2010. december 31., péntek

B.Ú.É.K.!

Ezúton kívánok minden kedves  
olvasómnak, írótársamnak  
nagyon boldog, sikerekben,  
egészségben, ihletben gazdag új évet!

2010. december 29., szerda

A szivárvány tövében - 2. rész

Sokkhatás



Lássuk csak, ha ez kórház, akkor… Igen, itt van, nyomtam meg megkönnyebbülten a nővérhívó gombját. Szinte azonnal megjelent az ajtóban egy rövid, világos rózsaszín kórházi egyenruhát viselő fiatal nő. Kedvesen mosolyogva lépett az ágyamhoz.

– Szép jó reggelt! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – Hangja vidáman csendült, valahogy nem illett a helyhez. Megpróbáltam a tőlem telhető legkedvesebb mosolyommal felelni, de csak egy bárgyú fintorra futotta.

– Hol vagyok? Mi történt velem? Beteg vagyok? Mióta vagyok itt? – tódultak számra akaratlanul is a kérdések. A hangom szörnyen idegenül, rekedt károgásként hatott.

– Lassabban! Csak nyugodtan, mindent sorjában! – kuncogott fel az ápolónő, majd saját viselkedésétől zavarba jőve elvörösödött és lehajtott fejjel igazgatni kezdte a párnámat. – Egy kis türelmet kérek hölgyem, máris hívom az ügyeletes orvost. Ő minden bizonnyal megválaszolja majd a kérdéseit! Én pedig hozok önnek egy kis vizet – mondta végül hivatalosabb hangnemben, majd barátságos mosollyal az arcán távozott.

Én csak megkövülten ültem az ágyban, nem is emlékeztem, mikor vergődtem ülő helyzetbe, és azon törtem a fejem, vajon csak álmodom, vagy mindez valóban velem történik? Mint valami ócska szappanopera, kacagtam fel hirtelen keserűen. Na persze, az orvos mikor máskor lépett volna be, mint elmeállapotom ilyetén megnyilvánulása pillanatában. Kissé zömök testalkatát fehér köpeny fedte, alóla fekete nadrágszárak nőttek ki, fehér kórházi papuccsal kiegészülve. Ősz haja kissé kuszán állt, kerekded arcán őszinte érdeklődés tükröződött. Szája és meleg barna szemei körül mosolyráncok gyűltek.

– No lám, milyen jókedvűen ébredt! – mondta mosolygós, dörmögő hangon, miközben beljebb lépett, utat engedve a vizeskancsót és poharat tálcán egyensúlyozó nővérkének. – Dr. Howard Green vagyok, a Cottage Grove kórház traumatológusa, ez a fiatal hölgy pedig egyik kedves nővérkénk, Faith Adams – mutatta be magukat még mindig mosolyogva. – Megtudhatnánk mi is, mi olyan vicces?

Mindeközben egy pillanatra sem tétlenkedett. Megnézte és felírta a monitorokon szereplő értékeket, ellenőrizte az infúzió cseppsűrűségét, majd hozzám hajolva felhúzta a szemhéjaimat és felváltva belevilágított mindkét szemembe egy tollra emlékeztető kis lámpával, végül jelzett valamit a nővérnek.

– Khm… – köszörültem meg zavartan a torkom. – Az jutott eszembe, hogy ez valószínűleg csak egy álom, vagy pedig valami morbid csoda folytán egy szappanopera forgatásának a közepébe csöppentem – árultam el végül az igazat és éreztem, hogy meleg pír kúszik az arcomra.

– Miért is? – kérdezte meglepetten, szürkés szemöldökét enyhén felhúzva.

– Azokban bevett fordulat, hogy a főhős kórházban ébred és nem emlékszik semmire – válaszoltam halkan, nyilvánvaló öniróniával a hangomban.

– Ettől tartottam. Szóval nem emlékszik semmire… – mormolta szinte csak magának. – Azt tudja, hogy kicsoda ön?

– Persze! – vágtam rá magabiztosan. – A nevem… – de itt el is hallgattam és megrökönyödve pillantottam fel az orvosra. – Istenem! Nem tudom, hogy hívnak! – kiáltottam rémültem. A hangom nem kis pánikról árulkodott.

– Csak nyugalom! Ne ijedjen meg! A történteket és a sérüléseit tekintve teljesen normális egy kis időszakos memóriazavar. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan mindenre emlékezni fog, a gyermekkori babája nevétől kezdve a legutolsó álmáig! – mosolygott rám megnyugtatóan.

– Sérülések?! Miféle sérülések?! – rémülten néztem végig magamon és kapkodva próbáltam félrelökni a takarót, de az infúziós és egyéb csövek nem engedtek túl nagy mozgásteret és a nővérke is hirtelen mellettem termett, nyugtatólag megfogva a kezemet.

– Nyugalom! – ismételte az orvos iménti intelmét lágy hangon. – A végén még kárt tesz magában.

– Nos, lássuk csak – lapozott a kartonomba dr. Green. – Csontja nem tört, de most már több mint valószínű, hogy agyrázkódása van a fejsérüléseknek köszönhetően. Ezek főként zúzódások és hámsérülések a bal halántéka táján és a tarkóján. Megrepedt az állkapcsa. A hátán felszíni horzsolások. A jobb felkarján egy mély vágott seb és… – itt hirtelen elhallgatott és óvatosan rám nézett, mintha fel akarná mérni eddigi szavai hatását.

– És? – kérdeztem félve.

– Khm… A combokon és a hüvelyben további zúzódások, sérülések, és a bal combján különös égési sebek láthatók – fejezte be a felsorolást, végig tartva velem a szemkontaktust.

Szinte éreztem, ahogy megkönnyebbül, amikor kimondta az utolsó szavakat is. Nem nagyon tudtam, mit kellene mondanom… Egyáltalán kell valamit mondanom? Majd hirtelen, mintha felkapcsoltak volna egy fényszórót a fejemben, összeállt a kép.

– Megerőszakoltak… – nyögtem ki, és szinte könyörögve néztem vissza az orvos szemébe, abban reménykedve, hogy rácáfol a szörnyű valóságra,de ő csak csendben bólintott és továbbra sem eresztette a tekintetem.

Mintha hipnotizált volna. Nem kezdtem üvölteni, nem csapkodtam, törtem-zúztam, csak bámultam rá közönyösen, akárha nem is rólam beszéltünk volna. Halványan érzékeltem, hogy az ápolónő valamit belefecskendezett az infúziós csőbe. Üvegcsörömpölés térített magamhoz révületemből és hálásan fogadtam a felém nyújtott poharat. Megerőszakoltak! De mikor, ki, és miért? – kavarogtak a fejemben a gondolatok, miközben apránként kortyolgattam a vizet.

– Mióta vagyok itt? Mikor kerültem be a kórházba és honnan, hogyan? – pillantottam zavarodottan az orvosra, majd az ápolónőre.

– Tegnap hozták be mentővel, éjjel kettőkor, eszméletlen állapotban. A Willamette folyó partján talált magára egy fiatal pár Oakridge-nél – válaszolta, bele se nézve a papírokba. – Elnézést, tudom, hogy nem épp a megfelelő pillanat, de meg kell kérdeznem… A rendőröket is érdekelni fogja… Egyáltalán semmire nem emlékszik? Esetleg emlékfoszlányok, benyomások, illatok?

– Szóval tegnap éjjel… Willamette… Oakridge… Nem, sajnos semmire nem emlékszem – hajtottam le a fejem.

– Ne essen kétségbe. Hamarosan jobban lesz és emlékezni fog. A rendőrség már elindította az azonosítási eljárást, és Oakridge-ben is kérdezősködnek, hátha felismeri valaki a fotója alapján. De most sajnos mennem kell, várnak a betegek. Bármi eszébe jut, vagy ha szüksége lenne valamire, csak hívja Adams nővért – mosolygott rám biztatóan, majd a nővérre pillantva távozott.

Adams nővér csendben tett vett még egy darabig mellettem, de én alig vettem róla tudomást. Tétován, félve emeltem szabad kezem az arcomhoz és ujjheggyel óvatosan megérintettem a bal halántékomat… Még mindig nem éreztem, hogy bármim is fájna. Biztos a gyógyszerek hatása… Egyre távolabbról érzékeltem az ápolónő szöszmötölését, mintha sűrű ködfelhő szállt volna rám. Az utolsó tiszta gondolatom az volt, hogy hamarosan emlékezni fogok… Ezt mondta a doki. De jó az nekem? Akarok én emlékezni?


Pár nappal később nálam járt a rendőrség két nyomozója. A kórház pszichológusa, Dr. Audrey Turner is jelen volt a beszélgetésnél, akivel korábban már végigjátszottuk ezt az egyoldalú kérdezz-feleleket. Hiába tették fel ugyanis a kérdéseiket, én csak a fejemet ráztam. Nem tudtam nekik segíteni.

– Higgyék el, szívesen segítenék, de nem emlékszem! – törtem ki kissé hisztérikus hangnemben a huszadik „próbáljon meg visszaemlékezni” kezdetű mondat után. – Én lennék a legboldogabb, ha nem csak az önök elmondása alapján tudnám, hogy hívnak és hol lakom. És azt is örömmel venném, ha az a gazember, aki miatt most itt vagyok, rács mögé kerülne. De egyszerűen nem megy! Itt nem! Be vagyok zárva egy fehér szobába zöld egyen hálóingben, és csak az orvosokat és ápolókat látom nap, mint nap! Levegőre van szükségem! Látni akarom az otthonomat, a barátaimat… Értsék meg, itt megfulladok!

Ezt követően az egész társulat kocsiba ült, szigorúan orvosi felügyelettel, és kivonultunk a Willamette folyóhoz, ahol az állítólagos támadás történt. Végre felöltözhettem és tiszta, oxigéndús levegő járta át a tüdőmet. Ez többet ért, mint bármilyen terápia. Bár azt hiszem, Dr. Turner nem éppen így gondolta… Sajnos azonban a helyszíni szemle sem hozott sikert.

A doktornő még egyszer megpróbált rábeszélni a gyógyszeres kezeléssel kiegészített pszichoterápiára, de én következetesen visszautasítottam és kértem, hogy amint fizikailag rendben találnak az orvosok, saját felelősségemre távozhassak a kórházból.

Másnap egy ügyvéd is meglátogatott. Először nem értettem mit keres ott, hisz nem volt szükségem ügyvédre, de mint kiderült a kórháznak volt. Mivel lemondtam az ilyenkor szokásos kezelési eljárásról, a kórház kénytelen volt bebiztosítani magát. Annyi papírt kellett aláírnom, hogy azt hittem, soha nem érünk a végére. Közben többször azon kaptam a nálam alig idősebb, megnyerő külsejű öltönyös fiatalembert, hogy engem bámul. Zavarba jöttem. Olyan áthatóan nézett, mintha az enyhén sötétített szürke szemüveglencsék mögött röntgen szemek bújnának meg. Ez biztos valami foglalkozási „ártalom”. A zsaruk is hasonló pillantásokkal szoktak méregetni. De a szemüveget ettől függetlenül furcsálltam. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy az ügyvédek vesébe látó tekintete munkaeszköz, és mint olyan inkább kihangsúlyozandó, ő pedig elrejtette, tompította ezt. Persze semmi közöm hozzá. Biztos valami szemproblémája van, például fényérzékeny a szeme. És különben is, még így is hatásos volt. A távozása után fél órával is libabőrös lettem, ha az áthatóan vizslató szempár eszembe jutott.


Felszállt a köd és megpillantottam egy homályos alakot a folyóparton. Kirázott a hideg. Még a nem létező szőrszálak is glédába álltak a hátamon és egyetlen pillanat alatt gleccser hőmérsékletű izzadságpatakok indultak meg lefelé a gerincem mentén. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Mozdulni próbáltam, de mintha ólomsúly nehezedett volna a tagjaimra. Irtózatosan féltem. Mit féltem?! Éjsötét pánik kerített hatalmába, mintha fekete űr szippantott volna magába. Csak azt a férfit láttam. Nem tudtam kivenni az arcát, sem a ruháját, de biztos voltam benne, hogy férfi. A szemei! Jégkék íriszéből olyan düh áradt felém, és oly’ hideg elszántság, hogy még a vér is megfagyott az ereimben. És egyre közeledett. Az eddig lábaimat dermesztő rémület hirtelen emberfeletti erővel ruházott fel. Futásnak eredtem. De bármerre kanyarodtam, ő jött felém, mintha több lenne belőle. Mindenhol ott volt. És egyszer csak ott állt előttem. Majdnem nekirohantam. Csak kinyújtotta a karját és elkapta a hajam. Barna tincseim az ujjai köré csavarodtak. Ahogy ökölbe szorította a kezét és maga felé rántott, égető fájdalom áradt szét a fejbőrömön, könnyeket csalva a szemembe. Sátáni vigyor terült el az arcán, szemei jéghidegen csillogtak. És ekkor megpillantottam a fémesen villanó késpengét. Sikítottam...


Napok óta ugyanezt álmodtam, újra és újra átélve a borzalmat, a rettegést! Valamit muszáj tennem, különben megőrülök! Kiugrottam az ágyból – megtehettem, a csöveket napokkal ezelőtt eltávolították, szépen gyógyultam. Pár pillanat múlva már a zuhany alatt álltam és hagytam, hogy a sűrűn záporozó vízcseppek az álom maradékát is kimossák az agyamból. Miután szárazra dörzsöltem magam és felvettem egy kényelmes melegítőt és kedvenc mesefigurás pólómat, amit Faith-től kaptam, már sokkal jobban éreztem magam.

Az utóbbi pár napban közeli barátságba kerültem Faith-szel. Mindig vidám, közvetlen természete és gondtalan csacsogása segített valamelyest feldolgozni a kapott híreket.

Tudtam már, hogy egy éve Oakridge-ben lakom. A nevem Madison Hayes és a helyi középiskolában tanítok rajzot és táncot. Látogatóm nem volt. Rokonaim nem élnek, a barátaim meg, gondolom, túl messze vannak ahhoz, hogy hallhattak volna a történtekről. Ki értesíthette volna őket, ha én nem emlékszem rájuk… Az iskolából ugyan hívtak, de én megkértem őket, hogy ne jöjjenek be hozzám. A gyerekek által küldött szerfelett megható jókívánságok, és néhány kedves rajz azonban minden nap eszembe juttatta, hogy mégiscsak hiányzok valakinek.

Még reggeli előtt eltávolították a varratokat a karomból. Szerencsére egész szépen begyógyult, csak egy vékony, bár elég hosszú fehér sebhely maradt utána. Azt is elmagyarázták, hogyan kezeljem az égési sebeket a combomon. A vöröses, duzzadt rajzolat még mindig nagyon csúnyán nézett ki. Az orvosok szerint azért, mert túl mély volt és sok szennyeződés került a sebbe. De biztosítottak róla, hogy egy-két héten belül az is elhalványul, a felülete összébb húzódik és végül fehéres, esetleg kissé fényes felületű vékony heggé válik. Több laboreredményt is megkaptunk. Szerencsére semmilyen fertőzést nem kaptam és nem lettem terhes. Amikor a doki eldarálta az eredményeket, szinte sokkot kaptam. Egészen addig fel sem merült bennem, hogy akár következménye is lehetett volna a történteknek. Belegondolni sem mertem, mit tettem volna, ha bármelyik teszt pozitív eredményt hoz.

Reggelizés közben a neten böngésztem – Faith ugyanis behozott nekem egy kiszuperált laptopot is. Innen jött végül a mentő ötlet. Felugrott egy reklámablak, ami egy három hetes művészeti kurzust reklámozott. Ez már igencsak az utolsó kísérletük lehetett a toborzásra, hiszen június 21-én kezdődik, ami már csak három nap – pillantottam a monitor sarkában kijelzett aktuális dátumra. Addigra hazamehetek innen, az iskolában pedig már kezdődik a nyári szünet. Pont jó lesz, hogy eltereljem a gondolataimat, és ne akarjak kényszeresen visszaemlékezni. Éppen felemeltem a telefont, amikor Faith beviharzott a szobába. Szokásához híven fülig ért a szája és azonnal belekezdett a mondókájába.

– Szia Madi! Képzeld, ma találkoztam egy szuper pasival a plázában! Gyönyörű szemei voltak, és micsoda feneke! A szövege elég gyenge volt, de a látvány kárpótolt – kuncogott. – Elkérte a számomat. Remélem, hamarosan felhív! Te hogy vagy? De ne is mondd! Látom rajtad. Valamit forgatsz a fejedben, igazam van?

– Neked mindig igazad van! – nevettem rá. – Találtam a neten egy hirdetést, egy három hetes művészeti kurzusról… Azt hiszem, jelentkezek, ha van még hely. Hamarosan indul, úgyhogy pont nekem találták ki! Csak annyira ugrok haza, hogy néhány cuccot összeszedjek, és már mehetek is! – újságoltam egyre nagyobb lelkesedéssel.

– És mire vársz még? Hívd őket gyorsan! – nyomta a kezembe a telefont és várakozó arccal nézett rám.

Gyorsan tárcsáztam a számot, mielőtt meggondoltam volna magam, és a vonal másik végén bejelentkező nőnek elhadartam a mondandómat. Szerencsém volt és nem telt még be a létszám se a tánc, se a rajz csoportban, és mivel csúsztatott időpontban voltak az órák, mindkettőre tudtam jelentkezni. Megbeszéltük a részleteket, felírtam a pontos helyszínt és az első időpontokat. Elégedetten tettem le a telefont, és napok óta először teljesen nyugodt voltam.

– És most te jössz! – támadtam le vigyorogva újdonsült barátnőmet. – Mesélj, milyen is volt pontosan az a szuper pasi! Szuperebb a kórház fiatal, helyes, udvarias ügyvédjénél is, aki mellesleg tökéletes parti lenne? – Nem bírtam ki, hogy ne cikizzem egy kicsit, amiért úgy oda volt az ügyvéd úrért. De csak nyelvet öltött rám és már áradozott is.

– Hááát, én csak a szemére emlékszem igazán, mert az hihetetlenül gyönyörű volt! Elképesztően kékek voltak! Én még életemben nem láttam ilyen… – Hirtelen hallgatott el, ahogy rám nézett. Én csak meredtem rá és először nem is igazán tudtam, hogy mi váltotta ki a pánikot, ami eluralkodott rajtam. A következő pillanatban azonban beugrott a kép álmomból. A jégkék szempár, ami fogva tartotta a tekintetemet!

– Madison! Madison! Az istenért, mi történt? Fáj valamid? – szólongatott Faith szinte kiabálva az aggodalomtól. – Hívjam az orvost?

– Nem, nem kell – nyögtem ki végül. – Csak… bevillant egy kép… Mit is mondtál? Elképesztően kék szemek! Igen, ez az! Ezt látom napok óta az álmaimban! Valaki üldöz a fák között, de csak a jégkék szemekre emlékszem és egy megvillanó késre… És arra, hogy rettegek… – néztem rá kétségbeesetten.

– Édesem, miért nem mondtad, hogy kezdesz emlékezni? Erről az orvosoknak és a rendőröknek is tudniuk kell! És a kórház pszichiátere is napok óta erre vár – nézett rám szemrehányón.

– Igen, tudom, de ezek nem igazából emlékek! Azt sem tudom, tényleg megtörténtek-e, vagy csak egyszerű rémálmok! – védekeztem bizonytalan hangon.

– Minden apróság számíthat! Szólok dr. Turnernek – mondta határozottan és választ sem várva kiszáguldott az ajtón.

Kétségbeesésem ellenére majdnem elnevettem magam. Ez annyira jellemző volt rá. Ez a lány olyan, mint egy hurrikán. Mindig tettre kész és senki nem állhat az útjába. Igazi kis energiabomba. Még a külseje is ezt a benyomást erősítette. Kis termetű volt, akárcsak én, de valamivel teltebb a megfelelő helyeken. Ovális arcából kissé előre ugrott makacsságról árulkodó, hegyes álla, és szintén hegyes orra. Szabályos, szépen ívelt ajkai nem csekély erotikus kisugárzást kölcsönöztek megjelenésének. Szemei színe hangulatától függően – ami főként a vidám, a még vidámabb, a dühös, és az álmodozó között ingadozott – változott zöldes barnából hol szikrázó zöldre, hol pedig melegen csillogó barnára. És a haja! Lángvörös, megzabolázhatatlan göndör tincsek keretezték az arcát, mintegy feltéve az i-re a pontot.

– Jó napot Miss Hayes! – lépett a szobába dr. Turner. – Hallom előbújtak az első emlékképek.

– Jó napot doktornő. Nem igazán emlékek… Inkább csak egy rossz álom, azt hiszem.

– Mindenesetre biztató kezdet. Elmondaná pontosan az álmát?

Miután elmeséltem neki az egész álmot, pár pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd rám emelte szürke szemeit.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan még több részlet ugrik majd be az életéről, és a történtekről – mondta komolyan. – Fontosnak tartom kiemelni, hogy csak azért vagyok hajlandó hazaengedni önt, mert a vizsgálatok során semmi jelét nem találtuk, hogy az emlékezetkiesésének testi, fizikai okai lennének, nem produkál depresszióra utaló tüneteket és az elméje tiszta. Abban bízom, hogy a kötetlen környezet talán segít majd az emlékek visszanyerésében. Tehát holnap hazamehet...

– Köszönöm, doktornő! – szúrtam közbe alázatosan.

– De mivel nem leszünk állandó, közvetlen kapcsolatban – folytatta zavartalanul –, szeretném, ha mindent feljegyezne, ami eszébe jut, az álmokat is beleértve. Mindent, még a legapróbb, jelentéktelennek tűnő részletet is, és időnként beszámolna nekem a fejleményekről – kérte, majd kis hatásszünetet tartva hozzátette: – Miss Adams elújságolta a rövidtávú terveit arról a művészeti képzésről. Ön táncol és rajzol, igaz? Jól sejtem, hogy ez a továbbképzés is ezekkel kapcsolatos?

– Igen. Erre a két órára jelentkeztem ezúttal is – válaszoltam értetlenül. Vajon miért hangsúlyozta ki olyan erősen a „rajzol” szót?

– Nos, ennek örülök, és csak támogatni tudom az ötletet! Ne nézzen már ilyen értetlenül! – nevetett fel hirtelen. – Arra gondoltam, hogy mivel maga művész lélek, a művészet, esetünkben a rajzolás, egyfajta kifejezési eszköz is. Sokszor előfordult, hogy a betegeim nem tudtak, vagy nem akartak elmondani valamit, de amikor ceruzát, ecsetet adtunk a kezükbe, szinte ordított a kész alkotásról a problémájuk, jó esetben pedig magát a megoldás kulcsát is az adta a kezünkbe! Önnél a tánc, a zene, a kikapcsolódás még rá is segíthet a dologra. Arra kérném, hogy a készülő rajzokat is tegye el, vagy, ha az nem lehetséges, fényképezze le őket. Higgye el, sokat segíthetnek a történtek megfejtésében, az emlékezésben.

– Rendben, doktornő, ezen ne múljon! Természetesen megteszem, amit kér!

Miután távozott, a gondolataimba merültem. Abszolút logikus volt a doki terve. Csak remélni mertem, hogy tényleg hatásos lesz, és hogy meg tudok majd birkózni a feltörő emlékekkel.

2010. december 26., vasárnap

Átszervezés + meglepi :-D

Halihó! Szép estét mindenkinek! 

Először is...
Már egy ideje tervezem, hogy megszüntetem a Novelláim oldalt, ahogy azt a Verseimmel is tettem, de itt problémaként jelentkezett a hozzászólások megtartása. Minden kedves véleményező utólagos engedelmével, az egyes hsz-eket átmásoltam ahhoz a bejegyzéshez, ahova az érintett mű is került. :-)

Másodszor pedig...
A szivárvány tövében és a Zoe oldalakra feltettem a saját készítésű (fanmade :-D) borítóterveimet! :-)

További jó szórakozást/pihenést/ünneplést! :-)

2010. december 25., szombat

A szivárvány tövében - 1. rész

Hétköznapok



Mosolyogva vettem tudomásul a gyerekek örömkitörését.

– Rendben, rendben! Ezt igennek veszem! Szóval akkor hétfőn „Fantázia Országba” utazunk! De most szépen tegyétek rendbe az osztályt, és ne felejtsétek el elmosni az ecseteket se! A munkáitokat hagyjátok az állványokon, hogy megszáradhassanak! – adtam ki a szokásos utasításokat, miközben lassan végigsétáltam az állványlabirintusban.

– Barbie, ez fantasztikus! Nagyon szép munka – dicsértem meg az éppen előttem rendezkedő, törékeny, rövid hajú lány alkotását. Az egyik legtehetségesebb diákom volt, bár ő korántsem volt meggyőződve erről.

– Köszönöm, Miss Hayes – válaszolta elpirulva –, de azt hiszem, kicsit eltúloztam a színeket.

– Barbie! A festészet művészet, és mint olyan, az alkotó világát, látásmódját tükrözi, nem pedig a pontos valóságot. Mi lett volna, ha Picasso annak idején azt mondja, „hopp, ezt elrontottam”?

– Kevesebb képet kellene megnéznünk a múzeumban? – szólt bele szemtelenül vigyorogva a társalgásba az osztály egyik bohóca.

– Vajon miért nem lep meg, hogy rögtön ez jutott eszedbe, Bobby? – sóhajtottam a szememet forgatva.

Barbie hálásan nézett rám nagy szemeivel, melyeket a szemüveg lencséje csak még nagyobbnak láttatott, majd csendben folytatta a rendrakást. Abban azonban nem voltam biztos, hogy vajon a hála az előző dicséretnek szólt-e, vagy annak, hogy hagytam magam eltéríteni a témától.

– Hé, Mike! Az ecset nem arra való, hogy festékes vízzel fröcsköld tele a lányok haját! – dorgáltam meg a mellettem elrohanó, vörös hajú, szeplős, nyakigláb kamaszt.

Aztán szép lassan, mint mindig, most is elcsendesedett a terem, ahogy a gyerekek kis csoportokban elszivárogtak, és én egyedül maradtam a száradó festék szagával. Végiglépkedtem a képek között és mindegyiket megszemléltem. Egyik másik tényleg nagyon jól sikerült. Büszke voltam a tanítványaimra. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek nem merik elengedni a fantáziájukat, félnek átlépni a valóság és a képzelet között húzódó határvonalat. De a gyerekek mások! Ők még bátran lépnek át egyik világból a másikba és nem szégyellik megmutatni, mit láttak a túloldalon. Ezért is szerettem annyira velük lenni. Az, hogy megtaníthattam őket az érzelmek szavak nélküli kifejezésére, a szárnyaló képzelet által elénk vetített mozi egy-egy pillanatának megragadására, mindennél többet jelentett nekem. Ilyenkor úgy éreztem, egy eszközt adok a kezükbe, ami segít nekik túlélni a későbbi évek nehézségeit. Persze csak akkor, ha sikerül elérnem, hogy a felnőtté válás ne ölje ki belőlük a képzelőerőt és a fantáziát. Ez volt a fő célom. Hogy megőrizzék ezt a képességüket. Ahogy nekem sikerült, úgy talán nekik is fog. És talán nekik is segíteni fog egyszer. Összeszedtem a megszáradt ecseteket és beleállítottam őket a hígítós üvegcsébe, lemostam néhány ottmaradt festékmaszatot a kellékes szekrény ajtajáról, majd még egyszer körbenézve a teremben kiléptem a folyosóra és kulcsra zártam az ajtót. A tanári felé ballagva azon gondolkoztam, mit is terveztem a hétvégére. Persze, jutott eszembe, el akartam látogatni a Jordan Schnitzer Múzeumba. Szerettem azt a múzeumot. Egyszerre mindig több kiállítás is zajlott, így biztosan találtam számomra érdekes programot.

Belépve a tanári szobába Mrs. Harrisbe botlottam, az iskola szigorú kinézetű, ám annál lágyszívűbb igazgatónőjébe.

– Jó napot, Mrs. Harris! – köszöntem rá kedvesen.

– Önnek is, Miss Hayes! De jó, hogy találkozunk… Beszélni szerettem volna önnel!

– Miben segíthetek? – kérdeztem, tudván, hogy ha így kezdi a mondandóját, valamit kérni szeretne, és azt is tudtam, hogy általában nehezen kezdett bele.

– Nos, az évzáró ünnepélyről lenne szó és a végzősök báljáról… – Sejthettem volna. – Tudom, hogy a csoportja már készül egy produkcióval az ünnepségre, de szerettem volna megkérdezni, hogy nem vállalná-e el a végzősök báljának nyitótáncát is. A gyerekek annyira lelkesek és szeretnék, ha ön tanítaná be nekik a táncot.

– Természetesen szívesen megteszem, Mrs. Harris – szakítottam félbe kínos magyarázkodását. – Ez csak természetes. Hétfőn úgyis órám lesz velük, majd egyeztetjük a részleteket. Nem is értem, hogy miért nem ők szóltak…

– Az a helyzet, Miss Hayes, hogy, mint a nyitótánc betanítójának, önnek is részt kellene vennie a bálon, és a gyerekek is épp olyan jól tudják, mint én, hogy nem rajong az ilyesfajta rendezvényekért… – nézett a szemembe kissé feszülten.

– Oh… Ez igaz. Erre nem gondoltam… – szívtam be elgondolkozva az alsó ajkam. – De természetesen, mint mondtam, elvállalom, ha szeretnék. Majdcsak túlélem valahogy – húztam el a számat, ahogy eszembe jutott az utolsó bál, amin részt vettem, még egyetemistaként.

Mrs. Harris megkönnyebbült mosollyal, köszönömöt mormolva megveregette a karomat, majd Mr. Davis, a karbantartó nevét harsogva elindult a szertár felé.

Alig több mint egy hónap van hátra az alkalomig. Szinte az egész iskola lázban égett. Főként a végzősök és persze a felelős személyek. És most én is beléptem a sorba, sóhajtottam lemondóan. Egy hónap alatt betanítani egy nyitótáncot… Nem kis vállalkozás. Na, majd kiderül, mennyire lelkesek! Felkaptam a táskámat és célba vettem a kijáratot. Hétvégén előre kidolgozok néhány koreográfiát, és akkor hétfőn akár választhatnak is, hátha megspórolunk egy kis időt. Hazafelé menet már a lehetséges táncokon és zenéken járt az eszem. Valami olyan kellene, ami illik az alkalomhoz, de még nem elcsépelt. Észre se vettem és már abban a kis utcában jártam, amibe tavaly nyáron beleszerettem. Egy zsákutca volt a végében egyetlen kis házzal, és amerre csak néztem, mindenhol fákat láttam. Pont jókor találtam rá a városka álláshirdetésére. Szükségem volt a változásra és az egyedüllétre. Belépve az ajtón oda se nézve akasztottam a táskám az előszobai fogasra és a konyhába sétáltam. Feltettem a teavizet, és elmerengtem. Lassan egy éve, hogy itt lakom és dolgozom ebben a kisvárosban. Mégis itt ülök péntek délután egyedül, és teát szürcsölök egy tündéres bögréből. Még mielőtt elmerülhettem volna az önsajnálatban, gyorsan átöltöztem és nekiláttam a tervezgetésnek. Készítettem egy-egy rövid leírást a lehetséges koreográfiákról és CD-re másoltam a kiválasztott zeneszámokat, hogy megmutathassam hétfőn a végzős osztálynak. Mikor ezzel végeztem, letelepedtem a tévé elé, és vacsora közben megnéztem egy idétlen vígjátékot. Ezután következett a nap egyik fénypontja. Teleengedtem a kádat meleg vízzel, illatos fürdősót szórtam bele, meggyújtottam a gyertyákat, elindítottam a kedvenc dalaimat tartalmazó CD-t és elmerültem a habokban. Ezt imádtam. Ahogy a végtagjaim elernyedtek a kellemesen meleg, jelenleg éppen gyümölcsillatot árasztó vízben, és csukott szemmel hagytam, hogy a lassú, lírai dallamok elvarázsoljanak.

Szombat. Általában az emberek örülnek a szombatnak. Én nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Legtöbbször táncoltam vagy rajzoltam, festettem… Esetleg, nagy ritkán, mint például ma is, elmentem egy-egy kiállításra, táncbemutatóra, még ritkábban moziba. Pedig a filmek terén igazi mindenevő voltam… Egy jó lélektani thriller éppúgy meg tudott fogni, mint egy szép romantikus film, és a vígjátékokon és akciófilmeken is jól szórakoztam… Bár az utóbbi időben mintha kezdett volna kissé ellaposodni a kínálat. De mindegy is, ezúttal a múzeum volt soron. A kiállítás elég érdekesnek ígérkezett, japán művészek alkotásait vonultatta fel. Ebéd után felvettem az egyik ilyen alkalmakra beszerzett fekete kis ruhámat, halványan kisminkeltem magam, párszor végighúztam a kefét hullámos, barna hajamon és meg is érkezett a taxi.

Nem sok látogató volt, de ez egyáltalán nem zavart. Idegesített, amikor lépten-nyomon leszólítottak és a véleményemet kérdezték, vagy hogy szerintem mit ábrázol egy kép, mert valami oknál fogva kényszert éreztek a társalgásra. Inkább megtartottam magamnak, hogy hatottak rám az egyes alkotások. Szerettem elmerengeni a képek előtt és beleképzelni magam az alkotó hangulatába, élethelyzetébe. Nálam ez valahogy a magánszféra része volt, és utáltam, ha ezt megsértették. Persze soha nem sikerült ezt teljesen megúszni, ahogy most sem. A kép, ami előtt álltam, egy meghunyászkodó, alárendelt helyzetben lévő nőt ábrázolt, ahogy egy haragos tekintetű férfi előtt térdepelt. Nem tudtam pontosan miért, de feldühített ez a festmény. Még akkor is, ha tudtam, hogy bár a japán hagyományok szerint régen tényleg ez volt a helyzet, és ezek a hatások még ma is élnek, a nők szerepe mára már az ottani kultúrában is nagyrészt megváltozott.

– Ez igen! A japánok tudják, mi a fegyelem! – hangzott fel mellettem egy első hallásra ellenszenves, arrogáns hang. – A nő helye a férje mellett, vagyis inkább alatt van! – kacagott fel durván az illető.

Figyelemre se méltatva otthagytam. Nem akartam vitába bonyolódni, még kevésbé feltűnést kelteni, és ha továbbra is hallgatnom kellett volna a megjegyzéseit, biztos nem állom meg szó nélkül. Meg se néztem, ki volt az. Az ilyen emberekre kár időt fecsérelni. Megnéztem a hátralévő képeket, igaz, a hangulatom odalett. Alig vártam, hogy otthon legyek. Volt ugyanis még egy kedvelt időtöltésem. Rengeteget sétáltam az erdőben. Ma estére is ezt terveztem. Gyorsan kényelmes melegítőt, pulcsit húztam, sportcipőbe bújtam és már bent is voltam a fák között. Megnyugtatott és elvarázsolt a folyó zúgása, a madárcsicsergés, a falevelek zizegése és a szél susogása alkotta „csend”. Imádtam, ahogy a friss, mindig nyirkos levegő megtöltötte a tüdőmet és szinte éltető energiával töltött fel. El is felejtettem a kiállításon történt idegesítő jelenetet, ahogy átjárt az erdő illata.

Idegen szagok és hangok vettek körül, amikor felébredtem. A szememet bántotta az éles mesterséges fény. Lassan, hunyorogva körülnéztem. Halványzöld falak, méregzöld sötétítővel fedett hatalmas ablakok, piszkosfehér éjjeliszekrény, ugyanolyan színű fémvázas, kényelmetlennek tűnő szék, velem szemben egy fali állványon tévé készülék. Én magam egy valaha hófehér lepedővel bevont ágyon feküdtem, hasonlóval takarva, szintén fehér párnákon. A karomból csövek vezettek mindenfelé. Kétségkívül kórházban vagyok. De miért? Mi történt velem? Hogy kerültem ide… és egyáltalán hol vagyok pontosan? Nem érzek semmit… Úgy értem, semmim nem fáj… Azt hiszem…

2010. december 24., péntek

Boldog karácsonyt!



Boldog, békés karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, írótársamnak, a "csak úgy" idetévedőknek, és általában mindenkinek! :-D

2010. december 23., csütörtök

Karácsonyi pályamű

Tegnap éjjel döbbenten olvastam, hogy Freya karácsonyi pályázatán második helyezést értem el. Ezúttal abszolút biztos voltam benne, hogy nem leszek dobogós, hiszen nem éppen tipikus, fenyő illatú, cukormázas történetet küldtem be. Mindenesetre, ezúton is köszönöm a pozitív véleményeket és a helyezést.

Tehát, csak az olvassa el ezt a művet, aki nem bánja, hogy az ünnepi hangulat egy időre elillanhat. Mindenki más, saját lelki békéje érdekében, halassza ünnepek utánra!



Amikor meghal a gyűlölet



Sűrű pelyhekben hullott a hó, még mindig, noha a tájat már így is vastag, hófehér dunna fedte. Az ablakból nézve gyönyörű volt, kimenni azonban nem volt kedvem. Nem rajongtam különösebben a decemberért. Kirázott tőle a hideg. Minden értelemben. Tudom, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, meg minden, de nekem jó ideje nem az, így még ez az egyébként bensőséges ünnep sem tudta megkedveltetni velem ezt az időszakot. A tél kapcsán egyetlen gondolatom volt csupán. Halál. És nem kizárólag a múltban történtek miatt. Hiszen mi történik ilyenkor? Minden megfagy. A vizek, a növények és egyéb, védtelen élőlények, még a levegő is. A fák, mintha csak helyeselni akartak volna, mélán bólogattak a jeges szélben. Az egyik ág, túlságosan közel hajolva az ablakhoz, csupasz ujjaival hátborzongató hangon karistolni kezdte az üveget. Mintha álomból ébredtem volna. Megrázkódtam, gyors mozdulattal visszarántottam a helyére a sötétítőt és a konyha felé vettem az irányt. Talán egy jó nagy bögre forralt bor majd felmelegít és megnyugtat.

Másnap reggel, miután nagy nehezen sikerült eltakarítanom a feljárón tornyosodó hórengeteget, kiálltam a garázsból, hogy eleget tegyek aktuális kötelességemnek. Szinte csigatempóban hajtottam. Nem csak az utakat borító jégpáncél miatti óvatosság késztetett lassúságra, hanem az uticél is. Odáztam a megérkezést, amennyire csak tudtam, de a végtelenségig nem nyújthattam az utat. Az otthon régi épülete zord ridegséggel emelkedett ki a domb mögül, és mikor elé értem, sötét óriásként magasodott fölém. Kellet néhány perc, és jó pár mély lélegzetvétel, mire képes voltam kiszállni az autóból. A remegés lassan eluralkodott a végtagjaim felett, majd végighaladva minden egyes porcikámon, megállapodott a gyomrom táján. Erőt vettem magamon és belöktem a hatalmas, tömör faajtót, mely vészjósló nyikorgással tárult fel előttem. Még a meleg sem esett jól, ami bentről megcsapott.

– Ms. Summer, már vártuk – harsant egy reszelős hang, majd hamarosan megpillantottam az ismerős, szálfaegyenes termetű női alakot is, amint kilépett a jobb oldalt sorakozó ajtók egyikén.

– Mrs. Martin. – Köszönésem korántsem szólt olyan erőteljesen, mint szerettem volna.

Figyeltem, ahogy az igazgatónő magabiztos léptekkel közeledik, és egyre kisebbnek éreztem magam. Mindig is feszélyezett. Úgy éreztem, belelát a lelkembe és a legmélyebb titkaimat is kikutatja egyetlen pillantásával. Ezúttal sem okozott csalódást. A szürke szempár szuggesztíven mélyedt az enyémbe.

– Az édesapja jelenleg a gyengélkedőben van, de ott is nyugodtan meglátogathatja.

– Köszönöm, Mrs. Martin, de ezúttal is csak a szokásos adminisztratív ügyintézés miatt jöttem. – Elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd követtem az irodába.

– Sejtettem, de meg kellett próbálnom.

– Ahogy minden alkalommal – foglaltam el sóhajtva a vendégeknek rendszeresített székek egyikét.

– Nézze, én tudom, hogy nem könnyű... Szörnyű lehetett, amin keresztül kellett mennie, de annak már tíz éve... – kezdett bele a szokásos szentbeszédbe.

– Méltányolom, hogy ennyire a szívén viseli a bentlakók sorsát, de kérem, ne kezdjük elölről! – csattantam fel, kissé talán türelmetlenebbül, mint illett volna. – Nem vagyok hajlandó átgondolni a dolgot, és nem bocsájtok meg az apámnak. – Gyorsan aláírtam az előttem heverő papírokat és az ajtóhoz sétáltam. Már éppen a kilincsen volt a kezem, amikor megállított.

– Ms. Summer, az édesapja nagyon beteg.

– Ahogy az elmúlt tíz évben is... – közöltem fáradt hangon, majd lenyomtam a kilincset. – De ez most sem hat meg.

– Most nem a pszichés problémáira gondoltam, Ms. Summer. Az édesapja haldoklik. – A rekedtes hang szinte fülsiketítően hatott az iroda csendjében.

Fájdalom nyilallt a mellkasomba és összeszorult a szívem, de mindez csupán a másodperc törtrészéig tartott, mielőtt élesen sípolva újabb levegőadagot nem szívtam a tüdőmbe.

– Ez esetben örülhet – közöltem ridegen. – Az apám szenvedései hamarosan véget érnek.

Feltéptem az ajtót, és elhagytam az irodát.

A hazaúton végig a doktornő kijelentése járt a fejemben. Újra és újra lejátszottam magamban, mint valami magnófelvételt. A fájdalom ugyan nem jött vissza többet, de anélkül is érzések sokasága kavargott bennem. Megkönnyebbülés, zavar, szégyen, lelkiismeret-furdalás, és, ami a legjobban zavart, kétségek. Kételkedtem a tíz évvel ezelőtti döntésem helyességében, ahogy a ma tanúsított elutasító viselkedésemben is. De én nem akartam ezeket az érzéseket! Nem akartam kételkedni, és nem akartam bűnösnek, vagy rossznak érezni magam. Örülni akartam! Örülni, hogy az az ember, akit a jog az apámnak tart, és akiben én csak egy gyilkost látok, végre ténylegesen eltűnik az életemből. De az öröm volt az egyetlen érzés, ami elkerült.

Otthon, ismét forralt borral melengetve jéghideg ujjaimat, megrohantak az emlékek.


Hazaérve beléptem a nappaliba és a mosoly helyét, melyet csupán egy perce varázsolt az arcomra életem első csókja, a rettenet vette át. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, miközben botladozva megkerültem a kanapét. Anyám mellé érve az összes erő kifutott a lábamból. Térdre rogytam, akár egy rongybaba. Kezeim tétováztak a levegőben, majd remegve ölelték át, és húzták az ölembe az élettelen, vérben úszó testet. Zokogásom hangjai halk morajként jutottak el a tudatomig. A rázkódás hatására anyám barna haja kibomlott a már amúgy is meglazult kontyból, és legyezőként omlott alá az alvadásnak indult vértócsába. Nem tudom, meddig ültem ott a földön, anyámat ringatva, ahogy azt sem, honnan vettem végül az erőt, hogy mégis felálljak. Szinte önkívületi állapotban lépkedtem fel a lépcsőn. Bal – jobb – bal – jobb, raktam gépiesen egyik lábam a másik után. Az utamat álló ajtó előtt megtorpantam. Véres kezemet a kilincsre téve, fejemet a fának támasztva vártam, hátha felébredek, és rájövök, hogy ez csupán egy álom, de a megváltó ébredés csak nem akart jönni. Kitártam az ajtót, hogy aztán a kétségbeesés újult erővel ronthasson nekem. Öcsém kicsavarodott teste az ágyon hevert, vérbe fagyva, feje hátrahanyatlott, nyitott szemei mintha egyenesen rám bámultak volna.

A tudatom itt adta meg magát. A következő, amire emlékszem, a kórházi szoba volt, ahol magamhoz tértem, és a beszélgetés, amit talán soha nem leszek képes kiverni a fejemből.

– Hé, Lola, hallottad, mi történt? – ütötte meg a fülem a nem túl halk suttogás.

– Nem, csak most értem be. Mesélj! – A pletykaéhes hang hallatán felfordult a gyomrom, és legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy „Hé, én is itt vagyok, tűnés innen!”, de valami megakadályozott benne. A saját kíváncsiságom. Tudni akartam, mi történt a házunkban. Persze a rendőrök biztosabb forrásnak bizonyultak volna, de ők valószínűleg a saját kérdéseikre akartak volna választ kapni, nem pedig az enyémekre felelni. Kihasználtam hát, hogy azt hitték, még eszméletlen vagyok, és csendben hegyeztem a füleimet.

– Lemészárolták a családját! – jutott el hozzám az izgatott felelet. Az ujjaim önkéntelenül szorultak ökölbe, míg körmeim fájdalmas mélyedéseket nem vájtak a bőrömbe. – Csak annyit tudni, hogy az anyja és az öccse meghalt. Őt a kis Steve teste mellett találták meg. Képzeld, csupa vér volt. Az anyja vérével volt átitatva a ruhája, mindene. Az apja pedig eltűnt. Azt mondják, ő randevúzni volt – A „randevúzni” szót úgy ejtette, mintha a legsötétebb bűnök egyike lett volna. –, de szerintem ő és a barátja tette.

Kis híján félrenyeltem a levegőt. Én?! Azt hiszik, én öltem meg anyuékat?! Nem volt időm ezen töprengeni, mert egy harmadik hang is bekapcsolódott a társalgásba.

– Nem, biztos nem ő volt. Többen is látták a moziban a Raven fiúval. A rendőrség az apját gyanúsítja, mert eltűnt.


A telefonom dallamos jelzése rántott vissza a jelenbe. Kábán kutattam a készülék után, amit természetesen, végül a táskám legmélyén találtam meg.

– Igen, itt Evelyn Summer – szóltam bele, amikor végre sikerült előbányásznom.

– Evelyn! De jó, hogy elértelek! – hallottam meg egyetlen barátnőmet a vonal túlfeléről. – A segítségedre lenne szükségem... – Enyhe gyanakvás lett úrrá rajtam, amikor a hangja elbizonytalanodott.

– Na, mondd... – nyögtem tehetetlenül.

– El kell utaznom egy hétre Londonba, de még nem vettem ajándékot Susynak. – Uh, a félelmem beigazolódott. – Megtennéd, hogy valamelyik nap beugrasz a bevásárló központba és nézel neki valamit?

– Londonban nincsenek üzletek? – A gúnyolódás nálam egyfajta védekező mechanizmus, de Katy sajnos immunis volt rá.

– De, biztos vannak, de meló mellett nem lesz időm bevásárló körutat tenni. Kérlek! Ugye segítesz?

Tudtam, hogy tudja, óriási szívességet kér, ezért abban is biztos voltam, hogy nem tenné, ha nem lenne muszáj. Hétvégén karácsony. Mondhattam volna, hogy minek hagyta megint az utolsó pillanatra a vásárlást, de ismertem. Az időbeosztás nem volt az erőssége. Ráadásul nem vettem volna a lelkemre, ha Susy miattam meglepetés nélkül marad. Nagyot sóhajtottam, mielőtt rábólintottam, majd a mozdulat hiábavalóságán kuncogva szóban is megerősítettem a döntésemet. A véget nem érő hálálkodás-áradat megelőzése érdekében gyorsan elköszöntem és lélekben felkészültem a közelgő tortúrára.

Az üzletek tömve voltak, az emberek türelmetlenül, kapkodva rohangáltak fel-alá, mint a mérgezett egerek, és ha ez még nem lett volna elég, mindenhol ugyanaz a giccses, tiritarka dekoráció fogadott, a hangszórókból pedig bömbölt az ünnepi hangulatkeltésre hivatott muzsikaszó.

A hiperben először az ajándéknak szánt babaházat tettem a kosárba, majd, ha már itt vagyok alapon, végigverekedtem magam az egész üzleten, hogy feltöltsem az édesség készletemet, és a forralt borhoz is vettem néhány üveg finom vörösbort. Már visszafelé küzdöttem a pénztárak irányába, amikor hangos szóváltásra lettem figyelmes.

– Nem képzeli, hogy odaadom?! Én láttam meg először!

– Na, ne mondja! Én már tíz perccel ezelőtt idetettem a kosaram mellé, csak még mást is megnéztem! Mit gondol, miért volt nekitámasztva, hogy a kocsi fel ne boruljon?!

– Miért nem tette bele a kocsiba? Ami kint van, az eladó!

– Azért, maga barom, mert nem fér bele!

Közelebb érve a hangzavar okozóit is megpillanthattam, ahogy arra is rájöhettem, miről folyik a vita. Egy nő és egy férfi egy hatalmas dobozt rángatva kiabált egymással. Egy ugyanolyan babaházon veszekedtek, ami az én kocsim tetején is trónolt.

– Miért az kell magának, amit én kiválasztottam? Vegyen egy másikat és hagyjon engem békén!

– Hogy vegyek másikat, amikor ez az utolsó darab?!

Elképedve bámultam az orrom előtt zajló jelenetet. Ezt kellene szeretnem?! A világ szinte az őrületig felbolydul, és az emberek a szokásosnál is önzőbbé válnak. A szóváltás lassan tettlegességbe ment át, így inkább közbevetettem magam.

– Elnézést, talán én segíthetek...

– Hacsak nem tud egyből kettőt varázsolni, jobban tenné, ha nem avatkozna bele! – jött a nem éppen kedves felelet a küzdelem női tagjától.

– Nos, ami azt illeti... – Tétováztam, hogy megtegyem-e, de végül úgy döntöttem, miért ne, hiszen úgyse ezt tartottam a tökéletes ajándéknak. – Tessék uram – emeltem le a bevásárló kocsimról a jókora dobozt, és nyújtottam a férfi felé –, ez az öné lehet.

– Hé, miért pont neki adja?! Éppúgy lehetne az enyém is, ha már magának nem kell! – Csattant fel ismét a sápítozó nőszemély.

– Azért, mert maga még mindig a másikat szorongatja – adott választ helyettem az immár komolyan dühbe guruló pasas.

– De annak el van szakadva a doboza, ennek pedig nincsen!

– Szívesen. Óh, köszönöm, önöknek is boldog karácsonyt... – motyogtam magam elé, miközben lassan tovább sétáltam a feléledő veszekedés helyszínéről.

Fejcsóválva lépkedtem a sorok között, és azon igyekeztem, hogy kikerüljem a többi vásárlót, a földre szórt termékeket és a különböző akciókat hirdető táblákat, amikor váratlanul meghallottam a nevemet a hátam mögül.

– Evelyn! Evelyn Summer?!

Meglepetten fordultam a kellemes hang irányába, majd megrökönyödve mozdulatlanságba dermedtem.

– Én vagyok az...

– Robert Raven – tértem magamhoz a kábulatból, félbeszakítva a segítő szándékú bemutatkozást.

– Tehát emlékszel... – Mosolygott, de a szemei egyáltalán nem vidámságról árulkodtak.

Összeszorult a torkom, ahogy az emlékek újra megrohantak. A nagyszerű este, a bátortalan, de annál édesebb csók, és az azt követő rettenet.

– Ha akarnám, se tudnám elfelejteni azt az estét. – Szavaimat a járólaphoz intéztem, de még így is éreztem, hogy megfagy körülöttünk a levegő. – Kellemes ünnepeket, Robert – suttogtam magam elé, majd anélkül, hogy akárcsak egy pillantást vetettem volna rá, tovább toltam a kocsit.

Hogy eltereljem a gondolataimat, azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon mit vegyek a ház helyett a kis Susynak. Épp rátaláltam a megfelelő ajándékra, egy szuper társasjátékra, amikor megcsörrent a mobilom. Azt hittem, Katy az, hogy a megbízás sikerességéről érdeklődjön, de tévedtem. A kijelzőn az ismeretlen hívó felirat villogott.

– Tessék, Evelyn Summer.

– Ms. Summer, Elisabeth Martin vagyok, az ideggyógyintézetből...

– Mrs. Martin – szakítottam félbe udvariatlanul –, remélem fontos. – Meg sem próbáltam szívélyességet tettetni.

– Az, Ms. Summer. Az édesapja ma reggel elhunyt. Ismét be kellene fáradnia, hogy megbeszéljük a temetés részleteit.

Bár az igazgatónő tovább beszélt, a szavak monoton zúgásként hatottak, majd az is megszűnt, amikor a telefon nagy csattanással landolt a kövön. Az agyam kikapcsolt, mintha valami lecsapta volna a biztosítékot. Csak álltam az üzlet közepén, sóbálvánnyá dermedve.

– Evelyn! Evelyn, minden rendben?!

A vállaimat megragadó kezek gyengéd rázogatása térített magamhoz. Robert zöld szemei kutatva vizslatták az arcomat.

– Apám meghalt – bukott ki belőlem önkéntelenül.

A saját hangom végleg felébresztett a furcsa révületből. Amint kimondtam, ismét önmagam voltam.

– Sajnálom...

– Ne tedd, én se teszem. – A hangom újra kemény és érzelemmentes volt. Egy könnyed mozdulattal leráztam magamról az erős kezeket, majd hátrébb léptem. – Már tíz éve meg kellett volna történnie, csak nem nem ágyban, párnák közt.

Rob annyira leblokkolt, hogy mozdulatlanul nézte végig, ahogy ismét elsétáltam, ügyet sem vetve a földön heverő telefonomra. Végre kimenekülhettem az emberforgatagból és a neonfényű giccsparádéból. Robert a kocsinál ért utol.

– Biztos, hogy tudsz most vezetni? Mégiscsak az apád volt...

Villámló tekintettel fordultam szembe vele. Nem tehettem róla, de szavai hallatán kitört belőlem az elmúlt évek összes keserűsége.

– Igen, valóban! Az apám, aki gondolkodás nélkül halálra verte az édesanyámat, majd egy ollóval leszúrta az öcsémet. Az apám, aki ezek után nyugodtan elment horgászni. Az apám, aki miatt az életem rombadőlt. Az apám, aki elérte, hogy a karácsony egyet jelentsen számomra a rémálmokkal, a fájdalommal és a magánnyal... – Ki tudja, meddig folytattam volna, ha nem zúdul a nyakamba egy adag jéghideg fehérség.

Értetlenül meredtem a közvetlenül előttem magasodó Robert arcába, a következő reakciómmal pedig még önmagamat is megleptem. Hangos zokogás kíséretében a nyakába borultam. Görcsös rázkódásom akkor sem csillapodott, amikor megéreztem az ölelő karokat. Körülöttünk autók dudáltak, emberek nevetgéltek, a hangszórókból itt is karácsonyi dallamok szálltak, de én csak szorítottam a barna kabátot, hogy még az ujjaim is belefehéredtek, és arcomat a vastag bársonyba fúrva igyekeztem talpon maradni a rám törő érzések súlya alatt.

Valójában magam sem tudom, miért sírtam. Nem az apám miatt, az biztos. Úgy éreztem, valaki kirántotta a lábam alól a talajt. Üres voltam, és ez megrémített. Tíz év hosszú idő, és ez alatt a tíz év alatt a gyűlöletemnek és a fájdalmamnak éltem. De mi lesz ezután? Már nincs kit gyűlölnöm. Csak a fájdalom maradt.

Rezignáltan tűrtem, hogy Robert előkotorja a kulcsomat, bepakolja a kosár tartalmát a kocsiba, beültessen az anyósülésre, ő maga pedig elfoglalja a vezető helyét. A sírógörcsöt fásult közömbösség váltotta fel. Már a nappaliban ültem, Rob pedig a konyhában ténykedett, amikor ezt is múlni éreztem, és valami furcsa kényszer uralkodott el rajtam. Megvártam, míg bejött, ujjaimat gyengéden egy forró bögre köré kulcsolta, és leült velem szemben, majd beszélni kezdtem. Mindent elmondtam, ami azon a tíz évvel ezelőtti estén történt, hogy mit éreztem, hogy mi zajlott le bennem akkor, az azóta eltelt évek során és most.

– Úgy érzem, apám halálával az életem értelmét vesztette. Csak zuhanok a semmibe. Mintha ugyanazon mágnes két pólusa lettünk volna, és most, hogy a negatív fél nincs többé, a pozitívat nincs ami megtartsa. Az iránta táplált gyűlöletem minden mást kiölt belőlem. Üres lettem – fejeztem be csüggedten.

– Ezt én mind megértem – szólalt meg pár percnyi hallgatást követően –, de nem értek vele egyet. És tudod miért? Mert amikor ma megláttalak a boltban, te éppen egy kislánynak kerestél ajándékot. – Közbe akartam szólni, hogy azt csak szívességből tettem, de leintett. – Utána a kínszenvedések árán kiválasztott babaházat feláldoztad, hogy másoknak segíts. Ha nem lenne benned más, mint gyűlölet, egyiket se tetted volna.

– Ha képes lennék egyéb érzésekre, akkor most az apámat siratnám, és nem magamat – hajtottam le szégyenkezve a fejemet.

– A tény, hogy így érzed, máris az ellenkezőjét bizonyítja...

– És akkor miért érzem magam ilyen üresnek?! – csattantam fel kétségbeesetten.

– Eddig kirekesztettél minden mást, és most újra meg kell tanulnod, hogyan engedd át magad az érzéseidnek, és az életnek. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy elmész édesapád temetésére...

– Na, azt már nem – pattantam fel, kiborítva a kezemben tartott kamilla teát. – Nem fogok megbocsájtani neki...

– Azt nem is mondtam. Nem kell neki megbocsájtanod. Még. Egyszer talán arra is képes leszel, de most csak el kell temetned őt, és vele együtt az érzéseket, amik hozzá kötnek. Le kell zárnod a múltat, hogy helyet teremts valami újnak.

Két nap múlva Robert és Kathy között álltam, és figyeltem, ahogy az apám hamvait tartalmazó urnát a falba helyezik. Az arcomat sós könnyek marták. Egy kívülálló azt hihette, a temetett személyt gyászolom, de mi – én, és talán a mellettem álló két személy – tudtuk, hogy valójában az áldozatait – édesanyámat, öcsémet, és egy kicsit magamat – sirattam.

Bár nem hittem maradéktalanul Robert elképzelésében, másnap a konyhaasztal mellett ücsörögve mégis bizakodó voltam. Bíztam benne, hogy ez az utolsó karácsony, amit egyedül, csupán a könnyeim társaságában töltök el. Amikor az ajtóm előtt hirtelen felcsendült Kathy és Susy nevetése, majd megszólalt a bejárati csengő, a szám akaratlanul is mosolyra görbült. Talán már ez a mostani is jobb lesz.



A zsűri véleménye:

Freya:
„Igaz ugyan, hogy ez nem egy mézeskalács illatú, nevetéstől hangos karácsonyi történet, de nagyon ügyesen írtad meg, és tetszik, ahogyan a hősnő lelkiállapotát, érzelmeit ábrázoltad. Csodás lélekrajz!”

Ev:
„Mélyen megérintett a novellád.Nem egy tipikus mese habbal karácsonyi történet, de pont ezért tetszett.”

2010. december 18., szombat

Zabolátlanul

Halihó! Úgy döntöttem, mégse várok a Bells pályázatára írt novella közzé tételével. Egyrészt, mert jelezte, hogy nem muszáj megvárni, míg nála sorra kerül, másrészt, mert így a regényem megkezdése előtt is kaptok olvasnivalót, harmadrészt pedig, mert ünneplünk: az olvasók száma átlépte a 2000-t!!! :-D Íme hát, jó olvasást!



Valóság és egy kis fikció



Sietős léptekkel róttam az utcákat. Senki és semmi nem érdekelt, még a kirakatok csillogása se tudta elterelni a gondolataimat az elmúlt óra eseményeiről. Hogyan történhetett ez meg? Tudnom kellett volna! Látnom kellett volna a jeleket! Ó, mit ámítom magam?! Nem éppen arról vagyok híres, hogy az erősebbik nem szakértője lennék, ahogy a metakommunikáció se tartozik az erősségeim közé. De akkor is, miért pont velem történik ilyesmi? Én csak egy szürke kisegér vagyok a színes forgatagban. A közel harminc fokos hőség ellenére fázósan húztam össze magamon a kardigánt. Percek, vagy órák teltek el, mióta ebédszünet ürügyén elhagytam a szerkesztőséget? Ki tudja? Kit érdekel?! Nem mehetek vissza oda! Ugyanakkor mi mást tehetnék? Szükségem van a munkára, és egy magamfajta kezdő, gyakorlat nélkül, nem igazán válogathat. De ma már semmiképp nem akarok találkozni vele. Majd azt mondom, hogy... rosszul lettem. Merjen csak kifogást emelni, és elmondom a feleségének az egészet! Na ja, majd pont én leszek az, aki rohan árulkodni! Még az általánosban se tudtam megtenni, amikor a barátnőm miatt majdnem lopással gyanúsítottak meg, mert a boltban csokit csempészett a zsebembe. De ezt a nagyfőnök nem tudja, és nem is kell tudnia róla! Elég, ha csak azt hiszi, hogy képes vagyok rá, nem igaz? A gondolat, hogy a mai napon már nem kell a szeme elé kerülnöm, kicsit lenyugtatta megtépázott idegeimet. Megkönnyebbülten fordultam be a következő sarkon, amikor is valami keménynek csapódtam. A váratlan ütközés következtében megtántorodtam és kis híja volt, hogy nem vágódtam el. Ez a kis híja nem más volt, mint két erős férfikar a derekam körül.

– Elnézést, figyelmetlen voltam – jutottak el a tudatomig a mély hangon zengő szabadkozó szavak. – Nem esett baja?

– Nem, köszönöm, minden rendben – válaszoltam, miközben hátraléptem és gyors mozdulatokkal megigazítottam félrecsúszott felsőmet.

– Anna?!

A nevem hallatán meglepetten kaptam fel a fejem.

– Ismerjük egymást? – Nem rémlett, hogy láttam volna már ezt a vonzó arcot, ezeket a mosolygós zöld szemeket.

– Az túlzás – nevetett fel fölém magasodva –, de találkoztunk már. Feltéve, hogy nem tévedek, és te vagy András barátom húga.

Felegyenesedtem, hogy jobban megnézzem magamnak az úttorlasznak tökéletesen bevált idegent. Őszintén szólva nem tűnt ismerősnek, de ez nem jelentett semmit, hiszen régen nem találkoztam András egyik barátjával sem. Kitalálhatta, hogy min töröm a fejem, mert kisegített.

– Tamás vagyok, szolgálatodra – mutatkozott be viccesen meghajolva felém, a kezét lengetve. – Együtt jártam egyetemre a bátyáddal – adott további támpontot.

– Persze, Big T. – csaptam a homlokomra, amint beugrott az azóta is sokat hallott becenév. – Mi járatban vagy errefelé? Úgy tudtam, Pesten dolgozol.

Most, hogy már tudtam, kivel beszélek, egyáltalán nem esett nehezemre felengedni a szokásos távolságtartó, jégkirálynő szerepből. András legtöbb anekdotája Big T-ről szólt, így szinte ismeretlenül is úgy éreztem, mindent tudok róla.

– Jaj, ne! – túrt idegesnek tűnő mozdulattal a hajába, alaposan felborzolva azt. – Utálom ezt a nevet. De tudod milyen Andris... Nem használ a szép szó!

A kétségbeesett arckifejezés, és az előbbi mozdulatának köszönhetően égnek meredő, kusza hajtincsek láttán nevetnem kellett. És milyen jól esett!

– Hidd el, nekem nem kell bemutatnod! Engem is állandóan szekál! Az őrületbe tud kergetni, amikor fűnek-fának mesélni kezdi a gyerekkori történetek sajátos, András-féle verzióját – válaszoltam szemforgatva.

– Például, amikor fejest ugrottál az emeletes ágyról, mert azt hitted a zöld szőnyegre, hogy víz? – költözött huncut évődés a tengerszín szemekbe.

– Szóval téged is ezzel traktált! – háborogtam. – Nem ugrottam, hanem estem, mert őkelme nem volt hajlandó arrébb menni, annyira elmerült a babázásban – tört ki belőlem az igazság, és eltelített a bosszú édes érzése, ahogy meghallottam Tamás hangos hahotázását. – Tudod mit? Egyezzünk meg – ajánlottam. – Én nem szólítalak többet Big T-nek, ha te elfelejted az összes sztorit, amit a bátyám rólam mesélt.

– Rendben, igyekezni fogok – fogadta el a felé nyújtott jobbomat.

A következő pillanatban megnyílt alattam a föld. No, nem igaziból, csak úgy éreztem. Vagy inkább szerettem volna, ha megtörténik. A szemközti étterem ajtaján ugyanis nem más lépett ki, mint a főnököm. A jókedvem egy szempillantás alatt odalett, és észre se vettem, hogy a kezem még mindig Tamás tenyerében pihen. Ő azonban azonnal kiszúrta a hangulatomban bekövetkezett változást, és kíváncsian követte a pillantásomat. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Közelebb léptem Tamáshoz, karjaimat a nyaka köré fontam, és felágaskodtam, hogy elérjem az arcát. Becsületére váljon, hogy bár érezhetően meglepődött, nem rontotta el a játékomat. Derekamat átfogva viszonozta a csókomat. Mikor végül szétváltunk, nem is igazán tudtam, mi történt. Csak álltam ott bambán a vállaiba csimpaszkodva, és levegőért kapkodtam, akár egy felszínre bukkanó fuldokló. Ő bezzeg nem vesztette el a lélekjelenlétét. Jellemző! Körbe pillantott, mielőtt elengedett.

– Elment – jelentette ki közömbös hangon.

Nem tudtam eldönteni, hogy haragszik rám, vagy mulat rajtam. Vajon mit gondolhat most rólam?

– Bocs, nem tudom, mi ütött belém – habogtam fülig vörösödve.

– Nem tesz semmit. Bár, bevallom, jobb szeretek én kezdeményezni. – Az arca továbbra sem árult el érzelmeket.

– Jaj, ne, ez nem... Nem állt szándékomban... Én csak... – kezdtem úgy érezni, hogy egész hátralévő életemben egyetlen árva épkézláb mondat nem hagyja el többet a számat.

– Nyugi, csak vicceltem – mosolyodott el végre. – De tartozol nekem egy magyarázattal. Először is azt áruld el, miért félsz tőle.

Ezúttal én pillantottam körbe, hogy meggyőződjek róla, senki ismerős nincs a közelben, aki hallhatta volna.

– Én nem félek tőle – védekeztem lagymatagon –, csak...

– Nem vagyok egy pszichológus, de ezt az ábrázatot bármikor, bárhol felismerem – szakított félbe ellenkezést nem tűrő hangon. – Úgy néztél ki, mint a bátyád, amikor az aktuális barátnője egyszer szó nélkül beállított a koleszba. – Kérdőn néztem rá, mire vállat vonva hozzáfűzte – Éppen egy másik lány zuhanyozott a fürdőszobájában.

– Pasik! – jegyeztem meg rosszallóan, de már folytatta is.

– Na, pont ezért rémült meg a tesód, mert tisztában volt vele, hogy Betti is arra fog gondolni, amire most te.

– Mi másra lehetne gondolni?

– A lány a fürdőben az én barátnőm volt, mert nálunk csőtörés volt – csendben várta a reakciómat, ami nem is késett sokat.

– Na, persze! Mese, mese, meskete! – Tudom, gyerekes, de nem bírtam megállni, hogy ne nevessem ki a gyenge próbálkozást. – És ezt Betti be is vette?

– Nem, amíg nem látta a saját szemével. Utána viszont nem győzött bocsánatot kérni – nézett rám jelentőségteljesen.

Vettem az adást.

– Ok, ok, elnézést a rosszindulatú feltételezésért – nevettem el magam. – Ha ezt most azért mesélted el, hogy lássam, megbízhatok benned...

– Nem, igazából csak meg akartalak nevettetni, de ha az említett hatást értem el vele, az se gond. Ebédeltél már? – váltott hirtelen témát.

– Nem. Épp oda indultam, amikor egy őrült fazon belém jött a sarkon.

– Micsoda egy világ! Furcsa, velem ugyanez történt!

Még mindig vigyorogtunk, mint a tejbetök, amikor beléptünk a szomszédos utcában megbújó, kellemes kis étterembe.

– Jó, hogy visszajöttél, van egy kis gond – vágtatott felénk lélekszakadva egy fehér kötényes fiú, mire Tamás odavetett egy „azonnal visszajövök”-öt és eltűnt a hatalmas lengőajtó mögött.

Tényleg nem kellett sokáig várnom. Épphogy helyet foglaltam egy eldugott asztalnál, már meg is jelent mellettem és lehuppant az üres székre.

– Elnézést, de ha egy üzlet beindul...

– Na ne, tiéd az étterem? – néztem rá meglepetten.

– Igen, nemrég nyitottunk. Van egy társam, aki az üzleti részét intézi, de a konyhában teljhatalmam van! – jelentette ki büszkén.

Már kezdtem megnyugodni, hogy elfelejtette azt a kínos utcai jelenetet, de csalódnom kellett. Amint előttünk voltak a rendelt finomságok, visszatért a félbehagyott témához.

– Szóval, ki az az öltönyös pacák, és miért kaptál tőle hideglelést?

– A főnököm – feleltem lemondó sóhaj kíséretében. – De elég kényes a szitu, és nem vagyok biztos benne, hogy...

– Én magam vagyok a megtestesült diszkréció – emelte esküre a kezét.

Ezt követően jó pár percig ettünk szótlanul, de mire kihozták a kávét, döntésre jutottam. Senki másnak nem mondhattam el. A barátnőm szintén a cégnél dolgozott, a bátyám pedig félő, hogy elkapta volna az egyik sötét sikátorban, ha tudomást szerzett volna a történtekről.

– Az van, hogy... ma délelőtt kikezdett velem – kezdtem bele a megfelelő szavakat keresgélve.

– Mire te?

– Természetesen gondolkodás nélkül visszautasítottam! – vágtam rá hevesen. Még mindig rám jött a szívdobogás, ha csak rá gondoltam.

– Bántott, vagy tett valamit, amit te nem akartál? – Annyi gyengédség volt a hangjában, hogy automatikusan megnyíltam előtte.

– Nem, hozzám se ért. Megtehette volna, de nem bántott. – Ömlöttek belőlem a szavak. – Együtt mentünk a nyomdába ellenőrizni és jóváhagyni az első íveket, de amikor visszaindultunk, kivitt a városból. Semmi rosszra nem gondoltam, amíg meg nem álltunk egy elhagyatott helyen. Akkor hozzám fordult, és egyszerűen kijelentette, hogy szerelmes belém. Azt hittem ott helyben elsüllyedek! Fogalmam se volt, mit tegyek, vagy mit mondjak. Teljesen ledöbbentem. Semmi nem utalt rá, hogy máshogy érezne irántam, mint bármelyik másik alkalmazottja iránt. Legalábbis én nem vettem észre. Aztán ecsetelni kezdte, hogy milyen jó dolgom lenne mellette. Azt mondta, utazzunk el ketten valahova. Amikor nem válaszoltam, meg... meg akart csókolni, de akkor már leállítottam. Közöltem vele, hogy ez lehetetlen, több okból is, és ő is nagyon jól tudja, hogy mik ezek. Tényleg tudta, fel is sorolta őket, mégse érdekelték az érveim. De nem erőszakoskodott. Visszavitt az irodába, én meg gyorsan eljöttem. A többieknek azt mondtam, ebédelni megyek, de nincs az a pénz, hogy ma még betegyem oda a lábam! Hogy viselkedjek ezek után? Tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, vagy legyek távolságtartó? Kerüljem? Mondjak fel? De az is lehet, hogy már ki vagyok rúgva, csak még nem tudok róla! Egyáltalán, feladta, vagy újra próbálkozni fog? Félnem kellene tőle? Jaj, egyszerűen hihetetlen ez az egész! – Arcomat a tenyerembe temettem, hogy elrejtsem a könnyeimet.

Nem is annyira az események miatt akadtam ki ennyire, hiszen valójában nem is történt semmi. A tény borított ki, hogy akár rosszabbul is járhattam volna. Csak most jutott el a tudatomig, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben voltam ott az autóban. Ijedten rezzentem össze, amikor megéreztem Tamás ölelő karját a vállamon, de amint magához húzott felengedtem. Ujjai a hajamat simogatták. Nem mondott semmit, de mindennél többet ért, hogy meghallgatott és mellettem volt. Magam sem gondoltam, hogy ennyit segít, ha kiöntöm valakinek a szívem.

Lassan megnyugodtam. Motyogtam egy halk „köszönöm”-öt és kisiettem a mosdóba, hogy rendbe hozzam magam. Rám is fért. A tükörből egy sápadt, könnymaszatos arc nézett vissza rám, vörös, kisírt szemekkel. A hideg víz jót tett. Mire visszamentem, újra a magam ura voltam.

– Tomi, ígérd meg, hogy ezt nem mondod el senkinek! Főleg Andrásnak nem! – kértem.

– De Anna...

– Nincs semmi de! Ígérd meg!

– Rendben, megígérem – állt rá kelletlenül. – És mi van, ha én találkozom az ürgével egy kapualjban?

– Akkor továbbmész, mint aki nem is ismeri.

– Az ember ismeretlenül is elláthatja valaki baját... – A tekintetem belefojtotta a továbbiak ecsetelését. – Ok, már el is felejtettem az egészet – visszakozott. – Te mit szándékozol tenni? – tette fel a rettegett kérdést.

– Nem tudom – feleltem halkan –, most viszont mégis vissza kell mennem. Azok után, hogy látott minket együtt, biztos nem vesz be egy hirtelen rosszullétet – húztam el a számat kelletlenül. – Köszönöm, hogy meghallgattál. Sokat segített. És az ebédet is – néztem vissza rá őszinte hálával az ajtóból. – Ja, és bocs, hogy tönkretettem a pólódat – utaltam az említett ruhadarabon terjengő hatalmas, nedves foltra, amit a könnyeim okoztak.

– Rá se ránts! Egy kis víz és mosószer csodákra képes – intett búcsút mosolyogva.

Nem hazudtam, tényleg sokkal jobban éreztem magam. Megnyugtatott a tudat, hogy valaki más is tud a dologról rajtam kívül.

A szerkesztőségbe visszaérve meg kellett állapítanom, hogy ma mellém szegődött a szerencse. Ottó ugyanis megbeszélésre ment. Fellélegezve ültem le az íróasztalomhoz, hogy nekilássak a teendőimnek. Bár máskor utáltam a lapzártát, most nagyon is jól jött a temérdek tennivaló. Még egyszer utoljára átnéztem a még nyomdába kerülés előtt álló cikkek lenyomatát, jóváhagytam a színminta gyanánt elkészített proofot, továbbítottam néhány tévesen hozzám küldött hirdetési anyagot, és azon kaptam magam, hogy egyedül ülök az irodában. Már éppen készültem bekapcsolni a riasztót, amikor zümmögni kezdett a fax. A készülékből kiaraszoló papír egy másodperc törtrésze alatt porrá zúzta éppen csak visszanyert önuralmamat. Ó, hogy az a...! Most légy okos Domokos! Tanácstalanul forgattam a kezemben a Mediterrán étterem levelét, melyben a végleges létszám felől érdeklődtek. A céges családi banzájról teljesen megfeledkeztem!

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, és csak hajnali háromkor ragadott magával az álom. Persze, miért is ne, abban sem volt köszönet. Azt álmodtam, hogy Ottó újra és újra szerelmet vall, míg végül a hétvégi program alkalmával bevallja a dolgot a feleségének és a gyerekeinek, akik erre nekem esnek. Tamara éppen a hajamat tépte, amikor verítékben úszva felriadtam. Fellélegeztem, hogy mindez csak egy rossz álom volt, és hogy minél előbb magam mögött hagyhassam, egyetlen ugrással kipattantam az ágyból. Amikor azonban kimentem a konyhába, hogy munkára bírjam a kávéfőzőt, a rémálom folytatódott. A kert felőli ablak külső párkányán egy fekete váza állt, benne egyetlen szál fehér rózsával. Ennek már a fele sem tréfa! Valamit feltétlenül ki kell találnom, hogy visszavonulásra bírjam Ottót. A zuhany alatt végre meg is jött a mentő ötlet. Munkakezdés előtt már nem volt időm beindítani a gépezetet, de úgy intéztem, hogy az aznapra betervezett munkaebéd előtt legyen néhány szabad percem, és már rohantam is Tomi étterme felé. Az ajtón beesve a hölgy, aki előző nap hellyel kínált, azonnal felismert és hozzám sietett.

– Jó napot! Megfelel a tegnapi asztal?

– Ó, sajnos most nem tudok itt ebédelni, csak Tamást keresem... – Hú, de kínos. Mi van, ha Tamásnak van valakije? Példának okáért ez a kedves és csinos pincérnő...

– Sajnálom, de el kellett mennie az egyik beszállítóhoz. Átadhatok neki esetleg egy üzenetet? – A nő nyugodt volt, és bár kedves, de teljesen hivatalos. Ezek szerint nem gyalogoltam bele semmibe. Még.

– Nem, köszönöm, nem fontos. Viszontlátásra! – Úgy hagytam el az éttermet, mint akit hátsón billentettek. Hogy juthatott eszembe ekkora ökörség?!

A kötelező bájcsevej ma nem ment valami fényesen. Az agyam egészen máshol járt. Próbáltam más megoldást találni a problémámra, de minduntalan oda lyukadtam ki, hogy az egyetlen reményem Tamás. A potenciális hirdetők távozását követően felhívtam az éttermet, de még mielőtt felvették volna, le is csaptam a kagylót. Ezt muszáj lesz személyesen! Munkaidőm végeztével újabb próbát tettem hát. Be se kellett mennem, máris megtaláltam, akit kerestem. Tamás az egyik ablak melletti asztalnál ült, és éppen hevesen vitatkozott az előtte fel-le sétáló kosztümös, szőke nővel. Hoppá! Remélem nem én okoztam mégis zűrt. Behúzott nyakkal fordultam vissza, de így is észrevett.

– Anna, várj! – kiáltott utánam az ajtóból.

– Szia – fordultam vissza kelletlenül.

– Örülök, hogy látlak. Mi járatban? – Még két puszit is kaptam, ami arra engedett következtetni, hogy megint mellé lőttem, hiszen egyáltalán nem érezte feszélyezve magát a szőkeség előtt.

– Tomi, neked van most valakid? – bukott ki belőlem a kardinális kérdés.

Meg kellett volna örökíteni az arcát. Annyi érzelem suhant át rajta igen rövid idő alatt, hogy azt tanítani kellene. A legerősebb azonban a döbbenet volt és az azt felváltó vidámság.

– Ne érts félre, még mindig nem akarom átvenni a szerepedet, mely szerint te szeretsz kezdeményezni, csupán kérni szeretnék valamit... vagy, ha úgy jobban tetszik, üzletet ajánlanék – hadartam zavartan, mire még szélesebb lett a mosolya.

– Nem, jelenleg abszolút facér vagyok. Beavatsz a részletekbe? – Le se lehetett törölni a vigyort az arcáról.

– Beszélhetnénk valahol nyugodtan?

Néhány perc múlva a konyhában ültünk egy kis asztalnál, és én pirulva álltam a kíváncsi tekinteteket, míg a személyzet el nem hagyta a helységet.

– Szóval, miben segíthetek? Történt valami?

– Ahogy vesszük. Teljesen kiment a fejemből, hogy szombaton céges családi parti lesz, ami annyit tesz, hogy a szerkesztőség munkatársai és azok családtagjai egy teljes éjszakát együtt töltenek. Vacsora, tánccal és játékokkal egybekötve. – Szinte levegővétel nélkül zúdítottam a nyakába az információt, így azon se csodálkoztam volna, ha egy kukkot se ért az egészből, de nem voltam képes kontrollálni magam.

– Levegőt, Anna! Vegyél levegőt! – figyelmeztetett. – Családi parti. Várj, kitalálom. Félsz, hogy a főnököd ott újból próbálkozni fog.

– Ebben nem vagyok biztos, elvégre ott lesz a felesége és az egyik lánya is, de nincs kizárva. Viszont, azt hiszem, lenne egy módja, hogy rövidre zárjuk az egész problémakört.

– Juk?! Úgy érted, te meg én?

Kezdi kapizsgálni! Na, most vagy soha!

– Igen, pontosan úgy értem... Persze, csak ha hajlandó vagy segíteni. Arra gondoltam, hogy ha látja, hogy boldog párkapcsolatban élek, akkor talán visszavonulót fúj. Mit gondolsz? Van rám egy szabad estéd?

– Vedd úgy, hogy el van intézve! Végtelenül boldoggá teszed ezzel Katit – nevetett fel horkantva, majd amikor látta, hogy a megjegyzése magyarázatra szorul, hozzá tette: – A tulaj... A társam. Épp az imént hordott le, mert amióta megnyitottunk, ki se teszem a lábam az étteremből. Tudod, hogy van ez... sok a munka. De idegesíti, hogy szinte itt élek.

A következő néhány napban, a megbeszéltek szerint, Tamás többször is hívott az irodában, és egyszer bejött értem, hogy együtt menjünk ebédelni. Igyekeztünk minél jobban megismerni egymást, hogy le ne bukjunk a vacsorán. Minden egyes találkozással egyre biztosabb voltam benne, hogy egyáltalán nem bánnám, ha valóban kezdeményezne. Magabiztos volt, kedves, és hihetetlenül türelmes. Mindeközben mániákusan próbáltam kerülni Ottót, ami hála a hó végi bokros teendőknek, nem is volt nehéz. Napjában kétszer ha találkoztunk. Viszont, legnagyobb rémületemre, az első „ajándékot” továbbiak követték. Szerdán egy újabb rózsa tűnt fel az ablakomban, de ezúttal vérvörös volt. A következőre már a nappaliban bukkantam rá csütörtök délután, mellette egy üzenettel:

„Ha nálam e virág,
Lesem, míg elszunnyad Titánia,
S akkor szemébe csöppentem levét,
S az első élőt, mit ébredve meglát
(Oroszlán, medve, farkas vagy bika,
Majom vagy fürge pávián legyen),
Szerelme vad hevével üldözi;”.

Aznap éjjel nem mertem elaludni. Hajnali kettőkor egyszerűen nem bírtam tovább, felhívtam Tamást, de csak az üzenetrögzítője jelentkezett. Mivel otthon nem maradhattam, fogtam magam, felöltöztem és elhagytam a házat. A felkelő nap első sugarai két összetolt fotelban találtak rám az iroda tárgyalójában. Ott mégiscsak állandó portaszolgálat vigyázott rám. Napközben alig mertem Ottóra nézni, de ő úgy viselkedett, mint ha semmi nem történt volna. Nyugodt volt, udvarias, és egy hajszálnyival sem lépte át a főnök-beosztott viszony kereteit. Este mentem csak haza, és azonnal meg is bántam, amint beléptem a hálószobába. Az ágy szépen elrendezve várt. Ami sokkoló volt, az az ágy szélére helyezett falatnyi csipkés selyemholmi volt, amit sok nő hálóingnek becézne, a párnámon pihenő újabb rózsa, és a mellette heverő kézírásos levélke:

„Oh! kedvesem, hol s merre jársz már?
Oh! jöszte, hallgass: híved itt vár,
Mély s magas hangon dalol.
Ne kóborolj, szép ledérke:
Szeretőké a nap vége,
Okos ember tudja jól.”

Ez már több a soknál! Hogy merészel a tudtomon kívül, a távollétemben bejönni a lakásomba, a hálószobámba?! Már az első alkalommal segítséget kellett volna kérnem, de most már tényleg elfogyott a türelmem! Éppen tárcsázni akartam a rendőrséget, amikor a csengő éles hangja belehasított a csendbe. Felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, mielőtt kikukucskáltam a kémlelő nyíláson. Persze nem Ottó állt a folyosón. Feltéptem az ajtót, és úgy ugrottam vendégem nyakába, mint akinek az élete függ attól, hogy az adott pillanatban biztos kapaszkodót talál-e. Éppen csak a mereven szorongatott esernyőről feledkeztem meg. Abban a pillanatban, ahogy nagy lendülettel előtte termettem és ölelésre tártam a karomat, megnyomtam az ernyőt aktiváló gombot, ami hatalmas, tüskés szörnyként rontott gyanútlan áldozata arcába.

– Hóha, hó! Rég láttuk egymást, az igaz, de ilyen heves fogadtatásra nem számítottam! – hangzott fel az ijedt kiáltás, miközben két kapkodó kar a kicsapódó fémtüskéket próbálta kivédeni.

– Jaj, ne haragudj! – Gyorsan összecsuktam a feleslegessé vált védelmi eszközt, és vissza hátráltam az előszobába, utat engedve vérző arcú bátyámnak.

– Mi volt ez, hugi? Mindenkit talpig esernyőben fogadsz? – szegezte nekem a kérdést néhány perc elteltével, sebtapasszal az arcán, immár a kanapémon terpeszkedve.

– Ami azt illeti, általában talpig semmiben nyitok ajtót, de te mégiscsak a bátyám vagy. – Hiába a laza szöveg, hisztérikus vihogásom elárult.

– Anna! Ki vele, mi a gond? Látom rajtad, hogy tiszta ideg vagy. – Lebuktam. Amikor a nevemen szólít, akkor nincs kecmec, színt kell vallani.

Az elején kezdtem, elmeséltem neki a főnököm vallomását.

– Még szerencse, hogy összefutottam Tamással. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át nélküle. Pont aznap találkoztunk, és ő meghallgatott, később pedig megígérte, hogy segít, hogy távol tartsam magamtól Ottót. Még a holnapi vacsorát is bevállalta a kedvemért.

– Várjunk csak! Te elmesélted egy vadidegennek, hogy kikezdett veled a főnököd, és meghívtad a céges rendezvényetekre? – Nem értettem a kifakadását. Mintha nem is hallotta volna a történet elejét.

– Hallottad egyáltalán, amit mondtam?! Azt se tudtam, hirtelen mihez kezdjek... És Tamás egyáltalán nem idegen. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Te mindig azt mondtad, hogy a legjobb barátod. Úgy gondoltam...

– A legjobb barátom? – kerekedett el a szeme. – Te kiről beszélsz voltaképpen?

– Nagy Tamásról. Big T-ről, ha úgy jobban rémlik.

– Már itthon van? Ez nekem új... – szaladt ráncba a homloka.

– Igen, nemrég nyitott itthon egy éttermet.

– Éttermet, mi?! – röhögött fel, mintha az év legjobb viccét adtam volna elő. – Akkor már tuti, hogy nem ugyanarról az emberről beszélünk. Big T. ugyanis építészmérnök, és amennyire én tudom, most éppen a Costa Braván sütteti a hasát.

Értetlenül meredtem rá. Ez lehetetlen.

– Márpedig ő kell, hogy legyen! – erősködtem. – Olyan dolgokat tudott, amit csak te mesélhettél el neki.

– Például?

– Például az a sztori, amit úgy adsz elő, hogy gyerekkorunkban fejest ugrottam az emeletes ágyról. – Ezt kimondva fejben végigfutottam az egész első beszélgetésünkön, és csillogó szemmel vágtam ki az adu ászt. – Volt Betti nevű barátnőd az egyetemen?

– Igen, volt, de hogy jön ez most ide.

– Róla is mesélt – terült el magabiztos mosoly az arcomon. – Azt mondta, egyszer rád hozta a frászt, mert hívatlanul beállított hozzád a koleszba, nálad pedig éppen az ő barátnője fürdött, valami csőtörés miatt. – Diadalittasan kihúztam magam, de András csak a fejét ingatta. Az arckifejezése semmi jót nem ígért.

– Hogy néz ki ez a te Tamásod? – kérdezte végül.

– Nem az én Tamásom! – tiltakoztam szinte durcásan. Azt már nem kötöttem az orrára, hogy eddig egyáltalán nem lett volna ellenemre. – Egyébként magas, izmos, barna haja van és hihetetlenül zöld szemei. – Figyeltem, ahogy a felismerés szikrája fellobban András mogyorószín tekintetében.

– Igazad van – kezdte bizonytalanul. – Tényleg ismerem, és tényleg Tamás, de nem Nagy. Egyetlen ember van Big T-n kívül, aki tudhat Bettiről, meg a csőtöréses esetről... Haraszti Tamás.

– Akkor mégis a barátod – lélegeztem fel. – De miért hazudott?

– Gondolom, mert azt hitte, így könnyebben bevágódhat nálad – válaszolta a vállát vonogatva. – De, hogy a barátom, az túlzás. Szobatársam volt az első évfolyamon, aztán szó nélkül felszívódott. Az a pletyka járta, hogy az egyik lány kukkoláson kapta a sportcsarnok öltözőjében, mások szerint az anyja halála miatt hagyta ott a sulit. Soha nem tudtuk meg, hogy mi történt valójában.

Az utolsó szavakat már nem is hallottam. Szörnyű gyanú fészkelte be magát csapongó gondolataim közé. Felpattantam, de egyensúlyomat vesztve meg is szédültem a hirtelen mozdulattól.

– Jól vagy? – kapott utánam András aggódva.

– Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Mutatnom kell valamit.

Halálra váltan felvezettem a hálószobámba, megvártam, míg megemészti a látottakat, majd a papírkosárhoz sétáltam és az egész tartalmát a szőnyegre borítottam. Szerencsére nem sok minden volt benne, így azonnal megtaláltam a keresett kártyát, és azt is átadtam neki az ágyon talált levéllel együtt. Elolvasta, és tanácstalanul forgatni kezdte őket.

– Ez meg mi a franc?

– Shakespeare. Az első a Szentivánéji álomból van, a tegnapi virág mellett volt. A második pedig ma várt rám a csipkés csodával együtt, miután nem töltöttem itthon az éjszakát. Fogalmam sincs, miből idézte – Lerogytam az ágyra és üres tekintettel bámultam ki a fejemből. – Hogy lehettem ekkora barom?! Nem is Ottó volt az, hanem Tamás. Mindezt simán kinéztem a főnökömből, akit több éve ismerek, miközben vakon megbíztam egy idegenben. És nem sok kellett hozzá, hogy gyanútlanul belezúgjak. – Hitetlenkedve ingattam a fejem. Teljesen letörtem. – Kénytelen vagyok beismerni, hogy én vagyok a világ legrosszabb emberismerője.

– Még egyáltalán nem biztos, hogy tévedtél. Lehet, hogy egyikük se vétkes – próbált vigasztalni András, esetlenül megszorongatva a vállamat.

– Ezt most megnyugtatásnak szántad?! Épp most közölted, hogy az eddigi kettő mellé, lehet, hogy egy harmadik eszelős is társul...

– Azt hiszem, jobb lenne inkább a rendőrségre bízni a továbbiakat – állt fel megeresztve egy bocsánatkérő mosolyt. – Elvégre, bárki is volt, betört a házadba.

Hamarosan egyenruhások szállták meg az otthonomat, és annyi kérdést tettek fel, hogy a végén már azt se tudtam, áldozat, tanú, vagy gyanúsított vagyok-e. András velem maradt éjszakára, és a rend őrei is megígérték, hogy egy járőr állandóan a közelben fog cirkálni, ennek ellenére alig aludtam valamit. Másnap karikás szemekkel, torz ábrázattal hallgattam végig a nyomozó beszámolóját, miszerint Haraszti Tamás, kecskeméti lakos, a Találkahely nevű étterem mindenese, jelenleg is körözés alatt áll zaklatás és bántalmazás vádjával, amihez most hozzácsapják az én panaszaimat is, amennyiben feljelentést kívánok tenni, és hajlandó vagyok tanúskodni egy esetleges tárgyaláson. Arra a kérdésre, hogy addig is, amíg elfogják, én mit tegyek, azt felelték, hogy kérhetek távolságtartási végzést, és vigyázzak magamra.

András úgy döntött, marad még pár napig, de amikor vasárnap ismét találtunk egy levelet, ezúttal a bejárati ajtóra tűzve, meggondolta magát.

„Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!”

– Anna, lehet, hogy ez Shakespeare, és gyönyörűen rímel, de az én olvasatomban akkor is csak egy fenyegetés! Azonnal összepakolsz és jössz velem Pestre! – Azzal berobogott a házba, időt se hagyva a válaszra.

Igazából nem kellett kétszer mondania. Fél órával később a szobámban talált rám. A földön ücsörögtem a bőröndömön, és merengve bámultam a szekrényajtóra kiakasztott mélykék kisestélyit.

– Ezt is visszük? – huppant le mellém, ledobva az utazótáskáját.

– Ezt a ruhát a vacsorára vettem, mert tetszeni akartam Tamásnak – magyaráztam letörten. – Nem hiszem, hogy valaha is fel akarnám venni ezek után. – Felálltam és lassú mozdulatokkal visszahúztam a ruhára a műanyag zsákot. – Tudom, hülyeség, de ha nem kezdi el küldözgetni azokat a rózsákat, meg verseket...

– Anna, ne rágódj ezen. Nem te tehetsz róla. Valahol azt olvastam – kezdte fellengzősen, de kétkedő tekintetem láttán, gyorsan helyesbített –, na jó, egy filmben láttam, de most nem ez a lényeg. Szóval, állítólag az ilyen emberek nagymesterei a megtévesztésnek, és pillanatok alatt bárkinek a bizalmába tudnak férkőzni.

– Te, András – szakítottam félbe eszmefuttatását. – Minden pasi ilyen? Úgy értem, ott van apa, aki az első adandó alkalommal lelépett, lecserélve anyát és minket egy nálam alig idősebb cicababára. Aztán itt vagy te, aki úgy váltogatod a nőidet, mint más a zoknit, már megbocsáss – néztem rá grimaszolva. – És ráadásként az elmúlt héten ketten is tették nekem a szépet, már ha ezt annak lehet nevezni, akik közül az egyik nős, és gyerekei vannak, a másik pedig minimum szélhámos, de valószínűbb, hogy őrült. Van olyan, hogy megbízható férfi? – Tettem fel az egymilliós kérdést egy pillanatnyi hatásszünetet követően.

– Nem tudom, hugi, tényleg nem tudom – szorosan magához húzott, én pedig arcomat a mellkasába fúrva vártam a de szócskát –, de ha gondolod, bemutathatlak az igazi Big T-nek.

***

Zajt hallottam a földszintről, ezért elmentettem a megírt oldalakat, letettem a szemüvegem, kihúztam magam és végeztem néhány fejkörzést. Észre se vettem, hogy elszaladt az idő. Egy jóleső nyújtózkodás, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim, néhány masszírozó mozdulat az orrnyergemen, és mintha újjászülettem volna. Kettesével vettem a lépcsőfokokat és a jól ismert, kitárt karokba érkeztem.

– Szia, végre hazaértél! – üdvözöltem finom csókkal, munkából hazatérő páromat.

– Hm, de jó kedve van valakinek! – ölelt magához. – Csak nem írtál?

Na igen, ennyit jelent tíz együtt töltött év. Ismer, mint a rossz pénzt.

– De igen. Beneveztem egy pályázatra, arra írok egy elbeszélést. De még nem tudom, hogy fejezzem be – magyaráztam, míg felsétáltunk a szobába.

– Miről szól?

– Ez most egy valós történet. Pontosabban, valós alapokon nyugszik, de összességében fikció. – Átgondolva a mondottakat, nem voltam benne teljesen biztos, hogy értelmes választ adtam. – Szóval, több megtörtént esemény is szerepel benne, de a kerettörténet a fantáziám szüleménye. Csak nem tudok dönteni, hogy jó véget érjen-e a történet, megnyugodjon-e a főhősnő kicsi lelke, és boldogságra találjon, vagy hagyjam a dolgokat elszabadulni, hogy reálisabbnak tűnjön.

– Nos, ha valós alapokon nyugszik, akkor a végkifejlet is legyen igaz. Az életben hogy végződött a történet?

Míg én a teljesen jogos felvetésen töprengtem, magához húzott, az ölébe ültetett, és megajándékozott egy újabb csókkal.

– Ó, a valóságban nagyon is jól alakultak a dolgok. A hősnő boldogan él hercege oldalán – nevettem fel.

– Akkor hol itt a probléma? Ezek szerint a boldog vég is tökéletesen reális – súgta nyakam érzékeny bőrének.

– Milyen igaz... – sóhajtottam. – Majd holnap befejezem.



Idézetek: Shakespeare – Szentivánéji álom; Vízkereszt, vagy amit akartok; Rómeó és Júlia



A zsűri véleménye:

Isabella Reed:
Kedves Diara!
Hát nem tagadom, engem is megfogtál. Nagyon ötletes, összeszedett történetet írtál, kidolgozott és szimpatikus karakterekkel. Nem is tudok mibe belekötni…
Csak gratulálni tudok!

Indyra Myles:
Na végre! A szerző még a gondolatjel és a kötőjel közti különbséget is tudja! Már első látásra tetszett ez a novella, és az érzés nem múlt el. A kezdeti, kissé lehengerlő kérdésáradat után rendesen gördülő, kedves, izgalmas novellát kapunk. Van benne csavar, humor, a lezárás is megfelelő, aranyos. A karakterek élnek, a párbeszédek értelmesek. Csak itt-ott kellene belenyúlni a szövegbe, és készen is lenne. Nagyon örültem ennek a novellának.

Anett:
Nagyon tetszett az egész. Az elején féltem, hogy már megint a szokásos sablonra épül a történet, de amikor a közepe táján komolyan meglepődtem, hogy a férfi nem is az, akinek mondja magát. Az egyetlen, amit hiányoltam az egészből, hogy a szélhámos miért is akarta elcsábítani a főhőst, de végülis enélkül is érthető volt minden. Az utolsó sorokban pedig tetszett, hogy belefűzte a pályázatot is, igazán ötletes.

Balázs:
Nagyon jó a cím, a témaválasztás, illetve ahogy a keretbe beillesztetted. Telis-tele remek ötletekkel, helyzetekkel, sok benne a sajátos, fantáziadús kifejezés:) Tetszik továbbá, hogy itthon játszódik és nincs benne ez az agyoncsépelt elvágyódás. Jól felépített, követhető, nem is tudok rá rosszat mondani:) Kiváló munka, gratulálok :-)