ZOE – 16. rész

Talán…

Rachel elvitte Keitht, hogy elhozhassa a motort, mi pedig Chrisszel ebédkészítésbe fogtunk. Gyorsan összeszoktunk, egymás keze alá dolgoztunk anélkül, hogy útban lettünk volna a másiknak a kis „konyhában”. Fura volt, mintha mindig is ezt gyakoroltuk volna. Egy pillanatra eszembe jutott, mindig is egy „bátyóra” vágytam, talán, hogy védelmezőre lelhessek benne és ne nekem kelljen „erősnek” lennem. Felrémlett az a sok éjszakába nyúló beszélgetés is Tinával, amikor úgy döntöttünk, gének ide, biológia oda, mi bizony testvérek vagyunk.

Sajnos a hagymát nem én aprítottam, így nem volt mentségem a salátába potyogó könnyekre.

– Zoe, lenne itt még valami, amiről beszélnünk kell.

– Igen? Mi lenne az? – Próbáltam nem szipogni, de persze azonnal kiszúrta, hogy sírok.

– Nem fontos, majd inkább máskor – visszakozott. – Jól vagy?

– Nem, és kérlek, ne kérdezd ezt többet. Nem vagyok jól, és egy darabig nem is leszek, de ettől még lehet velem beszélgetni. Bökd ki, mi a baj. – Félretettem a tálat, és egy alma hámozásába kezdtem.

– Nem tudom, hogy mondjam, hogy ne értsd félre.

– Ajjaj, ez rosszul kezdődik. Mondd gyorsan a lényeget, aztán meglátjuk, kell-e menekülnöd – próbáltam elviccelni a dolgot.

– Oké – Vett egy mély levegőt. –, az a helyzet, hogy nem vagyok meleg. – Villámgyorsan hátralépett egyet, amikor a kés megállt a kezemben.

Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, majd lassú mozdulatokkal szeletelni kezdtem a kezemben lévő gyümölcsöt. Majdnem elnevettem magam riadalma, tanácstalan toporgása láttán. Pókerarcot öltöttem, hadd főjön még egy keveset a saját levében.

– Zoe?

A kés megremegett a kezemben a visszafojtott nevetéstől, mire még egyet hátrált. Ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül.

– Nyugi, Chris, nem foglak felnyársalni. Ez a kés amúgy is túl kicsi lenne hozzá. – Vihogva törölgettem a szememet. – Bocs, de ez járt neked – néztem megrökönyödött arcába.

– Te tudtad?! Mióta?

– Nem, azt azért nem, de kezdtem sejteni. Tudod, elég feltűnő, ahogy Rachellel kerülgetitek egymást.

– És nem haragszol? – Utáltam ezt a kérlelő kiskutya tekintetet. Lehetetlen volt ellenállni neki.

– Még nem döntöttem el. Legalább jól szórakoztál?

– Ami azt illeti, voltak pillanatok, amiket kifejezetten élveztem…

Önkéntelenül mozdultam. Kiemeltem a mosogatóból egy vízzel teli poharat, és az egészet a nyakába zúdítottam. Elég hideg lehetett, mert csak hápogni tudott a meglepetéstől.

Még mindig elégedetten vigyorogtam a tányérokat rendezgetve, amikor Keith-ék visszaértek.

– Azért legközelebb más módszert is választhatnál, ha le akarsz vetkőztetni – jelent meg a háló ajtajában félmeztelenül Chris, kezében egy száraz pólóval. – Nincs túl sok váltás ruhám itt. – A vigyor azonnal leolvadt az arcáról, amint megpillantotta az öccsét és a mellette álló Rachelt.

Keith ledermedt. Végignézett rajtunk, ádámcsutkája gyorsliftként ingázott le-föl, állkapcsa idegesen megfeszült, majd gúnyos fintort öltött.

– Nocsak, Chris mégis elfogadta a jutalmat?

Chris fenyegetően előre lépett, de intettem neki, hogy hagyja. Nem engedtem, hogy feldühítsen a megjegyzésével. Volt nélküle is épp elég bajom. Amikor azonban ránéztem Rachelre, aki inkább gyorsan leült az asztalhoz és a kanalával kezdett babrálni, mert nem merte viszonozni a pillantásomat, mégis elöntött a pulykaméreg.

– Induljunk – vetettem oda ridegen Keithnek, és elindultam felfelé.

– Mi olyan sürgős? Én éhes vagyok – akadékoskodott, mintha nem érzékelte volna a feszült hangulatot.

– Senki nem kérdezte. – Bocsánatkérő pillantást vetettem Chrisre, aztán elhagytam a hajót. Reméltem, míg távol vagyunk, tisztázzák a félreértést.

Ezúttal mindketten bukósisak mögé bújtunk, mielőtt elindultunk volna. Keith pesszimista előérzetei szerencsére nem váltak valóra. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, gyorsan és zökkenőmentesen. Összepakoltam egy-két váltás ruhát, piperecuccokat, a telefonomat, amiért tulajdonképpen odamentünk, és már indultunk is vissza.

A hajóra lépve Keith előreengedett, majd lehajtott fejjel ő is elindult mögöttem lefelé a lépcsőn. A látványtól azonban megtorpant. Chris és Rachel abban a pillanatban rebbentek szét, amikor kinyitottuk az ajtót. Keith arca először falfehér lett, majd vörösre váltott, aztán hátra arcot vágott és kiviharzott.

Összenéztünk és mindhárman hangos röhögésben törtünk ki. Nem volt nehéz elképzelni, hogy vajon mi járhatott Keith fejében.

Nekem sem jött rosszul egy kis egyedüllét, ezért ismét magára hagytam a turbékoló párocskát és felmentem a fedélzetre. Szerencsére Keith-t nem láttam sehol, így előre sétáltam az orrba és leültem a korláthoz. A pillanatnyi jókedvet ezúttal is mélypont követte, amint egyedül maradtam a gondolataimmal. Néztem a naplemente vöröslő színfoltjait, de igazából nem láttam, ahogy a lelógatott lábamat hűsítő vízpermet sem nyújtotta a megszokott, csiklandósan kellemes élvezetet.

Tehetetlenül markoltam a korlátot, de a biztonságérzetet adó kapaszkodó és a fém hűvöse kevés volt, hogy megnyugtasson. A bennem tomboló önvád nem engedte megszelídíteni magát. Cathyt miattam rabolták el. Ez soha nem történt volna meg, ha én nem próbálok meg elszökni a sorsom elől. Mit tettem?! Elindítottam egy katasztrófa-lavinát, csupán azért, mert gyenge voltam. Azt mondják, az élet mindenkire csak annyit mér, amennyit még el bír viselni. Vajon én mennyit bírok ki anélkül, hogy összeomlanék vagy megbomlana az elmém?! Érzéseim szerint egyiktől sem álltam messze.

Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy felfogni is képtelenség. Olyan lett az életem, akár egy akciófilm, pedig előtte sem unatkoztam. Tina mindig azt mondta, hogy egyszer majd felhasználom az „élményeimet”, írok egy bestsellert és híres írónő válik belőlem. Most aztán lett témám bőven. Bárcsak láthatná, hogy vajon valósággá válik-e a jóslata!

Hirtelen zajt hallottam a hátam mögött. Kézfejemmel gyorsan letöröltem az arcomat és lélekben felkészültem a gúnyos megjegyzésekre, de nem az történt amit vártam. Keith közvetlenül mögém térdelt, leült a sarkára és térdei közé húzva, szorosan magához ölelt. Vizes testének érintése még a ruháimon keresztül is bizsergető volt.

– Sajnálom, ami Tinával és a húgoddal történt – suttogta a fülembe. – Ígérem, hogy megmentjük Cathyt, és ha ennek az egésznek vége, kiderítjük, ki támadta meg Tinát.

Újra könnybe lábadt a szemem. Valamit muszáj volt csinálnom, hogy ne állandóan rájuk gondoljak, és Keith közelsége sokkal kellemesebb elfoglaltságot ígért.

– Van kedved úszni még egyet? – hangom alig volt erősebb a szél zúgásánál.

A válaszreakciót azonnal éreztem, de beletelt egy percbe, mire meg is szólalt.

– Ha most bemegyünk a vízbe, nem úszni fogunk. – Hangja bársonyként simogatta megtépázott idegeimet, akárcsak meleg lehelete nyakam érzékeny bőrét.

Elhúzódtam tőle, némán ledobáltam a ruháimat és a hűvös vízbe ereszkedtem. Nem néztem vissza rá. Két lehetőség volt. Vagy hitetlenkedő mosollyal csóválja a fejét és utánam jön, vagy megvetően méreget és magamra hagy. Beljebb úsztam egy kicsit és felfeküdtem a vízre. A halk csobbanás elárulta, hogyan döntött. 

 

 

Összerezzentem, amikor mellém ért és végigsimította a karomat, pedig számítottam rá. Összekapaszkodva merültünk a víz alá, majd levegőért kapkodva bukkantunk felszínre. Megfogta a kezemet, és úszni kezdett. Követtem, míg a kiugró földdarabot megkerülve le nem ért a lábunk. Ekkor újra magához húzott és lassan, szinte milliméterről milliméterre csókolni kezdte arcomon a sötétlila foltot, a nyakamat, a vállamat, hogy aztán újra visszatérjen a kiinduló ponthoz. Ujjai közben a melleimet becézték, halk sóhajt csalva ajkaimra.

Az én kezeim is útnak indultak izmos testén. Végigsimítottam a tarkóján, majd a gerince mentén, és épphogy érintve a bőrét megcirógattam az oldalát. Kimondhatatlanul élveztem, ahogy megborzongott az érintéseimtől.

Apró csókokkal hintette tele sebektől tarkított mellkasomat, majd ajkai egyre lejjebb haladtak a két mellem között. Még a víz sem állította meg. Felkuncogtam, amikor elmerült a víz alatt, hogy a hasamat csókolhassa, majd hirtelen kicsúszott alólam a talaj, lábaimat a dereka köré kulcsolva állt fel.

Átvettük a hullámzás ütemét, de az is lehet, hogy a víz igazodott csípőnk érzéki mozgásához. Nyakát átkarolva szorítottam erősen magamhoz, ő pedig lépésről-lépésre kijjebb vitt a part felé. Nedves homokot ért a hátam. Csókjainkban, érintéseinkben ezúttal nyoma sem volt vadságnak, ujjaink és ajkaink felváltva kényeztették a másik testének minden egyes négyzetcentiméterét.

Érzékeim felerősödtek, akár az első csókunknál. Mindent hallottam, mindent éreztem, mindent észleltem. Egyetlen szó nélkül szerettük egymást, de beszélt helyettünk más. Felszabadult, halk sóhajaink érzéki, lágy vokálként bekapcsolódtak a tenger és a szél duettjébe. A sós víz időről időre csatlakozott összeolvadó párosunkhoz, majd elszégyellve magát visszahúzódott, hogy kicsivel később ismét odakíváncsiskodjon. A nap is ránk pislantott utolsó, halványuló sugaraival, és mivel már nem tudott tovább vörösödni, inkább elbújt, a hold mosolya pedig sápadtan felhőfátyol mögé rejtőzött.

Akkor sem szólaltunk meg, amikor összefonódva, pihegve feküdtünk a homokban. Nem voltak szavak amik a tetteknél szebben elmondhatták volna, amit érzetem.

Teljesen sötét volt, mikor visszakapaszkodtunk a hajóra. Mivel továbbra is hallgattunk, nem voltam biztos benne, hogy mit is jelentett igazából az együttlétünk. Talán megszabadult végre az előítéleteitől és ugyanazt érzi irántam, amit én iránta.

Amikor lelépkedtünk a lépcsőn, se Chris, se Rachel nem tett megjegyzést.

– Na, lássuk azt a bizonyítékot! – indítványozta energikusan Keith, hogy folytassuk a félbehagyott megbeszélést.

Elővettem a telefonomat és elindítottam a lejátszást. A halk beszélgetés alig-alig volt érthető, csak ha az ember nagyon koncentrált. Luis öblös, rosszindulatú nevetése azonban nagyon is jól hallatszott, és ezúttal is végigfutott a hátamon a hideg.

– Hát, ez nem túl sok – hümmögött Keith.

– Bocs, hogy nem kértem meg őket, hogy beszéljenek hangosabban. – A hangom inkább levert volt, mint éles. Már nem volt erőm vitatkozni vele.

– Nem úgy értettem – mentegetőzött lágyan, mire felkaptam a fejem, de semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. – Lehet, hogy tudok rajta segíteni. Van rajta bluetooth vagy infra? Esetleg van hozzá adatkábel?

– Kettőt, de könnyebbet. Én telefonálni szoktam a telefonommal, nem pedig Jane Bondot játszani. Általában.

– Elkérhetem? – nyújtotta felém a kezét.

Egy pillanatig haboztam, de végül győzött a józan ész. Épp csak egy leheletnyit emelkedett meg a szemöldöke, amikor meglátta a háttérképet. Egy róla készült kép volt, amint a hajó kormányánál áll. Néhány perc elteltével már a laptopon ügyködött, és hamarosan felhangzott az ominózus párbeszéd.

„– Ez a Zoe, vagy Dakota, vagy hogy a fenébe hívják, örülhet, hogy nem ő kapta el!

– Na, ja! De az tuti, hogy ha Rockyt nem küldik a csaj után a tengerfenékre, élete végéig hallgathatja tőlem, hogy milyen csúfosan lebőgött!

– Én a helyedben nem tenném, bár, a te fogaid bánják. Vajon Wolf tudja, kit csípett fel? Lehet, hogy ő a spicli? Ő adta volna le a drótot a zsarunak? Te, lehet, hogy a csaj is zsernyák! Az megmagyarázná, miért nincs beszarva a kicsike.

– Nem tudom, Dick, mindenesetre hamarosan kiderül, Wolf mennyire hűséges, és az is, hogy kihez.

– Ja! Jöhetnének már Morganék! Nem tudom, mi tart ilyen sokáig!

Éles ciripelés hasított a beszélgetésbe.

– Megjött a gyémánt koksz. Ez is mekkora egy ötlet! Ez a David egy zseni! Ugyan kinek lenne gyanús, ha a gyémántkirály embereit egy táskányi drágakő társaságában találják? Pedig, ha tudnák…”

A felvétel véget ért és síri csend telepedett ránk, amit csak a hajó oldalát paskoló hullámok moraja tört meg. Mindhárman elkerekedett szemekkel bámultak rám, mintha most látnának először.

– Mondjatok már valamit! – kiáltottam rájuk. – Szerintem ez egyértelműen bizonyítja, hogy ők akartak megölni.

– Nem, ez annál sokkal többet bizonyít – mondta halkan Chris.

– Gyémánt koksz – idézte Rachel révülten. Ezzel én nem nagyon törődtem. Most sem értettem, ahogy akkor sem, de láthatóan neki jelentéssel bírt ez a két szó. – Hogy nem láttuk eddig az összefüggést?

Végre nem én álltam a pillantások kereszttüzében.

– Miről beszélsz? – tette fel Christian a mindannyiunkat érdeklő kérdést.

– Néhány hónapja megjelent a piacon egy újfajta kábítószer. Bizonyos körökben azonnal felkapott lett. Főleg drága szórakozóhelyeket, klubokat céloztak meg vele. Csak annyit lehet tudni róla, hogy egy igen különleges, kristályos szerkezetű, víztiszta anyag és míg a heroin grammja hétszáz dollár körül mozog, addig ez majdnem a kétszeresébe kerül, de hozzáértők szerint megéri. A neve futótűzként terjedt el: Karát.

– Gondolod, hogy a Luis által említett gyémánt koksz és az a bizonyos Karát, ugyanaz? – kérdeztem.

– Teljesen egyértelmű, és ha jól értettem a végét, onnan kapta a nevét, hogy drágakőnek álcázva terítik. Ha ez igaz, akkor még kevesebb esélyünk lesz elkapni Follow-t. Már az elmúlt két hónapban is csökkent a gyanús ügyleteinek a száma – gondolkozott tovább Chris. – Az informátoraink csak legális drágakő adás-vételekről tudtak beszámolni.

– Ahol valójában kábítószer cserélt gazdát – értettem meg végre. – Ez a hanganyag még a képeknél is többet érne nekik, igaz? Még ők köszönnék meg, hogy sértetlenül visszaadhatják a húgomat.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak – hűtötte le Keith azonnal a lelkesedésemet. – Ha erről tudomást szereznek, minden erejükkel azon lesznek, hogy elhallgattassanak minket. Nem engedhetik meg maguknak, hogy elvesszen az előnyük, márpedig ezzel a felvétellel fordult a kocka. Most tudjuk, mit keressünk, míg nekik fogalmuk sincs róla, hogy kiszivárgott a tervük.

– Akkor maradnak a képek – vontam vállat. – Nekem mindegy, csak Cathyt tudjam biztonságban. Hogyan csináljuk?

Kérdésem lavinát indított el. Éjszakába nyúlóan vitatkoztak, hogy mi lenne a legjobb, legbiztonságosabb vagy legcélravezetőbb megoldás. Rachel úgy fel volt villanyozva, hogy szinte vibrált, Keith és Chris azonban szigorúan a valóság talaján állt és rettentő precizitással vázolták fel a különböző lehetőségeket.

Én bezzeg majd összeestem a kimerültségtől, mire végre kész tervvel a fejünkben, felálltunk az asztaltól. Másra sem vágytam, mint egy gyors zuhanyra és egy vízszintes felületre. Amikor azonban Rachellel együtt elfoglaltuk az egyik hálófülkét, mégsem jött álom a szememre. Rövid forgolódás után úgy döntöttem, legalább Rachelt hagyom nyugodtan aludni. Kifeküdtem a fedélzetre és a csillagokat bámulva merengtem. Vajon Tina most lát minket?

Reggel elcsigázottan, sírástól vörös szemekkel ültem az asztalnál, és egy croissont majszolgattam. Keith és Chris halkan beszélgettek, Rachel pedig gondterhelt ábrázattal mellém telepedett.

– Hova tűntél éjszaka? – kérdezte.

– Nem tudtam aludni, nem akartalak téged is felébreszteni – feleltem, elnyomva egy ásítást.

Keith ujjai elfehéredtek a kezében tartott üvegpoháron. Nem értettem a reakcióját, de már régen letettem róla, hogy követni próbáljam a gondolatmenetét.

– Mit csinálunk ma? – érdeklődtem, úgy anblokk, mindenkitől.

– Először is pihenünk. Főleg te – nézett rám Chris, amikor megint beleásítottam a tenyerembe.

Erre Keith morgott valamit, majd ahogy lassan már szokásává vált, megint elrohant.

– Most meg mi baja van?

– Én sejtem – motyogta Chris, és a piruló Rachelre nézett.

– Felvilágosíthatnál. – Nem hittem volna, hogy erre valaha is sor kerül, de mintha Chris is elvörösödött volna kicsit. Ebből már rá kellett volna jönnöm, de azt hiszem, túl fáradt voltam.

– Hajnaltájt mi sem tudtunk aludni, és hát… úgy tűnik… khm…, hogy nem voltunk elég csendesek. Rach kérdéséből viszont Keith megint téves következtetést vont le.

– Azt hiszi, hogy én… hogy te… Hogy gondolhat rólam ilyesmit?! – háborodtam fel.

Rachel félreérthette a szavaimat, mert még jobban lángolni kezdett az arca.

– Jaj, nem úgy értettem Rach. Nincs ezzel semmi baj, egészségetekre, nagyon örülök nektek. Csak tudod, az egy dolog, hogy szajhának néz, de a vak is láthatja, hogy ti összejöttetek. Hogy hiheti, hogy ezek után én bármit is akarnék Christől? A barátnőm vagy…

– Szerintem Keith nem gondolkozik, ha rólad van szó – vigyorodott el Chris.

– Pedig jobban tenné – zártam le a témát, és ismét kifeküdtem a fedélzetre.

December elseje volt, és még mindig bőven húsz fok felett volt a hőmérséklet, melegen sütött a nap. Nálunk otthon ilyenkor már javában mínuszok repkedtek. Arcomat a nap felé fordítva élveztem a meleg levegő simogatását, miközben egyre csak Cathyn járt az eszem. Vajon jól van? Betartották a szavukat, hogy nem bántják?

Nem tudom, mikor aludhattam el, de már alkonyodott, amikor Keith zajosan megérkezett.

– Ideje készülődni – vetette oda foghegyről, mielőtt eltűnt a hajó gyomrában.

Mindannyian farmerba, pólóba bújtunk, és egy bő ing alá lőhatlan mellényt húztunk. Miután megtettük a szükséges óvintézkedéseket, útnak indultunk. Meglepődve tapasztaltam, mennyi minden történt, míg aludtam. Chris Corvette-je helyett egy ezüstszürke Corolla állt a parton, a hátsó ülésen a gúzsba kötött Dickkel. Kérdő tekintetemre csupán egy kacsintás volt a válasz. Rajtam kívül mindenki tettre kész volt és magabiztos, én csak reménykedtem – talán sikerül.

Rach Chrisszel ment, én pedig Keith mögé pattantam a motorra. Megmerevedett, amikor átöleltem a derekát, hogy belekapaszkodjak. Elöntött a méreg, de türtőztettem magam. Fontosabb dolgunk volt.

Legutóbb észre sem vettem, hogy a raktár víz felőli bejáratával ellentétben – ahonnan akkor érkeztem –, a távozásomkor használt keskeny kis ajtóhoz betonút vezetett. Itt volt a rakodáshoz megfelelő hatalmas parkoló is és egy méretes, garázsbejáróhoz hasonlatos kapu, ami akkor elkerülte a figyelmemet.

Leparkoltunk, és miután beléptünk az épületbe, egymás mellé felsorakozva indultunk meg a raktár belseje felé. Chris és én mentünk középen, míg Rach Chris balján, Keith pedig az én jobbomon sétált kissé lemaradva, akár egy western film hősei.

 Folytatása következik!