A szivárvány tövében - 8. rész

Dreams

Vetettem még egy gyors pillantást a tükörbe, és mosolyogva intettem barátnőmnek, aki keresztbe font ujjakkal jelezte, hogy szorít az este sikeréért.

Az ajtót kinyitva Ryan csodáló pillantásával találtam szemközt magam, amit kénytelen voltam hasonlóképpen viszonozni. Csodásan festett fekete öltönyében, mely alatt a nyakánál lazán nyitva hagyva viselte az egyszerű fehér inget.

– Gyönyörű vagy – jegyezte meg csendesen, majd karját felajánlva levezetett a lépcsőn.

– Te sem panaszkodhatsz – feleltem zavartan.

– Csak nem? Végre észreveszed? – incselkedett meglepődést színlelve.

Erre már nem tudtam mit felelni. Rám is átragadt könnyed, vidám hangulata, és halkan nevetve ültem be az épület előtt parkoló rozsdabarna, metálfényű autócsodába. Belülről sem okozott csalódást, hihetetlenül kényelmes bőrülés süppedt be alattam.

– Hű a mindenit! Milyen autó ez?

– Pontiac G8-as. Tetszik?

– Így első ránézésre nagyon. Bár nem néztem volna ki belőled, hogy narancsszínű kocsiban furikázol… – hecceltem végre teljesen ellazulva.

– Jobb szeretem rozsdabarnaként jellemezni, az már igaz! – nevetett rám felszabadultan, miközben épp elhagytuk az egyetemvárost.

– Bárhogy hívod, nekem tetszik!

– Kipróbálod? – intett a kezével a kormánykerék felé.

– Dehogy! – tiltakoztam hevesen. – Hacsak nem a roncstelepre akarsz menni.

Kérdő tekintete láttán újra felnevettem.

– Nincsen jogsim – világosítottam fel. – És ez még semmi, de vezetni sem tudok – tettem hozzá, előre vigyorogva a reakcióján, ami nem is késett.

– Hogy lehet, hogy nincs jogsid? – kérdezte teljesen ledöbbenve. – Én azt hittem, minden tizenhat feletti amerikai az utakon randalírozik!

– Na, pont ezért nincs! Ugyanis én is így hallottam!

Kacagása még akkor is a fülemben visszhangzott, amikor elhagyva a Ross Island Hidat leparkoltunk egy impozáns épület előtt. A bejárat felett a „Dreams” szó állt sejtelmesen foszforeszkáló betűkkel, alatta kisebb, egyszerű felirat: „Étterem és Bár”. A név láttán megtorpantam.

– Miért pont ide jöttünk? – húztam össze gyanakvóan a szemem, de a következő pillanatban már el is szégyelltem magam. Honnan tudhatna Ryan a rémálmaimról? Ez már színtiszta paranoia!

– Mert be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok zűrösebb, mint bárki más. Még akkor sem, ha éjszakai bárokat vezetek – nézett komolyan a szemembe.

– Honnan…

– Honnan tudtam, hogy erre gondoltál? Mindenki azt hiszi, hogy mivel bártulajdonos vagyok, ráadásul ilyen fiatalon, biztosan züllött és korrupt életet élek. Sőt, ha már itt tartunk, néhányan egyenesen a maffiáról suttognak – nevetett fel keserűen.

– És hogy akarod bebizonyítani az ellenkezőjét? – léptem hozzá közelebb kihívóan.

– Gyere! – mondta és kézen fogva a bejárathoz vezetett.

Együtt léptünk be az íves kétszárnyú ajtón. Odabent kellemes, lágy zene és meghitt félhomály fogadott. A fényt főként az asztalokon villódzó mécsesek szolgáltatták, melyek furcsa, „repedezett” üvegpoharakban pislákoltak, fény és árny játékát vetítve mindenhová. A mélybordó falakon, az asztalok magasságában, széles tükörmozaik sáv futott körbe, és a mennyezet is ugyanezzel a technikával készült, melynek köszönhetően a kis táncoló fénypontok szikrázva szóródtak szét és verődtek vissza minden irányból. Persze volt néhány rejtett fényforrás is, mint például az egyik sarokban megbújó bárpult felett, vagy az apró félköríves színpadnál, sejtelmesen megvilágítva azt és az előtte elterülő táncparkettet. Mindez, és a kis kör alakú asztalok is arra utaltak, hogy kifejezetten romantikus vacsorákra rendezték be az éttermet. Ryan egy félreeső asztalhoz vezetett és kihúzta, majd alám igazította a széket, mielőtt helyet foglalt volna velem szemben. Nyugodtan néztem a mécsesek fényében felragyogó zöld szemekbe, és vártam a bővebb magyarázatot.

– Ez a hely… az enyém – kezdte végül halkan. – Szinte pontos mása a többinek.

– Többinek?! Mégis mennyi az a többi? – Ledöbbent arcomat látva, végre újra felnevetett.

– Nem olyan sok. Egy van otthon Vancouverben, és még egy-egy San Franciscoban és Los Angelesben.

– És miért pont ez lett a nevük?

– Mert ez a hely tényleg az… Egy álom! Apám álma, az enyém, és a családomé… Az a helyzet, hogy apám idejében tényleg volt némi alapja a pletykáknak – kezdett mesélni az arcomat fürkészve. – Amikor meghalt és rám hagyta az első klubot, megígértem neki, hogy nem hagyom veszni, és elérem, ami neki nem sikerült…, hogy végre ne lezüllött drogosok és bűnözők találkahelye legyen. De végig attól tartottam, hogy csak délibábot kergetek… Ez a hely a bizonyíték rá, hogy az álmok néha igenis valóra válhatnak – fejezte be, tekintetét büszkén körbehordozva a termen.

Közben megkaptuk a vacsorát és csendben falatoztunk, amikor ismét eszébe jutott valami.

– De igazából nem csak az enyém a dicsőség. Családi vállalkozás. Az arculat például főleg a nővérem érdeme.

– Nagyon hangulatos és… különleges – találtam rá az ide illő kifejezésre egy kis bort kortyolgatva.

– Nem mindig ilyen ám – nézett rám talányos mosollyal. – Szombaton például sokkal több a fény és rengeteg az ember. Olyankor a latin táncok szerelmesei veszik birtokba a helyet. Péntekenként pedig karaoke est van.

Miután a pincérek az utolsó asztalokat is leszedték, néhány rejtett lámpa elsötétedett és még inkább homályba burkolózott a terem. Éppen annyi fény volt, hogy még láttam Ryan csillogó szemeit és az ajkain játszó mosolyt. Ekkor kissé felerősödött a színpad megvilágítása, odavonzva az emberek tekintetét, és a láthatatlanul helyet foglalt zenekar játszani kezdett.

– Szabad? – Ryan felállt és kezét nyújtva várt a válaszra.

Lassan táncolni kezdtünk a rumba visszafogottan ritmusos, mégis tüzes érzelmeket ébresztő zenéjére. Soha nem tudtam igazán kivonni magam a hatása alól, és most, Ryan karjaiban, még inkább magával ragadott a hangulata. Valószínűleg az a pár korty bor is közrejátszott ebben, amit a vacsorához elfogyasztottam, de nem érdekelt. Átadtam magam a zenének, és végre zavartalanul élveztem Ryan közelségét.

Egész este felváltva beszélgettünk és táncoltunk. Minden érdekelt, ami vele kapcsolatos. Könyvekről, filmekről, zenéről, családról csevegtünk. Én a gyerekekről beszéltem neki, az iskoláról és Faith-ről, ő pedig vicces történeteket mesélt a sportklubban tartott óráiról és a Daryllel elkövetett gyerekkori csínyeikről. Szinte repült az idő. Észre se vettem, és már éjfél volt. Nem akaródzott megszakítani az estét, de másnap óráink voltak. Kelletlenül bár, de kocsiba ültünk, és mindketten gondolatainkba merültünk a hazaúton. Azon tépelődtem, vajon nem követek-e el óriási hibát, ha hagyom, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Nem mertem ránézni, nehogy kiolvassa a szememből vívódásomat. Nem tudom, az ő fejében mi járhatott, de a szemem sarkából láttam, hogy időről időre rám pillantott. A motor halk duruzsolásán kívül semmi nem törte meg a csendet. Nem igazán figyeltem merre járunk. Azt se vettem észre, hogy megálltunk, csak amikor kinyílt mellettem az ajtó. Mosolyogva megköszöntem, kiszálltam és félrehúzódtam, hogy bezárhassa. Kicsit váratlanul ért, amikor elém lépett, így én közé és az autó közé szorultam. Tétovázott. Felemelte a kezét, és gyengéden végigsimított az arcomon, egészen a nyakam vonaláig. Szinte alig éreztem, nem tiltakoztam. Ez segíthetett neki a döntésben, mert lassan hozzám hajolt, és száját leheletfinoman az enyémhez érintette egyszer, kétszer, háromszor… Átkaroltam a nyakát, lábujjhegyre álltam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, és viszonoztam óvatos csókjait. Felbátorodva, egyre hevesebben tapadt ajkaimra, amikor hirtelen egy kép villant át az agyamon… Egy másik férfi szorított és csókolt durván, felsértve bőrömet, nyelvét a számba erőltetve. Az emlékkép hatására ellöktem magamtól Ryant és szorosan összefonva magam előtt a karjaimat, levegő után kapkodtam. Kiülhetett az arcomra a borzalom és az undor, mert szinte könyörgő szemekkel hátrált el tőlem.

– Istenem! Ne haragudj! – nyögte. – Nem tudom mi ütött belém, én nem akartam… semmit… rád erőltetni! Kérlek, bocsáss meg!

Én csak meredtem rá, míg be nem ugrott a Dr. Turnerrel folytatott beszélgetés. Mit is mondott? Bizalom. Igen, ez az! Valahogy túl kell lépnem ezen! Bízom Ryanben! Ujjaimat finoman a szájára tettem, hogy belé fojtsam a további mentegetőzést, és újra hozzá léptem.

– Csak ölelj át, kérlek.

Szorosan átöleltem a derekát, és arcomat a mellkasába fúrtam, hogy jobban érezzem megnyugtató illatát. Egy pillanatig felemelt karokkal tűrte, majd magához szorított, és gyengéden simogatni kezdte a hátamat.

– Bocsáss meg! – suttogta újra. – Többé nem fordul elő.

Erre nem tudtam mit mondani. Még nem.

Aznap éjjel megint álmodtam. De az álom ezúttal más volt.

Ryannel táncoltam, majd hirtelen megváltozott a kép, és, ahogy este is, egy másik férfi karjaiban találtam magam. Az arcát most sem láttam tisztán, de a kék szemekben lángoló őrület és a torkából felszakadó vad hörgés szinte eszemet vette. Menekülni próbáltam. Ellöktem magamtól és hátrálni kezdtem, de valamiben megbotlottam, és a férfival együtt elvágódtam a sáros talajon. Éles fájdalmat éreztem a bal karomban. Odakaptam a jobb kezem, és rémülten láttam, hogy csupa vér. Ordítani kezdtem.

Izzadságban fürödve ébredtem, és pár percig nem igazán tudtam, hol is vagyok. Egyedül voltam a szobában. Úgy tűnik, Trisha ma korán kelt. Zsibbadt végtagokkal és még zsibbadtabb aggyal vonszoltam magam a fürdőszobáig. Levetkőztem, beálltam a zuhany alá, és megnyitottam a meleg vizet. Amikor már égette a bőröm, állítottam rajta, és a fal mentén lecsúszva a sarokba kuporodtam. Nem tudtam sírni. Egy csepp könnyet sem ejtettem, mióta megtudtam, mi történt velem a folyóparton. Eddig nem is igazán éreztem késztetést. Talán, mert az emlékek teljes hiánya elhitette velem, hogy mindez meg se történt. De most, hogy mind több emlék szivárgott elő elmém mélyéről, egyre rosszabbul éreztem magam. Legszívesebben összetörtem volna valamit, hogy enyhítsem a feszültséget.

Kissé felfrissültem a langyos víztől. Kikászálódtam a zuhanyfülkéből, és kezemmel letörölve a tükörre lecsapódott párát, reménytelenül néztem farkasszemet elmosódott képmásommal.

A rajzterembe érve egyenesen az állványhoz sétáltam, ügyet sem vetve a többiek csodálkozó tekintetére, és egy tiszta vásznat felhelyezve dolgozni kezdtem. A fehér háttérből lassan kibontakozott egy tükör körvonala, a vízmaszatos felületen pedig homályos, kétségbeesett önmagam arcmása, mintha tenyeremet nekifeszítve a tükörből bámulnék ki a való világba. Mögöttem egy felismerhetetlen, arc és személyiség nélküli emberi alak állt párafelhőbe burkolózva. Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, levegőre van szükségem, félbehagytam a munkát. Megígértem a művemet döbbent arccal szemlélő Morris mesternek, hogy később még dolgozom rajta, beáztattam az eszközeimet, és ugyanúgy távoztam, ahogy jöttem. Kábán, köszönés nélkül, kerülve, hogy bárkire is ránézzek.

Sok időm volt még. Ismét lezuhanyoztam, kiszedtem a hajamból a festékmaradványokat, kényelmes melegítőbe és sportcipőbe bújtam, majd laptoppal a hónom alatt kivonultam a parkba. Letelepedtem egy fa alá, és írni kezdtem.

Drága Faith,

Sajnálom, hogy nem kerestelek mióta elváltunk, de kissé összekuszálódott az életem az utóbbi pár napban. Már, ha lehet még annál is kuszább, mint amikor téged megismertelek.

A helyzet az, hogy, bár nem hittem neked, tényleg találkoztam valakivel. De bizonytalan vagyok, vagyis tegnap estig az voltam. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy nehezítene vagy segítene-e a helyzetemen, ha most kapcsolatba bonyolódnék valakivel. Ráadásul róla is keringtek furcsa pletykák, amiket persze azóta megmagyarázott, és én, számomra is meglepő módon, bízom benne. Most már csak azt kell eldöntenem, hogy készen állok-e arra, hogy érzelmileg elkötelezzem magam. Bár attól tartok az érzelmeim alakulásába nem nagyon van beleszólásom. Már így is jóval többet érzek iránta, mint ami normális lenne egy 2-3 napos ismeretség után.

Nehezíti a dolgot, hogy egyre több emlékfoszlány tör felszínre az erdőben történtekről, de sajnos a támadóm kilétét még mindig teljes homály fedi. Attól tartok, soha nem is fogom tudni felidézni az arcát.

Kár, hogy nem vagy itt mellettem! Szükségem lenne most egy jó adagra az energiádból és a mindent elsöprő, derűs optimizmusodból!

Írj, amint tudsz!

Ölellek

Madison

Ui.: Felhívott a kék szemű szuperpasi a plázából?

Miután elküldtem a levelet Faith-nek, hátamat a fa törzsének támasztva üldögéltem tovább, és élveztem a nyári napsugarak cirógató melegét. Azt hiszem, el is bóbiskoltam, mert hirtelen felcsendülő izgatott kiáltások térítettek magamhoz. Gyorsan felpattantam, és a hangokat követve a művészeti épület irányába kezdtem szaladni. Döbbenten láttam, hogy az egész csoport ott ácsorog a terem ajtajában, és a romok között ténfergő Mr. Morrist figyelik.

– Valaki feltörte a termet! – újságolta izgatottan Sarah.

– De nem igazán értem miért – mondta tanácstalanul széttárva a karját tanárunk. – Hiszen itt nem nagyon vannak értékek, és ha jól látom, nem is hiányzik semmi. Mintha nem is érdekelte volna más a betörőt, csak a ti műveitek. Nem értem…

Attól tartottam, én nagyon is értem. Miattam történt. Csak a támadóm lehetett. Ezek szerint nem képzelődtem, amikor azt hittem, figyelnek. És ő lehetett a titokzatos rokon is, aki a kórházban érdeklődött utánam. Azzal valószínűleg tisztában van, hogy nem tudtam azonosítani, hiszen ellenkező esetben már kereste volna a rendőrség. Biztos azért volt kíváncsi a munkáimra, hátha azokból megtudja, mennyire emlékszem pontosan. Istenem, még jó, hogy nem volt itt senki! Belegondolni is rossz, hogy miattam megsérülhetett volna valaki. Mivel a rendőrség kiérkezéséig nem nyúlhattunk semmihez, lassan szétszéledt a társaság. Azon gondolkoztam, vajon most már békén hagy-e. Hiszen a rajzaimból csak azt szűrhette le, hogy még önmagammal sem vagyok tisztában, nemhogy a történtekkel. Mindenesetre jobb, ha felhívom a rendőrséget. Tudniuk kell a történtekről. A szobába visszaérve többször is megpróbáltam elérni Travis Powell nyomozót, de sajnos egyszer sem tudták kapcsolni. Meghagytam a számom, és hogy amint tudnak, hívjanak vissza.

A táncteremben ezúttal nem foglalkoztak velem. Elmélyülten sugdolóztak, amikor megérkeztem. Odasétáltam kedvenc szobatársamhoz, és leültem mellé a földre.

– Miről folyik ma a susmus? – kérdeztem szikrányi érdeklődés nélkül, a banda felé intve a fejemmel.

– Fogalmam sincs – felelte –, de majd’ megöl a kíváncsiság, hogy min csámcsognak már megint! – duzzogott, fürkésző pillantásokat vetve a terem másik vége felé.

Persze, amint Zac megérkezett, már nem is foglalkoztatta annyira a nagy rejtély. Én is örömmel vettem, amikor Ryan végre megjött. Egyenesen hozzám sétált, átkarolta a derekamat és magához húzott. Hirtelen még a betörés ténye is jelentéktelenné zsugorodott.

– Hiányoztál – suttogta a fülembe. – Egyre kevésbé élvezem a zeneórákat. Lehet, hogy át kellene nyergelnem a képzőművészetekre – nyomott töprengő arccal puszit az arcomra, mire mindketten felnevettünk.

Erre már Beverley-ék is felfigyeltek, és úgy tűnt, a szőkeség nem is hagyja szó nélkül a jelenetet. Szerencsére megérkezett Mrs. Torres, és elkezdtük az órát. Ma a Slowfox volt soron, amiről mindig a Rózsaszín párduc zenéje jut eszembe. Ezen persze megint nevetnem kellett. Jókedvem ragadósnak bizonyult, Ryan és Zachary is vette a lapot, így szinte az egész órát végig bohóckodtuk. Ezúttal még a tanárnőtől is csupán néhány rosszalló pillantást kaptunk. Talán neki tényleg jó napja volt. Szinte meg is feledkeztem a rajzteremben történt incidensről. Óra után a földön elterülve ejtőztünk. Mivel megint kihagytam az ebédet, és mint kiderült Ryan is, éppen kő – papír – ollóval próbáltuk eldönteni, kié legyen a táskámból előkotort müzli szelet. Háromból kétszer én nyertem. Kaján vigyorral bontogattam a nyereményemet, de Ryan hirtelen felkapott.

– Most bajban vagy! Nem kellett volna kikezdened az erősebbel. Ha nem adod ide, itt fogsz megöregedni – az arcán játékos elszántság tükröződött, a szemei smaragdként csillogtak. Úgy tűnt, nem különösebben bánná, ha a második lehetőséget választanám. Ám legyen!

– Én így is meg tudom enni, te viszont el fogsz fáradni – nevettem rá kárörvendően, és beleharaptam az édes szeletbe. – Ráadásul, megöregedni… veled… a karjaidban… kifejezetten csábító ajánlat!

– Na, megállj!

Ha nem tudtam volna, hogy csak játszik, megijedtem volna a válaszom hatásától. Zöld szemei, ha lehet még ragyogóbbá váltak a benne felcsillanó örömtől, ugyanakkor gonosz kis félmosoly jelent meg a szája szegletében, és őrületes táncba kezdett. Úgy a negyedik vad forgásnál inkább felajánlottam neki az édesség maradékát. Amikor azonban letett, nyelvet nyújtottam rá, és gyorsan még egyet haraptam belőle.

Trisha és Zac röhögve figyelték az utolsó falatért folytatott ádáz küzdelmet. Alig hallottuk meg, hogy csörög a mobilom.

– Trish, felvennéd? – kiáltottam oda neki nevetve. Éppen Ryan csiklandozása elől próbáltam menekülni. – Ki az? – kérdeztem, mikor végre megint levegőhöz jutottam.

– A rendőrség – nyújtotta át Trish kérdő arccal a telefont.