ZOE – 20. Befejező rész

Küldetés (túl)teljesítve

Valamivel egy után ébredtem és kellemesen nyújtózkodva gondoltam vissza az álmomra, amelyben Keith ismét jelentős szerepet töltött be. Erről eszembe jutott, hogy fel kell hívnom, így gyorsan előkerestem a kis kartonlapot és bepötyögtem a számokat a telefonomba. Az első csöngetésre felvette.

– Szia, felébredtem – mondtam egyszerűen.

– Máris ott vagyok!

Kábán és értetlenül néztem az elnémult készüléket, majd ráérősen kiballagtam a konyhába kávét főzni.

Cathy ilyenkor Helennel vagy Beckyvel lement a partra, mondván, ne zavarjon a pihenésben, de valószínűbb, hogy a langyos homok, a napfény és a lágy hullámverés csalogatta le minden egyes nap. Éppen bekapcsoltam a kávéfőzőt, amikor kopogtak.

Magamra kaptam a köntösöm és kikukucskáltam a kémlelő nyíláson. Keith állt az ajtóban, egy csomaggal a kezében. Döbbenten nyitottam ki neki az ajtót.

– A küszöbön aludtál?

– Majdnem. Mondtam, hogy azonnal jövök, ha hívsz. Itt töltöttem az éjszakát a szomszéd szállodában.

– És mi van a dobozban? – kérdeztem nagyokat szimatolva, mert étvágygerjesztő illatok csiklandozták az orromat.

– Látom éhes vagy. Akkor előbb eszünk.

Bevonult a konyhába és az említett dobozt szétnyitva letette az asztalra. Kíváncsian pislogtam rá, nem értettem, mi az, hogy előbb, de győzött az éhségem, így inkább rávetettem magam a mennyeien illatozó ételre. Az első falatok után azonban eszembe jutott, valószínűleg nem azért jött, hogy végignézze, ahogy eszek.

– Nos, köszönöm a házhoz szállítást, de nyugodtan rátérhetsz jöveteled valódi okára. Mi volt olyan sürgős?

– Lenne kedved eljönni velem vitorlázni ebéd után?

– Rendben, úgy tűnik, mégsem olyan sürgős – bólintottam beleegyezően. – Ez esetben szolgáld ki magad, az adagból ítélve még te sem ettél.

Csak az engedélyemre várhatott, mert vigyorogva leült az asztalhoz és nekilátott, hogy elpusztítsa a hatalmas mennyiségű kínai mangós csirke rá eső részét.

Evés közben elgondolkozva figyeltem. Már semmit nem értettem. Mi volt az a sürgős megbeszélni való, ami most mégis várhat? És mi ez a hirtelen kimozdulhatnék? De hiába bámultam, egyetlen szóval sem volt hajlandó még csak utalni sem arra, hogy mit akar.

Amikor végeztem az evéssel, a fürdőben magamra kaptam egy halásznadrágot és egy inget, gyorsan írtam egy cetlit Cathynek, majd jeleztem, hogy útra kész vagyok. Bár szégyelltem magam, nem húzódtam el, amikor a derekamat átkarolva a lifthez vezetett. Nagyon is élveztem a közelségét, minden nyugtalanságom ellenére. Megborzongtam, amikor meleg ujjai meztelen bőrömhöz értek az ing alatt. A házból kilépve a kezem után nyúlt, de az arcomat fürkészte, valószínűleg azt várta, hogy tiltakozni fogok, és valóban nem jártam messze tőle – egyre ott motoszkált a fejemben Adriana kedves, mosolygós arca. Persze nem bírtam ellenállni – olyan régen éreztem már összekulcsolódó ujjaink meghitt melegét.

Meglepődtem, amikor a mólók helyett a parkoló irányába húzott, a motor előtt pedig szabályosan gyökeret vertem.

– Vitorlázásról volt szó.

– A hajó viszont nem itt van – világosított fel, és felém nyújtotta az egyik bukósisakot.

Hezitáltam. Vajon Adriana tudja, hogy Keith hol, és főleg, kivel van éppen?

– Keith, én nem megyek – léptem hátra egyet.

– Valami baj van? – Értetlenül nézett rám, sisakot tartó keze lehanyatlott.

– Sajnálom, de nekem ez nem megy. Én erre képtelen vagyok. – Elfordultam, hogy ne lássa az arcomat, és dühösen letöröltem az első szökevény könnycseppet.

Már az épület sarkánál jártam, amikor elkapott. A derekamnál fogva megperdített és magához rántott. Ajkai lágyan, mégis ellentmondást nem tűrően követelték a viszonzást. Karjaim maguktól kulcsolódtak a nyaka köré, ujjaim dús haját markolták. Nekiszorított az épület falának, az érdes felület felhorzsolta a hátamat, de szinte észre sem vettem. Olyan intenzitással válaszoltam a közeledésére, hogy megijedtem magamtól. Ő pedig a könnyeimtől rémült meg.

– Ne haragudj, nem így terveztem – húzódott el tőlem. – Nem akartam fájdalmat okozni, de nem engedhetem, hogy megint elküldj.

– Nem fáj semmim – válaszoltam lehajtott fejjel. Nem is hazudtam nagyot. Fizikai fájdalmat tényleg nem éreztem.

– Akkor miért? – Felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen, és óvatosan letörölte az arcomat.

– Mert állandóan magam előtt látom Adrianát! – vágtam a képébe. – Bármit is gondoltál eddig rólam, nekem ez a hárman párban kapcsolat nem alternatíva.

Olyan arcot vágott, mintha gyomorszájon vágtam volna.

– Azt hiszem, épp most bizonyítottad be, hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája. – Tudta, hogy nem értem egyetlen szavát sem, mégse adott bővebb magyarázatot. – Ha azt mondom, hogy ő nem az, akinek gondolod, akkor velem tartasz?

Beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, mit is mondott. Szó nélkül nyújtottam a kezem a sisakért, mielőtt azonban átadta volna, még egyszer az ajkamra hajolt, ezúttal épp csak érintve azt. Megfogta a szabad kezem és le sem vette rólam a szemét, míg fel nem ültem mögé a motorra, mintha attól tartott volna, hogy megint meggondolom magam. Átöleltem a derekát, hozzásimultam, és rájöttem, hogy tévesen ítéltem meg a motorozást – fantasztikus érzés volt ismét ilyen közel lenni hozzá, érezni a szívdobbanásait, pezsdítő illatát.

Meg sem lepődtem, hogy az öbölben kötöttünk ki. Kéz a kézben léptünk a hajóra, Keith azonban annak eloldozása helyett levezetett a lépcsőn. Az asztalon egy vázában egyetlen szál vörös rózsa díszlett, mellette két pezsgős kristály kehely. Kérdő tekintetemre egy vállrándítás volt a válasz: – A KisS-ben nem tudtunk koccintani.

Szavai ellenére nem mozdult, még mindig az ujjaimat szorongatta.

– Visszakaphatnám a kezemet? – kérdeztem.

– Egy hónapja nélkülözöm a közelséged – válaszolta közelebb húzva magához. – Ennyi jár nekem.

– De szükségem lenne rájuk – néztem fel rá.

– Mihez?

– Például, hogy kinyissuk a pezsgőt, mert gondolom az is van valahol – kezdtem –, meg ehhez – Kiszabadított kezemet a pólója alá csúsztatva, tenyeremet a hátára simítottam. –, és ehhez is. – Másik kezemmel a tarkójánál fogva lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam.

Nem tiltakozott, de amikor felemelte a fejét, kissé elhúzódott.

– Tönkretetted a tervemet – mondta álcsalódottan. – Azt hittem, haragszol rám és ki kell, hogy engeszteljelek.

– Ez esetben vedd tudomásul, hogy nagyon is haragszom!

Elengedett és az egyik háló felé vette az irányt. Hangos sóhajom hallatán felkuncogott.

– Máris visszajövök – szólt vissza a válla fölött.

Amikor újra megjelent az ajtóban, már egy másik, fekete póló volt rajta, mellkasán „Bocsáss meg” felirattal.

– Miért is? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Hallani akartam, miért gondolta meg magát velem kapcsolatban.

– Mert egy vadbarom voltam. Chris elmondta, hogy soha nem volt köztetek semmi, sőt, te egész végig úgy tudtad, hogy… mondjuk úgy, hidegen hagyod. – Elvigyorodott, de a következő szavaknál, már újra komoly volt. – Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amikkel megbántottalak. Sajnálom. És Adriana miatt is elnézést kell kérnem. Az unokahúgom. Azért vittem magammal tegnap, hogy féltékennyé tegyelek, hogy érezd egy kicsit azt, amit én éreztem, hátha úgy könnyebben megbocsájtasz. De fordítva sült el a dolog. Amikor a parkolóban elutasítottál, mert azt hitted, van valakim, rájöttem, mekkora marha voltam, hogy egyáltalán felmerült bennem a gondolat, hogy képes lennél arra, amivel gyanúsítottalak.

– Ennyi?! – kérdeztem megjátszott felháborodással, amikor elhallgatott. – Ez volt a nagy terv?! – Eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy ami Adrianát illeti, nagyon is bejött a számítása.

– Reméltem, hogy megkérdezed. – Megfordult és újra a szoba felé vette az irányt. A hátán újabb felirat díszelgett.

A pánik ismerős jeleit észleltem magamon, ezúttal azonban biztosan más váltotta ki, egész pontosan a „szerelem” nevű betegség. Emésztgettem egy darabig, de amikor percek múlva sem jött vissza, utána mentem. Az ágyon tengernyi vörös rózsaszirom hevert festői összevisszaságban, ő pedig előtte állt, feszült testtartással, háttal nekem.

– Én is – suttogtam, átölelve a derekát.

Csak erre várt. Feszültsége elillant, megfordult és csókolni kezdett ahol ért. A póló gyorsan lekerült róla, elvégezte a feladatát, már nem volt rá szükség, és a többi ruha is hamar feleslegessé vált. A rózsaszirmok ezernyi bársonyos ujjként simogatták a testünket, illatuk belénk ivódott, biztosítva minket afelől, hogy évek múltán is ezeket a varázslatos pillanatokat juttatja majd eszünkbe. Keith számolatlanul suttogta, sóhajtotta, nyögte a fülembe, mennyire szeret, és én hatványozottan viszonoztam minden egyes vallomást. Nem érdekelt, mit hitt, hogy én mit hittem, csak az számított, amit abban a pillanatban éreztünk, amire bizonyítékkal szolgáltunk egymás felé.

Úgy egy óra múlva pezsgőt szürcsölgetve üldögéltünk egymás mellett, szerelemmel és boldogsággal köszöntve az új évet, az új, közös jövőt.

– Van egy ajándékom számodra. – Letette a poharát és fel akart kelni, de megakadályoztam. Gyorsan én is az ágy mellé tettem a poharat és visszadöntve az ágyra, fölé gördültem.

– Nekem jobb ötletem van.

– Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – kérdezte kuncogva.

– Hát, most, hogy Chris tiltott gyümölcs lett számomra, helyette is neked kell teljesíteni.

– Ezt mindig az orrom alá fogod dörgölni, igaz?

– Erre mérget vehetsz – Játékosan beleharaptam a vállába, mire megborzongott. –, de talán el tudnád érni, hogy megfeledkezzem róla.

– Igyekezni fogok. – Hirtelen fordult egyet és maga alá tepert, átvéve az irányítást. – Mellesleg, szívesen bezsebelem a jutalom rá eső részét is.

– Szerintem nem lesz ellene kifogása – suttogtam bele az újabb csókba.

Amikor felébredtem, Keith szerelmes tekintete volt, amit először megláttam, majd a párnán köztünk heverő hosszúkás dobozkára siklott a pillantásom.

– Mi ez?

– Az ajándék, amiről beszéltem – tolta közelebb hozzám.

Óvatosan leemeltem a tetejét. A karkötőm volt benne, amiről azt hittem, végleg elveszett. Könnyes szemekkel néztem fel rá, mire kiemelte a bársony párnáról és a csuklómra akasztotta.

– Ezt szorongattad, amikor kihoztalak a raktárból – mondta halkan és közelebb csúszva átölelt. – El volt szakadva. Megcsináltattam.

– Kár, hogy nem ismerhetted. Nagyszerű lány volt, és a legjobb barát. – Elemi erővel tört rám a lelkiismeret furdalás, hogy a szeretteim halála ellenére, hogy tudok ennyire boldog lenni, de Keith kitalálta a gondolataimat.

– Biztos vagyok benne, ahogy abban is, hogy örül a boldogságodnak.

– Igen. Biztosan így van.

Amikor újra repülhettem, első dolgunk volt meglátogatni Tina sírját. Elmondtam Neki, milyen sokat jelentett nekem a barátsága, hogy vidámságával és sugárzó optimizmusával a legrosszabb dolgokat is segített átvészelni, és csak neki köszönhettem, hogy nem roppantam össze az apa mellett végigszenvedett évek alatt. A nedves hideg ellenére is melegség járt át a rengeteg szép emléktől, de még így sem szabadulhattam a gyász hűvösétől, mert végig ott lüktetett az agyam és a szívem minden szegletében, hogy nem láthatom többé, nem viszonozhatom mindazt, amit értem tett.

Nem tudom, vajon látott, hallott-e, de hinni akartam. Szükségem volt a tudatra, hogy Keith-nek igaza van, Tina mindent lát és velünk együtt örül.

Mivel nem volt alkalma számon kérni Cathytől a viszontlátás feltételeként meghatározott tíz csínyt, a húgom papírra vetve hagyta ott neki:

1. Kiarával, a házirend tiltása ellenére, kifestettük a szobánk falát.
2. Titokban kicseréltük az énektanár kottáit, így a következő órán kénytelen volt kedvenc dalainkat megtanítani az osztálynak.
3. Az undok Mrs. Beegelow nem tud többé diákokat bántani, mert eltörtük a botját…
4. …de előtte még Kiara telefonjával felvettük az egyik esetet, és eljuttattuk az igazgatónőnek.
5. Kevinnel egyszer kiszöktünk fagyizni.
6. Elloptam Kevin egyik pólóját.
7. Összevesztem egy lánnyal, mert azt mondta, hogy Kevin őt is elvitte fagyizni.
8. Felpofoztam Kevint az egész osztály előtt, mert megtudtam, hogy egy harmadik lányt is elhívott fagyizni.
9. Bokán rúgtam Luist és lefejeltem a legfájóbb pontján.
10. Bajuszt festettem Zoe portréjára.

Hiába győzködtem, hogy a hármas és a négyes pont – amire Keith csak annyit mondott, látszik, hogy testvérek vagyunk –, nem számít csínynek, sőt kifejezetten becsülendő, ő ragaszkodott hozzá, hogy azokat is feltüntesse a listán. Az első kettőn jót nevettem, a Kevinnel kapcsolatos dolgokról pedig inkább nem kérdeztem, mert egyetlen kíváncsi próbálkozásomat azzal hárította, hogy magánügy.

A tízesről tudtam, és bár azóta tökéletesen helyre állt a béke közöttünk, megkértem, hogy ne dobja ki. Úgy gondoltam, mindig jó egy emlékeztető.

A kilences pont olvastán kirázott a hideg. Nem tudtam biztosan, vajon jó jel-e, hogy képes csínyként értékelni az elrablása körülményeit, de mivel nem gyötörték rémálmok és a kedélyállapota – Keith-szel való kibékülésünk óta – rohamosan javult, úgy gondoltam, annak veszem.

Nem sokkal később a pszichiáter azt javasolta, Cathy menjen vissza az iskolába, a jó társaság majd befejezi, amit ő elkezdett. Hiába bizonygattuk mindannyian, hogy helyben is vannak klassz sulik, Cathy ragaszkodott hozzá, hogy legalább a tanévet az intézetben fejezze be.

Nehezemre esett újra elengednem magam mellől, de a tudat, hogy apa halálával én lettem a gyámja, ráadásul a rettegett bürokratikus hajcihő nélkül, sokat segített. Mindig is ezt akartam, végre teljes biztonságban tudhattam. Ezzel ő is tisztában volt, érvelésében fel is használta ellenem, vagyis inkább értem, hiszen a célja az volt, hogy megnyugtasson.

– Elérted, amit akartál, együtt vagyunk, boldogok vagyunk, még te is. Küldetés túlteljesítve!

Szóval, ennyit arról, hogy a kishúgom végre a normális hét éves kislányok életét éli. De nem mondhatnám, hogy csalódtam. Egyrészt, mert tettei tanúsága szerint – bár korához képest továbbra is túlérett – a szíve és az esze a helyén van, másrészt, mert a vak is láthatja, hogy végre valóban boldog.

Hivatalosan is felvettem a Zoe nevet – a Vandinit végül meghagytam, hogy emlékeztessen rá, honnan indultam. Ezzel a színjátékok, az álnevek kora véget ért.

Továbbra is a KisS-ben dolgoztam, hisz a pénz ezután sem termett magától, ráadásul Keith addig nyaggatott, míg meg nem ígértem, hogy ezentúl magammal is törődni fogok. Első lépésként úgy döntöttem, megvalósítom az álmomat, miszerint, ha felnövök, fotóriporter leszek. Nappal iskola, éjjel a KisS, a köztes időben pedig Keith és Cathy – még szerencse, hogy ezt az időt nem kellett megosztanom kettejük között, mert valósággal imádták egymást.

Megismerkedtem Keith szüleivel is. Mindketten nagyon kedvesek voltak, azonnal a szívembe zártam őket. Keith édesapja olyan volt, amilyen apára mindenki vágyik. Olyan szeretetteljes kapcsolat uralkodott apa és fiai között, hogy akár órákig tudtam volna nézni, ahogy a vitorlázásról beszélgettek, sakkoztak vagy épp kosárlabdáztak. Sérülése és mozgásbéli korlátozottsága ellenére Bertramban egy csepp keserűség sem volt. Christina, Keith édesanyja pedig lágyságával, kellemével, tökéletesen kiegészítette a férfiak trióját.

Christian Wolf eltűnt a föld színéről, mintha soha nem is létezett volna, helyette visszajött Christian Thaylor, bár csak árnyéka volt régi önmagának. Ő is ott volt a nagy eseményen, amikor Keith bemutatott a szüleinek, igaz, nem hiszem, hogy túlontúl élvezte volna. Édesanyja kedvéért igyekezett úgy tenni, mint aki lassan túl van a nehezén, de a tekintete, a hangja csengése, még a tartása is elárulta, hogy valójában a háta közepére kívánja az egész családi összeröffenést. Nem hibáztattam érte. Elég nehéz elviselni mások látványos boldogságát és elégedettségét, a tökéletes családi idillt, amikor mi magunk szívfájdalommal küzdünk. Bevallom, még tovább növelte iránta érzett szeretetemet, hogy legalább megpróbálta.

– Itt vagyok, passzold le!

A hangos rikkantás Bertramtól származott, a kosárpályáról, ahol éppen lealázták Keith-t, jelen helyzetben is „éppenhogycsaksportszerű”, ketten egy ellen játékukban.

– Oké, de most ne add el a labdát!

– Nem szoktam!

– Nem-e?! Az előző passzt is tőled kapta.

– Az azért volt, mert anyád direkt elvonta a figyelmemet.

– Ugyan mivel?

– Azt nem árulom el egy ilyen nyikhajnak, mint te vagy.

Még onnan is, ahol mi, lányok ültünk, jól látszott, hogy Bertram pajzán vigyora szinte körbeéri a fejét. Christina fülig vörösödött, mire Keith hangos hahotázásba kezdett és rákacsintott.

– Kösz, anya!

Egy pillanatra még Chris is elmosolyodott, amikor az apja csókot dobott az anyjának, de az is lehet, hogy csak érzékcsalódás volt, olyan rövid ideig tartott.

A becsületbeli fél óra leteltével szedte is a sátorfáját. Miután mindenkitől elköszönt, megkért, hogy kísérjem ki. Furcsálltam ugyan, hogy vendégként éppen engem kér meg erre, de nem esett nehezemre, és azt gyanítottam, kettesben szeretne maradni velem. A megérkezésem óta kikívánkozó kérdés azonnal kiszakadt belőlem, amint becsukódott mögöttünk az előszobaajtó.

– Mit tervezel, Chris?

– Ennyire látszik?

– Ennyire figyelek. Na, ki vele!

– Elutazom. Még nem tudom hova – előzte meg a következő kérdésemet –, azt sem, hogy mennyi időre, de szükségem vagy egy kis változásra és egyedüllétre.

– És, ha jól sejtem, ne szóljak édesanyádéknak, csak mondjuk holnap, amikor már nem beszélhetnek le, így van?

– Mindig is tudtam, hogy klassz csaj vagy. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok.

Magához húzott, és olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem, összeroppant.

– Egyetlen dolgot kérek – motyogtam a pólójába. A felelet nem sokat váratott magára.

– Vigyázok magamra, ígérem. De te is. Nem akarok kémtörténetekről, hősködésről és maffiáról hallani, amikor hazajövök.

Könnyes szemmel intettem neki búcsút, holott tudtam, igaza van, a gyógyuláshoz a saját útját kell járnia, ahogy annak idején én is léptem, amikor lépnem kellett. És határozottan jó jelnek vettem, hogy azt mondta „amikor”, nem pedig „ha”.

Visszasiettem a többiekhez, nehogy gyanút keltsek a távollétemmel. Keith aggódó pillantása megmelengette a szívemet.

– Minden rendben?

– Persze, minden a legnagyobb rendben.

Az ölébe vont és úgy tett, mintha a nyakamba csókolna, a suttogását csak én hallhattam: – Ugye nem csinál őrültséget?

– Bízz benne – suttogtam vissza, és végre valóban megkaptam a csókot.

Hónapokig semmit nem hallottunk Chris felől, aztán júliusban, miután Keith megajándékozott egy gyűrű-nyomatos pólóval, jött tőle egy üzenet, mely egyetlen mondatból állt: „Ha megismersz valakit, aki segít elfelejteni a múltat, akkor ő lesz a jövőd.”. Bár nem ringattam magam hiú ábrándokba, hogy Chris ezzel nem csak rám és Keith-re utalt, reméltem, ő is hamarosan megtalálja azt a személyt, aki számára is igazzá teszi a mondást. A tény, hogy ránk vonatkoztatva hitt benne, reményt adott, hogy hamarosan visszakaphatjuk a régi Christiant.

VÉGE

ZOE – 19. rész

Skizo

Elég sokáig bennfogtak az orvosok, főleg a súlyos szúrt sérülés és az ebből adódóan elszenvedett vérveszteség miatt, bár mint megtudtam, a robbanás okozta légnyomás a dobhártyámat is berepesztette. Csak Rachel temetésére engedélyeztek egy rövid eltávot.

Aznap reggel úgy ébredtem, hogy ma elbúcsúzom mindenkitől, akit valaha elveszítettem. Becky és Dan kísértek el minket, Helen, érthető okokból távol maradt.

Nehéz volt újra látni Elizabethet és Petert, főleg, hogy hazudni kényszerültem nekik, bár kissé megnyugtatott a tudat, hogy ezzel kevesebb fájdalmat okozok, mintha elárulnám a teljes igazságot. Szinte mindent elmeséltem, beleértve azt is, hogy a hivatalos verzió merőben más, ugyanakkor nem tértem ki azokra a részletekre, amiket Rachelnek tett ígéretem alapján eltitkolni kényszerültem.

– Ó, Dakota, de jó, hogy neked nem esett bajod.

Liz könnyek között elrebegett mondata az önvád újabb hullámát zúdította rám.

– Sajnálom, Liz, annyira sajnálom.

– Nem tehetsz róla. Mind tisztában voltunk vele, hogy ez a munkájával jár. Erre nem lehet felkészülni, de ha az ember nem lehetetlen eseményként kezeli, ami csak mással történhet meg, akkor egy kicsit könnyebb elfogadni és elviselni. Mi apa halála óta tudtuk, hogy velünk is megtörténhet.

– De azért volt ott, mert segíteni akart megmenteni Cathyt. Soha nem fogom elfelejteni, amit értünk tett.

– Bevallom, én örülök, hogy nem egy értelmetlen lövöldözésben halt meg, mint apa.

Erre már nem tudtam mit mondani. A rokonok hada elszigetelte tőlem őket, de még sokáig nem ment ki a fejemből Liz utolsó mondata. Egyre az járt a fejemben, vajon ez a gondolat Rachelnek is segített-e megbirkózni a bűntudatával. Reméltem, hogy igen.

Elkalandozó gondolataim akkor kanyarodtak vissza a szertartáshoz, amikor az egybegyűltek között felfedeztem Christiant. Már majdnem elindultam felé, amikor Keith csatlakozott hozzá, egy kerekes székben ülő férfit tolva, kisvártatva pedig egy magas, vékony nő ölelte át szeretettel a derekát. Bevallom, máshogy képzeltem el a velük való találkozást, így inkább a háttérbe húzódtam, és csak néha lestem abba az irányba, akkor sem teljesen tudatosan.

Sokat elárult a családról, a közöttük feszülő szoros érzelmi kötelékről, hogy mind itt voltak és támogatták Christ, annak ellenére, amit Rachel és az apja tettek. Igazi családot alkottak.

Váratlanul találkozott a tekintetem Christianével. Nem mosolyodott el, de azért láttam rajta, hogy örül nekem. Hívott, hogy menjünk oda hozzájuk, de nem voltam rá képes, szomorúan intettem nemet. Persze Keith is felfigyelt bátyja jelzéseire, boldog mosolya kis híján feledtette velem kórházbéli viselkedését. Még éppen időben észbe kaptam, fagyos pillantásom leolvasztotta arcáról a helyszínhez legkevésbé sem illő vigyort.

Nem kértem ugyan, hogy Cathy ne találkozzon vele többet, de tudom, hogy így történt. Én magam látni sem akartam. Egyrészt azért, mert a haragom egy fikarcnyit sem csillapodott, másrészt azért, mert ennek ellenére nem bíztam magamban. Ha látom, ha beszélek vele, előbb utóbb nem bírtam volna ellenállni neki, és az nem vezetett volna jóra. Nem akartam egy olyan kapcsolatot, ahol az egyik fél bármilyen okból féltékeny a másikra. Láttam apáéknál, hogy mire képes ez az érzés, még ha ott egészen másról volt is szó.

Miért nem tudtam inkább Chrisbe beleszeretni, ahogy azt Keith feltételezte?! Nem tagadhattam, hogy kezdetben hatással volt rám. Mi készteti az ember lányát, hogy egyik vagy másik férfit előnyben részesítse a többivel szemben? Mennyivel egyszerűbb lenne logikus döntések alapján szerelembe esni…

Végül úgy határoztam, kitörlöm az életemből Keith-nek még az emlékét is, bár majd' belepusztultam. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy úgyis túl sok kellemetlen, fájdalmas történés kapcsolódott hozzá, de ez nem igazán segített. És arra is rá kellett döbbennem, hogy az elhatározás ide édeskevés.

Christiannek nem akartam hátat fordítani, mert úgy gondoltam, szüksége lehet valakire, aki megérti, és önző módon, nekem sem jött volna rosszul egy barát, de ő a temetést követően inkább magányra vágyott. Így viszont egyedül maradtam a kételyeimmel, folyton sajgó gondolataimmal és a kitörölni kívánt, fájó emlékekkel.

Már igencsak közelgett a karácsony, mikor végre végleg elhagyhattam a kórházat.

Cathy leginkább Helennel volt ez idő alatt, aki kiélte rajta minden anyai és nagymamai szeretetét. Igazából, ezt a visszatérésemet követően is megtette, így minden nap volt néhány órám, amit megkötések nélkül magamra áldozhattam. Szükségem is volt rá.

Továbbra is a húgom volt a legfontosabb, de az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy élnem kell a saját életem és nem szabad mindent alárendelnem az ő érdekeinek. Ezen kívül annyira megszoktam már, hogy van magánéletem és szabadidőm, hogy egyszerűen nem tudtam lemondani róla, akármilyen önzően hangzott is ez.

Ráadásul a kapcsolatunk is megromlott kissé. Ez fájt, de nem sokat tehettem ellene. Nagyon jól tudtam, mi, illetve ki az oka, róla pedig nem akartam beszélni. Nem állt ugyan be teljes hidegháború, de éreztem, hogy bántja a dolog és haragszik rám. Mintha eltiltottam volna a legjobb barátjától, holott erről szó sem volt. Találkozhatott volna vele, de ő nem akart engem elárulni. Fogalma sem volt, mit követett el ellenem Keith, csak azt látta, hogy kizártam az életemből, ezért ő is kirekesztette a sajátjából.

Így aztán még inkább szükség volt a külön töltött időre, hogy a lelkem kicsit megnyugodjon, kiszakadjak az állandó feszültségből, amit az eddig példátlan mosolyszünet okozott, és azért is, mert így lehetőséget adtam neki a Keith-szel való találkozásra, ha esetleg meggondolta volna magát.

Ilyenkor sétáltam egy kicsit, kezdetben főleg a parkban. Gyakran láttam az idős bácsikát, akit annak idején lefényképeztem a feleségével – legalábbis úgy gondoltam, hogy házasok lehettek –, de mindig csak egyedül. Szinte fájt, ahogy szomorúan, magányosan üldögélt ugyanazon a padon.

Igencsak fogékony lettem az érzelmekre, mióta elküldtem Keith-t, köszönhetően annak, hogy bennem is számtalan fajtája tombolt. Valójában egyszerre voltam dühös, szomorú és megkönnyebbült. Ha az utóbbi idők színjátékai és az álnév még nem lett volna elég, ezzel most nagy eséllyel pályázhattam volna egy pecsétes diliflepnire, mint skizofrén. Mintha legalább három személy élt volna bennem.

A régi Dakota lelkem legmélyén őrjöngött és azt akarta, Keithnek legalább annyira fájjon, mint nekem. Ezt az énemet nem engedhettem felszínre törni, mert félő volt, soha többé nem tudnám visszazárni. Szabályosan rettegtem attól, hogy olyanná válnék, mint az apám.

A nagy reményekkel Miamiba érkező Zoe ugyanakkor levertséggel küzdött és azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy az élete semmit sem ér Keith érintése, nevetése, szerelme nélkül. Hitt a mondásban, miszerint egy perc kell, hogy észrevegyél valakit, aki különleges, egy óra, hogy komolyan vedd, egy nap, hogy megszeresd és egy egész élet, hogy elfelejtsd. Őt sokkal nehezebb volt hallgatásra bírni. Minduntalan a Keithszel töltött napok gyönyörű emlékeivel bombázott.

És ott volt a közelmúlt eseményei hatására még inkább megkeményedett Zoe. Ő határozottan örült, hogy megszabadult egy olyan embertől, aki bizalmatlanságával, előítéleteivel megkeserítette volna az életét. Ez a Zoe biztos volt benne, hogy jól döntött. A hosszú évek magánya és felelőssége után olyan emberre volt szüksége, akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthat, és ez nem lehetett Keith. A bizalom hiánya, akár csak az egyik fél részéről, óhatatlanul megmérgez minden kapcsolatot.

Az első leginkább gyarló indulataimat kihasználva próbált felszínre törni, például amikor Keithről szőtt ábrándozásaim közepette eltörtem egy üvegpoharat, mélyen felsértve a kezemet. A következő pohár már nem véletlenül tört, de Cathy rémült pillantása azonnal visszazárta a szörnyeteget a ketrecébe. A második túlságosan sokszor jutott szerephez, főként magányos sétáim során. Hiába döntötte el a harmadik, hogy többé nem engedi érvényesülni, amint egyedül maradtam, újra felbukkant.

 

Karácsony előtti délután is sétára indultam, és az öregúr ismét ott ült a megszokott helyén, ezúttal is egyedül, mint az elmúlt napokban már annyiszor. Felszaladtam a szobámba, és magamhoz vettem a neki szánt lapos, kis csomagot. A közelébe érve azonban megtorpantam. Mit csinálok? Hisz’ nem is ismerem. Különben is, mit mondhatnék neki? Már éppen fordultam volna vissza, amikor meghallottam határozott hangját.

– Segíthetek valamiben, kisasszony?

– Nem… vagyis, igen… – dadogtam, majd összeszedtem magam. – Az az igazság, hogy adni szeretnék önnek valamit. – Meglepett, de bátorító tekintete láttán határozottabban folytattam. – Úgy két hónapja ön ugyanitt ült egy hölggyel, és engem annyira megragadott a látvány, hogy készítettem néhány fényképet. Tudom, illetlenség volt – zavaromban és attól való félelmemben, hogy mit szól hozzá, hadarni kezdtem –, és le is akartam törölni a képeket, de nem vitt rá a lélek. Amikor láttam, hogy egy ideje egyedül üldögél, gondoltam, örülne… ennek itt. – Bizonytalanul nyújtottam felé a csomagot.

Szemében érdeklődés csillant, és hívogató mozdulattal megpaskolta maga mellett a padot, miközben átvette az ajándékot. Megvárta, míg leereszkedem mellé, mielőtt óvatosan bontogatni kezdte volna a csomagolást. Lélegzetvisszafojtva vártam és figyeltem az arcát. Amikor megpillantotta, mit rejt a színes papír, mozdulatlanná dermedt, mely mozdulatlanságot csak egy könnycsepp lassú gördülése törte meg, ahogy útjára indult ráncos arcán.

– Sajnálom, én… – kezdtem ijedten szabadkozni, de félbeszakított.

– El sem tudja képzelni, mennyit jelent ez nekem, kedvesem. Tudja, még kölyökszerelem volt a miénk, aztán házasság lett belőle. Felneveltünk tisztességgel három fiút, együtt örültünk az unokáknak, és most hamarosan megszületik az első dédunoka is, de Ő már nem láthatja. – Elfátyolosodott a hangja és én késztetést éreztem, hogy megvigasztaljam. De ugyan mit mondhattam volna neki? Chrisnek sem tudtam, pedig őt ismertem. Elvesztette élete szerelmét. Nincs az a közhely, ami ilyenkor vigaszt nyújthat.

– De ez a kép… Ezek mi vagyunk! Ebben benne van a múltunk, a jelenünk és a jövőnk – folytatta remegő hangon. – Még ha ő már nincs is mellettem, tudom, hogy változatlanul és szünet nélkül szeret engem, ahogy én őt. És hamarosan újra egymás kezét fogjuk szorongatni – a fotót nézve merengőn elmosolyodott, majd hirtelen rám nézett. – Magácskának van férje?

– Nem, nincsen – feleltem fejemet lehajtva. Következő szavaira azonban kutatva néztem a szemébe.

– Ne hagyja elveszni, kedvesem! Az igaz szerelemért küzdeni kell, az csak egyszer adatik meg. Persze, szerethet az ember többször is, sokaknak az is elég, de az igaz szerelem nem keres fel minket másodszor, nem ad második esélyt. Ha megtaláltuk, ragaszkodni kell hozzá, különben soha nem leszünk maradéktalanul boldogok. Tudja, sok akadályt leküzdöttünk mi is, hogy együtt maradhassunk. Sokszor haragudtam rá, és ő is rám, volt, hogy okkal – mosolyodott el ismét az emlékek hatására –, de nem tudtunk nem megbocsájtani egymásnak. A szívünk nem engedte, hogy sokáig haragot tartsunk. Mi az a néhány apró botlás és nehézség, egy boldog életért cserébe?

– És honnan lehet tudni, hogy az igaz szerelem talált ránk? – kérdeztem halkan, amikor már hosszúra nyúlt a hallgatása.

– Tudni? Sehonnan. Érezni kell – bökött a mellkasom felé ráncos, kérges ujjával.

Csendben üldögéltünk még pár percig, gondolatainkba merülve, majd az öreg lassan felállt, és elindult a park belseje felé. Pár lépés után azonban visszafordult, és megismételte iménti szavait.

– Ne hagyja elveszni, kedvesem, harcoljon! Higgye el, megéri!

Csak egy gyenge mosolyra futotta tőlem, mielőtt újra elfordult és lassú, reszketeg léptekkel továbbindult.

Néztem, ahogy távolodott, és rájöttem, hogy igaza van. Szükségem volt Keith-re. Minden egyes levegővétellel egyre jobban hiányzott.

Hirtelen minden kitisztult. Hatalmasat csalódtam Keithben, de önmagamban még nagyobbat, amiért engedtem, hogy érzelmileg ennyire függővé váljak, és igazából ez volt az, ami menekülésre késztetett. Ha első alkalommal a körülmények nem is tették lehetővé, később könnyedén tisztázhattam volna minden félreértést. Ehelyett kifogásként használtam, és pajzsként emeltem magam köré a sértettségemet és a dühömet.

Nem engedhettem, hogy a büszkeségem és a makacsságom miatt elveszítsem őt. Dédelgetett haragom elmúltával biztos voltam benne, hogy csak egy nyugodt beszélgetés kell, és megoldunk minden problémát.

E gondolatokon felbuzdulva kihagytam az aznapi sétát és inkább hazamentem, Keith telefonja azonban süket volt, ahogy a következő napokban mindig, és Christ sem értem el.

A szentestét Cathyvel, Beckyvel, Daniellel és Helennel töltöttem. Marha poénosnak érezték magukat, amikor kibontottam az ajándékokat: mindenkitől egy-egy játék kémfelszerelést kaptam. Nem mondtam el mindenkinek minden apró részletet, inkább maradtam a jól bevált féligazságoknál, de valamennyire muszáj volt beavatni őket a történtekbe.

Beckynek és Danielnek egy nagyon szép fotóalbumot adtam, és megígértem, hogy meg is töltöm majd a közös fotóikkal – az első néhány kép elkészítésére az ünnepek máris remek alkalmat kínáltak. Cathynek festő eszközöket vettem – állványt, vásznat, palettát, ecseteket és festékeket –, mert elújságolta, újabban rajzolás helyett a festéssel próbálkozik. A többiek egy-egy kinagyított, bekeretezett fotót kaptak. Helené Cathyt és engem ábrázolt, mivel nagyon úgy tűnt, hogy „örökbe fogadott” minket, Lizéknek pedig küldtem egyet hármukról, és egyet Rachelről – csak remélni mertem, hogy épségben oda is ért. Chrisnek, hosszas rágódás után, szintén egy Rachellel közös képet kereteztem be, felidézve, mennyit jelentett az idős bácsinak a kettejükről készült kép. Keith-nek egy kis albumot állítottam össze az együtt töltött napok legszebb pillanatairól, bár sejtelmem sem volt, hogy egyáltalán lesz-e lehetőségem átadni neki.

Szilveszter előtti éjszaka megint megpróbáltam felhívni Keith-t. Reméltem, hogy sikerül végre bekapcsolt állapotban találnom a telefonját, de sajnos ezúttal sem volt szerencsém.

Egy forgolódással töltött éjszaka után még rosszabb reggel következett. Kialvatlan voltam, csalódott és feszült. Egész nap csak tébláboltam, mindent elejtettem, levertem, kiborítottam, míg végül feladtam, és inkább nem nyúltam semmihez. Amikor Cathy kérésére leültem, hogy portrét festhessen rólam, még rosszabb lett a helyzet – túl sok időm volt gondolkozni.

Este négyszer is átöltöztem, mire megfelelőnek tartottam a megjelenésemet. Végül egy csillogó arany költemény mellett döntöttem, ami mély, keresztezett dekoltázsával és derékban húzott szabásával gyönyörűen kiemelte az alakomat, ráadásul majdnem csípőig fedetlenül hagyta a hátamat, csupán egyetlen, dísznek szánt, vékony keresztpántra bízva a feladatot, hogy fenntartsa rajtam a finom anyagot. A lágyan fodrozódó szoknyarész is éppen olyan hosszú volt, hogy kellően megmozgassa a férfiak fantáziáját.

Ahogy az lenni szokott az ilyen „ma minden rosszul sül el” napokon, amikor azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, kiderült, hogy mégis. A terembe lépve Keith volt az első, akit megpillantottam. Csakhogy nem volt egyedül. Természetesen az én egyik asztalomnál ült, egy számomra ismeretlen lány társaságában. Eltéveszthetetlenül „akasztják a hóhért” érzés kerített hatalmába. Most örültem csak igazán, hogy nem siettem el a ruhaválasztást.

Nem kerülhettem el a találkozást, így inkább minél hamarabb túl akartam esni rajta. Igyekeztem legyűrni feltámadó féltékenységemet és udvarias, mosolygó álarc mögé rejtőzve hozzájuk léptem.

– Jó estét! Szia, Keith. Mit hozhatok?

– Szia, Zoe! – Keith szemében öröm csillant, de a váratlan fény gyorsan ki is hunyt. Furcsán zavart, szinte bűntudatos arccal mutatta be a mellette ülő fiatal lányt – aki az Adriana névre hallgatott –, mielőtt leadta volna a rendelést.

El kellett ismernem, Adriana gyönyörű volt. Barna, derékig hullámzó hajával, különleges, világoskék szemeivel és modell alkatával nem vehettem fel a versenyt. Királynői, csupa ezüst, földig érő estélyi ruhája csak fokozta a kettőnk közti különbséget. Persze Keith is vonzotta a tekinteteket, az enyémet mindenképp – remekül állt rajta az elegáns szabású fekete öltöny.

Szikrányit sem mazochista hajlamú ösztöneim egyre azt harsogták, „csak gyorsan el innen”, így némán bólintottam, és már fordultam is a szomszédos asztal felé. Nem jutottam azonban messzire. Két lépés után meleg kéz kulcsolódott lágyan a csuklómra, óvatos szorítása megállásra késztetett.

– Tartanál egy kis szünetet? – nézett rám Keith komoran, majd amikor a kezemet elhúzva tovább akartam menni, hozzátette – Kérlek!

– Most nem lehet. Láthatod, hogy mi csak négyen vagyunk, viszont itt tolong a teljes floridai felső tízezer. Talán később.

Ezzel ő sem vitatkozhatott, így hagyta, hogy a következő asztalhoz lépjek, de pár másodpercig még mozdulatlanul figyelt, mielőtt visszatért volna a partneréhez. Minden porcikámmal éreztem őt.

Csak jóval később sikerült elszabadulnom, amikor a vendégek elfoglalták magukat az éjfél utáni svédasztallal. Jeleztem Keithnek, hogy a bárpultnál megtalál, ha akar, és kértem Josh-tól egy kávét.

– Nem beszélhetnénk valahol négyszemközt?

Zaklatott volt a hangja, holott közel s távol nem volt semmi, ami felzaklathatta volna. Szemmel láthatóan tovább lépett, akkor mit követelőzik itt nekem?!

Talán Adriana miatt, talán Keith viselkedése volt az ok, de még valószínűbb, hogy saját, önmagam által nagyon is elítélt féltékenységem, mindenestere megint felbuzgott bennem az indulat, amit az utóbbi napok kínszenvedése során azt hittem, végleg eltemettem.

– Nézd, Keith! Fáradt vagyok, nyűgös, és szeretném meginni a kávémat – válaszoltam kissé valóban hisztis hangon, hátra sem nézve.

– Mondták már neked ma, hogy milyen gyönyörű vagy?

Hirtelen témaváltása meglepett, nem különben az a tény, hogy olyan közel volt hozzám, hogy a belőle áradó citrusos illat még a kávém kesernyés aromáját is elnyomta.

– Igen, képzeld, mondták. Lépten-nyomon pikáns ajánlatokat kapok. Hisz tudod, ez a munkám – feleltem szarkasztikusan, és lehajtva a kávém maradékát felé fordultam.

– Igazuk van! Észveszejtő ez a ruha! – Zavartalanul folytatta a széptevést, elengedve a füle mellett a féltékenységére tett gúnyos utalásomat.

Még közelebb lépett, kezét meztelen hátamra simította. Nem tudtam elhúzódni, lévén, egy magas bárszéken ültem, de cseppet sem tetszett a közöttünk felszikrázó levegő, hogy az érintése rövidzárlatot okozott az idegsejtjeimben. Az asztaluk felé néztem, de a lány nem volt ott. Hát ezért engedte meg magának Keith ezt a közvetlenséget. És még ő akadt ki, amikor azt hitte, hogy nem elégszem meg kizárólag vele!

– Nem hiszem, hogy ezért akartál velem beszélni! – csattantam fel. – Mit akarsz?

– Hogy jelen pillanatban mit akarok, azt inkább hagyjuk – nevetett fel rekedten –, félő, hogy leütsz egy tálcával, és amiért eredetileg beszélni szerettem volna veled, arra sem alkalmas sem a hely, sem az idő. Azt hiszem, ahhoz is többre lesz szükségünk öt percnél.

– És már abból az ötből is csak kettő maradt – néztem jelentőségteljesen a pult fölött függő díszes órára.

– Megvárhatlak munka után?

– Ugye most csak viccelsz?! – néztem rá hitetlenkedve. – Két napja nem aludtam, és csak az ég tudja, mikor tehetem meg ismét – mutattam a javában ünneplő vendégek felé. – Majd’ egy hónapja nem is láttalak, mi lett most hirtelen ilyen sürgős? – Ez kicsit úgy hangzott, mint egy számonkérés, de már nem tudtam visszaszívni.

– Te dobtál ki, emlékszel?

– Igen, ahogy arra is, hogy miért tettem. Szóval?

– Rendben. – Elengedte a derekamat, és az öltönye belső zsebéből előhúzott tollal ráfirkantott valamit a pulton lévő egyik poháralátétre. – Itt a számom. Hívj, ha felébredtél, és azonnal itt vagyok. – Hozzám hajolt, gyors csókot nyomott a számra, és mire felocsúdtam, már ott sem volt.

A száma?! Ránéztem a papírra, de nem a napok óta hívogatott, kívülről fújt számsor állt rajta. Tiszta hülye vagyok! Hisz’ tudtam, hogy Chris új telefonokat vett mindhármuknak, amikor kiderült, hogy lehallgatták. Hát ezért nem tudtam elérni egyiküket sem!

Homlokomat a pulthoz ütögetve álltam bosszút magamon önnön hülyeségemért, míg Josh tenyere be nem ékelődött a fa és a fejem közé. Kérdő tekintetére csak egy „hagyd el, szimplán hülye vagyok” legyintéssel válaszoltam, mielőtt újra belevetettem magam az ünneplő forgatagba.

Se Keith-t, se Adriánát nem láttam már utána az estélyen. Irigyeltem, hogy ilyen könnyen leléphetett és valószínűleg hamarosan az igazak álmát alussza, de majd’ megőrültem a féltékenységtől, amikor elképzeltem, hogyan folytathatták az ünneplést.

Én csak hajnali hat után kerültem ágyba, miután az utolsó, cseppet sem józan vendégek is feladták azon törekvésüket, hogy elfogyasszák a KisS teljes italkészletét. Ezúttal nem okozott gondot az elalvás. Olyan fáradt voltam, hogy állva is ment volna a dolog.

Befejező rész következik!