2010. augusztus 27., péntek

Megérzés? "Látomás"? Vagy csak szimpla véletlen...

A következő versemet úgy írtam, hogy elvileg semmi érzelmi háttere nem volt. Akkor még. Fogalmam se volt, hogy a közeljövőben valóban így fogok érezni. Annyira magától jött, hogy még címe sincs.


Elmentél. Mondd, miért tetted ezt velem?
Elmentél. Mondd, ki lesz ezentúl velem?
Elmentél, s nem jössz többé vissza;
Elmentél, s engem itt hagytál, sírva.

Nem vagy itt. Nincs, aki vezessen.
Nem vagy itt. Nincs, ki szeressen.
Nem vagy itt, s én érzem hiányod;
Nem vagy itt, mégis látom arcod.

Szeretlek, bár messze vagy tőlem.
Szeretlek, s te tudod ezt, érzem.
Szeretlek. Bárcsak még láthatnálak!
Szeretlek. Vágyom utánad…


(1997)

2010. augusztus 9., hétfő

Életeken át - Befejezés

Egyensúly



Hihetetlen fáradtság tört rám, ahogy próbáltam megmagyarázni a lehetetlent. Gyorsan megvacsoráztattam a leckeírást befejező Esztert és úgy estem be az ágyba, mint aki napok óta nem aludt. Gondoltam, végre jön egy normális álom, hiszen az engem kísértő történetnek vége. Vagy, ami még jobb lenne, egy álomtalan, nyugodt alvással töltött éjszaka. De újfent tévedtem.


Mentőben feküdtem, szirénaszó töltötte be a hajnali csendet. Véreztem. Minden csupa vörös volt, a ruhám, a hordágy és még Viktor ruhája is. A hasam rettentően görcsölt, szinte egybefüggő fájdalomhullámot gerjesztve. Lihegtem, szorítottam a férjem kezét, arra összpontosítottam, hogy minden rendben lesz, de semmi nem segített. A következő fájásnál újult erővel tört rám a rettegés, hogy valami nagyon nem stimmel. Ennek nem így kellene lennie. Túl sok a vér. A kórházban azonnal a műtőbe vittek. Még utoljára Viktor szorongásról, félelemről, féltésről árulkodó, gyönyörű zöld szemébe néztem, mielőtt bezáródott az ajtó, ami talán örökre elválaszt minket. Nem sok mindenre emlékszem az ezt követően történtekből. Beszélnem kellett, azt hiszem, de egyre homályosabb lett minden. Aztán jött a nagy semmi, a feneketlen sötétség. Nem tudom mennyi idő telt el, de hirtelen úgy éreztem, mennem kell. Felkeltem az asztalról, amin feküdtem, és figyelni kezdtem a kapkodó zöldruhás orvosokat, a látvány azonban hamar kikergetett a műtőből. Átléptem az ajtón és tanácstalanul megtorpantam a vakítóan fehér folyosón. Ekkor pillantottam meg a lányt. Alig volt fiatalabb tőlem. Fényes zöld felsője és szürke-fehér kockás szoknyája csupa vér volt, de nem láttam rajta sebet, így valószínűleg nem a sajátja volt. Zilált külseje arra engedett következtetni, hogy nem éppen kellemes este állhat mögötte, mégis, valahogy nyugalom, vagy inkább békesség áradt belőle. Lófarokba fogott frizurájából elszabadult néhány barna tincs. Zavartan félresöpört egyet a szeme elől, amikor hozzám lépett. Óvatosan megérintette a vállamat, mintha mondani akart volna valamit, de még mielőtt megszólalhatott volna, képek árasztották el az elmémet, melyek villámgyorsan történetté álltak össze a fejemben. Ijedten léptem el tőle, és elkerekedett szemekkel bámultam rá. Mégis az ő vére. Akkor ő… és én is… Szememet az imént elhagyott műtő ajtajára szegeztem. Éreztem, hogy könnyek mardossák a torkomat.

– Neked még dolgod van! Ne add fel, harcolj! – csendült fel meleg, kedves hangja valahol a tudatom legmélyén. – A picinek szüksége van rád! Ne hagyd, hogy anya nélkül nőjön fel! – Visszanéztem rá, de mire válaszra nyitottam volna a számat, halványulni kezdett. – Most mennem kell! – Arcán üdvözült, boldog mosoly áradt szét, miközben már lassan nem is láttam a testét, csak egy gyenge, opálosan fénylő, lebegő alakzatot, ami eltűnt az említett ajtó mögött.

A következő pillanatban hangosan felsírt egy csecsemő. Az én kisbabám! Látnom kell Őt! Nem hagyhatom magára! Újra átsiklottam a tömör ajtón és elfoglaltam a helyemet a műtőasztalon.

– Hála Istennek! Az anyának újra vannak életjelei! – hallottam meg egy tompa, megkönnyebbült sóhajt, mielőtt újra körbe ölelt a sötétség.


Amikor felébredtem, egy mentőben feküdtem, szirénaszó töltötte be a hajnali csendet. Véreztem. Minden csupa vörös volt, a ruhám, a hordágy és még Viktor ruhája is. A hasam rettentően görcsölt, szinte egybefüggő fájdalomhullámot gerjesztve. Hé, én nem kértem ismétlést!

– Mi történt? – kérdeztem a kezemet kihúzva Viktor ujjai közül. Karomban megfeszült az infúzió tűje.

– Vérezni kezdtél és nem tudtalak felébreszteni. A kórházba tartunk. – Szavai nem voltak hangosabbak egy sóhajnál. Szeméből sütött az aggodalom.

– De az nem lehet! Még van hátra majdnem egy hónap! – tört ki belőlem a sírás.

– Nyugodj meg, minden rendben lesz! Emlékszel, a múltkor is így kezdődött, és most van egy gyönyörű, okos lányunk. – Próbált lelket önteni belém, de be kell, hogy valljam, nem túl sok sikerrel.

Nyolc évvel ezelőtt sokkal közelebb volt a szülés időpontja. Nem is tudom, mit gondoltam?! Kellett nekem nagy hassal táncikálni, meg ennyit idegeskedni! De az is lehet, hogy teljesen más oka van az ily módon, ráadásul a kiírt dátumnál sokkal korábban beindult szülésnek. Ez a büntetésünk, amiért hátat fordítottunk Blankának és bűntársakká váltunk a megölésében. De bármi is az ok, ha valami baja lesz a picinek, az csakis az én hibám lesz! Szédülni kezdtem, Viktor arca és hangja pedig fokozatosan elmosódott, mintha távolodott volna tőlem. Küzdöttem a mocsárral, ami egyre erősebben próbált magába szippantani, de túl gyenge voltam, és túlságosan kimerült. Az utolsó gondolatom az volt, hogy most sem adom fel harc nélkül!

Amikor ismét magamhoz tértem, egy fehér szoba fehér ágyán feküdtem. Valahol rádió recsegett.

– Ma hajnalban kivégezték T. Blankát, azt a huszonhat esztendős nőt, aki pontosan nyolc évvel ezelőtt hihetetlen brutalitással, több késszúrással megölte barátnőjét. Az eset igencsak megosztotta a közvéleményt, de a bizonyítékok egyértelműen arra utaltak, hogy ő volt a tettes…

Viktor és Eszter sugdolózva, halkan nevetgélve léptek be a kórterembe.

– Láttad azokat a kis kezeket? – kuncogott fel Eszter csillogó szemekkel. – Meg kell zabálni! És az a csöpp száj…

– És amekkora hangot képes kiadni vele – fűzte hozzá Viktor a fejét fogva.

– De apu, Hajnalka még kicsi! – vette védelmébe Eszter a húgát. – Nem fog ő mindig sírni. Ugyanolyan okos és ügyes lesz, mint én. Érzem, hogy mi leszünk a legjobb barátnők a világon!

A szemeim minduntalan lecsukódtak, de én szerettem volna ébren maradni még egy kicsit. Könnyekkel a szememben idéztem magam elé Alexandra szép vonásait, vadóc frizuráját és temperamentumos, védelmező megnyilvánulásait, és szépen, csendben, gondolataim magányában elbúcsúztam tőle. Nyugodjon békében.

Renátának igaza volt! Jó és rossz nem létezhet egymás nélkül. Nem akadályozhatunk meg minden szörnyűséget, mert akkor felborulna a világ egyensúlya. De amikor történik valami rossz, ugyanakkor történik valami jó is. Blanka halála rettenetes, és a tudat, hogy talán tehettünk volna valamit, de mi gyáván meghunyászkodtunk, még annál is fájdalmasabb. De hiszem, hogy ez az egész nem ok nélkül történt. Nekem nem is lett volna szabad tudnom a nyolc évvel ezelőtt történtekről. És, ha akkor, a kórház folyosóján nem találkozom Mónika szellemével, vagy lelkével – nevezzük bárhogy –, azt se tudtam volna, hogy az álmaimban szereplő fiatalok egyáltalán a világon vannak. El kell felejtenünk, amire rájöttünk, hogy nyugodtan tovább élhessük az életünket. Nem érdekel, hogy ki volt Eszter azelőtt. Nem szabad, hogy érdekeljen! Most a mi lányunk, és csak ez számít. És most már itt van nekünk Hajnalka is. A mi célunk az, hogy őket boldoggá tegyük, és megadjuk nekik a lehető legteljesebb életet.

Kis nagylányom és férjem arcát figyeltem, miközben szemhéjaim fokozatosan elnehezülve, újra és újra lecsukódtak. Viktor rám villantott egy gyengéd mosolyt, jelezve, hogy észrevette ébredésemet, de valószínűleg azt is látta, hogy hamarosan újra elalszom, mert nem zavart meg. Belesajdult a szívem a tekintetében – a boldogság és a büszkeség mellett – megbúvó mélységes bűntudatba és szomorúságba. Tudtam, hogy miért-e kettősség, hisz’ én magam is ezt éreztem. Vajon meg tudja-e valaha is bocsájtani nekem – és én magamnak –, hogy beavattam álmaim titkába, hatalmas terhet helyezve ezzel a vállára, és még annál is nagyobb fájdalmat elültetve a szívébe.

Nem küzdöttem tovább a fáradtság ellen, hagytam, hogy az álomvilág magával ragadjon, és reménykedtem a felejtésben.


Mónika – görög eredetű jelentése: magányos, egyedül élő; latin eredetű jelentése: intő, figyelmeztető, tanító; karthágói-pun eredetű; jelentése: istennő.
Blanka – fényes, ragyogó, tiszta



Vége

2010. augusztus 8., vasárnap

Életeken át - 3. rész

Felismerés



Ezúttal tényleg az óra ébresztett. Az eső megint zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, de az időjárás tökéletesen passzolt a hangulatomhoz. Valahogy feszült voltam és levert. Rossz előérzetem volt. Még a reggeli rituálé sem tudott jobb kedvre deríteni, és az iskolai teendőimet is csak rutinból végeztem. Tudtam, hogy az álmom az oka, dacára annak, hogy semmi olyan nem történt benne, ami okot adott volna rá, hogy így érezzek. Az egyik óraközi szünetben megpróbáltam összefoglalni az eddig történteket. Lássuk csak, mit tudunk… Van három intézeti lány és barátaik. Az egyik lány néma, akárcsak én, és ugyanakkor van a születésnapja, mint nekem. Az én álmom, tehát ezt az egybeesést betudhatom ennek. Mindketten Hungária lemezt kaptunk ajándékba. Gondolom, sokan mások is, az együttes megalakulása óta. A nevek jelentése kísértetiesen tükrözi viselőjük természetét. Ok, ez valóban elég furcsa… És, végül, de nem utolsó sorban, az álmom nem most játszódik. Bár nem vagyok biztos benne, de mintha a Rock and Roll Party, és a Limbó hintó című kislemez a nyolcvanas évek elején jelent volna meg.

Hazaérve első dolgom volt ellenőrizni a dátumokat a lemezborítókon. Igazam volt, ezerkilencszáznyolcvan és nyolcvanegy. Gyorsan elővettem a füzetet és kiegészítettem a listát, majd fellapoztam a múltkor vásárolt könyvet.

Áron – tisztán látó, ihletett
Nándor – eredete, jelentése bizonytalan
Ottó – vagyon + híres
Kamilla – nemesi születésű
Izsák – nevetés

Nem csalódtam, az új szereplők neve is stimmelt.

Kényszerűen félretettem a „kutatást”, mert ma már főznöm kellett valamit. Mire készen lett a paprikás krumpli, vidám zsivaj uralta a nappalit. Apa és lánya éppen kártyáztak.

– Sziasztok! – köszöntem rájuk. – Nem kellene neked leckét írnod? – néztem Esztire szemöldökömet ráncolva.

– Máris megyek anya, csak még kifosztom apát…

– Kifosztod?! Csak nem pénzben játszotok? – Kérdő tekintetem ezúttal Viktornak szólt.

– Csak néhány fillér a tét – húzta be a nyakát.

Nagyon jól tudta, hogy nem szeretem, ha ilyesmire tanítja Esztert. Ez egyszer azonban szemet hunytam, és ez neki is feltűnt. Nem hiába rendőr a lelkem. Két perc sem telt el, és utánam jött a konyhába, ahol éppen vacsorához terítettem.

– Ne haragudj, de tudod, hogy nem tudok neki ellenállni – suttogta a fülembe, miközben hátulról átölelt.

Megfordultam az ölelésében, hogy válaszolhassak.

– Nem haragszom.

– Látom rajtad, hogy ideges vagy. Bár, az is igaz, hogy ez napok óta tart. Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? – Olyan meleg szeretettel és aggodalommal nézett a szemembe, hogy majdnem megtettem.

– El fogom mondani. Ígérem. Csak előbb szeretném magamban letisztázni a dolgokat – válaszoltam őszintén.

– De, ugye nem velünk van baj? – Kétségbeesés suhant át az arcán.

– Jaj, dehogy! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – dorgáltam meg mosolyogva, majd csókot leheltem a szájára. Közben pedig magamat átkoztam, hogy titkolózásommal fájdalmat okozok neki.

– Rendben – derült fel az arca. – Akkor várok. Majd elmondod, ha úgy érzed. – Ő is adott egy puszit az arcomra, majd az ajtó felé indult. – Hívom Esztert vacsorázni.

Nem sokkal később, amikor lefekvéshez készülődtünk, éreztem, hogy egyre nő bennem a feszültség. Nem tudtam eldönteni, hogy várjam a következő álmot, vagy inkább féljek tőle. De az álmot nem érdekelték az érzelmeim.


Jeleztem Milánnak, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni, majd a kultúrház kijárata felé oldalaztam a tömegben. Amint kiléptem, megcsapott a szeptember végi hideg szél. Összefogtam magam előtt a blézeremet és kicsit arrébb sétáltam, hogy utat engedjek a ki-be járkáló embereknek. Néhány perc elég volt, hogy kiszellőzzön a fejem, és tompuljon kicsit a halántékomba nyilalló fájdalom. Már éppen vissza akartam menni, amikor valaki elkapta a karomat.

– Figyelj, Renáta! Ne haragudj az előbbi beszólásomért – szólított meg a kéz tulajdonosa. – Tudnál nekem segíteni? Kamilla rosszul lett… – Olyan idegesen csengett a hangja, hogy gondolkodás nélkül követtem az épület mögé, majd onnan a következő kis utcába.

Mire észbe kaptam, hogy ugyan minek jött volna Kamilla ebbe a sötét sikátorba, már késő volt. Erős lökést éreztem a hátamon, amitől megtántorodtam és a durva falnak estem.

– Na, mi van? Most nem mutogatsz? – váltott Ottó hangja rideg, késpengeéles gúnyolódásra. – De most a barátaid sincsenek itt… Szegények! Rettenetes bűntudatuk lesz, ha megtudják, hogy néhány méterre tőlük csinált ki valami szadista! – Lefagytam, de ezúttal nem a hidegtől. Meg akar ölni?! De hát, mit ártottam én neki? – Most megmutatom, hogy én nem szorulok senki segítségére vagy védelmére! – Éles fájdalom árasztotta el a testemet a hasamtól kiindulva. Ordítani akartam, de csak a szokásos nyögdécselést sikerült előcsalni a torkomból. – Óh, de kár, hogy nem tudsz segítségért kiáltani! Milyen szörnyű, hogy mindig a leggyengébbet bántják, nem igaz?

A kezeimet a sebre szorítottam, de hasztalan. A vérem vörös folyamként áztatta a szoknyámat, és a rücskös betont, amire lerogytam. Újabb szúrás ért, ezúttal az oldalamat hasította fel a kés, majd újra a magasba lendült. Megpróbáltam félresöpörni a lesújtó kezet, de erőtlen mozdulatommal csak azt értem el, hogy ezúttal az alkaromba szaladt a penge. De ez még a legjobb lehetőség volt. Csapkodni kezdtem, hogy megzavarjam a mozdulatait, a kezem azonban gyorsan fáradt. Hangtalanul zokogtam, csak nyöszörögni voltam képes és néhány artikulálatlan, szinte állati hang hagyta el a számat. Ő bezzeg hangosan röhögött és azt ecsetelte, hogy milyen örömmel fogja végignézni, ahogy elvérzek és utána az állítólagos barátaim szenvedését. Kezdtek eltompulni az érzékeim, és átjárt a jeges félelem, hogy hamarosan meghalok. Ismét lecsapott, most a lábamat vágta meg, majd az arcomat hasította végig. Kétség kívül jól szórakozott, míg könnyeim véremmel keveredve végigfolytak a bőrömön, felsőmet is átitatva, vörösre festve. Hirtelen léptek zaja keveredett nevetésébe. Megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy újra kicsikarjak magamból valami segítségkérés félét, de amikor felnéztem, a rettegés a torkomra forrasztotta a kikívánkozó fájdalmas nyögést. Alexandra állt tőlünk pár lépésre. Rettenet és fájdalom tükröződött a szemében, arcát pillanatok alatt elárasztották a könnyek. Lába láthatóan megmakacsolta magát, de a keze gyorsan mozdult.

– Hagyd békén, te állat! Dobd el a kést! – parancsolta, miközben a táskájából elővett pisztoly már Ottóra irányult.

– Ahogy óhajtod, szivi – jött a szenvtelen válasz és már repült is a kés.

Szerencsére nem találta el Szandit, de arra éppen elég volt, hogy ráijesszen és ezért félrekapja a fejét. Egy szempillantás alatt gazdát cserélt a fegyver. Ottó, sakkban tartva Szandit, lassan hátrálni kezdett, amikor azonban Szandra ajkát éles sikoltás hagyta el, elvesztette a hidegvérét, a fegyver elsült, ő pedig hátat fordított nekünk és rohanni kezdett. Szandi felkapta a fal tövében heverő kést és utána hajította, de az áruló módon egy közeli fatörzsbe fúródott. Leült mellém, mit sem törődve a rengeteg vérrel és simogatni kezdte a hajamat, miközben szinte folyamatosan segítségért kiáltozott. A tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Egyetlen pillantásába zsúfolta az összes szeretetét, fájdalmát, és a bocsánatomért esedezett vele, mielőtt elhomályosította a beletörődő fásultság. A szirénák egyre hangosabban vijjogtak. Egy pillanatra mintha felrémlett volna előttem Milán és Nadin arca, de utána már csak arra emlékszem, hogy száguldunk.


– Ildi! Szívem, ébredj! – Egész testemben rázkódtam, ahogy Viktor próbált életet lehelni belém.

– Mi történt? – Ránéztem az órára. Hajnali hármat mutatott. – Miért ébresztettél fel? – kérdeztem morcosan. – Valami baj van? – pattantak ki a szemeim.

– Nem, hacsak veled nincs baj… Sírtál, pontosabban zokogtál és összevissza csapkodtál – simogatta meg vöröslő arcát.

Abban a minutumban bevillant az álmom és akaratlanul is a hasamhoz a kaptam.

– Ebből elég! Eddig türelmes voltam, de ez már túlmegy minden határon. Ki vele, mi az, ami annyira idegesít, hogy rémálmaid vannak miatta?

– Fordítva – mutattam lemondóan.

– Mi az, hogy fordítva? Hogyhogy fordítva? – nézett rám értetlenül?

– Nem az idegességtől álmodok rosszakat, hanem az álmaim miatt vagyok feszült – magyaráztam, miközben felültem és a hűvös falnak dőltem.

– Ezt nem értem…

– Hidd el, én sem. – És lassan mesélni kezdtem.

Síri csendben „hallgatott” végig. Becsületére váljon, hogy nem nevetett ki, még csak meg se rándult a szája. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, de biztos voltam benne, hogy a felszín alatt fortyog és veszettül dolgoznak az agysejtjei. Már úgy öt perce csendben ültünk, amikor végre megszólalt.

– Még én sem hiszem el, amit mondani készülök, de ez kísértetiesen hasonlít Soltész Mónika halálának körülményeire. Állítólag a barátnője, Takács Blanka ölte meg nyolc éve. Holnap hajnalban fogják kivégezni. – No lám! Mégse olyan földhözragadt lélek az én Viktorom.

– Nem engedhetjük! Hiszen ártatlan! – Egy pillanat alatt összeállt a kép. Összefüggés van az álmaim és a halálos ítélet között. Szóval ezért nem hagyott nyugodni ez az egész. – Álljunk csak meg! Én megálmodtam egy nyolc évvel ezelőtti bűncselekményt?!

A hogyanok és miértek továbbra is homályba burkolóztak, de ez most nem is volt fontos.

– Nagyon úgy néz ki – bámult meredten maga elé. – De fogalmam sincs, hogy lehetséges ez.

– Engem ez most a legkevésbé sem érdekel! Inkább azzal foglalkozzunk, hogyan tudjuk megakadályozni, hogy megöljék azt a lányt…

– Megakadályozni?! Te megőrültél!

– Miért, te hagynád, hogy ártatlanul kivégezzék?

– Nem, ha tehetnék ellene…

– De hiszen tudjuk az igazat.

– Miért, szerinted Ők nem tudják – fakadt ki, kezével jelezve, hogy nálunk magasabb hatalmakra céloz.

– De akkor miért…?

– Ne légy naiv, Ildi! Bár az álmod nem a valós neveket tartalmazta, de így is nyilvánvaló, hogy a gyilkos a felső vezetés köreibe tartozik. Valami nagyfejes fia. Szerinted miért ismeretlenként keresték? Biztos nem azért, mert Blanka eltitkolta. De az ő vallomásán kívül semmi nyoma nem volt az állítólagos támadónak, senki más nem látta, nem hallotta… ő pedig szinte fürdött a barátnője vérében. Ráadásul a késen csak Blanka ujjlenyomatai voltak. Nincs az a bíróság, ami egy álom alapján megváltoztatja az ítéletet. Ha lenne elég időm, akkor se tehetnék semmit.

– De nem hagyhatjuk…

– De igen, Ildi, hagyhatjuk! Sőt, Hagynunk kell! – Megütközve néztem rá, mire elgyötört arccal elfordult. – Hidd el, ha tehetném, kideríteném az igazságot és megmenteném Blankát. Erre esküdtem fel, hogy az igazságot szolgálom… de nem tehetek semmit. Kész öngyilkosság lenne, és nem csak szakmailag, elhiheted, ha ebben a zűrzavaros politikai helyzetben előállnék egy ilyen sztorival, és megvádolnék egyet a hatalmasok közül. Éppen most, amikor az utolsó leheletükkel is védik, amijük van. Érzik a vesztüket, és mindenáron megakadályoznának egy ekkora botrányt. Mit gondolsz, miért ítélték halálra?! Hogy eltussolhassák az ügyet és az igazi gyilkos személye még csak véletlenül se derülhessen ki. Megölik az egyetlen szemtanút. Nem tehetünk semmit… Gondolj Eszterre és a picire! Nekünk az ő életük, az ő jövőjük kell, hogy a legfontosabb legyen!

– Igazad van, ne haragudj! A gyerekek a legfontosabbak. – Karjaimat védelmezőn a hasam köré fontam és mélyen a szemébe néztem. – Csak… annyira szörnyű, hogy tehetetlenek vagyunk… – Nem tehetek róla, újra könnybe lábadtak a szemeim, ha arra gondoltam, mi fog történni hamarosan. Elveszik egy fiatal nő életét, míg a gyilkos szabadon, vígan éli tovább az életét.

Összebújtunk és mindketten a gondolatainkba merültünk, visszaaludni már egyikünk se volt képes. Ennek megfelelően a napom rémesen alakult, és, mintha csak engem akarnának próbára tenni, a kollégák ismét egész nap a gyilkosságról és a kivégzésről beszéltek. Hurrá, hurrá, itt a legújabb szenzáció! Hihetetlen, hogy az emberek úgy fogják ezt fel, mint valami látványosságot, mintha csak egy mozifilm részleteit tárgyalnák ki. Alig vártam, hogy elszabaduljak, és végre egyedül maradhassak a gondolataimmal, vagy legalábbis mások kimondott gondolataitól távol. Furcsa módon az egyszer sem jutott eszembe, hogy ez az egész vajon hogy lehetséges. Egészen késő délutánig.

Eszter áthívta egy osztálytársát. A nappaliban játszottak én pedig leültem a sarokba egy fotelba, és szórakozottan rajzolgattam a füzetembe.

– Anyu! Anyu!

– Igen, drágám? – tértem magamhoz egyre ingerültebb hangja hallatán.

– Mondjál nekünk betűket!

– Milyen betűket, kicsim?

– Mindegy, csak betűket. Azt játsszuk, hogy ki tud hosszabb szót kirakni ugyanazokból a betűkből – világosított fel.

– Rendben, szóval betűket. Lássuk csak… R, M, I, S, R, E, A, C, N, Á, N, O, K, I – mutattam neki sorban a füzetből a névsor nagy kezdőbetűit. – Ennyi elég lesz?

– Igen, anyu, köszönjük – és már bele is merült a leírt betűk tanulmányozásába.

Egy darabig figyeltem, ahogy összpontosítás közben összehúzta a szemöldökét, kidugta a nyelve hegyét, vagy ahogy bosszús horkantással kiradírozta az addig leírtakat, majd mosolyogva elindultam, hogy készítek néhány szendvicset uzsonnára. Éppen a tejet készültem kivenni a hűtőből, amikor durcás arcuk megjelent az ajtóban.

– Anyu! Ugye van olyan szó, hogy reinkarnáció?

– Igen van, de honnan jutott ez most az eszedbe? – fordultam feléjük döbbenten.

– Hát a betűkből raktam ki, amiket mondtál – válaszolta, majd vissza is fordult barátnőjéhez. – Ugye, hogy igazam volt? Én megmondtam, hogy van ilyen szó.

Amikor tudatosult bennem, hogy mit is mondott, az ujjaim felmondták a szolgálatot. A tejeszacskó hatalmas csattanással ért földet, elárasztva tartalmával a kis konyhát.

– Jaj!– ugrott egyet hátra Eszter.

– Hoppá! – néztem le a padlóra. – Semmi baj, kicsim, csak kicsúszott a kezemből. Menjetek vissza játszani, mindjárt megyek én is.

Pár perccel később sietve bevonultam a nappaliba, felkaptam a füzetemet és megnéztem a felsorolt neveket. Eszternek igaza volt. A kezdőbetűk valóban kiadták az ominózus kifejezést. Csupán két betű maradt ki, az S és az M. Mint Soltész Mónika. Ez hihetetlen! Megpróbáltam a valós, evilági dolgokra koncentrálni. Első lépésként kijavítottam Esztert.

– Kicsim, sajnálom, hogy elrontom az örömödet, de a reinkarnáció hosszú ó – néztem rá, és vágtam egy bocsánatkérő grimaszt.

– Nem baj, akkor kerámia, az is hosszabb, mint a csoiks – vágta ki magát diadalittasan.

Nem is figyeltem, hogy végül miben maradtak. Csak azon járt az eszem, amit Eszter felfedezett. Ez már nem lehet pusztán véletlen! De, ha el is fogadom, hogy létezik ilyesmi, én nem lehetek Mónika reinkarnációja! Hiszen már huszonkét éves voltam, amikor ő meghalt. A csengő szakította félbe a gondolatmenetemet. Krisztináért jöttek a szülei. Miután elmentek, Eszter unatkozni kezdett.

– Anyuci, és mit jelent a reinkarnáció?

– Lélekvándorlást, újjászületést, édesem.

– Még mindig nem értem – ráncolta gondterhelten a homlokát.

– Tudod, vannak más vallások is, nem csak a katolikus és a református. Egyes vallások úgy tartják, hogy, ha meghalunk, csak a testünk hal meg, a lelkünk pedig új testet kap, hogy egy új életet éljen.

– Ühüm. Azt hiszem, értem. És te hiszel ebben a lélekvándorlásban?

– Nem tudom, kicsim, eddig még nem nagyon gondolkoztam rajta – egészen mostanáig –, de talán lehetséges. Talán ezért van néha olyan érzésünk, hogy valami nem először történik velünk. – Inkább csak hangosan gondolkoztam, de értetlen arcát látva, gyors magyarázatba kezdtem. – Tudod, amikor azt érzed, hogy valami, ami éppen történik, vagy amit éppen csinálsz, mintha már egyszer megtörtént volna. Lehet, hogy ilyenkor a régi életünkre emlékszünk.

– Én már éreztem így! – Jelentette ki nagy büszkén, csillogó szemmel.

– Tényleg? – próbáltam érdeklődést mutatni, bár, most nagyon nehezen ment.

– Igen! A szülinapodon, amikor apa megforgatott…

Ekkor lépett be Viktor.

– Édesem, jól vagy?

Nem, nem voltam jól! Ez nem lehet! Eszter és Mónika?! Vagyis, Eszter Mónika?! Támolyogva szaladtam be a fürdőbe és kiadtam magamból a gyomrom teljes tartalmát.

– Minden rendben? – jött utánam Viktor aggódva.

– Igen persze, csak a gyomrom rendetlenkedik. A picinek már nagyon kevés helye van odabent. – Igyekeztem megnyugtató mosolyt varázsolni az arcomra, de nem hiszem, hogy túl jól sikerült, mert Viktor kétkedve figyelte, ahogy a csap fölé hajolva felfrissítettem magam és kiöblítettem a számat.

Szerencsére nem firtatta tovább. Engem azonban nem hagyott nyugodni a gondolat. Ha Eszter valóban Mónika reinkarnációja, akkor én honnan tudok a történtekről?!


Befejező rész következik...

2010. augusztus 7., szombat

Életeken át - 2. rész

Rock and Roll



Mosolyogva ébredtem. Valahogy megnyugtatott a tudat, hogy előző napi álmom hányatott sorsú főhősének rendeződik az élete. Kész őrület! Hisz’ ez csak egy álom!

Péntek lévén, nem voltak óráim, így nyugodtan elintézhettem a nagybevásárlást, és kitakarítottam a lakást, hogy mégse a nagy rumliba érkezzenek meg a másnapi vendégek. Alaposan le is fárasztottam magam. De nem csak a kimerültség miatt vártam, hogy végre lefekhessek aludni. Álmodni akartam… De csalódnom kellett, ezúttal nem folytatódott a történet. Szinte hiányérzetem volt, annak ellenére, hogy szép, napsütéses szombat reggelre ébredtem. Amolyan igazi vénasszonyok nyara volt. Tökéletes egy kerti sütögetéshez. Reggeli után mindenki nekiállt elvégezni a rá kiosztott feladatot. Míg Viktor a kertet hozta vendégfogadásra alkalmas állapotba és előkészítette a nyársakat, Eszter pedig buzgón dekorálásba kezdett, én bevettem magam a konyhába. Bekapcsoltam a rádiót és dúdolva munkához láttam. Éppen a szalonna darabokat vagdostam be, amikor felkaptam a fejem a híradóban elhangzottakra.

– … a Legfelsőbb Bíróság döntése, miszerint injekció általi halálra ítélték azt a fiatal, mindössze huszonhat esztendős nőt, akit barátnője brutális meggyilkolásával vádolnak. Az eset közel nyolc éve történt, de csak a tegnapi nap folyamán született meg a végleges ítélet. Egészen mostanáig egy ismeretlen férfit kerestek, aki, a vádlott állítása szerint rá is rálőtt, ráadásul saját, védekezés céljából elővett fegyverével, majd elmenekült a tett helyszínéről. A lány vallomásában elhangzottakat azonban csupán egy falba fúródott töltény támasztotta alá, semmi jel nem utalt harmadik fél jelenlétére. Mivel a védelemnek nem hogy megdönthetetlen bizonyítékot nem sikerült találnia védencük ártatlanságát illetően, de még csak megingatni sem sikerült az ítélethozókat, így a döntés végül megszületett. Az ítéletet előreláthatólag szeptember huszonhetedikén, a gyilkosság nyolcadik évfordulóján hajtják végre.

Gyorsan kikapcsoltam a készüléket. Mondhattam volna, hogy egy kis változatosság a mostanában jellemző, felbolydult politikai helyzet híreihez képest, de ki az, aki kivégzésre vágyik felüdülésként. Bár, ki tudja? Tekintve, hogy a hét elején a kollégák is szinte csak erről tudtak beszélni, elég sokan lehetnek, akik fellélegeznek, hogy végre nem tömegoszlatásról, vasfüggönyről, és a különböző pártok ellentétes nézeteiről szólnak a hírek. Rajtam furcsa, tompán sajgó fejfájás uralkodott el a hír hallatán. Kirázott a hideg, ahogy a műsorvezető személytelen, érzelemmentes hangját újra és újra visszajátszottam gondolatban: „Az ítéletet előreláthatólag szeptember huszonhetedikén, a gyilkosság nyolcadik évfordulóján hajtják végre”. Több oka is volt annak, hogy miért érintett ilyen érzékenyen a dolog. Egyrészt, alapvetően elleneztem a halálbüntetés intézményét. Persze ilyenkor nem a szívemre hallgattam, hanem az eszemre. Előbbi szerint gond nélkül halálra ítéltem volna például a gyerekgyilkosokat és a sorozatgyilkosokat, hogy csak két példát mondjak, de ilyenkor rögtön felvetődik bennem a kérdés, mi van, ha hiba csúszik a gépezetbe? Valahogy mindig túl véglegesnek éreztem ezt a büntetést. Hiába derül ki később, hogy a vádlott ártatlan volt, ha az ítéletet már végrehajtották. És valljuk be őszintén, nem egy olyan eset volt már, hogy ártatlanul ítéltek el valakit. A másik ok az elhangzott dátum volt. Megborzongtam a gondolatra, hogy néhány nap múlva kivégeznek egy fiatal nőt, aki állítólag éppen nyolc évvel ezelőtt, kislányunk születése napján ölt meg valakit. Megráztam a fejem, hogy elhessentsem a borús, zavaró gondolatokat. Mindez csupán véletlen egybeesés. Ma ünnepelni készülünk, és a vendégek hamarosan itt lesznek...

A kerti parti minden zökkenő és bonyodalom nélkül elkezdődhetett. Nem voltam ideges, nem lett áramszünet, nem felejtettünk el semmi fontosat, nem égett le semmi… Meg is lepődtem, hogy milyen gördülékenyen zajlik minden. Nálunk ez szokatlan. Eddig minden jeles alkalom előtt pattanásig feszültek az idegeim, ami persze vonzotta magával a többit. Ezúttal azonban nem voltam lámpalázas és nem éreztem az állandó megfelelési kényszert sem. Túlságosan lefoglalta a gondolataimat az álmom. Valahogy nem hagyott nyugodni a dolog. Az a furcsa érzésem támadt, hogy nem csupán egy álomról van szó. Nem csak a nevek furcsa, jelentésbeli egyezése miatt… De nem tudtam volna megmagyarázni, miért is éreztem ezt. És, ha ez még nem lett volna elég, ide-oda csapongtam az álomképek és a hírekben hallottak között. Hiába próbáltam mindkettőt elzárni elmém egyik láthatatlan fiókjába, nem sikerült. Újra és újra előtörtek. Szinte észre se vettem, és már tele volt emberekkel a kert, a hangulat pedig a magasba szökött. Éppen azt a dalt dúdoltam, amire Renáta és Milán táncoltak, amikor, mintegy varázsütésre, felcsendült a hangszóróból. Eszter hangos visongására végképp visszatértem a kertünkbe.

– Elszédülök, hallod? Tegyél le! – kiáltott rá vigyorogva az apjára, aki a vidám rock and roll számra alaposan megforgatta a levegőben.

– Ok, megkegyelmezek – tette vissza nagy kegyesen a földre. Eszter arcán bizonytalan grimasz futott át, majd megrázta magát és nevetve tovább szaladt.

Vele ellentétben én dermedten álltam a rögtönzött táncparkett szélén. Ez nem lehet igaz! Ilyen véletlenek nem léteznek! Majdnem úgy zajlott le a jelenet, ahogy az álmomban, csak ezúttal a lányom és a férjem szereplésével.

– Jól vagy drágám? Olyan sápadt vagy – sétált oda hozzám aggódó arccal Viktor.

Most erre mit mondjak? Nem, nem vagyok jól, az álmaim megelevenednek?! Nem tehetem tönkre mindenki estéjét, csak azért, mert túlfűtött fantáziám ott is összefüggést vél felfedezni, ahol az lehetetlen.

– Persze! Táncoljunk! – válaszoltam, majd húzni kezdtem a táncolók közé.

Mire ismét észbe kaptam, már az utolsó vendéget búcsúztattuk mosolyogva, holtfáradtan. Valaki kénytelen lesz elmesélni a saját születésnapi bulim történéseit, mert teljesen kiestek az eltelt órák. Mintha jelen se lettem volna. Nem vágytam másra, csak egy gyors zuhanyra, és a jó puha ágyikóra. Illetve mégis. Ezúttal egy nyugodt, álomtalan, pihentető éjszakát kívántam magamnak. Persze, most se egészen úgy alakult, ahogy szerettem volna…


– Meddig készülődtök még? – hallottuk az ajtó elől Szandi türelmetlen morgását.

Még mielőtt ránk törtek volna, gyorsan lemásztunk az ágyról, lesimítottam kockás, térd alá érő, dzsörzé szoknyámat, megigazítottam a derekamat kihangsúlyozó széles övet és szűk felsőm egyenes nyakát, újra lófarokba kötöttem a hajamat, és kimentünk a többiekhez a nappaliba.

– Végre! Ideje volt! – vigyorgott ránk Csaba kétértelműen, de inkább nem vettünk róla tudomást. Az elmúlt pár napban nem ez volt az első ilyen megjegyzése, és tartottunk tőle, hogy nem is az utolsó.

Egymásra mosolyogtunk és kézenfogva az bejárati ajtó felé indultunk.

– Na, mi az? Nem jöttök? – szólt hátra a válla fölött Milán, mielőtt kiléptünk volna a gangra.

Még szerencse, hogy nem volt messze a művelődési ház. Elvégre szeptember vége volt, így már elég hűvös. Összébb húztam magamon a vékony blézert, Milán pedig átkarolta a vállam, hogy azzal is melegítsen.

– Kéred a dzsekimet? – Elkezdte lehúzni farmer felsőjét, de megfogtam a kezét, és nemet intettem a fejemmel. Tudtam, hogy csak egy inget visel alatta.

A többek is fázhattak, mert ők is összeölelkezve sétáltak mellettünk. Nadin és én saját kezűleg varrt ruhákat hordtunk – egészen pontosan Emese saját kezével varrt ruhákat –, de Alexandra ezúttal is túltett rajtunk az öltözetével. Fényes anyagból készült, testhez simuló, fekete nadrág volt rajta, egy bő ujjú, derékban húzott, hosszú kék felsővel, lábait térdig érő, vastag sarkú fekete csizmába bújtatta. De ő legalább nem fázott, ráadásul elég okos volt ahhoz, hogy bőrdzsekivel egészítse ki szerelését. Hosszú szőke haját ezúttal féloldalasan felfogva, kissé feltupírozva viselte. Sminkje is jóval erősebb volt a megszokottnál. Megböktem Milán oldalát és vigyorogva Szandira mutattam. Rögtön tudta, mit szeretnék.

– Te, Szandi! Renáta azt kérdezi, honnan van megint ez a szerkó?

– A nagynéném küldte Amerikából. Így akarja kompenzálni, hogy nem vitt ki magához. – vont vállat flegmán a kérdezett. – Ugye milyen klassz? Én leszek a táncparkett ördöge! – vigyorgott hátra a válla fölött.

– Vagy a bohóca – röhögött fel Áron mellettünk. Na, persze, nekik könnyű dolguk volt. Mindhárom fiú trapézfarmert vett fel inggel és farmerdzsekivel, Tisza cipővel.

– Vond vissza Áronka, mert nem akarok megverekedni veled – szakította félbe barátnője zrikálását Csaba.

– Áronka a hullahoppozó nénikéd térde kalácsa, az… – Egy gyilkos tekintet Csaba felől és Áronka kapitulált. – Ok, ok, visszaszívtam. Ki indul a táncversenyen? – terelte gyorsan másra a témát.

– Hú, tényleg! Már úgy várom! Biztos nagyon jó buli lesz! Remélem, jobb lesz a mezőny, mint legutóbb – élénkült fel Nadin is és menet közben forgott egyet a tengelye körül. Fekete mintás, kanári sárga ruhájának szoknyarésze felpörgött, megvillantva formás térdét és combjait. Szabadon hagyott hosszú, hullámos, barna tincsei csak úgy szálldostak körülötte, ruhájához illő hajpántja alól.

– Azta, ezt ismételd meg! – kérte Áron bambán kedvesére vigyorogva, de csak egy taslit kapott válaszként, mire mindannyian röhögésben törtünk ki.

– Mi biztos indulunk – válaszolta meg Milán az imént elhangzott kérdést, és kérdőn rám pillantva megszorította a kezem. – Igaz, kicsim?


Hé, ez nem ér! Most hogy tudom meg, hogy, hogy szerepeltek a versenyen? – morgolódtam magamban, a vekker felé tapogatózva. Egy halk kuncogás jelezte a fejem mellől, hogy nem a keresett tárgy volt ébredésem okozója. De, mese nincs, ha fel kell kelni, hát fel kell kelni! Álmosan imbolyogva másztam ki az ágyból, majd mikor Eszter mit sem sejtve mellém lépett a párnák közé döntöttem, hogy megbosszuljam gonosz tettét. Már alig kapott levegőt a nevetéstől, amikor Viktor is csatlakozott hozzánk és a lányunk segítségére sietve az én csiklandozásomba kezdett. Megadón feltartottam kezeimet, jelezve, hogy a rekeszizmom nem bírja tovább a megpróbáltatást, így megkegyelmeztek nekem.

A vasárnap délelőtt eseménytelenül telt. Ebéd után azonban váratlan dolog történt. Éppen a kanapén heverésztem és egy magazint lapozgattam, amikor Eszter elém állt.

– Anyu, te tudsz rokizni?

Elkerekedett szemekkel tettem félre az újságot. Hogy jutott eszébe éppen most a rock and roll?

– Igen, kincsem – válaszoltam nyugalmat erőltetve magamra. – Miért kérded?

– Nagyon tetszett tegnap az a szám, amire apu megforgatott. Megtanítasz táncolni rá?

Huh, hát persze. A tegnapi buli. Azt hiszem, kezdek becsavarodni! Az álmom lassan, de biztosan teljesen a bűvkörébe von! Megráztam a fejem, és tettre készen felpattantam.

– Rendben. Hol a szülinapi lemezem?


Eszter jó tanítványnak bizonyult, és élvezettel tanult. Nem is tudom, mennyi ideje ugrabugrálhattunk a nappali közepén – én persze csak óvatosan, kismama módra –, amikor Viktor, félbehagyva a trabi bütykölését, belépett a szobába és az ajtófélfának támaszkodva, félrebillentett fejjel figyelni kezdte ténykedésünket.

– Ejha, lányok! – Tenyereit összecsapva jelezte tetszését. – Ti aztán energikusak vagytok ma!

– Anyu megtanított rokizni! – ugrált apjához örvendezve Eszter. – Gyere te is! – Azzal húzni kezdte a félretolt dohányzóasztal üresen tátongó helye felé.

– Jól gondold meg, mit kívánsz, kicsi lány! Én nem kispályázom!

Eszter értetlen arca láttán nevetve magyarázatot adtam.

– Édesapád csak azt próbálta a tudtodra adni, hogy valamikor régen, úgy körülbelül százhúsz évvel ezelőtt – Félreugrottam Viktor elől, így bosszúálló ujjai csak a levegőt markolták. –, járt tánciskolába, és ezért úgy hiszi, minden táncot magas szinten űz, pedig… – Mégis utolért, így a mondat félbeszakadt. Pedig csak azt akartam mondani, hogy ott még nem tanítottak neki rock and rollt.

– Én is járhatok?

– Persze kicsim, ha szeretnél… – nevettünk rá egyszerre.

Ezek után persze Eszter nem nyugodott, míg nem tartottunk neki bemutatót. Azt hiszem, nem lesz szükségem esti mesére. Amúgy se vagyunk már az az ugribugri korosztály, de ekkora hassal ennyit táncolni...

Amikor eljött az este, türelmetlenül vártam, hogy folytatódjon képzeletem mozija.


Egy félhomályos, színes fénycsóvák által megvilágított terembe léptünk, ahol már javában zajlott a mulatság. Papagáj-tarka forgatag uralkodott a táncparketten, mindenki forgott, pörgött, szökdelt, a merészebbek még néhány akrobatikus mozdulatsorral is megpróbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Kíváncsian néztem végig a párokon. Milánnal mi is gyakoroltunk az elmúlt napokban néhány ilyen figurát, de nagyközönség előtt még nem mutattuk be. Minden porcikám bizseregni kezdett, ahogy átjárt az igalom és a lámpaláz.

– Egyébként, ti tudjátok, hogy Emese miért nem jött? – Próbáltam elterelni a figyelmemet, mert félő volt, hogy összecsuklik a lábam.

– Csak annyit tudok, hogy új pasija van, azt hiszem, Nándornak hívják. Valószínűleg ő van a háttérben. – osztotta meg velem információit Szandi. – Sajnálhatja. Fantasztikusnak ígérkezik a buli!

– Kérem a résztvevőket, foglalják el helyüket a táncparketten. A verseny máris kezdődik! – harsant egy mély férfihang izgatott csendet teremtve az egész teremben.


Meg sem lepődtünk, hogy a Rock and Roll Party csendült fel, hisz’ tulajdonképpen ennek a jegyében került megrendezésre az egész. Mi pedig táncoltunk, nem törődve senkivel és semmivel a zenén, és egymáson kívül. Csak tompán hallottam a hatalmas üdvrivalgást és tapsot, amikor Milán átperdített a hátán. Ahogy ismét két lábbal álltam a földön, pár ütem után szó szerint átdobott a feje fölött. A vérében volt a tánc. Amikor elhalt a zene, Imre sétált el mellettünk egy számomra ismeretlen lánnyal és rám kacsintott, majd kezet rázott Milánnal. Áronnak tehát igaza volt. Megkönnyebbülten viszonoztam a gesztust, mielőtt belevesztek volna a tömegbe. A figyelmem ismét a színpadra irányult, mert megkezdődött az eredményhirdetés. Az első helyezést a helyi nagykutya fia érte el partnerével, viszont mi lettünk a másodikak, így a folytatást már nem is hallottuk barátaink hatalmas ujjongása miatt. Úgy körbevettek minket, hogy szinte levegőt se kaptunk. Persze, ahogy az ilyenkor szokás volt, a dobogós pároknak fel kellett menni a színpadra egy ráadás tánc erejéig, így kénytelenek voltunk otthagyni a többieket. Mikor lefelé lépkedtünk a lépcsőn, Nadinék már ott vártak minket az emelvény lábánál.

– Szerintem nektek kellett volna nyernetek – jelentette ki Szandra határozottan, mikor mellé értünk. – Az a jampec Ottó csak azért lett első, mert az apja itt a góré.

– Hogy ki a jampec?! – csattant fel mögöttünk hirtelen az említett nyers hangja.

– Te – felelte egyszerűen Szandi, felé sem nézve, majd meggondolta magát és mégis hozzá fordult. – Vagy fel se tűnt, hogy Fenyőt utánozva annak öltöztél? Ezt ugyanis úgy hívják…

– Te csak ne oktass ki engem! Aki úgy néz ki, mint egy szajha, az ne beszéljen öltözködésről!

– Elég! Elég! – álltam közéjük, és jeleztem Csabának, hogy vigye el onnan Szandit.

– Te meg mit mutogatsz? – bődült el Ottó. – Dilinyós vagy?

Na, ezt nem kellett volna, mert Milán egyetlen ugrással mellette termett és nyakkendőjénél fogva rántotta le a hátralévő néhány lépcsőfokon, a lábaim elé.

– Kérj bocsánatot! – kiáltott rá.

– Már miért kérnék? Tényleg mutogatott… – nyegléskedett a földön térdelve. Az ő helyében én inkább csendben elsunnyogtam volna, de hát itt ő volt a jani.

– Hé, fiúk! Itt meg mi folyik? – jelent meg mellettünk Ottó barátnője. – Tudjátok egyáltalán, hogy kikkel kekeckedtek?

– Igen, gróf kisasszony, tudjuk – feleselt tovább gúnyosan Milán.

– Ha nem akarjátok, hogy szóljak az apjának, elengeditek Ottót… Most azonnal!

Valószínűleg nem blöffölt, így inkább Milán kezére fontam az ujjaimat, hogy arrébb húzzam onnan. De a száját sajnos nem fogtam be.

– Nahát! A nagy jampec egy nő segítségére szorul! – Azt hiszem ez a beszólás végképp kiverte Ottónál a biztosítékot, mert simán nekünk rontott volna, ha a csaj nincs ott.

– Kamilla! Engedj el! Nem hallottad, mit mondott? Izsák, te meg ne röhögj!

Haragja szerencsére kétrét görnyedő barátja ellen fordult, így észrevétlenül leléphettünk. Meg se álltunk a terem legtávolabbi sarkáig.


Folytatása következik...

2010. augusztus 6., péntek

Az új szomszéd


Üdv! Megint itt vagyok! :-) Mivel lezárult Rita07 pályázata, és megtörtént az eredményhirdetés, ide is felteszem a megmérettetésre beküldött novellámat. Jó olvasást!




Az új szomszéd



Éppen azon gondolkoztam, hogy hogyan szereljem le a férjemet, amikor megszólalt a csengő. Az utóbbi napokban ugyanis nagyon beindult a drága, pedig a viselkedésem mindennek volt mondható, csak csábítónak nem. Már annyiszor „fájt” a fejem az elmúlt héten, hogy, ha megint arra hivatkozok, biztos, hogy gyanút fog. Így aztán ismeretlenül is hálát éreztem a hívatlan látogató iránt. Pete kelletlenül elengedett és megcélozta a bejárati ajtót.

– Jó napot! – Hallottam meg egy ismerős, rekedtes férfihangot. – Todd vagyok, az új szomszéd. Elnézést a zavarásért, de még nem ismerem a környéket… hogy hol van például valami bolt, és elfogyott a kávém.

– Üdvözlöm, Pete Sharidan.

Ekkor értem én is oda. Először az összekulcsolódó kezeket pillantottam meg, majd még egyet lépve, az idegen kézfej gazdája is a látóterembe került. Megkövülten torpantam meg a férjem mögött.

– Jó napot, asszonyom! Todd Willkins vagyok, az új szomszéd – nyújtotta felém a kezét egy vigyor kíséretében, miközben a szeme gonoszul rám villant. – Itt lakom szemközt, a nyolcasban.

Én még mindig nem tudtam mozdulni, csak bámultam ki a fejemből. Pontosabban az előttem álló, kócos hajú, izmos férfit néztem meredten, akin mindösszesen egy homokszínű halásznadrág volt. Pete rángatott vissza a való világba.

– Drágám? – szólt rám aggódva.

– Elnézést – viszonoztam gyorsan a kézfogást, udvarias mosoly mögé rejtve rémületemet. – Jó napot, Todd. Melissa vagyok. Nem is tudtam, hogy új lakó érkezik. – Próbáltam továbbvinni a beszélgetést, hogy eltereljem a figyelmet magamról.

– Nos, igen. Hirtelen elhatározás volt – kacsintott rám Todd.

Zavartan, és kissé dühösebben a kelleténél, kivettem a kezéből a pléh dobozt és a konyhába vonultam vele, hogy ne lássák a reakciómat. Még hogy hirtelen elhatározás?! – dohogtam magamban.

Hallgattam a halkan beszűrődő beszélgetés foszlányokat, és idegesen konstatáltam, hogy kezdenek összehaverkodni. Na, még csak az hiányozna. A kávé a pultra szóródott, ahogy kapkodó mozdulatokkal megtöltöttem a dobozt, de most ez sem érdekelt. Le kell ráznom, amilyen gyorsan csak lehet! Visszaérve a kezébe nyomtam a dobozt, miközben a férjembe karoltam.

– Parancsoljon, Todd, jó kávézást! Nekünk most fontosabb dolgunk van. – Félreérthetetlen módon Pete-hez simultam és már csuktam is be az ajtót az elképedt Todd orra előtt.

– Ejha, drágám! – húzott magához közelebb Pete, és ajkai már a nyakamon siklottak. – Ha nem tudnám, hogy nem az eseted ez a macsó típus, azt hinném, hogy Todd látványa izgatott fel ennyire…

– Ugyan, hisz ismersz…

Ismét felberregett a csengő, melynek hangja ilyen közelségből egy légiriadó hatásával vetekedett. A szívem is úgy reagált. Mit akarhat már megint?! Mert abban biztos voltam, hogy Ő az.

– A francba! – szitkozódott Pete, megigazítva magán a pólót, hogy takarja, amit takarni kell. Majdnem felkuncogtam a hiábavaló próbálkozáson, ahogy azon igyekezett, hogy néhány rántással még vagy négy centit nyújtson az anyagon. – Igen? Ezúttal miben segíthetünk? – tárta ki ismét az ajtót.

– Elnézést, de cukrom sincs – vigyorgott szemtelenül Todd. Még csak leplezni sem próbálta, hogy tudja, mit szakított félbe.

Teketóriázás nélkül száguldottam be a konyhába, leemeltem a szekrényből egy kilo cukrot, majd a kezébe nyomtam.

– Szóra sem érdemes – előztem meg a köszönetnyilvánítást és ismét rácsaptam az ajtót.

– Ejnye, drágám! – pirított rám Pete. – Ne légy ilyen udvariatlan.

– Hol is tartottunk? – hajoltam újra hozzá, és türelmetlenül húzni kezdtem a szoba felé, még mielőtt újra megszólalhatott volna az az átkozott csengő.

Nem telt el fél perc, és már a hálóban botladoztunk. Hol szorosan összesimuló testünk akadályozott a biztonságos haladásban, hol a levetett ruhadarabok vetettek gáncsot sietős lépteinknek. Hagytam, hogy Pete átvegye az irányítást. Legyen neki gyereknap. Inkább, mint hogy elkezdjen barátkozni az új szomszéddal. Lehet, hogy rossz döntés volt. Pete szerette elnyújtani a dolgokat, aminek most abszolút nem örültem. Főleg, amikor ismét csengőszó hasított a sóhajokkal tarkított csendbe.

– Ne nyisd ki! Kit érdekel, mit akar? – húztam vissza, amikor magában káromkodva fel akart kelni.

– Lerázom, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, ne izgulj – dörmögte a nyakamba.

Még egy utolsó csókot lehelt a kulcscsontomra, mielőtt a csípőmön végigsimítva felállt, hogy gyorsan magára kapja az épp csak levedlett farmert. Pipogya alak! – gondoltam magamban mérgesen. – Hogy lehet valaki ennyire… Még javában soroltam a sértéseket, amikor betoppant, de ahelyett, hogy visszabújt volna mellém, keresni kezdte a pólóját.

– Leugrom a boltba tejért. Azonnal itt vagyok, édes. – Én már csak a hátának inthettem búcsút.

Most vagy ennyire elvesztettem a vonzerőmet, vagy Pete egyre mulyább. Reméltem, hogy az utóbbi. Magamra kaptam a köntösöm és dühtől vörös fejjel rontottam ki a folyosóra. Meg se álltam a szemközti ajtóig, ahol is kopogás nélkül berontottam.

– Hogy képzeled, hogy csak úgy megjelensz itt? – támadtam a kanapénak támaszkodó Toddra, aki szemmel láthatóan rám várt.

– Szia, édes! Te is hiányoztál – rántott magához. Szája olyan vadul tapadt az enyémre, hogy megtántorodtam. Még szerencse, hogy biztosan tartott… Mi?! Szerencse a frászt!

– Ne merészeld! – szakítottam ki magam az öleléséből. – Hogy gondoltad ezt, mi?! Van róla fogalmad, mi lesz, ha Pete megtudja?! – szinte ordítottam feldúltságomban.

– Mondtam, hogy nem bírom ki sokáig nélküled – húzott magához ismét, mit sem törődve kitörésemmel. – Nem fogja megtudni, ha egy kicsit visszafogsz a hangerőből. Gondolj csak bele! Csupán két lépés a mennyország – kuncogott bele elégedetten az újabb csókba.

Hm. Ebben igazat kellett neki adnom! Eddig minden alkalommal autózhattam két órát, mire Todd karjaiba vethettem magam, utána pedig vissza. Amikor Pete éjszakai szolgálatban volt, mindezt késő este és hajnalok hajnalán. Most pedig elég, ha átsétálok a folyosón…

– Mennem kell – suttogtam levegőért kapkodva, amikor végül szétváltunk. – Pete mindjárt hozza a tejet.

Kábán lépkedtem vissza a lakásunkig és még az ajtóban is hallottam Todd hahotázását. Felöltöztem és vártam a férjemet, készülve a nagyjelentre.

– Szia, drágám – ölelt át hátulról, amikor hazaért. – Miért öltöztél fel? Mondtam, hogy sietek. – Ujjai a felsőm alatt kíváncsiskodtak.

– Ugye, most csak viccelsz! – perdültem meg szikrázó szemekkel. – Itt hagytál egy vacak tej miatt. Nehezedre esett volna nemet mondani annak a pojácának?!

– Na, de Melissa! Mi is szorulhatunk még meg. Honnan tudod, hogy holnap nem mi kérnénk valamit tőle?

– Ne gyere megint ezzel az unalmas dumával. Nem hiszem, hogy olyan fontos volt az a kávé! Todd nem halt volna bele, ha várnia kell egy kicsit.

– Igazad van, drágám. Ne haragudj – simogatta békítőleg a hátamat. – Gyere, kiengesztellek – hajolt volna az ajkaimra, de én kibújtam az öleléséből.

– Elment tőle a kedvem – jelentettem ki durcásan. – Legközelebb kétszer is meggondolod, mi a fontosabb. – Azzal elvonultam az erkélyre egy magazinnal a kezemben.

Nem próbálkozott tovább, és én tudtam, hogy most legalább két hétre biztosítottam a nyugalmamat. Valamint a mindennapi udvarlást, a virágcsokrokat és a bókok özönét. Elégedett mosollyal nyitottam ki az újságot a „Hogyan idomítsuk be a férfiakat?” cikksorozat újabb részénél, és halk sóhaj hagyta el a számat, amikor felködlött előttem az új szomszéd izmos, kívánatos, jól ismert teste.

Az első héten minden úgy alakult, mint a mesében. Az én mesémben, természetesen. Teltek múltak a napok, de nemhogy bókokat nem kaptam, még Pete volt megsértődve. Komoran járt kelt a lakásban, hozzám se szólt, és még a hálóból is kiköltözött a vendégszobába. Nem igazán bántam. Így legalább még tovább duzzoghattam én is. Mert azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy széptevés nélkül megbocsájtok neki, uram bocsá’, még én kérek elnézést tőle! Ugyan miért tettem volna?! Úgyhogy az ő morcossága csak megnyújtotta az én nyugodt, „férjmentes” mennyországomat. A napok kéjes boldogságban teltek. Amint Pete kitette a lábát otthonról, én már a szemközti ajtón kopogtattam. Todd öntelt vigyorral az arcán konstatálta, hogy az ötlete ilyen nagyszerűen bevált.

– Tudtam én, hogy ide kell költöznöm – mormogta elégedetten egyik este, meztelen hátamat simogatva. – Már-már tökéletes ez az idilli állapot. És nemcsak a kapcsolatunkat tette kellemesebbé, de még segítettem is vele neked – jelentette ki büszkén. Kérdőn felvont szemöldököm láttán folytatta. – Mintha már a tudat is zavarná, hogy itt vagyok. Legalábbis ez megmagyarázná, hogy miért nem hallottam tőletek még csak egy hangos szót sem… és azóta egyetlen kék foltod sincsen.

– Óh, igen – szakítottam félbe megvilágosodva. – Pete mindig is ügyelt a látszatra – bújtam hozzá közelebb védelmet keresve, érzékeltetve, hogy a téma említése is félelemmel tölt el. – Remélem, hogy ez nem csak egy átmeneti állapot. De miért beszélünk róla? – tereltem gyorsan veszélytelenebb vizekre a témát. – Talán kifogytál az ötletekből? Vagy az erőd van fogytán, esetleg a munkaruha? – cirógattam meg kacéran oldala érzékeny bőrét.

Az akció sikerrel járt. A következő két órában még csak véletlenül sem gondoltunk a férjemre.

De másnap arra értem haza a vásárlásból, hogy azok ketten a folyosón csevegnek, mint régi jó barátok. Már a liftből kiszállva hangos nevetés ütötte meg a fülemet, de eszembe sem jutott, hogy őket találom majd „édes” kettesben, az ajtónk előtt ácsorogva. Azonnal lehervadt az arcomról a boldog mosoly, amely azóta ott virított, mióta szatyrokkal megpakolva kiléptem a Dior kiárusításáról. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam, majd, mivel tudomást se vettek rólam, sértődött csapkodások közepette becsörtettem a lakásba, és jó hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Éppen egy light cola kupakjával folytattam heroikus küzdelmet, amikor Pete is megjelent a konyhában, fölényes mosollyal kivette a kezemből a flakont, hogy fél pillanat múlva a teteje nélkül nyomja a kezembe. Laza léptekkel a hűtőhöz sétált és kivett két üveg sört.

– Ez az új szomszéd, hihetetlen jó fej! – vigyorgott rám, majd a két üveggel, és két szintén behűtött pohárral zsonglőrködve az ajtó felé indult. – Ne várj meg, későn jövök!

Elképedten bámultam utána. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de abban biztos voltam, hogy számomra ez egyáltalán nem kedvező fejlemény.

A következő napokban Pete szinte minden szabadidejét Toddnál töltötte, amikor pedig dolgozott, Toddnak jött mindig közbe valami, így a pásztoróráknak befellegzett. De akkor már ez volt a legkisebb problémám. Csak remélni mertem, hogy van jobb témájuk nálam, különben… Ha ezek ketten rájönnek, hogy hazudtam nekik, nekem annyi. Itt maradok pénz, lakás, és főleg, pénzautomata férfiak nélkül. Mire azonban odáig jutottam, hogy ki kellene vennem a bankból annyi készpénzt, amennyit csak tudok, és újabb fejőstehén – bocsánat, bika – után kellene néznem, már késő volt. Pete zároltatta a számlámat! Ha ez nem volt elég bizonyíték arra, hogy lebuktam, akkor semmi. Berontottam a hálóba és a fehérneműs fiókomban keresgélve tárcsáztam a repteret. A keresett doboz azonban csak nem akart a kezembe akadni, így bontottam a vonalat, még mielőtt felvették volna, és immár teljes figyelmemet a fiók tartalmának szenteltem. Semmi. Kirámoltam az összes szekrényt, kihúzogattam a szekreter fiókjait, lepakoltam a könyvespolcot. Még mindig semmi. Hova dughatta?! Ekkor hallottam meg a bejárati ajtó csapódását, és az azt követő hangos lépteket. Az első, amit megpillantottam, egy fegyver fekete, rám irányuló csöve volt. Időm sem volt megijedni, a dörrenés fülsértően hangos volt, a fájdalom pedig égető kínként terjedt szét a testemben, a mellkasom közepéből kiindulva. Furcsán, alulnézetből figyeltem, ahogy azok ketten elégedetten megszemlélték a rombolást, amit véghez vittem, majd vigyorogva összecsattant a tenyerük felettem. Ekkor eszméltem rá, hogy a földön fekszem, vérbe fagyva. Az agyam még lázasan dolgozott, de már hasztalan és eredménytelenül. Lassan, nagyon lassan, a véremmel együtt a tudatom is elszivárgott, és engem magába szippantott az örvénylő sötétség.



Pete Sharidan, a „gyászoló” özvegy, „megmentője”, Todd Willkins társaságában ücsörgött a kis kávézó egyik kültéri, félreeső asztalánál.

– Hihetetlen, hogy azt hitte, nem veszem észre – csóválta a fejét. – Még csak nem is próbálta túlzottan elrejteni, hogy mit művel a hátam mögött.

– Mocskos egy perszóna volt, annyi szent, de jó bőr – röhögött fel a társa. – Az az arckifejezés mindent megért, amikor először betoppantam hozzátok. Na, meg amikor meglátott minket a folyosón…

– Azt sajnálom, hogy a nyomok miatt nem tehettünk kamerát a lakásba – nevetett fel ő is öblös hangján. – Azt még szívesen megnéztem volna, ahogy egyre kétségbeesettebben keresgéli a dugipénzt! Annak viszont örülök, hogy nem tettem meg, amivel téged traktált. Pedig néha már igencsak viszketett a tenyerem. De még a végén gyanúba keveredtem volna…

Még legalább negyed óráig üldögéltek ott, felemlegetve a történtek legemlékezetesebb pillanatait, majd felálltak, pénzt dobtak az asztalra, és távoztak. Pete egy másodpercre megtorpant az utcán az újságos stand előtt, és vetett egy pillantást az aznapi New York Times főcímére, mielőtt magabiztos mozdulattal a vállára lendítette a zakóját, és Todd után sietett.


„Rendőrt mentett az új szomszéd!
A feleséggel végzett az elszelelő rabló!”


A zsűri véleménye:

„Ötletes volt, és életszagú (főként az eleje). Tetszett, a bűn és bűnhődés motívum, még, ha a bűnhődés kicsit erős is volt. Kicsit furcsa azonban, hogy Todd és Pete ilyen jóban vannak, hisz Todd is ludas volt a dologban. Graulálok!”

„Hűha, végre valami, ami eltért a „szokásostól”, amikor senki nem az, akinek látszik. Bejött az ötlet :)”

Életeken át (érdekességek)

Mivel vendégfogadásra készülök éppen (pontosabban készültem, mert most már néhány percen belül megérkeznek), nem volt időm beszerkeszteni a következő részt...
Viszont, cserébe hoztam nektek egy kis érdekességet, amit a jelen bejegyzés címével megegyező oldalon találhattok! :-D

Holnap mindenképp hozom az új fejezetet! :-)

2010. augusztus 5., csütörtök

Életeken át - 1. rész

1. Születésnap(ok)



Bő egy órával később, amikor a sejtjeim még jólesőn bizseregtek az átélt kényeztetéstől, és persze, nem utolsó sorban, a kellemesen zsibbasztó kimerültségtől, újra eszembe jutott az álmom. Nem is értettem, miért furakodott vissza a gondolataim közé. Hiszen csak egy jelentéktelen álom volt.

– Elmeséled? – simogatta meg gömbölyű pocakomat a férjem, majd keze az oldalamra siklott, újabb borzongáshullámot idézve elő épphogy elcsitult idegvégződéseimben.

– Mit? – Észre se vettem, hogy eddig én is elmélyülten cirógattam a mellkasát, egészen addig, míg a kérdés feltevéséhez el nem kellett szakítanom ujjaimat verejtéktől nyirkos bőrétől.

– Az álmodat – válaszolta türelmesen.

Egy pillanatra megkísértett a lehetőség, hogy megosszam vele nyomasztó, furcsa gondolataimat, amiket a fejemben lejátszódó képsor keltett életre, de végül úgy döntöttem, megtartom őket magamnak. Nem értené meg. Túl racionálisan gondolkodik.

– Már nem emlékszem – mutattam kacéran mosolyogva. – Kiverted a fejemből.

Ennyiben maradtunk. Nem erőltette a dolgot, pedig láttam a szemén, hogy tudja, füllentettem. A bűntudat elemi erővel zúdult rám, de ezúttal nem engedtem neki. Eddig mindent megbeszéltünk, nem voltak egymás előtt titkaink, de most úgy éreztem, ez olyan dolog, ami csak rám tartozik. Megrémítettek a bennem kavargó képek és érzések, mintha a valóságban is átéltem volna őket. Mintha… nem is álom lett volna, hanem emlék! De ez lehetetlen!

Elhessegettem az idegesítő gondolatokat. Kipattantam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és kislányunk, Eszter szobája felé vettem az irányt. Halkan, hogy fel ne ébresszem, kinyitottam az ajtót és előbb csak bekukucskáltam, majd nesztelenül beléptem és az ágya mellett lévő hintaszékbe telepedtem. Reggeli szertartás volt ez nálunk. Imádtam nézni, ahogy alszik, ahogy az arca lágyan tükrözi nyugodt, békés álomvilága boldogságát. Magam alá húztam a lábaimat, elvackoltam magam a puha párnákon, és mosolyogva figyeltem lassú ébredését.

– Jó reggelt! – motyogta, hatalmasat nyújtózva, amikor megpillantott a félhomályban.

Nem válaszoltam, hisz, úgyse lett volna értelme, a sötétben nem látta volna. Helyette áttelepedtem az ágya szélére, és kitártam a karjaimat, hogy hozzám bújva pihenjen még pár percet az álom és ébrenlét határán.

Már a konyhában ültünk és reggeliztünk, amikor eszébe jutott, milyen nap is van. Felpattant és a széket majdnem felborítva beviharzott a szobájába. Kotorászás zaja szűrődött ki hozzánk, majd halk puffanás, melyet egy nyögés kísért. Viktorral egymásra néztünk és összekuncogtunk. Talán most felismeri végre a mi kis csemeténk a rendrakás előnyeit.

– Boldog születésnapot, anyu! – jelent meg újra mellettem egy nagy, lapos valamit szorongatva.

– Köszönöm, kicsim – öleltem magamhoz. – Mit kapok? – kérdeztem egy kisgyerek mohó kíváncsiságával és a csomagért nyújtottam a kezemet.

– Tessék! Bontsd ki! Apától és tőlem, neked – nyújtotta át ünnepélyes arckifejezéssel az ajándékomat.

Amikor kibontottam, elkerekedett a szemem és kérdőn néztem a reakciómat leső két arcra.

– Észrevettem, hogy mostanában előszeretettel hangosítottad fel a rádiót, ha ez szólt – vont vállat mosolyogva Viktor. – Gondoltuk, örülni fogsz neki.

Hitetlenkedve ingattam a fejemet. A Hungária együttes Hotel Menthol című nagylemezét tartottam a kezemben. Mindig is szerettem a rock and rollt, és nem tagadhatom, hogy a Hungária az egyik kedvencem. Ez a lemez már régóta nagy vágyam volt, de valahogy soha nem jutottam el odáig, hogy megvegyem. Nyolcvanegyben, amikor megjelent, még nem engedhettem meg magamnak, csak a tévében néztük meg a következő év februárjában tartott lemezbemutató koncertről készült rövid összefoglalót. Igaz, azóta már négy újabb lemezük is megjelent, de nekem még mindig ez a kedvencem. És egyre gyakrabban kaptam azon magam, hogy ezeket a dalokat dúdolom, vagy hangosan énekelem a rádióval.

Nem sokáig töprenghettem férjem jó megfigyelőképességén, mert készülődnünk kellett. Elkészítettem gyorsan Eszter tízóraiját és eltettem a már útrakész iskolatáskába. Viktor addig felöltöztette az előre kikészített ruhákba és már indulhattunk is.

A nap eseménytelenül telt. Esett az eső, ahogy az egy őszi napon nem meglepő, de reméltem, hogy hétvégére kisüt a nap és kicsit felmelegszik az idő, mert szombatra kerti sütést terveztünk. Meghívtunk pár barátot, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Elvégre, egyszer harminc éves az ember lánya.

Természetesen a diákjaim is mind felköszöntöttek. Igazán megható volt, hogy gondoltak rám. Aznap minden osztály egy csokor virággal fogadott, és a padon dobolva adták tudtomra, hogy velem együtt örülnek. Imádtam tanítani. Bár nem mindig volt könnyű és hálás feladat ezekkel a gyerekekkel foglalkozni, hiszen sokan közülük lelki sérülést hordoztak magukban hiányosságuk miatt. De a szívük hatalmas volt, így nem csoda, hogy hamar megszerettük egymást. Ráadásul én is közéjük való voltam, nem pedig egy kívülálló. Bár, én nem születésemtől kezdve vagyok néma, mint közülük legtöbben, hanem csak nyolc éve, a lányom születése óta. Máig nem tudjuk, mi történt pontosan, mi idézte elő ezt a súlyos változást. Igaz, nem volt könnyű szülés, rengeteg vért veszítettem, és újra kellett éleszteni, de ez nem magyarázta az életbe való visszatérésem utáni némaságomat. Az orvosok szerint valószínűleg sérült a beszédközpont az agyban, de szerencsére, valami égi csoda folytán, a beszédértés továbbra sem okozott problémát, ahogy az sem, hogy írásban kifejezzem magam, így nem kellett megszakítanom a tanulmányaimat. Befejeztem az iskolát és most hozzám hasonlóan afáziás1, de főleg siketnéma gyerekeknek tanítok jelbeszédet.

A nap nagy részében nem is gondoltam az álmomra. Az iskolából hazafelé menet azonban ismét magának követelte figyelmemet. Mit jelenthet ez az álom? Vajon csak véletlen, hogy a „főszereplő” velem egy napon született és hozzám hasonlóan néma volt? Vagy, hogy az Emese nevű lány, a neve jelentéséhez híven, anyáskodóan viselkedett? Ezt csak onnan tudom, hogy az egyik nagynénémet is Emesének hívják, és ő mesélte egyszer, hogy milyen furcsa fintor a sorstól, hogy a neve anyácskát jelent, neki pedig nem lehet gyermeke. Hirtelen ötlettől vezérelve a könyvtár felé vettem az irányt. Csupán két utcányira jártam tőle, nem volt nagy kitérő. Érdeklődve néztem végig a hosszú, magas, nyitott szekrényeken sorakozó rengeteg könyvön. A könyvtáros, aki a közelemben rakodott éppen, egy kedves, bár kissé ijesztően elvont kinézetű idősebb hölgy volt. Őszes hajába vörösnek szánt, rózsaszínbe hajló tincsek vegyültek, mosolygós arcát apró mimikai ráncok barázdálták. Molett testét tarka, földet súroló, bő ruha rejtette. Kezére nézve szinte azt vártam, hogy hosszú, karomszerű körmöket pillantok meg, de csalódnom kellett. Körmei röviden, tisztán, ápoltan csillogtak. Pillantásomat követve elmosolyodott, mire zavartan elfordultam.

– Ne aggódjon, kedveském! Már megszoktam – szólt utánam dallamos, meleg hangon. Ismét valami, amit nem vártam. Felnevettem, ahogy tudatosult bennem, hogy reszelős, durva, bántó hangra számítottam, mintha egy mesebeli boszorkány valós példányára bukkantam volna. Bocsánatkérő mosollyal fordultam vissza hozzá. Legnagyobb meglepetésemre egy papírlapot és egy tollat tartott elém. Kérdő tekintetem láttán, csak megvonta a vállát egy huncut grimasz kíséretében. Elvettem hát a felém nyújtott tárgyakat és gyorsan papírra vetettem mondandómat.

– Elnézést, hogy így megbámultam. Nem szokásom. Tudna nekem segíteni?

Rápillantott az üzenetre, majd mosolyogva bólintott, és mutatta, hogy folytassam.

– A nevek jelentése érdekelne. Van esetleg ilyen témájú könyvük?

– Jöjjön, megmutatom, hol találja őket – indult meg a sorok között. – Mikorra várja a kicsit? – szólt hátra a válla fölött.

– Még egy hónap – válaszoltam, s finoman végigsimítottam feszülő hasamon.

Hazaérve lehuppantam a nappaliban a kanapéra, elővettem egy füzetet és visszaemlékezve az álmomra, az összes nevet felírtam, ami eszembe jutott, majd a lista alapján fellapoztam a kikölcsönzött könyvet. Döbbenetem egyre csak erősödött. Az összes szereplő jellemvonásainak, megnyilvánulásainak megfelelő nevet viselt. Egyedül a Renáta név lógott ki a sorból.

Renáta – újjászületett
Sára – uralkodó nő
Milán – kedves
Imre – hatalmas, híres, királyi
Rezső – jelentése ismeretlen
Emese – anyácska
Alexandra – harcra kész, az embereket oltalmazó
Csaba – ajándék
Nadin – remény, reménység

Ez már nem lehet szimpla véletlen! Kutatómunkám azonban itt véget ért, mert a következő percben Eszter és Viktor jókedvűen hahotázva beléptek az ajtón.

– Szia, anya! Mit csinálsz? – szaladt oda hozzám Eszter és nyakamat átkarolva adott egy cuppanós puszit.

– Elmondom, ha gyakorlod velem kicsit a jelbeszédet – mutattam neki mosolyogva.

– Mesélj – ült le velem szemben vigyorogva, kezeivel is jelezve kíváncsiságát.

– Egy olyan könyvet olvasgatok, ami a nevek jelentéséről szól.

– A neveknek van jelentése?

– Igen, kincsem, hiszen azok is szavak. Sőt, egyes neveknek többféle jelentése is van.

– És az én nevem mit jelent?

– Lássuk csak… Eszter. Mirtusz, csillag, bájos fiatal lány.

– Bájos fiatal lány vagyok, bájos fiatal lány vagyok – szökdécselt oda az apjához vidáman.

– Bizony, hogy az – kapta ölbe Viktor. – És apa csillaga.

– És a ti nevetek mit jelent, anyu?

– Hm. Apáét meg se kell néznem, a Viktor győztest jelent. Az Ildikó pedig… harcost.

– Érdekes. De remélem, nem egymás ellen harcoltok.

– Nem kicsim. Egymás ellen soha. Mi hárman egy csapat vagyunk – öleltem meg mindkettőjüket.

– És a hugié? – jutott eszébe a legújabb családtag, majd adott egy finom puszit a hasamra is.

– Nem is biztos, hogy lány lesz – nevettem fel. – A Hajnalka hajnalt jelent, a Tamás pedig csodálatost.

– De, igenis lány lesz! – jelentette ki Eszter magabiztosan. Ezzel a határozottsággal nem lehetett vitatkozni.

Éjjel megint álmodtam.


Egy házibulin voltam, ahol tombolt a jókedv és üvöltött a zene. A hangfalakból csak úgy áradt a rock and roll.

– Renáta! Végre itt vagy! Már azt hittük, soha nem érsz ide! – ölelt magához hevesen Alexandra.

– Hogy késhetsz el a saját szülinapi bulidról – dorgált meg Emese megjátszott szigorral, miközben ő is jó alaposan megszorongatott. – Sajnos Nadin, ahogy azt előre sejtette, nem tudott eljönni, de azt üzeni, reméli, tetszik az ajándékunk! Boldog születésnapot! – kiáltották egyszerre, és egy üresnek tűnő papírtáskát nyújtottak felém.

– Köszönöm, lányok, de mondtam, hogy nem kérek semmit… – kezdtem bele, de a kezembe nyomták a csomagot, így nem tudtam befejezni a megkezdett mondatot. Amikor megláttam, mit rejt a tasak, egy pillanatra ledermedtem, majd határozottan visszaadtam Emesének a lemezt. – Ti megőrültetek! Ezt nem fogadhatom el – néztem rájuk kétségbeesetten. Ugyanis a Hungária együttes Rock and Roll Party című lemezét passzolgattuk oda-vissza.

– Nem vihetjük vissza, amúgy is már ki van fizetve – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Szandi.

– De ez túl drága ajándék! – ellenkeztem. Igaz, azóta fáj rá a fogam, mióta megjelent, de az új lemezek mindig drágák, főleg, ha ilyen nagy sláger lesz belőle…

– Nyugi! Mindenki beszállt, közösen vettük a fiúkkal. Ráadásul most, hogy hamarosan itt az új nagylemez, ez már nem is volt olyan drága – igyekezett meggyőzni Emese is, újra elém tartva az ajándékomat, de én nem vettem el.

– Milyen fiúkkal? – néztem rá összehúzott szemmel.

– Hogyhogy milyen fiúkkal? Természetesen Áronnal, Csabával és Milánnal. – Úgy mondta, mintha ez olyan természetes lenne. Milán neve hallatán nagyot dobbant a szívem. Tudom, tudom, tegnap még abszolút bizonytalan voltam, de igazából mindig is Milán felé hajlottam. Ő olyan… szeretnivaló. Minden gondolatomat kitalálja, és amikor csak teheti, kedveskedik valamivel, még ha csak néhány dicsérő szóról is van szó.

– De akkor ő… ők hol vannak? Miért nem vártuk meg őket?

– Itt vagyunk! – hangzott fel lágy hangja közvetlenül mögöttem. Így is épphogy meghallottam a bömbölő háttérzajban. – Csak kértem neked egy számot…


És abban a pillanatban felhangzott a Meghalok, hogyha rám nézel. Megpördültem, de azonnal meg is torpantam. Mégse vethetem magam a nyakába. De ő megint kitalálta a gondolatomat, mert kezei a derekamra siklottak és szorosan magához húzott.

– Boldog születésnapot! – villantott rám egy csibészes mosolyt, és lendületesen a táncparkettre perdített.

Úgy táncoltunk együtt, mintha mindig is ezt gyakoroltuk volna.

– Mi a válaszod? – mormolta a fülembe, amikor egy figura után beforgatott maga elé és egy pillanatra megtorpantunk.

Incselkedő, kérdő tekintetem láttán felkapott és viharos gyorsasággal forgatni kezdett a levegőben. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy tegyen le, mert elszédülök, de mivel ezt nem tehettem, így csak erősen a karjába kapaszkodtam, hogy már szinte elfehéredtek az ujjaim.

– Ok, megkegyelmezek – tett vissza nagy kegyesen a földre. – Szóval? – húzott magához ismét, mélyen a szemembe nézve. Csak bólintani tudtam, de így is megértette. Lassan, milliméterről milliméterre hajolt közelebb hozzám, míg végül ajkaink találkoztak egy rövid, de annál édesebb csók erejéig. Boldog vigyorral az arcán egyenesedett fel újra, és ismét a magasba emelt. Ezúttal nem forgatott meg, csak tartott, majd teste mentén óvatosan visszacsúsztatott a földre.

– Gratulálunk! – Hangzott mindenfelől barátaink örömujjongása. De mi csak álltunk egymással szemben és nem tudtuk elszakítani a tekintetünket a másikról. Ebben a pillanatban egy szemernyi kétségem se volt, hogy jól döntöttem. Lehet, hogy nem voltam szerelmes, de azt nagyon is el tudtam képzelni, hogy a felesége legyek. Életemben először boldognak éreztem magam!

– Én is gratulálhatok? – A gúnyos hang a hátam mögül érkezett és azonnal tudtam, kitől származott.

Megpördültem a tengelyem körül és ijedten meredtem Imrére. Az arckifejezésétől kirázott a hideg. Egy gondolatnyi idő alatt ráeszméltem, hogy ez volt az, ami eddig nem engedte, hogy döntsek. A félelem Imre reakciójától. Körüldongták a lányok, mindenkit megkaphatott volna, de ő nekem ajánlotta fel az ágyát. Én pedig visszautasítottam. Könyörögve néztem a szemébe, miközben Milán kezét szorongattam. Imre csak bólintott egyet felénk, majd morcos horkantással megfordult és távozott. Megkönnyebbülten kifújtam a bent tartott levegőt, és mosolyt varázsoltam az arcomra, mielőtt visszafordultam volna a többiekhez, hogy fogadjuk a gratulációkat. El se hiszem, hogy hamarosan férjhez megyek! A lányok kérdezés nélkül biztosítottak róla, hogy életem legjobb döntését hoztam meg. Nem hiába voltunk a legjobb barátnők. A Sáránál együtt töltött közel tíz év igen szorosra fűzte a kapcsolatunkat. Mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy mindhárman zokszó nélkül megtanulták a kedvemért a jelbeszédet. Persze, ehhez az is hozzájárult, hogy, mivel Sára nem ismerte, volt egy titkos nyelvünk. Áron viszont meglepett. A rá jellemző állandó vigyornak nyoma sem volt, helyette komoly tekintettel nézett rám vörös lobonca alól.

– Nyugi. Nem fog csinálni semmit. Ismerem Imrét – suttogta a fülembe, mikor magához ölelt.

Hálásan viszonoztam szorítását, majd újra Milán kezeit kerestem, hogy őrült twistbe kezdjünk az aktuális sláger, a Limbó hintó ritmusára.





1 afázia: beszédzavar, a beszédképesség részleges vagy ideiglenes elvesztése agyvérzés vagy lelki megrázkódtatás folytán.


Folytatása következik...