ZOE – 14. rész

A rémálom folytatódik

Már késő délután volt, amikor új játékszeremmel a kezemben felléptem a feljárón és kikukucskáltam a nyitott ajtón. Keith a korlátnál állt, nekem félig háttal, komor arccal bámult maga elé. Belenéztem az optikai keresőbe és kattintottam.

– Nyugodtan kijöhetsz. Itt nem fog meglátni senki. Magánterület.

Ijedtemben majdnem leejtettem a gépet. Gyorsan a nyakamba akasztottam, és kiléptem a fedélzetre. Egy fákkal övezett apró, csepp alakú öbölben voltunk. Közel s távol egyetlen lelket sem láttam, bár nem messze onnan, ahol kikötöttünk, egy romos épület állt.

– Hol vagyunk? – kérdeztem, továbbra is a hely szépségét csodálva.

– Egy öbölben – válaszolta gúnyosan, de mivel nem hatott meg és nem néztem rá, folytatta. – Ezért tűntem el. Megvettem. – Erre már muszáj volt felé fordulnom, ezúttal azonban ő kerülte a pillantásomat. – Egész pontosan Helen vette meg, mert tőle kértem kölcsön.

– Honnan ismeritek Helent? Úgy tűnt, elég közeli ismeretség.

– Igen, így van. – Önkéntelen mozdulattal félresimított egy hajtincset a homlokomból. – Régi családi barátság. Édesanyámmal nagyon jó barátnők. Annak idején együtt koptatták a világot jelentő deszkákat.

Ismét körülnéztem. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Az ívesen elterülő, a kék és a zöld különböző, néhol összeolvadó árnyalataiban tündöklő víz hullámai lágyan nyaldosták a fehéren szikrázó homokfövenyt. A kétoldalt visszakanyarodó partszakasz majdnem teljesen bezárta a kis öblöt, így a sűrűn nőtt növényzet, szinte tökéletes kerítést alkotva, minden irányból eltakart minket a kíváncsi tekintetek elől. A levegőben sós víz illata keveredett a számomra ismeretlen fák enyhén fűszeres aromájával, a fejünk fölött sirályok vijjogtak, a lágy szél óvatos gyengédséggel cirógatta meggyötört testem – maga volt a paradicsom.

Mire visszafordultam, Keith eltűnt mellőlem. Vállat vontam és belevetettem magam a fényképezésbe. Amikor már a hajó összes szegletéből megörökítettem az öblöt, lesétáltam a partra és megindultam a ház maradványai felé. Még mielőtt elértem volna, egy kis lugast pillantottam meg, és Keith-t. Egyik lábát felhúzva aludt egy díszes, kovácsoltvas padon. Bal karja a homlokán, jobbja ütemesen emelkedő mellkasán pihent. Még hogy jól aludt éjjel – gondoltam. – Na persze!

Ott akartam hagyni, de a rám törő érzelmek erősebbnek bizonyultak. Most ugyanaz a kedves, szeretni való Keith volt, aki határtalan türelemmel beavatott a búvárkodás rejtelmeibe, aki a legrosszabb pillanataimban is képes volt megnevettetni és jókedvet csempészni a szívembe. Az arcáról eltűnt az utóbbi napokban szinte odarögzült keserűség. Gyorsan letöröltem néhány elszabaduló könnycseppet.

A borús gondolatok elől a fényképezőgép mögé menekültem és készítettem róla egy sorozatot. Legszívesebben felébresztettem volna. Tettem is felé egy lépést, végül mégis inkább elfordultam és továbbindultam, legyőzve a kísértést.

Erős kezek simultak hátulról a derekamra, hogy visszatartsanak.

– Maradj – suttogta a hajamba.

A felidézett emlékek mind ott kavarogtak bennem. Megfordultam az ölelésében és felnéztem rá. Szomorú pillantását az enyémbe fúrva egyre közelebb hajolt – nem tiltakoztam. Ezúttal semmi vadság nem volt benne. Lágyan csókolt, alig érintve a számat. Teste remegett a visszafojtott érzelmektől. Felemeltem a karomat, hogy makrancos tincseibe túrva húzzam közelebb magamhoz, de abban a pillanatban felciripelt a zsebében a telefon. Az éles hang kijózanított, így amikor fél kézzel elengedett, hogy felvegye a zajongó készüléket, elléptem mellőle. Nem próbált visszatartani. Biztos voltam benne, hogy az érzéseim az arcomon is tükröződtek.

– Menj a fenébe, Chris! – szólt bele zord hangon a telefonba és megszakította a vonalat.

– Te teljesen meghibbantál! – ordítottam rá. – És ha fontos volt? Mi van, ha bajban van? Soha nem bocsájtom meg neked, ha most történik vele valami!

– Tudod, miért esik nehezemre Zoénak szólítanom téged? – kérdezte, mintha meg sem hallotta volna a kirohanásomat. – Mert én Dakotát kedveltem. Azt a bátor, önfeláldozó és lelkiismeretes fiatal nőt, akit a raktárban láttam, és akivel gyönyörű napokat töltöttem együtt. De ezt a bizonyos Zoét, aki az egyik percben engem csókol, a másikban pedig a bátyámat, nos, őt egyáltalán nem ismerem.

Olyan fájdalom lüktetett a szavaiban, hogy már-már magyarázkodásba kezdtem, de őurasága ezúttal sem várta meg – ezzel tulajdonképpen el is véve tőle a kedvemet. Elindult a móló felé, ám a következő pillanatban meg is torpant. Egyszerre fordultunk a bekötőúton közeledő jeep irányába.

– Ez Dick! – kiáltott fel döbbenten. – Ne, arra már nincs idő! – állított meg, amikor a hajó felé lendültem. – Gyere! – és már húzott is az ellenkező irányba.

Időm sem volt megkérdezni, mit tervez, már meg is láttam a bokrok takarásában a fekete kétkerekűt. A kezembe nyomta az egyetlen bukósisakot, felbőgette a motort, és amint nyeregben voltam úgy kilőtt, hogy egy pillanatig úgy éreztem, a gyomrom ott maradt a kavicsos ösvényen. Kőzáport zúdítva magunk mögé kifaroltunk, és már száguldottunk is, szemben a befelé igyekvő ezüst járgánnyal. Elhúztunk mellette, és már bőven a műúton robogtunk, mire neki sikerült megfordulnia. Örömünk azonban nm tarthatott soká, mert ahogy kiértünk a fák takarásából, azonnal üldözőbe vett minket egy fekete Mercedes.

Őrült iramban cikáztunk a forgalomban, lehagyva minden más járművet. Úgy tapadtam Keith hátához, mintha odanőttem volna. Nem mertem nézni az utat, még kevésbé a mellettünk hátrafelé haladni látszó autókat és a sávosan elmosódó épületeket. A motor bőgött, a halálra rémített autósok dudakoncerteztek, mi pedig repültünk. Legnagyobb rémületemre Keith – mellőzve a kifejezetten erre a célra kifejlesztett visszapillantó használatát – időről-időre hátralesett, hogy a Merci vajon bírja-e az iramot. Nem csökkenő sebességünkből ítélve, makacsul a nyomunkban volt.

A hosszú, egyenes útszakaszt követően, amin bejutottunk a sűrűbben lakott területre, Keith mintha direkt a legkacskaringósabb útvonalat választotta volna. Minden kanyarban attól rettegtem, hogy vagy kicsúszik alólunk ez a doromboló szörnyeteg és úgy dönt, hogy a következő ötszáz méteren inkább mi vigyük őt, vagy egyszerűen elszállunk, akár motorostól, akár nélküle. Persze semmi ilyesmi nem történt, és sajnos a minket követő Mercedes is strapabírónak bizonyult, a sofőr pedig profinak. Egészen addig, míg az egyre szűkülő utcák valamelyikében elénk nem tolatott egy motorcsónakot szállító utánfutó.

Olyan erősen hunytam le a szememet, hogy fekete-fehér alakzatok kezdtek cikázni a szemhéjam mögött, és élesen felsikítottam, amikor hangos csattanás és fémes csikorgás vegyült a motorzúgásba. Néhány pillanatba beletelt, míg felfogtam, hogy kutya bajunk és még csak le sem lassultunk. Hátranéztem a vállam fölött, de az üldözőnket, mintha elnyelte volna a föld. Mint kiderült, nem sokat tévedtem.

Óriási mázlink volt, tekintve, hogy az útnak hamarosan vége szakadt és egy családi ház állta utunkat. Kifaroltunk és az eddiginél valamivel visszafogottabb iramban megindultunk visszafelé, majd lefékeztünk egy szétzúzott kerítés előtt. Azt hittem, Keith meghibbant izgatottságában, amikor hangosan röhögni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy változatlanul kapaszkodom belé, mert úgy rázkódtam, majd kitörtek a fogaim.

Elengedtem és jobban megnéztem, mit talált annyira viccesnek, hogy még az életveszélyről is megfeledkezett miatta. A látvány tényleg mindent megért. Üldözőnk egy kacsaúsztató méretű medencében dekkolt, igencsak szorult helyzetben – szó szerint –, ugyanis a kis pancsoló széltében-hosszában pontosan akkora volt, mint a Mercedes. Bár az ablakai sötétítettek voltak és amúgy is csak az autó teteje látszott ki, élénken el tudtam képzelni a sofőr dühödt vergődését, ahogy ömlött be hozzá a víz.

A röhögésig azonban nem jutottam el. Egyrészt, mert ahhoz túl zaklatott voltam, másrészt, mert a kétéltűvé avanzsált jármű tetőablaka hirtelen lerepült és a nyílásban megjelent Jonathan, felbőszült arccal, a kezében pedig egy laikus számára is fegyvernek tűnő tárgyat tartott. Még mielőtt különösebben megijedhettem volna, már ismét százhússzal repesztettünk. Bár ez a sebesség fokozatokkal elviselhetőbb volt, mint az eddigi – amit én közel fénysebességűnek tippeltem volna –, az előzmények ismeretében senki nem róhatja fel nekem, hogy a motorozást, abban a pillanatban, nem soroltam kedvenc elfoglaltságaim közé.

Egy kopárnak nem mondható, tengerbe nyúló kiszögellésen álltunk meg. Mélyen alattunk zajos-habos tajtékot vertek a hullámok. Keith letámasztotta a motort és vigyorogva nézte, ahogy lekászálódok és leveszem a bukósisakot.

– Te ezt élvezted! – támadtam rá.

– Még szép, hogy! Szerencse, hogy te is ott voltál, mert így legalább kiegyensúlyozottabb volt a verseny. Ha egyedül vagyok, se perc alatt lehagyom és túl gyorsan véget ért volna a móka. – A szemei úgy csillogtak, mint amikor a búvárélményeiről mesélt.

– Te nem vagy normális.

– Sose mondtam, hogy az vagyok.

Egy pislantással később elborult az arca, és én biztos voltam benne, neki is az jár a fejében, ami nekem, hogy ez a két mondat már elhangzott egyszer köztünk. Most úgy tűnt, az a beszélgetés évmilliókkal ezelőtt zajlott.

– Maradj itt és próbálj nem bajba kerülni – szólalt meg hirtelen. – Ideküldöm Rachelt, és Chris is biztosan jönni fog.

– Úr Isten, Christian! Most már biztos, hogy bajban van – jutott eszembe a durván elutasított telefonhívás.

– Csalánba nem üt a mennykő! Ha bajban lett volna, nem telefonál. Minket akart figyelmeztetni.

Indulatos mozdulatát, melynek nyomán jókora kövek álltak földkörüli pályára, akár úgy is értelmezhettem volna, sajnálja, hogy a bátyja nem került kutyaszorítóba, de mivel ezt nem feltételeztem róla, így inkább annak tudtam be, hogy saját magára haragszik. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem, megnyugtassam, de elhúzódott.

– Megyek a hajóért – ült vissza a motorra.

– Te vissza akarsz oda menni?! – kérdeztem rémülten.

– Valószínűleg észre sem vették, hogy ott van, de ha igen, akkor sem hiszem, hogy összefüggésbe hozták velünk, hisz mi motorral voltunk.

– Akkor miért nem egyenesen oda mentünk?

– Bőven elég, ha a saját életemmel játszom. – A mondat végét elnyelte a bukósisak, aztán már csak a porfelhőt bámultam, amit maga után hagyott.

Letelepedtem egy kiugró sziklára, és az eddig a hátamon himbálózó fényképezőgépet előrehúzva készítettem néhány képet a lenyugvó napról. Úgy vöröslött az ég alja, mintha a máskor ártalmatlan fénykardok ezúttal halálos sebeket ejtettek volna a felhőkön. Borzongva hunytam le a szemem, hogy elűzzem a horrorisztikus képet.

Figyelemelterelés híján az agyam veszettül nekilódult. Kusza gondolataim közepette kezdtem én is úgy érezni, hogy Keithnek talán igaza van: éppúgy aggódtam Christianért, ahogy érte. Körmeim mélyen ívelt díszítősort vájtak a tenyerembe, annyira arra koncentráltam, hogy épségben visszaérjenek.

Hajszálon múlott, hogy nem kaptam szívinfarktust, amikor Rachel macskákat megszégyenítő, halk léptekkel megjelent mellettem és leereszkedett a földre. Megfogta a kezem, kihajtogatta merev ujjaimat és a tenyerembe tett egy szelet csokit. Ekkor döbbentem rá, hogy már idejét se tudom, mikor ettem utoljára. Biztos voltam benne, hogy hálás mosolyom nem kúszott fel a szememig, ahogy az övében sem virágos jókedvet láttam – pillantásában ugyanaz a türelmetlen feszültség vibrált, ami engem is kínzott. Ezúttal mindketten megijedtünk, amikor megszólalt a telefonja, kettéhasítva a susogó csendet.

– Tessék, Rachel Brody. … Szia, Liz, mi újság? … De, itt van mellettem. … – Felkaptam a fejem és fülelni kezdtem az egyoldalú beszélgetésre. – Ez hosszú történet. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom… – felállt és elsétált mellőlem, de még láttam, hogy az eddiginél is fehérebb lett. Gyorsan követtem. – Inkább én, ha lehet. – Még mielőtt a telefonért nyúlhattam volna, megszakította a vonalat.

– Miért nem adtad ide? Hallottam, hogy engem keresett. Valami baj van, ugye?

– Tina – A hangja elakadt.

– Mi történt vele? Rosszabbul van? Megint meg kellett műteni? – Egyre inkább kétségbeestem.

– Sajnálom. – Nem akartam észrevenni, hogy könnybe lábad a szeme, és még kevésbé akartam felfogni az okát, de a szavak könyörtelenül elhangzottak. – Tina… Tina meghalt.

Megfordult velem a világ.

Éreztem, hogy szorosan tart, majd óvatosan leültet a földre, de csak Tina mosolygós arcát és vörösen kavargó haját láttam magam előtt, amint átadja a karkötőt a reptéren, ahogy megforgatja Cathyt a levegőben. Éreztem parfümjének gyümölcsös illatát, lenvászon blúzának érdességét az arcomon. Az utolsó emlékeim róla. Az nem lehet, hogy nem látom többé! Megígérte! Azt mondta, akkor is meglátogat, ha stoppolnia kell! Ő mindig betartja az ígéreteit…

Nem értettem, miért remeg a föld, míg végül felfogtam, hogy engem ráz a zokogás, de nem volt erőm abbahagyni.

– Zoe, megsérültél? – jutott el hozzám tompán Chris aggódó hangja.

Amikor megláttam az ismerős arcot, a nyakába vetettem magam.

– Christian! Legalább neked nem esett semmi bajod!

– Legalább ne…? Történt valami Keithszel?! Hol van Keith?!

– Itt vagyok. Mit csináltatok vele? Mikor itt hagytam, egy kis adrenalin túltengéstől eltekintve, semmi baja nem volt! – Tudtam, hogy kiabál, a hangja mégis csak morajlásként hatott a fejemben.

– Keith, most az egyszer kérdezz, mielőtt támadsz! – zümmögte Rachel.

– Azt tettem. Mit csináltatok vele?!

A válasz beleveszett a fejemben döngicsélő méhraj zűrzavarába. Éreztem, hogy erős karok ölelnek és emelnek fel a földről, a léptek kellemesen megnyugtató ringatását, aztán a nagy-nagy semmit.

Nem tudom, mi hozott vissza a kábulatból, de egyszer csak ébren voltam. Szinte síri csend volt, csupán a hullámok monoton morajlása törte meg a némaságot. Valami azt súgta, félnem kellene, de én semmi mást nem éreztem, csak fásultságot, mintha az érzelmek teljes skálája kihalt volna belőlem. Egészen addig, míg…

Hatalmasat ugrottam, amikor rikácsolva megszólalt valahol egy mobil. A hangot követve hamar rábukkantam Keith telefonjára, ami kitartóan üvöltött és vibrált az ágyán heverő nadrágja zsebében. Gondolkodás nélkül felvettem, biztos voltam benne, hogy Chrisék hívnak, mivel a csendből – és abból, hogy miközben a telefonhoz botorkáltam, egy teremtett lélekkel sem találkoztam – arra következtettem, egyedül vagyok a hajón.

– Tessék.

Semmi válasz.

– Halló, szóljatok már bele!

Egy halk légvételtől eltekintve, semmi nesz.

– Halló! … Na, tudod kivel szórakozzál!!!

Lecsaptam a telefont és mechanikus mozdulattal zsebre vágtam. Fásultságom köddé vált, helyét átvette a düh. Ha ez Keith hülye tréfája volt, megölöm!

Ezt követően azonban már nem tudtam megülni a fenekemen, így inkább céltalan járkálásba kezdtem. Közben ezerrel pörgött az agyam. Olyan dolgok is beugrottak, amik eddig eszembe sem jutottak, pedig létfontosságához nem fért kétség. Például, hogy honnan a fenéből tudták meg Follow-ék, hogy életben vagyok. Aztán arra is rádöbbentem, hogy növesztettem magamnak egy jó kis üldözési mániát. Sokkal valószínűbb, hogy Keith miatt törtek ránk az öbölben.

További morfondírozásra nem jutott időm, mert a fedélzetről tompa puffanás, majd fojtott káromkodás hallatszott. A hang ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Odaosontam a lépcsőhöz és kikukucskáltam az ajtón. Kis híja volt, hogy nem sikítottam fel. Dick a hajókorlát mellett guggolt Rachel mozdulatlan teste felett, láthatóan azt figyelve, észrevette-e még valaki zajos érkezését. Amikor nem látta mozgolódás jelét, felállított egy felborult kannát, majd öngyújtóját kattogtatva elindult, hogy körbejárja a fedélzetet.

Kiutat keresve néztem körbe a kis helyiségben. A fenébe, miért pont egy hajón kell nekem dekkolnom?! Itt még elbújni sem lehet! A közeledő léptek zaja azt jelentette, hogy hamarosan végem. Hacsak… A méretes fűszermalom ismerősen simult a tenyerembe, miközben behúzódtam a lépcső mögé. Ezúttal azonban minden erőmet beleadva ütöttem, amikor áldozatom leért elém.

Upsz! Vennem kell egy új borsőrlőt Keithnek – tüsszentettem hatalmasat.

Alaposan átkutattam és gúzsba kötöttem Dicket, majd felmentem a fedélzetre és addig ügyeskedtem, míg sikerült Rachelt levinnem az egyik fülkébe. Borogatást tettem a fejére, majd leültem az ebédlőasztalhoz és vártam. Az elkobzott rugós kés és a pisztoly előttem hevert, amikor azonban Dick mozgolódni kezdett, magamhoz vettem a fegyvert – a hatás kedvéért még ki is biztosítottam.

– Ha próbálkozol, nem fogok habozni, és biztos lehetsz benne, hogy ilyen közelről nem vétem el!

– Zoe, add azt ide! – hangzott fel az óvatos felszólítás a hátam mögött.

Megpördültem és Chrisre vetettem magam, de ő eltartott magától és le nem vette a szemét a kezemről.

– Tudsz róla, hogy egy kibiztosított stukkerrel hadonászol?

– Persze! Ha lőni nem is, de azt megtanultam a filmekből, ha életben akarok maradni, akkor ki kell biztosítani.

– Úgy betekerted, mint pók a legyet – nézett Dickre. – Erre semmi szükség – Óvatosan kivette a kezemből a pisztolyt, hatástalanította és a zsebébe csúsztatta. – Rachel hol van?

– A szobában. Ez a majom leütötte, de jól van – tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, hogy Chris elsápad.

– És Keith?

– Nem tudom, azt hittem, együtt vagytok.

– Voltunk. Kábé fél órája elváltunk. Elmentem néhány ruháért Rachelnek, hogy itt maradhasson, de Keith azt mondta, idejön.

Na, nekem sem kellett több, máris magam elé vizionáltam halottfehér arccal, merev tekintettel és, bár csupán néhány percet kellett idegölő várakozással eltöltenünk, amikor végül betoppant, már nem éreztem mást, csak határtalan dühöt, amiért megint szó nélkül eltűnt.

– Itt meg mi a csuda történt? – mérte végig meghökkent ábrázattal a földön heverő maradványokat, a rengeteg szétszóródott borsot és Dick tetőtől talpig körbetekert korpuszát.

Mivel Chris is várakozó arccal ült velem szemben, kénytelen-kelletlen reagáltam Keith kérdésre, és elmeséltem Dick váratlan megjelenését. Keith első reakciója kisujjból a plafonra kergetett. Különös tehetsége volt hozzá, hogy kihozzon a sodromból.

– Miért nem bújtál el?

– Jaj, ne kezd már! Hova a manóba lehet elbújni egy ilyen hajón?!

Csak a látóteremben több lehetséges helyet megmutatott. Tároló volt többek között az ágyak alatt, de a pad alatt is, ahol ültünk.

– És ezt nekem honnan kellett volna tudnom? Nem bújócskázni szoktunk itt. Ráadásul, akkor már nem élnék. Szerinted Dick vajon minek hozott benzint és öngyújtót?! Ha ő sem ismeri nálam jobban a vitorlások felépítését, és nem talál rám, akkor a tűz végzett volna velem.

– Ebben van valami – értett egyet Christian. – Különben is felesleges ezen vitatkozni, hiszen láthatjuk, hogy megbirkóztál a helyzettel. Engem inkább az foglalkoztat, hogy talált rád – nézett a földön vonagló, magához térése óta folyamatosan káromkodó, összekötözött férfira.

– Elhiheted, hogy nem én hívtam randira… Apropó, hívás! Ha még egyszer rám hozzátok a frászt a telefonnal, a fejeteken töröm darabokra! Elég gyerekes dolog azzal szórakozni, hogy felhívtok valakit, aztán nem szóltok bele, ugye tudjátok?

– Miről beszélsz? Mi nem hívtunk. Nincs is itt a mobilod – csattant idegesen Chris hangja.

Válaszként előhúztam Keith telefonját a zsebemből és az asztalra dobtam. Chris szeme villámokat szórt – bár nem értettem, miért. Keith nyakát behúzva nyúlt a készülékért.

– Hogy került hozzád?

– A gatyád zsebében kajabált. Azt hittem, ti hívtok, ezért felvettem, de nem szólt bele senki.

Olyan erővel markolta a telefont, hogy ujjai teljesen elfehéredtek, és meredten bámulta a bátyját. Néhány pillanatig farkasszemet néztek, míg Keith félre nem fordult.

– Azt hittem, kikapcsoltam.

– Én az enyémet a vízbe dobtam – jelent meg az ajtóban Rachel a fejét tapogatva. Érdeklődve körülpillantott, végül az ő tekintete is hívatlan vendégünkön állapodott meg. – Nyárson sütjük vagy grillen?

– Rach, most ne! – szakította félbe Chris türelmetlenül. – Keith, most már a hajót is ismerik. Iktasd ki a GPS-t, és minden mást ami alapján ránk találhatnak, aztán menjünk új helyre. – Keith már az ajtóban volt, amikor még utána szólt: – És hajítsd ki az a rohadt telefont!

– Mi ez a mizéria a telefonokkal?

Chris láthatóan elég kellemetlenül érezte magát. Mindenhova nézett csak rám nem.

– Nem tehetsz róla Chris, nem tudhattad – szólalt meg halkan Rachel.

– De igen Rach, számítanom kellett volna rá.

Úgy negyedórányi kínos csendet követően Keith lassú léptekkel lesétált a lépcsőn és megfenyített gyerek módjára leült a sarokba, onnan nézett végig rajtunk. Amikor találkozott a tekintete a bátyjáéval, Chris méginkább magába roskadt.

– Megtudhatnám végre, miről van szó? Miért kellett megsemmisíteni a telefonokat? Nem értem…

– Azért, mert elszúrtam.

– Ó, ne legyél ilyen szerény – jött meg újra Keith hangja. – Mondd csak ki nyugodtan, hülye voltál.

Chris nem reagálta le a sértést, amiből arra következtettem, hogy egyetért az öccsével.

– Alábecsültem őket. Nagyon. Mint kiderült, végig lehallgatták a telefonomat, azt is, amelyikről elvileg nem is tudhattak volna. Egész eddig nagyon óvatos voltam, de elbíztam magam. Azt hittem, azután, hogy a szemük láttára lelőttelek, már biztos nem kételkednek bennem. Tévedtem. Az azt követő privát hívásaimból pedig nem csak azt tudták meg, hogy élsz, hanem tudomást szereztek Rachelről is. Innen már gyerekjáték volt bemérniük a telefonokat. Így találtak rátok az öbölben…

– És így leltek most rám és a hajóra – fejeztem be helyette a mondatot. Ezek szerint tényleg végig én voltam a célpont. Végre a kirakós egy darabkája a helyére került. Elég kis darabka, de akkor is.

– Próbáltalak titeket figyelmeztetni – magyarázott tovább Chris. – Amikor lebuktam, Luisnak kellett volna Follow-hoz vinnie, de szerencsére ő még nálam is hülyébb. Nem bírta ki, és eldicsekedett a felfedezésükkel. Megléptem tőle és rögtön hívtalak titeket.

– Na, arról aztán tényleg nem te tehetsz, hogy nem sikerült szólnod, az öcséd csapta rád a telefont.

– Na, ja, de miért?! – szúrta közbe epésen Keith.

El sem hangzott kérdésemre Chris adta meg a választ.

– Kissé túllőttem a célon a telefonhívásokkal – motyogta önváddal a hangjában, majd értetlen tekintetem láttán folytatta. – Emlékszel még, miért kértem, hogy fogadd el a fényképezőgépet? – Bólintottam. – Nos, hallottam a reakcióját az akkori beszélgetésünkre, ezért többször is hívtalak a nap folyamán…

– Míg végül megunta, és rád csapta a telefont – értettem meg azonnal a jelenetet.

Ismét csend ereszkedett közénk. Mindenki elmerült a saját gondolataiban. Az arcokat fürkészve, egyik sem lehetett túl kellemes.

Később, némi csoportterápia kilátásba helyezésétől Dick igencsak beszédessé vált, elárulta, az lett volna a feladata, hogy megnézze, valóban a jelzett helyen vagyok-e és jelentse, ha pedig üres búvóhelyet talál, gyújtsa fel. Így lenne ötösöm a lottón! Még jó, hogy nem bújtam el.

Ezután udvariasan megkértük, legyen olyan kedves és jelentsen a főnökének – természetesen a második lehetőséget választottuk –, és mondja azt, hogy egy időre eltűnik, mert valaki meglátta ténykedés közben.

Chris elbeszéléséből kiderült, hogy Dick amolyan „ügyifogyi” szerepet töltött be a bandában, és valószínűleg csak azért kapott helyet Follow mellett, mert erős hátszéllel rendelkezett. Általában nem is szoktak ilyen fontos feladatokat bízni rá, de most – Dick szerint – mindenkinek más dolga akadt. Ezek alapján reménykedtünk benne, hogy elhiszik az elbénázott akció meséjét.

A jól végzett munka öröme nagy ívben elkerült, az ólmos fáradtság azonban nem, így nem törődve Dick további sorsával, inkább az ágyat választottam.

Folytatása következik!

ZOE – 13. rész

Háziőrizet

– Dakota! Dakota, hallasz? Nyisd ki, kérlek! – Rachel valahonnan nagyon távolról szólt hozzám.

Próbáltam az ismerős, kellemes hangra koncentrálni, hogy távol tartsam magamtól az őrületet. Egyre közelebbről és tisztábban hallottam, míg végül arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón.

– Dakota, ha nem engedsz be, betörjük az ajtót! Hallod?!

Éppen felkászálódtam, amikor egy nagy reccsenést követően valaki ledöntött a lábamról. Rémülten kapkodtam levegő után és próbáltam arrébb mászni a rám nehezedő test alól. Hunyorogva igyekeztem rájönni, hol is vagyok, mi történt. Lüktető fejemnek kicsit hangos volt a Keith hangján érkező válasz.

Chris ugyanolyan hirtelen tűnt el rólam, mint ahogy leterített.

– Szállj le róla! – üvöltötte Keith magából kikelve, és amikor végre nem csak néztem, de láttam is, rájöttem, hogy ő rángatta le rólam a bátyját. – Ezért küldtél el? Hogy ráugorhass, amíg nem vagyok itt?!

– Állj már le, öcsi! Nem az van, amire gondolsz – védekezett feltartott kezekkel Chris.

– Engedd már el! Ennyire nem ismered a saját bátyádat? – szállt be a győzködésbe Rachel is.

Micsoda?! Rachel?! Mit keres ő itt? – tértem hirtelen magamhoz.

– Hagyjátok abba! – Szánalmas, rekedt hörgésem a kiáltásnál is hatásosabbnak bizonyult.

Mindhárman felém kapták a fejüket, Keith még Chris ingét is elengedte, úgy elképedt. Nem igazán tudtam mire vélni szörnyülködő arckifejezésüket. Rachel tért magához először.

– Jézusom, D., hogy nézel ki?

– Hogy nézek ki, hogy nézek ki? – méltatlankodtam torz hangon. – Most keltem fel, ráadásul nem is aludtam valami jól. Biztos kócos a hajam, nincs rajtam más, csak egy törülköző és igaz, hogy itt-ott fájok, de azért ennyire nem lehet rossz. Ébredéskor mindig gyűrött vagyok.

– Nem, a múltkor kifejezetten édes voltál – szólalt meg Chris is.

Bár ne tette volna. Keith felhördült és egyetlen jól irányzott ütéssel padlóra küldte a bátyját.

– Megőrültél? – kiáltott rá Rachel. – Ez már túlmegy minden határon! Hűtsd le magad vagy odabilincsellek a lépcsőhöz!

– Ne kezdjétek elölről, kérlek! Szétmegy a fejem.

Hiába szorítottam a fülemre a kezemet, a fájdalom olyan erővel hasított bele a halántékomba, hogy beleszédültem. Egyszerre kiáltották ijedten a nevemet – ki ahogy ismert –, de Keith volt a leggyorsabb, odaugrott, hogy elkapjon.

– Azt hiszem, jobb ha leülsz – támogatott a párnás padok felé.

– Ezt hadd döntsem el én, rendben? – ráztam le magamról a karját ridegen.

– Dakota…

– Ami a nevemet illeti, lehetne róla szó, hogy egységesítsünk? Nem mintha nem hallgatnék mindkettőre, de ez így kész tudathasadás – húztam el a számat.

– És mit szeretnél, hogy szólítsunk? – kérdezte Rachel oldalra billentett fejjel. Úgy tűnt, a körülmények ellenére, jól szórakozik.

– Jobb szeretem a Zoét, ha nem túl nagy kérés. – Megkíséreltem egy mosolyt, és úgy tettem, mintha nem láttam volna Keith fintorát, az ő véleménye jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. – Ha ennek az egésznek vége lesz, úgyis hivatalossá teszem.

– Felőlem rendben, nekem tetszik – egyezett bele Rachel, és világító kék szemében vidám szikra lobbant.

– Jól vagy? – fordultam a falat támasztó Chris felé.

– Igen, jól – válaszolta az állát dörzsölgetve. – Te viszont nem úgy nézel ki. Hozok neked jeget.

– Arra inkább neked lesz szükséged. Mit vagytok úgy oda a kinézetemtől? Elméletileg halott vagyok. Annál csak jobb lehet. – A hangom kezdett helyrejönni, bár kicsit még nehezen forgott a nyelvem.

Válasz helyett Rachel a mosdó felé irányított. A tükörbe nézve majdnem ismét sokkos állapotba kerültem. Az volt a legkevesebb, hogy égnek állt a hajam, ezt egy önkéntelen mozdulattal orvosoltam is. Az arcom jobb felét sötétedő véraláfutás színezte, a szám bedagadt, mindkét csuklómra csúnya sebeket mart a túl erősen megszorított, durva kötél, mellkasom lobvörös bőrét pedig változatos méretű és mélységű karcolások és vágások díszítették.

Mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót, ismét elöntöttek a szörnyű emlékképek, ám ezúttal magukkal hoztak valamit, ami eddig furcsa módon elkerült: a fizikai fájdalmat. Nem azt a derengő sajgást, amit eddig éreztem, ez sokkal erősebb volt. Hasogatott a fejem és égett a szemem, a mellkasom és az állam lüktetett, a csuklóm szinte lángolt. Nem tudom, hogy a látvány váltotta-e ki, vagy csupán a sokk elmúltával most tisztult ki teljesen az agyam, mindenesetre kis híján ledöntött a lábamról. A mosdókagylóba kellett kapaszkodnom, nehogy elessek.

– Rosszul vagy? – kapott felém ijedten Rachel.

Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Kényszerítettem magam, hogy mélyen beszívjam a levegőt, mire kifújtam, ura voltam a testemnek és a hangomnak. Ennél jóval súlyosabb és fájdalmasabb sérülésekkel is meg kellett már küzdenem, amiket Cathy előtt legtöbbször sikeresen eltitkoltam.

– Semmi baj, csak megszédültem – fordultam el a tükörtől, gúnyos grimasz mögé rejtve a fájdalmat.

– Hozd rendbe magad, amennyire tudod. Tessék, ezeket felveheted. Remélem, jók lesznek – nyújtott felém egy kisebb táskát.

Hálásan megöleltem, mielőtt magamra hagyott.

Amikor újra előjöttem, két szempár nézett rám vizsgálódva. Chris és Rachel egymás mellett ültek az asztalnál, míg Keith a szemközti padon foglalt helyet és kifelé bámult az ablakon.

Az asztalon egy kis fém tálca hevert letakarva. A fehér textilen keresztül különös tárgyak körvonala rajzolódott ki. Mellette fertőtlenítő spray, géz és egyéb kötszerek sorakoztak, valamint egy éles fényt árasztó olvasólámpa, mintha kisebb műtétre készültek volna.

– Kit fogunk operálni? – kérdeztem vigyorogva, hogy kicsit oldjam a feszült légkört.

– Nem mi, csak Rachel. Téged – válaszolta Chris.

– Átigazoltál a plasztikai sebészekhez? – néztem meghökkenten Rachelre.

– Olyan csúnya? – kapta felém Keith is riadtan a fejét.

– Micsoda? – Kezdtem úgy érezni, mintha más nyelven beszélnénk.

– Te mit gondolsz, miről beszélünk? – Nevetéséből ítélve úgy tűnt, Rachel már érti, amit mi többiek még nem.

– Az egyetlen műtét, aminek jelen helyzetben értelmét látnám, egy arcplasztika lenne, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy élek. – A lezserség gyenge utánzatával lehuppantam az asztal mellé. – Miért, ő mire gondolt? – intettem a fejemmel Keith felé, mire dühösen felhorkant.

– Rachel megnézné a mellkasodat, ha megengeded – magyarázta Chris, majd lesújtó pillantást vetett az öccsére. – Ezt azonnal meg kellett volna tenni. Bár vaktölténnyel lőttem rád, a kis távolság miatt komolyabb sérüléseid is lehetnek, és néhány fémszilánk is biztos a bőröd alá fúródott. Sajnálom, de ez elkerülhetetlen volt. Jobb szerettem volna, ha inkább a vízbe ugrasz, de te engem választottál, így muszáj volt lőnöm. Ha pedig messzebb állok, a repeszek nem vágták volna ki a művéres tasakot. A legjobb az lenne, ha kórházban látnának el, de erre most nincsen mód.

Tanácstalanul elhallgatott, de a szeme tovább beszélt, sütött belőle az önvád és a tehetetlenség fájdalma. Zavaros monológjából is leginkább azt szűrtem le, hogy majd elemészti a bűntudat.

– Rá se ránts, még mindig jobb, mintha a tengerfenéken feküdnék egy nagy lukkal a szívem helyén.

Keith erre felpattant és szó nélkül kiviharzott, majd Chris is magunkra hagyott minket.

Bő fél órával később ismét hárman ültünk az asztal körül. A felsőtestem múmiára hajazott, a csuklóimon lévő gyulladt sebek bekenve gyógyulgattak, arcomat törülközőbe csavart jég fagyasztotta mirelitté.

Eddig nem mertem előhozakodni a kérdéseimmel, de egyre inkább feszélyezett, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem, ráadásul gyógykezelésem feszült csendjében volt alkalmam gondolkozni.

– Azt hiszem, van itt néhány dolog, amit el kellene magyaráznotok – szakítottam meg a hosszúra nyúlt hallgatást.

Egymásra néztek, végül Chris szólalt meg.

– Nem vagyok biztos benne, hogy biztonságos tudnod róla.

– Ugye ezt most nem mondod komolyan?! – háborogtam. – Az a legkevesebb, hogy beavattok, elvégre „meghaltam” az ügy érdekében!

– Nem, te azért „haltál meg”, mert rosszkor voltál rossz helyen – adott hangot Rachel is erélyesen a véleményének.

– Te most tulajdonképpen kinek a pártján állsz? – néztem rá csalódottan.

– Senkién. Vagyis mind egy oldalon állunk. De ez veszélyesebb, mint hiszed.

– Mi lehet annál veszélyesebb, mint hogy kivégeznek?

– Mondjuk, hogy legközelebb tényleg belehalsz – robbant be a beszélgetésbe dühösen Keith, letrappolva a lépcsőn, de tudomást sem vettem róla.

– Úgy tudják, halott vagyok, vagyis azt hiszik, én már nem zavarhatom a köreiket. Ez még jól is jöhet. Segíthetnék – érveltem.

Chris és Rachel újra egymásra néztek, de Keith megint közbevetette magát.

– Eszetekbe ne jusson! Nem tetted már ki így is épp elég veszélynek? – nézett szikrázó szemekkel a bátyjára.

– Elhiheted, ha elejétől tudom, hogy ő ugyanaz a lány, akiről meséltél, akkor eszem ágában sem lett volna belekeverni és elvinni közéjük!

– Késő bánat, bátyus – támaszkodott kihívóan az asztalra Chrisszel szemben. – Valahogy felismerték, és ennek meg is lett az eredménye.

– Valahogy felismertek – motyogtam magam elé. – Ezen már én is gondolkodtam. Csak te tudtad, hogy ott voltam a raktárban, ki vagyok és hol vagyok.

Döbbenten nézett rám. Láttam a szemén, hogy megbántottam, de nem tudtam sajnálni. Mégis késztetést éreztem rá, hogy visszakozzak.

– Nyugi, ne kapd fel a vizet! Nem azt mondtam, hogy tőled tudják, csak hangosan gondolkoztam. Egyszerűen nem értem, hogy jöhettek rá. Igaz, hogy a rendőr látott, de ő biztos nem tudott azonosítani. Amilyen állapotban volt, maximum egy gyenge személyleírást adhatott rólam. Ti külön-külön ismertetek, de egyiken sem tudtátok, hogy Dakota és Zoe egy és ugyanaz a személy, ők viszont igen, hallottam. Egyre több a kérdőjel, és ezt utálom. Legalább azt hadd tudjam, amit ti! – néztem rájuk könyörögve.

– Nem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Keith, a bátyját szuggerálva.

– Keith, gondolkodj logikusan, Zoénak igaza van. Láthatott, hallhatott olyan dolgokat, amik segíthetnek, és mivel azt hiszik, már halott, nem lesz veszélyben.

– Akkor legalább várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok, mielőtt még jobban belerángatnánk. Csak pár nap, hogy lenyugodjanak a kedélyek és lépjenek – próbálkozott csüggedten Keith, Chris és Rachel között járatva kérlelő tekintetét.

Mikor mindhárman kérdőn felém néztek, vetettem Keith-re egy bosszús pillantást, majd megadóan bólintottam Chrisnek.

– Rendben, adok nektek három napot, de utána mindent tudni akarok! Azt azért eláruljátok, te mit keresel itt – néztem Rachelre –, vagy ez is a titok része?

– Nem, ez nem titok. Megkerestem Christ, hogy magyarázatot kérjek. Megjegyzem, ez azóta sem történt meg, legalábbis ami a te szerepedet illeti.

– Állj! Ezek szerint, ti már ismertétek egymást?!

– Igen, már találkoztunk. – Ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

– És most, hogyan tovább? – tettem fel a következő, engem érintő kérdést. – Úgy értem, a nyilvánosság számára halott vagyok. Gondolom, ez Helenékre különösen vonatkozik. Cathynek ugye nem kell azt hinnie? Ugye nem?!

Mivel Christiannek láthatóan fogalma sem volt, kiről beszélek, ezúttal kénytelen voltam Keithnek címezni a kérdést.

– Itt Miamiban csak mi tudjuk, hogy van egy húgod?

– Igen – vágtam rá gyorsan.

– Akkor nem hiszem, hogy szükséges lenne kitennünk ennek az egésznek – mondta ki az ítéletet.

– Köszönöm – suttogtam hálásan.

Bólintott, majd visszaült az ablak melletti padra és úgy tűnt, azonnal meg is feledkezett rólunk.

– És mi lesz velem? Életem hátralévő részét ezen a hajón kell leélnem? – Elcsuklott a hangom, amikor eszembe jutott, hogy nem is olyan régen még tetszett volna ez az ötlet.

– Egy ideig igen, de ha kimentek a nyílt vízre, és nincs másik hajó a közelben, akkor legalább felmehetsz levegőzni. Igyekszünk minél hamarabb lezárni ezt az egészet, hogy feloldhassuk a kijárási tilalmat.

Chris szavai visszhangoztak a fejemben: „ha kimentek a nyílt vízre”.

– Kimegyünk?! – nyomtam meg erőteljesen a szó végét.

– Én itt lakom – jegyezte meg Keith gúnyosan.

– Nem lehetne, hogy szállodába menjek inkább? Ígérem, ki sem mozdulnék.

– Oda is el kell jutni valahogy – hívta fel a figyelmemet a nyilvánvalóra Rachel. – Ráadásul könnyebb lenyomozni és megfigyelni is.

– Szóval házi őrizetben vagyok és ő lesz a bébicsősz. – Kijelentés volt ugyan, de azért ott rezgett benne a remény, egy nemleges válaszra. Chrisnek persze nem kerülte el a figyelmét a negatív felhang.

– Mi a fene ütött belétek? – kérdezte ingerülten. – Eddig úgy tudtam, jól megvagytok. Az öcsém másról se áradozott, amikor nagy ritkán kapcsolatba kellett lépnünk, mint az ő Dakotájáról! Most meg hirtelen ki nem állhatjátok egymást! Keith, ha ez miattam van, akkor…

– Nem, nem miattad van! – vágtam közbe erélyesen. – Kizárólag azért van, mert az öcséd úgy gondolta, nem vagyok elég jó neki, és bár úgy tűnik, már megbánta ezt a döntését, ettől kezdve ő nem elég jó nekem.

Chris elképedve nézett hol rám, hol kifelé bambuló öccsére, végül elröhögte magát.

– Ti tudjátok! Nekem most mennem kell. – Nyomott egy puszit az arcomra, vállon bokszolta Keitht, majd vigyorogva Rachelre nézett és távozott.

– Szerinted mit talált ennyire viccesnek? – fordultam Rachel felé.

– Fogalmam sincs, soha nem értettem a pasik észjárását. Viszont, sajnos, nekem is ideje mennem. – Felállt az asztaltól és óvatosan megölelgetett. – Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet. Ha kell valami, Keith telefonjáról hívj. Próbáljátok nem megölni egymást, jó? – Dobott Keith felé is egy mosolyt, majd ő is elhagyta a hajót.

Nem tudtam hova tenni a viselkedésüket. Ha nem tudtam volna Chris másságáról, biztosra vettem volna, hogy valami alakulóban van köztük. Na, az se lenne hétköznapi párosítás, egy kábszeres nyomozó és egy gengszter. Vajon így találkoztak? Rachel lekapcsolta Christ?

Bár több mint tizenkét órát aludtam egyhuzamban, mégis majd leragadtak a szemeim. Viszont egész nap nem ettem semmit. Muszáj volt bekapnom pár falatot, mielőtt újra elvackoltam volna magam. Készítettem néhány szendvicset, majd a tányérral a kezemben elindultam a szoba felé.

– Dakota…

Megtorpanás nélkül mentem tovább: – Jó éjt, Keith.

– Mondtam már, hogy sajnálom. Ne haragudj, hogy…

– Keith, nem érdekel, hogy sajnálod! – pördültem meg a tengelyem körül ingerülten. – Eltitkoltam előled a Chrisszel való ismeretségemet, te pedig reggel elmondtad erről a véleményedet. Nem hiszem, hogy azóta megváltozott volna, így nincs miről beszélnünk. Mivel egy ideig össze leszünk zárva, nem kerülhetjük el egymást, de ne várd, hogy elfelejtsem, amit a fejemhez vágtál. Arról nem is beszélve, hogy szükségem lett volna rád, de te inkább a férfiúi büszkeségedet sirattad.

– Dakota, én…

– Dakota halott.

– Megmentettelek. Ez sem számít?

– Ja, igen, a jutalom – mondtam gúnyosan. – Még nem végeztünk, igaz? Hányszor is mentettél meg? Először azzal, hogy kihívtad a rendőrséget a raktárba, jól mondom? – kezdtem számolni az ujjaimon. – Aztán mikor felhoztál a hajóra a hurrikán elől, végül pedig reggel, amikor kihalásztál a vízből. Ez három. Tehát még két menet hátra van. El akarod kezdeni most – tártam szét a karjaimat –, vagy megvárod, míg szalonképesebb leszek? De akkor Chrisnek is jár két alkalom – vittem be a kegyelemdöfést.

Megrándult az arca, majd szó nélkül felállt és felment a fedélzetre.

Magamban dohogva bevonultam a szobába és behajtottam az ajtót, legalábbis azt, ami maradt belőle Chris akciója után. Az étvágyam viszont elment.

  Másnap reggel egy vigyorgó csomag várt az asztalon, rajta a nevemmel: ZOE.

Keith éppen reggelit készített – palacsintát.

– Ez mi? – mutattam a dobozra.

– Neked is szép jó reggelt – válaszolta komoran. – Ó, köszönöm, én jól aludtam, és te?

– Azt kérdeztem, mi ez?!

– Nem tudom! – csattant fel. – Chris hozta valamikor éjjel. Azt mondta, azért, hogy ne unatkozz, míg itt vagy.

Óvatosan bontogatni kezdtem a csomagolást, de amint megláttam az alatta lévő dobozt, megtorpantam.

– Ti mindketten meghibbantatok. – Nehezemre esett, de otthagytam a drága ajándékot az asztal közepén.

Kicsivel később hallottam, vagyis igazából csak éreztem, hogy felberreg a motor és a hajó lassan elindul. Bekapcsoltam a kis, hordozható tévékészüléket és érdeklődés nélkül váltogattam a csatornákat. Most még a filmek sem kötöttek le. Már éppen azon voltam, hogy visszafekszem, amikor Keith halkan bekopogott az ajtón.

– Chris keres telefonon.

Kiléptem a hálóból és átvettem a készüléket.

– Chris, te teljesen megőrültél?! – estem neki rögtön. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt elfogadom?!

– Nem, pontosan úgy reagálsz, ahogy vártam – nevetett fel a vonal másik végén. – Ezért is hívtalak. Szívességet tennél vele, ha elfogadnád.

– Ezt nem értem – Homlokráncolva sétáltam az asztalhoz, ahol még mindig ott hevert a doboz.

– Tudod, az én drága kis öcsikémet őrülten mardossa a féltékenység, gondoltam, teszek még rá egy lapáttal. Megbosszulom a csicsás boxeralsókat, amiket hordanom kell miatta.

Ez meg miről beszél? – néztem döbbenten a kezemben szorongatott apró telefonra, mintha az válaszolhatna.

– Ott vagy még? Hahó, Zoe! Hallasz?

– Igen, csak éppen azon gondolkoztam, én őrültem-e meg vagy te.

– Fogadtunk. Ő nyert – magyarázta. – Gondolhatod, milyen lehet a többi darab, ha a szívmintásat választottam.

– Várj csak… Akkor Keith dinka pólói…

– Vág az eszed! – röhögött fel.

– Akár a gyerekek. Nem gondolod, hogy van most ennél fontosabb dolgunk is?

– Na, akkor benne vagy?

– Chris, ez akkor is túl drága ajándék…

– Vedd úgy, hogy fizetség a színészi teljesítményedért, és minimális kárpótlás mindazért, amibe miattunk keveredtél.

– Nem ti tehettek róla.

– Lehet, de könnyítenél a lelkiismeretemen. Kérlek!

– Oké, oké! – tartottam fel a kezemet, mintha látná. – Köszönöm. Nem hittem volna, hogy emlékszel rá. Imádlak!

Hirtelen eltűnt a kezemből a telefon.

– Hé, még nem fejeztem be! – kiáltottam rá Keithre.

– Ez vészhelyzetre van, nem azért, hogy enyelegjetek! – Még éppen hallhattuk Chris öblös nevetését, mielőtt kinyomta és zsebre vágta a készüléket.

Gyerekesen nyelvet öltöttem rá, és lelkesen bontogatni kezdtem a drága, tükörreflexes fényképezőgép dobozát. 

 

Folytatása következik!

ZOE – 12. rész

Vigyázat! Erotikus tartalom!

Jó nap a halálra

– Jó estét mindenkinek! Hozhatom a szokásosat? – Nem kicsit remegett a hangom.

Dacosan felszegtem az állam és végighordoztam rajtuk a tekintetem, még Christ sem hagytam ki, bár nem tudtam a szemébe nézni. Csendben fogadtam a beleegyező biccentéseket és már mentem is, hogy teljesítsem a rendelést.

Persze tudhattam volna, hogy Luis nem fogja kihagyni, hogy utoljára még szórakozzon rajtunk egy kicsit. Az a pasi a kezdetektől az idegeimre ment. A legapróbb reakciói is simán kihoztak a sodromból, a mai napon pedig végképp nem tudtam tolerálni.

– Mi van, haver? Mégse teljesítettél tegnap este? – szegezte a gúnyos kérdést Chrisnek, amikor észrevette, hogy az italokat letéve még csak pillantásra se méltattam.

Nem tudtam uralkodni magamon. A kezemben lévő pohár tartalma, merő véletlenségből, az ölében kötött ki, majd amikor káromkodva felpattant, tettetett riadalommal felé fordultam, a tálcám pedig – újabb véletlen – éppen vöröslő orra vonalában lendült.

– Jaj, ezer bocsánat! Luis, ne haragudj! Nagyon fájt? Máris hozok jeget és egy másik italt – mondtam negédes hangon. – Egyébként pedig, Chris túlteljesített. Minden várakozásomat felülmúlta – fűztem hozzá kétértelműen, ezúttal mélyen a jól ismert barna szemekbe nézve, majd az utolsó poharat is letettem, és elsétáltam. Ki-ki értse, ahogy akarja.

Chris az este folyamán kétszer is próbált szóba elegyedni velem, de még mielőtt megszólalhatott volna, a rengeteg vendégre hivatkozva mindkétszer faképnél hagytam. Mégis mit várt? Hogy áldásomat adom és feloldozom, mielőtt megölne?! Többször nem próbálkozott.

Éppen feléjük tartottam egy újabb tálcányi itallal, amikor megcsörrent a mobilja. Felvette, majd elsápadt és rám kapta a pillantását. A szemében mintha félelem csillant volna, ami láthatatlan hullámokban azonnal átáramlott belém. Úgy söpört végig a testemen, akárha a vérem sodorta volna a szívemtől egészen a lábam ujjáig. Rögtön megértettem: most közölték vele, hogy itt az idő cselekedni.

A lábaim majdnem felmondták a szolgálatot. Megtántorodtam, mire egy határozott kéz átvette tőlem a tálcát. Rachel állt mellettem. Hihetetlenül megörültem neki. Alaposan megölelgettem, miközben azon igyekeztem, hogy legyűrjem a torkomat fojtogató könnyeket.

– Jaj, Rachel…

– Zoe, David türelmetlenkedik – termett mellettem hirtelen Chris. – A barátnőd majd megvár a bárpultnál.

Ha Rachel meg is lepődött, egyáltalán nem látszott rajta, inkább mintha zavarban lett volna. Engem viszont a csalódottság taglózott le, akarattalan bábut csinálva belőlem. Megadóan bólintottam, visszavettem a tálcát és követtem az asztalhoz. De, ahogy az sejthető volt, a rendelésük érdekelte őket legkevésbé. Még mielőtt kioszthattam volna az italokat, Chris megszorította a karomat és addig várt szótlanul, míg rá nem néztem.

– Mi most kimegyünk. Szólj a pultosnak, hogy rosszul érzed magad, és gyere utánunk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – A barátnődnek ne szólj, ne jelezz, csak ha azt akarod, hogy őt is vigyük! Megértetted?! – Nem bíztam a hangomban, így ismét csak bólintottam.

Amikor a többiek felálltak és elindultak kifelé, elengedte a kezemet és követte a példájukat. Úgy vonultak át a termen, mintha valami fontos küldetésre indultak volna.

Gondolkodás nélkül nyúltam Chris érintetlen vodkájáért és egyetlen laza mozdulattal lehajtottam az egészet. Fuldoklásom hangjaira Chris hátranézett, és amikor meglátta a kezemben az üres poharat előbb meglepődött, majd bocsánatkérő vigyorral az arcán meghúzta a vállát, mielőtt kilépett volna az ajtón. Na, tessék! Egyetlen egyszer lenne szükségem egy kis alkoholra, erre mit kapok? Vizet! Merthogy az volt a pohárban. Tiszta, száz százalékig alkoholmentes, ártalmatlan ivóvíz. De nem tudott érdekelni, hogy lehullt a lepel Chris rejtélyes józanságának titkáról. Épp halni készültem.

Magamban dohogva visszasétáltam a pulthoz, megálltam messze Racheltől, és odaintettem Josh-t. Nem kellett szimulálnom, csak rám nézett, és azonnal elhitte, hogy rosszul vagyok. Az ajtón kilépve a szemem sarkából észleltem, hogy Rach felpattan a bárszékről, de amikor visszafordultam, hogy jelezzek neki, maradjon, rá kellett döbbennem, hogy még csak rám sem nézett. Valahova mögém bámult fülig vörösödve, ajkán halvány mosoly játszott. Követtem a tekintetét és Chrisszel találtam szemközt magam. Na, ne, ez már nekem is sok! Idehívom, hogy segítsen, erre leáll szemezni a gyilkosommal!

– Legalább azt várd meg, míg kihűlök, mielőtt új színésznőt keresel a szerepre – vágtam oda neki, elcsörtetve mellette. Arról nem világosítottam fel, hogy ezúttal baromira melléfogott.

Rajtakapottan félrenézett, elkapta a derekamat és végig szorosan tartott, míg Luis és David társaságában lelifteztünk a földszintre, majd a parton sétálva elértünk egy nagy vitorláshoz.

David csak annyit vetett oda a kormánynál álló idősebb férfinak, hogy „a szokásos helyre”. Ez igen! – gondoltam. – Másoknak a horgászáshoz vannak megszokott helyeik, nekik a gyilkoláshoz. Úgy tűnik, ez is csak egy hobbi a sok közül.

Chris magába fordulva álldogált mellettem. Néhányszor ugyan szóra nyitotta a száját, de valaki mindig arra sétált, így feladta. Csak szorította a derekamat, mintha az élete függött volna tőle – pedig az én életem volt a tét.

A fodrozódó vizet bámultam, amit nem is olyan rég, oly könnyen a szívembe zártam. A félelem gyenge kifejezés volt arra, amit éreztem. Rettegtem. Főként a fájdalomtól, és attól, hogy mi lesz Cathyvel nélkülem. Mivel az előbbi gondolat ájulással fenyegetett, így inkább az utóbbit választottam, ami legalább abban segített, hogy keményen tartani tudjam magam. Cathy! Nem fogom látni, ahogy felnő. Azt akartam, hogy boldog gyermekkora legyen, erre én magam teszem tönkre azt. Hogy lesz boldog, ha megtudja, hogy magára hagytam?

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak ott termett mellettem a Dick nevű pasas, és elkezdett rángatni.

– Majd én – szabadított ki gyengéden Chris és továbbra is erős ölelésében tartva hátravezetett.

– Peched van, öreg – röhögött fel Luis a védelmező mozdulat láttán. – Épphogy betörted, erre meg kell szabadulnod tőle! De legalább felpróbálhattad előtte!

Chris ölelő karja megrándult, de egyéb jelét nem mutatta, hogy hallotta a gúnyos szavakat.

Felcsatoltak rám egy nehéz övet, hasonlót ahhoz, amit búvárkodáskor használtunk – de erre túl sok nehezéket rögzítettek –, majd a lépcsőhöz állítottak, ahol le volt nyitva a korlát.

Ezek komolyan gondolták, hogy a tenger fenekére küldenek! – döbbentem rá. – Hova lett a jó öreg betontömb? Hiába, a rosszfiúk is haladnak a korral – kuncogtam fel hisztérikusan. – Ez milyen morbid?! Keith miatt merültem először és Chris miatt fogok utoljára.

Dick összekötözte a lábaimat és hátracsavart kezeimet, majd félreállt. A karom azonnal zsibbadni kezdett a túl szoros kötelek miatt.

David jelent meg a fedélzeten, és marcona ábrázattal elém állt.

– Úgy látom, tudod, miért vagyunk itt.

Nem válaszoltam, úgyis tudta a választ.

– Elmondtad valakinek, hogy mit láttál a raktárban?

Meg akartam előzni, hogy az ottanihoz hasonló vallatásban legyen részem, ezért azonnal az igazsággal kezdtem. Persze az se volt hátrány, hogy az igazság éppen megegyezett az áhított válasszal.

– Nem, senkinek. Nem maradtam ott megvárni a rendőrséget.

– Azt tudjuk. Névtelenül értesítették őket. És persze, kis barátunk a kórházban igen beszédes volt – kúszott arrogáns mosoly az arcára. – Szóval, senkinek nem meséltél?

– Nem őrültem meg, hogy mást is belekeverjek.

– Okos kislány, kár érted – paskolta meg az arcomat.

Sajnáltam, hogy már megkötöztek, mert szívem szerint kikapartam volna a szemét. De a szám szabad volt, hát használtam. A szeme szikrákat hányt a dühtől. Ha nem féltem volna eddig is, most biztos halálra rémültem volna, de mivel rettegésem már fokozhatatlan volt, hasonlóképp néztem vissza rá.

Letörölte az arcát a kézfejévell és ugyanazzal a mozdulattal, visszakézből pofon vágott. A fejem félrebicsaklott az ütés erejétől. Még jó, hogy holnap senki nem fogja látni a véraláfutást. Legszívesebben újra leköptem volna, de méltóságteljesen arrébb sétált.

Chris vette át a helyét. Szorosan hozzám simult és még mielőtt rájöhettem volna, mit tervez, vadul a számra tapadt, kezei a mellemet keresték. Megdermedtem. Ezt nem vártam volna tőle. Úgy öntött el a harag és az undor, ahogy a gejzír zubog fel a föld mélyéről. Választási lehetőség híján, ismét a számat voltam kénytelen használni. Déja vu: az első és az utolsó csókunk – mindkettő véresre sikeredett. Megint felröhögtem.

A heves rohamtól még hátrébb tántorodtam, így már csak milliméterekre voltam a fedélzet szélétől. Megfordult a fejemben, hogy leugrom, de csak meghosszabbítottam volna a szenvedéseimet. Bíztam benne, hogy lelőnek, mielőtt a vízbe kerülök. 

 

Chris elhátrált tőlem és mintha kitalálta volna a gondolataimat, elővette a pisztolyát és a mellkasomnak szegezte. Nem csuktam be a szemem, sőt kifejezetten kerestem a pillantását, hogy megnehezítsem a dolgát. Reméltem, okozok neki néhány rémálmoktól terhes éjszakát. Egy pillanatra, mintha elbizonytalanodott volna, a tekintete elborult és a pisztoly megremegett a kezében, de hamar úrrá lett az érzésein, kihúzta magát, megkeményítette az arcvonásait és meghúzta a ravaszt.

Nem annyira az égető fájdalomtól, inkább a hangos, minden irányból visszhangzó dörrenéstől inogtam meg. Megéreztem a mellemen lecsurgó meleg nedvességet, a következő pillanatban pedig már összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Végigcikázott rajtam a megkönnyebbülés, hogy a vártnál jóval kisebb fájdalmat éreztem, de szinte ugyanakkor rémülten tudatosult bennem, hogy nem haltam meg. A fulladásos halál nem éppen az elsők között szerepelt a kívánságlistámon.

Nem volt időm azon rágódni, vajon miért élek még. Gyorsan merültem. Hiába próbáltam nagyokat nyelve kiegyenlíteni a nyomáskülönbséget, a fülemben egyre erősödött a feszítő érzés és ezzel együtt vészesen fogyott a levegőm. Vergődtem, eszeveszett erővel rángattam a karjaimat, de csak azt értem el, hogy a vállam majd kiszakadt a helyéről, a kötelek egy fikarcnyit sem engedtek. A szemem előtt sötét karikák kezdtek őrjítő táncba, a fülemben pedig felerősödött az aláfestésül szolgáló ütemes dobszóló.

Halálos nyugalom szállt meg. Az életösztönöm, úgy tűnt, teljesen megadta magát a sorsnak. Végülis – gondoltam –, jó nap ez a halálra. Vagy legalábbis nem rosszabb, mint a többi.

Ekkor pillantottam meg Keitht. Ez most vagy hallucináció – ami jó jel, mert akkor hamarosan megszabadulok végre –, vagy ők a legperverzebb testvérpár, akikkel valaha találkoztam. Az egyik lesmárol, mielőtt megölne, a másik meg utánam veti magát, hogy végignézze a haláltusámat. Ennyire berágott rám, amiért hazudtam neki?

Már éppen ott tartottam, hogy most már tényleg ideje lenne elájulnom, amikor a látomás megragadott a karomnál fogva és felém nyújtott egy lélegeztetőt. Automatikusan tettem, amit kellett. Ezúttal valódi fuldoklóként kapkodtam az éltető levegő után, mégsem jött a várva várt megkönnyebbülés, míg eszembe nem jutott, mit tanított Keith. Magam elé képzeltem barna, aranyfoltos szemeit, hátha az segít, és lassan, mély légvételekkel újra megtöltöttem oxigénnel égő tüdőmet. Közben Keith levágta rólam az ólomövet és éppen béklyóim eltávolításával bajlódott.

Mikor minden kötéltől megszabadultunk, kezével jelezte, hogy merre megyünk. Mivel egy palackból kaptuk az oxigént, szorosan egymás mellett kellett maradnunk, de rajtam nem volt békatalp, így nagyon lelassítottam. Néhány perc elteltével bosszúsan átkarolt, hogy végre normál tempóban haladhassunk tovább.

Rengeteg kérdés kavargott bennem, de mivel nem tudtam feltenni őket, meg kellett elégednem azzal, hogy magamon éreztem ismerős ölelését.

Az időérzékem és a tájékozódási képességem teljesen megkergült, így még csak tippelni sem tudtam, mekkora távolságot tettünk meg, míg végül feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy felmegyünk.

A felszínre bukkanva felkapaszkodtam a hajójára, ami egy kis sziget takarásában horgonyzott. Keith nem tartott velem, a kérdésekkel még várnom kellett, de abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg tudtam volna szólalni. Felérve elterültem a fedélzeten.

A hideg víztől és a kimerültségtől – no meg a saját halálom túlélésének megkérdőjelezhető élményétől – megállíthatatlanul reszkettek a végtagjaim. Sírás fojtogatott, aminek ha akartam volna sem tudtam volna gátat szabni. Összekuporodtam és először némán, majd el-, elcsukló hangon felzokogtam. Nem tartott sokáig, csupán néhány perc lehetett, ugyanolyan gyorsan elmúlt a roham, ahogy jött.

Más módját kellett keresnem a feszültség levezetésének. Újra hanyatt feküdtem, a hátamnak feszülő pallók keménységére koncentráltam és amennyire tőlem telt, ellazítottam az izmaimat. Jobb ötletem nem lévén, a felhők mozgását bámulva igyekeztem megemészteni a történteket. Halványan derengett ugyan a lüktető, perzselő érzés, ami testem különböző pontjaiból eredt, de nem tudatosult bennem, hogy amit érzek, az fájdalom.

Hamarosan meghallottam Keith motoszkálását. Léptei távolodtak, megszabadult a felszerelésétől, majd visszajött és leült az egyik padra, nem messze tőlem. Oldalt fordítottam a fejem, hogy lássam. Komoly pillantással méregetett, tekintete elfelhősödött az aggodalomtól. Nem igazán tudtam, pontosan mit is érzek iránta az adott pillanatban, az ő érzéseit pedig végképp homály fedte, de abban teljesen biztos voltam, mire volt szükségem.

Lassan felálltam és remegő lábakkal hozzá sétáltam. Pillantásomat az övébe fúrtam, talán arra várva, hogy megállít, de ő csak figyelt. Egyébként melegséget sugárzó szemei most közömbösen kísérték lépteimet, de nekem akkor is szükségem volt rá. Letérdeltem a lábai közé, végigsimítottam meztelen mellkasán, átkulcsoltam a nyakát…

– Talán inkább el kellene látni a sebeidet – mondta ridegen.

Rémülten kaptam a mellkasomhoz és tépni, szaggatni kezdtem a felsőm fűzőjét. Lefogta a kezemet, félbeszakítva az ujjaim remegése okán amúgy is hasztalan ténykedésemet, és előhúzott a top alól egy kicsi, lapos, bőrszínű tasakot.

– Művér – hangzott a tömörségében is pikírt magyarázat, mintha bizony tudnom kellett volna.

Szóval ezért volt a nagy csókjelenet, mielőtt Chris rám lőtt!

– Akkor milyen sebről beszéltél?

– Például a kezedről – emelte fel a karomat –, de…

Eddig észre sem vettem, hogy a kötél körben felhorzsolta a bőrömet, de most, hogy felhívta rá a figyelmem… Eggyel több ok, hogy megtegyem!

– Kit érdekel? – Szó szerint rávetettem magamat.

Mégiscsak tudhatnak valamit a filmesek. A halálfélelem valóban erős afrodiziákum. Újra megfeledkeztem az éppen csak felfedezett fájdalmakról: mellkasom perzselő lüktetéséről, az égető érzésről, ami csuklóm érzékeny bőrét mardosta; mindenről, ami nem Keith volt. Ajkaim lecsaptak, elejét véve a gúnyos megjegyzéseknek. Úgy tapadtam érzéki, puha szájára, mintha ebben a pillanatban azon múlt volna az életem, hogy visszacsókol-e. Szükségem volt az ölelésére, karjai melegére. Simogatásra, becézgetésre vágytam, ami kiűzi a fejemből a történteket. Minden porcikámmal érezni akartam, hogy élek.

Csupán egy pillanatra dermedt meg. Elutasító viselkedése szinte azonnal semmivé foszlott, míg végül gondolkodás nélkül viszonozta a csókomat, ahogy eddig mindig. Karja körém kulcsolódott, hogy még közelebb vonhasson magához. Amint nyelveink vad, erotikus táncba kezdtek, kezeink is felfedezőútra indultak. Hevessége borzongással vegyes élvezetet nyújtott, testem máris lángolt kutató-ismerkedő érintései nyomán.

Csalódottan felnyögtem, amikor hirtelen felegyenesedett, azt hittem mégis ellök magától, de csak felkapott és levitt az egyik hálófülkébe. Megkönnyebbült sóhajjal terültem el a hűvös lepedőn, ami a kemény hajópalló után érzéki simogatásként hatott. Fenntartások nélkül fogadtam Keith nem éppen óvatos közeledését, szégyentelenül élveztem minden vadságával együtt; a szám, az arcom lüktetett a csókjaitól, de nem érdekelt. Értem jött, megmentett, és ez azt bizonyítja, hogy igazam volt: fontos vagyok neki, nem ő árult el. Ráadásul élek! Kell ennél több?

Nem volt sok gondunk a ruhákkal. Rajta egyetlen úszónadrág volt csupán és rólam is gyorsan lekerült az a kevés, amit viseltem. Amikor ajkai a mellemre siklottak, megtorpant és szitkozódva ismét el akart húzódni, de nekem sem kedvem, sem türelmem nem volt az okát firtatni. Nem eresztettem. Simogattam és csókoltam ahol értem, hogy eloszlassam utolsó józan gondolatait is. Ez érezhetően sikerült, kezei a csípőmbe markoltak, így követelve egyre többet.

Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, határozottan a hátára fordítottam és az ölébe ültem. Egyszerre mozdultunk. Teljes szinkronban mozogtunk, egyre gyorsuló iramot diktálva. Testem ívbe hajlott, mikor meghallottam rekedt sóhaját, izmai megfeszültek alattam a kéjtől. Abban a néhány szikrázó, fényes pillanatban semmi és senki nem számított kettőnkön kívül, és én minden korábbinál jobban élveztem a robbanást, ami üresre gyalulta az elmémet, nem hagyva benne mást, csak a gyönyört.

Pihegve borultam rá és apró csókokkal hintettem teli a nyakát. Soha nem volt még részem ilyen gyors, ugyanakkor intenzív és gyönyörteli élményben. Hogy ez a körülményeknek vagy Keithnek volt-e köszönhető, azt később majd leteszteljük – gondoltam somolyogva.

A mosoly azonban a következő pillanatban az arcomra is fagyott.

– Ez lesz Chris jutalma is?

Hideg zuhanyként ért a megjegyzése. A dühtől, a szégyentől és a visszafojtott könnyektől vöröslő arccal pattantam fel mellőle.

– Seggfej!

– Miért, mit vártál, hogy örömtáncot lejtek majd, ha megtudom?! Mégis, hány emberrel kellene osztoznom rajtad? Ezért nem akartad elmondani, hol dolgozol? – Ömlött belőle a keserű vádaskodás. – Pedig azt hittem, Helen nem kupit vezet. Vagy ezt csak magánszorgalomból csinálod?

Bezárkóztam a zuhanyfülkébe és vadul sikálni kezdtem magam, nem törődve az erősödő lüktetéssel, ami a mellkasom közepétől kiindulva egyre nagyobb területen kínzott. Nem tudtam, mit szeretnék jobban eltüntetni, a fájdalmat és a dühöt, amit Keith bántó szavai ébresztettek bennem, a bizsergést, amit érintései, csókjai váltottak ki belőlem, vagy a halálközeli-élmény okozta zsibbasztó érzést, amely most, hogy egyedül voltam, fokozatosan eluralkodott rajtam.

Törülközéssel nem bíbelődve, fürdőlepedőbe burkolózva, ingatag léptekkel szeltem át a belső teret az orrban lévő különálló szobáig, hogy elbújhassak és átadhassam magam a kitörni készülő pánikrohamnak. Bezárkóztam, úgy ahogy voltam bebújtam az ágyba, magamra rángatva a takarót és az ágy végében talált plusz plédet is, hátha valamelyest enyhítenek hideglelős remegésemen.

– Dakota, ne haragudj – hallottam tompán az ajtó túloldaláról. – Beszéljük meg.

Amikor nem válaszoltam, szinte könyörgőre váltott a hangja, de már ez sem hatott meg.

– Muszáj beszélnünk. Kérlek, engedj be!

– Menj a fenébe! – Dühös kiáltásnak szántam, de csupán halk nyöszörgés lett belőle. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hallotta-e.

– Ne csináld! Legalább a sebeidet hadd nézzem meg – próbálkozott újra, de ezúttal már nem volt erőm válaszolni.

Kitört belőlem az elmúlt időszakban felhalmozódott, visszafojtott gyász és keserűség és a közelmúlt zavaros történései miatti félelem. Arcomat a párnába fúrva próbáltam elnyomni zokogásom hangjait, vajmi kevés sikerrel. Megállíthatatlanul, görcsös rohamokban vett erőt rajtam a kétségbeesés és számomra eddig ismeretlen mélységekből, mind újabb és újabb utánpótlás érkezett. Hol csillapodó, hol erősödő intenzitással bukkant felszínre mindaz, amit éveken át megfeszített erővel próbáltam kordában tartani. Amikor már kezdtem azt hinni, elcsigázott elmém végre megkönyörül meggyötört testemnek és véget vet a heves érzelemkitörésnek, mindig újabb roham tört rám a semmiből.

Két karomat szorosan a fejemre szorítva, térdeimet felhúzva összegömbölyödtem, és az altatót dúdolva ringattam magam a hullámverés ütemére, hogy legalább gyenge kísérletet tegyek pattanásig feszült idegeim megnyugtatására, a testemet rázó remegés lecsendesítésére, míg végül fokozatosan eltompultak túlhajszolt érzékeim.

Az alvás sem hozott azonban megkönnyebbülést. Rémképek kínoztak, egyik jött a másik után. Apám dühkitörései. Cathy fájdalomtól elcsukló sírása. A borzalmas emlékű csók a szökésünk előtti éjszakán. Vérfagylaló, fájdalmas ordítás egy hideg raktárépületben. Egy vicsorgó, gyűlölettől eltorzult arc és Tina élettelen teste az utca kövén. Romokban heverő lakásom képe. Chris fegyverének dörrenése és az erő, ami egyre csak húzott a sötét, hideg mélység felé. Keith ostorként csattanó sértései. Mint valami diavetítés, úgy peregtek előttem a jelenetek és bár a képek folyamatosan váltakoztak, az érzés mindvégig ugyanaz maradt: rettegés, rettegés, RETTEGÉS.

Folytatása következik!