2010. december 29., szerda

A szivárvány tövében - 2. rész

Sokkhatás



Lássuk csak, ha ez kórház, akkor… Igen, itt van, nyomtam meg megkönnyebbülten a nővérhívó gombját. Szinte azonnal megjelent az ajtóban egy rövid, világos rózsaszín kórházi egyenruhát viselő fiatal nő. Kedvesen mosolyogva lépett az ágyamhoz.

– Szép jó reggelt! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – Hangja vidáman csendült, valahogy nem illett a helyhez. Megpróbáltam a tőlem telhető legkedvesebb mosolyommal felelni, de csak egy bárgyú fintorra futotta.

– Hol vagyok? Mi történt velem? Beteg vagyok? Mióta vagyok itt? – tódultak számra akaratlanul is a kérdések. A hangom szörnyen idegenül, rekedt károgásként hatott.

– Lassabban! Csak nyugodtan, mindent sorjában! – kuncogott fel az ápolónő, majd saját viselkedésétől zavarba jőve elvörösödött és lehajtott fejjel igazgatni kezdte a párnámat. – Egy kis türelmet kérek hölgyem, máris hívom az ügyeletes orvost. Ő minden bizonnyal megválaszolja majd a kérdéseit! Én pedig hozok önnek egy kis vizet – mondta végül hivatalosabb hangnemben, majd barátságos mosollyal az arcán távozott.

Én csak megkövülten ültem az ágyban, nem is emlékeztem, mikor vergődtem ülő helyzetbe, és azon törtem a fejem, vajon csak álmodom, vagy mindez valóban velem történik? Mint valami ócska szappanopera, kacagtam fel hirtelen keserűen. Na persze, az orvos mikor máskor lépett volna be, mint elmeállapotom ilyetén megnyilvánulása pillanatában. Kissé zömök testalkatát fehér köpeny fedte, alóla fekete nadrágszárak nőttek ki, fehér kórházi papuccsal kiegészülve. Ősz haja kissé kuszán állt, kerekded arcán őszinte érdeklődés tükröződött. Szája és meleg barna szemei körül mosolyráncok gyűltek.

– No lám, milyen jókedvűen ébredt! – mondta mosolygós, dörmögő hangon, miközben beljebb lépett, utat engedve a vizeskancsót és poharat tálcán egyensúlyozó nővérkének. – Dr. Howard Green vagyok, a Cottage Grove kórház traumatológusa, ez a fiatal hölgy pedig egyik kedves nővérkénk, Faith Adams – mutatta be magukat még mindig mosolyogva. – Megtudhatnánk mi is, mi olyan vicces?

Mindeközben egy pillanatra sem tétlenkedett. Megnézte és felírta a monitorokon szereplő értékeket, ellenőrizte az infúzió cseppsűrűségét, majd hozzám hajolva felhúzta a szemhéjaimat és felváltva belevilágított mindkét szemembe egy tollra emlékeztető kis lámpával, végül jelzett valamit a nővérnek.

– Khm… – köszörültem meg zavartan a torkom. – Az jutott eszembe, hogy ez valószínűleg csak egy álom, vagy pedig valami morbid csoda folytán egy szappanopera forgatásának a közepébe csöppentem – árultam el végül az igazat és éreztem, hogy meleg pír kúszik az arcomra.

– Miért is? – kérdezte meglepetten, szürkés szemöldökét enyhén felhúzva.

– Azokban bevett fordulat, hogy a főhős kórházban ébred és nem emlékszik semmire – válaszoltam halkan, nyilvánvaló öniróniával a hangomban.

– Ettől tartottam. Szóval nem emlékszik semmire… – mormolta szinte csak magának. – Azt tudja, hogy kicsoda ön?

– Persze! – vágtam rá magabiztosan. – A nevem… – de itt el is hallgattam és megrökönyödve pillantottam fel az orvosra. – Istenem! Nem tudom, hogy hívnak! – kiáltottam rémültem. A hangom nem kis pánikról árulkodott.

– Csak nyugalom! Ne ijedjen meg! A történteket és a sérüléseit tekintve teljesen normális egy kis időszakos memóriazavar. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan mindenre emlékezni fog, a gyermekkori babája nevétől kezdve a legutolsó álmáig! – mosolygott rám megnyugtatóan.

– Sérülések?! Miféle sérülések?! – rémülten néztem végig magamon és kapkodva próbáltam félrelökni a takarót, de az infúziós és egyéb csövek nem engedtek túl nagy mozgásteret és a nővérke is hirtelen mellettem termett, nyugtatólag megfogva a kezemet.

– Nyugalom! – ismételte az orvos iménti intelmét lágy hangon. – A végén még kárt tesz magában.

– Nos, lássuk csak – lapozott a kartonomba dr. Green. – Csontja nem tört, de most már több mint valószínű, hogy agyrázkódása van a fejsérüléseknek köszönhetően. Ezek főként zúzódások és hámsérülések a bal halántéka táján és a tarkóján. Megrepedt az állkapcsa. A hátán felszíni horzsolások. A jobb felkarján egy mély vágott seb és… – itt hirtelen elhallgatott és óvatosan rám nézett, mintha fel akarná mérni eddigi szavai hatását.

– És? – kérdeztem félve.

– Khm… A combokon és a hüvelyben további zúzódások, sérülések, és a bal combján különös égési sebek láthatók – fejezte be a felsorolást, végig tartva velem a szemkontaktust.

Szinte éreztem, ahogy megkönnyebbül, amikor kimondta az utolsó szavakat is. Nem nagyon tudtam, mit kellene mondanom… Egyáltalán kell valamit mondanom? Majd hirtelen, mintha felkapcsoltak volna egy fényszórót a fejemben, összeállt a kép.

– Megerőszakoltak… – nyögtem ki, és szinte könyörögve néztem vissza az orvos szemébe, abban reménykedve, hogy rácáfol a szörnyű valóságra,de ő csak csendben bólintott és továbbra sem eresztette a tekintetem.

Mintha hipnotizált volna. Nem kezdtem üvölteni, nem csapkodtam, törtem-zúztam, csak bámultam rá közönyösen, akárha nem is rólam beszéltünk volna. Halványan érzékeltem, hogy az ápolónő valamit belefecskendezett az infúziós csőbe. Üvegcsörömpölés térített magamhoz révületemből és hálásan fogadtam a felém nyújtott poharat. Megerőszakoltak! De mikor, ki, és miért? – kavarogtak a fejemben a gondolatok, miközben apránként kortyolgattam a vizet.

– Mióta vagyok itt? Mikor kerültem be a kórházba és honnan, hogyan? – pillantottam zavarodottan az orvosra, majd az ápolónőre.

– Tegnap hozták be mentővel, éjjel kettőkor, eszméletlen állapotban. A Willamette folyó partján talált magára egy fiatal pár Oakridge-nél – válaszolta, bele se nézve a papírokba. – Elnézést, tudom, hogy nem épp a megfelelő pillanat, de meg kell kérdeznem… A rendőröket is érdekelni fogja… Egyáltalán semmire nem emlékszik? Esetleg emlékfoszlányok, benyomások, illatok?

– Szóval tegnap éjjel… Willamette… Oakridge… Nem, sajnos semmire nem emlékszem – hajtottam le a fejem.

– Ne essen kétségbe. Hamarosan jobban lesz és emlékezni fog. A rendőrség már elindította az azonosítási eljárást, és Oakridge-ben is kérdezősködnek, hátha felismeri valaki a fotója alapján. De most sajnos mennem kell, várnak a betegek. Bármi eszébe jut, vagy ha szüksége lenne valamire, csak hívja Adams nővért – mosolygott rám biztatóan, majd a nővérre pillantva távozott.

Adams nővér csendben tett vett még egy darabig mellettem, de én alig vettem róla tudomást. Tétován, félve emeltem szabad kezem az arcomhoz és ujjheggyel óvatosan megérintettem a bal halántékomat… Még mindig nem éreztem, hogy bármim is fájna. Biztos a gyógyszerek hatása… Egyre távolabbról érzékeltem az ápolónő szöszmötölését, mintha sűrű ködfelhő szállt volna rám. Az utolsó tiszta gondolatom az volt, hogy hamarosan emlékezni fogok… Ezt mondta a doki. De jó az nekem? Akarok én emlékezni?


Pár nappal később nálam járt a rendőrség két nyomozója. A kórház pszichológusa, Dr. Audrey Turner is jelen volt a beszélgetésnél, akivel korábban már végigjátszottuk ezt az egyoldalú kérdezz-feleleket. Hiába tették fel ugyanis a kérdéseiket, én csak a fejemet ráztam. Nem tudtam nekik segíteni.

– Higgyék el, szívesen segítenék, de nem emlékszem! – törtem ki kissé hisztérikus hangnemben a huszadik „próbáljon meg visszaemlékezni” kezdetű mondat után. – Én lennék a legboldogabb, ha nem csak az önök elmondása alapján tudnám, hogy hívnak és hol lakom. És azt is örömmel venném, ha az a gazember, aki miatt most itt vagyok, rács mögé kerülne. De egyszerűen nem megy! Itt nem! Be vagyok zárva egy fehér szobába zöld egyen hálóingben, és csak az orvosokat és ápolókat látom nap, mint nap! Levegőre van szükségem! Látni akarom az otthonomat, a barátaimat… Értsék meg, itt megfulladok!

Ezt követően az egész társulat kocsiba ült, szigorúan orvosi felügyelettel, és kivonultunk a Willamette folyóhoz, ahol az állítólagos támadás történt. Végre felöltözhettem és tiszta, oxigéndús levegő járta át a tüdőmet. Ez többet ért, mint bármilyen terápia. Bár azt hiszem, Dr. Turner nem éppen így gondolta… Sajnos azonban a helyszíni szemle sem hozott sikert.

A doktornő még egyszer megpróbált rábeszélni a gyógyszeres kezeléssel kiegészített pszichoterápiára, de én következetesen visszautasítottam és kértem, hogy amint fizikailag rendben találnak az orvosok, saját felelősségemre távozhassak a kórházból.

Másnap egy ügyvéd is meglátogatott. Először nem értettem mit keres ott, hisz nem volt szükségem ügyvédre, de mint kiderült a kórháznak volt. Mivel lemondtam az ilyenkor szokásos kezelési eljárásról, a kórház kénytelen volt bebiztosítani magát. Annyi papírt kellett aláírnom, hogy azt hittem, soha nem érünk a végére. Közben többször azon kaptam a nálam alig idősebb, megnyerő külsejű öltönyös fiatalembert, hogy engem bámul. Zavarba jöttem. Olyan áthatóan nézett, mintha az enyhén sötétített szürke szemüveglencsék mögött röntgen szemek bújnának meg. Ez biztos valami foglalkozási „ártalom”. A zsaruk is hasonló pillantásokkal szoktak méregetni. De a szemüveget ettől függetlenül furcsálltam. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy az ügyvédek vesébe látó tekintete munkaeszköz, és mint olyan inkább kihangsúlyozandó, ő pedig elrejtette, tompította ezt. Persze semmi közöm hozzá. Biztos valami szemproblémája van, például fényérzékeny a szeme. És különben is, még így is hatásos volt. A távozása után fél órával is libabőrös lettem, ha az áthatóan vizslató szempár eszembe jutott.


Felszállt a köd és megpillantottam egy homályos alakot a folyóparton. Kirázott a hideg. Még a nem létező szőrszálak is glédába álltak a hátamon és egyetlen pillanat alatt gleccser hőmérsékletű izzadságpatakok indultak meg lefelé a gerincem mentén. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Mozdulni próbáltam, de mintha ólomsúly nehezedett volna a tagjaimra. Irtózatosan féltem. Mit féltem?! Éjsötét pánik kerített hatalmába, mintha fekete űr szippantott volna magába. Csak azt a férfit láttam. Nem tudtam kivenni az arcát, sem a ruháját, de biztos voltam benne, hogy férfi. A szemei! Jégkék íriszéből olyan düh áradt felém, és oly’ hideg elszántság, hogy még a vér is megfagyott az ereimben. És egyre közeledett. Az eddig lábaimat dermesztő rémület hirtelen emberfeletti erővel ruházott fel. Futásnak eredtem. De bármerre kanyarodtam, ő jött felém, mintha több lenne belőle. Mindenhol ott volt. És egyszer csak ott állt előttem. Majdnem nekirohantam. Csak kinyújtotta a karját és elkapta a hajam. Barna tincseim az ujjai köré csavarodtak. Ahogy ökölbe szorította a kezét és maga felé rántott, égető fájdalom áradt szét a fejbőrömön, könnyeket csalva a szemembe. Sátáni vigyor terült el az arcán, szemei jéghidegen csillogtak. És ekkor megpillantottam a fémesen villanó késpengét. Sikítottam...


Napok óta ugyanezt álmodtam, újra és újra átélve a borzalmat, a rettegést! Valamit muszáj tennem, különben megőrülök! Kiugrottam az ágyból – megtehettem, a csöveket napokkal ezelőtt eltávolították, szépen gyógyultam. Pár pillanat múlva már a zuhany alatt álltam és hagytam, hogy a sűrűn záporozó vízcseppek az álom maradékát is kimossák az agyamból. Miután szárazra dörzsöltem magam és felvettem egy kényelmes melegítőt és kedvenc mesefigurás pólómat, amit Faith-től kaptam, már sokkal jobban éreztem magam.

Az utóbbi pár napban közeli barátságba kerültem Faith-szel. Mindig vidám, közvetlen természete és gondtalan csacsogása segített valamelyest feldolgozni a kapott híreket.

Tudtam már, hogy egy éve Oakridge-ben lakom. A nevem Madison Hayes és a helyi középiskolában tanítok rajzot és táncot. Látogatóm nem volt. Rokonaim nem élnek, a barátaim meg, gondolom, túl messze vannak ahhoz, hogy hallhattak volna a történtekről. Ki értesíthette volna őket, ha én nem emlékszem rájuk… Az iskolából ugyan hívtak, de én megkértem őket, hogy ne jöjjenek be hozzám. A gyerekek által küldött szerfelett megható jókívánságok, és néhány kedves rajz azonban minden nap eszembe juttatta, hogy mégiscsak hiányzok valakinek.

Még reggeli előtt eltávolították a varratokat a karomból. Szerencsére egész szépen begyógyult, csak egy vékony, bár elég hosszú fehér sebhely maradt utána. Azt is elmagyarázták, hogyan kezeljem az égési sebeket a combomon. A vöröses, duzzadt rajzolat még mindig nagyon csúnyán nézett ki. Az orvosok szerint azért, mert túl mély volt és sok szennyeződés került a sebbe. De biztosítottak róla, hogy egy-két héten belül az is elhalványul, a felülete összébb húzódik és végül fehéres, esetleg kissé fényes felületű vékony heggé válik. Több laboreredményt is megkaptunk. Szerencsére semmilyen fertőzést nem kaptam és nem lettem terhes. Amikor a doki eldarálta az eredményeket, szinte sokkot kaptam. Egészen addig fel sem merült bennem, hogy akár következménye is lehetett volna a történteknek. Belegondolni sem mertem, mit tettem volna, ha bármelyik teszt pozitív eredményt hoz.

Reggelizés közben a neten böngésztem – Faith ugyanis behozott nekem egy kiszuperált laptopot is. Innen jött végül a mentő ötlet. Felugrott egy reklámablak, ami egy három hetes művészeti kurzust reklámozott. Ez már igencsak az utolsó kísérletük lehetett a toborzásra, hiszen június 21-én kezdődik, ami már csak három nap – pillantottam a monitor sarkában kijelzett aktuális dátumra. Addigra hazamehetek innen, az iskolában pedig már kezdődik a nyári szünet. Pont jó lesz, hogy eltereljem a gondolataimat, és ne akarjak kényszeresen visszaemlékezni. Éppen felemeltem a telefont, amikor Faith beviharzott a szobába. Szokásához híven fülig ért a szája és azonnal belekezdett a mondókájába.

– Szia Madi! Képzeld, ma találkoztam egy szuper pasival a plázában! Gyönyörű szemei voltak, és micsoda feneke! A szövege elég gyenge volt, de a látvány kárpótolt – kuncogott. – Elkérte a számomat. Remélem, hamarosan felhív! Te hogy vagy? De ne is mondd! Látom rajtad. Valamit forgatsz a fejedben, igazam van?

– Neked mindig igazad van! – nevettem rá. – Találtam a neten egy hirdetést, egy három hetes művészeti kurzusról… Azt hiszem, jelentkezek, ha van még hely. Hamarosan indul, úgyhogy pont nekem találták ki! Csak annyira ugrok haza, hogy néhány cuccot összeszedjek, és már mehetek is! – újságoltam egyre nagyobb lelkesedéssel.

– És mire vársz még? Hívd őket gyorsan! – nyomta a kezembe a telefont és várakozó arccal nézett rám.

Gyorsan tárcsáztam a számot, mielőtt meggondoltam volna magam, és a vonal másik végén bejelentkező nőnek elhadartam a mondandómat. Szerencsém volt és nem telt még be a létszám se a tánc, se a rajz csoportban, és mivel csúsztatott időpontban voltak az órák, mindkettőre tudtam jelentkezni. Megbeszéltük a részleteket, felírtam a pontos helyszínt és az első időpontokat. Elégedetten tettem le a telefont, és napok óta először teljesen nyugodt voltam.

– És most te jössz! – támadtam le vigyorogva újdonsült barátnőmet. – Mesélj, milyen is volt pontosan az a szuper pasi! Szuperebb a kórház fiatal, helyes, udvarias ügyvédjénél is, aki mellesleg tökéletes parti lenne? – Nem bírtam ki, hogy ne cikizzem egy kicsit, amiért úgy oda volt az ügyvéd úrért. De csak nyelvet öltött rám és már áradozott is.

– Hááát, én csak a szemére emlékszem igazán, mert az hihetetlenül gyönyörű volt! Elképesztően kékek voltak! Én még életemben nem láttam ilyen… – Hirtelen hallgatott el, ahogy rám nézett. Én csak meredtem rá és először nem is igazán tudtam, hogy mi váltotta ki a pánikot, ami eluralkodott rajtam. A következő pillanatban azonban beugrott a kép álmomból. A jégkék szempár, ami fogva tartotta a tekintetemet!

– Madison! Madison! Az istenért, mi történt? Fáj valamid? – szólongatott Faith szinte kiabálva az aggodalomtól. – Hívjam az orvost?

– Nem, nem kell – nyögtem ki végül. – Csak… bevillant egy kép… Mit is mondtál? Elképesztően kék szemek! Igen, ez az! Ezt látom napok óta az álmaimban! Valaki üldöz a fák között, de csak a jégkék szemekre emlékszem és egy megvillanó késre… És arra, hogy rettegek… – néztem rá kétségbeesetten.

– Édesem, miért nem mondtad, hogy kezdesz emlékezni? Erről az orvosoknak és a rendőröknek is tudniuk kell! És a kórház pszichiátere is napok óta erre vár – nézett rám szemrehányón.

– Igen, tudom, de ezek nem igazából emlékek! Azt sem tudom, tényleg megtörténtek-e, vagy csak egyszerű rémálmok! – védekeztem bizonytalan hangon.

– Minden apróság számíthat! Szólok dr. Turnernek – mondta határozottan és választ sem várva kiszáguldott az ajtón.

Kétségbeesésem ellenére majdnem elnevettem magam. Ez annyira jellemző volt rá. Ez a lány olyan, mint egy hurrikán. Mindig tettre kész és senki nem állhat az útjába. Igazi kis energiabomba. Még a külseje is ezt a benyomást erősítette. Kis termetű volt, akárcsak én, de valamivel teltebb a megfelelő helyeken. Ovális arcából kissé előre ugrott makacsságról árulkodó, hegyes álla, és szintén hegyes orra. Szabályos, szépen ívelt ajkai nem csekély erotikus kisugárzást kölcsönöztek megjelenésének. Szemei színe hangulatától függően – ami főként a vidám, a még vidámabb, a dühös, és az álmodozó között ingadozott – változott zöldes barnából hol szikrázó zöldre, hol pedig melegen csillogó barnára. És a haja! Lángvörös, megzabolázhatatlan göndör tincsek keretezték az arcát, mintegy feltéve az i-re a pontot.

– Jó napot Miss Hayes! – lépett a szobába dr. Turner. – Hallom előbújtak az első emlékképek.

– Jó napot doktornő. Nem igazán emlékek… Inkább csak egy rossz álom, azt hiszem.

– Mindenesetre biztató kezdet. Elmondaná pontosan az álmát?

Miután elmeséltem neki az egész álmot, pár pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd rám emelte szürke szemeit.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan még több részlet ugrik majd be az életéről, és a történtekről – mondta komolyan. – Fontosnak tartom kiemelni, hogy csak azért vagyok hajlandó hazaengedni önt, mert a vizsgálatok során semmi jelét nem találtuk, hogy az emlékezetkiesésének testi, fizikai okai lennének, nem produkál depresszióra utaló tüneteket és az elméje tiszta. Abban bízom, hogy a kötetlen környezet talán segít majd az emlékek visszanyerésében. Tehát holnap hazamehet...

– Köszönöm, doktornő! – szúrtam közbe alázatosan.

– De mivel nem leszünk állandó, közvetlen kapcsolatban – folytatta zavartalanul –, szeretném, ha mindent feljegyezne, ami eszébe jut, az álmokat is beleértve. Mindent, még a legapróbb, jelentéktelennek tűnő részletet is, és időnként beszámolna nekem a fejleményekről – kérte, majd kis hatásszünetet tartva hozzátette: – Miss Adams elújságolta a rövidtávú terveit arról a művészeti képzésről. Ön táncol és rajzol, igaz? Jól sejtem, hogy ez a továbbképzés is ezekkel kapcsolatos?

– Igen. Erre a két órára jelentkeztem ezúttal is – válaszoltam értetlenül. Vajon miért hangsúlyozta ki olyan erősen a „rajzol” szót?

– Nos, ennek örülök, és csak támogatni tudom az ötletet! Ne nézzen már ilyen értetlenül! – nevetett fel hirtelen. – Arra gondoltam, hogy mivel maga művész lélek, a művészet, esetünkben a rajzolás, egyfajta kifejezési eszköz is. Sokszor előfordult, hogy a betegeim nem tudtak, vagy nem akartak elmondani valamit, de amikor ceruzát, ecsetet adtunk a kezükbe, szinte ordított a kész alkotásról a problémájuk, jó esetben pedig magát a megoldás kulcsát is az adta a kezünkbe! Önnél a tánc, a zene, a kikapcsolódás még rá is segíthet a dologra. Arra kérném, hogy a készülő rajzokat is tegye el, vagy, ha az nem lehetséges, fényképezze le őket. Higgye el, sokat segíthetnek a történtek megfejtésében, az emlékezésben.

– Rendben, doktornő, ezen ne múljon! Természetesen megteszem, amit kér!

Miután távozott, a gondolataimba merültem. Abszolút logikus volt a doki terve. Csak remélni mertem, hogy tényleg hatásos lesz, és hogy meg tudok majd birkózni a feltörő emlékekkel.

4 megjegyzés:

  1. Amnézia?
    Imádom az ilyen történeteket! Nagy lehetőségek vannak benne. Bátor csaj ez a Madi. Én nem mernék elmenni a kórházból addig, amíg valami foszlány eszembe nem jut, igaz, úgy hallottam, valakinek sohasem jut eszébe a korábbi élete.
    Nagyon izgalmas volt a dőlt betűs álomrész :)))

    VálaszTörlés
  2. Igazad van, az amnézia rengeteg lehetőséget rejt magában. :-) Remélem, én jól mozgatom majd a szálakat...
    Örülök, hogy izgalmasnak találtad. És ez még csak a kezdet! :-D

    VálaszTörlés
  3. Egyelőre minden oké :)))
    Biztos, nem szúrod el, ahogy az eddigi írásaidat néztem, jó fog kikerekedni belőle:)
    Jöhet a folytatás :)

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm a megelőlegezett bizalmat! :-)

    VálaszTörlés