És íme...

Későbbre vártam, de már fel is került Bells oldalára a versem, amit Elfeledve című páylázatára írtam, a tőle kapott kép alapján.

Remélem, tetszeni fog... 
Nekem sokat jelent, noha eredetileg nem terveztem "papírra vetni". 

Feledés 

Egy kis ház,

melyet benőtt a gaz;

egy tisztás,

mely tán sosem volt igaz.

Befedte az erdő homálya,

nem maradt senki,

ki még odatalálna.

Egy arc,

melybe az idő belemart;

egy mondat,

amit hevesen elhadart.

egy pillanat,

mit a szív nem feledne,

de gátat szab neki az elme.

Egy mosoly,

mi mosolyt fakasztott;

egy kérdés,

ami tán elhangzott.

Emlék mindez,

vagy csupán álom,

s én az ébredést várom?

Egy gondolat,

csak egy foszlány;

egy könnycsepp,

egy száraz orcán.

Még hogy az idő orvos!

Nem...

sokkal inkább emlékgyilkos.

Egy érzés,

ami sebként lüktet;

egy halk sóhaj,

mi bensőmben reszket.

Ennél több kell,

mert a feledés fáj;

emlékezni kell, emlékezni muszáj.

A zsűri véleménye:

Isabella Reed: Kedves Diara! Nagyon szép verset írtál, köszönöm, hogy olvashattam. Volt hangulata, passzolt a képhez is. Formailag is rendben van. Lendületes, nincsenek kirívó sorok. Gratulálok!

Szatti: Szépen fűzted össze a rímeket és szép volt a tartalom is. Tetszett a hangulat, amit megteremtettél és az érzések is, amelyeket megragadtál. Gratulálok a munkádhoz! :)

Victoria: Maga a vers tetszett, és az, ahogy a képhez kapcsolódott, de tartalomban és hosszban kicsit többet is elviseltem volna.

Érdekes gyakorlatok

Először is, szeretném felhívni idetévedő, rendszeresen erre járó írogató olvasóim figyelmét egy pályázatra! Ha érdekelnek a kihívást jelentő feladatok, érdemes bekukkantani Natty oldalára, aki ezúttal, ha lehetséges, még komolyabban meg kívánja dolgoztatni pályázóit.

A mostani feladat lényege, hogy négy Arany János ballada közül kell választani egyet, melyet aztán át kell ültetni novella formába.

Bővebb információkat a fentebb linkelt oldalon találtok. :-) Aki kedvet érez, hogy kipróbálja magát - és nem fél a szigorú kritikától -, jelentkezzen bátran!

Másodszor...

Nemrég rábukkantam egy oldalra, ahol írással kapcsolatos bejegyzéseken kívül érdekes feladatokat is találhat az érdeklődő.

A jelenlegi két részből áll - jelen idő, mert még lehet csatlakozni: mindkettőben érzésekről, gondolatokról kell írni, de míg az egyik részben a nem mindennapi szemszög teszi ezt érdekessé, addig a másikban az a tény, hogy versbe kell önteni őket. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy-egy komment terjedelemben (kb. 4096 karakter), azt átlépni nem lehet. Hogy ez nehezíti vagy könnyíti a dolgot, azt ki-ki döntse el maga. :-D

Részletek a Pennát a kézbe! oldalon.

Mivel a gyakorlat nem névtelenül zajlik, semmi akadályát nem látom, hogy ne osszam meg veletek itt is a született műveket. :-)

Jó olvasást!

1. feladat
Választott téma: Megmagyarázhatatlan kötelék

"Próbáljátok átérezni egy baba gondolatait, élményeit, aki még szinte semmit sem látott igazán a világból, s mindent csak az édesanya tapasztalatai által érez és gondol. Képzeljétek magatokat a helyébe és fogalmazzátok meg azt az érzést, ami egy anya és gyermeke között kialakulhat a születés előtt. Próbáljátok az ő gondolatai által bemutatni azt a világot, amelyről egyelőre csak képzelődhet, azokat az embereket, akik már most szeretik őt... akiknek megismerésére pár hónapot még várnia kell:)"

Ő és Én, Mi egyek vagyunk

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…

Mi ez? Hol vagyok?

Puha, kényelmes és meleg. Lebegek. Ringatózom. Jó itt. Maradok.

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…

Jé, változom! Minden ugyanaz, és mégis más. Elalszom, és mire felébredek, Én már nem is biztos, hogy Én vagyok. De nem félek. Nem vagyok egyedül. Tudom. Ő velem van. Ringat, simogat, szeret. Érzem. Ő és Én, Mi egyek vagyunk.

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…

Behunyom a szemem és csak élvezem a monoton, megnyugtató mormolást, dobolást.

Mmm-mmm-mmmm…

Dúdol. Szeretem a hangját. A legszebb hang a világon. Körbeölel és melegít, akár a víz, ami körülöttem susog. Nekem énekel. Álmos vagyok.

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…

De mi volt ez?! Mi ez a rázkódás, ez a zaj? Szomorú, sír. Ez nem tetszik. Bumm! Hé, itt vagyok! Ez nem jó, nem akarom! Félek! Durr-durr! Rám figyelj! Dúdolj nekem! Szeress engem! Te és Én, Mi egyek vagyunk!

Elfáradtam.

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…

Lágy dörmögés ébreszt. Őt is ismerem már. Szeretik egymást és mindketten szeretnek engem. Érzem. Már semmi baj. Ő örül, kacag. Mindig vidám, ha Vele van. Megint minden rendben. Jó itt. Maradok.

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…

Valami más. Jaj, most félek. Ez fáj! Szorít! A dübörgés egyre gyorsabb, a surrogás szinte fülsiketítő. Ő is fél! De miért nyom így össze?! Durr-durr! Bumm! Nem tudok megfordulni, alig kapok levegőt! Bumm-bumm! Túl szűk a hely.

Melegség sugárzik felém, magához vonz, hát engedek a néma hívásnak. Odagömbölyödöm. Kellemes, simogató érzés. Szeret! Érzem. A szorítás enyhül, a hangzavar is elcsitul végre. Ha Ő nyugodt, én is az vagyok. Ő és Én, Mi egyek vagyunk. Jó itt. Még maradok.

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…

Nem férek el! Helyet akarok! Forogni akarok! Bumm! Durr! Bumm-bumm-durr!

Jaj, mit csináltam? Aú! Megint fáj. Megint szorít!

Mi ez? Fény? Furcsa. Bántja a szemem. De mégis tetszik, nagyon szép.

Túl erős a fény! Valami húz! De nekem jó volt itt. Maradni akarok!

Dob-dob-dob-dob-dob…! SSSSSSSSSS…!

Segítség! Megsüketülök! Összeroppanok! Megfulladok!

Mennem kell. Érzem. Pedig jó volt itt. De nem maradhatok.

– Sss… Mmm-mmm-mmmmm…

2. feladat
Választott kép:

Világok harca

Minden mi számomra létező,
Számukra káprázat csupán,
S mi képzelt lényeimnek való,
Nekem csak álom s illúzió.

Ki tudja, mi a valóság, az igaz,
Vajon ki az élő és ki nem az?

A lány él, kinek szeme ragyog,
S színek kavalkádja öleli,
Vagy a kedves aprónép,
Kiknek látványa oly életteli?

Kép a képben, lét a létben;
Két világ, egyazon helyen s időben.

Játékos kedvű volt a festő,
Netán kábultan ténykedett;
Vagy tán ez a valóság…
Éppoly könnyen meglehet.

Világok harca ez, és a képzeleté.
Döntsön mindenki, ahogy szeretné.

Újabb múltidézés

Fáj a szívem

Fáj a szívem, a szemem könnybe lábad,
mert Téged távolodni látlak.
A búcsúszó már elhangzott: Viszlát!
Percekig hallani véltem visszhangját…
Azért még elmondom: Én szeretlek!
Bár tudom, hogy ez hidegen hagyja szíved.
Még mindig ugyanúgy érzek,
pedig ez okozta vesztem;
Immár örökre a Te két szemed rabja lettem.

(1998)

Az utolsók egyike

Mostanában idő- és energiahiánnyal küszködök, és bár több novellába is belekezdtem, valahogy egyik sem akaródzik magától megíródni. :-P (micsoda szép magyar mondat...)
De, hogy ne hagyjalak titeket olvasnivaló nélkül, hoztam egyet az utolsó verseim közül. Lassan a füzetke végére érek... Vagy újakat kell írnom, vagy ki kell találnom valami mást...

Miért?!

Mondd, miért fájdalmat érzek?!
Miért nem tudlak úgy szeretni Téged,
hogy az mégse fájjon?
Mondd, miért nem szeretsz engem?!
Miért nem tudsz úgy szeretni,
hogy ez mégse fájjon?

Miért kellett, hogy beléd szeressek?!
Hogy két szemed, ha rám néz, nevessek?
Miért kellett elhinnem neked,
hogy nekem adtad szívedet?
A választ, sajnos nem tudom;
S Te sem, úgy gondolom;

Miért volt erre szükség?!
Miért döftél a szívembe tüskét?!
Miért akartál fájdalmat okozni?!
Miért nem tudsz választ adni?!
Miért?!

(1998)

Ez a vers életem egy rövidke, boldog szakaszának végén született. Legalábbis akkor azt hittem, hogy ez a vége. Valójában az egy évvel később érkezett el, ha lehet, még fájdalmasabban.

Megérzés? "Látomás"? Vagy csak szimpla véletlen...

A következő versemet úgy írtam, hogy elvileg semmi érzelmi háttere nem volt. Akkor még. Fogalmam se volt, hogy a közeljövőben valóban így fogok érezni. Annyira magától jött, hogy még címe sincs.


Elmentél. Mondd, miért tetted ezt velem?
Elmentél. Mondd, ki lesz ezentúl velem?
Elmentél, s nem jössz többé vissza;
Elmentél, s engem itt hagytál, sírva.

Nem vagy itt. Nincs, aki vezessen.
Nem vagy itt. Nincs, ki szeressen.
Nem vagy itt, s én érzem hiányod;
Nem vagy itt, mégis látom arcod.

Szeretlek, bár messze vagy tőlem.
Szeretlek, s te tudod ezt, érzem.
Szeretlek. Bárcsak még láthatnálak!
Szeretlek. Vágyom utánad…

(1997)

Félelem

Addig is, amíg a kétszemélyes kontrollcsoport (jelesül: édesanyám és húgom) rá nem bólint az Életeken át című művemre, hoztam nektek egy újabb régi verset. :-D

Csak a szokásos: depi, szomorúság, borúlátás... 

Azt hiszem, ideje lenne újra verseket írnom, de ezúttal vidámakat, mert ennyi negatív energia már nekem is sok, amennyit a régi verseim árasztanak. :-S

Félelem

Félelem szorítja szívem,
mikor felébredek.
Indulni kellene,
de mozdulni sem merek.

Új nap virradt rám,
az álmokat elkergetem;
Bár eszem azt súgja,
ne tegyem.

Ha kinyitom a szemem,
csupa rosszat látok,
mintha rám telepedett volna
egy rosszakaró átok.

Minden egyes nap
új problémát rejt,
s szívem rettenetes,
fájó tragédiát sejt.

(1996. november)

***

Válaszolj!

Nem, jól látod, tényleg nincsen semmiféle kérdés! :-) Ez csak az éppen feltett versem címe.
Nem írom le, miről szól, hisz, ha elolvasod, úgyis rájössz. Nemrég egy "barátommal", írótársammal beszélgettünk a témáról, és most, levelezésünk kapcsán eszembe jutott, hogy van egy ilyen versem is. M.! Ha olvasod, remélem, tudod, hogy rólad beszélek! Akarom mondani, írok! :-D


Válaszolj!

Mindennap látlak,
ha nem jössz, várva várlak.
Te beszélsz hozzám, rám mosolyogsz,
ugratsz, ha rosszkedvű vagyok.

Szeretlek Téged!
Ha nem látod, téged nézlek.
Te azt hiszed, barátod vagyok,
s nem tudod, valójában mit gondolok.

Rám nézel,
szemed titkolja, mit érzel.
Vajon remélhetek-e többet annál,
mit bárki másnak is könnyen adnál?

Válaszolj, kérlek!
Halld meg hangtalan kérésem!
Én elfogadom, bármit is mondjál;
Minden jobb a bizonytalanságnál.

(1996. május)

Különleges vers egy különleges embertől

Szóval az ígért különlegesség! :-D
Ez a vers számomra különleges! Minden téren kilóg a sorból, legfőképp azért, mert nem én írtam.

Történt egyszer, hogy egy lakodalomban, a játékos kedvű vendégek elloptak pár személyes tárgyat az ifjú pártól. Természetesen, ahogy az lenni szokott, ezeket a tárgyakat csak valamilyen feltétel, próba teljesítése után voltak hajlandók visszaszolgáltatni. Az egyik ilyen eltulajdonított érték az ara cipellője volt, így hát a férjnek kellett visszaszereznie. A próbatétel különösen nehéznek ígérkezett, a násznép kaján vigyorral az arcán dörzsölte a kezét, hogy most aztán kifognak vendéglátójukon. Az újdonsült férj kapott egy listát. A listán szereplő tíz - irgalmatlanul nem odaillő - szó segítségével kellett szerelmet vallania feleségének. Nem is akárhogyan! Versbe szedve!
És, hogy miért is olyan különleges ez a vers, azon kívül, hogy nagy közönség előtt, rögtönzés útján született? Azért, mert egy olyan ember agyából, szívéből pattant ki, aki költői vénának mindaddig a legapróbb jelét se mutatta!
A szóban forgó illető pedig nem más volt, mint az én drága hites uram, az ifjú feleség pedig én magam! :-D Ráadásul, míg a cipőtolvajok előre örültek a hosszadalmas, vidám mókának, addig tehetségét még előlem is titkoló párom letérdelt elém, és ahogy olvasta a szavakat, már szőtte is bele a versbe!

Íme hát, a szerelmetes költemény :-D

Oly gyönyörű vagy,

én hozzád képest WC-kefe,

vagy orrszőr-nyíró.

Elhordanám érted a Lánchidat is,

én, a bugyigumi.

Jöjjön akár tízezer skinhead,

támadjon torpedó.

A bőrgomba sem ellenség.

Mit nekem Osama bin Laden.

Mind kutyagumi

a szerelmünkhöz képest.

Reszkessen minden patkány,

aki közénk áll!

Most érettségizetteknek...

..., vizsgázóknak, azoknak, akik még tanulnak, és azoknak, akik tanultak! :-D
A most feltett versem szintén régi, de nem bánatról, szerelemről szól, hanem valami sokkal hétköznapibb dologról... Egy papírfecnin találtam rá a már emlegetett verses füzetemben és rögtön a most vizsgázott/vizsgázó diákok jutottak eszembe. :-D
Aki már túl van rajta, annak ezúton is gratulálok, akinek pedig még van hátra egy vagy több megmérettetés, annak mennek a drukkok! :-D

Ui.:  Ha megkörnyékez(ett) a versben leírt érzés, nyugtasson meg a tudat, hogy (valószínűleg) csak átmeneti! Szóval, kitartás! ;-)


Tele a fejem!

Vágyat érzek egy új élet után,
hol nem kell tanulni egész délután.
Hisz úgyis hiába, semmi értelme,
úgy érszem, több már nem fér a fejembe.

Sok minden van, mit még nem tudok,
de mindent tudni úgysem fogok.
Bármeddig kínozom is az agyam,
csak azt érem el, hogy kihullik a hajam.

Nem marad meg benne semmi;
Ezen már nem tud segíteni senki.
Minden gondolat csak ezt hajtogatja: menni, menni
– s el is illannak messzi, messzi!

(1996)

Varázsigék

Ezúttal varázsigéket fabrikáltam! :-)
Kíváncsi vagyok, nektek melyik tetszik legjobban, így ide is felteszem  Benina pályázatára elküldött kis versikéimet! :-)
Kéretik nem felhasználni! Már úgy értem pentagram, gyertyák és egyéb kellékek kíséretében... A végén még működne! :-S

Ja, és hajtott a kíváncsiság és a vágy, hogy kipróbálhassam a közvéleménykutatást, így feltettem nektek egy kérdést. Oldalt találjátok, szavazzatok bátran! Ha már kipróbáltam, haszna is legyen, nem igaz? :-)


Megsemmisítő varázsige

Ég és föld, tűz és víz, s a természet ereje!
Itt e boszorka, bánjunk most el vele!
Minden gonosz tette legyen semmis,
Kiirtjuk még az emlékét is.
Vesszen a test és vesszen a lélek,
Ez hát a büntetés, mit most rá mérek!

A búfelejtés varázslata

Mint sötétséget az éledő nap ragyogó fénye,

mint szárazságot a langyos nyári zápor,

úgy űzze el szíved összes bánatát

e szívből jövő pár sor.

Szomorúságod öröm,

Könnyeidet mosoly váltsa fel.

Érezd, lelked egyre könnyebb, s könnyebb,

ahogy a homokóra szerint, telnek-múlnak a percek.

Védő varázslat

Ne fogjon rajtad gonosz bűbáj,
se fegyver, se talmi érzelem;
Óvó szavam legyen páncélod,
s kerüljön minden veszedelem.

Ihlet bűbáj :-)

Egy szó, egy illat, egy látvány csupán,
Egy érzés, mely kirobbanni kíván;
Ennyi kell, hogy az ihlet megszálljon,
s fejemben a valóság költeménnyé váljon.
Erató, múzsám, jöjj el hát,
had’ éljem át az alkotás mámorát!

Lemondás

Földnek és égnek ura,
Kelet, Nyugat, Észak és Dél hatalmasai!
Halljátok hát szavam!
Kérlek titeket, vegyétek vissza, mit nékem adtatok!
Ne legyek többé az, ami vagyok!
Tűz ura, Vulcanus! Bocsáss utamra!
Ember akarok lenni, s nem boszorka!
A bennem élő lamia döntött:
Imperium depono, flos flammae deficit!
Lemond a hatalomról, a tűz fénye kialszik!


Önfeláldozás igéje

Tűz és víz, ég és föld urai,
Hozzátok szólnak most
ajkam utolsó szavai.
A szeretett személyt hozzátok vissza,
ez szívem végső, nagy óhaja!
Nem kérem ingyen e nagy kegyet,
életet adok, élet helyett!
A halál éjsötét leple,
boruljon rám, őhelyette!

Dupla meglepi!

Sziasztok!

Ma két dolgot is hoztam nektek! :-)
Egy régi-új verset (nekem régi, nektek új :-D), és egy újabb részletet a könyvemből.
Mivel Grapes a novellákhoz fűzött megjegyzésében hiányolta a párbeszédeket, így most olyat választottam, ahol van... Az a helyzet azonban, hogy nagyon nehéz olyan részletet kiemelni (dialógust meg főleg), amivel nem árulok el többet a történetről, mint amennyit (egyelőre) szeretnék. Mindenesetre abban talán segít nektek, hogy eldöntsétek, tetszik-e a stílusom... :-) A részlet a megfelelő oldalon olvasható.
Jó olvasást!


Mi az a Szerelem?

Mi az a Szerelem?
Színtiszta gyötrelem.
Mi az a Szerelem?
A legszebb érzelem.
Mi az a Szerelem?
Gyötrelmes érzelem.

Mi az a Szerelem?
Biztosan senki sem tudja.
Mi az a Szerelem?
Mindenki várja.
Mi az a Szerelem?
Az érzelmek legtündöklőbb vára.

Mi az a Szerelem?
Egy kitörő vulkán.
Mi az a Szerelem?
Egy hatalmas orkán.
Mi az a Szerelem?
Bárcsak végre tudnám!

(1996)

Ez igen! :-)

Nos, úgy tűnik, csak valakinek el kellett kezdenie! Köszi, Grapes! :-) Máris több hozzászólás született! :-D
Új állandó olvasó is érkezett! Üdvözlet kis világomban, Anna! Remélem tetszik az oldal és nem bánod meg... :-)
Cserébe viszont hoztam ismét egy verset. Elárulom, hogy ezt is '96-ban írtam, és ezt választottam A szivárvány tövében mottójául.
Jó olvasást!


Menekülés

Engedek a néma kérésnek,
átadom magam a képzeletemnek.
Ábrándozok és álmokat szövök,
a valóságból "meseországba" szökök.

Ringatózom az álmok tengerén,
magasba szállok a képzelet fellegén.
Elfelejtem pár percre a zord igazságot,
magam elé idézek egy kitalált világot.

Egy világot, mely csak szép lehet;
Nem csúfítják fájó emlékek.
Egy világot, hol boldogság uralkodik;
S ezt tőlem el nem vehetik!

Kitárom e világ kapuját,
küszöbén bátran lépek át.
Nem csalódom, hisz nem várok csodát,
csupán néhány pillanatra a feledés mámorát.

(1996. január)

Hahó!!!! Valaki?!

Üdv! Hoztam két újabb verset, csak úgy, a magam szórakoztatására! :-)
Bár senki nem érez késztetést, hogy reagáljon rájuk, úgy döntöttem, ha már belekezdtem, folytatom a blogolást! :-) Hátha mégis tetszik valakinek, amit írok, csak nem mer hozzászólni... Pedig esküszöm, nem harapok - főleg így, neten keresztül! :-D

Gondolom, nem ismeretlen az érzés, amiről a "Tegnap még..." szól... ;-)


Tegnap még...

Boldog voltam, hisz Vele voltam,
végül mégis oly nagyot csalódtam.

Hazudott nekem, becsapott,
a telefon egyre csak hallgatott.

Nem hívott, megszegte ígéretét,
mégis magam előtt látom csillogó szemét.

Látom mosolyát, mi rám ragyog...
Titokban újraélem a tegnapot.

(1996. június)


Ez pedig a fejlécben is szereplő versem, de ezúttal teljes terjedelmében. Mellesleg, ez a mai napig nagy kedvencem.


Csapdában

Saját csapdámba estem,
szabadulni nem tudok.
Önmagamat kerestem,
s most önmagam rabja vagyok.

Falat építettem egykor,
mely megvédte kis világomat,
s most, hogy érdekel a távol,
lebontani nem tudom azt.

Áttörni hiába próbálom,
egyedül nem megy.
A kaput hiába rázom,
a zár nem enged.

Az ablakot már kinyitottam,
de túl szűk nekem,
kimászni rajta nem tudok.
Félek, örökre bent rekedtem.

(1998. szeptember)

Lelkem rímes (rémes?) titkai

Álljon itt kezdésnek egy jó tanács, mindenkinek, ki valaha írásra (rajzolásra, faragásra...) adta a fejét:
SOHA ne semmisítsétek meg műveiteket, ha később mégoly kiábrándítónak, esetlennek tartjátok is a papírra vetett (vagy más formába öntött) gondolatokat, érzéseket! Ki tudja? Lehet, újabb pár nap elteltével ismét tetszeni fog!


10 éves koromban úgy gondoltam, a toll és én közeli barátságban vagyunk, így gyakran vele múlattam az időt egy papírlap társaságában (már, amikor épp nem a legeslegjobb barátaimmal, a könyvekkel "utazgattam"). Így hát született néhány rímelő mondatcsoport, amit én nagy büszkén versnek neveztem. Aztán később, "érettebb" fejjel, mondjuk másnap, kidobtam az alkotást. Sokáig ismételgettem ezt a nagyon ésszerű elfoglaltságot, szinte szokásommá vált...
Azóta persze már ezerszer is megbántam, hogy első műveimet a feledés mély mocsarába fullasztottam. Ráadásul önként és dalolva. Pedig milyen jó lenne ma, családanyaként visszaolvasnom azokat a verseket...

Azért maradt néhány, amiknek valamilyen okból kifolyólag megkegyelmeztem... Talán mert akkor már 17 éves, komoly, érett nő voltam... :-D
Ez is egy ilyen:

A magány sikolya

A magány szigetén élek.
Várom a megváltó véget,
és közben belülről
a szomorúság tüze éget.


Amikor a fellegekbe száll egy lélek,
biztos tudja, mi az élet...
Én nem tudom,
pedig élek!


Félek!
Irtózatosan, rettenetesen félek!
Vajon mindig ezt fogom látni,
ezt az egyhangú képet?


Érted kiáltok:
segíts, ha tudsz, kérlek!
Ha megpróbálod,
én is mindent megteszek érted!