2014. június 22., vasárnap

Sorsforduló – Ízelítő :-)

Viktor –

Nem tudom, voltam-e valaha ennyire kétségbeesve.
Néztem, amint a három éves lányom csendben könnyezve kiszalad a szobából, miközben az anyja hisztérikusan zokog, és a mellkasom úgy összeszorult, hogy hirtelen levegőt is alig kaptam. Szívem szerint Viki után mentem volna, de tudtam, hová megy, hogy ott biztonságban lesz, így maradtam.
Melinda, ez így nem mehet tovább! Miért nem érted meg, hogy nem szabad abbahagynod a gyógyszerek szedését?! Ha nem veszed be őket, teljesen kifordulsz önmagadból. – Igyekeztem visszafogni a dühömet, de nehezemre esett. Leültem az ágya szélére, átkaroltam törékeny testét és lágyabb hangon folytattam. – Viki nem akart megbántani, hidd el! Ő csak…
Ő csak mi, Viktor?! – Kirázott a hideg, attól, ahogy kiejtette a nevemet. – Egy ördögöt szültem, egy kis boszorkát! Gyűlöl engem, hallhattad!
Ez nem igaz, Viktória szeret téged, de még csak három éves, sehogyan sem tudja megérteni, miért nem akarsz vele játszani.
Szerinted mindig én vagyok a hibás! – zokogott fel még hangosabban, ökleivel erőtlenül a mellkasomat püfölve. Szorosan magamhoz öleltem, még mielőtt kárt tett volna önmagában. – Te is csak őt szereted! Mióta megszületett nem is törődsz velem! Már nem is emlékszem, mikor feküdtünk le utoljára egymással! Tudom, hogy már egyáltalán nem kívánsz engem! – Tiltakoztam volna, de nem akartam hazudni neki, hallgatásom pedig csak olaj volt a tűzre. – Ez is annak a kis szörnyetegnek a műve! Tönkretette az életemet! Ráadásul ronda vagyok és kövér, ne is tagadd, hisz ezért nem közeledsz már felém… – Na, erre már legalább tudtam reagálni.
Ez nem igaz, Melinda! Minden vagy, csak kövér nem. Nézz magadra, elfúj a huzat! És csúnya sem vagy. Ha szednéd a gyógyszert…
Nem, nem, nem, nem! Nem veszem be többé azokat a dilibogyókat, mert csak zombit csinálnak belőlem! Egész nap csak alszom tőlük, de ha mégsem, akkor is kába vagyok, mint aki belőtte magát. Anya is azt mondta a múltkor, hogy úgy nézek ki, mint egy kábítószeres, ő mondta, hogy szerinte már nincs szükségem ezekre a gyógyszerekre…– Hangja tomboló dühből egy durcás gyerek nyafogására váltott. Ezt még durva kitöréseinél is nehezebben tudtam kezelni. Hangszínének megváltozása automatikusan átkapcsolta az agyamat a „bla-bla-bla” üzemmódba, így csak kis fáziskéséssel fogtam fel szavai értelmét.
Álljunk csak meg egy pillanatra! – toltam el magamtól döbbenten. – Édesanyád két hete volt nálunk utoljára. Mióta nem szeded a gyógyszereket?!
Válaszolnia sem kellet, az arca mindent elárult.
Indulatosan felpattantam a helyemről és járkálni kezdtem az ágy előtt. Hogyhogy nem vettem észre?! Megtorpantam és rá meredtem, tünetek után kutattam az arcán, de kacérnak szánt idült mosolyát látva, csak még mérgesebb lettem, így inkább folytattam a sétát, mielőtt olyat tettem volna, amit később biztosan megbánnék.
Hol vannak?!
Mik hol vannak, édes?
Türelmetlenül lehunytam a szemem, amikor ő is felállt és félreérthetetlen módon hozzám simult. Óvatosan megragadtam a vállát és eltoltam magamtól, de nem eresztettem el.
A gyógyszerek, Melinda. Hol vannak a gyógyszereid?
A komódfiókban. – Pillantása hideg és rideg lett, akár az acél, immár nyomát sem láttam benne az iménti csábításnak. Kristálytiszta gyűlölet lövellt felém, míg végül hosszú szempillái el nem takarták előlem az egykor imádott zöld szemeket.
Elengedtem, a komódhoz sétáltam és néhány pirulával tértem vissza.
Ezeket szépen beveszed – adtam a kezébe a tablettákat és az éjjeliszekrényén álló vizespoharat. – Most! – fakadtam ki, elvágva készülődő ellenkezését. – Ha gondod van a gyógyszerrel, visszamegyünk a dokihoz, de addig sem hagyhatod abba.
Dacosan lenyelte a gyógyszereket, majd szó nélkül elfordult és visszamászott az ágyba. Tüntetően hátat fordított nekem és a feje búbjáig magára húzta a takarót, holott a szobában minimum huszonöt fok volt.
Megértetted, amit mondtam, Melinda? Ha kell, minden egyes alkalommal én magam fogom beadni neked, de szedni fogod őket!
Nem sok értelmét láttam, hogy egy takarókupaccal társalogjak, inkább Viktória keresésére indultam.
Nem kellett sokáig kutatnom, ahogy gondoltam, a kert végében álló házikóban volt, éppen teát szolgált fel a babáinak. Halkan megkocogtattam az ajtófélfát.
Ki az?
Csak én. Kaphatok egy csészével? – Kissé nehezemre esett eltitkolnom a keserűségemet, de nem akartam még jobban felkavarni.
Mindjárt adom, ülj le.
Törökülésben letelepedtem a nyitott ajtó elé a fűbe, és csendben figyeltem, ahogy tett vett. Istenem, hogy imádom ezt a kicsi lányt! Nem titkolhattam előle tovább, hogy baj van, hiszen már így is érezte, a saját bőrén tapasztalta. Persze nem is zúdíthattam mindent a nyakába, de muszáj volt megértetnem vele néhány dolgot.
Tündérkém, ide jönnél egy kicsit?
Mindjárt kész a tea. Nem vagyok tündér. – A három évesek öntudata tükröződött a szemében, miközben átnyújtotta nekem az apró csészét, amelybe előzőleg, „játszásiból”, teát töltött.
Nem-e? Pedig én azt hittem. Akkor mi vagy, hercegnő?
Dehogy, kislány vagyok.
Hm, akár tündér vagy, akár kislány, ez a tea fenséges. Köszönöm szépen!
Van hozzá süti is, hozzak?
Köszönöm, de most nem kérek, inkább beszélgessünk.
Jó, miről?
Megütögettem a combomat, hogy telepedjen oda, mire kényelmesen bevackolta magát az ölembe.
Anyuról szeretnék veled beszélni, kicsim. – a hangom sokkal nyugodtabb és határozottabb volt, mint ahogy éreztem magam.
Nagyon beteg? – kérdezte suttogás-halkan.
Igen, kicsim, anyu nagyon beteg.
Láza is van, mert akkor borogatni kell a homlokát. Csinálhatom én?
Nem, ő nem lázas. Tudod, nem csak olyan betegségek vannak, mint a megfázás.
Tudom. A Kamilla nővére kórházban van, mert túl fehér a vére.
Bár a téma egyáltalán nem volt vicces, nem sok híja volt, hogy elmosolyodjak, olyan komoly arccal mondta vissza azt a felnőttektől hallott néhány szót, amit aztán gyermeki gondolkodásával összekapcsolt.
Igen, én is hallottam, hogy Tamara beteg. Leukémiája van, kicsim. Tudod, a vérben apró manók úszkálnak, jó manók – tettem hozzá gyorsan, ahogy elkerekedett a szeme –, amik megvédenek a rossz baciktól, úgy, hogy megeszik őket. Tamarának a vérében azonban túl sokan lettek ezek a manók és mivel nincs annyi rossz baci, hogy jól lakjanak, így a jó bacikat is megeszik, mert nagyon éhesek. Ezért beteg Tamara, mert hiányoznak neki a jó bacik. De ez nem azt jelenti, hogy fehér a vére, ugyanolyan piros, mint a tiéd vagy az enyém, a manókat hívják úgy, hogy fehérvérsejt.
Fura nevük van. – Egy darabig a hallottakat emésztgette homlokráncolva, majd aggódó arccal rám nézett. – Anyunak is túl sok fehér manócska van a vérében?
Nem, ő másképp beteg. Neki… – Elakadtam. Hogy mondod meg egy ilyen kicsi lánynak, hogy az édesanyjának a fejében vannak manók, ráadásul rosszak? – Emlékszel, amikor arról beszéltünk, hogy a boszorkányok, szellemek, meg sárkányok csak a képzeletünkben, a fejünkben élnek? – Felélénkülve bólintott. – Anyunak a képzelete beteg. Túl sok gonosz lény él a fejében és egyedül nem tudja legyőzni őket. Szüksége van ránk, nagyon kell őt szeretnünk, mert az erőt ad neki, és türelmesnek kell lennünk vele, kivárni, amíg erősebb lesz, mint a sárkányok.
De az lehetetlen – görbült le az apró száj –, a sárkányoknál senki nem erősebb.
Ó, dehogynem, hát nem hallottál még Melinda királykisasszonyról?!
Meséld el, meséld el!
Várakozással teli örömmel nézett rám, figyelme máris szebb dolgokra terelődött. Irigyeltem ezért.
Lassan mesélni kezdtem hát, mondatról mondatra kitalálva egy mesét, amelyben a kis királylány, egy kisegér és egy pillangó segítségével, legyőzte a hatalmas tűzokádó sárkányt.

Fél évvel később, valahol máshol…

Petra –

A vér sűrű, édes-sós íze már ismerős volt, a gyomrom mégis háborogva reagált.
Amikor megláttam, hogy Zoli újra ütésre emeli a kezét, automatikusan védtem az arcom, de ez csak még jobban felbőszítette. Megragadott és akkorát rántott rajtam, hogy azt hittem, a karom tőből kiszakad. Egyetlen mozdulattal átpenderített a szoba túlfelére, mintha megszállta volna valami természetfeletti erő. Tehetetlenül csapódtam neki az utamba kerülő vitrines szekrénynek, melynek üvege azonnal megadta magát.
Zoli káromkodva vette tudomásul a karomon keletkező hatalmas vágást. Az nem szerepelt a tervei között, hogy látható nyomokat hagyjon rajtam.
Engem – a zsibbasztó fájdalom ellenére – nem annyira a seb izgatott, mint inkább a következménye. Tudtam, a következő napokban ki sem mozdulhatok majd, nehogy valamelyik barátnőm tudomást szerezzen mesébe illő házasságom sötét oldaláról.
Megelőztem Zolit, és még mielőtt őrjöngve kilökdösött volna a konyhába, ahol a legkevesebb kárt okozhatta földre csöpögő vérem, felkaptam a kezem ügyébe eső inget és a sebre szorítottam, de ez sem nyerte el a tetszését, ahogy az utóbbi időben semmi.
Ne az ingemmel! – ordította, és kikapta a kezemből a máris használhatatlanná vált ruhadarabot, közben jókorát taszított rajtam, a konyhába vezető átjáró felé.
Az egyik gomb valahogy beleakadt a seb szélébe, így amikor megrántotta, mintha a bőrömet akarta volna lenyúzni. Fájdalmas üvöltésem megijesztette, elveszítette zord álarcát, tekintete rémülten vándorolt a karomra, amiből immár ömlött a vér. Az aggodalom halvány utánzata ült ki az arcára, azonban az is csupán egy pillanatig tartott, míg fel nem fogta, hogy az egyre terebélyesedő vörös folt anyja kedvenc fehér szőnyegén, tőlem származik.
Mozogj már, vagy azt akarod, hogy magam vigyelek ki?!
A hangja és a pillantása külön-külön is meggyőztek volna arról, hogy ne ábrándozzak holmi lovagias, gyengéd cselekedetről, de így együtt azt is elérték, hogy ájulási szándékomat feledve kitámolyogjak a fürdőbe.
Magamra zártam az ajtót és egy pillanatig meredten bámultam kétségbeesett másomat a tükörben. Csak akkor kaptam észbe, amikor zord hangon utánam kiabált, hogy ha rendbe hoztam magam, takarítsam fel a kupit, amit okoztam.
Egy nedves törülközővel letisztogattam a seb környékét, hogy lássam, mennyire komoly. A gyomrom ismét kapitulálással fenyegetett. A bőröm úgy lógott a felkaromat hosszában kettészelő seb alatt, mint valami divatos ingujj, alóla vörös, véres hús vigyorgott rám. Nagyot nyeltem, miközben a könnyeim hangtalan támadást indítottak a látásom ellen – tán, hogy megkíméljenek a látványtól.
Tisztában voltam vele, hogy orvosról, pláne kórházról szó sem lehet, ahogy azzal is, ez a seb bizony nem múlik el nyom nélkül, akkor sem, ha szakszerű ellátást kap, nemhogy az én házi praktikáim által. Keserűen gondoltam Zoli kezdeti udvarlására, amikor a bőröm finomságáról áradozott, miközben csókokkal halmozott el, az ujjaim hegyétől egész a vállamig. Na, most biztos nem csókolgatná – gondoltam fanyar mosollyal.
Filmekben gyakran láttam, ahogy a rendíthetetlen hős összevarrja saját sebeit, de én akkor sem lettem volna rá képes, ha gond nélkül hozzáfértem volna. Arról nem is beszélve, hogy balkezes lévén, elég érdekes lett volna a bal felkarom belső oldalát fércelgetni. Elővettem az elsősegélydobozt, fertőtlenítettem a sebet és amennyire tőlem telt bekötöztem.
Amikor kióvakodtam a nappaliba, csend és nyugalom fogadott. Zoli elment.
Bár gyengének éreztem magam, óvatos mozdulatokkal nekiláttam feltakarítani az üvegcserepeket, majd egy lavór vízzel, folttisztítóval, kefével és rongyokkal felfegyverkezve lerogytam a szőnyeg mellé. Amíg arra vártam, hogy a vérfoltra kent vegyszer kellően kifejtse hatását, elmerengtem.
Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora erő lakozik Zoliban, azt pedig még kevésbé, hogy rosszra használná, sőt, ellenem fordítaná. Egészen egy hónappal ezelőttig szinte az eszméletlenségig boldog voltam. Szerelmes és elégedett, mert egy olyan férfi volt mellettem, aki viszontszeretett, és ezt kimutatni sem félt. A barátnőim mind irigykedtek, hogy Zoli engem választott. A lánykérés és a boldogító igen kimondása olyan romantikus körülmények között történt, amiről a legtöbb nő csak álmodhat, ráadásul mindent Zoli eszelt ki és szervezett meg.
Karom lüktetése nem engedett túl messzire az emlékek birodalmában, a szűnni nem akaró fájdalom kíméletlenül eszembe juttatta a keserves jelent.
Nekiláttam a súrolásnak, de szinte azonnal láttam, hogy csak rontok a helyzeten – a vörösből rózsaszín lett ugyan, de a folt egyre nőtt, ráadásként a sebem is átvérezte a hevenyészett kötést. Dühösen ledobtam a rongyot és kihúztam a szőnyeget a fürdőbe – még szerencse, hogy olyan kicsi, hogy befér a mosógépbe. Nem tudtam ugyan, hogy milyen hatással lesz a drága, bolyhos anyagra a gépi mosás, de abban a pillanatban nem is érdekelt. A mosópor mellé adagoltam még egy kis folteltávolítót és fehérítőt is, majd elindítottam a munkaruhák és farmerok mosására kitalált programot. Ezt neked, Zoltán! Téged is szívesen begyömöszölnélek a szőnyeg mellé – gondoltam tébolyultan.
Miután felmostam és újrakötöztem a karomat, már nem vágytam másra, csak egy kis alvásra, és az átéltek dacára, amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal mély álomba is merültem.
Arra ébredtem, hogy ráz a hideg és az egész bal oldalam lüktet, mintha időről-időre tüzes vassal sütögetnék. Koromsötét volt és síri csend, csak a nappali falán lógó ódon kakukkos óra ingájának ütemes kattogása és zihálásom hangja töltötte be a teret. Nyögve feltápászkodtam, de meg kellett támaszkodnom, hogy vissza ne zuhanjak. Szédelegve, forgó gyomorral vánszorogtam el a fürdőszobáig, ahol a mosógép program végét jelző fénye élesen villogott a sötétségben. Erről eszembe jutottak a történtek és a rám törő pánik földre kényszerített.
Nem tudom, meddig kuporogtam a hideg járólapon, de végtelenül jól esett átforrósodott testemnek. Amikor végre elég erőt érzetem magamban, hogy felálljak, kivettem a gépből a szőnyeget, hogy a következő másodpercben hisztérikus röhögésben törjek ki. A méregdrága ágyelő, amit drága anyósom fennhéjázva szőnyegnek minősített, jelenleg inkább hasonlított egy megtépázott lábtörlőre. Örömöm nem tartott soká, mert hamar elképzeltem, mit fog szólni mindehhez Zoli. A nevetés csuklássá torzult, majd zokogásba fulladt.
Ha belegondolok, hogy a délutáni veszekedés abból indult, hogy a leves sótlan volt, vajon mit kapok ezért?!
Kivittem a helyére a szőnyegből lett rongycsomót, hátha ott jobban mutat, de csalódnom kellett. Fehérnek fehér volt ugyan, de ennél nagyobb hasonlóságot nem mutatott eredeti állapotával. Kivert a víz és rázott a hideg, a szemem előtt karikák táncolták, az egész testem sajgott, ehhez jött még a félelem, és kész is volt egy ütős kis koktél, ami minden józanságomat magával ragadta.
Berohantam hálóba, lekaptam a bőröndöt a szekrény tetejéről és őrült módjára kezdtem beledobálni a ruháimat. Már félig megtelt, amikor lelassítottam és elgondolkodtam. Ha Zoli kiszúrja, hogy hiányzik a bőrönd, azonnal tudni fogja, hogy elszöktem, és azt is észre fogja venni, ha túl sok ruhám tűnik el a szekrényből, tehát taktikáznom kell.
Szerencsére nem tud arról a számláról, amire az édesanyáméktól kapott ajándék összegek szoktak érkezni. Nem mintha titkolni akartam volna tőle, legalábbis a kapcsolatunk elején, de soha nem kérdezte, miért nem kapunk a szüleimtől ajándékot, én pedig nem akartam róluk beszélni, így ez nem volt téma köztünk. Nem gondoltam volna, hogy pont az a számla menti majd meg az életemet, amihez eredetileg hozzá sem akartam nyúlni. A pénz így egy darabig nem lesz probléma és mindent meg tudok venni, amire csak szükségem lehet.
Begyömöszöltem egy váltás ruhát egy nagyobb szatyorba, felkaptam a retikülömet és a kocsikulcsot, és hátra sem nézve elhagytam a házat. Remélhetőleg azt hiszi majd, hogy csak elbújtam az egyik barátnőmnél. Ennek sem fog örülni, de egy pár napig biztos nem fog keresni, nehogy gyanút keltsen a barátainkban, miért nem tudja, hol vagyok. Mire ráeszmél, hogy nem jövök vissza, már bottal ütheti a nyomomat. Ki hitte volna, hogy egyszer még kapóra jön az álszentsége?!

2014. június 21., szombat

Chris története – Ízelítő :-)

Cuppanós csókot nyomott a számra és azon mód, anyaszült meztelenül kiviharzott a nappaliba. Kíváncsian követtem, de én azért magamra tekertem a paplant. A szobába érve lecövekeltem.
Keith, igent mondott! Zoénak még ne mond el, gondolom ő maga akarja elújságolni neki az örömhírt. Igen, köszi, még beszélünk.
Feltartott kézzel belém fojtotta a szót és újra tárcsázott.
Szia, anya. … Igen, tudom, hogy régen beszéltünk... Valóban, találkozni még annál is régebben találkoztunk, de most fontos híreim vannak. Szükségünk lesz a segítségedre az esküvőnk megszervezéséhez. … Köszönöm, persze, hogy boldog vagyok, de most le kell tennem, mert vérszomjas arccal közelít, és azt hiszem, gyilkosak a szándékai. Én is szeretlek, szia anya, üdvözlöm apát.
Letette a telefont és hátrálni kezdett. Sejtésem szerint már bánta, hogy nem vett fel legalább egy alsót.
Chris, mit csinálsz?!
Ö... én csak... éppen... – nyelt egyet, mielőtt kibökte – éppen csak biztosítottam, hogy ne gondolhasd meg magad.

Körülbelül egy évvel korábban.

Chris, maradt egy örökös.
Beszélj világosan, Keith, fáradt vagyok. – Enyhe kifejezés, de eszem ágában sem volt az öcsém orrára kötni, hogy az aznaposságtól alig látok ki a fejemből. Valószínűleg ennek volt köszönhető az is, hogy egyáltalán felvettem a telefont.
Follownak van még egy lánya, aki most hazajött.
A büdös francba! – A hír hallatán azonnal éber lettem, ami viszont iszonyatos fejfájást hozott magával. – Készíts ki egy doboz aszpirint és máris ott vagyok!
Hogy érted, hogy máris…? Te végig itt voltál a közelben?!
Számonkérése valamelyest jogos volt, mégsem éreztem késztetést, hogy válaszoljak.
Viszlát, öcskös!
Zoéhoz gyere…
Persze, hogy Zoénál lakik, miért ne tenné, a helyében én is összebútoroznék a szeretett nővel.
A tőlem telhető legrövidebb idő alatt lezuhanyoztam, megborotválkoztam és kiválasztottam a legtisztábbnak tűnő ruhadarabokat a fotelban gyűlő kupacból. Remélem, Zoé nem lesz otthon.
Természetesen nem hogy otthon volt, de ő nyitott ajtót, és rögtön  a nyakamba vetette magát. A szürke szempárban táncoló örömlángok egy pillanat alatt átadták helyüket az aggodalom árnyainak.
Christian, mi az ördög? Úgy nézel ki, mint aki a szemétdombról öltözködik, és a szagod is olyan. – Fitos orra édes fintorba torzult. – Gyere be és hozd rendbe magad, mielőtt édesanyádék ideérnek!
Na, ne, idehívtátok őket?!
Még szép, elvégre hónapok óta nem láttak. Tisztában vagy vele, anyukád mennyire aggódik? Tudom, időre volt szükséged, de arról nem volt szó, hogy életjelet sem adsz.
A fenébe is, harminc éves vagyok, nem három!
Ezalatt szinte végigtaszigált a lakáson, hogy majd orra buktam a háló emelt szintű padlózatában, és belökött az apró fürdőszobába. Időm sem volt tiltakozni, azzal a felkiáltással, hogy hoz tiszta ruhát, rám is zárta az ajtót. Leroskadtam a kád szélére és megdörzsöltem az arcom. Te jó ég! Azt hittem, az eljegyzésükre küldött üzenet megnyugtatja őket, és kapok egy kis haladékot, hogy gatyába rázzam magam, de most cseszhetem, ezek után egyikük sem fogja elhinni nekem, hogy rendben vagyok. Én sem hinném.
Halkan kinyílt az ajtó és Zoé lépett be, szeme könnyektől fénylett – Istenem, csak ezt ne! Letérdelt elém és apró tenyerébe vette az arcom. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele.
Chris, ne tedd ezt magaddal! Vagy, ha magadra nem is vagy tekintettel, ne tedd ezt Velünk! Tudom, elcsépelten hangzik, de Rachel sem akarná, hogy gyötörd magad miatta. – Rachel nevének említésére megrándultam. Nem is olyan régen, még izzó kardpengeként hatolt volna a mellkasom közepébe, most csak egy vaskos hústű volt, melynek szúrása fájdalmas ugyan, de nem feltétlenül halálos.
Gyorsan felpattantam, hogy kikerüljek Zoe vonzáskörzetéből. Felkaptam a földre ejtett ruhákat és célzatosan kicsatoltam a nadrágszíjamat. Nem tudom, mit tettem volna, ha nem veszi a lapot, de szerencsére magamra hagyott. A rám vetett szomorú pillantás azonban ott maradt, és keserű pirulaként marta a torkomat.
Mire átöltöztem és bedobáltam a levetett ruháimat a szennyeskosárba, már hallottam is a nappaliból anyám hangját. Vettem egy nagy levegőt, bár ne tettem volna – a helyiségben terjengő finom, nőies illat egyáltalán nem tisztította ki a fejemet, sőt!

Ahogy közeledtem a Follow villa felé, úgy szállt el az erőm. A kezem szinte remegett a kormányon, és az járt a fejemben, hogy talán mégsem kellett volna egyedül idejönnöm. Amikor azonban megláttam a birtok tárva-nyitva álló kapuját, felülkerekedett bennem a rendőr. Kicsit beljebb, de még korántsem az épület előtt egy kis vörös autó állt, szintén nyitott ajtókkal, magára hagyva. Ki lehet ennyire felelőtlen?
Bár tisztában voltam vele, hogy éppen magánterületre készülök belépni, engedély nélkül, civilben, habozás nélkül rákanyarodtam a kocsibehajtóra, elhúztam a takaros kis városi autó mellett és begurultam a nagy lépcsősor elé. A gyomorideget felváltotta az adrenalin okozta bizsergés, a félelmet a kíváncsiság.
A medencére néző üvegfal mögött árny mozdult. Földre szegezett fegyverrel, lassan lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, keresztül az előcsarnokon, végig a süppedős szőnyeggel borított folyosón. Mikor is volt, amikor Zoéval jöttem ide?
Finom virágillat terjengett a levegőben, talán rózsa, de virágot sehol nem láttam.
A szalon ajtaja is nyitva várt. Háttal nekem sötét hajú, filigrán alkatú nő állt, tenyerét és fejét az üveghez nyomva. Csinos volt, nagyon csinos. Farmerba bújtatott lába, csípője formás, hosszú haja kellemesen karcsú derekát verdeste, lágy hullámai kedvenc csokoládémra emlékeztettek. Arcéle feszes volt, arcbőre, már amennyit félprofilból láttam belőle, sápadt. Az egész lénye szomorúságot és elhagyatottságot sugárzott. Fiatalnak tűnt, és mégis öregnek egyszerre.
Válla hirtelen megrázkódott, kihúzta magát és megfordult. Velőtrázó sikoltozást vártam, ehelyett épphogy sikkantott egyet és aprót lépett a fal felé. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, már he ez a helyes kifejezés. Rajtam inkább a pánik nyilai cikáztak keresztül, és hacsak nem rozsdásodtam be nagyon, ezzel ő is így lehetett.
Bár a szeme rideg kék helyett ragyogó zöld volt, a haja mézszőke helyett csokoládé barna, kétség nem fért hozzá, hogy Chamilla Follow testére áll előttem. A hasonlóságot csak növelte, hogy a szemem láttára lényegült át félénk egyetemistából határozott, parancsoláshoz szokott örökösnővé. Láttam ahogy megkeményedett a pillantása, tartása merevvé vált, állát harciasan előre szegte. A kezemben tartott pisztolyra meredt.
A ház, mint láthatja, teljesen üres, nincs mit ellopni és nálam sem talál semmit, a mobiltelefonomon kívül.
Nem akarom kirabolni, hölgyem.
Gyors mérlegelést követően felmutattam a fegyvert, majd lassú mozdulattal visszacsúsztattam a hónom alá szíjazott pisztolytáskába. Ez láthatóan megnyugtatta. Engem is. Túlságosan remegett az ujjam a ravaszon.
Elnézést, Mr. …
Thaylor, Christian Thaylor, Miss Follow.
Lestem minden rezdülését, de a nevem nem jelentett számára semmit, ellenben a saját neve említésére összerezzent. Ez több, mint érdekes.
Mr. Thaylor, megkérdezhetem, hogy akkor mi keresnivalója van itt? Ez magánbirtok.
Rendőr nyomozó vagyok, Miss Follow – újabb rezzenés –, és csupán arról akartam meggyőződni, hogy minden rendben van-e. Láttam a nyitott kapukat, a magára hagyott járművet és gondoltam, jobb, ha megnézem. Jól van, Miss...
Caron. Rose Caron. Jól vagyok, köszönöm.
Elnézést, azt hittem...
Jól hitte, Mr. Thaylor, de a nevem akkor is Caron.
Értem.
Apró kacajt hallatott és egy másodperc erejéig újra a felszín alá láthattam. Rettentően törékeny volt az álarc, amit magára erőltetett. Az első lényeges különbség közte és a testvére között.
Azt kétlem, Mr. Thaylor, de nem is kell, hogy értse.
Egyelőre – gondoltam.

Zoe2 vagy Sorsforduló?

Bajban vagyok!

Jelenleg egyszerre több történet motoszkál bennem, ezek közül is kettő foglalkoztat leginkább, és hol az egyik, hol a másik furakszik előtérbe. A baj ezzel csak az, hogy így egyiket sem tudom írni, mert én egyszerre csak egy történetet tudok teljesen a magamévá tenni (lásd a néhány nappal ezelőtti bejegyzésemet – nem tudok/akarok ikreket szülni :-D).

Az első valójában nem Zoéról szólna, nem ő lenne a főszereplő, csak (nálam) szokatlan módon ennek a sztorinak még nincs meg a címe. A történet főhőse ezúttal Chris lenne... A stílus, a műfaj azonban hasonló.

A második egy olyan regény, ami bárhol játszódhatna, ezért nagy valószínűséggel itthonra helyezem a helyszínt, ha sikerül. Rövidebb lélegzetű műveknél nincs ezzel gondom, de regényt még nem gondoltam/írtam magyar környezetbe. Igazából nem tudom, mi az oka, hacsak az nem, hogy jobban szárnyal a képzeletem, ha leveszem a nyakáról a pórázt és – térben és időben egyaránt – elengedem. :-)

Nos, sokat nem akarok elárulni egyikről sem, egyelőre, de talán tudtok nekem segíteni, ha mindkettőből kaptok egy kis ízelítőt. Nem végleges részletek, igazából mindkettőből ennyi van "papírra" vetve, de korántsem biztos, hogy a kész műben is benne lesznek/így lesznek benne.

Szóval, este hozom Christian történetének első néhány oldalát, holnap este pedig a Sorsforduló három főszereplőjével ismerkedhettek meg.

Remélem felkelti valamelyik a kíváncsiságotokat és ezt jelzitek is nekem... Talán ez ad majd egy nagy lökést, hogy belevethessem magam az írásba.

Tehát, viszlát este! :-)

2014. június 15., vasárnap

Jut eszembe!

Üdv!

Sajnos (még) nem új írást hoztam, csak gondoltam szólok, hogy egy régebbi pályázati novellám visszakerült eredeti helyére.
Rögtön a kiadóval kötött szerződés felbontását követően elhatároztam, hogy a miattuk törölt novellát újra elérhetővé teszem, de aztán valahogy kiment a fejemből... Ezt most pótoltam.

Aki már olvasta, annak nem újdonság, aki viszont még nem találkozott ezzel a művemmel, annak jó olvasást. :-)

Több mint barátság?

2014. június 13., péntek

A szivárvány tövében – 19. (ráadás) rész


Teljes egész


6 hónappal később…

– Haver, irigyellek, Faith biztos kihajt belőled mindent.
– Ne már, most csak ugratsz, ugye?
– Szóval, te is beléptél az önkéntes cölibátust vállalók sorába… Alakítsunk klubbot.
– Nekem mondod?! Kibaszott fájdalmas tud lenni, bár Madi…

Eddig bírtam – gyors léptekkel kimenekültem a szállingózó hótól fehérlő teraszra. A zúzmarás hideg és a közeli fák nedves illata lenyugtatta kissé remegő idegeimet.
Soha nem értettem, miért mondják, hogy aki hallgatózik, az magára vessen, ha olyat hall, amit nem szeretett volna tudni. Hiszen, minden jobb a bizonytalanságnál, a tudatlanságnál. De abban a pillanatban teljesen egyetértettem az „amiről nem tudsz, az nem is fájhat” állásponttal.
Az egyoldalú beszélgetés elcsípett mondataiból több minden megragadta a figyelmemet, de csak egy volt rám olyan hatással, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Meglepett, hogy Ryan és Daryl ilyen szinten kitárgyalják a kapcsolatainkat, az még inkább, hogy Faith, akitől a szende szűziesség igencsak távol állt, a jelek szerint még nem adta oda magát Darylnek, de csak az utolsó mondat sokkolt. Tisztában voltam vele, hogy Ryannek hiányzik a szex, hiszen normális, energiától duzzadó, egészséges férfi, és soha nem titkolta, hogy kíván, mégis sokkoló volt hallani, hogy ez neki fizikai fájdalmat okoz.
Rengeteg sikertelen próbálkozáson voltunk túl – mindig pánikba estem, legtöbbször az után, hogy Ryant már alaposan felhúzta a játszadozásunk. Ilyenkor persze igyekeztem máshogy kárpótolni és kielégíteni a vágyait, de nem minden esetben voltam képes félresöpörni az emlékeimet. Minden egyes alkalommal egyre nőtt a bűntudatom, de ő mindig megnyugtatott, hogy ez egyáltalán nem érdekli, és addig próbálkozunk, amíg a tudatalattimat is meg nem győzi, hogy szeret engem és soha nem bántana.
Nem mintha nem tudtam volna. Nem erről volt szó. A tudatalattim nem tőle félt, hanem a fájdalomtól, amire a testem is olyan mélyen emlékezett, hogy szinte éreztem a kínt, amikor rá gondoltam.
– Hé, kicsim, mit ácsorogsz itt kint?
Rajtakapottan összerándultam Ryan kedves hangjára. Az ablakon kiszűrődő lámpafény körbeölelte az alakját és megvilágította arcának szeretetteljes vonásait.
– Csak kijöttem egy kis friss levegőt szívni. – Fázósan öleltem át magam, amikor rádöbbentem, a pulcsim aligha tartja távol a téli hideget.
– Gyere be, mielőtt jégkocka lesz belőled, a szempilláid már deresednek. – Magához vont és a karomat dörzsölgetve bevonszolt a nappaliba. – Készítsek valami forró italt? Teát, puncsot, egy kis fűszeres bort?
– Nem, köszönöm, most nem kérek. Beszélnünk kell.
Nem akartam titkokat, sem hazugságokat. Azt akartam, hogy bízzunk egymásban és mindent együtt oldjunk meg. A baj csak az, hogy ezt nem tudtuk megoldani. Ettől azonban az őszinteség még nem kaphatott kimenőt.
Ryan egy darabig csendben várakozott, én azonban zavaromban nem mertem ránézni, míg elém nem állt és fel nem emelte az államat.
– Hallottad a beszélgetésemet Daryllel.
Nem kérdés volt, ténymegállapítás. Elszorult a szívem a gondolatra, hogy ennyire ismer.
– Igen, hallottam.
– És mindebből azt szűrted le, hogy…?
– Nem mehet így tovább, nem akarok neked fájdalmat okozni – fakadtam ki. – Annyira tudtam, hogy ez lesz, de hallgattál rám?! Természetesen nem. Folyton csak azt bizonygatod, hogy szeretsz és mindez nem fontos számodra, de ez nem igaz. Szükséged van rá! A vészmegoldásaim nem elég kielégítőek a számodra…
– A vészmegoldásaid, ahogy te hívod, éppen annyira kielégítőek, amennyire kell. És, ha már itt tartunk, erről én is beszélni akartam veled. Kérlek, ne akarj kényszeresen minden egyes alkalommal a kedvemre tenni. Nagyon frusztráló, amikor egy pánikroham leküzdése közben teszed ezt, mert önzőnek érzem magam tőle, egy gennyládának, akit csak a saját élvezete érdekel.
– Szóval mégsem kívánsz, sőt, egyenesen rád erőltetem magam! Ez nagyszerű!
– Na, most állj le, Madi, mielőtt belelovalnád magad egy „van kalapja, nincs kalapja” vitába. Pontosan ezért nem szóltam eddig, mert nem akartalak megbántani, és úgy tűnik, ezen a téren bármit mondok vagy teszek, az rosszul sül el. Ha kívánlak az a baj, ha nem, akkor meg az.
– Ez nem fair.
– Igaz, ez az egész, kezdve azzal, hogy ilyen terhet kell cipelned, egyáltalán nem fair, de tisztázzunk néhány dolgot. Kívánlak. Nagyon. Ezt soha nem titkoltam, nem is fogom, nem is tudnám. Igen, néha fájdalmas – Felemelt kezével jelezte, hogy nem akar kommentárt. Imádtam, amikor ilyen határozott volt, most mégis bosszúság és keserűség égetett. –, de elmúlik. Sokkal nagyobb fájdalmat okoz a tény, hogy nem tudok neked segíteni, hogy nem tudlak megszabadítani a démonaidtól.
Közbe kellett szólnom, mert sejtettem, mi lesz a szónoklat vége.
– Nem. Megyek. Dilidokihoz.
– Igen, tudom – Megfogta a kezem, tekintete egy pillanatra sem eresztette az enyémet. –, ezt már többször is kitárgyaltuk. Megígértem, hogy nem hozakodok elő vele többször. Csak azt akartam mondani, hogy a feszítő merevedésnél jóval nagyobb szenvedést okoz, hogy látom a tiédet, de még ennél is jobban fájna, ha elhagynál. Hidd el, tudom, mit beszélek, tapasztaltam. Szóval ne törd ilyesmin az okos kis fejecskédet, mert ezt nem fogom hagyni, világos? – Szemeiben már huncut szikrák táncoltak, míg az enyémeket újra könnyek csípték, de a könnyek mögött azért mosolyogtam. – És ezt a beszélgetést nem szándékozom még egyszer lefolytatni, mert már így is deja vu érzésem van, szóval jól jegyezd meg. Egyetlen dologban vagyok biztos, veled akarok lenni, itt, otthon, az ágyban és azon kívül, mindig és mindenhol. Az, hogy ehhez jár-e némi fülledt erotika is, részletkérdés. De biztosíthatlak, újra és újra meg fogjuk próbálni. Nem miattam, miattad. Viszont nyilvánvaló, hogy az eddigi módszereink nem váltak be, szóval, mit szólnál, ha újítanánk egy kicsit? Segítene mondjuk, ha kikötöznél?
A mondandója végére már vigyorgott, és ez a vigyor volt az egyetlen ok, amiért a fejemben beinduló mozi ezúttal nem tudott beszippantani. Többször észrevettem már, hogy tudatosan sokkol hasonló megjegyzésekkel, mintha arra számítana, idővel kiolthatja a mélyen bennem élő negatív érzelmi reakciókat. Néha sikerrel is járt. Néha…
– Ne haragudj, de ez nem szerepel a szexuális fantáziáim között. Ha kikötözéses vágyálmaid vannak, azokat biztosan nem velem fogod kiélni.
– Nos, akkor ez bizony felejtős. Semmi gond, van másik… mit szólnál, mondjuk, egy kis csokiöntethez ezeken a formás, nyalogatni való halmokon tálalva.
Az utolsó szavait már a melleim közé mormolta, miközben egyre szorosabban húzott magához, majd felkapott, néhány lépéssel átszelte a nappalit, besétált a konyhába és felültetett a hűtő melletti konyhapultra.
– Nincs is itthon…
– De bizony, hogy van – azzal benyúlt a hűtőbe, elővett egy színes flakont és lecsapta mellém a pultra.
A dobozon ínycsiklandozó fagylaltkehely kellette magát, nyakon öntve egy nagy adag sötétbarna sziruppal – valóban csokoládé öntetnek tűnt. A döbbenettől egy mukkot sem tudtam kinyögni: jesszus, ez komolyan gondolta.
Kihasználta pillanatnyi zavaromat és már húzta is le rólam a bő pulcsit, majd a pólót, és csak akkor torpant meg, amikor megpillantotta az alóluk kivillanó vörös csipkét. Ha még lettek volna kétségeim a vágyait illetően, most mind elszállt volna. Megbabonázva itta magába a látványt. Érezni véltem a bőrömön a kezét, az ajkát, amitől egy már jól ismert bizsergető energiahullám indult növekedésnek valahol a gyomrom legmélyén, majd terjeszkedni kezdett, végigkúszva a lábamon, a karomon, elérve a legrejtettebb zugokba is. Az agyam zsibongva próbálta kivonni magát pillantása hatása alól, vajmi kevés sikerrel, míg egy másik, lentebbi szervem tobzódott az élvezetben és forrón követelte a folytatást.
– Ezt le kell vennünk, mert még sokszor szeretném látni rajtad.
Engedelmesen hagytam, hogy a karjait körém fonva kioldja az apró kapcsokat. Azt hittem, lerántja és félredobja a melltartót, ehelyett olyan lassan húzta végig a karomon a pántokat, mintha eltökélte volna, hogy negatív világcsúcsot dönt, végtelenné nyújtva a bámészkodás pillanatait. Muszáj volt nevetnem.
– Pszt, csend legyen, ne zavard meg az áhítat csendjét – dorgált meg finoman, szinte suttogva.
Behunytam a szemem, hogy elűzzem a zavarom.
Mintha csak erre várt volna, édes illat töltötte be a levegőt, majd váratlanul hideg, sűrű folyadék csurgott a bőrömre, érintésre ácsingózó mellbimbóimra. Apró sikkantással fogadtam a hűvös kényeztetést, amelyet azonnal egy sokkal forróbb váltott föl, amikor Ryan ajka és nyelve, mély mormogás kíséretében, végigszántott a mellemen, szétkenve, ízlelgetve az édes krémet. Kissé hátradőltem és megtámaszkodtam a kezemen, nehogy leszédüljek a magasból.
Szétnyitotta a térdeimet, hogy még közelebb férkőzhessen, utána azonban az ujjai is gyönyörkeltő támadásba lendültek. Végigsimított a combomon, oldalam érzékeny bőrén, fel, egészen a bordáimig. Hüvelykujjával megcirógatta mellem alsó ívét, amitől az idegvégződéseim érzéki rumbát jártak, lábam szinte magától kulcsolódott a dereka köré. Mindeközben szüntelenül nyalakodott, apró harapásokkal színesítve a játékot.
Csalódottan sóhajtottam, amikor eltávolodott tőlem, míg újabb adag hűvös krém nem érkezett utánpótlásként, ezúttal azonban nem csupán a mellemre – egy csokipatak vidáman, csiklandozva szaladt tovább a melleim közötti völgyből, egészen a köldökömig, ahol kis tavacskába gyűlt. Pilláim alól kíváncsian pislogtam Ryanre, aki hipnotizáltan követte a csoki útját.
– Hm, emeld meg a feneked! – A rekedt suttogás keltette rezgés végigszáguldott az egész testemen.
Engedelmeskedtem, így akadálytalanul lehúzhatta a farmeromat. Elvarázsoltságomban észre sem vettem, mikor gombolta ki.
Szája már a hasamon kalandozott, a kis csokitó pillanatok alatt eltűnt, de ő nem torpant meg és hamarosan az utolsó ruhadarabomtól is könnyedén megszabadított. Továbbra is némán tűrtem mindent, amit velem tett, egészen addig, míg a pult elé nem húzta az egyik széket. Leült velem szemben, és csak nézett. El tudtam képzelni, hogy nézhetek ki: éppen szemmagasságban, meztelenül kitárulkozva az asztalon, a mellkasomon száradófélben lévő barna maszattal. A szemében szerelem és odaadás, az ajkain áhítatos mosoly, nekem mégis mehetnékem támadt és izgatott fészkelődésbe kezdtem.
Zavarom tovább mélyült, amikor rám kacsintott, újra felkapta az öntetes flakont és összehúzott szemöldökkel koncentrálva, precíz, finom mozdulatokkal, a hasamra írta a nevét. Az y-ból lenyúló hurok elveszett a szeméremszőrzetemben. Elégedett vigyorral szemlélte meg művét és olyan pillantást vetett rám, amitől azonnal elvörösödtem, noha az elmúlt húsz percben sokkal több okom lett volna a pirulásra, mint ez a felháborítóan birtokló, pimasz arckifejezés.
A térdem alá nyúlva közelebb húzott a pult széléhez. A kacskaringós, művészi betűk egymás után tűntek el a bőrömről, ragacsos nyomokat hagyva maguk után, és mire észbe kaptam, Ryan feje már el is merült a lábaim között. Belemarkoltam a hajába, hogy eltoljam, ám egy „Istenem, de finom!” sóhaj, ami forró levegővel cirógatott a legérzékenyebb pontomon, visszafogottságom maradékát is végképp megsemmisítette. Újra lehunytam a szemem és úgy élveztem ezt a számomra idegen kényeztetést, mint még soha semmit.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el ebben a mámorító, ködös tudatállapotban, csak azt tudtam, hogy a gyönyör egyre közeledik, és én nem akarom leállítani vagy akár csak egy pillanattal is késleltetni. Így aztán majdnem elsírtam magam, amikor Ryan továbbhaladt az utolsó betűkre. Rekedtes, buja nevetése nem hagyott kétséget a felől, hogy pontosan tudta, mi játszódik le bennem. Javára írandó, hogy csupán csak egy pillanatig hagyott az intim kényeztetés hiányától szenvedni, száját az ujjai váltották.
Miközben ő tovább torkoskodott, én megállíthatatlanul sodródtam egy szivárványszínű örvény felé, ami hamarosan elnyelt, beszippantott, pörgetett, forgatott, hogy csak úgy szédültem belé.
Ryan erős karjai közt tértem magamhoz. Előttem állt, szorosan tartott, szája a nyakamat cirógatta, gyönyört nyújtó ujjai a hajamat túrták és halkan elsuttogott becéző szavai végképp túlcsordították a szívemet. Gyenge, remegő mozdulattal megsimogattam arcomat csiklandozó haját, mire felnézett, félénken rám mosolygott, ami az előbbi ténykedését tekintve eléggé viccesnek tűnt, és megcsókolt. Szájának csokoládé és orgazmus íze volt.
Együtt álltunk be a zuhanyból alázúduló forró vízsugár alá, így nem tudtam nem észrevenni, hogy Ryan minden tekintetben élvezte az elmúlt perceket. Amikor azonban közelebb húztam magamhoz és céltudatosan végigsimítottam izgalma lankadatlan bizonyítékán, lefogta a kezem, felemelte és belecsókolt a tenyerembe.
– De…
– Nem, Madi, most ne. Ez most csak a tiéd.
– De…
– Kérlek!
Olyan lágy, meleg és szerelmes volt a hangja, hogy nem akartam tovább vitatkozni, de a téma korántsem volt lezárva.
Már ágyban voltunk, amikor kellő erőt éreztem magamban az újabb beszélgetéshez.
A hátán feküdt, én szorosan hozzásimulva, lábaink összegabalyodtak, egyik karjával átölelt és az oldalamat cirógatta, másik keze mellkasán pihenő ujjaimat simogatta.
– Miért? – kérdeztem.
– Mit miért? – Szórakozott volt, tudtam, hogy valahol máshol jár.
– Miért állítottál le az előbb?
Becézgető ujjai megtorpantak, izmai megfeszültek alattam. Már figyelt, nagyon is.
– Mióta is vagyunk együtt, Madi?
Nem tudtam, mire akar kilyukadni, de válaszoltam: – Hét hónapja, miért?
– És ez alatt a hét hónap alatt mennyi orgazmusod volt velem?
Megdermedtem a karjaiban és csuklásszerű hangot hallattam.
– Mi az, hogy veled? Tudod, hogy egy sem… Illetve, egy. – Elvörösödtem az este történtek emlékétől.
– Pontosan. És engem hányszor juttattál gyönyörhöz? … Nem tudod? Nos, én igen. Pontosan tizenegyszer. Mit gondolsz, milyen érzés ez nekem?! – Úgy tűnt, most már akkor sem tudnám leállítani a szóáradatát, ha akarnám. – Hét hónap talán nem sok, ha arról van szó, hogy egy pár mikor jut el az ágyig, de nálunk ez már az első hetekben megtörtént, egy bizonyos szinten, és így már egészen más a helyzet. Tudom, hogy a kapcsolatunk nem a megszokott módon indult, és más téren is… különleges, ami nem zavar, de az már annál inkább, hogy ennyire egyoldalú.
– Szeretjük egymást, mi ebben az egyoldalú?
– Terelsz, Madi. Én most nem érzelmekről beszélek, hanem szexről. – Eltolt magától és ő is oldalra fordult, hogy szemben legyünk egymással, a kezemet azonban nem engedte el. – Fordítsuk meg egy kicsit a kérdést, jó? Miért érezted úgy, hogy minden alkalommal ki kell elégítened engem?
Ez így nagyon csúnyán hangzott, és csak remélni mertem, hogy nem arra utal, ami a szavak hallatán felmerült bennem.
– Még véletlenül sem azért, amire gondolsz! – csattantam fel kivörösödve. – Egészen mostanáig soha még csak eszembe sem jutott párhuzamot vonnom a veled való viselkedésem és a Walkerrel történtek között. Nem érzek kényszert, hogy kielégítsem a társaságomban lévő férfiak perverzitásait! Nem érzem magam alárendeltnek, amikor veled vagyok.
Az utolsó mondatom volt az, amitől érezhetően kiengedett izmaiból a feszültség. Tehát beletrafáltam… Közelebb vont magához, figyelmes tekintete megtelt melegséggel.
– Redben. Akkor miért, Madi?
– Mert… Mert szükségem volt a tudatra, hogy képes vagyok boldoggá tenni téged. – Amikor méltatlankodni akart, jelentőségteljesen hozzáfűztem: – Az ágyban is. Ha bármi köze is van az egésznek Walkerhöz, a nyilvánvalón kívül, tulajdonképpen pont az ellenkezője miatt, mint amire gondoltál. Walker kényszerített, elvette tőlem a döntés jogát, az irányítást, de veled mindez az én kezemben van, tisztában vagyok vele, ha akarom, következmények nélkül leállhatok, és ez éppen elég ahhoz, hogy ne akarjak leállni. Így kettőnk közül legalább te élvezed a dolgot. Ráadásul figyelemelterelésnek sem utolsó. – Éreztem, hogy újra pír kúszik az arcomra.
– Miért vagy zavarban? – A hangjában nevetés bujkált, amitől megkönnyebbültem.
– Hé, ne szekálj, a nagymamám nevelt, mégis mit vártál?! – Tréfásan oldalba böktem, de tudtam, hogy a társalgás még nem ért véget.
– Nos, nekem is szükségem van a tudatra, hogy képes vagyok téged boldoggá tenni, az ágyban is – ismételte meg grimaszolva az általam mondottakat. – Az egóm már zsugorodásnak indult, szóval ez a mai már nagyon kellett. Ráadásul rájöttem közben valamire…
Elhallgatott és úgy tűnt keresi a szavakat. Nem akartam elveszíteni a kialakult könnyed hangvételt, így könnyebb volt beszélgetni.
– Arra, hogy milyen édesszájú vagy?
– Hm, igen, arra is. – Újra felvidult az ábrázata, és szerencsére a nyugodt derű akkor is ott fénylett a szemében, amikor folytatta. – Te nem tőlem félsz, nem attól, amit veled tehetnék, tudod, hogy soha nem okoznék neked tudatosan fájdalmat – mintegy köszönetképpen puszit nyomott az ujjam hegyére –, hanem magától az aktustól, igaz? Az első kísérletünktől eltekintve, amikor még nem emlékeztél a történtekre, mindig a végén fagysz le, amikor a behatolásra kerülne a sor, jól mondom?
Minél tovább beszélt, én annál vörösebb lettem, míg végül már azt hittem, meggyullad alattam az ágy és én elsüllyedek a romjai között – még örültem is volna neki.
– Igen – krákogtam. – Khm… igen, így van.
– Lekapcsoljam a villanyt? – Kérdése kizökkentett és nem értettem, hogy jön ez ide. – Talán, ha nem látjuk egymást, nem lennél annyira zavarban.
Nem tudta eltitkolni a visszafojtott vigyort, ezért kapott még egyet az oldalába, de kétségtelenül oldotta a hangulatot.
– Nem, szeretem látni a szemedet. Szeretem a szemedet – suttogtam.
– Detto. – Adott egy gyors puszit, majd ott fojtatta, ahol abbahagyta. – Szóval arra jutottam, hogy eddig rossz úton jártunk. Annyira a végkifejletre koncentráltunk, hogy megfeledkeztünk a lényegről, a színtiszta örömszerzésről. És az sem segített, hogy egy-egy roham után minden feléd irányuló intimitást elutasítottál, nem adtál lehetőséget a viszonzásra, a következő alkalommal pedig kezdődött elölről… De ma este… ma nem az volt a cél, hogy szeretkezzünk, hanem az, hogy örömet szerezzek neked, és te hagytad.
– Akkor most mi lesz, fogadjuk meg, hogy nem fekszünk le egymással? Pettingmaraton?
Nem voltam biztos benne, hogy a horkantás, amit hallatott, a jókedv, vagy a méltatlankodás jele.
– Sajnálom, hogy kiábrándítalak, de én bizony szeretnék veled szeretkezni, és nem fogadok meg olyat, amit eszem ágában sincs betartani. Egyszerűen ne tűzzünk ki célokat. Próbáljunk nem rágörcsölni a végére, ne akarjuk mindenáron hagyományos úton befejezni. Egyszerűen csak élvezzük egymást, és lesz, ahogy lesz.
– Ez azt jelenti, hogy befejezhetem, amit a zuhanyzóban elkezdtem?
Újabb horkantás. Mit fuldoklik itt nekem?!
– Szeretnéd?
– Téged szeretnélek…
– Nos, ez esetben a tiéd vagyok – A hátára gördült, magára húzott, megharapta az alsó ajkam és elvigyorodott. –, de figyelmeztetlek, ez mostantól kétszereplős játék.
Hihetetlenül felvillanyozott a tény, hogy ilyen nyíltan tudtunk beszélgetni. Ryan minden részletét ismerte annak a bizonyos éjszakának. Soha nem próbálta meg belém fojtani az emlékeket, mindig hagyta, hogy kiadjam magamból a felbukkanó emlékképek okozta fájdalmat, még ha ez azt is jelentette, hogy valamilyen szinten neki is át kellett élnie annak a rémálomnak minden pillanatát. Az események rám gyakorolt hatásáról azonban valahogy soha nem beszélgettünk. Próbálkoztunk megtörni azt, de beszélni soha nem beszéltünk róla. Úgy éreztem, a kapcsolatunk ezzel a bizalom és a mélység újabb szintjére lépett, ha ez egyáltalán lehetséges.
A meghittség érzése minden mást kiszorított a szívemből, az agyamat pedig parkoló pályára küldtem. Olyan finoman csókoltam meg Ryant, ahogy ő tette legelőször. Apró, lágy csókokat hintettem a szájára, míg végül halk sóhaj kíséretében kinyitotta és csatlakozott a játékhoz.
Mindenhol érinteni akartam, és nem is fogtam vissza magam. Ismertem a gyenge pontjait, tudtam, hogy az oldala érzékenyebb, szereti, ha a fülcimpáját harpdálom és pillanatok alatt felizgatja, ha az ujját szopogatom. Imádja a lágy simogatást, de szabályosan megvadul a finom harapásoktól és a körmöm nyomától a hátán. Nem sajnáltam sem időt, sem fáradtságot, hogy szavak nélkül biztosítsam róla, a kapcsolatunk valóban különleges, méghozzá pozitív értelemben.
Az orromat eltöltötte tusfürdőjének fűszeres aromája és bőrének enyhe kipárolgása, ami mindig a gitárjátékát juttatta eszembe, mintha a rózsafa gitártest és a fém húrok illatának keveréke beleivódott volna a pórusaiba. Úgy éreztem, elveszek benne.
Kezei óvatosan simogattak, vigyázva és lassan, mintha memorizálni akarná a bőröm tapintását, ajka hol portyázni indult, hol visszatért a számhoz, akár egy oázishoz, ahol éltető manna várja.
Sóhajai és nyögései, a mód, ahogy levegőért kapott, pontosan jelezték, hogy már nagyon közel van, könnyedén elérhettem volna, hogy azonnal elélvezzen, de valami visszatartott. Tisztában voltam vele, hogy épp az imént egyeztünk meg, nem erőltetünk semmit, de még élt bennem az esti gyönyör utórezgése, hallottam a hangját, ahogy kijelenti, szeretkezni szeretne velem, és tudtam, hogy a testem készen áll, már csupán fejben kellett döntésre jutnom.
 Így, amikor kérdő tekintettel fölém kúszott, hogy megtudja mozdulatlanságom okát, egyszerűen kitártam a lábam és úgy irányítottam a csípőm, hogy kemény férfiasságának nedves hegye szinte magától célba talált. Éppen csak annyira csusszant belém, hogy érezzem a kezdeti feszítést. Megdermedt, kérdő tekintetét vágy homályosította, mégis uralkodott magán.
Azt reméltem, megérti a néma kérést, de amikor továbbra sem mozdult, finoman megemeltem a csípőmet, dereka köré fontam a lábam és közelebb vontam. A szeme elkerekedett, majd megtelt megértéssel és szelíd eltökéltséggel. Két kezével feltámaszkodott mellettem és lassan, hihetetlenül lassan lentebb eresztette a csípőjét, míg végül teljesen kitöltött. Hitetlenkedő boldogság ragyogta be az arcát.
De ahogy a felső testét is rám engedte és forró lehelete a nyakamba zúdult, valami elpattant bennem. A tiltakozás ezúttal váratlan helyről érkezett: nem az agyam vétózta meg a döntésemet, nem tudatos reakció volt, a testem lázadt fel. Az izmok, amik az imént oly könnyedén beengedték Ryant, hirtelen görcsbe rándultak. Éreztem, hogy Ryan megborzong az erős szorítástól. Még kinyögött egy „jézusom, Madi”-t, ám amint megmozdult volna, őt is elérte a fájdalmas valóság.
Könnyek csorogtak le az arcomon. Nem akartam, hogy lássa, de nem tehettem ellene semmit. Csalódottságra, sajnálkozásra számítottam, a saját érzelmeim tükörképére, de csak féltést találtam. Elfacsarodott a szívem.
– Ne haragudj – suttogtam.
– Egyszer ide is el kellett jutnunk. – Szomorkás mosoly kíséretében szerelmesen végigsimított az arcomon, letörölte a könnyeimet és lágyan megcsókolt. – Most már azzal is tisztában vagyunk, hogy semmi szükséged intim tornára. Tulajdonképpen fantasztikus érzés.
Istenem mennyire szerettem.
– De ez most nem a szokásos pánikroham. Mi történt, mi váltotta ki?
– Az, ahogy rám borultál, azt hiszem, a súlyod, ahogy a nyakamba lihegtél…
Lehunyta a szemét, fejét leejtette, de még éppen láttam, hogy bosszúsan összeszorítja az állkapcsát. Tudtam, mi jár a fejében, magát hibáztatta, de jelen pillanatban magamat sem tudtam megnyugtatni, nemhogy őt.
Megpróbáltam elhúzódni, de nem engedte. Döbbenten néztem fel rá.
– Sss, Madi, ne mozogj, nem akarok fájdalmat okozni.
Az izmaim megmerevedtek, a fejem belefájdult az igyekezetbe, ahogy megpróbáltam kordában tartani az érzelmeimet. Mindenem sajgott, egyre nehezebbnek érzetem Ryant, noha a súlya nagyját ő maga tartotta, de maradtam, még egy gyenge mosolyra is futotta.
– Arról nem is beszélve, ha ő urasága most távozik, lehet, hogy soha többet nem nyer bebocsájtást, igaz?
Meghökkent, majd kacagni kezdett. Hangosan, önfeledten és kontrollálhatatlanul. Együtt rázkódtam vele, és a csiklandós érzés valamelyest oldott a görcsökön. Amikor kicsit megnyugodott, könnytől párás szemeiben vidám beletörődés táncolt.
– Van egy ötletem, kipróbáljuk?
– Rád bízom magam.
Óvatosan, vigyázva a lábamra, átfordult és magára húzott, egyszerre szisszentünk fel a mozdulattól, de a fájdalom szinte azonnal meg is szűnt. Két oldalról megfogta a csípőmet és kényelmesen elfeküdt, én pedig végre felülhettem. Az a tény, hogy így még mélyebben éreztem magamban, csak akkor tudatosult bennem, amikor megmozdultam és elektromos áramütések sorozata villámlott végig rajtam.
– Nos, én is.
A pajzán szikrák visszatértek, én pedig életemben nem voltam még ilyen boldog. Sem ennyire szerelmes.
A mellkasomban megszűnt a szorítás, az izmaim ellazultak és visszanyertem felettük az uralmamat, amit rögtön ki is használtam, megtámaszkodtam a mellkasán és lassan ringani kezdtem. Nem voltak ugyan kötelek, Ryan mégsem mozdult, csak nézett, mint este a konyhában, amitől gyönyörűnek és szexisnek érzetem magam. Az irányítás teljes mértékben nálam volt, semmi nem gátolt. Vad öröm járt át, a szabadság felülmúlhatatlan érzése megrészegített és hamarosan ismét elnyelt a szivárványörvény.
Bágyadtam szenderegtem, még mindig Ryanen fekve, és éppen kiélveztem életem legőrjítőbb orgazmusának utórezgéseit, amikor úgy döntött, ideje visszaszereznie az irányítás egy részét.
– Madi, gyere hozzám feleségül!
– Hm, mondtál valamit?
Halkan felnevetett, amitől újra megrázkódtam, ez kissé felrázott kábulatomból.
– Gyere hozzám feleségül!
Felültem rajta és hitetlenkedve bámultam rá.
– Ne nézz így rám, és kérlek, ne légy ennyire meglepődve! Már hónapok óta tervezem, de tudtam, hogy amíg azt hiszed, nem teljes a kapcsolatunk, nemet mondtál volna. Most viszont…
– Te aztán nem vesztegeted az időt!
– De nem ám, minden veled töltött perc számít. És, ha még mindig aggódnál az ismétlés miatt, hidd el, ha azt mondom, én e nélkül is téged akarlak, akkor is, ha ő urasága nem nyer többet bebocsájtást. Még gyerekünk is lehet szex nélkül, elvégre erre való a mesterséges meg... – Elhallgatott, pillantása és keze egyszerre siklott a hasamra. – Egy gyerek – suttogta. – Lehet, hogy arról már gondoskodtunk is.
– Nem valószínű. Mivel nem tudhattam biztosan, mikor jutunk el idáig, néhány hónapja gyógyszert kezdtem szedni.
A keze lecsúszott a hasamról.
– Azért vagy csalódott, mert nem lehetek állapotos, vagy azért, mert nem mondtam el, hogy gyógyszert szedek?
– Mindkettő, azt hiszem, de túlélem, azt viszont nem, ha nemet mondasz.
– Hé, ez érzelmi zsarolás!
– Nem, kicsim, ez csak tényközlés. Nos?
Megfogtam az arcát, mélyen a szemébe néztem, nagy levegőt vettem és kimondtam:
– Szeretlek és örömmel hozzád megyek.
Ujjongó öröm és megkönnyebbülés elegye szikrázott fel a szemében, cuppanós csókot nyomott a számra, a szememre, az arcomra, a homlokomra, az államra, sőt, még az orromra is.
– Ami pedig az ismétlést illeti – mormoltam a szájába – mi lenne, ha most rögtön tennénk egy próbát.
Helyeslő dörmögés és mindenhova elérő kezek simogatása volt a válasz.

Legközelebb arra ébredtem, hogy Ryan álmában még közelebb vont magához, behúzott a teste elé. Bal karja a derekamat ölelte, jobbja a fejem alatt pihent. Átjárt az illata, egyenletes szuszogásán kívül csak a szél zúgását hallottam. Nyugodt voltam, boldog és elégedett. És ekkor rádöbbentem: végre újra teljes egész vagyok. És végre nem álmodtam…



Vége

Talán...