ZOE – 12. rész

Vigyázat! Erotikus tartalom!

Jó nap a halálra

– Jó estét mindenkinek! Hozhatom a szokásosat? – Nem kicsit remegett a hangom.

Dacosan felszegtem az állam és végighordoztam rajtuk a tekintetem, még Christ sem hagytam ki, bár nem tudtam a szemébe nézni. Csendben fogadtam a beleegyező biccentéseket és már mentem is, hogy teljesítsem a rendelést.

Persze tudhattam volna, hogy Luis nem fogja kihagyni, hogy utoljára még szórakozzon rajtunk egy kicsit. Az a pasi a kezdetektől az idegeimre ment. A legapróbb reakciói is simán kihoztak a sodromból, a mai napon pedig végképp nem tudtam tolerálni.

– Mi van, haver? Mégse teljesítettél tegnap este? – szegezte a gúnyos kérdést Chrisnek, amikor észrevette, hogy az italokat letéve még csak pillantásra se méltattam.

Nem tudtam uralkodni magamon. A kezemben lévő pohár tartalma, merő véletlenségből, az ölében kötött ki, majd amikor káromkodva felpattant, tettetett riadalommal felé fordultam, a tálcám pedig – újabb véletlen – éppen vöröslő orra vonalában lendült.

– Jaj, ezer bocsánat! Luis, ne haragudj! Nagyon fájt? Máris hozok jeget és egy másik italt – mondtam negédes hangon. – Egyébként pedig, Chris túlteljesített. Minden várakozásomat felülmúlta – fűztem hozzá kétértelműen, ezúttal mélyen a jól ismert barna szemekbe nézve, majd az utolsó poharat is letettem, és elsétáltam. Ki-ki értse, ahogy akarja.

Chris az este folyamán kétszer is próbált szóba elegyedni velem, de még mielőtt megszólalhatott volna, a rengeteg vendégre hivatkozva mindkétszer faképnél hagytam. Mégis mit várt? Hogy áldásomat adom és feloldozom, mielőtt megölne?! Többször nem próbálkozott.

Éppen feléjük tartottam egy újabb tálcányi itallal, amikor megcsörrent a mobilja. Felvette, majd elsápadt és rám kapta a pillantását. A szemében mintha félelem csillant volna, ami láthatatlan hullámokban azonnal átáramlott belém. Úgy söpört végig a testemen, akárha a vérem sodorta volna a szívemtől egészen a lábam ujjáig. Rögtön megértettem: most közölték vele, hogy itt az idő cselekedni.

A lábaim majdnem felmondták a szolgálatot. Megtántorodtam, mire egy határozott kéz átvette tőlem a tálcát. Rachel állt mellettem. Hihetetlenül megörültem neki. Alaposan megölelgettem, miközben azon igyekeztem, hogy legyűrjem a torkomat fojtogató könnyeket.

– Jaj, Rachel…

– Zoe, David türelmetlenkedik – termett mellettem hirtelen Chris. – A barátnőd majd megvár a bárpultnál.

Ha Rachel meg is lepődött, egyáltalán nem látszott rajta, inkább mintha zavarban lett volna. Engem viszont a csalódottság taglózott le, akarattalan bábut csinálva belőlem. Megadóan bólintottam, visszavettem a tálcát és követtem az asztalhoz. De, ahogy az sejthető volt, a rendelésük érdekelte őket legkevésbé. Még mielőtt kioszthattam volna az italokat, Chris megszorította a karomat és addig várt szótlanul, míg rá nem néztem.

– Mi most kimegyünk. Szólj a pultosnak, hogy rosszul érzed magad, és gyere utánunk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – A barátnődnek ne szólj, ne jelezz, csak ha azt akarod, hogy őt is vigyük! Megértetted?! – Nem bíztam a hangomban, így ismét csak bólintottam.

Amikor a többiek felálltak és elindultak kifelé, elengedte a kezemet és követte a példájukat. Úgy vonultak át a termen, mintha valami fontos küldetésre indultak volna.

Gondolkodás nélkül nyúltam Chris érintetlen vodkájáért és egyetlen laza mozdulattal lehajtottam az egészet. Fuldoklásom hangjaira Chris hátranézett, és amikor meglátta a kezemben az üres poharat előbb meglepődött, majd bocsánatkérő vigyorral az arcán meghúzta a vállát, mielőtt kilépett volna az ajtón. Na, tessék! Egyetlen egyszer lenne szükségem egy kis alkoholra, erre mit kapok? Vizet! Merthogy az volt a pohárban. Tiszta, száz százalékig alkoholmentes, ártalmatlan ivóvíz. De nem tudott érdekelni, hogy lehullt a lepel Chris rejtélyes józanságának titkáról. Épp halni készültem.

Magamban dohogva visszasétáltam a pulthoz, megálltam messze Racheltől, és odaintettem Josh-t. Nem kellett szimulálnom, csak rám nézett, és azonnal elhitte, hogy rosszul vagyok. Az ajtón kilépve a szemem sarkából észleltem, hogy Rach felpattan a bárszékről, de amikor visszafordultam, hogy jelezzek neki, maradjon, rá kellett döbbennem, hogy még csak rám sem nézett. Valahova mögém bámult fülig vörösödve, ajkán halvány mosoly játszott. Követtem a tekintetét és Chrisszel találtam szemközt magam. Na, ne, ez már nekem is sok! Idehívom, hogy segítsen, erre leáll szemezni a gyilkosommal!

– Legalább azt várd meg, míg kihűlök, mielőtt új színésznőt keresel a szerepre – vágtam oda neki, elcsörtetve mellette. Arról nem világosítottam fel, hogy ezúttal baromira melléfogott.

Rajtakapottan félrenézett, elkapta a derekamat és végig szorosan tartott, míg Luis és David társaságában lelifteztünk a földszintre, majd a parton sétálva elértünk egy nagy vitorláshoz.

David csak annyit vetett oda a kormánynál álló idősebb férfinak, hogy „a szokásos helyre”. Ez igen! – gondoltam. – Másoknak a horgászáshoz vannak megszokott helyeik, nekik a gyilkoláshoz. Úgy tűnik, ez is csak egy hobbi a sok közül.

Chris magába fordulva álldogált mellettem. Néhányszor ugyan szóra nyitotta a száját, de valaki mindig arra sétált, így feladta. Csak szorította a derekamat, mintha az élete függött volna tőle – pedig az én életem volt a tét.

A fodrozódó vizet bámultam, amit nem is olyan rég, oly könnyen a szívembe zártam. A félelem gyenge kifejezés volt arra, amit éreztem. Rettegtem. Főként a fájdalomtól, és attól, hogy mi lesz Cathyvel nélkülem. Mivel az előbbi gondolat ájulással fenyegetett, így inkább az utóbbit választottam, ami legalább abban segített, hogy keményen tartani tudjam magam. Cathy! Nem fogom látni, ahogy felnő. Azt akartam, hogy boldog gyermekkora legyen, erre én magam teszem tönkre azt. Hogy lesz boldog, ha megtudja, hogy magára hagytam?

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak ott termett mellettem a Dick nevű pasas, és elkezdett rángatni.

– Majd én – szabadított ki gyengéden Chris és továbbra is erős ölelésében tartva hátravezetett.

– Peched van, öreg – röhögött fel Luis a védelmező mozdulat láttán. – Épphogy betörted, erre meg kell szabadulnod tőle! De legalább felpróbálhattad előtte!

Chris ölelő karja megrándult, de egyéb jelét nem mutatta, hogy hallotta a gúnyos szavakat.

Felcsatoltak rám egy nehéz övet, hasonlót ahhoz, amit búvárkodáskor használtunk – de erre túl sok nehezéket rögzítettek –, majd a lépcsőhöz állítottak, ahol le volt nyitva a korlát.

Ezek komolyan gondolták, hogy a tenger fenekére küldenek! – döbbentem rá. – Hova lett a jó öreg betontömb? Hiába, a rosszfiúk is haladnak a korral – kuncogtam fel hisztérikusan. – Ez milyen morbid?! Keith miatt merültem először és Chris miatt fogok utoljára.

Dick összekötözte a lábaimat és hátracsavart kezeimet, majd félreállt. A karom azonnal zsibbadni kezdett a túl szoros kötelek miatt.

David jelent meg a fedélzeten, és marcona ábrázattal elém állt.

– Úgy látom, tudod, miért vagyunk itt.

Nem válaszoltam, úgyis tudta a választ.

– Elmondtad valakinek, hogy mit láttál a raktárban?

Meg akartam előzni, hogy az ottanihoz hasonló vallatásban legyen részem, ezért azonnal az igazsággal kezdtem. Persze az se volt hátrány, hogy az igazság éppen megegyezett az áhított válasszal.

– Nem, senkinek. Nem maradtam ott megvárni a rendőrséget.

– Azt tudjuk. Névtelenül értesítették őket. És persze, kis barátunk a kórházban igen beszédes volt – kúszott arrogáns mosoly az arcára. – Szóval, senkinek nem meséltél?

– Nem őrültem meg, hogy mást is belekeverjek.

– Okos kislány, kár érted – paskolta meg az arcomat.

Sajnáltam, hogy már megkötöztek, mert szívem szerint kikapartam volna a szemét. De a szám szabad volt, hát használtam. A szeme szikrákat hányt a dühtől. Ha nem féltem volna eddig is, most biztos halálra rémültem volna, de mivel rettegésem már fokozhatatlan volt, hasonlóképp néztem vissza rá.

Letörölte az arcát a kézfejévell és ugyanazzal a mozdulattal, visszakézből pofon vágott. A fejem félrebicsaklott az ütés erejétől. Még jó, hogy holnap senki nem fogja látni a véraláfutást. Legszívesebben újra leköptem volna, de méltóságteljesen arrébb sétált.

Chris vette át a helyét. Szorosan hozzám simult és még mielőtt rájöhettem volna, mit tervez, vadul a számra tapadt, kezei a mellemet keresték. Megdermedtem. Ezt nem vártam volna tőle. Úgy öntött el a harag és az undor, ahogy a gejzír zubog fel a föld mélyéről. Választási lehetőség híján, ismét a számat voltam kénytelen használni. Déja vu: az első és az utolsó csókunk – mindkettő véresre sikeredett. Megint felröhögtem.

A heves rohamtól még hátrébb tántorodtam, így már csak milliméterekre voltam a fedélzet szélétől. Megfordult a fejemben, hogy leugrom, de csak meghosszabbítottam volna a szenvedéseimet. Bíztam benne, hogy lelőnek, mielőtt a vízbe kerülök. 

 

Chris elhátrált tőlem és mintha kitalálta volna a gondolataimat, elővette a pisztolyát és a mellkasomnak szegezte. Nem csuktam be a szemem, sőt kifejezetten kerestem a pillantását, hogy megnehezítsem a dolgát. Reméltem, okozok neki néhány rémálmoktól terhes éjszakát. Egy pillanatra, mintha elbizonytalanodott volna, a tekintete elborult és a pisztoly megremegett a kezében, de hamar úrrá lett az érzésein, kihúzta magát, megkeményítette az arcvonásait és meghúzta a ravaszt.

Nem annyira az égető fájdalomtól, inkább a hangos, minden irányból visszhangzó dörrenéstől inogtam meg. Megéreztem a mellemen lecsurgó meleg nedvességet, a következő pillanatban pedig már összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Végigcikázott rajtam a megkönnyebbülés, hogy a vártnál jóval kisebb fájdalmat éreztem, de szinte ugyanakkor rémülten tudatosult bennem, hogy nem haltam meg. A fulladásos halál nem éppen az elsők között szerepelt a kívánságlistámon.

Nem volt időm azon rágódni, vajon miért élek még. Gyorsan merültem. Hiába próbáltam nagyokat nyelve kiegyenlíteni a nyomáskülönbséget, a fülemben egyre erősödött a feszítő érzés és ezzel együtt vészesen fogyott a levegőm. Vergődtem, eszeveszett erővel rángattam a karjaimat, de csak azt értem el, hogy a vállam majd kiszakadt a helyéről, a kötelek egy fikarcnyit sem engedtek. A szemem előtt sötét karikák kezdtek őrjítő táncba, a fülemben pedig felerősödött az aláfestésül szolgáló ütemes dobszóló.

Halálos nyugalom szállt meg. Az életösztönöm, úgy tűnt, teljesen megadta magát a sorsnak. Végülis – gondoltam –, jó nap ez a halálra. Vagy legalábbis nem rosszabb, mint a többi.

Ekkor pillantottam meg Keitht. Ez most vagy hallucináció – ami jó jel, mert akkor hamarosan megszabadulok végre –, vagy ők a legperverzebb testvérpár, akikkel valaha találkoztam. Az egyik lesmárol, mielőtt megölne, a másik meg utánam veti magát, hogy végignézze a haláltusámat. Ennyire berágott rám, amiért hazudtam neki?

Már éppen ott tartottam, hogy most már tényleg ideje lenne elájulnom, amikor a látomás megragadott a karomnál fogva és felém nyújtott egy lélegeztetőt. Automatikusan tettem, amit kellett. Ezúttal valódi fuldoklóként kapkodtam az éltető levegő után, mégsem jött a várva várt megkönnyebbülés, míg eszembe nem jutott, mit tanított Keith. Magam elé képzeltem barna, aranyfoltos szemeit, hátha az segít, és lassan, mély légvételekkel újra megtöltöttem oxigénnel égő tüdőmet. Közben Keith levágta rólam az ólomövet és éppen béklyóim eltávolításával bajlódott.

Mikor minden kötéltől megszabadultunk, kezével jelezte, hogy merre megyünk. Mivel egy palackból kaptuk az oxigént, szorosan egymás mellett kellett maradnunk, de rajtam nem volt békatalp, így nagyon lelassítottam. Néhány perc elteltével bosszúsan átkarolt, hogy végre normál tempóban haladhassunk tovább.

Rengeteg kérdés kavargott bennem, de mivel nem tudtam feltenni őket, meg kellett elégednem azzal, hogy magamon éreztem ismerős ölelését.

Az időérzékem és a tájékozódási képességem teljesen megkergült, így még csak tippelni sem tudtam, mekkora távolságot tettünk meg, míg végül feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy felmegyünk.

A felszínre bukkanva felkapaszkodtam a hajójára, ami egy kis sziget takarásában horgonyzott. Keith nem tartott velem, a kérdésekkel még várnom kellett, de abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg tudtam volna szólalni. Felérve elterültem a fedélzeten.

A hideg víztől és a kimerültségtől – no meg a saját halálom túlélésének megkérdőjelezhető élményétől – megállíthatatlanul reszkettek a végtagjaim. Sírás fojtogatott, aminek ha akartam volna sem tudtam volna gátat szabni. Összekuporodtam és először némán, majd el-, elcsukló hangon felzokogtam. Nem tartott sokáig, csupán néhány perc lehetett, ugyanolyan gyorsan elmúlt a roham, ahogy jött.

Más módját kellett keresnem a feszültség levezetésének. Újra hanyatt feküdtem, a hátamnak feszülő pallók keménységére koncentráltam és amennyire tőlem telt, ellazítottam az izmaimat. Jobb ötletem nem lévén, a felhők mozgását bámulva igyekeztem megemészteni a történteket. Halványan derengett ugyan a lüktető, perzselő érzés, ami testem különböző pontjaiból eredt, de nem tudatosult bennem, hogy amit érzek, az fájdalom.

Hamarosan meghallottam Keith motoszkálását. Léptei távolodtak, megszabadult a felszerelésétől, majd visszajött és leült az egyik padra, nem messze tőlem. Oldalt fordítottam a fejem, hogy lássam. Komoly pillantással méregetett, tekintete elfelhősödött az aggodalomtól. Nem igazán tudtam, pontosan mit is érzek iránta az adott pillanatban, az ő érzéseit pedig végképp homály fedte, de abban teljesen biztos voltam, mire volt szükségem.

Lassan felálltam és remegő lábakkal hozzá sétáltam. Pillantásomat az övébe fúrtam, talán arra várva, hogy megállít, de ő csak figyelt. Egyébként melegséget sugárzó szemei most közömbösen kísérték lépteimet, de nekem akkor is szükségem volt rá. Letérdeltem a lábai közé, végigsimítottam meztelen mellkasán, átkulcsoltam a nyakát…

– Talán inkább el kellene látni a sebeidet – mondta ridegen.

Rémülten kaptam a mellkasomhoz és tépni, szaggatni kezdtem a felsőm fűzőjét. Lefogta a kezemet, félbeszakítva az ujjaim remegése okán amúgy is hasztalan ténykedésemet, és előhúzott a top alól egy kicsi, lapos, bőrszínű tasakot.

– Művér – hangzott a tömörségében is pikírt magyarázat, mintha bizony tudnom kellett volna.

Szóval ezért volt a nagy csókjelenet, mielőtt Chris rám lőtt!

– Akkor milyen sebről beszéltél?

– Például a kezedről – emelte fel a karomat –, de…

Eddig észre sem vettem, hogy a kötél körben felhorzsolta a bőrömet, de most, hogy felhívta rá a figyelmem… Eggyel több ok, hogy megtegyem!

– Kit érdekel? – Szó szerint rávetettem magamat.

Mégiscsak tudhatnak valamit a filmesek. A halálfélelem valóban erős afrodiziákum. Újra megfeledkeztem az éppen csak felfedezett fájdalmakról: mellkasom perzselő lüktetéséről, az égető érzésről, ami csuklóm érzékeny bőrét mardosta; mindenről, ami nem Keith volt. Ajkaim lecsaptak, elejét véve a gúnyos megjegyzéseknek. Úgy tapadtam érzéki, puha szájára, mintha ebben a pillanatban azon múlt volna az életem, hogy visszacsókol-e. Szükségem volt az ölelésére, karjai melegére. Simogatásra, becézgetésre vágytam, ami kiűzi a fejemből a történteket. Minden porcikámmal érezni akartam, hogy élek.

Csupán egy pillanatra dermedt meg. Elutasító viselkedése szinte azonnal semmivé foszlott, míg végül gondolkodás nélkül viszonozta a csókomat, ahogy eddig mindig. Karja körém kulcsolódott, hogy még közelebb vonhasson magához. Amint nyelveink vad, erotikus táncba kezdtek, kezeink is felfedezőútra indultak. Hevessége borzongással vegyes élvezetet nyújtott, testem máris lángolt kutató-ismerkedő érintései nyomán.

Csalódottan felnyögtem, amikor hirtelen felegyenesedett, azt hittem mégis ellök magától, de csak felkapott és levitt az egyik hálófülkébe. Megkönnyebbült sóhajjal terültem el a hűvös lepedőn, ami a kemény hajópalló után érzéki simogatásként hatott. Fenntartások nélkül fogadtam Keith nem éppen óvatos közeledését, szégyentelenül élveztem minden vadságával együtt; a szám, az arcom lüktetett a csókjaitól, de nem érdekelt. Értem jött, megmentett, és ez azt bizonyítja, hogy igazam volt: fontos vagyok neki, nem ő árult el. Ráadásul élek! Kell ennél több?

Nem volt sok gondunk a ruhákkal. Rajta egyetlen úszónadrág volt csupán és rólam is gyorsan lekerült az a kevés, amit viseltem. Amikor ajkai a mellemre siklottak, megtorpant és szitkozódva ismét el akart húzódni, de nekem sem kedvem, sem türelmem nem volt az okát firtatni. Nem eresztettem. Simogattam és csókoltam ahol értem, hogy eloszlassam utolsó józan gondolatait is. Ez érezhetően sikerült, kezei a csípőmbe markoltak, így követelve egyre többet.

Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, határozottan a hátára fordítottam és az ölébe ültem. Egyszerre mozdultunk. Teljes szinkronban mozogtunk, egyre gyorsuló iramot diktálva. Testem ívbe hajlott, mikor meghallottam rekedt sóhaját, izmai megfeszültek alattam a kéjtől. Abban a néhány szikrázó, fényes pillanatban semmi és senki nem számított kettőnkön kívül, és én minden korábbinál jobban élveztem a robbanást, ami üresre gyalulta az elmémet, nem hagyva benne mást, csak a gyönyört.

Pihegve borultam rá és apró csókokkal hintettem teli a nyakát. Soha nem volt még részem ilyen gyors, ugyanakkor intenzív és gyönyörteli élményben. Hogy ez a körülményeknek vagy Keithnek volt-e köszönhető, azt később majd leteszteljük – gondoltam somolyogva.

A mosoly azonban a következő pillanatban az arcomra is fagyott.

– Ez lesz Chris jutalma is?

Hideg zuhanyként ért a megjegyzése. A dühtől, a szégyentől és a visszafojtott könnyektől vöröslő arccal pattantam fel mellőle.

– Seggfej!

– Miért, mit vártál, hogy örömtáncot lejtek majd, ha megtudom?! Mégis, hány emberrel kellene osztoznom rajtad? Ezért nem akartad elmondani, hol dolgozol? – Ömlött belőle a keserű vádaskodás. – Pedig azt hittem, Helen nem kupit vezet. Vagy ezt csak magánszorgalomból csinálod?

Bezárkóztam a zuhanyfülkébe és vadul sikálni kezdtem magam, nem törődve az erősödő lüktetéssel, ami a mellkasom közepétől kiindulva egyre nagyobb területen kínzott. Nem tudtam, mit szeretnék jobban eltüntetni, a fájdalmat és a dühöt, amit Keith bántó szavai ébresztettek bennem, a bizsergést, amit érintései, csókjai váltottak ki belőlem, vagy a halálközeli-élmény okozta zsibbasztó érzést, amely most, hogy egyedül voltam, fokozatosan eluralkodott rajtam.

Törülközéssel nem bíbelődve, fürdőlepedőbe burkolózva, ingatag léptekkel szeltem át a belső teret az orrban lévő különálló szobáig, hogy elbújhassak és átadhassam magam a kitörni készülő pánikrohamnak. Bezárkóztam, úgy ahogy voltam bebújtam az ágyba, magamra rángatva a takarót és az ágy végében talált plusz plédet is, hátha valamelyest enyhítenek hideglelős remegésemen.

– Dakota, ne haragudj – hallottam tompán az ajtó túloldaláról. – Beszéljük meg.

Amikor nem válaszoltam, szinte könyörgőre váltott a hangja, de már ez sem hatott meg.

– Muszáj beszélnünk. Kérlek, engedj be!

– Menj a fenébe! – Dühös kiáltásnak szántam, de csupán halk nyöszörgés lett belőle. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hallotta-e.

– Ne csináld! Legalább a sebeidet hadd nézzem meg – próbálkozott újra, de ezúttal már nem volt erőm válaszolni.

Kitört belőlem az elmúlt időszakban felhalmozódott, visszafojtott gyász és keserűség és a közelmúlt zavaros történései miatti félelem. Arcomat a párnába fúrva próbáltam elnyomni zokogásom hangjait, vajmi kevés sikerrel. Megállíthatatlanul, görcsös rohamokban vett erőt rajtam a kétségbeesés és számomra eddig ismeretlen mélységekből, mind újabb és újabb utánpótlás érkezett. Hol csillapodó, hol erősödő intenzitással bukkant felszínre mindaz, amit éveken át megfeszített erővel próbáltam kordában tartani. Amikor már kezdtem azt hinni, elcsigázott elmém végre megkönyörül meggyötört testemnek és véget vet a heves érzelemkitörésnek, mindig újabb roham tört rám a semmiből.

Két karomat szorosan a fejemre szorítva, térdeimet felhúzva összegömbölyödtem, és az altatót dúdolva ringattam magam a hullámverés ütemére, hogy legalább gyenge kísérletet tegyek pattanásig feszült idegeim megnyugtatására, a testemet rázó remegés lecsendesítésére, míg végül fokozatosan eltompultak túlhajszolt érzékeim.

Az alvás sem hozott azonban megkönnyebbülést. Rémképek kínoztak, egyik jött a másik után. Apám dühkitörései. Cathy fájdalomtól elcsukló sírása. A borzalmas emlékű csók a szökésünk előtti éjszakán. Vérfagylaló, fájdalmas ordítás egy hideg raktárépületben. Egy vicsorgó, gyűlölettől eltorzult arc és Tina élettelen teste az utca kövén. Romokban heverő lakásom képe. Chris fegyverének dörrenése és az erő, ami egyre csak húzott a sötét, hideg mélység felé. Keith ostorként csattanó sértései. Mint valami diavetítés, úgy peregtek előttem a jelenetek és bár a képek folyamatosan váltakoztak, az érzés mindvégig ugyanaz maradt: rettegés, rettegés, RETTEGÉS.

Folytatása következik!