Érdekes pályázat

William indított hónapokkal ezelőtt egy nagyon érdekesnek ígérkező pályázatot, melynek az volt a lényege, hogy a beküldött novella mellé saját készítésű (rajz vagy fotó) illusztrációt kellett csatolni. Az értékelésnél számított volna, hogy milyen a cím, a kép és a szöveg kapcsolata, összhangja. Sajnos azonban se értékelésre, se eredményhirdetésre nem került sor, mert sokan nem küldték be a pályaművüket. Én viszont úgy döntöttem, ha már megírtam, megmutatom nektek! :-D Jó olvasást!

Kalandos reggel

Gyönyörű reggel volt, kívánni se lehetett volna szebbet. Még nedves volt a fű. A hajnali harmat cseppjei ott ültek a fűszálak végén, és élvezték, ahogy a meleg napsugarak csillámló fénnyel ajándékozzák meg őket, továbblendítve létezésüket egy következő szintre. Mire a kis vízcseppek a szem számára láthatatlan részecskékké válva elillantak, én már a folyóparton sétáltam. Figyeltem, ahogy a víz fehér tajtékot vet a magas partfalnak ütközve. Sebesen száguldott tova, mintha halaszthatatlan dolga lenne valahol messze. Mindig szerettem volna megtudni, hova is tart. Lejjebb másztam kicsit a gyökerekbe kapaszkodva, hogy még jobban érezhessem a tiszta víz és az agyagos föld illatának mámorító keverékét, amikor hirtelen ott termett a lehetőség az orrom előtt. Az egyik gyökérben megakadt valami. A tökéletes csónak, amivel követhettem a folyó útját.

– Jól van, nagyfiú, most vagy soha – mormoltam, mielőtt elengedtem a kapaszkodómat, hogy elkaphassam a következőt.

Így haladtam fokozatosan egyre lejjebb, amikor hirtelen rémült kiáltások ütötték meg a fülem.

– Ne, Zénó! Mit csinálsz?! Meghibbantál?! – Ez kétségkívül Brúnó hangja volt. Ő volt a legjobb barátom.

Megtorpantam egy pillanatra és lenéztem az alattam tátongó mélységbe, de bizonytalanságom csak addig tartott, míg meg nem hallottam a következő felkiáltást.

– Zénó, te tökkelütött, meg akarsz halni?! – Ki más nevezne tökkelütöttnek, mint a bátyám.

Csak azért is továbbmásztam.

– Még hogy tökkelütött – morogtam magamban. – Most megmutatom, hogy nem vagyok az.

– Zénó, ne csináld! – Ezt a lágy hangot ezer közül is felismertem volna. Mit keres ő itt ilyen korán? Biztos megint Artúrral lesz közös programja – gondoltam szomorúan.

Megpróbáltam felnézni, hogy láthassam az arcát is, de túlságosan meredek volt a part. Egy kiszögellés előttem azonban éppen arra várt, hogy átugorjak rá. Mélyen benyúlt a folyómeder fölé, így végre megpillanthattam szerelmem bájos, kipirult arcát.

– Bíborka! Te hogy kerülsz ide? – bukott ki belőlem a kérdés.

Legszívesebben azonnal visszaszívtam volna, amikor láttam, hogy komorul el a tekintete, de ezt sajnos már elszúrtam.

– Hozzád jöttem, de ha nem akarod, hogy itt legyek, akár el is mehetek – vágta rá azonnal duzzogva, és meg se várva a választ, elfordult.

Hozzám?! Nem a nagymenő Artúrhoz jött, hanem hozzám, Zénóhoz, a kis, ügyetlen senkihez?!

– Ne haragudj, nem úgy értettem! – kiáltottam utána szinte rimánkodva. – Csak meglepődtem...

– De mi a fenét keresel odalent? – szólt közbe udvariatlanul Artúr.

– Ki akartam próbálni valamit.

– Hogy hogy lehet a legértelmetlenebb módon meghalni?! – Artúr dühös fújtatásán keresztül is meghallottam Bíborka sikkantását.

– Ne ijesztgesd már – szóltam rá mérgesen. – Nem lesz semmi bajom. Csak csónakázok egy kicsit. Délre itthon is leszek. Nyugi Bíborka, semmi nincs, amiért itt hagynálak. Visszajövök – ígértem, majd újra a nedves falhoz sétáltam, hogy megkeressem a következő lépcsőfokot lefelé. Ügyesen elkaptam egy gyökér végét és megvetettem a lábaimat, de a következő pillanatban éreztem, ahogy a nedves agyag megcsúszik alattam. Rémült kiáltásom fentről háromszorosan verődött vissza, mielőtt halálos csend telepedett volna ránk. Egyikünk se mert megszólalni. Én azért, mert attól tartottam, ha csak kinyitom a számat a rög, amiben megkapaszkodtam kifordul a helyéről, a többiek gondolom azért, mert nem akarták még ők is a frászt hozni rám. Persze a bátyám most se bírta sokáig.

– Nem lesz semmi bajom! – ismételte affektálva iménti kijelentésemet. – Ja, azt látom! Na most légy okos, te...

– Hagyd már! – szakította félbe Brúnó. – Inkább segítsünk neki!

– Mégis hogyan, okoska?! Nem érjük el, ahhoz túl messze van.

– Talán, ha lenyújtanánk neki valamit... – hallottam meg Bíborka bátortalan hangját.

– És mit? Egy fűszálat?

Kezdtem egyre dühösebb lenni Artúrra.

– Inkább menj haza, Artúr! Megoldom nélküled is! – kiáltottam fel, mire vészesen csúszni kezdtem a zúgó víztömeg felé.

Először megijedtem, de azonnal bevillant a mentő ötlet. Ha elég ügyesen mozgok, és irányítani tudom magam, akkor beleugorhatnék a csónakba. Vettem egy nagy levegőt, és már éppen elrugaszkodtam volna, amikor fentről váratlan segítség érkezett. Egy pillanatig se gondolkoztam, megkönnyebbülten kapaszkodtam egyre feljebb.

– Gyerünk Zénó, ügyes vagy – biztatott Bíborka és Brúnó kánonban.

– Siess öcsi, nem biztos, hogy a végtelenségig bírni fogja – dörmögte Artúr nagyokat nyögve.

Hogy gyorsabban haladjak, ő is húzni kezdett. Nem volt időm meglepődni, hogy mégis segít. Majd ha már biztos talaj lesz a lábaim alatt. Amikor végre felértem, három fekete szempár nézett vissza rám megilletődötten. Még fel se ocsúdtam, máris a nyakamban voltak és úgy öleltek – még Artúr is –, hogy alig kaptam levegőt.

– Azért mentettek meg, hogy most megfojtsatok? – nyögtem haloványan, de azért jó alaposan vállon bokszoltam Artúrt.

– Megérdemelnéd, öcskös, de szerencséd van, hölgyek előtt nem verekszem.

Összeölelkezve álltunk és bámultuk a kavargó mélységet.

– Egyáltalán mi ütött beléd? – szegezte nekem a kérdést hirtelen Bíborka. A tekintete értetlenséget tükrözött, és csalódottságot. Ez utóbbi szíven ütött.

– Én csak... bizonyítani akartam – suttogtam szégyenkezve.

– Mégis mit, és kinek? – nézett rám megütközve.

Artúr lehajtott fejjel állt és a földet rugdalta. Megfordult a fejemben, hogy azt mondom, ami az ő fejében is járhatott, de végül az igazság mellett döntöttem.

– Magamnak. Azt, hogy rám is vár valami az életben – Erre már mindhárman meglepetten kapták fel a fejüket. – Artúr az elsőszülött, ő a hatalom örököse. Te – néztem Bíborka könnyes szemébe – az új generáció tanításában találtad meg a hivatásod, ráadásul a sorsod meg van írva, hiszen csecsemő korod óta Artúrnak vagy szánva. Te pedig – siklott át a tekintetem a barátomra –, szintén fényes jövő előtt állsz a seregben. Csak én bolyongok itt köztetek, mint valami holdkóros, keresve önmagamat, és közben még a sorssal is megpróbálok szembeszállni – néztem az utolsó szavaknál egyenesen Bíborka szemébe.

– Te tényleg zakkant vagy, öcsi! – röhögött fel Artúr, ezúttal azonban nem zavart, mert már úgyis kezdett túlzottan kínossá válni a helyzet. – Nem akarhatod, hogy ne legyen választási lehetőséged!

– És, csak úgy mellékesen, a szüleink már rég letettek az összeházasításunkról. Azt hiszem, az én apám akkor fújt végképp visszavonulót, amikor a bátyád tavaly titokban eljegyezte azt a...

– Ki ne mondd! – vágott közbe Artúr vigyorogva. – Így utólag, szörnyű ötlet volt, de bevált, nem? Na és amikor te kezdted el híresztelni, hogy mást szeretsz?

– Az igaz volt – sütötte le a tekintetét szégyenlősen, majd félszegen rám pillantott.

A hirtelen rám törő euforikus érzés hatása alatt állva, alig hallottam meg barátom szavait.

– De még ha igazad is lenne, akkor sem indulhatsz csak úgy útnak a semmibe, ráadásul egyedül!

– Igazad van – térített magamhoz a józan hang. – Legközelebb először gondolkodom, és nélkületek sehová nem megyek többet! – ígértem ünnepélyesen.

Mielőtt hazaindultunk volna, még egyszer lepillantottam a fodrozódó vízfolyamra. A hatalmas levél már sehol sem volt, elsodorta az ár. A meredek fal mentén azonban ott lógott életem megmentője, a lila harangvirág, emlékeztetve arra, hogy csupán egy hajszálon múlt hangya-életem.