Sorsforduló – 8. rész

– Petra –

Amint egyedül maradtam, leeresztettem, akár a kiszúrt lufi. Lecsúsztam a padlóra és homlokomat a hideg csempének szorítottam.

Miért olvastam el azt az átkozott levelet? Olyan jól éreztem magam, miért kellett belerondítania? Nem próbáltam racionális mederbe terelni a dühömet, mert abban reménykedtem, talán elnyomja a félelmet. „Aki bújt, aki nem, megyek” – ennyi állt az üzenetben.

A fürdő ablaka a hátsó kertre nyílt, így tisztán hallottam Viktort. A hangjára koncentráltam, hogy el ne veszítsem megint a fejem.

Hallottam, ahogy elnézést kér a nevemben és az ajtó felé tereli az édesanyját, miközben Vikinek utasításokat sorol. Ellenállt minden kérdezősködésnek, határozott volt, de udvarias. Nevetnem kellett, amikor Barbiéknak is megköszönte, hogy eljöttek, holott nem is ő hívta meg őket.

Ahogy a lenti beszélgetés elhalt, visszamentem a szobába, mert tudtam, a fürdés következik. Lassan, de biztosan visszatért belém az élet, ahogy az esti rituálék követték egymást, és mire Viktor belépett az ajtón, már valóban nyugodt voltam.

Senkinek nem szóltam, hova megyek, sőt mi több, én sem tudtam, a telefonom nincs nálam, nem használtam hitelkártyát, a kocsiban nincsen GPS – Zoli egyszerűen nem tudhatja, hogy itt vagyok. Ez ilyen egyszerű.

– Minden rendben, Viktor, nem kell felettem atyáskodnod, már tényleg jól vagyok.

– Atyáskodik a nénikéd térde kalácsa, egyszerűen aggódom. Elmondod, mi történt?

Nagy volt a kísértés, de nem akartam, hogy a múltam ide is utánam nyúljon. Nem szerettem volna, ha azt kapom tőle, amit a hozzám hasonlók többsége a környezetüktől. Nem bírtam volna elviselni.

– Csak egy régi ismerősöm azt hitte, vicces ijesztgetni a másikat. Egy rossz tréfa volt, ennyi és nem több. Megbirkózom vele. – Láttam, hogy vitatkozni akar, ezért gyorsan hozzátettem. – Sajnálom, hogy megrémítettelek és tönkretettem az estét. Édesanyád most biztosan még jobban utál.

– Ami anyámat illeti, elnézést kell kérnem a viselkedése miatt, soha nem láttam még ilyennek. Felháborító, ahogy veled bánt és hogy Barbit is belerángatta.

– Nem kell bocsánatot kérned, ő már megtette, amit nagyra becsülök. Barbit pedig nem hiszem, hogy nagyon győzködni kellett. Odáig van érted, természetes, hogy kíváncsi a nőre, akivel egy fedél alatt élsz.

– Kicsit túlmisztifikálod. Barbi csak barát. Amikor Melinda meghalt, Viki és Tomi már jó barátok voltak és nem szerettem volna, ha ez változik, így gyakran összejártunk. Ráadásul Barbi amolyan női mintaként szolgálhatott Vikinek, amit én nyilvánvalóan nem tudtam nyújtani neki.

Leültem a földre, hátamat az ágykeretnek vetettem és kényelmesen kinyújtottam a lábamat, ő pedig automatikusan követett. Azonnal éreztem, hogy ez hiba volt, túl közel került hozzám, a vállunk, a csípőnk és a combunk szinte összesimult. Védekezésként az ölembe húztam a kispárnát és azt szorongattam.

– Ezt Barbi is tudja, mármint, hogy ti csak barátok vagytok?

Igyekeztem semleges hangon feltenni a kérdést, de magam előtt nem titkolhattam, hogy nagyon is izgatott a válasz.

– Igen, tisztában van vele. Elmondtam neki, hogy Vikinek szeretném szentelni az életemet és nem akarok újranősülni. És, amennyire én tudom, ő még mindig a férjét várja.

– Hogyhogy?

– Tomi édesapja katona, sokat van külföldön. Amikor Tomi megszületett, ideköltöztette őket, mert itt éltek a szülei és úgy gondolta, segíthetnek Barbinak, ha neki megint el kellene utaznia. Sajnos azonban nem sokkal később a szülei meghaltak egy balesetben, így Barbi egyedül maradt a picivel. De annyi levelet váltanak, hogy csak belőlük megélne a Magyar Királyi Posta.

– Akkor nem csak Barbi szolgál szülői mintaként, bizonyos szempontból te is az vagy Tominak. Kölcsönösen segítitek egymást.

– Így valahogy.

Csendben ültünk egy darabig. Viktor a kispárna szélét babrálta. Kihasználva a helyzet meghittségét, feltettem a kérdést, ami egy ideje már kikívánkozott.

– Hogyan halt meg Melinda? Beteg volt?

– Elmondom, ha cserébe elmeséled, valójában miért borultál ki annyira.

– Ez nem tisztességes.

– Ez van. Eszed, nem eszed, ezt kapod.

Mellbe vágtam a párnával, de fel sem vette, csak nézett rám nagy komolyan és várt.

– Nem vagy vicces.

– Nem is vicceltem.

Vívódásom nem tartott sokáig. Mit veszíthetek? Legfeljebb azt hiszi majd, hogy lábtörlő típus vagyok és elküld a lánya közeléből. Erre a gondolatra összeszorult a szívem, de ekkorra már döntöttem. Hangosan ki akartam mondani, mi történt velem, és azt is, hogy győztem, kiléptem az ördögi csapdából és végre megint önmagam lehetek.

– Rendben, de akkor én kezdem, mielőtt meggondolnám magam.

– Hallgatlak.

– Egy évvel ezelőtt megismertem egy férfit, Zoltánnak hívják. Villámcsapásszerű szerelem volt, amolyan meglátni és megszeretni fajta, de túl későn vettem észre, hogy teljes mértékben egyoldalú. Addigra már felmondtam a munkahelyemen, hogy otthont teremthessünk magunknak és végképp összevesztem anyámékkal, mert nem tetszett nekik Zoli. Azt gondoltam, ha eddig nem érdekeltem őket, most se akarjanak aggódó szülők lenni. Az esküvő után azonban minden gyökerestől megváltozott.

Ennél a pontnál megtorpantam, elfogyott a levegőm. Viktor megfogta és megszorította a kezem, de nem szólt. Összefont ujjainkra koncentráltam, és folytattam.

– Megtiltotta, hogy találkozzam a barátaimmal és nem járhattam el nélküle sehova, mert a végletekig féltékeny volt. Ez eleinte még imponált is. Amikor először megütött, mert elfelejtettem, hogy estére meghívta az anyját, és nem a szokásos menüt készítettem el, azt gondoltam, én vagyok a hibás, nem vagyok jó feleség, pedig semmi más dolgom, csak, hogy őt boldoggá tegyem. Úgy bánt velem, mintha az ágyasa, a szolgája lennék, miközben én mindent megtettem, hogy a kedvére tegyek, és ha valami mégsem klappolt, magamat okoltam. Három hónapomba telt, míg rájöttem, nem én vagyok, aki selejtes, hanem ő. A majdnem balesetünk napján szöktem meg tőle. Akkor épp azért büntetett meg, mert sótlan lett a leves.

– Hogy szerezted a sérülést?

– Nekiestem az üveges szekrénynek.

– Ez megmagyarázza a vágást…

– Felkaptam az első rongyot, ami a kezem ügyébe került, hogy elállítsam a vérzést, pechemre, az ő egyik inge volt az. Amikor kikapta a kezemből, egy gomb beleakadt a seb szélébe.

Felszisszent.

– Egy ing. Meg is értem, hogy begurult.

Tudtam, hogy nem elbagatellizálni akarja, kiismertem már annyira, hogy tudjam, a szarkasztikus humor akkor bújik elő belőle, amikor tehetetlennek érzi magát és ideges.

– Óh, ez még semmi, össze mertem vérezni az édesanyja hófehér szőnyegét. Mielőtt elment, megparancsolta, hogy takarítsak fel magam után. Megpróbáltam kisúrolni, de csak rontottam a helyzeten, aztán végképp kivégeztem szegény párát azzal, hogy begyömöszöltem a mosógépbe. Ne tudd meg, mi maradt belőle. Ez volt a végső lökés.

– Nos, akkor köszönettel tartozunk annak a szőnyegnek.

Felnevettem, frissen és felszabadultan. Úgy éreztem, mázsányival könnyebb lettem.

– Te jössz.

Egy percig csak nézett, majd felemelte a kezét és végigsimított az arcomon, ujjai ott torpantak meg, ahol a zúzódás volt az államon. Hát mégis tudta. De aztán leejtette a kezét, és a szemén láttam, hogy visszavonul.

– Későre jár. Holnap este, egy üveg bor mellett?

Nem vetettem a szemére, hogy nem játszik sportszerűen, nem akartam erőszakoskodni, és mellesleg igaza volt. Tudtam, tekintet nélkül arra, mennyit aludtam, Viki néhány óra múlva beront a szobámba.

– Rendben, holnap.

Feltápászkodtunk, én az ablak, ő az ajtó felé vette az irányt.

– Petra.

– Igen?

– Nem vagy selejtes.

Másnap reggel már nem volt otthon, amikor Viki felébresztett, mint kiderült, egy vemhes lóhoz hívták ki, így kettesben reggeliztünk. Kapóra jött, szükségem volt egy kis időre, míg újra a szemébe tudtam nézni. Nem bántam meg, hogy megnyíltam előtte, de most csupasznak éreztem magam, muszáj volt újra felállítanom egy védelmi vonalat, még ha gyengébbet és alacsonyabbat is, mint eddig. Ugyanakkor nem tudtam, vajon megváltozik-e köztünk valami, attól, amit megtudott, máshogy fog-e hozzám viszonyulni. De ezt nem tudhattam meg, míg újra szemtől-szemben nem állunk, szóval várnom kellett.

Aznapra nem terveztünk semmi különöset, reggeli után kivonultunk az udvarra és élveztük a kellemes langymeleget. Viki homokozott én pedig egy helytörténeti könyvet olvastam, amit a nappali számtalan polcának egyikén találtam – arra pont jó volt, hogy kitöltsem vele az időt. Később bementem, hogy gyorsan összeüssek valami ebédet, és persze Viki is azonnal megjelent kuktáskodni.

Viktor csak kora délután jelent meg újra, fáradtan, piszkosan, de elégedetten.

– Ferkó lett a neve – újságolta Vikinek, aki kitörő örömmel fogadta a hírt, hogy a Tóth tanyán újabb kiscsikó született. – Ha lesz kedvetek, valamelyik nap kijöhettek velem megnézni.

– Még szép, soha nem láttam még kiscsikót.

– Akkor épp itt az ideje – fordult felém vidáman. – Tudsz lovagolni?

– Mondjuk úgy, hogy szeretek. Eddig, ha jól emlékszem, háromszor ültem lovon.

– Nos, itt arra is lesz lehetőséged. Ők üzemeltetik a környék legjobb lovardáját, Viki is oda jár. Apropó, kicsim, Marika néni kérdezi, mikor szeretnél legközelebb kimenni, mert akkor süt neked egy kis meggyes pitét.

Viki kihúzta magát és a mellkasára bökött, mire Viktor felnevetett és összeborzolta a haját.

– Te sütsz neki? Rendben, megmondom.

Rám kacsintott, majd elvonult a fürdőszobába.

Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy feleslegesen aggódtam, éppen úgy viselkedett velem, mint eddig, csak talán egy kicsit felszabadultabb volt, amit éppúgy betudhattam a sikeres ellésnek, mint az előző napi beszélgetésünknek.

A délután nyugodtan telt, Viktor még ugyan átruccant a rendelőbe, de mivel az ottani csengő úgy volt bekötve, hogy a házban is jelezzen, hamar hazajött és a nap további részében Vikivel játszott.

Azt gondoltam, feszélyezni fog, hogy ennyi mindent tudott rólam, de mivel ő teljesen természetesen kezelte a dolgot, én sem őrlődtem ezen tovább.

Kíváncsi voltam, mit fogok hallani este. Semmit nem tudtam Melindáról, csak azt, hogy nem foglalkozott a lányával, ezt is Anna mondta el, amikor bocsánatot kért, és megemlítette, nagyon örül, hogy végre van valaki Viktoron és Tomin kívül, aki feltétel nélkül szereti Vikit.

Aztán eljött az este, Viktória elaludt, mi pedig ismét kettesben maradtunk.

Viktor szó nélkül felém mutatott egy üveg bort és amikor jóváhagyólag bólintottam, kibontotta, majd két pohárral a nappaliba hozta, leült a kanapéra és megpaskolta a maga melletti helyet.

– Felkészültél? Nem egy szép történet.

– Az enyém sem volt az.

– Igaz.

Kitöltötte a bort, az egyiket felém nyújtotta és koccintásra emelte a poharát.

– A lelki pőreségre.

Szóval ideges volt.

– A barátságra.

– A barátságra.

Az első korty után magába zárkózott és meredten nézte a sötét tévéképernyőt. Már majdnem üres volt a pohara, amikor végül megszólalt, én pedig még levegőt is alig mertem venni, nehogy kizökkentsem.

Folytatása következik!