A hangja rekedt volt és minden szavából keserűség áradt. – Viktória születését követően kezdődött. Egyáltalán nem törődött vele, egyszer sem szoptatta meg, nem vette fel, ha sírt. Azt mondták, gyermekágyi depresszió, csakhogy nem múlt el a gyermekágyas időszak végén. Egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálatban, míg végül már tévképzetek gyötörték, én pedig gyakorlatilag egyedül maradtam egy újszülöttel. Édesanyám sokat segített, de ő sem tudott állandó készenlétben lenni. Felajánlotta, hogy ideköltözik, de Melinda ettől teljesen kiborult, bemagyarázta magának, hogy anyám ki akarja túrni innen, és hogy ő azért van rosszul, mert anya módszeresen mérgezi.
Tartott egy kis szünetet, míg újratöltötte a poharainkat.
Viki alig volt egy éves, amikor hirtelen helyreállt a rend, Melinda szinte egyik napról a másikra kicserélődött. Élettel telt meg, vidám volt és energikus, jobb, mint új korában, ő így fogalmazott. Új frizura, új ruhatár, új hobbik, rengeteg új hobbi, de Viki akkor sem szerepelt a programjában, azt mondta, nem ér rá vele foglalkozni. Aztán, nem sokkal később, kezdődött elölről az egész, ismét magába zuhant. Rosszabb lett a helyzet, mint előtte. Melinda szó szerint féltékeny volt Vikire, amit vele éppúgy éreztetett, mint velem. Viki persze nem értette, miért nem szereti az anyja, újra és újra próbálkozott. Ez állandó konfliktusforrás lett Melinda és köztem. Egyetlen egyszer sikerült rávennem, hogy menjen el egy terápiás foglalkozásra, de azzal jött haza, ne is álmodjak róla, hogy diliházba zárathatom. Bevallom, akkor már az is megfordult a fejemben.
Bár teljesen nyugodtan fogadtam a hallottakat, ő mégis védekező testtartást vett fel és ingerült lett.
Rengeteg szakirodalmat átnyálaztam a depresszióról, igyekeztem mellette állni, támogatni, bátorítani, de nekem Vikire is tekintettel kellett lennem.
Ezúttal én nyúltam az ő kezéért, és akárcsak ő előző este, összekulcsoltam az ujjainkat.
Engem nem kell meggyőznöd, hogy minden tőled telhetőt megtettél, anélkül is tudom.
Igen.
Ebből az egyetlen szóból, és az azt kísérő lemondó sóhajból tudtam, valójában önmagát próbálta meggyőzni, sikertelenül.
Aztán, amikor Viki két éves lett, megint jobban lett, pörgött, mint a búgócsiga. Ezúttal Vikinek is kitalált mindenféle játékot, de a kezdeti öröm után hamar megtanultam, hogy nem szabad őket kettesben hagyni, mert rettentően szétszórt volt. Egyszer például a játszótéren felejtette Vikit, Barbiék hozták haza. Szexuálisan is aktívvá vált, túlságosan is.
Ezt nem feltétlenül akartam hallani, de már sejtettem, mi következik.
Ekkor másik orvoshoz fordultunk, aki bipoláris zavart állapított meg nála. Állítólag az enyhébb fajtából, de ez engem nem vigasztalt. Melinda hol elbújt a világ elől és szinte katatón állapotba került, hol tornádóként söpört végig a körülötte élők mindennapjain. Egyre gyakrabban váltották egymást ezek az úgy nevezett epizódok. Egy újabb hipomán periódusban arra riadtam reggel, hogy Vikivel üvöltözik a folyosón. Valamin nagyon felkapta a vizet, mert úgy kellett lefejtenem a kezét Vikiről. Majdnem megfojtotta. Soha nem ütöttem meg nőt, de akkor elborult az agyam.
Újra elhallgatott. A létezésemről is megfeledkezett, csak bámult maga elé, majd megmozgatta az ujjait, mintha azt próbálgatná, ökölbe tudja-e szorítani őket. Az járt a fejemben, akarom-e tudni, ami következik, de gyorsan elhessegettem a fejemben előtérbe furakodó véres képet.
Két ujjam eltört… – motyogta, szinte magának.
Erre már felpattantam.
Elég!
Nem is figyelt rám, láthatóan valahol egész máshol járt, nyilván újraélte a pillanatot. Úgy kapkodott levegő után, mint aki menten hiperventillál. Amikor felnézett, a szeme könnyben úszott. Fájt ilyennek látnom.
Én öltem meg.
Csak rekedt suttogás volt, nem is biztos, hogy nekem szánta, az sem, hogy egyáltalán látta, hogy előtte állok. A fejemben kavarogtak a gondolatok, hányinger kerülgetett, legszívesebben elrohantam volna, de nem hagyhattam itt ilyen állapotban.
Gyere, lefekszünk, hosszú nap volt a mai. – Megfogtam a kezét, és mint egy gyereket, felvezettem a lépcsőn, be a szobájába. Lerogyott az ágyra, hátradőlt és a plafont bámulta. Az ajtóból visszafordultam, megint őt utánozva, mintha egy morbid időhurokba kerültem volna. Azt kellett volna mondanom: nem vagy gyilkos – de képtelen voltam rá. Mi van, ha mégis?!
Aznap éjjel nem aludtam. Ezerszer végigjátszottam a fejemben, ahogy Viktor és Melinda a folyosón veszekszik, talán épp ez én szobám előtt. Mindannyiszor más volt a forgatókönyv, de ugyanaz a végkifejlet: Viktor megüti Melindát. Nem volt hiteles. A végére minden alkalommal elhomályosult a kép, mintha az agyam így akarta volna megüzenni: ez nem lehet igaz. Vagy épp azért blokkolta a tudatalattim, mert azt akartam, hogy ne legyen az.
Háromszor pakoltam össze azt a néhány holmit, amit a magaménak mondhattam, de mindannyiszor vissza is raktam mindent. Végül arra a döntésre jutottam, Viki miatt, egyelőre kivárok. Magam miatt pedig kiderítem a teljes igazságot. Csak előbb bátorságot kellett gyűjtenem hozzá.
Másnap már javában a konyhában dolgoztam, amikor Viki lejött. Nem csak a reggeli és az ebéd nagy része volt kész, de már előkészítettem a desszert hozzávalóit is. Viki elkerekedett szemmel meredt rám és kérdőn az órára bökött.
Igen, tudom, szívem, még nagyon korán van, de nem tudtam tovább aludni.
Ekkor belépett Viktor, fáradtan, nyúzottan, véreres szemekkel és enyhe whisky szagot hozott magával.
Viki teljesen kikelt magából, teljes erőből meglökte az apját, majd kirohant a konyhából.
Ez a nap is jól indul – morogta az inzultált.
Öntött magának egy hatalmas adag kávét, azonmód, feketén lenyelte a felét, majd kezében a bögrével távozott. Kisvártatva hallottam a bejárati ajtó csapódását, én meg törhettem a fejem, vajon mi a fene zajlott az orrom előtt.
Viktor ivott, miután magára hagytam, ez nyilvánvaló, méghozzá nem is keveset, de Viki reakcióját nem értettem. Felsiettem a gyerekszobába, hogy megnézzem, jól van-e, de nem volt ott. Végigjártam az összes helyiséget az emeleten és a földszinten is, még az apró kamrába is bekukkantottam, de sehol nem találtam. Már éppen kezdtem megijedni, amikor eszembe jutott a faházikó.
Ott kuporgott szegény a kis kunyhó padlóján, átkarolta felhúzott térdét, fejét ráhajtotta és keservesen zokogott.
Kicsim, mi a baj?
Felnézett, kézfejével megtörölte az orrát, majd a nyakamba vetette magát.
Mi zaklatott fel ennyire, hm? Apukád?
Belebólintott a nyakamba.
Haragszol rá valamiért?
Újabb bólintás.
Mi a túró lehet a háttérben? Tettem egy próbát.
Azért, mert ivott?
Bólintás, szipogás.
A gyerek csak akkor tudhatta, hogy milyen az apja, miután leissza magát, ha már látta ilyennek. Újra próbálkoztam.
Édesanyád halálakor sokszor ivott?
Felemelte az arcát, könnyes szemével rám nézett és újra bólintott. Majd’ megszakadt a szívem. Érte is, és azért is, mert fel kellett tennem a következő kérdést.
Ilyenkor bántott?
Elkerekedő szem és heves fejrázás – oké, jó válasz. Csak épp megint nem tudtam, hogy akkor minek szólt a benti heves kirohanás.
Jaj, kicsim, ez így nagyon nehezen fog menni – sóhajtottam. – Le tudnád rajzolni, miért haragszol apura?
Nemet intett, de elővette a kártyákat, amikről én már meg is feledkeztem. Addig lapozott közöttük, míg meg nem találta a megfelelőt, majd átnyújtotta egy rendőr rajzát. Még hasonlított is a helyi körzeti megbízottra, bár csak egy pillanatra láttam egyik nap a közértben.
Kijött Józsi bácsi?
Igent jelzett, és elővett egy újabb kártyát, ami egy üzletasszonyt ábrázolt, legalábbis nekem annak tűnt – aktatáska, fekete kosztüm, szigorú konty és szemüveg. Egymás mellé helyezte a két lapot, majd a saját névkártyáját.
El akartak vinni apukádtól?
Ismét bólintott és arany pöttyös barna szemét újra elfutotta a könny. Nem minden volt világos, de azt tökéletesen értettem, mi Viki legfőbb motivációja.
Nyugodj meg, szívem, apukád nem hagyná, hogy bárki elvegyen tőle.
Meg akartam nyugtatni, de éppen az ellenkező hatást értem el vele. Életemben először teljesen tanácstalan voltam egy gyerekkel. Más ötletem nem lévén, hagytam, hogy szorosan belém kapaszkodjon és kisírja magát. A lábam elzsibbadt, a karom sajgott, de én csak simogattam a hátát, szépen, csendben.
Később mesét olvastunk és rajzoltunk, majd miután úgy ítéltem, kellően megnyugodott, hogy magára hagyjam egy rövid időre, átkísértem Barbiékhoz.
Fúriaként robbantam be Viktorhoz a rendelőbe. Azt hittem, vasárnap lévén, nem lesz ott senki, de sajnos tévedtem. Egy ősz nénike állt a vizsgálóban, kezében egy tacskóféle szerzettel. Viktor szerencsére gyorsan kapcsolt.
Jól van, Juci néni, most kint tessék megvárni, míg hat a gyógyszer.
Lassabban nem is csoszoghatott volna a hölgy, alig bírtam kivárni, míg tiszta lesz a terep.
Te érzéketlen, eszement barom!
Szia, Petra, fáj a karod talán?
Fel tudtam volna pofozni. Még volt képe vigyorogni.
Hogy lehetsz ekkora faszfej?!
Csendesebben, ha kérhetem, szétmegy a fejem és nem vagyunk egyedül.
Leszarom, a fejedet is, meg a hallgatózókat is. Viki attól retteg, hogy elveszik tőled, te mégis képes vagy megjelenni előtte másnaposan.
A vigyor eltűnt. Bezáródott, akár a kagylóhéj.
Semmi közöd hozzá, mit teszek.
De igenis van.
Mégis mióta?!
Amióta felvettél, hogy vigyázzak Vikire. A szerződésben nem voltak feltüntetve kivételek.
Nem is kötöttünk szerződést!
Na, pláne!
Farkasszemet néztünk egymással, mint két felbőszült szarvas. Talán az agancsharcig is eljutottunk volna, ha valaki be nem kopog.
Igen – vakkantotta Viktor, mire az ajtóban megjelent Juci néni hajkoronája, majd ráncos arca.
Elnézést, Viktor, de Puszedli nagyon rosszul van.
Máris, asszonyom, csak egy pillanat türelmet kérnénk még – vágtam rá, mielőtt Viktor behívhatta volna, majd amikor a néni visszahúzódott és az ajtó ismét becsukódott, elővettem a leghidegebb hangomat. – Lásd el a betegedet, aztán gyere haza és ajánlom, hogy olyan magyarázattal állj elő a lányodnak, amivel száz százalékig megnyugtatod, különben hegyes orrú cipőben foglak végigrugdosni a falu főutcáján.
A düh eltűnt az arcáról, először döbbenet váltotta, majd hangosan felröhögött.
Nocsak, mik ki nem derülnek.
Fogcsikorgatva hagytam el a kezelőt és nagy megelégedéssel láttam, hogy szegény Puszedli valóban rosszul lett. Úgy kell neki, most takaríthat!
Viktor két órán belül otthon volt, tisztán, borostamentesen, igazi doktor úrhoz illő kinézettel. Hozzám ugyan nem szólt, de letelepedett a kis házikó előtt a fűbe, kért Vikitől egy csésze teát és elfogadta a kínált süteményt.
Kicsim, szeretnék veled beszélgetni egy kicsit, ha ráérsz.
Viki az apja ölébe telepedett és olyan bizalommal nézett fel rá, hogy a szemem könnybe lábadt.
Ne haragudj rám, kérlek, nem akartalak megijeszteni reggel. – Viki lehorgasztotta a fejét, de Viktor folytatta. – Téged szeretlek a világon a legjobban, és ezen semmi nem változtathat, érted, kicsim? – Amikor Viki mérgesen apja mellére bökött, Viktor mély levegőt vett és rám nézett. Tudtam, a következő mondat mindkettőnknek szól. – Sajnálom, többet nem fordul elő. Szomorú voltam, dühös és csalódott, és azt hittem, a felnőtt ital, amit megittam, segíteni fog, de tévedtem. Soha nem tennék olyat, ami miatt elveszíthetnélek, annál te sokkal fontosabb vagy nekem.
Viki apja nyakába borult én meg azon igyekeztem, hogy a pólóm ujjával minél gyorsabban felszárítsam a könnyeimet.
Mit szólnátok, ha a nagy ijedtségre jönne egy kis móka? Elmehetnénk lovagolni és megnézni a kiscsikót.
A terelés bevált, a jókedv visszatért. A tanya felé sétálva Viktor hálásan megszorította a kezem, és utána sem engedte el, dacára a várható következményeknek. Kéz a kézben sétáltunk végig az utcákon, míg Viki hol az apja mellé szegődött, hol mellém, végül mosolyogva befogadtuk magunk közé.



Folytatása következik! 

2014. október 16., csütörtök

Sorsforduló – 8. rész

Petra –

Amint egyedül maradtam, leeresztettem, akár a kiszúrt lufi. Lecsúsztam a padlóra és homlokomat a hideg csempének szorítottam.
Miért olvastam el azt az átkozott levelet? Olyan jól éreztem magam, miért kellett belerondítania? Nem próbáltam racionális mederbe terelni a dühömet, mert abban reménykedtem, talán elnyomja a félelmet. „Aki bújt, aki nem, megyek” – ennyi állt az üzenetben.
A fürdő ablaka a hátsó kertre nyílt, így tisztán hallottam Viktort. A hangjára koncentráltam, hogy el ne veszítsem megint a fejem.
Hallottam, ahogy elnézést kér a nevemben és az ajtó felé tereli az édesanyját, miközben Vikinek utasításokat sorol. Ellenállt minden kérdezősködésnek, határozott volt, de udvarias. Nevetnem kellett, amikor Barbiéknak is megköszönte, hogy eljöttek, holott nem is ő hívta meg őket.
Ahogy a lenti beszélgetés elhalt, visszamentem a szobába, mert tudtam, a fürdés következik. Lassan, de biztosan visszatért belém az élet, ahogy az esti rituálék követték egymást, és mire Viktor belépett az ajtón, már valóban nyugodt voltam.
Senkinek nem szóltam, hova megyek, sőt mi több, én sem tudtam, a telefonom nincs nálam, nem használtam hitelkártyát, a kocsiban nincsen GPS – Zoli egyszerűen nem tudhatja, hogy itt vagyok. Ez ilyen egyszerű.
Minden rendben, Viktor, nem kell felettem atyáskodnod, már tényleg jól vagyok.
Atyáskodik a nénikéd térde kalácsa, egyszerűen aggódom. Elmondod, mi történt?
Nagy volt a kísértés, de nem akartam, hogy a múltam ide is utánam nyúljon. Nem szerettem volna, ha azt kapom tőle, amit a hozzám hasonlók többsége a környezetüktől. Nem bírtam volna elviselni.
Csak egy régi ismerősöm azt hitte, vicces ijesztgetni a másikat. Egy rossz tréfa volt, ennyi és nem több. Megbirkózom vele. – Láttam, hogy vitatkozni akar, ezért gyorsan hozzátettem. – Sajnálom, hogy megrémítettelek és tönkretettem az estét. Édesanyád most biztosan még jobban utál.
Ami anyámat illeti, elnézést kell kérnem a viselkedése miatt, soha nem láttam még ilyennek. Felháborító, ahogy veled bánt és hogy Barbit is belerángatta.
Nem kell bocsánatot kérned, ő már megtette, amit nagyra becsülök. Barbit pedig nem hiszem, hogy nagyon győzködni kellett. Odáig van érted, természetes, hogy kíváncsi a nőre, akivel egy fedél alatt élsz.
Kicsit túlmisztifikálod. Barbi csak barát. Amikor Melinda meghalt, Viki és Tomi már jó barátok voltak és nem szerettem volna, ha ez változik, így gyakran összejártunk. Ráadásul Barbi amolyan női mintaként szolgálhatott Vikinek, amit én nyilvánvalóan nem tudtam nyújtani neki.
Leültem a földre, hátamat az ágykeretnek vetettem és kényelmesen kinyújtottam a lábamat, ő pedig automatikusan követett. Azonnal éreztem, hogy ez hiba volt, túl közel került hozzám, a vállunk, a csípőnk és a combunk szinte összesimult. Védekezésként az ölembe húztam a kispárnát és azt szorongattam.
Ezt Barbi is tudja, mármint, hogy ti csak barátok vagytok?
Igyekeztem semleges hangon feltenni a kérdést, de magam előtt nem titkolhattam, hogy nagyon is izgatott a válasz.
Igen, tisztában van vele. Elmondtam neki, hogy Vikinek szeretném szentelni az életemet és nem akarok újranősülni. És, amennyire én tudom, ő még mindig a férjét várja.
Hogyhogy?
Tomi édesapja katona, sokat van külföldön. Amikor Tomi megszületett, ideköltöztette őket, mert itt éltek a szülei és úgy gondolta, segíthetnek Barbinak, ha neki megint el kellene utaznia. Sajnos azonban nem sokkal később a szülei meghaltak egy balesetben, így Barbi egyedül maradt a picivel. De annyi levelet váltanak, hogy csak belőlük megélne a Magyar Királyi Posta.
Akkor nem csak Barbi szolgál szülői mintaként, bizonyos szempontból te is az vagy Tominak. Kölcsönösen segítitek egymást.
Így valahogy.
Csendben ültünk egy darabig. Viktor a kispárna szélét babrálta. Kihasználva a helyzet meghittségét, feltettem a kérdést, ami egy ideje már kikívánkozott.
Hogyan halt meg Melinda? Beteg volt?
Elmondom, ha cserébe elmeséled, valójában miért borultál ki annyira.
Ez nem tisztességes.
Ez van. Eszed, nem eszed, ezt kapod.
Mellbe vágtam a párnával, de fel sem vette, csak nézett rám nagy komolyan és várt.
Nem vagy vicces.
Nem is vicceltem.
Vívódásom nem tartott sokáig. Mit veszíthetek? Legfeljebb azt hiszi majd, hogy lábtörlő típus vagyok és elküld a lánya közeléből. Erre a gondolatra összeszorult a szívem, de ekkorra már döntöttem. Hangosan ki akartam mondani, mi történt velem, és azt is, hogy győztem, kiléptem az ördögi csapdából és végre megint önmagam lehetek.
Rendben, de akkor én kezdem, mielőtt meggondolnám magam.
Hallgatlak.
Egy évvel ezelőtt megismertem egy férfit, Zoltánnak hívják. Villámcsapásszerű szerelem volt, amolyan meglátni és megszeretni fajta, de túl későn vettem észre, hogy teljes mértékben egyoldalú. Addigra már felmondtam a munkahelyemen, hogy otthont teremthessünk magunknak és végképp összevesztem anyámékkal, mert nem tetszett nekik Zoli. Azt gondoltam, ha eddig nem érdekeltem őket, most se akarjanak aggódó szülők lenni. Az esküvő után azonban minden gyökerestől megváltozott.
Ennél a pontnál megtorpantam, elfogyott a levegőm. Viktor megfogta és megszorította a kezem, de nem szólt. Összefont ujjainkra koncentráltam, és folytattam.
Megtiltotta, hogy találkozzam a barátaimmal és nem járhattam el nélküle sehova, mert a végletekig féltékeny volt. Ez eleinte még imponált is. Amikor először megütött, mert elfelejtettem, hogy estére meghívta az anyját, és nem a szokásos menüt készítettem el, azt gondoltam, én vagyok a hibás, nem vagyok jó feleség, pedig semmi más dolgom, csak, hogy őt boldoggá tegyem. Úgy bánt velem, mintha az ágyasa, a szolgája lennék, miközben én mindent megtettem, hogy a kedvére tegyek, és ha valami mégsem klappolt, magamat okoltam. Három hónapomba telt, míg rájöttem, nem én vagyok, aki selejtes, hanem ő. A majdnem balesetünk napján szöktem meg tőle. Akkor épp azért büntetett meg, mert sótlan lett a leves.
Hogy szerezted a sérülést?
Nekiestem az üveges szekrénynek.
Ez megmagyarázza a vágást…
Felkaptam az első rongyot, ami a kezem ügyébe került, hogy elállítsam a vérzést, pechemre, az ő egyik inge volt az. Amikor kikapta a kezemből, egy gomb beleakadt a seb szélébe.
Felszisszent.
Egy ing. Meg is értem, hogy begurult.
Tudtam, hogy nem elbagatellizálni akarja, kiismertem már annyira, hogy tudjam, a szarkasztikus humor akkor bújik elő belőle, amikor tehetetlennek érzi magát és ideges.
Óh, ez még semmi, össze mertem vérezni az édesanyja hófehér szőnyegét. Mielőtt elment, megparancsolta, hogy takarítsak fel magam után. Megpróbáltam kisúrolni, de csak rontottam a helyzeten, aztán végképp kivégeztem szegény párát azzal, hogy begyömöszöltem a mosógépbe. Ne tudd meg, mi maradt belőle. Ez volt a végső lökés.
Nos, akkor köszönettel tartozunk annak a szőnyegnek.
Felnevettem, frissen és felszabadultan. Úgy éreztem, mázsányival könnyebb lettem.
Te jössz.
Egy percig csak nézett, majd felemelte a kezét és végigsimított az arcomon, ujjai ott torpantak meg, ahol a zúzódás volt az államon. Hát mégis tudta. De aztán leejtette a kezét, és a szemén láttam, hogy visszavonul.
Későre jár. Holnap este, egy üveg bor mellett?
Nem vetettem a szemére, hogy nem játszik sportszerűen, nem akartam erőszakoskodni, és mellesleg igaza volt. Tudtam, tekintet nélkül arra, mennyit aludtam, Viki néhány óra múlva beront a szobámba.
Rendben, holnap.
Feltápászkodtunk, én az ablak, ő az ajtó felé vette az irányt.
Petra.
Igen?
Nem vagy selejtes.
Másnap reggel már nem volt otthon, amikor Viki felébresztett, mint kiderült, egy vemhes lóhoz hívták ki, így kettesben reggeliztünk. Kapóra jött, szükségem volt egy kis időre, míg újra a szemébe tudtam nézni. Nem bántam meg, hogy megnyíltam előtte, de most csupasznak éreztem magam, muszáj volt újra felállítanom egy védelmi vonalat, még ha gyengébbet és alacsonyabbat is, mint eddig. Ugyanakkor nem tudtam, vajon megváltozik-e köztünk valami, attól, amit megtudott, máshogy fog-e hozzám viszonyulni. De ezt nem tudhattam meg, míg újra szemtől-szemben nem állunk, szóval várnom kellett.
Aznapra nem terveztünk semmi különöset, reggeli után kivonultunk az udvarra és élveztük a kellemes langymeleget. Viki homokozott én pedig egy helytörténeti könyvet olvastam, amit a nappali számtalan polcának egyikén találtam – arra pont jó volt, hogy kitöltsem vele az időt. Később bementem, hogy gyorsan összeüssek valami ebédet, és persze Viki is azonnal megjelent kuktáskodni.
Viktor csak kora délután jelent meg újra, fáradtan, piszkosan, de elégedetten.
Ferkó lett a neve – újságolta Vikinek, aki kitörő örömmel fogadta a hírt, hogy a Tóth tanyán újabb kiscsikó született. – Ha lesz kedvetek, valamelyik nap kijöhettek velem megnézni.
Még szép, soha nem láttam még kiscsikót.
Akkor épp itt az ideje – fordult felém vidáman. – Tudsz lovagolni?
Mondjuk úgy, hogy szeretek. Eddig, ha jól emlékszem, háromszor ültem lovon.
Nos, itt arra is lesz lehetőséged. Ők üzemeltetik a környék legjobb lovardáját, Viki is oda jár. Apropó, kicsim, Marika néni kérdezi, mikor szeretnél legközelebb kimenni, mert akkor süt neked egy kis meggyes pitét.
Viki kihúzta magát és a mellkasára bökött, mire Viktor felnevetett és összeborzolta a haját.
Te sütsz neki? Rendben, megmondom.
Rám kacsintott, majd elvonult a fürdőszobába.
Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy feleslegesen aggódtam, éppen úgy viselkedett velem, mint eddig, csak talán egy kicsit felszabadultabb volt, amit éppúgy betudhattam a sikeres ellésnek, mint az előző napi beszélgetésünknek.
A délután nyugodtan telt, Viktor még ugyan átruccant a rendelőbe, de mivel az ottani csengő úgy volt bekötve, hogy a házban is jelezzen, hamar hazajött és a nap további részében Vikivel játszott.
Azt gondoltam, feszélyezni fog, hogy ennyi mindent tudott rólam, de mivel ő teljesen természetesen kezelte a dolgot, én sem őrlődtem ezen tovább.
Kíváncsi voltam, mit fogok hallani este. Semmit nem tudtam Melindáról, csak azt, hogy nem foglalkozott a lányával, ezt is Anna mondta el, amikor bocsánatot kért, és megemlítette, nagyon örül, hogy végre van valaki Viktoron és Tomin kívül, aki feltétel nélkül szereti Vikit.
Aztán eljött az este, Viktória elaludt, mi pedig ismét kettesben maradtunk.
Viktor szó nélkül felém mutatott egy üveg bort és amikor jóváhagyólag bólintottam, kibontotta, majd két pohárral a nappaliba hozta, leült a kanapéra és megpaskolta a maga melletti helyet.
Felkészültél? Nem egy szép történet.
Az enyém sem volt az.
Igaz.
Kitöltötte a bort, az egyiket felém nyújtotta és koccintásra emelte a poharát.
A lelki pőreségre.
Szóval ideges volt.
A barátságra.
A barátságra.
Az első korty után magába zárkózott és meredten nézte a sötét tévéképernyőt. Már majdnem üres volt a pohara, amikor végül megszólalt, én pedig még levegőt is alig mertem venni, nehogy kizökkentsem.



Folytatása következik!

2014. október 9., csütörtök

Sorsforduló – 7. rész

Viktor –

Ezúttal nem értem volna be ennyivel, ha nem jelent volna meg Viki, hogy kivigye az evőeszközöket. De a beszélgetésnek ezzel még nem volt vége, és tudtam, Petra az én arcomból ugyanúgy olvas, mint Vikiéből.
Most az egyszer nem bántam, hogy ebéd után vissza kellett mennem a rendelőbe. Muszáj volt megnyugodnom, ehhez pedig szükségem volt egy kis figyelemelterelésre A délután azonban sajnos nyugodtabban alakult munkafronton, elfogytak a kisállattal rendelkező kíváncsiskodók is, így túl sok időm maradt gondolkodni.
Eszembe jutott, hogy talán illene felhívnom Balogh doktornőt, Viki pszichológusát, de végül letettem róla. Ha eddig nem bíztam benne, miért pont most kezdeném el? Az egyik percben felemeltem a telefont, hogy mégis értesítsem a fejleményekről, a másikban legszívesebben a falhoz vágtam volna a készüléket dühömben, amiért neki több hónap alatt nem sikerült elérnie azt, amihez Petrának mindössze hat nap elég volt. Aztán elöntött a bűntudat, és megint tárcsázni akartam. Elvégre honnan veszem én, a tudatlan, hogy a mostani előrelépés nem épp az ő munkájának megkésett eredménye-e? Végül egy újabb beteg érkezése döntötte el a kérdést.
Anyám és a betervezett vacsora sem hagyott nyugodni. Eddig csak enyhe idegességet érzetem a gondolatra, hogy Petrát odavetem elé, mostanra ez pánikká erősödött. Mi van, ha ki nem állhatják egymást és Petra meggondolja magát? Mi lesz, ha elmegy? Viki máris kötődik hozzá. Ha ő eltűnik, vajon folytatódik-e a folyamat, ami beindult, vagy esetleg még vissza is esik?
Nem volt mit tenni, a meghívást már nem vonhattam vissza.
A hét hátralévő része egyfajta érzelmi hullámvasút volt, a kedélyállapotom úgy váltakozott, akár az időjárás.
Ideges voltam és izgatott Viki váratlan megszólalása miatt, és reménykedtem, ahogy eddig még soha. Nyolc hónapon át nem erőltettem rá semmit, egyszerűen elfogadtam, hogy nem beszél. Most úgy kellett visszafognom magam. Most, hogy tudtam, valóban képes lenne rá, nehéz volt megállnom, hogy ne akarjak többet. Petra sokat segített, igyekezett mindig ott lenni, egyfajta vészfékként.
És ő maga volt a másik problémám. Vonzódtam hozzá, akár akartam, akár nem. Egy újabb késztetés, amit el kellett fojtanom. A tény, hogy szinte állandóan a közelemben volt, itt már nem annyira segített, mint inkább nehezített a helyzetemen.
Lassan úgy éreztem, nem állnak másból a napjaim, mint heroikus küzdelemből saját magam, az ösztöneim ellen. Mire eljött a péntek, megfeledkeztem az anyámmal kapcsolatos aggodalmaimról és úgy vártam az érkezését, akár a messiást. Szó szerint megváltásnak érzetem volna, ha valamivel el tudta volna terelni a figyelmemet.
Számtalan zavaros gondolat kavargott bennem akkor is, amikor délután kulcsra zártam a rendelő ajtaját, és keresztülsétáltam az udvaron, de mire a házba értem, összeszedtem magam, megreguláztam a vonásaimat és mosolyogva léptem a konyhába, ahol két konyhatündér repkedett. Pontosabban az egyik üldögélt, a másik egy széken állt, a karja és a feje pedig elveszett a konyhaszekrényben. Petra halkan együtt énekelt a rádióval, lába a padlón, ujja az asztalon verte a taktust.
Mindig talált magának valami munkát és minden nap egy kicsivel tovább merészkedett, feszegetve a saját határait és az én türelmemet. Hiába kértem, hogy egy darabig még kímélje a karját, mert egy ilyen mértékű sérülés nem gyerekjáték, ha én lazítottam kicsit a szabályokon, ő biztos, hogy még inkább áthágta őket. Az elmúlt héten rajtakaptam már cipekedésen, ablakpucoláson, sőt, fűnyíráson is.
Te nem bírsz nyugton megülni a fenekeden, ugye?
Rám nézett, majd a székre, amin ült és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Mi van doki, rossz napod volt?
Az a szerencséd, hogy a karod fel van kötve, különben most felvinnélek a szobádba, alaposan elfenekelnélek, aztán odakötöznélek az ágyhoz.
Au, ezt nem gondoltam végig.
Nocsak, mik ki nem derülnek.
Nemtörődömnek akart látszani, de felgyorsult légzése és kivörösödő arca elárulták. Láthatóan felhevült, akárcsak én, amit szívem szerint a sütő melegének tulajdonítottam volna. Kár, hogy az épp nem működött.
Mi készül?
Viki előbújt a szekrényből, diadalmasan meglengette a kakaós zacskót, amit az sűrű, barna porzáporral hálált meg. Maszatos arcát nyújtva puszit kért, amit azonnal meg is kapott, viszonzásul kaptam tőle némi porcukrot a borostámra. Sajnos nem érte be ennyivel, ragacsos ujjal Petrára mutatott. Úgy tehettem volna, mint aki nem érti, de mivel semmibe nem került teljesíteni a kérését, ráadásul jó ürügyként szolgált, odahajoltam Petrához és neki is adtam egy cuppanósat. Kellemes, könnyű illat lengte körül, keveredve a levegőben szálldosó kakaópor keserédes aromájával.
Szóval?
Egyszerű kekszes-tejfölös sütemény – felelte Petra. – Ehhez nem kell sütő vagy kés, de még robotgép sem, így Viki akár egyedül is elkészítheti.
Nagyszerű, de azért ehető lesz, igaz?
Vikitől kaptam egy tockost, így már a hajam is fehér és barna portól tarkállott, Petra pedig felnevetett, olyan tisztán és felszabadultan, hogy muszáj volt hátrálnom egy lépést.
Mi az hogy, majd csak figyelj!
Elnéztem volna még őket, de akkor felkopott volna az állunk és pár percen belül letámadtam volna Petrát a lányom a szeme láttára, így inkább nekiálltam előkészíteni a saslikot és a zöldségeket, majd felvettem a nyúlcipőt, kihasználva, hogy be kellett izzítanom a kerti grillt.
Hatkor a hússzeletek a rácson sercegtek és isteni illatfelhőket eregettek, próbára téve a tűrőképességünket. Petrát az egyik kerti nyugágyba parancsoltam, hátha végre elérem, hogy fél óráig ne csináljon semmit, Viktóriát pedig megkértem, segítsen neki kényelmesen elhelyezkedni. Kétségtelenül komolyan vette a feladatát. Hozott neki plédet és kispárnát, újra felkötötte a karját – olyan kendővel, ami illett a hajában lévő ezernyi csecsebecséhez, amit a déli alvás után ma ismét Petra hajába applikált –, a keze ügyébe helyezett egy kancsó limonádét és egy pletykalapot, bár ez utóbbit nem tudom, honnan szerezte.
Amikor felcsendült a kapucsengő, Viki ugyanilyen lelkesen szaladt, hogy beengedje a nagyanyját.
Szerbusz, Viktor. Isteni illatok terjengenek, még öt utcával arrébb is érezni.
Meglepve kaptam fel a fejem.
Szia, Barbi. – Óvatos pillantást vetettem Petrára, de ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy megigazítsa a csálén nyakába kötözött kendőt. – Szia, Tomi, hogy s mint, pajtás?
Szia, mikor lesz kész a vacsora?
Ez jellemző volt Tomira, állandóan evett, ha pedig véletlenül mégsem, akkor szeretett volna. Szerencsére egy hatalmas energiabomba volt a srác, így simán le is mozogta a felesleget.
Hamarosan, addig játsszatok Vikivel, jó? A kunyhóra például ráférne egy kis takarítás.
Ezzel bármikor el lehetett ijeszteni, ha szóba került a rendrakás, Tomi kámforrá vált.
Barbi, mi szél hozott?
Fiam, ne légy udvariatlan. – Anyám hangja szinte csattant. A teraszon állt, egyik kezében Pamacsot tartotta, a másikban egy üveg bort. – Én hívtam meg Barbit. Tudtam, hogy úgyis sokkal több ételt készítesz, mint amit mi hárman meg tudnánk enni.
Négyen, anya. Ha jól tudom, Petrát neked már nem kell bemutatnom.
Igaz is, vendéged van… Szerbusz, Petra.
Nem tudtam mire vélni anyám mogorva, sőt, kifejezetten udvariatlan viselkedését. Soha nem láttam még ilyennek.
Petra nem csak vendég, anya. Barbi, ő itt Petra, páciens, jó barát és gyerekcsősz. – Viccesen a hozzánk lépő Petrára hunyorítottam, hátha támogatásra vagy bátorításra vágyik, de egyikre sem volt szüksége, mosolyogva állta a tekinteteket, a rá vonatkozó információk hallatán pedig csak a szemét forgatta.
Ezzel dicsekszik, amióta bekötötte a karomat. Jó estét, Anna, szia Barbi. Remélem, nem bánod, ha tegeződünk. Te vagy Tomi édesanyja, ugye? Viki már sokat mesélt rólatok.
Ö, igen, akarom mondani, nem. Na, még egyszer. Természetesen nem bánom, ha tegeződünk, és igen, én vagyok Tomi mamája. De… Viki… mesélt neked rólunk?!
Óh, rengeteget. Hidd el, szinte mindent tudok rólatok.
Tetszett, hogy Petra nem vette fel a kesztyűt és nem kezdett magyarázkodni Vikiről. Köszönetként meleg mosolyt küldtem felé.
Petra, kérlek, szólj a srácoknak, hogy mossanak kezet. Anya, Barbi, foglaljatok helyet. Máris kész a vacsora. – Reméltem, anyám ebből felfogja, hogy ő most sokkal inkább vendég, mint Petra.
Az étel fenséges volt, a rádióból halk zene szólt, a levegőben a sült hús és a nyíló virágok illata szállt és még Tomi is elcsendesedett, hogy másra használhassa a száját. Csak anyám rontotta a hangulatot, szinte tudomást sem vett Petráról és kizárólag Barbival és a gyerekekkel társalgott, még engem is bojkottált, ami végképp feldühített. Azzal büntettem, hogy én meg csak azért is Petrát szórakoztattam.
A vacsora végeztével Viki felpattant, összeesküvő pillantást váltott Petrával, majd bevonult a konyhába, hogy kisvártatva egy tepsivel a kezében térjen vissza. Olyan büszkén sétált végig vele a járdán, akárha a koronázási ékszereket hordozta volna körbe.
Á, a desszert. Remélem hagytatok neki helyet, ezt ugyanis Viki készítette.
Ráadásul teljesen egyedül – jelentette ki Petra.
Annyi szeretet és dicséret bújt meg ebben az egyetlen mondatban, hogy percekig képtelen voltam megszólalni. Viki az anyjától összesen nem kapott ennyi kedvességet.
Petra épp az én tányéromért nyúlt, de amikor rám nézett, leolvadt a vidámság az arcáról.
Valami baj van?
Megint olvasott bennem. Mosolyt erőltettem magamra, de tisztában voltam vele, hogy az asztalnál ülők közül senkit nem csaptam be ezzel.
Nem, semmi baj. Azok után, amit erről a sütiről mondtál, alig várom, hogy megkóstolhassam.
A süti valóban isteni volt. Nem igazán voltam édesszájú, de ez egyszerre volt savanykás és édes, igazi ízbomba, de nem émelyítő, mint a habos-babos, krémes süticsodák. Elismerően néztem a mellettem falatozó Petrára, de ő a szemével Viki felé intett, így gyorsan átcímkéztem a fejemben a dolgokat.
Kicsim, ez egyszerűen fantasztikus! Abszolút kedvenc lesz.
Végignéztem az asztalt körbeülőkön és elöntött az elégedettség. Viki boldog bolt, Petra büszke, Tomi nyugodt, Barbi Svájc, anyám pedig hihetetlen változáson ment keresztül. Rámosolygott Petrára, ami először gyanakvással töltött el, de amikor áradozva elkérte Vikitől a receptet, megnyugodtam. Anyám visszatért, és úgy tett, mintha eddig nem is a gonosz Nyugati Boszorkány szerepében tetszelgett volna.
A gyerekek néhány csendes percet követően újra felélénkültek, így vége lett a nyugalomnak, de a jókedv szerencsére megmaradt. Tomi Vikit üldözte, Viki Pamacsot, ő meg hol a legyeket, hol a saját a farkát. Amikor aztán majdnem fejjel rohantak a hintaállványnak, inkább én is beszálltam, hogy irányítsam az őrületet, míg az asszonynépség a borospoharak felett pusmogott. Barbara és Petra hamar megtalálták a hangot, és volt is miről beszélgetniük, hiszen Barbi is Pesten élt, mielőtt Tomi megszületett.
Fél óra múlva, kergetőzéstől kimelegedve rogytam le újra az egyik kerti székbe. Barbi nevetve indult, hogy felváltson a hátralévő kis időre.
Petra hova lett?
Anyám a ház felé intett, de valami nem stimmelt.
Az isten szerelmére, mit mondtál neki?!
Semmit, tényleg. – A telefonjára mutatott. – Megkerestünk egy receptes oldalt a neten, megkért, hadd nézze meg az emailjeit, aztán berohant.
Elszégyelltem magam.
Ne haragudj, anya, nem akartam rád förmedni.
Nem, igazad van, igazságtalan voltam vele – ismerte be, majd felém nyújtotta a kezét. – Féltékeny voltam.
Ledöbbentem, de viszonoztam a szorítást.
De hát miért?
Mert a múltkor láttam, Viki mennyire rajong érte, hogy máris milyen jól megértik egymást. Én, orvos létemre, vagy tán pont azért, soha nem tudtam ilyen oldottan csevegni Vikivel. Petrával olyan, mint régen: boldog.
Anya, Viki imád téged.
Igen, tudom, de érzi, hogy soha nem tisztán nagymamaként közeledek felé, hanem egy kicsit orvosként is. Nem tudom kikapcsolni a közelében az orvos énemet és ez nem tesz jót a meghittségnek.
Ezen elgondolkodtam. Én soha nem éreztem ezt, de hát én nem is embereket kezeltem. Legalábbis eddig.
Petra még midig nem volt sehol és én kezdtem aggódni.
Azonnal visszajövök.
Besiettem a házba, de Petrát sem a konyhában, sem a nappaliban nem láttam. Síri csend fogadott és ez valamiért megijesztett. Kettesével vettem a lépcsőfokokat és szinte berobbantam a vendégszobába.
Petra az ágy mellett ült a földön, hátát a falnak vetve, térdét az álláig felhúzta, a szája, mely az egyetlen színfolt volt sápadt arcán, már vérzett, mégsem hagyta abba a harapdálását.
Nem tudom, egyáltalán hallott-e, mindenesetre a szeme sem rebbent, amikor leguggoltam mellé.
Petra, minden rendben?
Némán nemet intett.
Mi történt, tudok segíteni?
Újabb apró fejrázás.
A tekintete tompa volt, a pupillája szinte elnyelte a szemét. Túlságosan is ismerős volt ez a jelenet. Viki viselkedett így, amikor Melinda halála után rátaláltam a kunyhóban. De Petrát mégsem kaphattam egyszerűen ölbe. Vagy talán mégis. Felnyaláboltam és vele együtt felültem az ágyra. Átkaroltam, magamhoz szorítottam és néhány percig csak ültünk ott, csendben. Számoltam a szívverését, de anélkül is tudtam, hogy túl gyors.
Petra, le kell fektetnem Vikit. Magadra hagyhatlak addig?
Hirtelen felpattant, mintha Viki említése váltotta volna ki belőle, és kirohant a szobából. Még fel sem álltam, hallottam, hogy a szomszédos fürdőszobában öklendezik.
Utána mentem, hátha segítségre van szüksége, de már az arcát mosta. A tükörből magabiztosnak szánt pillantást küldött felém.
Nyugodtan menj vissza a vendégeidhez, most már jól vagyok.
Egy nagy francot volt jól. Nem tudom mi elől menekült, de csodáltam az erejét. Ugyanakkor legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne játssza meg magát. Segíteni akartam, de amíg nem engedte, nem tehettem semmit.
Kihajítom őket, leteszem Vikit, aztán visszajövök.
Egy mosoly halovány utánzata volt a jutalmam.


Folytatása következik!