2013. április 27., szombat

ZOE – 14. rész

A rémálom folytatódik

Már késő délután volt, amikor új játékszeremmel a kezemben felléptem a feljárón és kikukucskáltam a nyitott ajtón. Keith a korlátnál állt, nekem félig háttal, komor arccal bámult maga elé. Belenéztem az optikai keresőbe és kattintottam.
– Nyugodtan kijöhetsz. Itt nem fog meglátni senki. Magánterület.
Ijedtemben majdnem leejtettem a gépet. Gyorsan a nyakamba akasztottam, és kiléptem a fedélzetre. Egy fákkal övezett apró, csepp alakú öbölben voltunk. Közel s távol egyetlen lelket sem láttam, bár nem messze onnan, ahol kikötöttünk, egy romos épület állt.
– Hol vagyunk? – kérdeztem, továbbra is a hely szépségét csodálva.
– Egy öbölben – válaszolta gúnyosan, de mivel nem hatott meg és nem néztem rá, folytatta. – Ezért tűntem el. Megvettem. – Erre már muszáj volt felé fordulnom, ezúttal azonban ő kerülte a pillantásomat. – Egész pontosan Helen vette meg, mert tőle kértem kölcsön.
– Honnan ismeritek Helent? Úgy tűnt, elég közeli ismeretség.
– Igen, így van. – Önkéntelen mozdulattal félresimított egy hajtincset a homlokomból. – Régi családi barátság. Édesanyámmal nagyon jó barátnők. Annak idején együtt koptatták a világot jelentő deszkákat.
Ismét körülnéztem. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Az ívesen elterülő, a kék és a zöld különböző, néhol összeolvadó árnyalataiban tündöklő víz hullámai lágyan nyaldosták a fehéren szikrázó homokfövenyt. A kétoldalt visszakanyarodó partszakasz majdnem teljesen bezárta a kis öblöt, így a sűrűn nőtt növényzet, szinte tökéletes kerítést alkotva, minden irányból eltakart minket a kíváncsi tekintetek elől. A levegőben sós víz illata keveredett a számomra ismeretlen fák enyhén fűszeres aromájával, a fejünk fölött sirályok vijjogtak, a lágy szél óvatos gyengédséggel cirógatta meggyötört testem – maga volt a paradicsom.
Mire visszafordultam, Keith eltűnt mellőlem. Vállat vontam és belevetettem magam a fényképezésbe. Amikor már a hajó összes szegletéből megörökítettem az öblöt, lesétáltam a partra és megindultam a ház maradványai felé. Még mielőtt elértem volna, egy kis lugast pillantottam meg, és Keith-t. Egyik lábát felhúzva aludt egy díszes, kovácsoltvas padon. Bal karja a homlokán, jobbja ütemesen emelkedő mellkasán pihent. Még hogy jól aludt éjjel – gondoltam. – Na persze!
Ott akartam hagyni, de a rám törő érzelmek erősebbnek bizonyultak. Most ugyanaz a kedves, szeretni való Keith volt, aki határtalan türelemmel beavatott a búvárkodás rejtelmeibe, aki a legrosszabb pillanataimban is képes volt megnevettetni és jókedvet csempészni a szívembe. Az arcáról eltűnt az utóbbi napokban szinte odarögzült keserűség. Gyorsan letöröltem néhány elszabaduló könnycseppet.
A borús gondolatok elől a fényképezőgép mögé menekültem és készítettem róla egy sorozatot. Legszívesebben felébresztettem volna. Tettem is felé egy lépést, végül mégis inkább elfordultam és továbbindultam, legyőzve a kísértést.
Erős kezek simultak hátulról a derekamra, hogy visszatartsanak.
– Maradj – suttogta a hajamba.
A felidézett emlékek mind ott kavarogtak bennem. Megfordultam az ölelésében és felnéztem rá. Szomorú pillantását az enyémbe fúrva egyre közelebb hajolt – nem tiltakoztam. Ezúttal semmi vadság nem volt benne. Lágyan csókolt, alig érintve a számat. Teste remegett a visszafojtott érzelmektől. Felemeltem a karomat, hogy makrancos tincseibe túrva húzzam közelebb magamhoz, de abban a pillanatban felciripelt a zsebében a telefon. Az éles hang kijózanított, így amikor fél kézzel elengedett, hogy felvegye a zajongó készüléket, elléptem mellőle. Nem próbált visszatartani. Biztos voltam benne, hogy az érzéseim az arcomon is tükröződtek.
– Menj a fenébe, Chris! – szólt bele zord hangon a telefonba és megszakította a vonalat.
– Te teljesen meghibbantál! – ordítottam rá. – És ha fontos volt? Mi van, ha bajban van? Soha nem bocsájtom meg neked, ha most történik vele valami!
– Tudod, miért esik nehezemre Zoénak szólítanom téged? – kérdezte, mintha meg sem hallotta volna a kirohanásomat. – Mert én Dakotát kedveltem. Azt a bátor, önfeláldozó és lelkiismeretes fiatal nőt, akit a raktárban láttam, és akivel gyönyörű napokat töltöttem együtt. De ezt a bizonyos Zoét, aki az egyik percben engem csókol, a másikban pedig a bátyámat, nos, őt egyáltalán nem ismerem.
Olyan fájdalom lüktetett a szavaiban, hogy már-már magyarázkodásba kezdtem, de őurasága ezúttal sem várta meg – ezzel tulajdonképpen el is véve tőle a kedvemet. Elindult a móló felé, ám a következő pillanatban meg is torpant. Egyszerre fordultunk a bekötőúton közeledő jeep irányába.
– Ez Dick! – kiáltott fel döbbenten. – Ne, arra már nincs idő! – állított meg, amikor a hajó felé lendültem. – Gyere! – és már húzott is az ellenkező irányba.
Időm sem volt megkérdezni, mit tervez, már meg is láttam a bokrok takarásában a fekete kétkerekűt. A kezembe nyomta az egyetlen bukósisakot, felbőgette a motort, és amint nyeregben voltam úgy kilőtt, hogy egy pillanatig úgy éreztem, a gyomrom ott maradt a kavicsos ösvényen. Kőzáport zúdítva magunk mögé kifaroltunk, és már száguldottunk is, szemben a befelé igyekvő ezüst járgánnyal. Elhúztunk mellette, és már bőven a műúton robogtunk, mire neki sikerült megfordulnia. Örömünk azonban nm tarthatott soká, mert ahogy kiértünk a fák takarásából, azonnal üldözőbe vett minket egy fekete Mercedes.


Őrült iramban cikáztunk a forgalomban, lehagyva minden más járművet. Úgy tapadtam Keith hátához, mintha odanőttem volna. Nem mertem nézni az utat, még kevésbé a mellettünk hátrafelé haladni látszó autókat és a sávosan elmosódó épületeket. A motor bőgött, a halálra rémített autósok dudakoncerteztek, mi pedig repültünk. Legnagyobb rémületemre Keith – mellőzve a kifejezetten erre a célra kifejlesztett visszapillantó használatát – időről-időre hátralesett, hogy a Merci vajon bírja-e az iramot. Nem csökkenő sebességünkből ítélve, makacsul a nyomunkban volt.
A hosszú, egyenes útszakaszt követően, amin bejutottunk a sűrűbben lakott területre, Keith mintha direkt a legkacskaringósabb útvonalat választotta volna. Minden kanyarban attól rettegtem, hogy vagy kicsúszik alólunk ez a doromboló szörnyeteg és úgy dönt, hogy a következő ötszáz méteren inkább mi vigyük őt, vagy egyszerűen elszállunk, akár motorostól, akár nélküle. Persze semmi ilyesmi nem történt, és sajnos a minket követő Mercedes is strapabírónak bizonyult, a sofőr pedig profinak. Egészen addig, míg az egyre szűkülő utcák valamelyikében elénk nem tolatott egy motorcsónakot szállító utánfutó.
Olyan erősen hunytam le a szememet, hogy fekete-fehér alakzatok kezdtek cikázni a szemhéjam mögött, és élesen felsikítottam, amikor hangos csattanás és fémes csikorgás vegyült a motorzúgásba. Néhány pillanatba beletelt, míg felfogtam, hogy kutya bajunk és még csak le sem lassultunk. Hátranéztem a vállam fölött, de az üldözőnket, mintha elnyelte volna a föld. Mint kiderült, nem sokat tévedtem.
Óriási mázlink volt, tekintve, hogy az útnak hamarosan vége szakadt és egy családi ház állta utunkat. Kifaroltunk és az eddiginél valamivel visszafogottabb iramban megindultunk visszafelé, majd lefékeztünk egy szétzúzott kerítés előtt. Azt hittem, Keith meghibbant izgatottságában, amikor hangosan röhögni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy változatlanul kapaszkodom belé, mert úgy rázkódtam, majd kitörtek a fogaim.
Elengedtem és jobban megnéztem, mit talált annyira viccesnek, hogy még az életveszélyről is megfeledkezett miatta. A látvány tényleg mindent megért. Üldözőnk egy kacsaúsztató méretű medencében dekkolt, igencsak szorult helyzetben – szó szerint –, ugyanis a kis pancsoló széltében-hosszában pontosan akkora volt, mint a Mercedes. Bár az ablakai sötétítettek voltak és amúgy is csak az autó teteje látszott ki, élénken el tudtam képzelni a sofőr dühödt vergődését, ahogy ömlött be hozzá a víz.
A röhögésig azonban nem jutottam el. Egyrészt, mert ahhoz túl zaklatott voltam, másrészt, mert a kétéltűvé avanzsált jármű tetőablaka hirtelen lerepült és a nyílásban megjelent Jonathan, felbőszült arccal, a kezében pedig egy laikus számára is fegyvernek tűnő tárgyat tartott. Még mielőtt különösebben megijedhettem volna, már ismét százhússzal repesztettünk. Bár ez a sebesség fokozatokkal elviselhetőbb volt, mint az eddigi – amit én közel fénysebességűnek tippeltem volna –, az előzmények ismeretében senki nem róhatja fel nekem, hogy a motorozást, abban a pillanatban, nem soroltam kedvenc elfoglaltságaim közé.
Egy kopárnak nem mondható, tengerbe nyúló kiszögellésen álltunk meg. Mélyen alattunk zajos-habos tajtékot vertek a hullámok. Keith letámasztotta a motort és vigyorogva nézte, ahogy lekászálódok és leveszem a bukósisakot.
– Te ezt élvezted! – támadtam rá.
– Még szép, hogy! Szerencse, hogy te is ott voltál, mert így legalább kiegyensúlyozottabb volt a verseny. Ha egyedül vagyok, se perc alatt lehagyom és túl gyorsan véget ért volna a móka. – A szemei úgy csillogtak, mint amikor a búvárélményeiről mesélt.
– Te nem vagy normális.
– Sose mondtam, hogy az vagyok.
Egy pislantással később elborult az arca, és én biztos voltam benne, neki is az jár a fejében, ami nekem, hogy ez a két mondat már elhangzott egyszer köztünk. Most úgy tűnt, az a beszélgetés évmilliókkal ezelőtt zajlott.
– Maradj itt és próbálj nem bajba kerülni – szólalt meg hirtelen. – Ideküldöm Rachelt, és Chris is biztosan jönni fog.
– Úr Isten, Christian! Most már biztos, hogy bajban van – jutott eszembe a durván elutasított telefonhívás.
– Csalánba nem üt a mennykő! Ha bajban lett volna, nem telefonál. Minket akart figyelmeztetni.
Indulatos mozdulatát, melynek nyomán jókora kövek álltak földkörüli pályára, akár úgy is értelmezhettem volna, sajnálja, hogy a bátyja nem került kutyaszorítóba, de mivel ezt nem feltételeztem róla, így inkább annak tudtam be, hogy saját magára haragszik. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem, megnyugtassam, de elhúzódott.
– Megyek a hajóért – ült vissza a motorra.
– Te vissza akarsz oda menni?! – kérdeztem rémülten.
– Valószínűleg észre sem vették, hogy ott van, de ha igen, akkor sem hiszem, hogy összefüggésbe hozták velünk, hisz mi motorral voltunk.
– Akkor miért nem egyenesen oda mentünk?
– Bőven elég, ha a saját életemmel játszom. – A mondat végét elnyelte a bukósisak, aztán már csak a porfelhőt bámultam, amit maga után hagyott.
Letelepedtem egy kiugró sziklára, és az eddig a hátamon himbálózó fényképezőgépet előrehúzva készítettem néhány képet a lenyugvó napról. Úgy vöröslött az ég alja, mintha a máskor ártalmatlan fénykardok ezúttal halálos sebeket ejtettek volna a felhőkön. Borzongva hunytam le a szemem, hogy elűzzem a horrorisztikus képet.
Figyelemelterelés híján az agyam veszettül nekilódult. Kusza gondolataim közepette kezdtem én is úgy érezni, hogy Keithnek talán igaza van: éppúgy aggódtam Christianért, ahogy érte. Körmeim mélyen ívelt díszítősort vájtak a tenyerembe, annyira arra koncentráltam, hogy épségben visszaérjenek.
Hajszálon múlott, hogy nem kaptam szívinfarktust, amikor Rachel macskákat megszégyenítő, halk léptekkel megjelent mellettem és leereszkedett a földre. Megfogta a kezem, kihajtogatta merev ujjaimat és a tenyerembe tett egy szelet csokit. Ekkor döbbentem rá, hogy már idejét se tudom, mikor ettem utoljára. Biztos voltam benne, hogy hálás mosolyom nem kúszott fel a szememig, ahogy az övében sem virágos jókedvet láttam – pillantásában ugyanaz a türelmetlen feszültség vibrált, ami engem is kínzott. Ezúttal mindketten megijedtünk, amikor megszólalt a telefonja, kettéhasítva a susogó csendet.
– Tessék, Rachel Brody. … Szia, Liz, mi újság? … De, itt van mellettem. … – Felkaptam a fejem és fülelni kezdtem az egyoldalú beszélgetésre. – Ez hosszú történet. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom… – felállt és elsétált mellőlem, de még láttam, hogy az eddiginél is fehérebb lett. Gyorsan követtem. – Inkább én, ha lehet. – Még mielőtt a telefonért nyúlhattam volna, megszakította a vonalat.
– Miért nem adtad ide? Hallottam, hogy engem keresett. Valami baj van, ugye?
– Tina – A hangja elakadt.
– Mi történt vele? Rosszabbul van? Megint meg kellett műteni? – Egyre inkább kétségbeestem.
– Sajnálom. – Nem akartam észrevenni, hogy könnybe lábad a szeme, és még kevésbé akartam felfogni az okát, de a szavak könyörtelenül elhangzottak. – Tina… Tina meghalt.
Megfordult velem a világ.
Éreztem, hogy szorosan tart, majd óvatosan leültet a földre, de csak Tina mosolygós arcát és vörösen kavargó haját láttam magam előtt, amint átadja a karkötőt a reptéren, ahogy megforgatja Cathyt a levegőben. Éreztem parfümjének gyümölcsös illatát, lenvászon blúzának érdességét az arcomon. Az utolsó emlékeim róla. Az nem lehet, hogy nem látom többé! Megígérte! Azt mondta, akkor is meglátogat, ha stoppolnia kell! Ő mindig betartja az ígéreteit
Nem értettem, miért remeg a föld, míg végül felfogtam, hogy engem ráz a zokogás, de nem volt erőm abbahagyni.
– Zoe, megsérültél? – jutott el hozzám tompán Chris aggódó hangja.
Amikor megláttam az ismerős arcot, a nyakába vetettem magam.
– Christian! Legalább neked nem esett semmi bajod!
– Legalább ne…? Történt valami Keithszel?! Hol van Keith?!
– Itt vagyok. Mit csináltatok vele? Mikor itt hagytam, egy kis adrenalin túltengéstől eltekintve, semmi baja nem volt! – Tudtam, hogy kiabál, a hangja mégis csak morajlásként hatott a fejemben.
– Keith, most az egyszer kérdezz, mielőtt támadsz! – zümmögte Rachel.
– Azt tettem. Mit csináltatok vele?!
A válasz beleveszett a fejemben döngicsélő méhraj zűrzavarába. Éreztem, hogy erős karok ölelnek és emelnek fel a földről, a léptek kellemesen megnyugtató ringatását, aztán a nagy-nagy semmit.

Nem tudom, mi hozott vissza a kábulatból, de egyszer csak ébren voltam. Szinte síri csend volt, csupán a hullámok monoton morajlása törte meg a némaságot. Valami azt súgta, félnem kellene, de én semmi mást nem éreztem, csak fásultságot, mintha az érzelmek teljes skálája kihalt volna belőlem. Egészen addig, míg…
Hatalmasat ugrottam, amikor rikácsolva megszólalt valahol egy mobil. A hangot követve hamar rábukkantam Keith telefonjára, ami kitartóan üvöltött és vibrált az ágyán heverő nadrágja zsebében. Gondolkodás nélkül felvettem, biztos voltam benne, hogy Chrisék hívnak, mivel a csendből – és abból, hogy miközben a telefonhoz botorkáltam, egy teremtett lélekkel sem találkoztam – arra következtettem, egyedül vagyok a hajón.
– Tessék.
Semmi válasz.
– Halló, szóljatok már bele!
Egy halk légvételtől eltekintve, semmi nesz.
– Halló! … Na, tudod kivel szórakozzál!!!
Lecsaptam a telefont és mechanikus mozdulattal zsebre vágtam. Fásultságom köddé vált, helyét átvette a düh. Ha ez Keith hülye tréfája volt, megölöm!
Ezt követően azonban már nem tudtam megülni a fenekemen, így inkább céltalan járkálásba kezdtem. Közben ezerrel pörgött az agyam. Olyan dolgok is beugrottak, amik eddig eszembe sem jutottak, pedig létfontosságához nem fért kétség. Például, hogy honnan a fenéből tudták meg Follow-ék, hogy életben vagyok. Aztán arra is rádöbbentem, hogy növesztettem magamnak egy jó kis üldözési mániát. Sokkal valószínűbb, hogy Keith miatt törtek ránk az öbölben.
További morfondírozásra nem jutott időm, mert a fedélzetről tompa puffanás, majd fojtott káromkodás hallatszott. A hang ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Odaosontam a lépcsőhöz és kikukucskáltam az ajtón. Kis híja volt, hogy nem sikítottam fel. Dick a hajókorlát mellett guggolt Rachel mozdulatlan teste felett, láthatóan azt figyelve, észrevette-e még valaki zajos érkezését. Amikor nem látta mozgolódás jelét, felállított egy felborult kannát, majd öngyújtóját kattogtatva elindult, hogy körbejárja a fedélzetet.
Kiutat keresve néztem körbe a kis helyiségben. A fenébe, miért pont egy hajón kell nekem dekkolnom?! Itt még elbújni sem lehet! A közeledő léptek zaja azt jelentette, hogy hamarosan végem. Hacsak… A méretes fűszermalom ismerősen simult a tenyerembe, miközben behúzódtam a lépcső mögé. Ezúttal azonban minden erőmet beleadva ütöttem, amikor áldozatom leért elém.
Upsz! Vennem kell egy új borsőrlőt Keithnek – tüsszentettem hatalmasat.
Alaposan átkutattam és gúzsba kötöttem Dicket, majd felmentem a fedélzetre és addig ügyeskedtem, míg sikerült Rachelt levinnem az egyik fülkébe. Borogatást tettem a fejére, majd leültem az ebédlőasztalhoz és vártam. Az elkobzott rugós kés és a pisztoly előttem hevert, amikor azonban Dick mozgolódni kezdett, magamhoz vettem a fegyvert – a hatás kedvéért még ki is biztosítottam.
– Ha próbálkozol, nem fogok habozni, és biztos lehetsz benne, hogy ilyen közelről nem vétem el!
– Zoe, add azt ide! – hangzott fel az óvatos felszólítás a hátam mögött.
Megpördültem és Chrisre vetettem magam, de ő eltartott magától és le nem vette a szemét a kezemről.
– Tudsz róla, hogy egy kibiztosított stukkerrel hadonászol?
– Persze! Ha lőni nem is, de azt megtanultam a filmekből, ha életben akarok maradni, akkor ki kell biztosítani.
– Úgy betekerted, mint pók a legyet – nézett Dickre. – Erre semmi szükség – Óvatosan kivette a kezemből a pisztolyt, hatástalanította és a zsebébe csúsztatta. – Rachel hol van?
– A szobában. Ez a majom leütötte, de jól van – tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, hogy Chris elsápad.
– És Keith?
– Nem tudom, azt hittem, együtt vagytok.
– Voltunk. Kábé fél órája elváltunk. Elmentem néhány ruháért Rachelnek, hogy itt maradhasson, de Keith azt mondta, idejön.
Na, nekem sem kellett több, máris magam elé vizionáltam halottfehér arccal, merev tekintettel és, bár csupán néhány percet kellett idegölő várakozással eltöltenünk, amikor végül betoppant, már nem éreztem mást, csak határtalan dühöt, amiért megint szó nélkül eltűnt.
– Itt meg mi a csuda történt? – mérte végig meghökkent ábrázattal a földön heverő maradványokat, a rengeteg szétszóródott borsot és Dick tetőtől talpig körbetekert korpuszát.
Mivel Chris is várakozó arccal ült velem szemben, kénytelen-kelletlen reagáltam Keith kérdésre, és elmeséltem Dick váratlan megjelenését. Keith első reakciója kisujjból a plafonra kergetett. Különös tehetsége volt hozzá, hogy kihozzon a sodromból.
– Miért nem bújtál el?
– Jaj, ne kezd már! Hova a manóba lehet elbújni egy ilyen hajón?!
Csak a látóteremben több lehetséges helyet megmutatott. Tároló volt többek között az ágyak alatt, de a pad alatt is, ahol ültünk.
– És ezt nekem honnan kellett volna tudnom? Nem bújócskázni szoktunk itt. Ráadásul, akkor már nem élnék. Szerinted Dick vajon minek hozott benzint és öngyújtót?! Ha ő sem ismeri nálam jobban a vitorlások felépítését, és nem talál rám, akkor a tűz végzett volna velem.
– Ebben van valami – értett egyet Christian. – Különben is felesleges ezen vitatkozni, hiszen láthatjuk, hogy megbirkóztál a helyzettel. Engem inkább az foglalkoztat, hogy talált rád – nézett a földön vonagló, magához térése óta folyamatosan káromkodó, összekötözött férfira.
– Elhiheted, hogy nem én hívtam randira… Apropó, hívás! Ha még egyszer rám hozzátok a frászt a telefonnal, a fejeteken töröm darabokra! Elég gyerekes dolog azzal szórakozni, hogy felhívtok valakit, aztán nem szóltok bele, ugye tudjátok?
– Miről beszélsz? Mi nem hívtunk. Nincs is itt a mobilod – csattant idegesen Chris hangja.
Válaszként előhúztam Keith telefonját a zsebemből és az asztalra dobtam. Chris szeme villámokat szórt – bár nem értettem, miért. Keith nyakát behúzva nyúlt a készülékért.
– Hogy került hozzád?
– A gatyád zsebében kajabált. Azt hittem, ti hívtok, ezért felvettem, de nem szólt bele senki.
Olyan erővel markolta a telefont, hogy ujjai teljesen elfehéredtek, és meredten bámulta a bátyját. Néhány pillanatig farkasszemet néztek, míg Keith félre nem fordult.
– Azt hittem, kikapcsoltam.
– Én az enyémet a vízbe dobtam – jelent meg az ajtóban Rachel a fejét tapogatva. Érdeklődve körülpillantott, végül az ő tekintete is hívatlan vendégünkön állapodott meg. – Nyárson sütjük vagy grillen?
– Rach, most ne! – szakította félbe Chris türelmetlenül. – Keith, most már a hajót is ismerik. Iktasd ki a GPS-t, és minden mást ami alapján ránk találhatnak, aztán menjünk új helyre. – Keith már az ajtóban volt, amikor még utána szólt: – És hajítsd ki az a rohadt telefont!
– Mi ez a mizéria a telefonokkal?
Chris láthatóan elég kellemetlenül érezte magát. Mindenhova nézett csak rám nem.
– Nem tehetsz róla Chris, nem tudhattad – szólalt meg halkan Rachel.
– De igen Rach, számítanom kellett volna rá.
Úgy negyedórányi kínos csendet követően Keith lassú léptekkel lesétált a lépcsőn és megfenyített gyerek módjára leült a sarokba, onnan nézett végig rajtunk. Amikor találkozott a tekintete a bátyjáéval, Chris méginkább magába roskadt.
– Megtudhatnám végre, miről van szó? Miért kellett megsemmisíteni a telefonokat? Nem értem…
– Azért, mert elszúrtam.
– Ó, ne legyél ilyen szerény – jött meg újra Keith hangja. – Mondd csak ki nyugodtan, hülye voltál.
Chris nem reagálta le a sértést, amiből arra következtettem, hogy egyetért az öccsével.
– Alábecsültem őket. Nagyon. Mint kiderült, végig lehallgatták a telefonomat, azt is, amelyikről elvileg nem is tudhattak volna. Egész eddig nagyon óvatos voltam, de elbíztam magam. Azt hittem, azután, hogy a szemük láttára lelőttelek, már biztos nem kételkednek bennem. Tévedtem. Az azt követő privát hívásaimból pedig nem csak azt tudták meg, hogy élsz, hanem tudomást szereztek Rachelről is. Innen már gyerekjáték volt bemérniük a telefonokat. Így találtak rátok az öbölben…
– És így leltek most rám és a hajóra – fejeztem be helyette a mondatot. Ezek szerint tényleg végig én voltam a célpont. Végre a kirakós egy darabkája a helyére került. Elég kis darabka, de akkor is.
– Próbáltalak titeket figyelmeztetni – magyarázott tovább Chris. – Amikor lebuktam, Luisnak kellett volna Follow-hoz vinnie, de szerencsére ő még nálam is hülyébb. Nem bírta ki, és eldicsekedett a felfedezésükkel. Megléptem tőle és rögtön hívtalak titeket.
– Na, arról aztán tényleg nem te tehetsz, hogy nem sikerült szólnod, az öcséd csapta rád a telefont.
– Na, ja, de miért?! – szúrta közbe epésen Keith.
El sem hangzott kérdésemre Chris adta meg a választ.
– Kissé túllőttem a célon a telefonhívásokkal – motyogta önváddal a hangjában, majd értetlen tekintetem láttán folytatta. – Emlékszel még, miért kértem, hogy fogadd el a fényképezőgépet? – Bólintottam. – Nos, hallottam a reakcióját az akkori beszélgetésünkre, ezért többször is hívtalak a nap folyamán…
– Míg végül megunta, és rád csapta a telefont – értettem meg azonnal a jelenetet.
Ismét csend ereszkedett közénk. Mindenki elmerült a saját gondolataiban. Az arcokat fürkészve, egyik sem lehetett túl kellemes.
Később, némi csoportterápia kilátásba helyezésétől Dick igencsak beszédessé vált, elárulta, az lett volna a feladata, hogy megnézze, valóban a jelzett helyen vagyok-e és jelentse, ha pedig üres búvóhelyet talál, gyújtsa fel. Így lenne ötösöm a lottón! Még jó, hogy nem bújtam el.
Ezután udvariasan megkértük, legyen olyan kedves és jelentsen a főnökének – természetesen a második lehetőséget választottuk –, és mondja azt, hogy egy időre eltűnik, mert valaki meglátta ténykedés közben.
Chris elbeszéléséből kiderült, hogy Dick amolyan „ügyifogyi” szerepet töltött be a bandában, és valószínűleg csak azért kapott helyet Follow mellett, mert erős hátszéllel rendelkezett. Általában nem is szoktak ilyen fontos feladatokat bízni rá, de most – Dick szerint – mindenkinek más dolga akadt. Ezek alapján reménykedtünk benne, hogy elhiszik az elbénázott akció meséjét.
A jól végzett munka öröme nagy ívben elkerült, az ólmos fáradtság azonban nem, így nem törődve Dick további sorsával, inkább az ágyat választottam.


Folytatása következik!

2 megjegyzés:

  1. Jaj, annyira reménykedtem, hogy most már tényleg kibékülnek! Na mindegy, még szenvedek egy kicsit...
    Nagyon pörgős rész volt, el tudtam volna képzelni az üldözést filmen is. :)
    Tina :'( Erre nem számítottam..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :-D A békülés még kicsit odébb van.
      Az jó, ha élethű volt, örülök neki. :-D Ez volt az egyik mumus jelenetem. :-P
      Igen, Tinát én is sajnáltam, de nem lehet mindig mindenkinek Happy End. Sajnos. :-(

      Törlés