2011. március 26., szombat

Bri pályázata


Ismét egy pályázatra írt novellát hoztam. Mondtam, hogy mostanában „kicsit” túlvállaltam magam pályázat ügyben. :-D
Ezúttal egy általunk választott idézet alapján kellett alkotnunk, amelyet akár bele is foglalhattunk a műbe. Mondanom se kell, hogy egyáltalán nem volt könnyű idézetet választani. Csak úgy sorjáztak a fejemben a jobbnál jobb idézetek. Végül inkább „felütöttem” egy idézetes internetes oldalt, elkezdtem olvasgatni, és lecsaptam az elsőre, ami megfogott. :-)
Eredményhirdetés még itt sem volt, mert még folyamatban van a pályaművek értékelése és közzététele, de az én novellám már felkerült Bri oldalára, így nem láttam akadályát, hogy itt is megosszam veletek.
Egy körkérdést is intéznék hozzátok: Ti melyik idézetet választottátok volna?


UPDATE: Nos, a fent említett pályázat óta egy kis változás történt…
Több, mint barátság? című novellámat kénytelen voltam törölni a blogról, mivel egy kiadóval kötött szerződés értelmében, kizárólagos jogot formálnak a megjelentetésére! :-)
Amint többet tudok, beszámolok a részletekről.

UPDATE-1: A szerződést hosszas várakozás után felbontottam, a novellát visszahoztam. :-D

Több mint barátság?




Izgatottan készülődtem. Lehet, hogy önző voltam, de nem az a tény villanyozott fel ennyire, hogy a nővérem férjhez megy, hanem hogy Ő lesz a párom a nagy eseményen. Persze sok helyen voltunk már együtt, szórakozni is, de ez most más. Mint koszorúslánynak, mindenképpen szükségem volt kísérőre, és a tény, hogy az Ő oldalán fogok végiglejteni a templom padsorai között, az Ő karjai fognak ölelni a hatalmas táncteremben, miközben körbe-körbe keringünk a szerelmes dallamokra, valahogy jelentőséggel bírt. Legalábbis számomra.

Barna, vállig érő hajamat már egyszerű kontyba rendeztem és készítettem egy halvány sminket, ami éppen csak arra volt hivatott, hogy kiemelje borostyánszín szemeimet. Fehérneműben ácsorogtam a szekrényem ajtaján lévő nagy tükör előtt, amikor váratlanul betoppant.

– Nóra, indulhatunk?

Halk sikkantással vetettem magam a szekrényajtó mögé.

– Hé, legalább trappolhatnál a lépcsőn, ha kopogni nem tudsz! – kiáltottam rá szemrehányóan.

– Ugyan már, Nóra, láttalak én már kevesebb ruhában is – villantott rám egy pimasz vigyort, amivel csak még jobban felhúzott.

– Igaz, de akkor még gyerekek voltunk! – morrantam sértetten. – Kimennél, míg felöltözöm?! – Kértem hitetlenkedve, mert továbbra is az ajtóban szobrozott, és jót derült rajtam.

– Már itt sem vagyok – emelte fel megadóan a kezeit. – A nappaliban várlak.

Belebújtam a kék, pánt nélküli ruhába és a hozzá tartozó pántos szandálba, hintettem magamra egy kis parfümöt, és újra a tükör felé fordultam. Örültem, hogy a nővérem nem rajongója a fodroknak és a „cuki-rózsaszínnek”, mert nem igazán akartam habcsók kinézetet. Ez a ruha ellenben tökéletesen kiemelte az alakomat, és a lágy esésű anyag kellemesen simogatta a lábamat minden egyes lépésnél. Egyszerű volt és elegáns, pont, ahogy én szeretem.

Már éppen indultam kifelé, amikor lentről felharsant Krisztián türelmetlen hangja.

– Nóra, el fo...

Azonnal elszállt minden mérgem, amikor megpillantva engem a lépcső tetején, még a szava is elakadt. Álmélkodó mosollyal az arcán figyelte a mozdulataimat, ahogy lassan lesétáltam a lépcsőn és megálltam előtte.

– Na, hogy nézek ki? – pördültem meg vidáman kacagva.

– Édesen, mint mindig – lehelte áhítatosan, majd gálánsan a karját nyújtotta. – Hölgyem!

Bár nem éppen az édes jelzőt szerettem volna hallani, de az előbbi arckifejezése még ezt is megbocsáttatta velem. Amikor pedig elsétáltunk az előszobatükör előtt, már le se lehetett vakarni a vigyort az arcomról. A fekete öltöny és a ruhámhoz passzoló világoskék ing nagyszerűen állt rajta. Tökéletes pár voltunk.

Minden más is tökéletesen alakult. A nővérem volt a leggyönyörűbb menyasszony a világon, és a szemében csillogó meghatott boldogság minden pénzt megért. Bevallom, amikor Krisztiánnal végigsétáltunk az oltárig, egy pillanatra teljesen a helyébe képzeltem magam, és rájöttem, egyáltalán nincs ellenemre a gondolat, hogy egyszer fehér ruhában is megtegyem ugyanezt az utat, ha a most mellettem lépkedő férfi vár rám a végén.

– Boldognak tűnsz – jegyezte meg Krisztián mosolyogva, immár a táncparketten andalogva.

– Az is vagyok – feleltem pillantásomat mélyen a mogyoróbarna tekintetbe fúrva.

– Gyönyörű vagy.

Még közelebb vont magához, meleg lélegzete a nyakamat csiklandozta.
Vajon csak képzelődtem, vagy valóban megcsókolta a nyakam?
Egy pillekönnyű érintés volt csupán, de esküdni mernék rá, hogy valóban megtette. Madarat lehetett volna fogatni velem, egészen addig, míg Krisztián távollétében a lányok el nem kezdtek faggatni.

– Te, Nóra, hogyhogy Péter nincs itt?

A kérdés Anditól hangzott el, nővérem egyik barátnőjétől, aki – biztos voltam benne – nagyon jól tudta, hogy Péter miért nincsen jelen.

– Edzőtáborban van – válaszoltam kelletlenül.

– És igaz, hogy meghívtak, hogy a jövő hónapban menj velük nyaralni a Costa Bravára?

Mi ez, valami kihallgatás? – néztem gyanakodva Andira, és el is csíptem Krisztián húgának szánt, sokatmondó pillantását. Mivel már az asztaltársaság fele engem figyelt kíváncsi tekintettel, kénytelen voltam ismét válaszolni.

– Igen, igaz, de...

– Ó, de irigyellek! Annyira szeretnék egyszer eljutni Spanyolországba...

Nem figyeltem tovább a társalgásra, mert Krisztián visszajött és elfoglalta mellettem a helyét. Legnagyobb sajnálatomra, nem táncoltunk többet. Bármikor megpillantottam, mindig valaki mást forgatott. Lehet, hogy mégis csak képzeltem azt a csókot?

Ahogy ott ültem a táncoló párokat figyelve, eszembe jutott egy idézet, amit nemrég olvastam. „Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?”* Akkor nem is igazán értettem, de most belém nyilallt a fájdalmas felismerés. Túl sokat akarok. Ahelyett, hogy örülnék a társaságának és feltétel nélküli szeretetének – még ha az csak baráti is –, itt kesergek, hogy miért nem kaphatok még többet. Holott már maga a barátsága többet jelent számomra minden másnál.

Aznap éjjel eldöntöttem, hogy nem fogom kikényszeríteni a kapcsolatunk megváltoztatását. Nem, mert nem voltam felkészülve arra, hogy mi történik, ha mégsem jön össze. Nem akartam elveszíteni, és biztos voltam benne, ha átlépjük azt a bizonyos határt és valami balul sül el, óhatatlanul megsínylené a barátságunk is.

Arra csak egy hét múlva eszméltem rá, hogy több éves barátságunk máris megszűnni látszik. Nem tudtam mire vélni, hogy nem keres, ha találkozunk, épphogy csak köszön, és úgy bánik velem, mint egy fruskával, aki a nyakán lóg. Néhány átsírt éjszaka kellett hozzá, hogy rájöjjek, eddig is túl sokat képzeltem bele a kapcsolatunkba.

Szerencsére eljött a nyaralás ideje, és bár eredetileg eszem ágában sem volt elfogadni a meghívást, megkönnyebbülve szálltam fel a repülőre, abban bízva, a következő két hét elfeledteti velem Krisztiánt. Minden erőmmel azon voltam, hogy Péter iránti érzelmeimet elmélyítsem. Nem rajtam múlt, hogy ez nem sikerült.



Éppen a bőröndömet emeltem le a reptéri futószalagról, amikor valaki hátulról hirtelen átölelt, felkapott és megforgatott a levegőben. A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben, míg rá nem jöttem, hogy csak az öcsém az.

– Helló, csoki-lány! Milyen volt a nyaralás? – vigyorgott rám, kivillantva teljes fogsorát.

– Szuper – feleltem minden különösebb lelkesedés nélkül. – Te mit keresel itt?

– Én is imádlak – vigyorgott változatlanul, de azért válaszolt. – Anyák még nem értek haza a Balatonról, így én jöttem ki eléd. – Azzal kikapta a kezemből a bőröndöt, és megindult a kijárat felé.

Csak amikor kiértünk a parkolóba, akkor döbbentem rá, hogy mivel Tomi jogsi híján van, így bizonyára sofőrre is szüksége volt. És ugyan ki lehet az? Na ki? Természetesen Krisztián szobrozott kék Astrája mellett mártír ábrázattal. Egész hazaúton meg sem szólalt. Ha nincs az öcsém, aki mindhármunk helyett eleget karattyolt, némán tettük volna meg az egész utat. Már a konyhában ültek, én pedig épp a kedvenc bögrémért nyújtózkodtam, ami szokás szerint a legmagasabb polcon trónolt, amikor megragadta a karomat és szörnyülködve rám rivallt.

– Veled meg mi történt?!

Első riadalmamat leküzdve kérdő pillantást vetettem rá, pedig nagyon jól tudtam, mi az, ami ennyire kihozta a sodrából.

– Volt egy kis balesetem. Eltalált a röplabda – feleltem vállat vonva és a hűtőhöz léptem, hogy végre tényleg igyak valamit.

Azaz csak léptem volna, de Krisztián a karomat elengedve a pólóm alját ragadta meg, és teketóriázás nélkül felrántotta szinte a nyakamig. A következő pillanatban csattanós pofonnal jutalmaztam, de ekkor már Tomi is ott volt és mindketten az oldalamat és a mellkasomat díszítő lilás foltokat bámulták.

– Mégis hányszor?! – nyögte Tomi megrökönyödve.

– Sokat játszottunk – vágtam rá flegmán és könnyektől vakon rohantam fel a szobámba.

Pár perc múlva halk kopogtatás riasztott fel gondolataimból.

– Bejöhetek? – kukkantott be a résnyire nyitott ajtón Krisztián. – Hoztam neked egy kis jeges teát.

– Mióta kérsz engedélyt? – sóhajtottam lemondóan, mire pimasz vigyorral a képén beljebb tessékelte magát.

– Amióta kikérted magadnak, hogy megláttalak fehérneműben.

Hiába próbáltam visszatartani a sírást, amint eszembe juttatta, milyen boldog voltam azon a bizonyos napon néhány óráig, vesztett ügy volt. Kézfejemmel azonnal le is töröltem a kibuggyanó könnyeket, de tenni ellenük nem tudtam.

– Ugye nem baleset volt? – ült le mellém a földre, hátát az ágyamnak vetve.

Csak a fejemet ráztam, megerősítve a nemleges választ, és tovább szipogtam. Ezt a pillanatot választotta a telefonom, hogy éktelen ricsajba kezdjen. Hatalmasat ugrottam, mert már a felcsendülő dallam hallatán tudtam, ki keres. Felkaptam a kis készüléket, és egyetlen gombnyomással elhallgattattam. Krisz láthatta rajtam, hogy nem nagyon van kedvem beszélni a történtekről, így inkább csendben ült mellettem egy darabig, majd amikor már szipogás nélkül tudtam levegőt venni, nyomott egy puszit az arcomra, felállt és távozott.

Nem sokáig maradt távol. Néhány perc múlva ismét megjelent a feje az ajtórésben.

– Nincs kedved átjönni hozzám filmet nézni? Van pár új vígjátékom, amik biztos tetszeni fognak.

Természetesen elfogadtam a meghívást. Nagyon hiányoztak már a közös elfoglaltságaink.



Fél órával és három telefoncsörgéssel később lehuppantam a kanapéra, és továbbra is Krisztián viccén kacarászva, magunk közé tettem a pattogatott kukoricával teli tálat.

– Most már indíthatod a filmet, többet nem ugrálok fel – ígértem bűntudatosan.

– Na persze – morogta tettetett morcossággal –, egészen addig, míg meg nem csörren a mobilod úgy... hét perc múlva – nézett az órájára.

Most ezt miért kellett felhoznia?! Már épp kezdett tényleg jókedvem lenni.

– Nem fog – feleltem kissé ingerülten –, de ha mégis, akkor sem fogom felvenni.

Csak nézett rám nagy, mogyoróbarna szemeivel, majd amikor rájött, hogy nem fogom kifejteni, kelletlenül a képernyő felé fordult, és a távkapcsolóval elindította a lejátszót. Próbáltam a filmre figyelni, de minduntalan magamon éreztem kíváncsi pillantását.

– Mit szeretnél tudni? – sóhajtottam, feladva a tettetést, és úgy helyezkedtem a kanapén, hogy szemben legyek vele.

– Mi történt? Miért bántott az a mocsok?

Ne kímélj Krisz, csak nyugodtan, durr bele a közepébe – gondoltam, majd önkéntelenül is a legnagyobb marhaság csúszott ki a számon, amit csak mondhattam ebben a helyzetben.

– Ő nem mocsok, ne beszélj így róla! – förmedtem rá.

– Bocs – motyogta, és megint a film felé fordult.

Nagyszerű, most megsértettem. Persze, amint kimondtam, rögtön rájöttem, hogy hülyeséget beszélek. Igenis mocsok, méghozzá a legnagyobbak egyike. És én képes vagyok miatta megbántani a legjobb barátomat.

– Ne haragudj – duruzsoltam behízelgő hangon, miközben közelebb húzódtam hozzá. – Igazad van, tényleg mocsok. – Továbbra se nézett rám, így még közelebb másztam, és felsorolásba kezdtem. – Egy mocskos szemétláda, tuskó, bunkó, pöcsfej, vadállat... – Nem törődtem vele, hogy közben el- elcsuklott a hangom, míg végül már sírva mondtam ki az utolsó szavakat.

Ijedten nézett rám, megszüntette a még köztünk lévő kis távolságot, a mellére húzott, és átölelve ringatni kezdett, mint kiskorunkban.

– De ugye máshogy nem bántott?! – kérdezte. – Ha csak egy ujjal is hozzád ért...

Hiába voltam ramaty állapotban, erre majdnem elnevettem magam. Az én bátor védelmezőm! Ez az iskolában még elment, hiszen csak a csúfolódások közepette kellett megvédenie, de Péter majd egy fejjel és legalább húsz kilóval nagyobb volt nála.

– Nem, úgy nem bántott – nyugtattam meg végül.

Jól esett a közelsége, karjának biztonságot nyújtó ölelése, a lágy simogatás, ahogy a hüvelykujját fel-le mozgatta a karomon és az apró csókok, amiket a hajamba hintett. Talán észre sem vette, mit csinál, de nekem most a világot jelentették ezek az apró mozdulatok.

– Féltékenykedni kezdett, mert meg mertem puszilni az öccsét, akinek éppen szülinapja volt. Mindenki szeme láttára kirángatott a teremből és üvöltözni kezdett, hogy miért másztam rá Zolira – meséltem halkan. – Aztán a szobában megütött. Rosszul estem, így a dohányzóasztal sarkától is kaptam egyet. Szerencsére az anyja utánunk jött, így közöltem vele, hogy unom a gyanúsítgatásait, és hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ezt tehette velem, majd otthagytam. Persze próbált bocsánatot kérni, de nem hatott meg.

Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

– Ez azt jelenti...?

– Igen, szakítottam vele.

Visszabújtam az ölébe és szorosan a mellkasára simultam, így nem láttam a reakcióját. Igaz, anélkül is tudtam, hogy örül neki, mert már számtalanszor mondta – még a barátságunk megromlása előtt –, hogy hagyjam már ott azt a barmot, pedig akkor még csak veszekedésekről tudott. Nem tetszett, hogy abbahagyta a becézgetésemet. Fészkelődtem egy keveset, majd amikor nem vette a lapot, játékos dorombolásba kezdtem, mire nevetve mozgásba lendült a keze, és újabb puszit kaptam a fejem búbjára.

– Már nagyon itt volt az ideje – suttogta. – Eddig se kellett volna eltűrnöd a kirohanásait.

– Tudom – feleltem hasonlóan halkan. – Mindenben igazad volt, mint mindig.

Egy darabig csendben ültünk és én azon gondolkodtam, milyen rég volt, hogy utoljára ilyen közel kerültünk egymáshoz. Anno ez szinte mindennapos volt. Mindenféle ellenérzés nélkül ölelgettük és puszilgattuk egymást ha bánatunk volt, ha örültünk, vagy egyszerűen csak szeretetre vágytunk. Nem is tudom, pontosan mikor változott ez meg. Talán, amikor először zavarba jöttem a pillantásától, ahogy végigmért a pizsamaként használt boxer alsómban és pólómban – akkor látott rajtam utoljára ilyen ruhadarabokat –, vagy amikor lelkesen elmeséltem neki az első csókomat, és ő csak morcosan hallgatott, majd magamra hagyott. Persze ez nem volt meglepő. Nem várhattam el tőle, hogy kamaszként is úgy viselkedjen, ahogy kisfiúként. Az ciki, ahogy ő fogalmazott, amikor végül rákérdeztem, hogy miért nem szeretget már úgy, mint annak idején. Később pedig én kértem ki magamnak, hogy még mindig dedósként bánik velem.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg végül a csendet.

– Persze – feleltem bizonytalanul. Végül is mi történhet? Legfeljebb nem válaszolok.

Ez megint egy olyan dolog volt, ami régen még véletlenül sem okozott volna gondot. Annak idején mindent elmondtunk egymásnak.

– Miért maradtál mellette, hisz olyan sokszor megbántott. Ennyire szeretted?

Hallgattam. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg neki, csupán az tetszett, hogy Péter a nőt látta bennem. Imponált, hogy udvarolni kezdett nekem, sőt, kezdetben még a féltékenységi rohamai is hízelgőek voltak.

– Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz – mormolta csalódottan, és felhagyott a karom simogatásával.

– Nem, én csak... Nem akarom, hogy kinevess, vagy rosszat gondolj rólam – motyogtam, a pólójába rejtve az arcom.

– Soha nem tennék ilyet. Nekem bármit elmondhatsz. – Régen is mindig ezt mondta.

– Ha vele voltam, igazi nőnek éreztem magam. A szemében nem egy kislány voltam, hanem egy potenciális … szerető – böktem ki végül szemlesütve.

Simogató ujjai újfent megtorpantak, majd el is húzódott tőlem. Nem mertem felnézni. Nem akartam látni a szemében a megvetést. Olyan sokáig hallgatott, hogy végül mégis muszáj volt ránéznem. Ő azonban nem engem nézett, ahogy azt vártam. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé.

– Látod, tudtam, hogy így fogsz reagálni, ezért nem akartam elmondani – fakadtam ki keserűen, és nem sok hiányzott hozzá, hogy megint elsírjam magam.

– Hogy? Tessék? – fordult felém kérdő tekintettel. – Bocs, nem figyeltem – szabadkozott zavartan.

– Azt vettem észre – csattantam fel. – Te kérdezted, most meg rám sem bírsz nézni...

– Dehogy – tiltakozott hevesen. – Csak elgondolkoztam valamin. Szóval nem voltál szerelmes belé?

– Nem. Igazából nem is ismertem.

Olyan hirtelen fordult felém, hogy majdnem leestem a kanapéról.

– Tévedsz – jelentette ki.

– Mi? – néztem rá zavarodottan.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én nem vettem észre.

– Tessék? – Most meg miről beszél? Mit vett észre? Nem, azt nem tudhatja, hogy érzek iránta. Kizárt! Akkor itt helyben elsüllyedek!

– Igenis, tudom. – Elhallgatott, én pedig azt kívántam, bár otthon lennék, hogy a szobám magányába vonulva szörnyethalhassak.

A szégyen egy pillanat alatt vörösre festette az arcom. Most majd az jön, hogy sajnálja, de ő nem tud rám úgy nézni, mert a húgaként szeret. Ezt nem akartam hallani. Felpattantam, és sietve elindultam az ajtó felé, de utolért, még mielőtt eltűnhettem volna a szeme elől. Elkapta a karomat és egyetlen hirtelen mozdulattal maga felé fordított, másik karjával átölelte a derekamat és szorosan magához húzott. Időm se volt, hogy föleszméljek, meleg, lágy ajkai birtokba vették a számat és velem forogni kezdett a világ.

Úgy tűnt, a csók soha nem akar véget érni, és őszintén szólva, nem is akartam, hogy véget érjen. Karjaim önkéntelen mozdulattal fonódtak a nyaka köré, ujjaim a selymes hajat túrták, érzékeim pedig vad vitustáncot jártak.

– Gyönyörű, kívánatos nő vagy – suttogta végül rekedten, mikor elszakadt az ajkaimtól. – Már akkor tudtam, hogy így lesz, amikor még egy szál bugyiban pancsoltál a medencénkben – nevetett fel.

– De...

– Nincs de, Nóra! – fojtotta belém a szót egy újabb csókkal. – Nem hiszem el, hogy nem vetted észre, hogy néztem rád minden egyes alkalommal. Legszívesebben addig csókoltalak volna, míg el nem felejted Pétert, de nem tudtam, hogy reagáltál volna. Féltem kockára tenni azt, ami az enyém volt.

Hitetlenkedve elnevettem magam, ahogy az én érzéseimet ecsetelte sajátjaként.

– Látod, most is kinevetsz. – El akart távolodni tőlem, de még szorosabban öleltem a nyakát, hogy ne mozdulhasson arrébb. Nem engedhettem, hogy még egyszer közénk álljanak holmi félreértések.

– Nem nevetlek ki, csak boldog vagyok! – néztem nyíltan a szemébe. – Ráadásul pontosan elmondtad, én mit éreztem a lagzin.

– A lagzin? Miért, mi volt a lagzin? – Somolygott, így pontosan tudtam, tudja, mire gondolok, de azért megválaszoltam a kérdést.

– Hihetetlenül boldog voltam, mert azt hittem, végre észrevettél. Azt mondtad gyönyörű vagyok, és..., ne nevess ki, de esküdni mertem volna, hogy tánc közben megcsókoltad a nyakam. – Felkuncogott, és a nyakamhoz hajolt. Pontosan ugyanazt éreztem, mint akkor, egy leheletfinom érintést a fülem alatt, amibe ezúttal is beleborzongtam. Akadozva folytattam. – De aztán nem történt semmi, sőt, nem is foglalkoztál velem, így elkönyveltem, hogy csak bemagyaráztam magamnak, és eldöntöttem, hogy nem áldozom fel a barátságunkat a bizonytalanért. Biztos voltam benne, hogy ha felfedem az érzéseimet és te máshogy vélekedsz kettőnkről, a barátságunknak annyi. Aztán rájöttem, hogy már barátként sem tartasz rám igényt, így elmentem arra a hülye nyaralásra, hogy elfelejtselek.

Gondolom nem erre a befejezésre számított, mert ezúttal tényleg eltolt magától és döbbenten meredt az arcomba, majd még az előbbinél is szorosabban ölelt magához.

– Ne haragudj, Nóra – suttogta a vállhajlatomba.

– Már miért haragudnék?

– Miattam történt veled ez a szörnyűség. – Továbbra is a nyakamnak beszélt. Gyanítottam, így próbálja elkerülni, hogy a szemembe kelljen néznie, ezért ezúttal én bontakoztam ki az ölelésből.

– Miattad? Miről beszélsz? – néztem rá a tekintetét kutatva.

– Ha akkor nem viselkedem olyan gyerekesen, és nem löklek el magamtól, akkor nem metél volna el vele nyaralni – bökte ki. – De én hülye féltékeny voltam, és sértette a büszkeségemet, hogy csak azért hívtál engem az esküvőre, mert Péter nem ért rá.

– Hallottad, amit mondtam. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés, de bólintott. Mindkét tenyeremet az arcára simítottam, és leplezetlen szerelmes tekintettel néztem a szemébe. – Nem tehetsz róla, ahogy én sem. Nem tudhattuk, hogy mi fog történni – mondtam, mielőtt újra megcsókoltam. – De egyvalamiben hibásak vagyunk – szakítottam meg ajkaink ismerkedő játékát. – Nem bíztunk egymásban...

– ...és nem beszéltük meg a dolgokat – fejezte be a mondatomat.

– Ez többet nem fordulhat elő – suttogtam bele az újabb mámorító csókba.



* Douglas Adams




A zsűri véleménye:

Bia:

Hol is kezdjem? Engem nagyon megfogott ez a bonyodalmas rész a novellában, szépen elhúztad a részeket, így szokták ezt a profi írók is, de a végét kicsit elrontottad azzal, hogy ott kevésbé volt leírás a pillanatról. Leginkább ezt hiányoltam belőle, de alapból nekem tetszett csak így tovább! :)

Bonnie Bell:

Nekem nagyon tetszett, bár kicsit fura volt magyar nevekkel. Hogy miért, azt nem tudom.

Bri:

Imádom ahogy írsz :D Gördülékeny és könnyen érthető, nagyszerű! A történet tartalma is tetszett akár egy minden napi példa lehetne ez a fiú-lány barátságokra és arra, hogy „hinni a templomba kell” a félreértések elkerülése végett :D Nagyon tetszett *-*

Baree:

Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor ez egyszerűen FERGETEGES volt. :) Tetszett, hogy ez akár egy mindennapi életből kiragadt szituáció is lehetne. Azért sajnáltam, hogy Nórának mindezt ki kellett állnia Péterrel, de örülök, hogy így a végén elmondták egymásnak a dolgokat, és minden jóra fordult. Gratulálok hozzá, örülök, hogy olvashattam. :)

2011. március 22., kedd

Kedvenc "íróim"

Kétszer is megkaptam már azt a körkérdést, hogy melyik a 10 kedvenc könyvem. Most Grapes legutóbbi bejegyzése késztetett arra, hogy ismét átgondoljam a kedvenceim listáját, és hogy valójában miért is kap helyet rajta egy-egy könyv.

Most is azt mondom, én inkább kedvenc írókat tartok számon. :-D


1. Vavyan Fable összes (ez már eleve 40 könyv)

Különleges karakterek és egyedi stílus keveréke adja azt a hatást, ami miatt egyszerűen képtelen voltam letenni a könyveit, és rövid időn belül begyűjtöttem az összes megjelent művét. A Szennyből az angyal volt az első, amit ajándékba kaptam, és onnan nem volt megállás! :-D Olvastam éjjel, olvastam nappal, még vonaton is (nem néztek hülyének, amikor hangosan felröhögtem, á, dehogy! :-DDD).

2. Susan Elizabeth Phillips: Angyali csók; Álom, édes álom; Csak te kellesz - és ez csak a három abszolút kedvenc.

A 14-ből csupán kettőt nem olvastam még, a többiért mindért rajongtam. Ő (is) újabban került a listámra (hiszen csak az elmúlt 1-2 hónapban ismertem meg a könyveit), de rögtön az élére. Valószínűleg azért, mert történeteinek fő mozgató rugója igen hasonló az enyémhez: hányattatott sorsú, lelki traumát megélt szereplők gyógyítása a nagy Ő megtalálása révén. És mindezt még egy kis humorral, és nem is olyan kevés erotikával is fűszerezi, sikeresen. :-D

3. Laurell K. Hamilton: Anita Blake sorozat 1-7. (nem szándékozom tovább olvasni)

A szereplők láncoltak a könyvhöz. Annyira mások, mint én (és itt most nem természetfeletti mivoltukra gondolok :-D), és (természetesen ez sem volt lényegtelen) annyira izgalmas körítést kaptak, hogy képtelen voltam nem tovább olvasni, amikor pedig már a szemem majd kifolyt. :-P Ennek ellenére azért itt elértem egy tűréshatárt, ami a tartalmakat előre olvasva meggyőzött, hogy a 8. könyvet, már nem akarom a kezembe venni. Úgy döntöttem, itt nekem befejeződött a sztori, és éppen úgy, ahogy én akartam, úgyhogy abbahagytam még mielőtt a történet bizonyos szálai, számomra igencsak elfogadhatatlan módon, összekuszálódtak volna.

4. Stephenie Meyer: Twilight saga

Nekem mind a 4 tetszett és mind másért. Az Alkonyat egy teljesen új világot vetített elém, és egészen új értelmet adott a halhatatlan szerelem fogalmának. Az Újhold számomra kevésbé tűnt érdekesnek, valószínűleg azért, mert kevésbé volt mozgalmas, érzelmileg mégis hatott rám annyira, hogy várjam a folytatást. A napfogyatkozás ötvözte az első két kötet pozitívumait, így nem volt kérdés, hogy kell-e a negyedik. Sokakkal ellentétben nekem a negyedik kötet úgy tetszett, ahogy volt. A várandósság leírásával, a Jacob szemszögű résszel, kifejezetten a kedvenc részeim közé tartozott Bella "ébredése", és a végjátékot is úgy tartottam tökéletesnek, ahogy Meyer megálmodta. Ha tetszési sorrendet kellene állítanom, akkor az 1-4-3-2 számsorra tenném le a voksom.

5. Sophie Kinsella: Tudsz titkot tartani?; Kétbalkezes Istennő; Emlékszel rám?

Humor és romantika, romantika és humor, számomra mindig tökéletes párosítás! :-D

6. Marc Lévy: Mint a mennyben

Egy gyönyörű életfilozófia bújik meg a sorok közt.

7. L. L. L. könyvei, amiket olvastam (Lőrincz L. László, Leslie L. Lawrence, Frank Cockney = rengeteg könyv)

Az ő könyveit valóban kizárólag az izgalmas történetek miatt szerettem meg. A számtalan kötetből, ami a polcomon sorakozik tőle, egyetlen karaktert sem tudnék mondani, ami különösebben megragadott volna. Azt hiszem, az ő történeteinek nem is az a lényege.

8. Lakner Artúr: Édes mostoha

Gyermekkorom nagy kedvence, amit nagymamaként is imádni fogok. :-)


Ezek mellé jönnek a blogos írók, akiket az elmúlt közel egy évben, mióta magam is blogolok, megismertem, és akik azóta első könyves szerzőkké váltak, vagy éppen azon dolgoznak.


Akiket valószínűleg már ismertek:

- Spirit Bliss - Itt vallom be, amivel lehet, hogy sokakból ellenérzést fogok kiváltani, hogy csupán a blogos művei kapcsán sorolom ide, mert a megjelent regénye számomra közel sem nyújtott akkora élményt, mint például a TS fanficje.

- Benina - Várom a Bíborhajú folytatását :-)

- B.M. Grapes - Sajnos nála még csak a Jóslatok hálójában megjelenéséért drukkolhatok, pedig inkább már olvasnám... :-D

- Darawona - Aki szintén a megjelentetés problémájával küzd... :-S


Akikre nemrégiben bukkantam rá, és csak ajánlani tudom őket:

- Lana Swan

Négy "könyvét" olvastam el néhány nap leforgása alatt. Ő az, akit Grapes legutóbb felvetett kérdése (Attól értékes, szerethető egy írás, hogy a benne levő karakterekkel tudok-e azonosulni, vagy valami más visz rá az olvasásra?) kapcsán említettem. A történetei hihetetlenül magával ragadtak, hol megnevettettek, hol összefacsarták a szívemet, de ha ez még nem lett volna elég, a karakterei olyannyira belopták magukat a szívembe, hogy az már-már valóban rajongás. Képes volt olyan mértékben manipulálni az érzéseimet, hogy a szereplő, akit a könyv elején, vagy az egyik könyvben még nem szerettem, netán ellenszenvvel viseltettem iránta, azt a történet végére, esetleg a sorozat következő, róla szóló kötetében megkedveltem, megértettem és drukkoltam érte.
Az említett írásokat a Merengőn találhatjátok meg: Senkinek sem kellesz!; Szükségem van rád!; Hazudd, hogy szeretsz!; Azon a nyáron...
(A sorrend nem lényegtelen, mert a könyvek egyetlen sorozat részei, sőt, az első kettő szorosan véve egy történetet alkot.)

- Rose Woods

Őt éppen a napokban találtam meg Szozsa, A hét főbűn című pályázatán. Azóta (az utóbbi négy napban) elolvastam több versét és önálló novelláját, két novellás kötetét és két regényét, és már a harmadikat olvasom. :-) Érdekes, de szintén a karakterei voltak azok, amik megfogtak, és nem eresztettek! Olyan mértékben valódiak, esendők és szerethetők, hogy már-már lemásznak a képernyőről, hogy mellém üljenek (még a vámpírok is). :-DDD Ezen kívül hihetetlen módon egy rugóra jár az agyunk, mint azt mindketten megállapítottuk. :-D


Szóval azt hiszem, a tízes listát jócskán túlléptem! :-D


Nagyon kíváncsi lennék a véleményekre, ellenvéleményekre - akár vitaindítóként. Írjátok meg nekem egy hsz keretében, Ti mit gondoltok az említett írókról, könyvekről. :-D

2011. március 21., hétfő

KÉPzeld el! – Novella- és versíró pályázat

Újabb pályázati novellát osztok meg veletek, ezúttal a Deszy által meghirdetett KÉPzeld el! – Novella- és versíró pályázatra beküldött művemet. A pályázat lényege az volt, hogy mindenkinek egy egyedi, csak neki szánt képből kellett ihletet merítenie, arról történetet vagy verset írnia. Sajnos eddig még itt sem került sor sem értékelésre, sem pedig eredményhirdetésre, mivel azonban már nem titok, hogy melyik az én művem, tekintve, hogy a névtelen közönségszavazás már elég régen lezárult, úgy döntöttem, itt is közzéteszem az írást. Remélem, azért ha módjában áll, Deszy megismerteti velünk a zsűri véleményét. Addig is, jó olvasást!




Az Orákulum



Hirtelen lépett elém a párocska az út mentén álló kocsisor takarásából. A másodperc törtrésze alatt cselekedtem. A következő pillanatban megpillantottam a felém száguldó fényszórókat, és a hallójárataimat megtöltötte a hatalmas monstrum kürtjének hangja. Újabb korrekcióra már nem volt idő. Fém ütközött fémmel, hatalmas erővel. A csattanás újra és újra lejátszódott a fejemben, ahogy a visszhang verődik ide-oda a barlang falai között. A közeledő szirénák visítása még eljutott hozzám az öntudatlanság sűrű ködén át, mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség.


***


A kirakatokat nézegettem a fő utcán, amikor először megjelent előttem. Egyszerűen beúszott a látóterembe, mint egy diavetítés következő képkockája. Egy női alak, mellei előtt keresztezett karokkal. Már önmagában a jelenség is furcsa volt, és biztosra vettem, hogy azonnal szert tennék egy csinos kis muszáj-dzsekire, ha bárkinek elmondanám. De, mintha ez nem lett volna elég, rátett egy lapáttal, hogy nem ám szimpla erotikus hallucináció volt, nem, az túl hétköznapi lett volna. Ez a nő valami hihetetlen módon titokzatos és... túlvilági volt – igen, ez a helyes kifejezés. Az arcát nem is láttam, mert szinte teljesen eltakarta az a szakadt lepel vagy köpeny, amit viselt. Jó, bevallom, azért a szája felkorbácsolta az érzékeimet – barátom, azok a duzzadt ajkak. No, meg az se volt mellékes, hogy a csuha alatt látszólag semmit nem viselt. De perverz vágyak ide vagy oda, azért nem szívesen találkoztam volna vele egy félhomályos sikátorban. És ami a legjobban zavart, az a kéztartása volt. Mutatott valamit. Azt is tudtam, hogy tudnom kellene, hogy mit, de egyszerűen nem akart az eszembe jutni. Na, ez betett. Napokig nem aludtam rendesen. Így van ez, ha az ember nem tud megfejteni egy rejtélyt, pedig a megoldás majd kiszúrja a szemét. Felettébb zavart, hogy nem jöttem rá, mit jelentenek a kézjelek. Ja, és még ott volt a nyaklánca. Mintha önálló életet élt volna. Bár a kép egy festményhez hasonlított leginkább, az a micsoda a nő nyakában állandóan változott. Világított és esküdni mernék rá, hogy egy apró tornádótölcsér kavargott benne. Aztán meglökött az a lökött, és a kép szertefoszlott.

Másodjára a totális frászt hozta rám, és sajnos a körülöttem lévőkre is. Éppen dolgoztam ugyanis. Nyugodtan ültem egy értekezleten, és a szemben ülő kollegina dekoltázsát fixíroztam, amikor ez a látomás vagy mifene megint felbukkant a semmiből. Ez még nem is lett volna akkora gond, ha nem váltják fel villanásszerű képkockák. De felváltották! A medálban forgó fénylő széltölcsér hirtelen kitört és többszörösére nőtt, mire én a székemet felrúgva, üvöltve ugrottam egyet.

– Valami baj van, Mr. Thomas? Mr. Thomas! Mr. Thomas, rosszul van? – Csak nagy sokára juthatott el a tudatomig a főnök hangja, mert közben már a földön hevertem és egy olyan filmet néztem, amire sosem váltottam jegyet. Mikor a hallucinációt ismét fölváltotta a valóság, a bögyös Suzy épp fölöttem hajlongott. Azt hittem, a mellei rögvest kibuggyannak a blúzából.

– Valaki hívjon orvost!

– Nem, khm, nem szükséges, már jól vagyok – próbáltam zavartan talpra kecmeregni. – Kevés idebent a levegő, nem gondolják?

Az hiányzott a legkevésbé, hogy dokit hívjanak. Egyenes utam lett volna a diliházba.

– Biztos benne, Mr. Thomas? Eléggé ránk ijesztett az imént? – Persze, hogy a főnök is ilyenkor játssza az aggódó felettest.

– Biztosíthatom, asszonyom, hogy minden rendben. Csupán egy kis pánikroham. Nem igazán szeretem a zárt helyeket, tudja? Talán, ha kinyithatnék egy ablakot...

– Persze, persze, csak nyugodtan... Hol is tartottunk? – És már vissza is tért a hirdetésszervezők kioktatásához.

Én bezzeg nem folytathattam, amit félbeszakított az a csuklyás nőszemély! Egyrészt, mert Suzy közben kiment kávét főzni, másrészt, mert folyton azok a szörnyű képek kísértettek, amiket láttam. Igaz, csak egy-egy pillanatra villantak fel, de az éppen elég volt. Mozi, lángok, pánik, robbanás, vér és még több vér...

Az éjszakám még az előzőeknél is rosszabbul alakult, és a másnap se lett jobb. Már rutinos voltam, amint megláttam a véres arcú – ja, mert az volt, véres volt az arca, már amennyi látszott belőle –, világító nyakláncú csajt, felpattantam és kirohantam a wc-re. Persze közben felborítottam egyet s mást, de ezúttal legalább csak azt hitték, sürgős a dolog.

– Ki a fene vagy te, és mit akarsz éppen tőlem?! – robbantam be fojtott hangon üvöltve a helységbe.

Persze nem jött semmi válasz. Megálltam a tükörrel szemben, mindkét kezemmel a mosdót markolva, és homlokomat a hideg üveglapnak támasztottam. Kész, bediliztem – gondoltam.

A műsorismétlés sem segített túlzottan. A katasztrófafilm ugyanis, ami már elsőre sem tetszett, közben megint vetítővászonra került a fejemben. Láttam a zsúfolt mozit, majd ahogy az egyik hátsó sorban fellobbannak a lángok. A nézők pánikszerűen menekültek volna, de a tűz körbevett mindent. A következő kockán a lángok robbanásszerűen megnőttek, az emberek úgy repültek minden irányba, akár az elhajított fáklyák. Mindent beborított a vér és a korom, sűrű füst terjengett a levegőben.

Ezúttal azonban feltűnt, hogy a szörnyűségek némafilmként, egyetlen árva hang nélkül játszódtak le. És akkor bevillant! Jelbeszéd! Elég rég volt már, amikor azt a cikket írtam a fogyatékkal élők diszkriminációjáról, de azért még emlékeztem néhány kézjelre, amiket az a csinos siketnéma lány mutatott. Gyorsan visszamentem az asztalomhoz és rákerestem a neten a jelbeszédre. Nem kellett sokáig keresgélnem, szinte elsők között behozott egy oldalt, ahol képpel is illusztrálták a leírtakat. Végigböngésztem az abc-t, sikertelenül, és már éppen csalódottan fel akartam adni, amikor megpillantottam a következő képet, amin a számokat mutatták. A megfejtés pedig kilenc és négy! Na jó, de mi kilenc és mi négy?! Esetleg kilencvennégy? Vagy, tekintve a keresztbe fektetett karokat, kilencszer négy? Úgy meredtem a monitorra, mintha az tehetne az őrültekházáról, amivé az életem változott röpke öt nap alatt.


***


– Üdvözlöm, Mr. Thomas! Örülünk, hogy újra köztünk van – mosolygott rám egy telt, vöröses hajú, fehér kötényruhát viselő nő.

– Hol vagyok, és hogy kerültem ide? – vágtam a szavába kissé udvariatlanul.

Megint rámtörhettek a látomások, és azok a barmok orvost hívtak – bosszankodtam magamban. – Biztosan azért nem emlékszem, mert leszedáltak. Fel akartam kelni, de a meglepően erős kezek visszanyomtak a fertőtlenítő szagú párnára.

– Csak semmi hirtelen mozdulat – dorgált meg kedveskedve. – Elvégre egy hétig nem volt magánál... Ugye nem akar rosszul lenni?

– Hogyhogy egy hétig?! Mi történt?

– Autóbalesete volt, nem emlékszik? – nézett rám összehúzott szemmel. Bizonyára észrevette az arcomon a felismerés jeleit, mert megnyugodva csacsogni kezdett. – Nagyon szerencsés fickó maga, ugye tudja? Egy ilyen ütközést szinte karcolásokkal megúszni! Csak az a fránya eszméletvesztés... Az összes lelete negatív lett, fejsérülésnek nyoma sincs, maga mégis kómába esett. De hála az égnek, most már biztos minden rendben lesz! Egyébként...

Ezen a ponton elvesztettem a fonalat. Egy hét kóma?! Akkor az egész sci-fibe illő látomásosdi, minden, amit a csattanás után átélni véltem, csupán lázálom volt?! Mit mondjak, hatalmas megkönnyebbülés. Ezek szerint mégse őrültem meg. Annyira megörültem, hogy még az ezt követően kapott kórházi koszt miatt is elfelejtettem panaszkodni.


Pár nap múlva, miután ezer és egy vizsgálatot elvégeztek rajtam, végre hazamehettem. Amint kiléptem a hatalmas ajtón, szinte felkapott az orkán erejű szél, és a vízszintesen záporozó esőcseppek pillanatok alatt eláztattak, tetőtől talpig. Még mielőtt leinthettem volna egy taxit, a szemem sarkából megláttam valamit, ami megtorpanásra késztetett. Megmerevedtem a mozdulat közepén, és a jelenés felé fordultam, hogy lássam, nem csak a szemem káprázott-e. A halovány, pulzáló fény ugyan nem volt sehol, de ott ahol láttam, egy csuklyás, bő esőkabátot viselő alak tűnt el a sarkon. Mint akit megbabonáztak, úgy indultam utána, fittyet hányva a zuhogó esőre és a cipőmben cuppogó nedvességre. Befordulva a következő utcába, szembe találtam magam látomásaim főszereplőjével, teljes életnagyságban. A városi mozi óriásplakátja előtt álltam. Ugyanaz a szakadt köpeny, a véres, árnyék rejtette arc, azok a csókra csábító ajkak, ugyanaz az érdekes póz, és a titokzatos világító medál. Ami a rémképekből hiányzott, az a hatalmas felirat volt:

Az Orákulum

Premier: szeptember 4.

A mellettem elhaladó emberek valószínűleg őrültnek néztek, pedig most nem gyötörtek víziók. Csak álltam ott, és önfeledten röhögve fogadtam a továbbra is változatlan intenzitással érkező égi áldást. Amikor végre sikerült lecsillapodnom, hasogató oldalamat lapogatva vettem egy félfordulatot, és megindultam a mozipénztárak felé. Gondoltam, ha már annyira befészkelte magát a tudatomba ez a film, hogy még önkívületi állapotomban is erről képzelődtem, akkor talán érdemes megnézni.

– Jó napot! – köszöntem udvariasan az üveg mögött ülő fiatal lánynak. – Egyet kérnék Az Orákulum premier előadására.

– Jó napot! Szerencséje van, még van egy szabad hely. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára teltházas egy filmünk.

– Akkor csak jó lehet! Ennyi ember nem tévedhet, igaz?

– Amint elszabadulok innen, én is megnézem – válaszolta mosolyogva a lány. – Jó szórakozást!

A jókedvem pontosan addig tartott, míg be nem léptem a kijelölt terembe. Életemben először valóban pánikroham kerülgetett. Ez AZ a terem volt! Végigpásztáztam a hátsó sorokat, és amikor felfedeztem a látomásaimból már ismerős, a tömegből egy fejjel kimagasló fiút és a mellette ülő piros hajú lányt, gondolkodás nélkül fordultam sarkon. Kirohantam az ajtón, végig a folyosón, az elképedt pop-corn árusok mellett, és csak akkor torpantam meg, amikor a jéghideg eső újfent a nyakamba zúdult, és kijózanított. Hova megyek? Mit csinálok? Hiszem bent teltházas előadásra készülnek! Valamit tennem kell! Meg kell mentenem azokat az embereket! De mi van, ha az egész csak az én őrült elmeszüleményem?! Nem töprenghettem sokáig. Vállalnom kellett a kockázatot, hogy esetleg bolondnak néznek. Valami oka csak volt, hogy csodával határos módon túléltem a kamionnal való ütközést. Aztán gondoltam egyet, és az egyik utcai telefonhoz sétáltam. Egy névtelen bejelentés. A bombariadót kötelesek kivizsgálni. A kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad.

Csupán egy perc kellett, és a tömeg özönleni kezdett kifelé. Minden irányból bosszús kiáltások, káromkodások harsantak. Na igen, más esetben valószínűleg én is így reagáltam volna. A tűzszerészek hamarosan megérkeztek, de még mielőtt munkához láthattak volna, hatalmas robbanás rázta meg a kiürített épületet.


Már nem érdekelnek a miértek és a hogyanok. Csak az számít, hogy ott és akkor megmentettem azokat az embereket.

Tartok ugyan tőle, hogy a rendőrség esetleg rájön a bejelentő személyazonosságára, mert valószínűleg nem a „hős megmentő” titulust aggatnák rám – nem hibáztatnám őket, én se hinnék magamnak –, de abban biztos vagyok, ha legközelebb látomásom támad, nem fogok habozni.

2011. március 15., kedd

Érdekes pályázat

William indított hónapokkal ezelőtt egy nagyon érdekesnek ígérkező pályázatot, melynek az volt a lényege, hogy a beküldött novella mellé saját készítésű (rajz vagy fotó) illusztrációt kellett csatolni. Az értékelésnél számított volna, hogy milyen a cím, a kép és a szöveg kapcsolata, összhangja. Sajnos azonban se értékelésre, se eredményhirdetésre nem került sor, mert sokan nem küldték be a pályaművüket. Én viszont úgy döntöttem, ha már megírtam, megmutatom nektek! :-D Jó olvasást!




Kalandos reggel



Gyönyörű reggel volt, kívánni se lehetett volna szebbet. Még nedves volt a fű. A hajnali harmat cseppjei ott ültek a fűszálak végén, és élvezték, ahogy a meleg napsugarak csillámló fénnyel ajándékozzák meg őket, továbblendítve létezésüket egy következő szintre. Mire a kis vízcseppek a szem számára láthatatlan részecskékké válva elillantak, én már a folyóparton sétáltam. Figyeltem, ahogy a víz fehér tajtékot vet a magas partfalnak ütközve. Sebesen száguldott tova, mintha halaszthatatlan dolga lenne valahol messze. Mindig szerettem volna megtudni, hova is tart. Lejjebb másztam kicsit a gyökerekbe kapaszkodva, hogy még jobban érezhessem a tiszta víz és az agyagos föld illatának mámorító keverékét, amikor hirtelen ott termett a lehetőség az orrom előtt. Az egyik gyökérben megakadt valami. A tökéletes csónak, amivel követhettem a folyó útját.

– Jól van, nagyfiú, most vagy soha – mormoltam, mielőtt elengedtem a kapaszkodómat, hogy elkaphassam a következőt.

Így haladtam fokozatosan egyre lejjebb, amikor hirtelen rémült kiáltások ütötték meg a fülem.

– Ne, Zénó! Mit csinálsz?! Meghibbantál?! – Ez kétségkívül Brúnó hangja volt. Ő volt a legjobb barátom.

Megtorpantam egy pillanatra és lenéztem az alattam tátongó mélységbe, de bizonytalanságom csak addig tartott, míg meg nem hallottam a következő felkiáltást.

– Zénó, te tökkelütött, meg akarsz halni?! – Ki más nevezne tökkelütöttnek, mint a bátyám.

Csak azért is továbbmásztam.

– Még hogy tökkelütött – morogtam magamban. – Most megmutatom, hogy nem vagyok az.

– Zénó, ne csináld! – Ezt a lágy hangot ezer közül is felismertem volna. Mit keres ő itt ilyen korán? Biztos megint Artúrral lesz közös programja – gondoltam szomorúan.

Megpróbáltam felnézni, hogy láthassam az arcát is, de túlságosan meredek volt a part. Egy kiszögellés előttem azonban éppen arra várt, hogy átugorjak rá. Mélyen benyúlt a folyómeder fölé, így végre megpillanthattam szerelmem bájos, kipirult arcát.

– Bíborka! Te hogy kerülsz ide? – bukott ki belőlem a kérdés.

Legszívesebben azonnal visszaszívtam volna, amikor láttam, hogy komorul el a tekintete, de ezt sajnos már elszúrtam.

– Hozzád jöttem, de ha nem akarod, hogy itt legyek, akár el is mehetek – vágta rá azonnal duzzogva, és meg se várva a választ, elfordult.

Hozzám?! Nem a nagymenő Artúrhoz jött, hanem hozzám, Zénóhoz, a kis, ügyetlen senkihez?!

– Ne haragudj, nem úgy értettem! – kiáltottam utána szinte rimánkodva. – Csak meglepődtem...

– De mi a fenét keresel odalent? – szólt közbe udvariatlanul Artúr.

– Ki akartam próbálni valamit.

– Hogy hogy lehet a legértelmetlenebb módon meghalni?! – Artúr dühös fújtatásán keresztül is meghallottam Bíborka sikkantását.

– Ne ijesztgesd már – szóltam rá mérgesen. – Nem lesz semmi bajom. Csak csónakázok egy kicsit. Délre itthon is leszek. Nyugi Bíborka, semmi nincs, amiért itt hagynálak. Visszajövök – ígértem, majd újra a nedves falhoz sétáltam, hogy megkeressem a következő lépcsőfokot lefelé. Ügyesen elkaptam egy gyökér végét és megvetettem a lábaimat, de a következő pillanatban éreztem, ahogy a nedves agyag megcsúszik alattam. Rémült kiáltásom fentről háromszorosan verődött vissza, mielőtt halálos csend telepedett volna ránk. Egyikünk se mert megszólalni. Én azért, mert attól tartottam, ha csak kinyitom a számat a rög, amiben megkapaszkodtam kifordul a helyéről, a többiek gondolom azért, mert nem akarták még ők is a frászt hozni rám. Persze a bátyám most se bírta sokáig.

– Nem lesz semmi bajom! – ismételte affektálva iménti kijelentésemet. – Ja, azt látom! Na most légy okos, te...

– Hagyd már! – szakította félbe Brúnó. – Inkább segítsünk neki!

– Mégis hogyan, okoska?! Nem érjük el, ahhoz túl messze van.

– Talán, ha lenyújtanánk neki valamit... – hallottam meg Bíborka bátortalan hangját.

– És mit? Egy fűszálat?

Kezdtem egyre dühösebb lenni Artúrra.

– Inkább menj haza, Artúr! Megoldom nélküled is! – kiáltottam fel, mire vészesen csúszni kezdtem a zúgó víztömeg felé.

Először megijedtem, de azonnal bevillant a mentő ötlet. Ha elég ügyesen mozgok, és irányítani tudom magam, akkor beleugorhatnék a csónakba. Vettem egy nagy levegőt, és már éppen elrugaszkodtam volna, amikor fentről váratlan segítség érkezett. Egy pillanatig se gondolkoztam, megkönnyebbülten kapaszkodtam egyre feljebb.

– Gyerünk Zénó, ügyes vagy – biztatott Bíborka és Brúnó kánonban.

– Siess öcsi, nem biztos, hogy a végtelenségig bírni fogja – dörmögte Artúr nagyokat nyögve.

Hogy gyorsabban haladjak, ő is húzni kezdett. Nem volt időm meglepődni, hogy mégis segít. Majd ha már biztos talaj lesz a lábaim alatt. Amikor végre felértem, három fekete szempár nézett vissza rám megilletődötten. Még fel se ocsúdtam, máris a nyakamban voltak és úgy öleltek – még Artúr is –, hogy alig kaptam levegőt.

– Azért mentettek meg, hogy most megfojtsatok? – nyögtem haloványan, de azért jó alaposan vállon bokszoltam Artúrt.

– Megérdemelnéd, öcskös, de szerencséd van, hölgyek előtt nem verekszem.

Összeölelkezve álltunk és bámultuk a kavargó mélységet.

– Egyáltalán mi ütött beléd? – szegezte nekem a kérdést hirtelen Bíborka. A tekintete értetlenséget tükrözött, és csalódottságot. Ez utóbbi szíven ütött.

– Én csak... bizonyítani akartam – suttogtam szégyenkezve.

– Mégis mit, és kinek? – nézett rám megütközve.

Artúr lehajtott fejjel állt és a földet rugdalta. Megfordult a fejemben, hogy azt mondom, ami az ő fejében is járhatott, de végül az igazság mellett döntöttem.

– Magamnak. Azt, hogy rám is vár valami az életben – Erre már mindhárman meglepetten kapták fel a fejüket. – Artúr az elsőszülött, ő a hatalom örököse. Te – néztem Bíborka könnyes szemébe – az új generáció tanításában találtad meg a hivatásod, ráadásul a sorsod meg van írva, hiszen csecsemő korod óta Artúrnak vagy szánva. Te pedig – siklott át a tekintetem a barátomra –, szintén fényes jövő előtt állsz a seregben. Csak én bolyongok itt köztetek, mint valami holdkóros, keresve önmagamat, és közben még a sorssal is megpróbálok szembeszállni – néztem az utolsó szavaknál egyenesen Bíborka szemébe.

– Te tényleg zakkant vagy, öcsi! – röhögött fel Artúr, ezúttal azonban nem zavart, mert már úgyis kezdett túlzottan kínossá válni a helyzet. – Nem akarhatod, hogy ne legyen választási lehetőséged!

– És, csak úgy mellékesen, a szüleink már rég letettek az összeházasításunkról. Azt hiszem, az én apám akkor fújt végképp visszavonulót, amikor a bátyád tavaly titokban eljegyezte azt a...

– Ki ne mondd! – vágott közbe Artúr vigyorogva. – Így utólag, szörnyű ötlet volt, de bevált, nem? Na és amikor te kezdted el híresztelni, hogy mást szeretsz?

– Az igaz volt – sütötte le a tekintetét szégyenlősen, majd félszegen rám pillantott.

A hirtelen rám törő euforikus érzés hatása alatt állva, alig hallottam meg barátom szavait.

– De még ha igazad is lenne, akkor sem indulhatsz csak úgy útnak a semmibe, ráadásul egyedül!

– Igazad van – térített magamhoz a józan hang. – Legközelebb először gondolkodom, és nélkületek sehová nem megyek többet! – ígértem ünnepélyesen.

Mielőtt hazaindultunk volna, még egyszer lepillantottam a fodrozódó vízfolyamra. A hatalmas levél már sehol sem volt, elsodorta az ár. A meredek fal mentén azonban ott lógott életem megmentője, a lila harangvirág, emlékeztetve arra, hogy csupán egy hajszálon múlt hangya-életem.


2011. március 7., hétfő

Pillangóhatás - pályázati eredmények

Hullócsillag nevesítette a novellákat és eredményt hirdetett. :-)
Ezúton gratulálok minden kedves pályázónak, mert igazán jó művek születtek, és megköszönöm Hullócsillagnak a megtisztelő 2. helyezést. :-D
Íme az én pályaművem! Jó olvasást!




Láncreakció



Kiss Mónika az utcán sétálgatva próbálta jobb kedvre deríteni magát. Szombat volt, és nem volt dolga. Ez még nem lett volna baj, de programja sem volt. Utálta a hétvégéket, amikor nem kellett dolgoznia menni, mert ilyenkor nem tudott mit kezdeni magával. A dolgos hétköznapoknak legalább megvolt a szigorú rutinja, ami biztosította, hogy egyetlen pillanatot sem kell magányos élete fölött búslakodnia.

Már éppen azon volt, hogy visszamegy az autójához és végső elkeseredésében elhajt a legközelebbi könyvtárhoz, hogy egy újabb romantikus regénnyel kényeztesse – kínozza – magát, amikor a szemközti cukrászda ajtajában egy fiatalasszony jelent meg egy kezét szorongató, három éves forma kislánnyal. A bongyor fürtök, a hatalmas, világító kék szemek, és a csöpp arcon felragyogó huncut vigyor láttán nem bírta türtőztetni magát. Arcizmai, mintha csak önállósították volna magukat, meghatott mosolyra húzódtak.

Kovács Tamás kilépett kis földszinti lakása ajtaján, hogy a megszokások rabjaként, a pár háznyira lévő családias étterem felé vegye az irányt, ahol minden hétvégén ebédelni szokott. Bezárta az ajtót, megfordult és miközben zsebre vágta a kulcsait, élénk tekintettel körülnézett a napsütötte utcán. Első pillanatban fel sem ismerte kolléganőjét a szigorú, már-már vénkisasszonyos kosztüm és a szoros konty nélkül. Úgy mérte végig, mint bármelyik másik csinos nővel tette volna, majd amikor eljutott a tudatáig, hogy a farmerba bújtatott formás lábak, a könnyű kis kardigán fedte gömbölyű mellek és a csókra csábító, szájfénytől csillogó ajkak a mindig zárkózott, morcos Kiss Mónikához tartoznak, elképedve megtorpant a járda közepén. Az egyetlen ami nem volt újdonság, az a szomorúan csillogó mogyoróbarna szempár volt. Tamás megrázta a fejét, hogy elhessegesse az elméjében megjelenő erotikus képsorozatot, és lelépett a járdáról. Nem bírta azonban megállni, és míg átvágott a kis utcán, vissza-, visszapillantott a tanácstalanul ácsorgó nőre. Majdnem felbukott a saját lábában, amikor a szoborszerűen merev arcot egy bátortalan, édes mosoly keltette életre. Mintha csak először próbálkoztak volna vele a szinte már sápadt bőr alatt dolgozó izmok. Tamás a váratlan élménytől kábán nem vette észre, hogy időközben veszélyesen közel került a szemközti járdán álló gyümölcsös standhoz. A következő pillanatban éles fájdalom nyilallt a sípcsontjába, ahogy nekiütközött az egyik tároló rekesznek, ami engedve a fizika törvényeinek arrébb csúszott a járda kövezetén, meglökve egy újabbat, melynek tetején táncba kezdtek a feltornyozott, pirospozsgás almák.

– Hé, Tomi, figyelj hová lépsz – figyelmeztette nevetve a mérleg mögött álló ötvenes férfi.

– Bocs, Józsi – kapta felé zavartan a fejét Tamás, sajgó lábszárát dörzsölve. – Elbambultam.

– Vettem észre. – A férfi arcára mindentudó kifejezés költözött, és fejével a cukrászda előtt álló nő felé bökött. – Csinos. Ismered?

– Igen, vagyis... a munkatársam. – Egyre zavartabb arcot vágott, majd bocsánatkérő pillantást vetett őszülőfélben lévő barátjára, és elvigyorodott. – Most mennem kell. – Azzal vett egy félfordulatot, és céltudatosan megindult Mónika felé.


Egyikük sem vette észre, hogy a megbolydult gyümölcskupac tetejéről egy alma önálló életre kelt, legurult a láda pereméig, ott megbillent, mintha nem tudná eldönteni, hogy hol jobb, a farekeszben, vagy az utca kövén. Végül egyik szintén elszabadult társa adta meg neki az utolsó lökést. A földre érve gurulni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban pörögve a lejtős úton.


Néhány házzal lentebb Sípos Péter lehajtott fejjel, csilingelő hangok kíséretében hagyta el ki kis ajándékboltjukat. Legszívesebben szétvert volna valamit csalódottságában, de tudta, hogy azzal nem oldana meg semmit. Nem bírta kiverni a fejéből felesége szomorú tekintetét. Bár megpróbálta leplezni fájdalmát, a tíz év, amit együtt töltöttek, szinte lehetetlenné tette ezt. Péter mindenkinél jobban ismerte Mártát, és tisztában volt vele, hogy édesanyja nyakláncának zálogba tétele igencsak mélyen érinti. Látta rajta, hogy minden erőtartalékát felemésztette az igyekezet, hogy úgy tegyen, mintha nem rázná meg a dolog, és hogy meggyőzze őt, ő maga ajánlotta fel a becses örökséget pénzszerzés céljára. Péter oda sem figyelve lépkedett lefelé az utcán, fásult arccal maga elé bambulva, és akkor is csak önkéntelen reflexként pillantott a lábai elé, amikor érezte, hogy valamibe belerúgott. Azonnal érdeklődés csillant azonban a szemeiben, amikor a térkövek közötti résben furcsán ismerős, színes papíron akadt meg a tekintete. Lehajolt és egy összehajtogatott húszezres bankjegyet emelt ki a repedésből. Hitetlenkedve vizsgálgatta a papírpénzt, majd hirtelen hátraarcot vágott, újra feltépte az ajtót és átszáguldva a különböző dísztárgyakkal telezsúfolt polcok között, berontott az apró raktárba.

– Asszony, csoda történt! – rikkantotta el magát, és feleségét magasba emelve megpörgette a levegőben.

– Sípos Péter, azonnal tegyél le! – parancsolt férjére ellentmondást nem tűrő hangon az apró termetű, középkorú nő.

Meglepődött a hirtelen hangulatváltozáson, ugyanakkor anélkül, hogy tudta volna az okát, örült, hiszen idejét sem tudta, mikor látta utoljára akárcsak mosolyogni is a férjét.

– Rendben, leteszlek, de csak ha táncolsz velem – hangzott a váratlan ultimátum.

– Péter, te ittál? – nézett a férjére összehúzott szemmel. Aztán eszébe jutott, hogy az lehetetlen, hiszen egy perce sincs, hogy elváltak. – Mi ütött beléd?

Férje azonban ügyet sem vetett zavart megtorpanására, elkapta a kezét, másik tenyerét a hátára csúsztatta és forogni kezdett vele a szűk helyiségben, miközben dörmögve dúdolta Strauss Kék Duna keringőjét.

Péter tisztában volt vele, hogy csak átmeneti megoldást nyújt a talált pénz, de bizakodott. Talán az az egy hónap haladék, amit kapnak általa, elég lesz, hogy kitaláljon valami végleges megoldást a gondjaikra.


Eközben az alma Péter cipője orrától újabb lendületet kapva gurult a térköveken. Elérte a kereszteződést, és megtorpanás nélkül haladt tovább, átpattanva a járda alacsony peremén, ki az autóútra.


Egy fekete autó, izzadó sofőrrel a kormánya mögött, feltartóztathatatlanul száguldott a főúton. Hiába taposták a fekete cipőbe bújtatott lábak először kapkodva, majd teljes erőből a fékpedált, a sebességjelző ahelyett, hogy megindult volna lefelé, egyre magasabbra araszolt a kijelzőn.

A Takács fiú szemét előre szegezve, arcán üdvözült mosollyal tekert vadonatúj kerékpárján. Büszke volt magára, hogy ilyen hamar megtanult kétkerekűn biciklizni, és dacára annak, hogy édesanyja eltiltotta az utcán való gyakorlástól, ő eldöntötte, hogy eldicsekszik a barátainak. Első adandó alkalommal kisurrant az udvarról, felpattant a zöld járgányra és szívében ujjongó örömmel indult a belváros felé. Nem sokáig örülhetett azonban. Kis híján felüvöltött rémületében, amikor valami oldalról nekiütődött az első keréknek, kibillentve őt egyensúlyából. Ijedten kapta félre a kormányt és megpróbálta visszanyerni az irányítást biciklije felett. A mélyen bordázott kerékgumi alig súrolta az útpadkát, ez azonban bőven elég volt, hogy megdobja az egész vázat és a kétségbeesett kisfiút átrepítse a kormány felett. Zoli fájdalmas ütést kapott, amikor jobb válla, nekicsapódva egy közlekedési táblát tartó fémoszlopnak, megakasztotta zuhanását. Hallott egy halk reccsenést, szemét könnyek lepték el az újabb éles fájdalom hatására, de amikor földet ért, már semmit nem érzett. Eszméletét vesztve terült el a járdán. Nem látta a fekete Opelt, ami lassítás nélkül száguldott be a kereszteződésbe, és nem hallotta a fémes csattanást, ahogy a félrekapott kormánynak engedelmeskedve, a kocsi kipördült és lendületét vesztve nekicsapódott a szemközti postaládának.

Kolozsvári János homlokát törölgetve szállt ki a gépkocsiból, és a járművet ért károkkal mit sem törődve rohant át az úton a földön fekvő fiúhoz. Miközben lehajolt, hogy megvizsgálja, még mindig az a szörnyű kép villódzott a fejében, hogy képtelen megállni vagy kikerülni a kereszteződés felé tartó gyereket. Szakértő kezekkel végigtapogatta a végtagokat, felhúzta a kék szemeket elfedő szemhéjakat, majd amikor meggyőződött róla, hogy a bal alkar csonttörésétől eltekintve semmi komoly sérülése nincsen, végre elernyedtek feszült izmai. A gyerek mellé rogyott a kövezetre, és hallgatva az egyre hangosodó szirénát, hálát adott az égnek a szombati gyér forgalomért, és hogy a szőke kisfiú ügyetlensége megmentette mindkettőjüket egy sokkal nagyobb katasztrófától.


Az alma gellert kapva a küllőkről, egy közeli, szűk sikátor felé repült.


Judit lassan, komótosan válogatott a magasan járó napkorong ellenére is félhomályos sötétségbe burkolózó kukák között. Előző nap nem igazán járt sikerrel, és most minden idegszálával arra koncentrált, hogy találjon valamit, amivel csillapíthatja kislánya éhségét. Nem szokott kijönni a kertvárosba, de most nem volt más választása. Az étterem mögötti sikátor ígéretesnek tűnt, és hamarosan a kezébe akadt egy kartondoboz, tele kifőtt spagettitésztával. Elsüllyesztette foltos, rojtos szatyra mélyére, és ismét a szeméttároló fölé hajolt, amikor éles csörömpölés kíséretében betört a feje fölötti ablaküveg. Mozdulatlanná dermedt. Ideje se lett volna elmenekülni, egy fél pillanat sem telt el, kicsapódott egy keskeny ajtó, és egy magas, tagbaszakadt ürge lépett ki rajta. A rideg szürke szemek szinte felnyársalták.

– Mit képzel? – harsant a mélyen zengő, szigorú hang.

Judit ellenkezés nélkül tűrte, hogy a férfi megmarkolja a karját és behúzza az épületbe. Kétségbeesetten próbált kitalálni valami magyarázatot, hogy mit keresett az étterem mögött, de öltözékéből a vak is láthatta, hogy nem egy eltévedt vendég. Úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, és a férfi könyörületére bízza magát.

– Kérem... – Hangja halk volt és esdeklő, de nem azért nem tudta befejezni a megkezdett mondatot, mert nem bírta, hanem mert félbeszakították.

– Főnök, ezzel törte be az ablakot. – A fehér kötényes fiatalember egy almát tartott a kezében. – Hívjam a rendőrséget?

A szürke tekintet szemmel követhető változásokon ment keresztül, amint megpillantotta, mit nyújt felé a konyhasegéd. A haragot először döbbenet váltotta fel, majd érdeklődés, ahogy végigmérte az asszonyt, akinek még még mindig szorította a karját. Judit meglepetten tapasztalta, hogy egyetlen pillanatra sem uralta undor, vagy megvetés a markáns arcot. Végül a rideg acél meglágyult, a férfi elengedte kinyúlt pulóver ujját, és határozott hangon válaszolt a kérdésre.

– Felesleges, nem ő volt.

A fiú minden további kérdés nélkül letette az almát a pultra, és ment a dolgára.

– Elnézést – fordult vissza a nőhöz. – Kérem, nem ülne le? Épp most főztem jó kis házi húslevest.

Judit utálta a szánalmat. Őt ne sajnálja senki. De a férfi tekintetében nyoma sem volt szánakozásnak, csupán kedvesség és emberség sugárzott belőle. És még valami, amit Judit nem tudott hova tenni. Megértés.

– Köszönöm, de nem akarok alkalmatlankodni.

– Ugyan már, itt nincs útban – mutatott a férfi sarokban megbújó apró asztalra. – Csak foglaljon helyet. Hozok egy tállal, amíg jó meleg.

Judit leroskadt a fehér székre. Nem volt ereje ellenkezni. Szüksége volt minden önuralmára, de nem vetett rá magát a gőzölgő levesre, csak lassan, apró kortyonként ette, kiélvezve minden egyes cseppjét. András csendben figyelte. Látta rajta az erőfeszítést, hogy legszívesebben habzsolta volna a finom házi kosztot, és tisztelet ébredt benne az ismeretlen nő iránt, hogy mégsem tette. Amikor azonban az adag felénél megállt és letette a kanalat, nem értette.

– Tudom, hogy így is sokkal tartozom, de ha nem túl nagy kérés, becsomagolná nekem a többit?

Az asszony hangja olyan halk volt, hogy András alig értette meg a szavakat. A tény, hogy nem mert ránézni, arról árulkodott, hogy nem szívesen kért.

– Egye csak meg nyugodtan – felelte. – Holnap is visszajöhet. Egy étteremben mindig akad mit enni. Egy adaggal több vagy kevesebb, nem számít.

A nő végre felemelte a fejét, és a férfinak elszorult a torka a zöld szemekben megcsillanó szomorúság és beletörődés láttán.

– Nem nekem lenne, hanem a kislányomnak. – Egy könnycsepp húzott világos csíkot a maszatos arcon.

András egy pillanatig sem gondolkozott tovább.

– Nézze, van egy üzleti ajánlatom – nézett egyenesen a fátyolos szemekbe. – Nekem szükségem lenne egy kisegítőre itt a konyhán. Mosogatás, zöldségpucolás, takarítás, ilyesmi... Magának és a kislányának pedig étel kell...

– Honnan tudta, hogy nem én dobtam be az ablakot? – szakította félbe Judit.

András először meghökkent, de aztán mégis válaszolt.

– Ön megette volna az almát. Vagyis, nyilvánvalóan elvitte volna a lányának – javította ki magát, az új információk birtokában.

Judit mosolygott és bólintott. – Köszönöm.


Mindeközben Mónika és Tamás egymással szemben ültek az étterem egyik sarokasztalánál és elmélyülten beszélgettek, mit sem sejtve arról, hogy hány ember életét változtatta meg egy olyan apró, mindennapos dolog, mint egy meleg mosoly – és egy alma.