Ti szavaztatok, én teljesítem

Lejárt a szavazás, és íme, hozom a kért műveket! Mivel holtverseny alakult ki a fantasy novella és a regény részlet között, ezért mindkettőt megkapjátok! :-)

Elnézést a késlekedésért, de a hétvégén ünnepeltük nagyobbik kislányom második szülinapját, és így nem jutott időm írni. Remélem, a hozott olvasnivaló kárpótol titeket. De, hogy ne érjen csalódás senkit, előre szólok, hogy az ünneplés a novellára is rányomta bélyegét... Szóval ezt a novellát a lányaimnak ajánlom! :-D

Jó olvasást!

Mesevilág

A faluban búcsú volt. Ilyenkor, szeptember végén, minden évben ellepik az árusok a kis főteret és itt állítják fel a vurstlit is. Körhinta, hullámvasút, céllövölde, hangos zene és villogó fények. Ez a kistokaji búcsú. Már idejét se tudom, mikor voltam utoljára ilyen mulatságban. Most se magam miatt jöttem. Idén már a kislányom élvezi a színes forgatagot.

– Anyu! Fel szeretnék ülni a lánchintára! – kiabálta, túlharsogva a zenét, és húzni kezdett az említett irányba. – Szabad?

– Persze kicsim! De a karom már képtelen tovább nyúlni, hiába húzod. Nem megy az a körhinta sehova, akkor is ott lesz, ha egy perccel később érünk oda. – Türelmetlensége megmosolyogtatott.

Végre elértük az áhított célt. Néztem, ahogy körbe-körbe forog a hintával, és minden egyes alkalommal, amikor visszaért hozzám, vidáman integettünk egymásnak. Tündér Timi. Pici korától így hívom, de kezdi kinőni ezt a nevet. Hogy szalad az idő! El se hiszem, hogy már öt éves. Lassan felfedezi a saját kis világát és hamarosan már nem fog ragaszkodni hozzá, hogy állandó része legyek ennek a világnak. Jó, persze, ez nem megy csak úgy ukk-mukk-fukk…

A körhinta megállt és mi már repültünk is a következő látnivaló felé. Egy vattacukorral, két mesekönyvvel (ez kihagyhatatlan, ugyanis imádja a meséket) és egy kör hullámvasúttal később a céllövölde előtt kötöttünk ki.

– Anyuci, légysziii!

– Kislányom, hidd el, szívesen lőnék neked valamit, de ez nem olyan egyszerű. Az a pálcika véknyabb, mint a te icipici kisujjad – mutattam fel a kisujjamat nevetve.

– Tudom, de te eltalálod! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – A papi is azt mondta, hogy jól tudsz lőni!

Upsz! Lebuktam! De most aztán tényleg teljesítenem kell!

Kértem egy légpuskát a pult mögött álló cigányasszonytól és próbáltam nem észrevenni cinikus mosolyát. Célra tartani, célozni, meghúzni a ravaszt és…

– Sikerült! Látod, anya, én tudtam, hogy neked sikerülni fog! – ugrándozott mellettem ujjongva a felbujtó.

Meglepetten néztem rá, hiszen egyet sem találtam el a plüssmaci pálcikái közül. De Timi nem is arra nézett. Jóval arrébb egy nyaklánc lógott törött pálcikával, beakadva néhány másik játékba, és a céllövöldés azon fáradozott, hogy kiszabadítsa nekünk. Köztudott, hogy minden céllövöldés puska el van állítva, na de ennyire?!

– De én… – próbáltam szólni, hogy én nem arra céloztam, így nem is találhattam el, de a nő félbeszakított.

– Kiskegyednek szerencséje volt! Van, hogy az ajándék választ! – és már nyújtotta is át a csillogó ékszert. – Nem is hinné, milyen gyakran – mormolta maga elé, mikor elfordultam, hogy továbbadjam a nyakláncot nyújtózkodó kislányomnak. Mire visszafordultam, hogy megkérdezzem, hogy érti ezt, már az utánunk következő zajos tinédzser csapattal foglalkozott.

– Látod, anyu! Én megmondtam! Ráadásul elsőre eltaláltad! Ha, ezt a papi meghallja!

Lelkesedése láttán, inkább megtartottam magamnak a véleményemet. Különben is. Most áruljam el neki, hogy nem is vagyok olyan ügyes, mint hiszi?

– A nyakamba akasztod? – Nyúlt felém ismét a kicsi kéz, benne a nyaklánccal.

– Persze, kicsim. – Elvettem a láncot és közelebbről is megnéztem.

Értéktelen kis bizsu volt, ahogy vártam, de a medál nagyon tetszett. Pontosabban a kép, ami rajta volt. Egy színes kis miniatűr volt, ami egy fiatal nőt ábrázolt, amint futószáron vezet egy egyszarvút. Az unikornis hátán egy kis tündér ült, előttük pedig egyszarvú csikó lépdelt. Belefeledkeztem a képbe. Mindig is szerettem a tündéreket, az unikornisokat, és a hasonló meselényeket. Amikor kicsi voltam, úgy képzeltem, hogy léteznek, csak éppen egy másik világban élnek, ahol gyönyörű minden, és ahova csak a kiválasztottak léphetnek be. Persze, én is az voltam, hisz az én álmom volt… Nem is lehetett másképp.

– Anyu! – térített magamhoz Timi türelmetlen hangja.

– Bocsánat, csak megnéztem a láncodat. Igazán nagyon szép!

– Ugye? – hangzott a büszke felelet, miközben tulajdonosi mozdulattal szeme elé emelte a medaliont.
Ettől kezdve nem is érdekelte más, így hamarosan hazamentünk. Mindenkinek meg kellett nézni az ő gyönyörű nyakláncát, melynek szépsége mellett már el is törpült az érdem, hogy elsőre eltaláltam a vékony fa pálcikát. Már lefekvéshez készülődtünk, de még mindig a nyakláncot szorongatta.

– Nem, nem alhatsz nyaklánccal a nyakadban! – jelentettem ki sokadszorra. – De tudod mit? – jött a mentő ötlet. – Itt ez a szép, díszes kis dobozka… Ez lesz a nyaklánc ágya, jó? Nézd! Pontosan bele illik! Idetesszük az ágyad mellé a szekrényre, és reggel itt fog várni rád! Jó éjt kicsim! Álmodj szépeket! – nyomtam jó éjt puszit kipirult arcára.

– Jó éjszakát, anyuci! Álmodj angyalkákkal!

És álmodtam! Az én pici angyalkámmal. Álmomban Timi egy más világban járt. Egy mesevilágban. A nyaklánccal a nyakában egyszerűen átlépett a falon, és hipp-hopp, máris a tündérek, boszorkák, manók, koboldok, hableányok, sárkányok és egyszarvúk világában sétált. Én magam pillangóként vigyáztam lépteit. Bár ő nem hiányolt, én titokban követtem, hogy biztos lehessek benne, nem történhet semmi baja. Figyeltem, ahogy a körülötte repkedő tündékkel kergetőzött, vagy éppen egy sellő énekét hallgatta csendes áhítattal. A koboldoktól sem ijedt meg, és gyöngyöző kacagással jutalmazta minden csínyüket, tréfájukat. Egy boszorkánynak segített rőzsét szedni, és ezúttal ő énekelt zsörtölődő hallgatóságának. Amikor hirtelen egy óriási sárkány szállt a rétre, majdnem közbe avatkoztam, de a szegény pára csak lehuppant a rét közepén, és éktelen ordításba kezdett.

– Ne sírj, sárkány! – Szaladt oda hozzá, a magas fűben ugrándozva. Hosszú, göndör fürtjei, csak úgy repkedtek utána. – Mi a baj?

– Fáááj a kezeeem! – bömbölte a hatalmas pikkelyes.

– Majd én meggyógyítalak! Mutasd, hol fáj?

Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy apró kezébe veszi a tűzokádó lapátnyi, karmos mellső végtagját, és közel hajolva vizsgálgatni kezdi. – Ühüm! Már látom is, mi a baj – bólogatott fontossága teljes tudatában. – Tüske ment a tenyeredbe! Mindjárt kihúzom!

– Várj! – kiáltott rá megszeppenve a sárkány. – Ugye, nem fog fájni?

– Egy icipicit biztos fájni fog – felelte komolyan –, de csak akkor tud meggyógyulni, ha kivesszük! De te okos, erős, nagy sárkány vagy, és biztos pillanatok alatt begyógyul az a pici seb! Ne félj, nagyon óvatos leszek!

Anyai szívem nagyot dobbant, amikor felismertem saját szavaimat! És milyen okos és bátor az én kis tündérkém! Közelebb repülve néztem, ahogy kihúzza a bajt okozó tüskét, majd óvatosan fújni kezdi az alig látszó sebet.

– Látod, sárkány! Már készen is vagyunk! Még adok rá egy gyógypuszit, és már nem is fogod érezni!

– Köszönöm, Tündér Timike! Meggyógyítottál! – ujjongott a sárkány.

Amint elhangzott a szájából az általam is használt becézés, kislányom hátán szivárványszín szárnyak jelentek meg, és gyorsan verdesve a magasba emelték őt. Megijedtem, hogy megijed… De ő csak nevetett és újra és újra körbe repülte a virágos rétet, hogy olyan érzésem támadt, mintha ismét a körhinta mellett állnék.

– Anyu, nézd, repülök! – kiáltotta boldogan.

Meglepetten néztem végig magamon, hogy vajon hogyan ismert fel, de már nem tarka pille voltam, hanem ismét az ő anyukája.

– Látom kicsim! Csak óvatosan! – kiáltottam hát vissza mosolyogva.

Mikor végre leereszkedett mellém, szemeit izgatottan a közeli fákra szegezte. Követtem a tekintetét és megláttam, mit figyeltek a csillogó kék szemek. A fák árnyékában egy egyszarvú állt méltóságteljesen, és egy kiscsikó bújt hozzá rémülten.

– Ne féljetek – szóltam halkan. – Nem bántunk titeket. Csupán gyönyörködünk a világotok szépségében.

Az unikornisok lassan közelebb merészkedtek és megszaglásztak minket, majd miután úgy döntöttek, hogy igazat mondunk, csatlakoztak hozzánk. Tovább sétáltunk a mezőn és együtt csodáltuk a köröttünk szálldosó pillangókat, akikhez pár perce még én is tartoztam, és a tündöklő, élénk színekben játszó virágtengert, amely a lábunk előtt elterült.

– Anyu – súgta Timi. – Szerinted megengedné, hogy felüljek a hátára? – pillantott félénken a mellettünk lépdelő egyszarvúra.

– Nem tudom, édesem, kérdezd csak meg…

– Persze, hogy felülhetsz rám! – szakított félbe minket az emlegetett. – Te tündér vagy – lépett a kislányom elé –, és én a tündérek hátasa vagyok.

Timi boldog mosollyal az arcán felröppent az unikornis hátára és így folytattuk utunkat.

– Kár, hogy apuék nincsenek itt! – nézett le rám. – De én majd mindent elmesélek nekik!

Hangos gyerekzsivajra ébredtem. Átbotorkáltam a lányok szobájába és meghatottan figyeltem az elém táruló jelenetet.

– Látod, Nóri! – Mutatta az apjuk ölében ülő húgának az előző nap a vurstliban lőtt medaliont. – Ez itt anyu, az meg én vagyok! Képzeld, tündér lettem! Koboldokkal, meg hableányokkal is találkoztam, és meggyógyítottam egy sárkányt…