2010. július 31., szombat

Félelem

Addig is, amíg a kétszemélyes kontrollcsoport (jelesül: édesanyám és húgom) rá nem bólint az Életeken át című művemre, hoztam nektek egy újabb régi verset. :-D
Csak a szokásos: depi, szomorúság, borúlátás... 
Azt hiszem, ideje lenne újra verseket írnom, de ezúttal vidámakat, mert ennyi negatív energia már nekem is sok, amennyit a régi verseim árasztanak. :-S

Félelem

Félelem szorítja szívem,
mikor felébredek.
Indulni kellene,
de mozdulni sem merek.

Új nap virradt rám,
az álmokat elkergetem;
Bár eszem azt súgja,
ne tegyem.

Ha kinyitom a szemem,
csupa rosszat látok,
mintha rám telepedett volna
egy rosszakaró átok.

Minden egyes nap
új problémát rejt,
s szívem rettenetes,
fájó tragédiát sejt.


(1996. november)

***

2010. július 30., péntek

Életeken át

Sziasztok!

Hamarosan hozok nektek egy rövid folytatásost, ami az Egységes egész című novellámból nőtte ki magát. Még várok egy megerősítésre a húgomtól, ugyanis őt kértem meg, hogy olvassa el, és ítélje meg, hogy alkalmas-e arra, hogy megmutassam nektek... :-P Szóval, ha rábólint, akkor nemsokára olvashatjátok! :-)
Most viszont gondban vagyok! Szívem szerint nyitnék miatta egy külön blogot, mert saját dizájnt szeretnék neki adni, de nem olyan hosszú, hogy érdemes legyen... Hogy, hol olvasnátok szívesen? Külön blogon, itt, új oldalon, vagy itt, sima bejegyzésként? Melyik lenne nyomonkövethetőbb, átláthatóbb megoldás számotokra? Azért nem szavazást indítok, mert kíváncsi lennék a miértekre is... Nos?

2010. július 20., kedd

Zoe - Előszó

Grapes és Darawona kérésére, íme egy kis ízelítő...
Előszó
Jó olvasást!

2010. július 18., vasárnap

Piros lámpa

Hihetetlen, de nyertem...
Diana indított nemrég egy pályázatot, Piros lámpa címmel, amire én is bátorkodtam beküldeni egy novellát, és képzeljétek, 1. helyezést értem el!!!! Alig tudom elhinni, hogy 18 alkotás közül az enyémet ítélték a legjobbnak!
Majd holnap (vagyis ma :-S) felülbírálom a döntésüket, amikor rávetem magam a sok olvasnivalóra! :-)
Addig is, itt az én "Piros lámpám"!
Jó szórakozást! :-D


Piros lámpa
      
       Majdnem elsírtam magam, amikor felébredtem. Igazságtalanság, hogy egy ilyen fantasztikus álom, csak úgy, egyszerűen véget ér.
       – Rohadt vekker! – olyan dühösen csaptam rá az ébresztőórára, hogy végre elhallgattassam, mintha az tehetne arról, hogy fel kellett ébrednem.
       Az elmúlt fél évben, körülbelül húsz órát tettem tönkre hasonlóképpen. De mostanában ez már nem olyan nagy probléma, inkább a napi rutin része. Ahogy kikászálódtam az ágyból, fogtam a kissé gyengélkedő ketyegőt, kimentettem belőle a még tökéletes erőnlétnek örvendő elemeket, és a fürdőbe menet kidobtam a szerkezetet a kukába. A húgom, és egyben a legjobb barátnőm, aki jó kapcsolatunkban bízva nem átallja kifigurázni általa felfedezett hibáimat, huszonnyolcadik születésnapomra, a családdal összefogva, egy kamionnyi ócska ébresztőórát vett nekem ajándékba. Na, jó, annyit talán mégse, de majdnem. Nálam nem is fértek el, így anyuék kertvárosi házának egyik, lomosnak használt garázsában tárolom őket, amiből hétvégi látogatásaim során hozok mindig egy hétre való mennyiséget. Minőségüket tekintve se bírnák sokkal tovább, de nálam kifejezetten egyszer használatosak.
       Mire ezt végiggondoltam, és ezzel valamelyest fel is vidítottam magam, már lezuhanyoztam felöltöztem és a reggeli kávémat kortyolgatva szobroztam a konyhaszekrény előtt.
       – Kukoricapehely, vagy pirítós? – mormoltam magam elé, majd döntésre jutva lekaptam az előbbi dobozát a polcról.
       Kiporcióztam magamnak egy adagot a gyagyás képpel vigyorgó hatalmas bögrébe, nyakon öntöttem egy kis tejjel és betettem a mikróba. Igen, a mikróba. Én melegen szeretem. Így még éppen roppanós marad a pehely, de nem annyira, hogy az ember úgy érezze, a saját fogait ropogtatja. Ráadásul, állítólag így megemészteni is könnyebb. Igaz, erről tudományos értekezést még nem olvastam. Könnyű kis reggelim végeztével gyorsan elöblítettem a tálkát és már rohantam is le a lépcsőn. A nyolcadikról. A lift, mint oly sokszor, ma is egy „Üzemen kívül!” feliratú táblával adta hírül, hogy ő bizony sztrájkol. Nem hibáztattam érte. Láttam én már abban a fülkében cigi csikktől kezdve, használt kondomon át, kutyaszarig mindent. Ezek után a hihetetlen gyorsasággal gyarapodó obszcén feliratok, amik a falát borították, már szóra sem érdemesek. Nem is szívesen használtam, még akkor sem, ha valami csoda folytán épp működött. Így jár az ember, ha a gettóban lakik. Ok, nem szó szerint a gettóban. Mondjuk úgy, hogy a gettó külvárosában, ha lehet így fogalmazni egy városrész esetében. Ez egy néhány utcából álló terület a tényleges gettó és a kertváros között. Anyámék állandóan fel is hánytorgatják, hogy a családi fészket elhagyva, miért éppen ide költöztem. Egyre azt szorgalmazzák, hogy menjek hozzá apám főnökének a fiához és akkor a legdrágább környéken lakhatnék, a legdrágább villában, és a legdrágább autó lenne a fenekem alatt… De őszintén szólva, én itt sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint a puccos milliomos negyedben. Ezt példázza a múltkori eset is. Hazafelé tartottam a stúdióból, amikor a sötétből hirtelen egy tucat suhanc termett előttem és nem éppen udvarias hangnemben, felemlegetve már rég halott fel- és még meg sem született lemenőimet, valamint az összes szenteket, arra kértek, adjam át az értékeimet. Némi csoportterápiát is kilátásba helyeztek, arra az esetre, ha nem tetszene az ötletük. Ekkor jelent meg az egyik házbéli lakó, öccsével, sógorával és hűséges sleppjével együtt. Azonnal felmérték a helyzetet, és teljes mellszélességgel felsorakoztak mögöttem. Egyetlen további hangos szó nélkül elkergették a támadóimat. Igaz, utána ők vették el a táskámat, de a veszteséget betudtam a közös költségbe. És ők legalább nem akartak bántani. Ráadásul ellenszolgáltatás gyanánt egészen hazáig kísértek, némelyikük még udvarolni is próbált. Ha villanegyedben sétálva találkoztam volna össze velük (ami könnyen megeshetett volna, mert oda járnak „dolgozni”), valószínűleg nem csak a Prada utánzatom bánta volna a randevút. De ezt anya semmiképp se tudhatta meg, mert ő biztos, hogy a saját elméletét látta volna beigazolódni a történtek által. Nem is értem. Na, mindegy.
       Az utcán sétálva már az járt a fejemben, hogy mint mindig, ma is Ő lesz az első, akit megpillantok az épületbe lépve, ahogy a kávégép előtt vár rám. Mikor először egymásba botlottunk, elaludtam (akkor még nem volt azonnali vekker utánpótlásom), és nem volt időm otthon kávézni. Azóta ugyan minden áldott reggel elfogyasztottam kis konyhámban a napi adag élénkítőmet, mert anélkül teljesen hasznavehetetlen vagyok, de azért menetrendszerűen megjelentem az automatánál, csak, hogy lássam, és válthassak vele néhány szót. Ennek az volt az ára, hogy egész nap pörögtem, mint a búgócsiga, este viszont félholtan zuhantam be az ágyba. Mivel azonban Ő semmi jelét nem adta, hogy érdeklődne irántam, a reggeli közös kávézás volt az egyetlen lehetőségem, hogy együtt legyek vele.
       Beléptem a forgóajtón és földbegyökerezett a lábam. Senki nem állt a kávégépnél. Még Ő sem! Ez hogy lehet? Talán csak nem beteg? Vagy baleset érte? Rémesebbnél rémesebb képsorok játszódtak le a fejemben, mire felértem a stúdióba. Azért nem csak rossz dolgok jutottak eszembe. Az például kifejezetten pozitív, hogy ma nem kellett túladagolnom a koffeint. És az se rossz, hogy kezdésig maradt tíz fölös percem, ami pont elég lesz arra, hogy felhívjam a húgomat. Belevetettem magam a keverőpult előtti forgószékbe, előkaptam a mobilom, tárcsáztam, és kihangosítva letettem az asztalra, hogy közben átnyálazhassam a postámat. Első csengetésre felvette, pletykára éhesen, mint mindig. Hallottam, hogy a háttérben szól nála a rádió. A híradó szignáljából ítélve, a mi sávunkat hallgatta.
       – Szia, Hugi! El se tudod képzelni, milyen fantasztikus álmom volt! – vágtam bele rögtön a közepébe.
       – Fogadjunk, hogy el tudom – válaszolta flegmán. – Megint Róla álmodtál, igaz?
       – Úgy csinálsz, mintha mindennapos lenne – háborogtam.
       – Nem, Nővérkém, nem mindennapos, csak úgy öt napból négyszer fordul elő – nevetett fel. – De elárulom, még fantasztikusabb lenne, ha elmozdulnátok végre a kávégép mellől.
       – Lehet, hogy már el is mozdultunk. Csak épp más-más irányba – sóhajtottam bánatosan. – Ma nem volt ott…
       – Jaj, de pesszimista vagy! Ennek ezer és egy oka lehet. Valószínűleg egyszerűen elaludt.
       – Fél év alatt egyszer se aludt még el…
       – Egyszer mindent el kell kezdeni – bölcselkedett. – Meséld el inkább az álmodat.
       – Nem publikus – kuncogtam bele a telefonba.
       – Na, ne! Már megint? Most már tényleg szívesen megismerném azt a férfit, aki így beindította a fantáziádat… Te, a stúdióból beszélsz? – váltott hirtelen témát.
       – Persze. Miért kérded?
       – Mert adásban vagy, drága Nővérkém.
       – Már hogy lennék adásban! Azt jelezné nekem a… Ég a piros lámpa! – nyögtem döbbenten.
       – Akkor jó – sóhajtott fel a húgom a vonal másik végén. – Már kezdtem azt hinni, valami baj van a fülemmel, hogy sztereoban hallak. Szóval mi…
       – Bocs, de le kell tennem – szakítottam félbe jéghideg hangon. – Vérengzésre készülök, és nem lenne jó, ha azt is élőben közvetítenénk.
       Felpattantam a székből és kirontottam a folyosóra, közben a szemem sarkából érzékeltem, hogy az üvegfal túloldalán a kollégák ugyanezt teszik, menekülési célzattal.
       – Mindenki, állj! – kiáltottam rájuk, mire megtorpantak és bűnbánó arccal felém fordultak.
       – Mellőzhetitek a hatalmas boci szemeket, nem hat meg! Mégis, hogy képzeltétek ezt?! – támadtam rájuk.
       – Mi csak szerettünk volna segíteni nektek, hogy…
       – Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem, ahogy rájöttem, mit is hallott pár perce a fél város. – Szerencsétek, hogy Ő nem hallhatta, különben kite…
       – De, ami azt illeti, hallottam – szólalt meg az ismerős, bizsergető hang a hátam mögül.
       Megpördültem, és ott állt Ő, zavartan mosolyogva az ajtóban, két kávés pohárral a kezében.
       – A srácok szóltak, hogy elromlott a kávégép. Ezt neked hoztam – nyújtotta felém az egyiket.
       – Neee!
       Mindketten meglepetten fordultunk a többiek felé az össznépi tiltakozás hallatán.
       – Haver, oda ne add neki – szólalt meg egyikük.
       – Ki vele, mi ez az egész?! – vontam kérdőre őket.
       – Már nagyon untuk a felturbózott változatodat. Egy perc nyugtunk nem volt. Gondoltuk, ha végre összejönnétek, akkor rendeződnek a dolgok és leállsz a dupla kávéval.
       – Szóval direkt küldtetek a kávézóba, mert tudtátok, hogy ott ezt a rádiót hallgatják? – nevetett fel mellettem álmaim pasija, mire a kollégák buzgón bólogatni kezdtek, és megkönnyebbülten vigyorogtak, hogy a jelek szerint mégse lesznek feltrancsírozva.
       – De honnan a túróból tudtátok, hogy Róla fogok beszélni a húgommal? – kérdeztem döbbenten.
       – Sehonnan. Eredetileg úgy terveztük, hogy valamelyikünk jól kifaggat, de ez így még jobb volt! Szóval perverz álmaid vannak Róla, mi? – ugráltatta a szemöldökét halni vágyó informatikusunk.
       Már éleztem a körmeimet, amikor hirtelen meleg kezek siklottak a derekamra és megforgattak a tengelyem körül. Felnéztem azokba a gyönyörű tengerzöld szemekbe és azonnal elfelejtettem, mit is akartam egy másodperccel korábban.
       – Ez engem is érdekelne. Szóval, hogy is volt az az álom?
       De válaszra már nem jutott időm, mert a szám mással volt elfoglalva.
      
Néhány nappal később…

       – Ezt hallgasd – fordult felém a kolléganőm, néhány kinyomtatott papírlappal a kezében. – „Hé, folytassátok má’ azt a szappanoperát, vagy mit! Az nem járja, hogy felcsigázzátok az embert, aztán meg síri csend! Mi lett a csaj álmaival?” Itt egy másik. „Tisztelt Cím! Tudom, hogy nem a mi füleinknek szánták azt a beszélgetést, és teljesen megértem, ha nem válaszol, hiszen ez valóban magánügy, de ha mégis megszánna egy romantikára vágyó hallgatót, megírná nekem, hogyan végződött a történet? Ugye Happy lett az End?” És még ezrével olvashatnám neked a hasonló leveleket, kéréseket. Tudod, hogy aznap volt a legmagasabb a hallgatottságunk?
       – Olvasd a számról! N E M É R D E K E L! Nem fogtok az életemből rádiójátékot csinálni! Téma lezárva!

Néhány hónappal később…

       – …tehát, akinek ébresztőórára van szüksége, az forduljon hozzánk bizalommal! Notórius késők számára ajándéknak is tökéletes! Most egy kis reklám következik, de utána visszajövök, az Önök kedvenc zenéivel!
       A rádió főnöksége beleegyezett, hogy az éteren keresztül felajánlhassam feleslegessé vált vekker arzenálomat. Nekem ugyanis nem volt többé szükségem rájuk. Mostanában egyáltalán nem bántam, ha fel kellett ébrednem. Sőt!
       Résnyire nyílt az ajtó és kedvesem kedvesen mosolyogva bekukkantott.
       – Bejöhetek?
       – Persze! Épp reklám blokk megy – invitáltam beljebb. – Mi járatban? – leheltem apró csókot a szájára.
       – Szeretnék kérdezni valamit – kezdte bizonytalan hangon.
       – Csak rajta! Nem harapok! Annál nem lehet nehezebb, mint amikor azt akartad, hogy költözzek hozzád! Apropó! Anyám azóta is hálaimákat rebeg! Azt mondta, szentté avattat!
       – Azt inkább ne! Nekem más ötletem van! Cserébe befogadhatna a családba!
       – Nem vagy te már kicsit túlkoros az örökbefogadáshoz? – kerekedtek el a szemeim.
       – Nem éppen így értettem, de úgy látom, nem áll szándékodban megkönnyíteni a dolgomat.
       Összehúzott szemekkel méregettem, és próbáltam kitalálni, hova akar kilyukadni. A következő mozdulata nagy segítségemre volt, hogy leessen végre a húsz fillér. Tátott szájjal bámultam, ahogy féltérdre ereszkedett és felém nyújtotta a kezét, melyben egy apró, vörös bársonydobozkát tartott.
       – Hozzám jössz feleségül?
       Vigyorgó fejek jelentek meg az üveg túloldalán, ami azonnali válaszadásra ösztönzött.
       – Csak, ha most rögtön felállsz onnan – feleltem.
       – Hé, épp most kértem meg a kezedet, és te csak ennyit tudsz mondani? – méltatlankodott.
       – Mindenki minket bámul – hívtam fel a figyelmét a nyilvánvalóra.
       – Kit érdekel Mindenki? Engem csak Te érdekelsz! Ha nem adsz most azonnal konkrét választ, kénytelen leszel visszavásárolni az óráidat – húzott magához megjátszott felháborodással.
       – Semmiképp! Azok nem tudnak olyan finom kávét főzni – bújtam hozzá közelebb.
       – Szóval?
       – Szóval és tettel – nyújtottam csókra a számat.
       A következő pillanatban rezegni kezdett a farzsebem.
       – Most ne, Hugi! Fontosabb dolgom van! – fogadtam a hívást morcosan.
       – Jó, jó, csak azt akartam mondani, hogy gratulálok! – rikkantott a telefonba.
       – Honnan a fe…?
       De nem volt szükség rá, hogy befejezzem a kérdést, mert megláttam az ajtó fölött világító piros lámpát. Mielőtt azonban támadásba lendülhettem volna, szívszerelmem befejezte a megkezdett mozdulatot, így már csak az villant át az agyamon, milyen szerencse, hogy nem a televíziónak dolgozom.

2010. július 15., csütörtök

Zoe

Üdv!
Nemrég befejeztem második regényemet, aminek rövid ismertetőjét a Zoe oldalcím alatt olvashatjátok.
Kíváncsi lennék, hogy mit gondoltok róla... Felkeltené az érdeklődéseteket, ha egy könyvesboltban akadna a kezetekbe?

2010. július 9., péntek

Válaszolj!

Nem, jól látod, tényleg nincsen semmiféle kérdés! :-) Ez csak az éppen feltett versem címe.
Nem írom le, miről szól, hisz, ha elolvasod, úgyis rájössz. Nemrég egy "barátommal", írótársammal beszélgettünk a témáról, és most, levelezésünk kapcsán eszembe jutott, hogy van egy ilyen versem is. M.! Ha olvasod, remélem, tudod, hogy rólad beszélek! Akarom mondani, írok! :-D


Válaszolj!


Mindennap látlak,
ha nem jössz, várva várlak.
Te beszélsz hozzám, rám mosolyogsz,
ugratsz, ha rosszkedvű vagyok.

Szeretlek Téged!
Ha nem látod, téged nézlek.
Te azt hiszed, barátod vagyok,
s nem tudod, valójában mit gondolok.

Rám nézel,
szemed titkolja, mit érzel.
Vajon remélhetek-e többet annál,
mit bárki másnak is könnyen adnál?

Válaszolj, kérlek!
Halld meg hangtalan kérésem!
Én elfogadom, bármit is mondjál;
Minden jobb a bizonytalanságnál.


(1996. május)

2010. július 3., szombat

Újabb tanács

Nem is tudom, miért most jutott ez eszembe... De, ha már így történt, le is írom.
Szóval a második tanácsom alkotóknak:
Ha végeztél egy művel (jelen esetben kifejezetten az írott alkotásokra gondolok, tekintve, hogy a többivel nincs igazán tapasztalatom), tedd el, ne is gondolj rá egy ideig, és főleg, ne olvasgasd, ne változtass rajta. Hagyd, had ülepedjen, tisztuljon ki a fejed. Később vedd elő megint, és olvasd át. Ha még mindig tetszik, nyert ügyed van, valószínűleg jót alkottál. Ha úgy érzed, hogy szükséges, módosíts, javíts rajta (de akkor nem árt megismételni utána a "tisztulási" folyamatot :-D). Ha viszont végképp nem tetszik, akkor... Nem, nem dobjuk ki! Életbe lép az első pont.

Persze, ez csak az én elgondolásom, egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinél beválik. Épp ezért, biztonsági megfontolásból, soha ne írd felül az első elképzelést. Ma már ezt nem nehéz megoldani, hiszen a számítógép segítségével könnyedén készíthetünk temérdek másolatot, és még csak teremnyi szekrények sem szükségesek a tárolásukhoz.
Abszolút tapasztalatból mondom mindezt, mert én így dolgozok. De nem lepődnék meg, ha más azt mondaná, hülyeség, és nem szabad utólag belejavítani (itt jelentősebb módosításokra gondolok persze, nem pedig mondjuk a helyesírási hibák javítására), mert mindig az első gondolat a legjobb. Nem ez lenne az egyetlen dolog, amiben alkotási módszerem eltér az átlagtól. De erről, majd máskor...

Ja, és még valami! Böngésztem kicsit a neten és találtam egy jó kis oldalt a témában. Kukkants be, hátha neked is tetszik: PannonScript