2010. június 29., kedd

Kezdet és vég

Hoztam egy újabb novellát.
Egy pályázatra írtam, melynek az volt a tartalmi kritériuma, hogy egy sötét varázsló szemszögéből íródjon, és mutassa meg, hogy az ő életük sem csak játék és szórakozás.
Egyébként már maga a pályázati kiírás is díjat érdemelne! Legalábbis nekem nagyon tetszett! :-)
"Célunk: próbáljuk meg megérteni a világot a sötét oldal szemével nézve! Hiszen a gonosz varázslók is érző lények, csak a PR-juk nem az igazi, így a fantasy írók mindig negatív szerepeket osztanak rájuk..."
A pályázatot egyébként a Lidércfény Online Kulturális Magazin hirdette meg. Érdemes benézni hozzájuk!

Az eredményhirdetés megtörtént, és mivel nem értem el helyezést, így végre megmutathatom nektek! :-)
Jó olvasást!

Ui.: Átlépte az 500-at a különböző látogatók száma!!!! :-D
 
***

Kezdet és vég


Minden tökéletes volt. Egyetlen tizenhat éves fiú sem kívánhatott volna annál többet, mint ami nekem megadatott. Édesanyám és édesapám szeme fénye voltam. Imádtak. És ez nem csak ajándékokban nyilvánult meg, mint más, hasonlóan jómódú családoknál, hanem tényleg törődtek is velem. Rengeteget jártunk például a tengerhez. Minden délutánt és hétvégét a parton töltöttünk, akár esett, akár fújt… Mert tudták, hogy ez nekem milyen fontos.
Reggeltől estig képes voltam a sós hullámok között játszani, vagy épp a titokzatos mélység élővilágát csodálni. Egészen addig a napig…
Nemrég értünk haza a fürdőzésből. Lezuhanyoztam és az ingemet rángatva lépdeltem le a lépcsőn.
– Nem húzhatjuk tovább. – Hallottam meg anyám dallamos hangját, mely ezúttal, tőle szokatlan módon, remegett az idegességtől. – Már így is túl sokáig halogattuk. Bármelyik pillanatban megtörténhet…
– Jó, jó, de hogy mondjuk meg Marvelnek? – szakította félbe apám dörmögése türelmetlenül. Nem akartam én hallgatózni. Tényleg nem. De meghallottam, hogy engem emlegetnek, így természetesen kíváncsi lettem. Odalopóztam az ajtóhoz, és hegyezni kezdtem a fülem, hogy egyetlen sóhajt se mulasszak el.
– Nem tudom, drágám, de muszáj lesz – hangzott anyám hasonlóan tanácstalan válasza. – Hidd el, meg fogja érteni. Nem kisfiú már.
– Igen, de olyan csalódott lesz… Tudod, hogy imádja a tengert… Ráadásul ott van az a lány is… – A mély hang egyre szomorúbb lett és ez megijesztett. Már éppen vissza akartam menni a szobámba, hogy inkább ne halljam, mi keserítette el őket ennyire, amikor folytatta. – Lehet, hogy nemsokára visszajöhetünk. Kicsit később, ha már jobban kezeli a dolgot… – mondta reménykedve, de valahogy kihallottam a hangjából, hogy valójában ő sem hiszi, hogy ez lehetséges.
Az utolsó szavait ugyan nem értettem, de nem is érdekelt, amint felfogtam, hogy miről beszélhetnek. Szinte sokkot kaptam.
– Nem! – Rontottam elő az ajtó mögül üvöltve. – Mondjátok, hogy nem igaz! Ugye nem költözünk el?
– Kisfiam… – kezdett bele anya megnyugtatónak szánt hanghordozással. Ismertem ezt a hangot. Mindig akkor beszélt így hozzám, ha valami rossz hírt kellett közölnie.
– Nem, nem, nem! – szakítottam félbe gyerekesen toporzékolva, meghazudtolva édesanyám előbbi véleményét. – Én nem megyek innen sehova!
Kirohantam a házból és a part felé szaladtam. Az emberek riadtan ugrottak el előlem, amikor lassítás nélkül elcsörtettem mellettük. Valami ünnepség lehetett, mert rengetegen tolongtak a homokos fövenyen. Elszórtan tábortüzek égtek, bár még nem sötétedett be teljesen. A lángok éppolyan narancsvörösen villództak, amilyenre a lemenő nap festette a horizontot. Ez a máskor megnyugtató, meseszép látvány ezúttal csak fokozta dühömet, mert átcikázott rajtam a gondolat, hogy valószínűleg utoljára látom ezt a csodát. Azt akarják, hogy hagyjak itt mindent és mindenkit, akit szeretek! Dühödten rugdostam az utamba kerülő nagyobb kagylókat, kavicsokat. Miért akarnak elmenni innen? És pont a születésnapomon? Miért teszik ezt velem? Őrjöngtem. Még soha nem éreztem ekkora dühöt. Én magam sem értettem, mi történik velem. Nem szoktam én így viselkedni. Mindig is jó fiú voltam. De most szinte forrt a vérem. Nem tudtam józanul gondolkozni. Egyre jobban belelovaltam magam. És hirtelen robbantam… Nem szó szerint, de majdnem. Forróság öntötte el a testem és a kezemen remegéshullám futott végig. Az ujjaim vége izzani kezdett. Időm sem volt megijedni, már jött is a következő sokk. Vörösen szikrázó csóvák csaptak ki az ujjaimból lyukat robbantva a közeli sziklába. Ordítani kezdtem. Magam sem tudtam, valójában miért üvöltöttem. Hogy vajon még mindig a dühömet próbáltam kiadni magamból, vagy már a félelem munkált bennem… De mindegy is. A hangomra és a robbanás zajára több tucat szempár meredt rám riadtan és hitetlenkedve. Néhány férfi, akik hamarabb magukhoz tértek, lángoló fahasábokat ragadtak magukhoz és a többiek elé álltak. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Egy nő éles hangon sikoltozni kezdett, és felém mutogatott.
– A sátán fia! Ez gonosz varázslat! Nézzétek, hogy izzanak az ujjai!
– A sátán fia! Vesznie kell! – csattant fel egy másik hang is.
Többen is csatlakoztak a kiáltozókhoz és pár pillanaton belül mindenfelől ugyanazt skandálták:
– Vesszen a sátán fia!
Megkövülten álltam a kezeimre meredve. Nem értettem, mi történt. Lehet, hogy igazuk van?!
Ekkor értek oda a szüleim. Amint apámék mellém léptek, a tömeg felbolydult és felénk lódult. Duzzogva megpróbáltam lerázni apám kezét a vállamról, de megláttam anyám szemében a pánikot, ahogy az emberekre nézett és ez megállított. Késztetést éreztem, hogy eléjük álljak és szembeforduljak az emberáradattal. Kezeim önkéntelenül emelkedtek a levegőbe és újra éreztem ujjaimban a tűzforró energia áramlását.
– Ne, fiam! – üvöltött rám apám, de nem tudtam parancsolni a kitörni készülő erőnek. A tüzes energianyalábok ismét életre keltek és hangosan, ostorként csattanva ütöttek rést a felénk hullámzó emberfalban.
A fájdalmas üvöltés máig a fejemben visszhangzik. Anyám magához rántott és a kezeimet lefogva halk hangon nyugtatni próbált, apám pedig közénk és a dühödt embercsorda közé állt, két karját a magasba tartva, ahogy én is az imént. Dermedten néztem és próbáltam rájönni, mi történik, de ez túl sok volt nekem. Végigjártattam tekintetem az arcokon, és megpillantottam Őt. Ott állt, mindig mosolygó, gyönyörű, búzakék szemei most rémülettől kitágulva meredtek rám. Zúgni kezdett a fejem és forgott velem az egész világ. Nem hallottam semmit, minden egyéb hangot elnyomott a vad dörömbölés, ami a mellkasomból tört elő. A következő pillanatban éreztem, hogy az ölelő kezek lehullnak rólam és támaszomat vesztve megtántorodtam. Apám fájdalmas üvöltése térített valamelyest magamhoz. Lenéztem a lábam elé a földre és megpillantottam, amit ő is bámult könnyes szemekkel, teljes testében remegve. Édesanyám a homokban feküdt, melyet vére lassan vörösre festett, testéből egy nyílvessző állt ki. Édesapám mindenről megfeledkezve, artikulálatlan hangokat kiadva zuhant mellé a földre és fejét az ölébe vonva zokogni kezdett. A tömeget láthatóan meglepte ez az emberi reakció, mert hirtelen síri csend lett. Elbizonytalanodva figyeltek minket.
– Rohanj, Marvel – szólalt meg apám. Olyan halkan beszélt, hogy bár mellette álltam, alig értettem szavait. – Bújj el! Ha besötétedett, menj vissza a házba. A nyakadban lévő kulcs nyit egy ládát a padláson…
Újabb nyílvessző süvített el sziszegve az emberek feje fölött, félbeszakítva apámat. Hangja hörgésbe fulladt, szájából vér szivárgott.
– Menj – nyögte, mielőtt ő is a fehér homokba borult.
Ijedten néztem a tömeg felé, egyetlen arcot keresve, de Ő már nem volt ott. Helyét a gyilkos nyílvesszők tulajdonosa foglalta el. Az emberek között szobrozó lovas éppen akkor emelte fel újra az íját, amikor megállapodott rajta a tekintetem. Csak egy pillanatig láttam, mielőtt sarkon fordultam és rohanni kezdtem a sziklák irányába, de ez a pillanat elég volt, hogy örökre az emlékezetembe véssem az arcát. Nyílvessző fúródott mellettem a homokba, de én csak futottam tovább. Tudtam, ha elérem a barlangrendszert, megmenekültem. Jobban ismertem a terepet, mint bárki más. Ha akartam volna, napokra elbújhattam volna előlük. Esélyük sem volt, hogy megtaláljanak.
Sötét volt már, amikor előmerészkedtem és a hold sápadt fényénél, kerülő úton visszaosontam a házunkhoz. Volt egy rejtett ajtó ahol észrevétlenül be tudtam surranni. Még mindig az események hatása alatt álltam. Kába voltam és rettegtem. De követtem apám utasítását. Megkerestem az említett ládát és nagy levegőt véve beleillesztettem a rozsdás lakatba az apró kulcsot. És végre megértettem, mi is történt velem az este.
--- --- ---

Csendben ültem a hűvös szobában és vártam. Mindenkit hazaküldtem, még Magart, a személyes szolgámat is elszalajtottam a vásárra egy mondvacsinált ürüggyel. Senki nem lehetett tanúja annak, ami most következik.
Halál. Milyen érdekes. Az emberek rettegnek, ha csak meghallják ezt a szót, de én nem éreztem félelmet. Sőt! Izgatottan vártam, hogy Angelique megérkezzen.
Hihetetlen, hogy már huszonöt év eltelt azóta. Még mindig magam előtt láttam édesanyám rettegéstől elhomályosult tekintetét, majd apám fájdalomtól eltorzult arcát, ahogy az élettelen testet öleli. A csukott szemhéjam mögött váltakozó rettenetes képek olyan élesek voltak, akárha most történnének, ebben a pillanatban. Az elmúlt negyed évszázad alatt újra és újra átéltem a borzalmat. Az az egyetlen éjszaka mindent megváltoztatott. Amint kinyitottam a ládát, én már nem voltam önmagam többé. Bár, ha őszinte akarok lenni, és mikor máskor, mint a halál órájában, már a szüleim halálának pillanatában eldőlt a sorsom. Vagy még korábban, amikor ismeretlen erőmet az emberek ellen fordítottam, még ha akaratomon kívül is. De lehet, hogy mindez együtt hatott. De a lényegen nem változtat semmi. A sötét oldalt választottam. Mi mást tehettem volna, amikor fiatal, tizenhat éves lelkemben éjsötét fájdalom tombolt és elmémet a kegyetlen bosszú ezernyi módjának megtervezése kötötte le mindaddig, míg végre nem hajtottam az általam kiszabott ítéletet?
Megkerestem azt az embert, aki megölte a szüleimet. Nem volt könnyű, de sikerült. Hogy közben megöltem néhány „ártatlan” embert? Nos, igen. A cél szentesíti az eszközt, mondják. Persze ez rám nem vonatkozhat, hisz’ a gonoszt szolgálom. Álszent népség! Hogy mindez egy gyermek szülei elvesztése felett érzett fájdalmának eredménye, az senkit nem érdekel. Senki nem gondolt bele a helyzetembe egyetlen árva pillanat erejéig sem. Miért is tették volna? Az ő szemükben én nem voltam ember, így emberi érzésekkel sem bírhattam.
Haragom célpontját mindaddig csak szemmel tartottam, míg erőm ki nem teljesedett. Akkor azonban kíméletlenül lecsaptam. Agyamat, szívemet nem fájdította szánalom vagy lelkiismeret-furdalás, amikor a gondolataim által keltett energiahullámok szoros bilincsbe fogták Sir Garron testét, lelkét. Egyetlen pillanat volt csupán, míg megéreztem, mi az, amitől legjobban retteg és már készen is álltam, hogy valóra váltsam legszörnyűbb rémálmait. Ő se tett mást azon a régmúlt estén! Hála neki, azóta egyetlen éjszaka sem telt el számomra rémálmok nélkül! És mindig ugyanazok a szörnyű képek! A szüleim arca, az édesanyám vérétől vöröslő homok, szerelmem látványa a dühödt tömeg közepén… Ő sem érdemelt hát mást! Szenvedjen csak! És szenvedett! Sokat! Lassan és kínok között halt meg, ahogy a tűz felemésztette a ruháját, majd lángra kapott a haja, és a bőrét perzselte a forróság. Kéjes öröm töltött el fájdalomtól vonagló testét figyelve! Megtettem hát, megbosszultam szüleim halálát!
És most a sajátomra várok. A sors iróniája, hogy azzal, hogy megöltem az apját – szüleim gyilkosát–, egyetlen gyermekeként Ő lépett a helyére. Most már Ő látja el az Őrző feladatát. És első küldetéseként engem kell kivégeznie! Milyen költői! Súlyos évtizedek óta először újra láthatom életem szerelmét és az ajándék, amit hoz, a lehető legnagyobb: felejtés és szabadság. Ő lesz számomra a halál angyala! Nem is kívánhatnék ennél szebb halált, mint hogy az Ő keze által szűnjek meg létezni.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy meg se hallottam a súlyos ajtó vaszsanérjainak nyikorgását.
– Itt vagy hát, Marvel! – csendült a rég hallott angyali hang a terem másik végéből.
Üdvözült mosollyal fordultam felé.
– Angelique! Már nagyon vártalak! Szívből örülök, hogy látlak!
– Valóban? Azt hittem, a hozzád hasonlóknak nincsen szíve – hangzott a gúnyos felelet.
Az elevenembe talált! Még Ő is azt hiszi, hogy szívtelen, gonosz lény vagyok. De mit vártam? Megöltem az apját. Bár talán pont ezért kellene megértenie. Átélte ugyanazt, amit én. Elnéztem sudár alakját, porcelán fehérségű, makulátlan bőrét, derékig érő, hullámos, szőke hajzuhatagát és végül pillantásom megállapodott csillogó, világító kék szemein. De csak elszántságot láttam bennük. Vége. Valóban vége. Láttam a tekintetében, hogy elhatározta magát.
– Legyen hát – szóltam halkan. – Tedd, amit tenned kell. Egy kérdésem lenne csupán…
Nem szólt, várakozón nézett. Ezt beleegyezésnek vettem.
– Miért? Miért öltétek meg a szüleimet? – akaratlanul többes számot használtam. – Ha jól tudom, a sötét mágusok kivégzése a feladatotok. De ők jók voltak! Igazán jók! – hangomból nem tudtam eltüntetni a fájdalmat és a kétségbeesést, annak ellenére, hogy tudtam, varezserő ide vagy oda, már nem tudok változtatni a múlton. Ha módomban állna, már régen megtettem volna.
– Megszegték a legfőbb szabályt – felelte halkan, miközben levette az íját a hátáról és nyílvesszőt illesztett bele. – Felfedték magukat az emberek előtt.
Kitágult szemekkel meredtem rá, amint felfogtam szavai értelmét. Én vagyok a szüleim igazi gyilkosa! Miattam ölték meg őket!
Szinte csak a tudatom egy parányi szegletében érzékeltem, hogy megfeszíti az íjat. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Szeme nedvesen fénylett, amikor megpendült az íj húrja. Az első könnycsepp a nyílvesszővel egy időben indult útjára, lassan végigfolyva rezzenéstelen arcán.




2010. június 27., vasárnap

Különleges vers egy különleges embertől

Szóval az ígért különlegesség! :-D
Ez a vers számomra különleges! Minden téren kilóg a sorból, legfőképp azért, mert nem én írtam.

Történt egyszer, hogy egy lakodalomban, a játékos kedvű vendégek elloptak pár személyes tárgyat az ifjú pártól. Természetesen, ahogy az lenni szokott, ezeket a tárgyakat csak valamilyen feltétel, próba teljesítése után voltak hajlandók visszaszolgáltatni. Az egyik ilyen eltulajdonított érték az ara cipellője volt, így hát a férjnek kellett visszaszereznie. A próbatétel különösen nehéznek ígérkezett, a násznép kaján vigyorral az arcán dörzsölte a kezét, hogy most aztán kifognak vendéglátójukon. Az újdonsült férj kapott egy listát. A listán szereplő tíz - irgalmatlanul nem odaillő - szó segítségével kellett szerelmet vallania feleségének. Nem is akárhogyan! Versbe szedve!
És, hogy miért is olyan különleges ez a vers, azon kívül, hogy nagy közönség előtt, rögtönzés útján született? Azért, mert egy olyan ember agyából, szívéből pattant ki, aki költői vénának mindaddig a legapróbb jelét se mutatta!
A szóban forgó illető pedig nem más volt, mint az én drága hites uram, az ifjú feleség pedig én magam! :-D Ráadásul, míg a cipőtolvajok előre örültek a hosszadalmas, vidám mókának, addig tehetségét még előlem is titkoló párom letérdelt elém, és ahogy olvasta a szavakat, már szőtte is bele a versbe!

Íme hát, a szerelmetes költemény :-D

Oly gyönyörű vagy,
én hozzád képest WC-kefe,
vagy orrszőr-nyíró.
Elhordanám érted a Lánchidat is,
én, a bugyigumi.
Jöjjön akár tízezer skinhead,
támadjon torpedó.
A bőrgomba sem ellenség.
Mit nekem Osama bin Laden.
Mind kutyagumi
a szerelmünkhöz képest.
Reszkessen minden patkány,
aki közénk áll!

2010. június 26., szombat

Mondjunk le az augusztus 20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára!

Mindenkinek, aki idetéved, minden blog olvasónak és blogolónak!
Elindult egy kampány. Célja, hogy az idei, augusztus 20-i tűzijáték elmaradjon, és az arra tervezett pénzösszeg az árvíz károsultjai javára kerüljön felhasználásra! Azt hiszem, ez senkinek nem lenne nagy veszteség, ellenben vannak családok, akik mindenüket elveszítették. Kérek mindenkit, segítsünk nekik!
Aki egyetért, csatlakozzon a Facebook csapatához, és terjessze ismerősei között a lehetőséget!



Köszönöm mindenkinek, aki támogatja a törekvést!

2010. június 25., péntek

Szavakat a díjak helyett!

Váratlanul ért a megtiszteltetés és a dícséret, hogy Kreatív Blogger díjat kaptam Darawonától!
Ezúton is köszönöm neki, és még egyszer elnézését kérem, hogy nem fogadtam el. Neki is megindokoltam, hogy miért, de ide is leírom, hogy értsétek.

Egyrészt, mert nem érzem, hogy megilletne, hiszen alig néhány írásomat ismeritek (még). Ez a legfontosabb ok.
Másrészt, nem olvasok annyi jó blogot, akinek jó szívvel odaadhatnám, vagy már megkapta mástól.
Harmadrészt (és remélem, ezzel senkit nem sértek meg, higgyétek el, nem az a szándékom), mert ez a díjazás engem nagyon a "küldd tovább" levelekre emlékeztet... (azokat se küldöm tovább soha)

Én inkább írok pár dicsérő szót, egy kritikát annak, akinek tetszik az oldala, az írása, és jobb szeretném, ha ő is ugyanígy nyilvánítaná ki tetszését.

Eddig nem volt okom, hogy kitegyem ezt (bevallom, nem is számítottam rá, hogy a közeljövőben szükséges lesz), de most akkor megragadom az alkalmat, és csatlakozom a Benina által elindított kampányhoz!

2010. június 17., csütörtök

Most érettségizetteknek...

..., vizsgázóknak, azoknak, akik még tanulnak, és azoknak, akik tanultak! :-D
A most feltett versem szintén régi, de nem bánatról, szerelemről szól, hanem valami sokkal hétköznapibb dologról... Egy papírfecnin találtam rá a már emlegetett verses füzetemben és rögtön a most vizsgázott/vizsgázó diákok jutottak eszembe. :-D
Aki már túl van rajta, annak ezúton is gratulálok, akinek pedig még van hátra egy vagy több megmérettetés, annak mennek a drukkok! :-D

Ui.:  Ha megkörnyékez(ett) a versben leírt érzés, nyugtasson meg a tudat, hogy (valószínűleg) csak átmeneti! Szóval, kitartás! ;-)


Tele a fejem!


Vágyat érzek egy új élet után,
hol nem kell tanulni egész délután.
Hisz úgyis hiába, semmi értelme,
úgy érszem, több már nem fér a fejembe.

Sok minden van, mit még nem tudok,
de mindent tudni úgysem fogok.
Bármeddig kínozom is az agyam,
csak azt érem el, hogy kihullik a hajam.

Nem marad meg benne semmi;
Ezen már nem tud segíteni senki.
Minden gondolat csak ezt hajtogatja: menni, menni
– s el is illannak messzi, messzi!


(1996)

2010. június 7., hétfő

Ti szavaztatok, én teljesítem

Lejárt a szavazás, és íme, hozom a kért műveket! Mivel holtverseny alakult ki a fantasy novella és a regény részlet között, ezért mindkettőt megkapjátok! :-)

Elnézést a késlekedésért, de a hétvégén ünnepeltük nagyobbik kislányom második szülinapját, és így nem jutott időm írni. Remélem, a hozott olvasnivaló kárpótol titeket. De, hogy ne érjen csalódás senkit, előre szólok, hogy az ünneplés a novellára is rányomta bélyegét... Szóval ezt a novellát a lányaimnak ajánlom! :-D


Jó olvasást!




Mesevilág



A faluban búcsú volt. Ilyenkor, szeptember végén, minden évben ellepik az árusok a kis főteret és itt állítják fel a vurstlit is. Körhinta, hullámvasút, céllövölde, hangos zene és villogó fények. Ez a kistokaji búcsú. Már idejét se tudom, mikor voltam utoljára ilyen mulatságban. Most se magam miatt jöttem. Idén már a kislányom élvezi a színes forgatagot.

– Anyu! Fel szeretnék ülni a lánchintára! – kiabálta, túlharsogva a zenét, és húzni kezdett az említett irányba. – Szabad?

– Persze kicsim! De a karom már képtelen tovább nyúlni, hiába húzod. Nem megy az a körhinta sehova, akkor is ott lesz, ha egy perccel később érünk oda. – Türelmetlensége megmosolyogtatott.

Végre elértük az áhított célt. Néztem, ahogy körbe-körbe forog a hintával, és minden egyes alkalommal, amikor visszaért hozzám, vidáman integettünk egymásnak. Tündér Timi. Pici korától így hívom, de kezdi kinőni ezt a nevet. Hogy szalad az idő! El se hiszem, hogy már öt éves. Lassan felfedezi a saját kis világát és hamarosan már nem fog ragaszkodni hozzá, hogy állandó része legyek ennek a világnak. Jó, persze, ez nem megy csak úgy ukk-mukk-fukk…

A körhinta megállt és mi már repültünk is a következő látnivaló felé. Egy vattacukorral, két mesekönyvvel (ez kihagyhatatlan, ugyanis imádja a meséket) és egy kör hullámvasúttal később a céllövölde előtt kötöttünk ki.

– Anyuci, légysziii!

– Kislányom, hidd el, szívesen lőnék neked valamit, de ez nem olyan egyszerű. Az a pálcika véknyabb, mint a te icipici kisujjad – mutattam fel a kisujjamat nevetve.

– Tudom, de te eltalálod! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – A papi is azt mondta, hogy jól tudsz lőni!

Upsz! Lebuktam! De most aztán tényleg teljesítenem kell!

Kértem egy légpuskát a pult mögött álló cigányasszonytól és próbáltam nem észrevenni cinikus mosolyát. Célra tartani, célozni, meghúzni a ravaszt és…

– Sikerült! Látod, anya, én tudtam, hogy neked sikerülni fog! – ugrándozott mellettem ujjongva a felbujtó.

Meglepetten néztem rá, hiszen egyet sem találtam el a plüssmaci pálcikái közül. De Timi nem is arra nézett. Jóval arrébb egy nyaklánc lógott törött pálcikával, beakadva néhány másik játékba, és a céllövöldés azon fáradozott, hogy kiszabadítsa nekünk. Köztudott, hogy minden céllövöldés puska el van állítva, na de ennyire?!

– De én… – próbáltam szólni, hogy én nem arra céloztam, így nem is találhattam el, de a nő félbeszakított.

– Kiskegyednek szerencséje volt! Van, hogy az ajándék választ! – és már nyújtotta is át a csillogó ékszert. – Nem is hinné, milyen gyakran – mormolta maga elé, mikor elfordultam, hogy továbbadjam a nyakláncot nyújtózkodó kislányomnak. Mire visszafordultam, hogy megkérdezzem, hogy érti ezt, már az utánunk következő zajos tinédzser csapattal foglalkozott.

– Látod, anyu! Én megmondtam! Ráadásul elsőre eltaláltad! Ha, ezt a papi meghallja!

Lelkesedése láttán, inkább megtartottam magamnak a véleményemet. Különben is. Most áruljam el neki, hogy nem is vagyok olyan ügyes, mint hiszi?

– A nyakamba akasztod? – Nyúlt felém ismét a kicsi kéz, benne a nyaklánccal.

– Persze, kicsim. – Elvettem a láncot és közelebbről is megnéztem.

Értéktelen kis bizsu volt, ahogy vártam, de a medál nagyon tetszett. Pontosabban a kép, ami rajta volt. Egy színes kis miniatűr volt, ami egy fiatal nőt ábrázolt, amint futószáron vezet egy egyszarvút. Az unikornis hátán egy kis tündér ült, előttük pedig egyszarvú csikó lépdelt. Belefeledkeztem a képbe. Mindig is szerettem a tündéreket, az unikornisokat, és a hasonló meselényeket. Amikor kicsi voltam, úgy képzeltem, hogy léteznek, csak éppen egy másik világban élnek, ahol gyönyörű minden, és ahova csak a kiválasztottak léphetnek be. Persze, én is az voltam, hisz az én álmom volt… Nem is lehetett másképp.

– Anyu! – térített magamhoz Timi türelmetlen hangja.

– Bocsánat, csak megnéztem a láncodat. Igazán nagyon szép!

– Ugye? – hangzott a büszke felelet, miközben tulajdonosi mozdulattal szeme elé emelte a medaliont.
Ettől kezdve nem is érdekelte más, így hamarosan hazamentünk. Mindenkinek meg kellett nézni az ő gyönyörű nyakláncát, melynek szépsége mellett már el is törpült az érdem, hogy elsőre eltaláltam a vékony fa pálcikát. Már lefekvéshez készülődtünk, de még mindig a nyakláncot szorongatta.

– Nem, nem alhatsz nyaklánccal a nyakadban! – jelentettem ki sokadszorra. – De tudod mit? – jött a mentő ötlet. – Itt ez a szép, díszes kis dobozka… Ez lesz a nyaklánc ágya, jó? Nézd! Pontosan bele illik! Idetesszük az ágyad mellé a szekrényre, és reggel itt fog várni rád! Jó éjt kicsim! Álmodj szépeket! – nyomtam jó éjt puszit kipirult arcára.

– Jó éjszakát, anyuci! Álmodj angyalkákkal!


És álmodtam! Az én pici angyalkámmal. Álmomban Timi egy más világban járt. Egy mesevilágban. A nyaklánccal a nyakában egyszerűen átlépett a falon, és hipp-hopp, máris a tündérek, boszorkák, manók, koboldok, hableányok, sárkányok és egyszarvúk világában sétált. Én magam pillangóként vigyáztam lépteit. Bár ő nem hiányolt, én titokban követtem, hogy biztos lehessek benne, nem történhet semmi baja. Figyeltem, ahogy a körülötte repkedő tündékkel kergetőzött, vagy éppen egy sellő énekét hallgatta csendes áhítattal. A koboldoktól sem ijedt meg, és gyöngyöző kacagással jutalmazta minden csínyüket, tréfájukat. Egy boszorkánynak segített rőzsét szedni, és ezúttal ő énekelt zsörtölődő hallgatóságának. Amikor hirtelen egy óriási sárkány szállt a rétre, majdnem közbe avatkoztam, de a szegény pára csak lehuppant a rét közepén, és éktelen ordításba kezdett.

– Ne sírj, sárkány! – Szaladt oda hozzá, a magas fűben ugrándozva. Hosszú, göndör fürtjei, csak úgy repkedtek utána. – Mi a baj?

– Fáááj a kezeeem! – bömbölte a hatalmas pikkelyes.

– Majd én meggyógyítalak! Mutasd, hol fáj?

Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy apró kezébe veszi a tűzokádó lapátnyi, karmos mellső végtagját, és közel hajolva vizsgálgatni kezdi. – Ühüm! Már látom is, mi a baj – bólogatott fontossága teljes tudatában. – Tüske ment a tenyeredbe! Mindjárt kihúzom!

– Várj! – kiáltott rá megszeppenve a sárkány. – Ugye, nem fog fájni?

– Egy icipicit biztos fájni fog – felelte komolyan –, de csak akkor tud meggyógyulni, ha kivesszük! De te okos, erős, nagy sárkány vagy, és biztos pillanatok alatt begyógyul az a pici seb! Ne félj, nagyon óvatos leszek!

Anyai szívem nagyot dobbant, amikor felismertem saját szavaimat! És milyen okos és bátor az én kis tündérkém! Közelebb repülve néztem, ahogy kihúzza a bajt okozó tüskét, majd óvatosan fújni kezdi az alig látszó sebet.

– Látod, sárkány! Már készen is vagyunk! Még adok rá egy gyógypuszit, és már nem is fogod érezni!

– Köszönöm, Tündér Timike! Meggyógyítottál! – ujjongott a sárkány.

Amint elhangzott a szájából az általam is használt becézés, kislányom hátán szivárványszín szárnyak jelentek meg, és gyorsan verdesve a magasba emelték őt. Megijedtem, hogy megijed… De ő csak nevetett és újra és újra körbe repülte a virágos rétet, hogy olyan érzésem támadt, mintha ismét a körhinta mellett állnék.

– Anyu, nézd, repülök! – kiáltotta boldogan.

Meglepetten néztem végig magamon, hogy vajon hogyan ismert fel, de már nem tarka pille voltam, hanem ismét az ő anyukája.

– Látom kicsim! Csak óvatosan! – kiáltottam hát vissza mosolyogva.

Mikor végre leereszkedett mellém, szemeit izgatottan a közeli fákra szegezte. Követtem a tekintetét és megláttam, mit figyeltek a csillogó kék szemek. A fák árnyékában egy egyszarvú állt méltóságteljesen, és egy kiscsikó bújt hozzá rémülten.

– Ne féljetek – szóltam halkan. – Nem bántunk titeket. Csupán gyönyörködünk a világotok szépségében.

Az unikornisok lassan közelebb merészkedtek és megszaglásztak minket, majd miután úgy döntöttek, hogy igazat mondunk, csatlakoztak hozzánk. Tovább sétáltunk a mezőn és együtt csodáltuk a köröttünk szálldosó pillangókat, akikhez pár perce még én is tartoztam, és a tündöklő, élénk színekben játszó virágtengert, amely a lábunk előtt elterült.

– Anyu – súgta Timi. – Szerinted megengedné, hogy felüljek a hátára? – pillantott félénken a mellettünk lépdelő egyszarvúra.

– Nem tudom, édesem, kérdezd csak meg…

– Persze, hogy felülhetsz rám! – szakított félbe minket az emlegetett. – Te tündér vagy – lépett a kislányom elé –, és én a tündérek hátasa vagyok.

Timi boldog mosollyal az arcán felröppent az unikornis hátára és így folytattuk utunkat.

– Kár, hogy apuék nincsenek itt! – nézett le rám. – De én majd mindent elmesélek nekik!


Hangos gyerekzsivajra ébredtem. Átbotorkáltam a lányok szobájába és meghatottan figyeltem az elém táruló jelenetet.

– Látod, Nóri! – Mutatta az apjuk ölében ülő húgának az előző nap a vurstliban lőtt medaliont. – Ez itt anyu, az meg én vagyok! Képzeld, tündér lettem! Koboldokkal, meg hableányokkal is találkoztam, és meggyógyítottam egy sárkányt…