– – –
Milyen idillikus!
Hogy oda ne rohanjak!
Nagyon nyugodt,
túlságosan, ami azt jelenti, hogy nem vette komolyan a fenyegetést.
Azt reméltem, ha
elolvassa a levelet, továbbáll, és ha egyedül marad, könnyedén
elkaphatom. Senki nem kereste volna. De a kis kurva nem vesz
komolyan. Meg fogja bánni. Engem senki nem hagyhat el!
Már akkor le
kellett volna csapnom rá, amikor megláttam, hogy elhagyja a házat,
de azok a hülye szomszédok folyton azt lesték, mit csinálunk.
Egész délután követtem, de egy percre sem állt meg sehol, még
hugyozni sem tudtam kiszállni a redvás autóból. Ezt is
visszakapja, de vissza ám!
A baleset viszont
kibaszott jó volt, majdnem elélveztem, amikor azt hittem,
összeütköznek, ráadásul tökéletes alkalom lett volna. Kár,
hogy épp egy kurva hőst fogott ki.
Nem baj,
megoldom. Legfeljebb a drága szerelemdoktor is megkapja a magáét.
Még jobb is így…
– –
–
– Viktor –
A következő
napokban több okom is volt örülni. Az első számú ok, hogy Viki
teljesen megnyugodott, miután a saját szemével győződhetett meg
róla, reggelről-reggelre, hogy valóban nem iszom, és láthatóan
helyreállt a rend a kis lelkében. Már amennyire… A második,
hogy a nagy vallomáskor összeomlott bizalmi viszony is újjáéledni
látszott Petra és köztem. Azóta sem igazán tudom, miért mondtam
azt, amit – miért úgy, miért pont akkor és miért pont neki.
Petra reakcióját annál inkább értettem és tudtam, magyarázattal
tartozom neki, de nem mertem felhozni a témát, mert féltem, egy
újabb repedést nem élne túl ez a nagyon is törékeny barátság.
Jókedvem harmadik oka rettentően kicsinyes volt, de szórakoztató:
anyám kisebbfajta idegsokkot kapott a rólam szóló újabb pletykák
hallatán. Nem csak újabb andalgásunk
híre kelt ugyanis szárnyra, de a rendelőbéli hangos szóváltásról
szóló kitalációk is szájról-szájra jártak. A végén odáig
fajultak a találgatások, hogy Petra azért esett nekem, mert
megtudta, hogy összeszűröm a levet Barbival. Igaz, nem győztem
bocsánatot kérni Barbitól, de még így is megérte.
Sajnos nem
élvezhettem annyira a helyzetet, amennyire szerettem volna, mert
rengeteg volt a munkám. Viki ugyan imádott asszisztálni nekem és
ajnározni az állatokat, már amelyiket engedtem, ez mégis azt
jelentette, hogy kevesebbet lehettem együtt vele, és Petrával. Ez
utóbbit bántam is, meg nem is.
Szerencsére a
lábadozó vendégállatok sétáltatása kedvelt szórakozás lett a
helyi kamasz srácok körében, így azt az egy-két órát mindig
kihasználtam, hogy egy kis plusz időt nyerjek. Ilyenkor gyakran
csak a kertben ücsörögtünk és néztük, ahogy Viki játszik, de
Petrával előszeretettel vertük tönkre egymást dartsban is.
A helyi közösségi
élet fő színterét is meglátogattuk, mert Petra elárulta, mindig
is szeretett volna megtanulni bowlingozni és biliárdozni. Mivel a
közeli presszóban mindkettőre volt lehetőség, a ritka szabad
délutánok egyikén, hármasban kibéreltünk egy pályát. Miután
Petra körme az első gurítás áldozatául esett, igen vehemensen
vetette bele magát a bábuk mészárlásába. Azzal szórakoztatta
Vikit, hogy minden filmbéli bowling jelenetet és gurítótechnikát
leutánzott, amit valaha látott. Míg Vikinek a lábujjhegyen
tipegős Flinston-módszer nyerte el leginkább a tetszését, nekem
a brutál-gurítás tetszett, akármelyik filmből lopta is.
Szépen elsétált a
golyóval a pálya széléig, ott terpeszbe állt, két kézre fogta
a golyóbist, enyhén behajlított térddel lehajolt és komótosan
útjára indította. Mozdulatlanul megvárta az eredményt, mielőtt
lassan, lábán végigsimítva felegyenesedett. A legszebb nem az
volt benne, hogy szinte mindig tarolt vele, hanem a látvány.
Megérte miatta elveszíteni néhány frame-et. Már alig vártam,
hogy biliárdozni lássam.
Az ösztön
egyértelműen Petra felé hajtott, de egyelőre én voltam az
erősebb. Nem terveztem hosszútávú kapcsolatot, és Petra nem az a
nő volt, főleg az előzmények ismeretében, akit csak használ az
ember, aztán továbbáll. Arról nem is beszélve, hogy máris
túlságosan kötődtem hozzá érzelmileg, közvetetten, Viki miatt
és közvetlenül is. Képtelen lettem volna fájdalmat okozni neki,
márpedig ha engedek a vágyaimnak és lefekszem vele, annak biztos
következménye a fájdalom, valószínűleg mindkettőnk részéről.
Az, hogy Melinda
emléke még élénken élt bennem, szégyen, nem szégyen, nem sokat
nyomott a latban. Már jóval a halála előtt megromlott a
kapcsolatunk, és nem csupán az állapota miatt. Hiába tudtam, hogy
beteg volt, néhány cselekedetét egyszerűen nem tudtam tünetként
elkönyvelni, akárhogy próbáltam is. Márpedig megpróbáltam. A
lelkiismeretem egyre csak háborgott, amiért olyasmi miatt okolom,
amiről nem tehetett, olyasmiért haragszom rá, amit valószínűleg
nem tett volna, ha nem abban az átkozott érzelmi hullámvasútban
éli az életét, de hiába próbáltam megfelelni az erkölcsi
normáimnak, nem tudtam neki megbocsátani. Még a halála után sem.
Úgyhogy ő volt talán az egyetlen, aki semmilyen módon nem szólt
bele a Petrával való kapcsolatomba.
Megtette helyette
mindenki más. Szinte a falu összes lakója tudomásomra hozta
valamilyen módon a véleményét, ki nyíltabban, ki burkoltan.
Meglepő módon a többség romantikusnak bizonyult, még a kérges
kezéről és hatalmas sercintéseiről ismert Feri bá is. Anyám
különleges eset volt, az ő módszere jóval túlmutatott a nyílt
vélemény-nyilvánításon. A vacsora óta, Petra hirtelen távozása
ellenére, kizárólag szuperlatívuszokban volt hajlandó
nyilatkozni róla. Szó szerint rám parancsolt, hogy kapjam le
Petrát a tíz körméről, és addig el se engedjem, amíg nem ígér
örök szerelmet, sőt, még utána se. Nem mondhatom, hogy boldoggá
tette a hirtelen pálfordulás, most igazán örültem volna egy
ellenlábasnak, aki segített volna távol tartani magamat tőle.
Eltelt így egy
újabb hét, és én a végletekig kimerültem. Nagyon kellett
valami, ami eltereli a figyelmemet, de arra, ami történt, nem
számítottam.
Amikor szombat
délben beléptem a házba, szinte földbe gyökerezett a lábam. A
konyhából halk, dallamos beszédhang szűrődött ki. Viki hangja.
Petra az ajtóval szemben állt és azonnal észrevett.
– De jó, hogy
jössz, Viktor, szükségem lenne a segítségedre.
Gyors közbelépéséből
azonnal tudtam, azt akarja, most se reagáljak, de ennél nehezebbet
nem nagyon kérhetett volna. Dühös lettem, amit szintén látott,
ennek ellenére, vagy éppen ezért, folytatta a csevegést.
– Elég csúnyán
elvágtam az ujjam, megnéznéd? A fürdőben láttam a múltkor
sebtapaszt. Viki, addig te keverd össze a tésztát, rendben?
– Rendben.
– Mi ez az egész,
miért nem engeded, hogy beszéljek Vikivel?!
Csak suttogtam, de a
dühöm így is jócskán érvényesült.
– Viktor, egyre
biztosabb vagyok benne, hogy Viki mutista.
– Mi?!
– Ezt az állapotot
úgy hívják, elektív mutizmus vagy, ha úgy jobban tetszik,
választott némaság.
– Sehogy nem
tetszik – mordultam fel.
– Persze, ne
haragudj, rossz szóhasználat volt. – Kezét a karomra tette, és
ott is hagyta, ami szándékának megfelelően, valóban nyugtatóan
hatott rám. – Dióhéjban és általában ez annyit tesz, hogy
csak bizonyos személyekkel és csak meghatározott helyzetekben
beszél. Hangsúlyozom, nem dacból, a múltkor már beszéltem a
szorongásról, ami gátolja.
– És pont te vagy
az a bizonyos?
Tudtam, hogy cinikus
és vádló a hangom, de nem tehettem ellene, keserű voltam és
féltékeny. Láttam, hogy rosszul esett neki, hiába rejtette mosoly
mögé.
– Nem annyira én,
mint inkább a konyha.
– Ezt magyarázd
meg!
– Talált egy
elfoglaltságot, ami felszabadítja a gátlásait.
– Hogy jöttél
rá?
– Sehogy,
véletlen. Még csak négy éves, senki nem gondolta volna, hogy a
sütés-főzés lesz a kedvenc hobbija. Nagyon élvezi, ha jól
tudom, eddig is sokat forgolódott melletted a konyhában, és jót
tett neki a múltkori sikerélmény a sütivel, a dicséreted, az
hogy édesanyád elkérte tőle a receptet. – És a te hangod,
ahogy kijelented, egyedül készítette, gondoltam. – Rengeteg
pozitív megerősítést kapott aznap, büszke volt a
teljesítményére.
– Tehát a
konyhában beszélgetni fog, de máshol nem?
– Valami olyasmi,
de ne úgy képzeld el, hogy most lett egy hely, ahol leülhettek
csevegni. Eddig kizárólag az éppen végzett tevékenységgel
kapcsolatban szólalt meg, és akkor is csak egyszavas válaszokat
adott. Ha visszamegyünk, próbáld ki. Kérdezz tőle valamit arról,
amit csinál, de egyszerű kérdés legyen, amire akár egy igennel
vagy nemmel is tud felelni. Figyelmeztetlek, mással ne próbálkozz,
mert csalódás fog érni. Egyrészt nem fog válaszolni, másrészt
bezárkózhat, ha erőlteted. Az örömödet nem kell elrejtened, jó,
ha érzi, hogy szereted hallani a hangját, de pezsgőt bontani azért
nem kell.
Kivett egy
Micimackós sebtapaszt a dobozból, és sebtében a mutató ujjára
csavarta. Én mozdulni sem tudtam, le voltam döbbenve a
hallottaktól.
– Nem vagyok
hajlandó elhinni, hogy egy négyéves gyerek ennyire tudja
kontrollálni, mikor és mit mond.
– Nem figyeltél.
Ez a kontroll nem tudatos. Egyfajta pszichés „biztosíték”, ami
állandóan lekapcsol, ha veszélyt érez.
Amikor visszaértünk
a konyhába, Viki a múltkorihoz hasonló állapotban fogadott, arcán
sárgás massza száradozott, karja szinte könyékig lisztes volt,
de kérte a pusziját.
– Megint sütit
készítesz?
Levegőt sem vettem,
úgy vártam a választ.
– Igen.
Halk volt, de
tisztán érthető.
– Hm, ez finomnak
néz ki. Lenyalhatom?
– Tessék.
Átnyújtotta a kézi
habverőt, amivel épp összekutyulta a tálban a ragacsos állagú
tésztát, én pedig lelkes nyalakodásba kezdtem.
– Ez valóban
nagyon finom. Leöblítem, jó?
– Jó.
Petrára néztem.
Arcán boldog mosollyal állt az ajtófélfának dőlve, szeme
csillogott, ajkai ideges harapásoktól vöröslöttek. Ő is izgult.
Legszívesebben megcsókoltam volna, de valamit még feltétlenül ki
kellett próbálnom.
– És, mi mást
csináltatok ma, kicsim?
Viki csak meghúzta
a vállát és csendben dolgozott tovább, én pedig üvölteni
tudtam volna. Hogy magamra voltam-e dühös, Petrára, Vikire vagy a
helyzetre, azt magam sem tudtam.
– Jól van,
szerintem már jöhetnek a meggyek.
Petra odaállt Viki
és közém, és önfeledt vihogások közepette belepotyogtatták a
tésztába a befőttesüvegből kihalászott meggydarabokat. Mire
végeztek, rózsaszín pöttyök tarkították az arcukat, a kezüket
és a konyhapult nagy részét, de egyikük sem foglalkozott vele.
Viki betette a tálat a mikróba, Petra beállította az időt és
elindította.
– Szuper, nyolc
perc és kész.
Feltartotta a
tenyerét, mire Viki boldog vigyorral belecsapott, majd nekiálltak
összetakarítani a hadszíntérré vált konyhában. Jobb híján
segítettem nekik, közben pedig boldogan hallgattam Viki újabb
egyszavas mondatait.
– Azt hiszem, el
fogok hízni – jelentettem ki váratlanul, mire Viki rám nézett
–, ugyanis mától minden nap sütünk.
– Miért?
– Mert imádom a
hangodat, és persze a sütijeidet is. Nagyon büszke vagyok rád,
kicsim.
Viki mosolya szinte
bevilágította a konyhát.
Folytatása következik!