Sorsforduló – 3. rész

– Viktor –

Viki megtorpant mellettem és az ájult nőre meredt, majd rám.

Meghúztam a vállam és vágtam egy grimaszt.

– Később, szívem. Beengednéd Józsi bácsit?

Tanácstalanul téblábolt mellettem néhány pillanatig, hálóinge szélét gyűrögette. Még egyszer az ágyon fekvő nőre nézett, majd leszaladt a lépcsőn, hogy ajtót nyisson.

Óvatosan a helyére fektettem emberi páciensemet és betakartam, mielőtt visszaértek volna. Közben eszembe jutott, nem ártott volna legalább a nevét megkérdezni.

Épp friss törülközőt készítettem ki, amikor a körzeti megbízott és Viki beléptek az ajtón.

– Jó reggelt, Viktor. Hogy van a beteg?

– Lázas, még mindig. Adnom kell neki egy újabb injekciót.

– Nem tért magához?

Vikire pillantottam. Mivel ő is látta, kénytelen voltam az igazat mondani.

– De, az imént egy percre magához tért, de aztán újra elájult.

Józsi közelebb sétált az ágyhoz.

– Csinos. Tudod, hogy hívják?

– Nem csinos, csontváz, és nem tudom.

– Nem kérdezted meg?

– Elég nehéz egy eszméletlen emberrel beszélgetni, nem gondolod?

– De harapós vagy ma reggel. – Körülnézett és megakadt a szeme a felborult széken. – Mi történt?

– Elaludtam a székben, ő meg, gondolom megijedt, amikor felébredt, és leütött a párnával.

Józsi hangosan felröhögött, de elhallgatott, amikor Viki odajött hozzám, az ujját a szája elé emelte, majd a nőre mutatott.

– Elnézést, Viktória, igazad van. Khm. Nos, én viszont tudom, ki ő. Tegnap este kint voltam a helyszínen, a kocsiban volt a táskája, az irataival együtt. A neve Kiss Petra. Mivel egyik járműben sem keletkezett kár és tényleges ütközés nem történt, idehoztam a Peugeot-t. Nyilvánvalóan az állapota miatt tért le az útról, szerencsére nem történt baj. Tulajdonképpen nekem itt semmi dolgom. Te viszont átgondolhatnád, normális dolog-e egy vadidegent a házadba fogadni.

Nem igazán figyeltem. A nőt néztem. Úgy sejtettem, több dolga lenne vele kapcsolatban, mint az elmúlt három évben összesen, amióta ellátja a környék rendőri teendőit, márpedig én bíztam az ösztöneimben.

Józsi krahácsolására figyeltem fel ismét. Viki szintén jól mulatott, túlságosan hasonló vigyorral néztek rám. Józsi sajnos hangot is adott a véleményének.

– Csontváz, mi?!

– Csak egy gondos és alapos orvos vagyok.

– Ja, én meg Axl Rose. Hallottad egyáltalán, mit mondtam, vagy teljesen feleslegesen jártattam a számat?

Viki mellém sétált és megszorította a kezemet. Nem tudtam mire vélni az arcán felvillanó óvatos mosolyt, így inkább a tényszerű dolgokkal foglalkoztam.

– Az utóbbi. Azért szóljak, ha felébred?

– Ha beszélni szeretne velem, mindenképp, egyébként csak akkor, ha valami gond van.

Miután Józsi elment, Viki asszisztálásával megmértem a vendégünk lázát, ami, bár még mindig magas volt, biztatóan csökkent, és ezúttal az álma is nyugodt lehetett, mert egyenletes légzésén kívül semmi nem zavarta meg a csendet.

Viki kérdő tekintettel nézett rám, tudtam, most addig nem tágít, amíg el nem mondom, amire kíváncsi. Elmeséltem hát neki az előző esti kalandot, és egyben bocsánatot kértem, amiért lekéstem a fürdést és a jó éjt puszit. Mint azt előre sejtettem, ez utóbbi egyáltalán nem izgatta, annál inkább a „majdnem” baleset. Először megijedt, de amikor ahhoz a részhez értem, hogyan kaptam el, hoztam haza, majd láttam el a sebesültet, büszkén kihúzta magát és akkora cuppanós puszit adott az arcomra, hogy a fülem is belecsendült. Kardozó mozdulatokat tett, piperkőcösen meghajolt, majd rám mutatott.

– Persze, te nem vagy királylány, de engem simán lekirályfizol. Nem vagy te egy kicsit képmutató?

Mostanra minden rezdülését ismertem, így azonnal láttam, nem érti, ez mi jelent.

– A képmutató azt jelenti, hogy mást teszel, mint amit mondasz. Például, ha én azt mondom, hogy este, lefekvés előtt te már nem ehetsz fagyit, én viszont eszem. Elég igazságtalan lenne, igaz?

Bőszen rázta a fejét, és dacosan karba fonta a kezét, még toppantott is egyet, végül elővette az állandóan nála lévő kártyacsomagot. Ez valójában élőlényekről, tárgyakról és különböző szituációkról készült kis képek gyűjteménye volt, amit én találtam ki és készítettem el, hogy valamelyest normalizáljam a mindennapjainkat. A gyermekpszichológus alaposan megmosta érte a fejem, mert szerinte, ha megkönnyítem neki a beszéd nélküli kommunikációt, akkor nehezebben vesszük rá újra a beszédre, de én nem bírtam ki, hogy ne tudjak vele beszélgetni. Ráadásul, nem igazán értettem egyet az állítólagos szakemberrel.

Viki megráncigálta a pólómat, újra magának követelve a teljes figyelmemet.

Jót nevettem a kirakott kártyákon, de be kellett látnom, valahol igaza volt. Véleménye szerint amit ő tett, az dicséret, amivel én példálóztam, az pedig irigység. De aztán bólintott, jelezve, hogy megértette és felmutatta egy gondolkodó kislány képét.

Jutalmul adtam neki én is egy hatalmas puszit, és hagytam, hogy segítsen békésen mormotázó vendégünk ellenőrzésében. Míg én óvatosan megnéztem, hogy nem vérzett-e át a kötés a karján, addig ő buzgó nővérkeként gondosan összehajtogatta az előző éjjel csak lehajigált ruhákat.

Amint hozzáláttam az ebéd elkészítéséhez, Viki hamarosan újra megjelent és beállt mellém kuktának, aminek harsány hahotázás és egy irdatlanul koszos konyha lett az eredménye, mint mindig. Paradicsomlevest készítettünk, szigorúan betűtésztával, valamint rántott patisszont hercegnőburgonyával. Ez utóbbi köretet ő választotta, ami a vidámság újabb hullámát hozta.

Vendégünk az egész délelőttöt végigaludta, csak délben ébredt fel, amikor Viki felment megnézni, hogy vihetünk-e neki ebédet. Kisvártatva ijedten szaladt vissza hozzám az ebédlőbe, ahol éppen teríteni készültem és tanácstalanul széttárta a karját, amikor megjelent mögötte az ápoltunk, előző napi nadrágjában és az én egyik pólómban, amit véres inge helyett az ágya mellé készítettem.

Meglepődtem, de a kikívánkozó orvosi megrovás helyett inkább folytattam az evőeszközök pakolását.

– Jó reggelt! Látom, jobban érzi magát. Szeretne csatlakozni hozzánk?

– Jó napot. Köszönöm, sokkal jobban vagyok, hála magának. De nem szeretném kihasználni a kedvességét, már eddig is többet tett értem, mint kellett volna.

– Ugyan már, csak kapott egy kis gyógyszert és alaposan kialhatta magát. Az ebédmeghívás pedig teljesen természetes, tudja, ezt hívják vendégszeretetnek. – Éreztem, hogy ez kicsit nyersre sikerült, ezért kedvesen rámosolyogtam. – Ráadásul nincs jobb gyógymód egy kiadós, ízletes ebédnél, vegye úgy, hogy ez még az orvosi ellátás része.

Láttam, hogy vívódik. Ment volna, de még gyenge volt, és bizonyára éhes is. Végül belátta, hogy jobban jár, ha elfogadja az invitálást. És megint meglepett. Azt hittem, ragaszkodni fog ahhoz, hogy legalább a terítésben segítsen, amin persze megint csak összevitatkoztunk volna, ehelyett megköszönte a meghívást és fáradtan leült az egyik székre. Kedvelem az olyan embereket, akik tisztában vannak a korlátaikkal.

Nem foglalkozott velem tovább, inkább Vikihez fordult.

– Szia, én Petra vagyok. Téged hogy hívnak?

Szándékosan nem szóltam közbe, hagytam, hogy Viki maga oldja meg a helyzetet. Azon ritka alkalmakkor, amikor idegennel találkozott, szinte lebénult, míg valami módon fel nem mérte az illetőt, és csak nagyon lassan oldódott. A nő reakciójára is kíváncsi voltam. Általában elég sok mindent le tudtam szűrni abból, ahogyan az emberek Viktóriához viszonyultak.

Viki rövid töprengés után elővette a névkártyáját a pakliból és odaadta neki.

A nő felvont szemöldökkel elvette és elolvasta.

– Gyönyörű neved van. Tudtad, hogy azt jelenti, győzelem?

Mikor Viki bólintott, mosolyogva kezet nyújtott neki és megvárta, míg viszonozza a gesztust.

– Szervusz, Viktória. Megtennéd, hogy bemutatod nekem az édesapádat is, ő ugyanis elég udvariatlan volt, elfelejtett bemutatkozni.

Hihetetlen volt, de az én idegenekkel határozottan tartózkodó kislányom huncut csillogással a szemében kuncogni kezdett, miközben leült a Petra melletti székre és kikereste az én kártyámat is.

– Hm, még egy győztes. Nem sok ez egy kicsit egy családban? Édesanyádat is Viktóriának hívják?

Megdermedtem a levesestállal a kezemben – az anyjáról még velem sem volt hajlandó beszélni –, de pillanatnyi habozás után egyszerűen nemet intett és elővette az édesanyja nevét tartalmazó lapot.

– A Melinda is nagyon szép, sajnos nem tudom a jelentését.

Viki Petrára mutatott.

– Petra vagyok, de ezt… Ja, értem már. Az én nevem kősziklát jelent.

Újabb kuncogás volt a jutalma és egy vicces pantomim egy nagydarab, cammogó emberről.

– Igen, tudom, nem látszom kősziklának, de hidd el, a látszat néha csal.

Valamiért hittem neki.

A következő meglepetés akkor ért, amikor Petra minden rábeszélés nélkül belement, hogy Viki megmutassa neki a házat, a szobáját, a kertet, majd a kis faházat. Viki szokatlan viselkedését az elmúlt fél óra tükrében már fel sem vettem, de Petrán sem igazodtam el. Az egyik pillanatban sietve indulni akart, a másikban úgy viselkedett, mintha a világ összes idejét birtokolná. Én nem bántam. Miután felkötöttem sérült karját, rögzítve rá a jegelést is, magukra hagytam őket.

Viki azonnal felengedett mellette. Talán, mert ő is érezte, amit én: Petra hozzánk hasonlóan sérült személyiség. Én magam abban is biztos voltam, hogy menekül valami vagy valaki elől és kapaszkodóra van szüksége.

Ráadásul Petra úgy bánt a lányommal, mint velem. Nem ütötte ugyan le, de cserébe nem éreztette vele, hogy ő más. Beszélgettek, máris egyfajta saját nyelvet fejlesztettek ki, mintha mindig is bennük lett volna, és most, hogy alkalmuk nyílt rá, használták. Ha nem örültem volna annyira, talán még a féltékenység is megtalál.

Kimentem utánuk a faházba egy kis rágcsálnivalóval és azt kellett látnom, hogy törökülésben ücsörögnek a házikó előtti pázsiton és vigyorogva, nagyokat kacagva mutogatnak egymásnak. Mire közelebb értem, már én is felismertem néhány jelet – Petra a siketnéma jelbeszédre tanítgatta Vikit.

– Petra, beszélhetnénk?

Meglepődve kapták fel a fejüket éles hangomra, Petra napsütéstől hunyorogva próbálta kivenni az arcvonásaimat. Komótosan felállt, leporolta a nadrágját és lemosolygott Vikire.

– Ha már úgyis be kell mennem, hozok magunknak egy kis frissítőt is, jó? Addig találd ki, mit szeretnél még megtanulni.

Amint hallótávolságon kívül kerültünk, kifakadtam, bár igyekeztem visszafogni magam.

– Nem szeretném, ha jelbeszédre tanítaná Vikit.

– De én csak…

– Tudom, hogy csak segíteni akart, de nem véletlenül nem tanultuk meg.

Egy pillanatig hallgatott, majd óvatosan felnézett rám a szeme sarkából.

– Megkérdezhetem, mióta nem beszél? Nem veleszületett, igaz?

– Nyolc hónapja, amióta meghalt az édesanyja.

Nem akartam sokkolni, de megtanultam, hogy jobban járok, ha nem kertelek, elhúzva ezzel az erre irányuló beszélgetéseket. Könnyebb, ha gyorsan kimondom. Olyan ez, mint a sebtapasz letépése.

– Sajnálom.

Ennyi. Nem kérdezett a miértekről, a hogyanokról, nem szörnyülködött, nem kezdett el ajnározni, vigasztalni. Csendben léptünk be a házba, mindketten a gondolatainkba merülve, de végig magamon éreztem a tekintetét.

– Miért nem szeretné, ha Viktória megtanulná a jelnyelvet?

– A pszichológusa azt mondta, ha megkönnyítjük neki a beszéd nélküli kommunikációt, akkor még kevésbé akar majd megszólalni.

– Ez most csak kifogás, ha ön is így gondolná, nem készített volna neki szituációs kártyákat.

– Az egészen más.

– Amennyiben?

– Nem olyan végleges. – Ez annyira igaz volt, hogy magam is meglepődtem, eddig miért nem tudatosult bennem. – A jelnyelv használata egy magasabb szint, míg a kártyákat egyfajta játékként fogtam fel.

Figyeltem, ahogy fájós karját dédelgetve leült az egyik konyhai székre és türelmesen vártam, hogy befejezze a szája rágcsálását. Kíváncsi voltam a véleményére.

– Értem. Elnézést, hogy kérdezés nélkül beleavatkoztam. Hogy megnyugtassam, nem volt komoly, csak néhány vicces jelet mutattam neki. Nagyon élvezte.

– Igen, azt láttam. Mivel hallottam, hogy megígérte neki a folytatást, ha a bohóckodásnál maradnak, nem bánom. Maga honnan ismeri? A jelnyelvet.

– Van egy siketnéma unokanővérem. Sajnos már megkopott a tudásom, nagyon régen találkoztunk. Mi a diagnózis, doktor úr, felépülök?

A hirtelen témaváltás kicsit kizökkentett, de végül hagytam elterelni a beszélgetést.

– Igen, de nem egyhamar. Sebkimetszést kellett végeznem, eltávolítottam a roncsolt sebszéleket, de a gyulladásos folyamatok miatt még nem tudtam lezárni a sebet. Ha minden jól megy, öt nap múlva arra is sor kerülhet, de biztosan nyoma marad.

Nem tudtam levenni a szemem a szájáról, mely már szinte lángolt a fogai nyomától. Csalódását az utolsó mondatomnak tulajdonítottam, míg meg nem szólalt.

– Nem tud esetleg valami munkát itt a közelben?

Pillantásom felkúszott a szemére. Újabb meglepő fordulat. Lazának szánt mozdulattal a konyhapultnak dőltem, hogy távolabb kerüljek tőle.

– Így kapásból nem, de körbekérdezhetek. Talán a körzeti megbízottunk is tud segíteni. Azt hiszem, alig várja, hogy éber állapotban is lássa magát. És ha marad, bemutatom a helyi dokinak, hogy folytathassa a kezelését, persze csak ha nem akar inkább kórházba menni.

Először tanácstalanságot láttam rajta, majd zavart döbbenetet.

– Ezt nem értem. Hogyhogy bemutat a helyi dokinak? Az nem maga?

– Ó, nem egészen, – Nem tudtam, mire számítsak, de tekintve, hogy eddig semmire nem a szokványos módon reagált, volt némi reményem, hogy nem kaparja ki a szememet. – Én a helyi állatorvos vagyok.

Folytatása következik!