KÉPzeld el! – Novella- és versíró pályázat

Újabb pályázati novellát osztok meg veletek, ezúttal a Deszy által meghirdetett KÉPzeld el! – Novella- és versíró pályázatra beküldött művemet. A pályázat lényege az volt, hogy mindenkinek egy egyedi, csak neki szánt képből kellett ihletet merítenie, arról történetet vagy verset írnia. Sajnos eddig még itt sem került sor sem értékelésre, sem pedig eredményhirdetésre, mivel azonban már nem titok, hogy melyik az én művem, tekintve, hogy a névtelen közönségszavazás már elég régen lezárult, úgy döntöttem, itt is közzéteszem az írást. Remélem, azért ha módjában áll, Deszy megismerteti velünk a zsűri véleményét. Addig is, jó olvasást!

Az Orákulum

Hirtelen lépett elém a párocska az út mentén álló kocsisor takarásából. A másodperc törtrésze alatt cselekedtem. A következő pillanatban megpillantottam a felém száguldó fényszórókat, és a hallójárataimat megtöltötte a hatalmas monstrum kürtjének hangja. Újabb korrekcióra már nem volt idő. Fém ütközött fémmel, hatalmas erővel. A csattanás újra és újra lejátszódott a fejemben, ahogy a visszhang verődik ide-oda a barlang falai között. A közeledő szirénák visítása még eljutott hozzám az öntudatlanság sűrű ködén át, mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség.

***

A kirakatokat nézegettem a fő utcán, amikor először megjelent előttem. Egyszerűen beúszott a látóterembe, mint egy diavetítés következő képkockája. Egy női alak, mellei előtt keresztezett karokkal. Már önmagában a jelenség is furcsa volt, és biztosra vettem, hogy azonnal szert tennék egy csinos kis muszáj-dzsekire, ha bárkinek elmondanám. De, mintha ez nem lett volna elég, rátett egy lapáttal, hogy nem ám szimpla erotikus hallucináció volt, nem, az túl hétköznapi lett volna. Ez a nő valami hihetetlen módon titokzatos és... túlvilági volt – igen, ez a helyes kifejezés. Az arcát nem is láttam, mert szinte teljesen eltakarta az a szakadt lepel vagy köpeny, amit viselt. Jó, bevallom, azért a szája felkorbácsolta az érzékeimet – barátom, azok a duzzadt ajkak. No, meg az se volt mellékes, hogy a csuha alatt látszólag semmit nem viselt. De perverz vágyak ide vagy oda, azért nem szívesen találkoztam volna vele egy félhomályos sikátorban. És ami a legjobban zavart, az a kéztartása volt. Mutatott valamit. Azt is tudtam, hogy tudnom kellene, hogy mit, de egyszerűen nem akart az eszembe jutni. Na, ez betett. Napokig nem aludtam rendesen. Így van ez, ha az ember nem tud megfejteni egy rejtélyt, pedig a megoldás majd kiszúrja a szemét. Felettébb zavart, hogy nem jöttem rá, mit jelentenek a kézjelek. Ja, és még ott volt a nyaklánca. Mintha önálló életet élt volna. Bár a kép egy festményhez hasonlított leginkább, az a micsoda a nő nyakában állandóan változott. Világított és esküdni mernék rá, hogy egy apró tornádótölcsér kavargott benne. Aztán meglökött az a lökött, és a kép szertefoszlott.

Másodjára a totális frászt hozta rám, és sajnos a körülöttem lévőkre is. Éppen dolgoztam ugyanis. Nyugodtan ültem egy értekezleten, és a szemben ülő kollegina dekoltázsát fixíroztam, amikor ez a látomás vagy mifene megint felbukkant a semmiből. Ez még nem is lett volna akkora gond, ha nem váltják fel villanásszerű képkockák. De felváltották! A medálban forgó fénylő széltölcsér hirtelen kitört és többszörösére nőtt, mire én a székemet felrúgva, üvöltve ugrottam egyet.

– Valami baj van, Mr. Thomas? Mr. Thomas! Mr. Thomas, rosszul van? – Csak nagy sokára juthatott el a tudatomig a főnök hangja, mert közben már a földön hevertem és egy olyan filmet néztem, amire sosem váltottam jegyet. Mikor a hallucinációt ismét fölváltotta a valóság, a bögyös Suzy épp fölöttem hajlongott. Azt hittem, a mellei rögvest kibuggyannak a blúzából.

– Valaki hívjon orvost!

– Nem, khm, nem szükséges, már jól vagyok – próbáltam zavartan talpra kecmeregni. – Kevés idebent a levegő, nem gondolják?

Az hiányzott a legkevésbé, hogy dokit hívjanak. Egyenes utam lett volna a diliházba.

– Biztos benne, Mr. Thomas? Eléggé ránk ijesztett az imént? – Persze, hogy a főnök is ilyenkor játssza az aggódó felettest.

– Biztosíthatom, asszonyom, hogy minden rendben. Csupán egy kis pánikroham. Nem igazán szeretem a zárt helyeket, tudja? Talán, ha kinyithatnék egy ablakot...

– Persze, persze, csak nyugodtan... Hol is tartottunk? – És már vissza is tért a hirdetésszervezők kioktatásához.

Én bezzeg nem folytathattam, amit félbeszakított az a csuklyás nőszemély! Egyrészt, mert Suzy közben kiment kávét főzni, másrészt, mert folyton azok a szörnyű képek kísértettek, amiket láttam. Igaz, csak egy-egy pillanatra villantak fel, de az éppen elég volt. Mozi, lángok, pánik, robbanás, vér és még több vér...

Az éjszakám még az előzőeknél is rosszabbul alakult, és a másnap se lett jobb. Már rutinos voltam, amint megláttam a véres arcú – ja, mert az volt, véres volt az arca, már amennyi látszott belőle –, világító nyakláncú csajt, felpattantam és kirohantam a wc-re. Persze közben felborítottam egyet s mást, de ezúttal legalább csak azt hitték, sürgős a dolog.

– Ki a fene vagy te, és mit akarsz éppen tőlem?! – robbantam be fojtott hangon üvöltve a helységbe.

Persze nem jött semmi válasz. Megálltam a tükörrel szemben, mindkét kezemmel a mosdót markolva, és homlokomat a hideg üveglapnak támasztottam. Kész, bediliztem – gondoltam.

A műsorismétlés sem segített túlzottan. A katasztrófafilm ugyanis, ami már elsőre sem tetszett, közben megint vetítővászonra került a fejemben. Láttam a zsúfolt mozit, majd ahogy az egyik hátsó sorban fellobbannak a lángok. A nézők pánikszerűen menekültek volna, de a tűz körbevett mindent. A következő kockán a lángok robbanásszerűen megnőttek, az emberek úgy repültek minden irányba, akár az elhajított fáklyák. Mindent beborított a vér és a korom, sűrű füst terjengett a levegőben.

Ezúttal azonban feltűnt, hogy a szörnyűségek némafilmként, egyetlen árva hang nélkül játszódtak le. És akkor bevillant! Jelbeszéd! Elég rég volt már, amikor azt a cikket írtam a fogyatékkal élők diszkriminációjáról, de azért még emlékeztem néhány kézjelre, amiket az a csinos siketnéma lány mutatott. Gyorsan visszamentem az asztalomhoz és rákerestem a neten a jelbeszédre. Nem kellett sokáig keresgélnem, szinte elsők között behozott egy oldalt, ahol képpel is illusztrálták a leírtakat. Végigböngésztem az abc-t, sikertelenül, és már éppen csalódottan fel akartam adni, amikor megpillantottam a következő képet, amin a számokat mutatták. A megfejtés pedig kilenc és négy! Na jó, de mi kilenc és mi négy?! Esetleg kilencvennégy? Vagy, tekintve a keresztbe fektetett karokat, kilencszer négy? Úgy meredtem a monitorra, mintha az tehetne az őrültekházáról, amivé az életem változott röpke öt nap alatt.

***

– Üdvözlöm, Mr. Thomas! Örülünk, hogy újra köztünk van – mosolygott rám egy telt, vöröses hajú, fehér kötényruhát viselő nő.

– Hol vagyok, és hogy kerültem ide? – vágtam a szavába kissé udvariatlanul.

Megint rámtörhettek a látomások, és azok a barmok orvost hívtak – bosszankodtam magamban. – Biztosan azért nem emlékszem, mert leszedáltak. Fel akartam kelni, de a meglepően erős kezek visszanyomtak a fertőtlenítő szagú párnára.

– Csak semmi hirtelen mozdulat – dorgált meg kedveskedve. – Elvégre egy hétig nem volt magánál... Ugye nem akar rosszul lenni?

– Hogyhogy egy hétig?! Mi történt?

– Autóbalesete volt, nem emlékszik? – nézett rám összehúzott szemmel. Bizonyára észrevette az arcomon a felismerés jeleit, mert megnyugodva csacsogni kezdett. – Nagyon szerencsés fickó maga, ugye tudja? Egy ilyen ütközést szinte karcolásokkal megúszni! Csak az a fránya eszméletvesztés... Az összes lelete negatív lett, fejsérülésnek nyoma sincs, maga mégis kómába esett. De hála az égnek, most már biztos minden rendben lesz! Egyébként...

Ezen a ponton elvesztettem a fonalat. Egy hét kóma?! Akkor az egész sci-fibe illő látomásosdi, minden, amit a csattanás után átélni véltem, csupán lázálom volt?! Mit mondjak, hatalmas megkönnyebbülés. Ezek szerint mégse őrültem meg. Annyira megörültem, hogy még az ezt követően kapott kórházi koszt miatt is elfelejtettem panaszkodni.

Pár nap múlva, miután ezer és egy vizsgálatot elvégeztek rajtam, végre hazamehettem. Amint kiléptem a hatalmas ajtón, szinte felkapott az orkán erejű szél, és a vízszintesen záporozó esőcseppek pillanatok alatt eláztattak, tetőtől talpig. Még mielőtt leinthettem volna egy taxit, a szemem sarkából megláttam valamit, ami megtorpanásra késztetett. Megmerevedtem a mozdulat közepén, és a jelenés felé fordultam, hogy lássam, nem csak a szemem káprázott-e. A halovány, pulzáló fény ugyan nem volt sehol, de ott ahol láttam, egy csuklyás, bő esőkabátot viselő alak tűnt el a sarkon. Mint akit megbabonáztak, úgy indultam utána, fittyet hányva a zuhogó esőre és a cipőmben cuppogó nedvességre. Befordulva a következő utcába, szembe találtam magam látomásaim főszereplőjével, teljes életnagyságban. A városi mozi óriásplakátja előtt álltam. Ugyanaz a szakadt köpeny, a véres, árnyék rejtette arc, azok a csókra csábító ajkak, ugyanaz az érdekes póz, és a titokzatos világító medál. Ami a rémképekből hiányzott, az a hatalmas felirat volt:

Az Orákulum

Premier: szeptember 4.

A mellettem elhaladó emberek valószínűleg őrültnek néztek, pedig most nem gyötörtek víziók. Csak álltam ott, és önfeledten röhögve fogadtam a továbbra is változatlan intenzitással érkező égi áldást. Amikor végre sikerült lecsillapodnom, hasogató oldalamat lapogatva vettem egy félfordulatot, és megindultam a mozipénztárak felé. Gondoltam, ha már annyira befészkelte magát a tudatomba ez a film, hogy még önkívületi állapotomban is erről képzelődtem, akkor talán érdemes megnézni.

– Jó napot! – köszöntem udvariasan az üveg mögött ülő fiatal lánynak. – Egyet kérnék Az Orákulum premier előadására.

– Jó napot! Szerencséje van, még van egy szabad hely. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára teltházas egy filmünk.

– Akkor csak jó lehet! Ennyi ember nem tévedhet, igaz?

– Amint elszabadulok innen, én is megnézem – válaszolta mosolyogva a lány. – Jó szórakozást!

A jókedvem pontosan addig tartott, míg be nem léptem a kijelölt terembe. Életemben először valóban pánikroham kerülgetett. Ez AZ a terem volt! Végigpásztáztam a hátsó sorokat, és amikor felfedeztem a látomásaimból már ismerős, a tömegből egy fejjel kimagasló fiút és a mellette ülő piros hajú lányt, gondolkodás nélkül fordultam sarkon. Kirohantam az ajtón, végig a folyosón, az elképedt pop-corn árusok mellett, és csak akkor torpantam meg, amikor a jéghideg eső újfent a nyakamba zúdult, és kijózanított. Hova megyek? Mit csinálok? Hiszem bent teltházas előadásra készülnek! Valamit tennem kell! Meg kell mentenem azokat az embereket! De mi van, ha az egész csak az én őrült elmeszüleményem?! Nem töprenghettem sokáig. Vállalnom kellett a kockázatot, hogy esetleg bolondnak néznek. Valami oka csak volt, hogy csodával határos módon túléltem a kamionnal való ütközést. Aztán gondoltam egyet, és az egyik utcai telefonhoz sétáltam. Egy névtelen bejelentés. A bombariadót kötelesek kivizsgálni. A kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad.

Csupán egy perc kellett, és a tömeg özönleni kezdett kifelé. Minden irányból bosszús kiáltások, káromkodások harsantak. Na igen, más esetben valószínűleg én is így reagáltam volna. A tűzszerészek hamarosan megérkeztek, de még mielőtt munkához láthattak volna, hatalmas robbanás rázta meg a kiürített épületet.

Már nem érdekelnek a miértek és a hogyanok. Csak az számít, hogy ott és akkor megmentettem azokat az embereket.

Tartok ugyan tőle, hogy a rendőrség esetleg rájön a bejelentő személyazonosságára, mert valószínűleg nem a „hős megmentő” titulust aggatnák rám – nem hibáztatnám őket, én se hinnék magamnak –, de abban biztos vagyok, ha legközelebb látomásom támad, nem fogok habozni.