Életeken át - 3. rész

Felismerés

Ezúttal tényleg az óra ébresztett. Az eső megint zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, de az időjárás tökéletesen passzolt a hangulatomhoz. Valahogy feszült voltam és levert. Rossz előérzetem volt. Még a reggeli rituálé sem tudott jobb kedvre deríteni, és az iskolai teendőimet is csak rutinból végeztem. Tudtam, hogy az álmom az oka, dacára annak, hogy semmi olyan nem történt benne, ami okot adott volna rá, hogy így érezzek. Az egyik óraközi szünetben megpróbáltam összefoglalni az eddig történteket. Lássuk csak, mit tudunk… Van három intézeti lány és barátaik. Az egyik lány néma, akárcsak én, és ugyanakkor van a születésnapja, mint nekem. Az én álmom, tehát ezt az egybeesést betudhatom ennek. Mindketten Hungária lemezt kaptunk ajándékba. Gondolom, sokan mások is, az együttes megalakulása óta. A nevek jelentése kísértetiesen tükrözi viselőjük természetét. Ok, ez valóban elég furcsa… És, végül, de nem utolsó sorban, az álmom nem most játszódik. Bár nem vagyok biztos benne, de mintha a Rock and Roll Party, és a Limbó hintó című kislemez a nyolcvanas évek elején jelent volna meg.

Hazaérve első dolgom volt ellenőrizni a dátumokat a lemezborítókon. Igazam volt, ezerkilencszáznyolcvan és nyolcvanegy. Gyorsan elővettem a füzetet és kiegészítettem a listát, majd fellapoztam a múltkor vásárolt könyvet.

Áron – tisztán látó, ihletett
Nándor – eredete, jelentése bizonytalan
Ottó – vagyon + híres
Kamilla – nemesi születésű
Izsák – nevetés

Nem csalódtam, az új szereplők neve is stimmelt.

Kényszerűen félretettem a „kutatást”, mert ma már főznöm kellett valamit. Mire készen lett a paprikás krumpli, vidám zsivaj uralta a nappalit. Apa és lánya éppen kártyáztak.

– Sziasztok! – köszöntem rájuk. – Nem kellene neked leckét írnod? – néztem Esztire szemöldökömet ráncolva.

– Máris megyek anya, csak még kifosztom apát…

– Kifosztod?! Csak nem pénzben játszotok? – Kérdő tekintetem ezúttal Viktornak szólt.

– Csak néhány fillér a tét – húzta be a nyakát.

Nagyon jól tudta, hogy nem szeretem, ha ilyesmire tanítja Esztert. Ez egyszer azonban szemet hunytam, és ez neki is feltűnt. Nem hiába rendőr a lelkem. Két perc sem telt el, és utánam jött a konyhába, ahol éppen vacsorához terítettem.

– Ne haragudj, de tudod, hogy nem tudok neki ellenállni – suttogta a fülembe, miközben hátulról átölelt.

Megfordultam az ölelésében, hogy válaszolhassak.

– Nem haragszom.

– Látom rajtad, hogy ideges vagy. Bár, az is igaz, hogy ez napok óta tart. Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? – Olyan meleg szeretettel és aggodalommal nézett a szemembe, hogy majdnem megtettem.

– El fogom mondani. Ígérem. Csak előbb szeretném magamban letisztázni a dolgokat – válaszoltam őszintén.

– De, ugye nem velünk van baj? – Kétségbeesés suhant át az arcán.

– Jaj, dehogy! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – dorgáltam meg mosolyogva, majd csókot leheltem a szájára. Közben pedig magamat átkoztam, hogy titkolózásommal fájdalmat okozok neki.

– Rendben – derült fel az arca. – Akkor várok. Majd elmondod, ha úgy érzed. – Ő is adott egy puszit az arcomra, majd az ajtó felé indult. – Hívom Esztert vacsorázni.

Nem sokkal később, amikor lefekvéshez készülődtünk, éreztem, hogy egyre nő bennem a feszültség. Nem tudtam eldönteni, hogy várjam a következő álmot, vagy inkább féljek tőle. De az álmot nem érdekelték az érzelmeim.

Jeleztem Milánnak, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni, majd a kultúrház kijárata felé oldalaztam a tömegben. Amint kiléptem, megcsapott a szeptember végi hideg szél. Összefogtam magam előtt a blézeremet és kicsit arrébb sétáltam, hogy utat engedjek a ki-be járkáló embereknek. Néhány perc elég volt, hogy kiszellőzzön a fejem, és tompuljon kicsit a halántékomba nyilalló fájdalom. Már éppen vissza akartam menni, amikor valaki elkapta a karomat.

– Figyelj, Renáta! Ne haragudj az előbbi beszólásomért – szólított meg a kéz tulajdonosa. – Tudnál nekem segíteni? Kamilla rosszul lett… – Olyan idegesen csengett a hangja, hogy gondolkodás nélkül követtem az épület mögé, majd onnan a következő kis utcába.

Mire észbe kaptam, hogy ugyan minek jött volna Kamilla ebbe a sötét sikátorba, már késő volt. Erős lökést éreztem a hátamon, amitől megtántorodtam és a durva falnak estem.

– Na, mi van? Most nem mutogatsz? – váltott Ottó hangja rideg, késpengeéles gúnyolódásra. – De most a barátaid sincsenek itt… Szegények! Rettenetes bűntudatuk lesz, ha megtudják, hogy néhány méterre tőlük csinált ki valami szadista! – Lefagytam, de ezúttal nem a hidegtől. Meg akar ölni?! De hát, mit ártottam én neki? – Most megmutatom, hogy én nem szorulok senki segítségére vagy védelmére! – Éles fájdalom árasztotta el a testemet a hasamtól kiindulva. Ordítani akartam, de csak a szokásos nyögdécselést sikerült előcsalni a torkomból. – Óh, de kár, hogy nem tudsz segítségért kiáltani! Milyen szörnyű, hogy mindig a leggyengébbet bántják, nem igaz?

A kezeimet a sebre szorítottam, de hasztalan. A vérem vörös folyamként áztatta a szoknyámat, és a rücskös betont, amire lerogytam. Újabb szúrás ért, ezúttal az oldalamat hasította fel a kés, majd újra a magasba lendült. Megpróbáltam félresöpörni a lesújtó kezet, de erőtlen mozdulatommal csak azt értem el, hogy ezúttal az alkaromba szaladt a penge. De ez még a legjobb lehetőség volt. Csapkodni kezdtem, hogy megzavarjam a mozdulatait, a kezem azonban gyorsan fáradt. Hangtalanul zokogtam, csak nyöszörögni voltam képes és néhány artikulálatlan, szinte állati hang hagyta el a számat. Ő bezzeg hangosan röhögött és azt ecsetelte, hogy milyen örömmel fogja végignézni, ahogy elvérzek és utána az állítólagos barátaim szenvedését. Kezdtek eltompulni az érzékeim, és átjárt a jeges félelem, hogy hamarosan meghalok. Ismét lecsapott, most a lábamat vágta meg, majd az arcomat hasította végig. Kétség kívül jól szórakozott, míg könnyeim véremmel keveredve végigfolytak a bőrömön, felsőmet is átitatva, vörösre festve. Hirtelen léptek zaja keveredett nevetésébe. Megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy újra kicsikarjak magamból valami segítségkérés félét, de amikor felnéztem, a rettegés a torkomra forrasztotta a kikívánkozó fájdalmas nyögést. Alexandra állt tőlünk pár lépésre. Rettenet és fájdalom tükröződött a szemében, arcát pillanatok alatt elárasztották a könnyek. Lába láthatóan megmakacsolta magát, de a keze gyorsan mozdult.

– Hagyd békén, te állat! Dobd el a kést! – parancsolta, miközben a táskájából elővett pisztoly már Ottóra irányult.

– Ahogy óhajtod, szivi – jött a szenvtelen válasz és már repült is a kés.

Szerencsére nem találta el Szandit, de arra éppen elég volt, hogy ráijesszen és ezért félrekapja a fejét. Egy szempillantás alatt gazdát cserélt a fegyver. Ottó, sakkban tartva Szandit, lassan hátrálni kezdett, amikor azonban Szandra ajkát éles sikoltás hagyta el, elvesztette a hidegvérét, a fegyver elsült, ő pedig hátat fordított nekünk és rohanni kezdett. Szandi felkapta a fal tövében heverő kést és utána hajította, de az áruló módon egy közeli fatörzsbe fúródott. Leült mellém, mit sem törődve a rengeteg vérrel és simogatni kezdte a hajamat, miközben szinte folyamatosan segítségért kiáltozott. A tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Egyetlen pillantásába zsúfolta az összes szeretetét, fájdalmát, és a bocsánatomért esedezett vele, mielőtt elhomályosította a beletörődő fásultság. A szirénák egyre hangosabban vijjogtak. Egy pillanatra mintha felrémlett volna előttem Milán és Nadin arca, de utána már csak arra emlékszem, hogy száguldunk.

– Ildi! Szívem, ébredj! – Egész testemben rázkódtam, ahogy Viktor próbált életet lehelni belém.

– Mi történt? – Ránéztem az órára. Hajnali hármat mutatott. – Miért ébresztettél fel? – kérdeztem morcosan. – Valami baj van? – pattantak ki a szemeim.

– Nem, hacsak veled nincs baj… Sírtál, pontosabban zokogtál és összevissza csapkodtál – simogatta meg vöröslő arcát.

Abban a minutumban bevillant az álmom és akaratlanul is a hasamhoz a kaptam.

– Ebből elég! Eddig türelmes voltam, de ez már túlmegy minden határon. Ki vele, mi az, ami annyira idegesít, hogy rémálmaid vannak miatta?

– Fordítva – mutattam lemondóan.

– Mi az, hogy fordítva? Hogyhogy fordítva? – nézett rám értetlenül?

– Nem az idegességtől álmodok rosszakat, hanem az álmaim miatt vagyok feszült – magyaráztam, miközben felültem és a hűvös falnak dőltem.

– Ezt nem értem…

– Hidd el, én sem. – És lassan mesélni kezdtem.

Síri csendben „hallgatott” végig. Becsületére váljon, hogy nem nevetett ki, még csak meg se rándult a szája. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, de biztos voltam benne, hogy a felszín alatt fortyog és veszettül dolgoznak az agysejtjei. Már úgy öt perce csendben ültünk, amikor végre megszólalt.

– Még én sem hiszem el, amit mondani készülök, de ez kísértetiesen hasonlít Soltész Mónika halálának körülményeire. Állítólag a barátnője, Takács Blanka ölte meg nyolc éve. Holnap hajnalban fogják kivégezni. – No lám! Mégse olyan földhözragadt lélek az én Viktorom.

– Nem engedhetjük! Hiszen ártatlan! – Egy pillanat alatt összeállt a kép. Összefüggés van az álmaim és a halálos ítélet között. Szóval ezért nem hagyott nyugodni ez az egész. – Álljunk csak meg! Én megálmodtam egy nyolc évvel ezelőtti bűncselekményt?!

A hogyanok és miértek továbbra is homályba burkolóztak, de ez most nem is volt fontos.

– Nagyon úgy néz ki – bámult meredten maga elé. – De fogalmam sincs, hogy lehetséges ez.

– Engem ez most a legkevésbé sem érdekel! Inkább azzal foglalkozzunk, hogyan tudjuk megakadályozni, hogy megöljék azt a lányt…

– Megakadályozni?! Te megőrültél!

– Miért, te hagynád, hogy ártatlanul kivégezzék?

– Nem, ha tehetnék ellene…

– De hiszen tudjuk az igazat.

– Miért, szerinted Ők nem tudják – fakadt ki, kezével jelezve, hogy nálunk magasabb hatalmakra céloz.

– De akkor miért…?

– Ne légy naiv, Ildi! Bár az álmod nem a valós neveket tartalmazta, de így is nyilvánvaló, hogy a gyilkos a felső vezetés köreibe tartozik. Valami nagyfejes fia. Szerinted miért ismeretlenként keresték? Biztos nem azért, mert Blanka eltitkolta. De az ő vallomásán kívül semmi nyoma nem volt az állítólagos támadónak, senki más nem látta, nem hallotta… ő pedig szinte fürdött a barátnője vérében. Ráadásul a késen csak Blanka ujjlenyomatai voltak. Nincs az a bíróság, ami egy álom alapján megváltoztatja az ítéletet. Ha lenne elég időm, akkor se tehetnék semmit.

– De nem hagyhatjuk…

– De igen, Ildi, hagyhatjuk! Sőt, Hagynunk kell! – Megütközve néztem rá, mire elgyötört arccal elfordult. – Hidd el, ha tehetném, kideríteném az igazságot és megmenteném Blankát. Erre esküdtem fel, hogy az igazságot szolgálom… de nem tehetek semmit. Kész öngyilkosság lenne, és nem csak szakmailag, elhiheted, ha ebben a zűrzavaros politikai helyzetben előállnék egy ilyen sztorival, és megvádolnék egyet a hatalmasok közül. Éppen most, amikor az utolsó leheletükkel is védik, amijük van. Érzik a vesztüket, és mindenáron megakadályoznának egy ekkora botrányt. Mit gondolsz, miért ítélték halálra?! Hogy eltussolhassák az ügyet és az igazi gyilkos személye még csak véletlenül se derülhessen ki. Megölik az egyetlen szemtanút. Nem tehetünk semmit… Gondolj Eszterre és a picire! Nekünk az ő életük, az ő jövőjük kell, hogy a legfontosabb legyen!

– Igazad van, ne haragudj! A gyerekek a legfontosabbak. – Karjaimat védelmezőn a hasam köré fontam és mélyen a szemébe néztem. – Csak… annyira szörnyű, hogy tehetetlenek vagyunk… – Nem tehetek róla, újra könnybe lábadtak a szemeim, ha arra gondoltam, mi fog történni hamarosan. Elveszik egy fiatal nő életét, míg a gyilkos szabadon, vígan éli tovább az életét.

Összebújtunk és mindketten a gondolatainkba merültünk, visszaaludni már egyikünk se volt képes. Ennek megfelelően a napom rémesen alakult, és, mintha csak engem akarnának próbára tenni, a kollégák ismét egész nap a gyilkosságról és a kivégzésről beszéltek. Hurrá, hurrá, itt a legújabb szenzáció! Hihetetlen, hogy az emberek úgy fogják ezt fel, mint valami látványosságot, mintha csak egy mozifilm részleteit tárgyalnák ki. Alig vártam, hogy elszabaduljak, és végre egyedül maradhassak a gondolataimmal, vagy legalábbis mások kimondott gondolataitól távol. Furcsa módon az egyszer sem jutott eszembe, hogy ez az egész vajon hogy lehetséges. Egészen késő délutánig.

Eszter áthívta egy osztálytársát. A nappaliban játszottak én pedig leültem a sarokba egy fotelba, és szórakozottan rajzolgattam a füzetembe.

– Anyu! Anyu!

– Igen, drágám? – tértem magamhoz egyre ingerültebb hangja hallatán.

– Mondjál nekünk betűket!

– Milyen betűket, kicsim?

– Mindegy, csak betűket. Azt játsszuk, hogy ki tud hosszabb szót kirakni ugyanazokból a betűkből – világosított fel.

– Rendben, szóval betűket. Lássuk csak… R, M, I, S, R, E, A, C, N, Á, N, O, K, I – mutattam neki sorban a füzetből a névsor nagy kezdőbetűit. – Ennyi elég lesz?

– Igen, anyu, köszönjük – és már bele is merült a leírt betűk tanulmányozásába.

Egy darabig figyeltem, ahogy összpontosítás közben összehúzta a szemöldökét, kidugta a nyelve hegyét, vagy ahogy bosszús horkantással kiradírozta az addig leírtakat, majd mosolyogva elindultam, hogy készítek néhány szendvicset uzsonnára. Éppen a tejet készültem kivenni a hűtőből, amikor durcás arcuk megjelent az ajtóban.

– Anyu! Ugye van olyan szó, hogy reinkarnáció?

– Igen van, de honnan jutott ez most az eszedbe? – fordultam feléjük döbbenten.

– Hát a betűkből raktam ki, amiket mondtál – válaszolta, majd vissza is fordult barátnőjéhez. – Ugye, hogy igazam volt? Én megmondtam, hogy van ilyen szó.

Amikor tudatosult bennem, hogy mit is mondott, az ujjaim felmondták a szolgálatot. A tejeszacskó hatalmas csattanással ért földet, elárasztva tartalmával a kis konyhát.

– Jaj!– ugrott egyet hátra Eszter.

– Hoppá! – néztem le a padlóra. – Semmi baj, kicsim, csak kicsúszott a kezemből. Menjetek vissza játszani, mindjárt megyek én is.

Pár perccel később sietve bevonultam a nappaliba, felkaptam a füzetemet és megnéztem a felsorolt neveket. Eszternek igaza volt. A kezdőbetűk valóban kiadták az ominózus kifejezést. Csupán két betű maradt ki, az S és az M. Mint Soltész Mónika. Ez hihetetlen! Megpróbáltam a valós, evilági dolgokra koncentrálni. Első lépésként kijavítottam Esztert.

– Kicsim, sajnálom, hogy elrontom az örömödet, de a reinkarnáció hosszú ó – néztem rá, és vágtam egy bocsánatkérő grimaszt.

– Nem baj, akkor kerámia, az is hosszabb, mint a csoiks – vágta ki magát diadalittasan.

Nem is figyeltem, hogy végül miben maradtak. Csak azon járt az eszem, amit Eszter felfedezett. Ez már nem lehet pusztán véletlen! De, ha el is fogadom, hogy létezik ilyesmi, én nem lehetek Mónika reinkarnációja! Hiszen már huszonkét éves voltam, amikor ő meghalt. A csengő szakította félbe a gondolatmenetemet. Krisztináért jöttek a szülei. Miután elmentek, Eszter unatkozni kezdett.

– Anyuci, és mit jelent a reinkarnáció?

– Lélekvándorlást, újjászületést, édesem.

– Még mindig nem értem – ráncolta gondterhelten a homlokát.

– Tudod, vannak más vallások is, nem csak a katolikus és a református. Egyes vallások úgy tartják, hogy, ha meghalunk, csak a testünk hal meg, a lelkünk pedig új testet kap, hogy egy új életet éljen.

– Ühüm. Azt hiszem, értem. És te hiszel ebben a lélekvándorlásban?

– Nem tudom, kicsim, eddig még nem nagyon gondolkoztam rajta – egészen mostanáig –, de talán lehetséges. Talán ezért van néha olyan érzésünk, hogy valami nem először történik velünk. – Inkább csak hangosan gondolkoztam, de értetlen arcát látva, gyors magyarázatba kezdtem. – Tudod, amikor azt érzed, hogy valami, ami éppen történik, vagy amit éppen csinálsz, mintha már egyszer megtörtént volna. Lehet, hogy ilyenkor a régi életünkre emlékszünk.

– Én már éreztem így! – Jelentette ki nagy büszkén, csillogó szemmel.

– Tényleg? – próbáltam érdeklődést mutatni, bár, most nagyon nehezen ment.

– Igen! A szülinapodon, amikor apa megforgatott…

Ekkor lépett be Viktor.

– Édesem, jól vagy?

Nem, nem voltam jól! Ez nem lehet! Eszter és Mónika?! Vagyis, Eszter Mónika?! Támolyogva szaladtam be a fürdőbe és kiadtam magamból a gyomrom teljes tartalmát.

– Minden rendben? – jött utánam Viktor aggódva.

– Igen persze, csak a gyomrom rendetlenkedik. A picinek már nagyon kevés helye van odabent. – Igyekeztem megnyugtató mosolyt varázsolni az arcomra, de nem hiszem, hogy túl jól sikerült, mert Viktor kétkedve figyelte, ahogy a csap fölé hajolva felfrissítettem magam és kiöblítettem a számat.

Szerencsére nem firtatta tovább. Engem azonban nem hagyott nyugodni a gondolat. Ha Eszter valóban Mónika reinkarnációja, akkor én honnan tudok a történtekről?!

Befejező rész következik...