Masquerade

És megint egy pályázati novella, ezúttal Álarcosbál címmel, melyet Szimy azonos néven meghirdetett pályázatára írtam. Megkötés tulajdonképpen nem volt, ami pontosította volna a témát, így szabadjára engedtem a fantáziámat. Életemben először nemcsak más világban, hanem más korban is játszódik a történetem. Hogy mindez hogyan sikerült, azt ítéljétek meg Ti! :-)
Jó olvasást!

Álarcosbál

Álarcosbál.

Fejemet tenném rá, hogy e szóról neked is csupa-csupa vidámság jut eszedbe, mint mindenki másnak, kit valaha ismertem. Táncos mulatságok, álomszép ruhák, a csúf arcot is szépségessé varázsoló, titokzatos álarcok és a szerelem.

Nos, be kell, hogy valljam, számomra egészen mást jelent. Végtelen rabságot, szomorúságot és magányt.

S hogy miért? Ha kíváncsi vagy, s elég nyitott a szíved, elmesélem.

Egy verőfényes, szép nyári napon kezdődött az én mesém.

– Kisasszonykám, hová rohan annyira? Kérem, vigyázzon! Tudja, hogy az édesanyja haragos lesz, ha összepiszkítja a ruháját! Kisasszonyka! Most meg hová tűnt ez a szeleburdi leány?

Kuncogva figyeltem egy félreeső vályogház mögül, ahogy a nevelőnőm tűvé tette értem az egész utcát. Még az árusok asztalai alá is bekukkantott, hogy nem oda bújtam-e. Mindig sikerült előle megszöknöm, már egészen kislánykoromban is. Nem is értettem, miért töri magát minden egyes alkalommal. Akár egyedül is elengedhetett volna, hiszen úgyis mindig az lett a vége a sétáinknak, hogy nélkülem volt kénytelen hazatérni.

Vidáman szökdécselve indultam az erdő felé. Már alig vártam, hogy újra a tónál lehessek. Végtelenül egyforma napjaim egyhangúságában ezek a lopott órák jelentették számomra a boldogságot. Ilyenkor nem voltak rendszabályok, betartandó utasítások, nem sürgölődött körülöttem senki, aki megmondta volna, mit és hogyan tegyek. Itt az erdőben, a ringatózó hullámok partján, a hangos morajlással alázúduló vízesést csodálva végre magam, és főleg önmagam lehettem.

Amint kiértem az eldugott kis tisztásra, azonmód belevetettem magam a kellemesen hűvös, kristálytiszta vízbe. Fenséges tavirózsaként lebegtem a vízfelszínen, majd a víz alá merültem, és halként úszkáltam a mélyben. Később vízparti liliomként engedtem, hogy langyos nyári szellő kényeztessen, s meleg fuvallataival újra lágy hullámokba szárítsa rőt hajam rengetegét. Hallgattam az erdő állatainak neszezését, és együtt daloltam a fák lombjában megbúvó pacsirtával. Ám váratlan dolog történt. Egy vándor érkezett a patakhoz, hogy szomját oltsa. Ez még nem lett volna baj, de sajnos meghallotta az énekemet, a következő pillanatban pediglen már ott állt előttem, kezét nyújtva felém, és még mielőtt elillanhattam volna, már meg is fogott. Amint keze barna tollaimhoz ért, és mozdulatlanságra ítélve ujjai börtönébe zárt, mindkettőnk sorsát megpecsételte.

Csak egy szerelmes szívű férfiú lehet képes elfogni egy tündét, így azonnal tudtam mi történhetett. A hangom rabul ejtette őt, ő pedig engem.

– Kis madárka, kedves énekes madárka, dalolj még nekem – suttogta óvatos mozdulatokkal a hátamat simogatva.

Megráztam magam, és egyetlen szempillantás alatt újra emberi alakot öltve álltam előtte, így már csupán a kezemet szorongatta bőszen. Ha a látványom nem lett volna elég, hogy szegény halálra rémüljön, még meg is szólaltam.

– Fogságban nem dalolok senki fia kedvéért – szóltam hozzá pimasz hangon.

Szegény jámbor fiú csak állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nem bírtam megállni, hogy fel ne kacagjak bárgyú tekintete láttán. Erre azonban ő is gyorsan magához tért.

– Kacagása épp oly édes, akár éneke, csak abba ne hagyja, kérve kérem!

– Széptevése most nekem szól, avagy a pacsirtának, mit kérdés nélkül érinteni mert?

– A kisasszony széptevésnek nevezi, mit szívem szerelemnek érez? Ily kegyetlen nem lehet.

– Ugyan már, szerelem. Szerelmes csak az lehet, ki ismeri szerelme tárgyát, annak minden rezdülését, gondolását.

– Végre ebben egyetértünk, szépséges mademoiselle.

– S mégis szerelmesnek vallja magát?

– Szerelmesnek bizony, hisz éneke egyetlen széllel szálló hangja többet árult el önről, mint a végtelen téli esték összes beszélgetése, s kismadárként verdeső szíve is ékesszólóan mesél, melyet keze finom bőre alatt érzek.

– S mily titkokat mesél hangom s szívem, mit szavakkal kifejezni oly nehéz és hosszadalmas lenne, ön mégis ily rövid idő elteltével birtokolni véli.

– Hangja társért kiált, kinek dalolhat, szerelmetes szavakat suttoghat, s szíve is magányról dobol, melynek fájdalmát most tűnni érzi.

Bevallom, ekkor már ellágyult szívem, s valóban éreztem, amiről oly lelkesen szólt, de neveltetésem, s csalafinta természetem, nem engedte, hogy ily könnyen beadjam a derekam.

– Úgy, szóval van elég öntelt ahhoz, hogy máris viszonzást remél! Talmi érzelmekkel nem foglalkozom, s főként nem viszonzom azokat.

– Érzéseim nem hamisabbak, mint az éj, mi a nappalt követi szűnni nem akaró vágyódással.

– Bizonyítsa!

– Csak mondja hogyan, s én megteszem.

– Legyen itt holnap is, ugyanezen időben.

Választ se várva pislantottam egyet, s immár a kora esti szellőhöz csatlakozva figyeltem amint kutatva forog körbe azon tanakodva, vajon csak látomás voltam-e, vagy álma vált valóra.

Ez volt hát a kezdet, mit titkos találkák sora követett, mert bizony ott volt ő másnap, s harmadnap, ahogy én magam is. Való igaz, kicsit hirtelennek tűnhetnek heves érzelmeink, de a tünde lét már csak ilyen. Minden úgy történik, akár a varázslat, egy szempillantás alatt, de ez mit sem változtat mélységén, komolyságán. Így tehát szerelmes lettem, s viszont szerettek.

Mire eljött nagykorúságom ünnepe, már jobban ismert, mint tulajdon szülőanyám, s így voltam ezzel én is. Mindketten egyetlen dologra vágytunk csupán, hogy szerelmünk végre kiléphessen a titkok homályából, s szüleim áldását magunkénak tudjuk.

Ám egy szörnyű reggelen édesapám súlyos bejelentést tett, miszerint menyasszonya volnék a szomszédos királyság egyetlen örökösének.

– Hogy mondta, atyám? – Sápadtan igyekeztem talpon maradni, és abban bíztam, csupán a fülem tréfált meg ily csúnyán.

– A herceg a születésnapodat választotta menyegzőtök napjául.

Ennyi elég is volt fájdalmasan lüktető szívemnek, hogy menekülőre fogja, s aléltan hullottam a kemény kőpadlóra.

Hiába próbáltam másnap kiszökni, atyám ígéretének varázsa gúzsba kötött, s nem volt mit tenni. Nem volt választásom, se lehetőségem, hogy megváltoztassam a sorsom, mert amit a tündekirály egyszer kimondott, annak bizony úgy kellett lenni.

Tudtam, ha elmulasztom a randevúnkat, ő keresni fog, s féltem, bajba sodorja magát, de nem figyelmeztethettem anélkül, hogy édesapám tudomást ne szerzett volna róla, így hát vártam, és szívem minden szeretetével azt kívántam, bár ne szeretne annyira, mint én őt. Ez lett volna az egyetlen esély számára, hogy megmeneküljön.

Teltek a napok, múltak az éjek. Napvilágnál távollétének örültem, s kezdtem remélni, hogy kedvesem továbbállt, s talán már nem is emlékszik a tündére, ki rabul ejtette a szívét. Éjjelente azonban szüntelenül utána vágyódtam, s könnyeim igazgyöngyei egész ládákat töltöttek teli.

És végül elérkezett a hagyományos álarcosbál napja, melyen minden tünde igaz valójában jelenik meg, a varázs kiteljesedik, s minden erő az ünnepeltre száll. Ezzel felkínálkozott az egyetlen mód, mellyel megmenekülhettem a nem kívánt frigy átkától, s nyomorúságától.

Így hát elkészültem, s teljes ünnepi díszben vártam a jelet. Mikor megszólalt az ezernyi apró harang, melyek bevonulásomat voltak hivatottak jelezni, feltettem az álarcomat, s elindultam a bálterem felé, de amint átléptem volna a küszöböt, szemeimet szorosan lehunyva megtorpantam, s éppen abban a pillanatban, amikor az utolsó csengettyűszó is elhalt, halkan énekelni kezdtem. Lezárt szemhéjam résén át egyetlen könnycsepp gördült végig az arcomon, mely a lágy dallamot mintegy lezárva, halk koppanással hullott a lábam elé.

A pillanat megfagyott, s én itt állok a nehéz függönyökkel fedett terembejárat előtt, varázslatomnak köszönhetően két világ, két létezés határán ragadva. Aki engem néz, egy lányt lát, míg aki a mögöttem lévő tükörbe pillant, az a tündék varázslatában gyönyörködhet.

Az idő számomra megállt. Nincsen se nappal, se éjjel, se nyár, se tél, csak a magány és a remény, hogy egy szerelmes férfi könnye feloldja a varázst. Mivel azonban szeretett kedvesem felől azóta se hallottam, ez szinte lehetetlen.

Szerelmes dalom ismét a könnyű, nyári szél szárnyán száll, szívem volt szerelemről, s megújult magányról dobol, míg el nem jön az az egyetlen férfi, ki szavak nélkül is megérti üzenetüket, s válaszával tovagördíti az idő kerekét, hogy végre egymásra találhassunk.

Ez hát az én mesém, mely bár bálról regél, s dallamok lágyságát idézi, mégsem vidám, csodás ruha díszlik rajtam s varázsos álarc, szebbé egyik sem tehet, szerelemről szól, mégsem boldog.

De talán hamarosan...