ZOE – 13. rész

Háziőrizet

– Dakota! Dakota, hallasz? Nyisd ki, kérlek! – Rachel valahonnan nagyon távolról szólt hozzám.

Próbáltam az ismerős, kellemes hangra koncentrálni, hogy távol tartsam magamtól az őrületet. Egyre közelebbről és tisztábban hallottam, míg végül arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón.

– Dakota, ha nem engedsz be, betörjük az ajtót! Hallod?!

Éppen felkászálódtam, amikor egy nagy reccsenést követően valaki ledöntött a lábamról. Rémülten kapkodtam levegő után és próbáltam arrébb mászni a rám nehezedő test alól. Hunyorogva igyekeztem rájönni, hol is vagyok, mi történt. Lüktető fejemnek kicsit hangos volt a Keith hangján érkező válasz.

Chris ugyanolyan hirtelen tűnt el rólam, mint ahogy leterített.

– Szállj le róla! – üvöltötte Keith magából kikelve, és amikor végre nem csak néztem, de láttam is, rájöttem, hogy ő rángatta le rólam a bátyját. – Ezért küldtél el? Hogy ráugorhass, amíg nem vagyok itt?!

– Állj már le, öcsi! Nem az van, amire gondolsz – védekezett feltartott kezekkel Chris.

– Engedd már el! Ennyire nem ismered a saját bátyádat? – szállt be a győzködésbe Rachel is.

Micsoda?! Rachel?! Mit keres ő itt? – tértem hirtelen magamhoz.

– Hagyjátok abba! – Szánalmas, rekedt hörgésem a kiáltásnál is hatásosabbnak bizonyult.

Mindhárman felém kapták a fejüket, Keith még Chris ingét is elengedte, úgy elképedt. Nem igazán tudtam mire vélni szörnyülködő arckifejezésüket. Rachel tért magához először.

– Jézusom, D., hogy nézel ki?

– Hogy nézek ki, hogy nézek ki? – méltatlankodtam torz hangon. – Most keltem fel, ráadásul nem is aludtam valami jól. Biztos kócos a hajam, nincs rajtam más, csak egy törülköző és igaz, hogy itt-ott fájok, de azért ennyire nem lehet rossz. Ébredéskor mindig gyűrött vagyok.

– Nem, a múltkor kifejezetten édes voltál – szólalt meg Chris is.

Bár ne tette volna. Keith felhördült és egyetlen jól irányzott ütéssel padlóra küldte a bátyját.

– Megőrültél? – kiáltott rá Rachel. – Ez már túlmegy minden határon! Hűtsd le magad vagy odabilincsellek a lépcsőhöz!

– Ne kezdjétek elölről, kérlek! Szétmegy a fejem.

Hiába szorítottam a fülemre a kezemet, a fájdalom olyan erővel hasított bele a halántékomba, hogy beleszédültem. Egyszerre kiáltották ijedten a nevemet – ki ahogy ismert –, de Keith volt a leggyorsabb, odaugrott, hogy elkapjon.

– Azt hiszem, jobb ha leülsz – támogatott a párnás padok felé.

– Ezt hadd döntsem el én, rendben? – ráztam le magamról a karját ridegen.

– Dakota…

– Ami a nevemet illeti, lehetne róla szó, hogy egységesítsünk? Nem mintha nem hallgatnék mindkettőre, de ez így kész tudathasadás – húztam el a számat.

– És mit szeretnél, hogy szólítsunk? – kérdezte Rachel oldalra billentett fejjel. Úgy tűnt, a körülmények ellenére, jól szórakozik.

– Jobb szeretem a Zoét, ha nem túl nagy kérés. – Megkíséreltem egy mosolyt, és úgy tettem, mintha nem láttam volna Keith fintorát, az ő véleménye jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. – Ha ennek az egésznek vége lesz, úgyis hivatalossá teszem.

– Felőlem rendben, nekem tetszik – egyezett bele Rachel, és világító kék szemében vidám szikra lobbant.

– Jól vagy? – fordultam a falat támasztó Chris felé.

– Igen, jól – válaszolta az állát dörzsölgetve. – Te viszont nem úgy nézel ki. Hozok neked jeget.

– Arra inkább neked lesz szükséged. Mit vagytok úgy oda a kinézetemtől? Elméletileg halott vagyok. Annál csak jobb lehet. – A hangom kezdett helyrejönni, bár kicsit még nehezen forgott a nyelvem.

Válasz helyett Rachel a mosdó felé irányított. A tükörbe nézve majdnem ismét sokkos állapotba kerültem. Az volt a legkevesebb, hogy égnek állt a hajam, ezt egy önkéntelen mozdulattal orvosoltam is. Az arcom jobb felét sötétedő véraláfutás színezte, a szám bedagadt, mindkét csuklómra csúnya sebeket mart a túl erősen megszorított, durva kötél, mellkasom lobvörös bőrét pedig változatos méretű és mélységű karcolások és vágások díszítették.

Mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót, ismét elöntöttek a szörnyű emlékképek, ám ezúttal magukkal hoztak valamit, ami eddig furcsa módon elkerült: a fizikai fájdalmat. Nem azt a derengő sajgást, amit eddig éreztem, ez sokkal erősebb volt. Hasogatott a fejem és égett a szemem, a mellkasom és az állam lüktetett, a csuklóm szinte lángolt. Nem tudom, hogy a látvány váltotta-e ki, vagy csupán a sokk elmúltával most tisztult ki teljesen az agyam, mindenesetre kis híján ledöntött a lábamról. A mosdókagylóba kellett kapaszkodnom, nehogy elessek.

– Rosszul vagy? – kapott felém ijedten Rachel.

Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Kényszerítettem magam, hogy mélyen beszívjam a levegőt, mire kifújtam, ura voltam a testemnek és a hangomnak. Ennél jóval súlyosabb és fájdalmasabb sérülésekkel is meg kellett már küzdenem, amiket Cathy előtt legtöbbször sikeresen eltitkoltam.

– Semmi baj, csak megszédültem – fordultam el a tükörtől, gúnyos grimasz mögé rejtve a fájdalmat.

– Hozd rendbe magad, amennyire tudod. Tessék, ezeket felveheted. Remélem, jók lesznek – nyújtott felém egy kisebb táskát.

Hálásan megöleltem, mielőtt magamra hagyott.

Amikor újra előjöttem, két szempár nézett rám vizsgálódva. Chris és Rachel egymás mellett ültek az asztalnál, míg Keith a szemközti padon foglalt helyet és kifelé bámult az ablakon.

Az asztalon egy kis fém tálca hevert letakarva. A fehér textilen keresztül különös tárgyak körvonala rajzolódott ki. Mellette fertőtlenítő spray, géz és egyéb kötszerek sorakoztak, valamint egy éles fényt árasztó olvasólámpa, mintha kisebb műtétre készültek volna.

– Kit fogunk operálni? – kérdeztem vigyorogva, hogy kicsit oldjam a feszült légkört.

– Nem mi, csak Rachel. Téged – válaszolta Chris.

– Átigazoltál a plasztikai sebészekhez? – néztem meghökkenten Rachelre.

– Olyan csúnya? – kapta felém Keith is riadtan a fejét.

– Micsoda? – Kezdtem úgy érezni, mintha más nyelven beszélnénk.

– Te mit gondolsz, miről beszélünk? – Nevetéséből ítélve úgy tűnt, Rachel már érti, amit mi többiek még nem.

– Az egyetlen műtét, aminek jelen helyzetben értelmét látnám, egy arcplasztika lenne, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy élek. – A lezserség gyenge utánzatával lehuppantam az asztal mellé. – Miért, ő mire gondolt? – intettem a fejemmel Keith felé, mire dühösen felhorkant.

– Rachel megnézné a mellkasodat, ha megengeded – magyarázta Chris, majd lesújtó pillantást vetett az öccsére. – Ezt azonnal meg kellett volna tenni. Bár vaktölténnyel lőttem rád, a kis távolság miatt komolyabb sérüléseid is lehetnek, és néhány fémszilánk is biztos a bőröd alá fúródott. Sajnálom, de ez elkerülhetetlen volt. Jobb szerettem volna, ha inkább a vízbe ugrasz, de te engem választottál, így muszáj volt lőnöm. Ha pedig messzebb állok, a repeszek nem vágták volna ki a művéres tasakot. A legjobb az lenne, ha kórházban látnának el, de erre most nincsen mód.

Tanácstalanul elhallgatott, de a szeme tovább beszélt, sütött belőle az önvád és a tehetetlenség fájdalma. Zavaros monológjából is leginkább azt szűrtem le, hogy majd elemészti a bűntudat.

– Rá se ránts, még mindig jobb, mintha a tengerfenéken feküdnék egy nagy lukkal a szívem helyén.

Keith erre felpattant és szó nélkül kiviharzott, majd Chris is magunkra hagyott minket.

Bő fél órával később ismét hárman ültünk az asztal körül. A felsőtestem múmiára hajazott, a csuklóimon lévő gyulladt sebek bekenve gyógyulgattak, arcomat törülközőbe csavart jég fagyasztotta mirelitté.

Eddig nem mertem előhozakodni a kérdéseimmel, de egyre inkább feszélyezett, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem, ráadásul gyógykezelésem feszült csendjében volt alkalmam gondolkozni.

– Azt hiszem, van itt néhány dolog, amit el kellene magyaráznotok – szakítottam meg a hosszúra nyúlt hallgatást.

Egymásra néztek, végül Chris szólalt meg.

– Nem vagyok biztos benne, hogy biztonságos tudnod róla.

– Ugye ezt most nem mondod komolyan?! – háborogtam. – Az a legkevesebb, hogy beavattok, elvégre „meghaltam” az ügy érdekében!

– Nem, te azért „haltál meg”, mert rosszkor voltál rossz helyen – adott hangot Rachel is erélyesen a véleményének.

– Te most tulajdonképpen kinek a pártján állsz? – néztem rá csalódottan.

– Senkién. Vagyis mind egy oldalon állunk. De ez veszélyesebb, mint hiszed.

– Mi lehet annál veszélyesebb, mint hogy kivégeznek?

– Mondjuk, hogy legközelebb tényleg belehalsz – robbant be a beszélgetésbe dühösen Keith, letrappolva a lépcsőn, de tudomást sem vettem róla.

– Úgy tudják, halott vagyok, vagyis azt hiszik, én már nem zavarhatom a köreiket. Ez még jól is jöhet. Segíthetnék – érveltem.

Chris és Rachel újra egymásra néztek, de Keith megint közbevetette magát.

– Eszetekbe ne jusson! Nem tetted már ki így is épp elég veszélynek? – nézett szikrázó szemekkel a bátyjára.

– Elhiheted, ha elejétől tudom, hogy ő ugyanaz a lány, akiről meséltél, akkor eszem ágában sem lett volna belekeverni és elvinni közéjük!

– Késő bánat, bátyus – támaszkodott kihívóan az asztalra Chrisszel szemben. – Valahogy felismerték, és ennek meg is lett az eredménye.

– Valahogy felismertek – motyogtam magam elé. – Ezen már én is gondolkodtam. Csak te tudtad, hogy ott voltam a raktárban, ki vagyok és hol vagyok.

Döbbenten nézett rám. Láttam a szemén, hogy megbántottam, de nem tudtam sajnálni. Mégis késztetést éreztem rá, hogy visszakozzak.

– Nyugi, ne kapd fel a vizet! Nem azt mondtam, hogy tőled tudják, csak hangosan gondolkoztam. Egyszerűen nem értem, hogy jöhettek rá. Igaz, hogy a rendőr látott, de ő biztos nem tudott azonosítani. Amilyen állapotban volt, maximum egy gyenge személyleírást adhatott rólam. Ti külön-külön ismertetek, de egyiken sem tudtátok, hogy Dakota és Zoe egy és ugyanaz a személy, ők viszont igen, hallottam. Egyre több a kérdőjel, és ezt utálom. Legalább azt hadd tudjam, amit ti! – néztem rájuk könyörögve.

– Nem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Keith, a bátyját szuggerálva.

– Keith, gondolkodj logikusan, Zoénak igaza van. Láthatott, hallhatott olyan dolgokat, amik segíthetnek, és mivel azt hiszik, már halott, nem lesz veszélyben.

– Akkor legalább várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok, mielőtt még jobban belerángatnánk. Csak pár nap, hogy lenyugodjanak a kedélyek és lépjenek – próbálkozott csüggedten Keith, Chris és Rachel között járatva kérlelő tekintetét.

Mikor mindhárman kérdőn felém néztek, vetettem Keith-re egy bosszús pillantást, majd megadóan bólintottam Chrisnek.

– Rendben, adok nektek három napot, de utána mindent tudni akarok! Azt azért eláruljátok, te mit keresel itt – néztem Rachelre –, vagy ez is a titok része?

– Nem, ez nem titok. Megkerestem Christ, hogy magyarázatot kérjek. Megjegyzem, ez azóta sem történt meg, legalábbis ami a te szerepedet illeti.

– Állj! Ezek szerint, ti már ismertétek egymást?!

– Igen, már találkoztunk. – Ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

– És most, hogyan tovább? – tettem fel a következő, engem érintő kérdést. – Úgy értem, a nyilvánosság számára halott vagyok. Gondolom, ez Helenékre különösen vonatkozik. Cathynek ugye nem kell azt hinnie? Ugye nem?!

Mivel Christiannek láthatóan fogalma sem volt, kiről beszélek, ezúttal kénytelen voltam Keithnek címezni a kérdést.

– Itt Miamiban csak mi tudjuk, hogy van egy húgod?

– Igen – vágtam rá gyorsan.

– Akkor nem hiszem, hogy szükséges lenne kitennünk ennek az egésznek – mondta ki az ítéletet.

– Köszönöm – suttogtam hálásan.

Bólintott, majd visszaült az ablak melletti padra és úgy tűnt, azonnal meg is feledkezett rólunk.

– És mi lesz velem? Életem hátralévő részét ezen a hajón kell leélnem? – Elcsuklott a hangom, amikor eszembe jutott, hogy nem is olyan régen még tetszett volna ez az ötlet.

– Egy ideig igen, de ha kimentek a nyílt vízre, és nincs másik hajó a közelben, akkor legalább felmehetsz levegőzni. Igyekszünk minél hamarabb lezárni ezt az egészet, hogy feloldhassuk a kijárási tilalmat.

Chris szavai visszhangoztak a fejemben: „ha kimentek a nyílt vízre”.

– Kimegyünk?! – nyomtam meg erőteljesen a szó végét.

– Én itt lakom – jegyezte meg Keith gúnyosan.

– Nem lehetne, hogy szállodába menjek inkább? Ígérem, ki sem mozdulnék.

– Oda is el kell jutni valahogy – hívta fel a figyelmemet a nyilvánvalóra Rachel. – Ráadásul könnyebb lenyomozni és megfigyelni is.

– Szóval házi őrizetben vagyok és ő lesz a bébicsősz. – Kijelentés volt ugyan, de azért ott rezgett benne a remény, egy nemleges válaszra. Chrisnek persze nem kerülte el a figyelmét a negatív felhang.

– Mi a fene ütött belétek? – kérdezte ingerülten. – Eddig úgy tudtam, jól megvagytok. Az öcsém másról se áradozott, amikor nagy ritkán kapcsolatba kellett lépnünk, mint az ő Dakotájáról! Most meg hirtelen ki nem állhatjátok egymást! Keith, ha ez miattam van, akkor…

– Nem, nem miattad van! – vágtam közbe erélyesen. – Kizárólag azért van, mert az öcséd úgy gondolta, nem vagyok elég jó neki, és bár úgy tűnik, már megbánta ezt a döntését, ettől kezdve ő nem elég jó nekem.

Chris elképedve nézett hol rám, hol kifelé bambuló öccsére, végül elröhögte magát.

– Ti tudjátok! Nekem most mennem kell. – Nyomott egy puszit az arcomra, vállon bokszolta Keitht, majd vigyorogva Rachelre nézett és távozott.

– Szerinted mit talált ennyire viccesnek? – fordultam Rachel felé.

– Fogalmam sincs, soha nem értettem a pasik észjárását. Viszont, sajnos, nekem is ideje mennem. – Felállt az asztaltól és óvatosan megölelgetett. – Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet. Ha kell valami, Keith telefonjáról hívj. Próbáljátok nem megölni egymást, jó? – Dobott Keith felé is egy mosolyt, majd ő is elhagyta a hajót.

Nem tudtam hova tenni a viselkedésüket. Ha nem tudtam volna Chris másságáról, biztosra vettem volna, hogy valami alakulóban van köztük. Na, az se lenne hétköznapi párosítás, egy kábszeres nyomozó és egy gengszter. Vajon így találkoztak? Rachel lekapcsolta Christ?

Bár több mint tizenkét órát aludtam egyhuzamban, mégis majd leragadtak a szemeim. Viszont egész nap nem ettem semmit. Muszáj volt bekapnom pár falatot, mielőtt újra elvackoltam volna magam. Készítettem néhány szendvicset, majd a tányérral a kezemben elindultam a szoba felé.

– Dakota…

Megtorpanás nélkül mentem tovább: – Jó éjt, Keith.

– Mondtam már, hogy sajnálom. Ne haragudj, hogy…

– Keith, nem érdekel, hogy sajnálod! – pördültem meg a tengelyem körül ingerülten. – Eltitkoltam előled a Chrisszel való ismeretségemet, te pedig reggel elmondtad erről a véleményedet. Nem hiszem, hogy azóta megváltozott volna, így nincs miről beszélnünk. Mivel egy ideig össze leszünk zárva, nem kerülhetjük el egymást, de ne várd, hogy elfelejtsem, amit a fejemhez vágtál. Arról nem is beszélve, hogy szükségem lett volna rád, de te inkább a férfiúi büszkeségedet sirattad.

– Dakota, én…

– Dakota halott.

– Megmentettelek. Ez sem számít?

– Ja, igen, a jutalom – mondtam gúnyosan. – Még nem végeztünk, igaz? Hányszor is mentettél meg? Először azzal, hogy kihívtad a rendőrséget a raktárba, jól mondom? – kezdtem számolni az ujjaimon. – Aztán mikor felhoztál a hajóra a hurrikán elől, végül pedig reggel, amikor kihalásztál a vízből. Ez három. Tehát még két menet hátra van. El akarod kezdeni most – tártam szét a karjaimat –, vagy megvárod, míg szalonképesebb leszek? De akkor Chrisnek is jár két alkalom – vittem be a kegyelemdöfést.

Megrándult az arca, majd szó nélkül felállt és felment a fedélzetre.

Magamban dohogva bevonultam a szobába és behajtottam az ajtót, legalábbis azt, ami maradt belőle Chris akciója után. Az étvágyam viszont elment.

  Másnap reggel egy vigyorgó csomag várt az asztalon, rajta a nevemmel: ZOE.

Keith éppen reggelit készített – palacsintát.

– Ez mi? – mutattam a dobozra.

– Neked is szép jó reggelt – válaszolta komoran. – Ó, köszönöm, én jól aludtam, és te?

– Azt kérdeztem, mi ez?!

– Nem tudom! – csattant fel. – Chris hozta valamikor éjjel. Azt mondta, azért, hogy ne unatkozz, míg itt vagy.

Óvatosan bontogatni kezdtem a csomagolást, de amint megláttam az alatta lévő dobozt, megtorpantam.

– Ti mindketten meghibbantatok. – Nehezemre esett, de otthagytam a drága ajándékot az asztal közepén.

Kicsivel később hallottam, vagyis igazából csak éreztem, hogy felberreg a motor és a hajó lassan elindul. Bekapcsoltam a kis, hordozható tévékészüléket és érdeklődés nélkül váltogattam a csatornákat. Most még a filmek sem kötöttek le. Már éppen azon voltam, hogy visszafekszem, amikor Keith halkan bekopogott az ajtón.

– Chris keres telefonon.

Kiléptem a hálóból és átvettem a készüléket.

– Chris, te teljesen megőrültél?! – estem neki rögtön. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt elfogadom?!

– Nem, pontosan úgy reagálsz, ahogy vártam – nevetett fel a vonal másik végén. – Ezért is hívtalak. Szívességet tennél vele, ha elfogadnád.

– Ezt nem értem – Homlokráncolva sétáltam az asztalhoz, ahol még mindig ott hevert a doboz.

– Tudod, az én drága kis öcsikémet őrülten mardossa a féltékenység, gondoltam, teszek még rá egy lapáttal. Megbosszulom a csicsás boxeralsókat, amiket hordanom kell miatta.

Ez meg miről beszél? – néztem döbbenten a kezemben szorongatott apró telefonra, mintha az válaszolhatna.

– Ott vagy még? Hahó, Zoe! Hallasz?

– Igen, csak éppen azon gondolkoztam, én őrültem-e meg vagy te.

– Fogadtunk. Ő nyert – magyarázta. – Gondolhatod, milyen lehet a többi darab, ha a szívmintásat választottam.

– Várj csak… Akkor Keith dinka pólói…

– Vág az eszed! – röhögött fel.

– Akár a gyerekek. Nem gondolod, hogy van most ennél fontosabb dolgunk is?

– Na, akkor benne vagy?

– Chris, ez akkor is túl drága ajándék…

– Vedd úgy, hogy fizetség a színészi teljesítményedért, és minimális kárpótlás mindazért, amibe miattunk keveredtél.

– Nem ti tehettek róla.

– Lehet, de könnyítenél a lelkiismeretemen. Kérlek!

– Oké, oké! – tartottam fel a kezemet, mintha látná. – Köszönöm. Nem hittem volna, hogy emlékszel rá. Imádlak!

Hirtelen eltűnt a kezemből a telefon.

– Hé, még nem fejeztem be! – kiáltottam rá Keithre.

– Ez vészhelyzetre van, nem azért, hogy enyelegjetek! – Még éppen hallhattuk Chris öblös nevetését, mielőtt kinyomta és zsebre vágta a készüléket.

Gyerekesen nyelvet öltöttem rá, és lelkesen bontogatni kezdtem a drága, tükörreflexes fényképezőgép dobozát. 

 

Folytatása következik!