Életeken át - 1. rész

1. Születésnap(ok)

Bő egy órával később, amikor a sejtjeim még jólesőn bizseregtek az átélt kényeztetéstől, és persze, nem utolsó sorban, a kellemesen zsibbasztó kimerültségtől, újra eszembe jutott az álmom. Nem is értettem, miért furakodott vissza a gondolataim közé. Hiszen csak egy jelentéktelen álom volt.

– Elmeséled? – simogatta meg gömbölyű pocakomat a férjem, majd keze az oldalamra siklott, újabb borzongáshullámot idézve elő épphogy elcsitult idegvégződéseimben.

– Mit? – Észre se vettem, hogy eddig én is elmélyülten cirógattam a mellkasát, egészen addig, míg a kérdés feltevéséhez el nem kellett szakítanom ujjaimat verejtéktől nyirkos bőrétől.

– Az álmodat – válaszolta türelmesen.

Egy pillanatra megkísértett a lehetőség, hogy megosszam vele nyomasztó, furcsa gondolataimat, amiket a fejemben lejátszódó képsor keltett életre, de végül úgy döntöttem, megtartom őket magamnak. Nem értené meg. Túl racionálisan gondolkodik.

– Már nem emlékszem – mutattam kacéran mosolyogva. – Kiverted a fejemből.

Ennyiben maradtunk. Nem erőltette a dolgot, pedig láttam a szemén, hogy tudja, füllentettem. A bűntudat elemi erővel zúdult rám, de ezúttal nem engedtem neki. Eddig mindent megbeszéltünk, nem voltak egymás előtt titkaink, de most úgy éreztem, ez olyan dolog, ami csak rám tartozik. Megrémítettek a bennem kavargó képek és érzések, mintha a valóságban is átéltem volna őket. Mintha… nem is álom lett volna, hanem emlék! De ez lehetetlen!

Elhessegettem az idegesítő gondolatokat. Kipattantam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és kislányunk, Eszter szobája felé vettem az irányt. Halkan, hogy fel ne ébresszem, kinyitottam az ajtót és előbb csak bekukucskáltam, majd nesztelenül beléptem és az ágya mellett lévő hintaszékbe telepedtem. Reggeli szertartás volt ez nálunk. Imádtam nézni, ahogy alszik, ahogy az arca lágyan tükrözi nyugodt, békés álomvilága boldogságát. Magam alá húztam a lábaimat, elvackoltam magam a puha párnákon, és mosolyogva figyeltem lassú ébredését.

– Jó reggelt! – motyogta, hatalmasat nyújtózva, amikor megpillantott a félhomályban.

Nem válaszoltam, hisz, úgyse lett volna értelme, a sötétben nem látta volna. Helyette áttelepedtem az ágya szélére, és kitártam a karjaimat, hogy hozzám bújva pihenjen még pár percet az álom és ébrenlét határán.

Már a konyhában ültünk és reggeliztünk, amikor eszébe jutott, milyen nap is van. Felpattant és a széket majdnem felborítva beviharzott a szobájába. Kotorászás zaja szűrődött ki hozzánk, majd halk puffanás, melyet egy nyögés kísért. Viktorral egymásra néztünk és összekuncogtunk. Talán most felismeri végre a mi kis csemeténk a rendrakás előnyeit.

– Boldog születésnapot, anyu! – jelent meg újra mellettem egy nagy, lapos valamit szorongatva.

– Köszönöm, kicsim – öleltem magamhoz. – Mit kapok? – kérdeztem egy kisgyerek mohó kíváncsiságával és a csomagért nyújtottam a kezemet.

– Tessék! Bontsd ki! Apától és tőlem, neked – nyújtotta át ünnepélyes arckifejezéssel az ajándékomat.

Amikor kibontottam, elkerekedett a szemem és kérdőn néztem a reakciómat leső két arcra.

– Észrevettem, hogy mostanában előszeretettel hangosítottad fel a rádiót, ha ez szólt – vont vállat mosolyogva Viktor. – Gondoltuk, örülni fogsz neki.

Hitetlenkedve ingattam a fejemet. A Hungária együttes Hotel Menthol című nagylemezét tartottam a kezemben. Mindig is szerettem a rock and rollt, és nem tagadhatom, hogy a Hungária az egyik kedvencem. Ez a lemez már régóta nagy vágyam volt, de valahogy soha nem jutottam el odáig, hogy megvegyem. Nyolcvanegyben, amikor megjelent, még nem engedhettem meg magamnak, csak a tévében néztük meg a következő év februárjában tartott lemezbemutató koncertről készült rövid összefoglalót. Igaz, azóta már négy újabb lemezük is megjelent, de nekem még mindig ez a kedvencem. És egyre gyakrabban kaptam azon magam, hogy ezeket a dalokat dúdolom, vagy hangosan énekelem a rádióval.

Nem sokáig töprenghettem férjem jó megfigyelőképességén, mert készülődnünk kellett. Elkészítettem gyorsan Eszter tízóraiját és eltettem a már útrakész iskolatáskába. Viktor addig felöltöztette az előre kikészített ruhákba és már indulhattunk is.

A nap eseménytelenül telt. Esett az eső, ahogy az egy őszi napon nem meglepő, de reméltem, hogy hétvégére kisüt a nap és kicsit felmelegszik az idő, mert szombatra kerti sütést terveztünk. Meghívtunk pár barátot, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Elvégre, egyszer harminc éves az ember lánya.

Természetesen a diákjaim is mind felköszöntöttek. Igazán megható volt, hogy gondoltak rám. Aznap minden osztály egy csokor virággal fogadott, és a padon dobolva adták tudtomra, hogy velem együtt örülnek. Imádtam tanítani. Bár nem mindig volt könnyű és hálás feladat ezekkel a gyerekekkel foglalkozni, hiszen sokan közülük lelki sérülést hordoztak magukban hiányosságuk miatt. De a szívük hatalmas volt, így nem csoda, hogy hamar megszerettük egymást. Ráadásul én is közéjük való voltam, nem pedig egy kívülálló. Bár, én nem születésemtől kezdve vagyok néma, mint közülük legtöbben, hanem csak nyolc éve, a lányom születése óta. Máig nem tudjuk, mi történt pontosan, mi idézte elő ezt a súlyos változást. Igaz, nem volt könnyű szülés, rengeteg vért veszítettem, és újra kellett éleszteni, de ez nem magyarázta az életbe való visszatérésem utáni némaságomat. Az orvosok szerint valószínűleg sérült a beszédközpont az agyban, de szerencsére, valami égi csoda folytán, a beszédértés továbbra sem okozott problémát, ahogy az sem, hogy írásban kifejezzem magam, így nem kellett megszakítanom a tanulmányaimat. Befejeztem az iskolát és most hozzám hasonlóan afáziás¹, de főleg siketnéma gyerekeknek tanítok jelbeszédet.

A nap nagy részében nem is gondoltam az álmomra. Az iskolából hazafelé menet azonban ismét magának követelte figyelmemet. Mit jelenthet ez az álom? Vajon csak véletlen, hogy a „főszereplő” velem egy napon született és hozzám hasonlóan néma volt? Vagy, hogy az Emese nevű lány, a neve jelentéséhez híven, anyáskodóan viselkedett? Ezt csak onnan tudom, hogy az egyik nagynénémet is Emesének hívják, és ő mesélte egyszer, hogy milyen furcsa fintor a sorstól, hogy a neve anyácskát jelent, neki pedig nem lehet gyermeke. Hirtelen ötlettől vezérelve a könyvtár felé vettem az irányt. Csupán két utcányira jártam tőle, nem volt nagy kitérő. Érdeklődve néztem végig a hosszú, magas, nyitott szekrényeken sorakozó rengeteg könyvön. A könyvtáros, aki a közelemben rakodott éppen, egy kedves, bár kissé ijesztően elvont kinézetű idősebb hölgy volt. Őszes hajába vörösnek szánt, rózsaszínbe hajló tincsek vegyültek, mosolygós arcát apró mimikai ráncok barázdálták. Molett testét tarka, földet súroló, bő ruha rejtette. Kezére nézve szinte azt vártam, hogy hosszú, karomszerű körmöket pillantok meg, de csalódnom kellett. Körmei röviden, tisztán, ápoltan csillogtak. Pillantásomat követve elmosolyodott, mire zavartan elfordultam.

– Ne aggódjon, kedveském! Már megszoktam – szólt utánam dallamos, meleg hangon. Ismét valami, amit nem vártam. Felnevettem, ahogy tudatosult bennem, hogy reszelős, durva, bántó hangra számítottam, mintha egy mesebeli boszorkány valós példányára bukkantam volna. Bocsánatkérő mosollyal fordultam vissza hozzá. Legnagyobb meglepetésemre egy papírlapot és egy tollat tartott elém. Kérdő tekintetem láttán, csak megvonta a vállát egy huncut grimasz kíséretében. Elvettem hát a felém nyújtott tárgyakat és gyorsan papírra vetettem mondandómat.

– Elnézést, hogy így megbámultam. Nem szokásom. Tudna nekem segíteni?

Rápillantott az üzenetre, majd mosolyogva bólintott, és mutatta, hogy folytassam.

– A nevek jelentése érdekelne. Van esetleg ilyen témájú könyvük?

– Jöjjön, megmutatom, hol találja őket – indult meg a sorok között. – Mikorra várja a kicsit? – szólt hátra a válla fölött.

– Még egy hónap – válaszoltam, s finoman végigsimítottam feszülő hasamon.

Hazaérve lehuppantam a nappaliban a kanapéra, elővettem egy füzetet és visszaemlékezve az álmomra, az összes nevet felírtam, ami eszembe jutott, majd a lista alapján fellapoztam a kikölcsönzött könyvet. Döbbenetem egyre csak erősödött. Az összes szereplő jellemvonásainak, megnyilvánulásainak megfelelő nevet viselt. Egyedül a Renáta név lógott ki a sorból.

Renáta – újjászületett
Sára – uralkodó nő
Milán – kedves
Imre – hatalmas, híres, királyi
Rezső – jelentése ismeretlen
Emese – anyácska
Alexandra – harcra kész, az embereket oltalmazó
Csaba – ajándék
Nadin – remény, reménység

Ez már nem lehet szimpla véletlen! Kutatómunkám azonban itt véget ért, mert a következő percben Eszter és Viktor jókedvűen hahotázva beléptek az ajtón.

– Szia, anya! Mit csinálsz? – szaladt oda hozzám Eszter és nyakamat átkarolva adott egy cuppanós puszit.

– Elmondom, ha gyakorlod velem kicsit a jelbeszédet – mutattam neki mosolyogva.

– Mesélj – ült le velem szemben vigyorogva, kezeivel is jelezve kíváncsiságát.

– Egy olyan könyvet olvasgatok, ami a nevek jelentéséről szól.

– A neveknek van jelentése?

– Igen, kincsem, hiszen azok is szavak. Sőt, egyes neveknek többféle jelentése is van.

– És az én nevem mit jelent?

– Lássuk csak… Eszter. Mirtusz, csillag, bájos fiatal lány.

– Bájos fiatal lány vagyok, bájos fiatal lány vagyok – szökdécselt oda az apjához vidáman.

– Bizony, hogy az – kapta ölbe Viktor. – És apa csillaga.

– És a ti nevetek mit jelent, anyu?

– Hm. Apáét meg se kell néznem, a Viktor győztest jelent. Az Ildikó pedig… harcost.

– Érdekes. De remélem, nem egymás ellen harcoltok.

– Nem kicsim. Egymás ellen soha. Mi hárman egy csapat vagyunk – öleltem meg mindkettőjüket.

– És a hugié? – jutott eszébe a legújabb családtag, majd adott egy finom puszit a hasamra is.

– Nem is biztos, hogy lány lesz – nevettem fel. – A Hajnalka hajnalt jelent, a Tamás pedig csodálatost.

– De, igenis lány lesz! – jelentette ki Eszter magabiztosan. Ezzel a határozottsággal nem lehetett vitatkozni.

Éjjel megint álmodtam.

Egy házibulin voltam, ahol tombolt a jókedv és üvöltött a zene. A hangfalakból csak úgy áradt a rock and roll.

– Renáta! Végre itt vagy! Már azt hittük, soha nem érsz ide! – ölelt magához hevesen Alexandra.

– Hogy késhetsz el a saját szülinapi bulidról – dorgált meg Emese megjátszott szigorral, miközben ő is jó alaposan megszorongatott. – Sajnos Nadin, ahogy azt előre sejtette, nem tudott eljönni, de azt üzeni, reméli, tetszik az ajándékunk! Boldog születésnapot! – kiáltották egyszerre, és egy üresnek tűnő papírtáskát nyújtottak felém.

– Köszönöm, lányok, de mondtam, hogy nem kérek semmit… – kezdtem bele, de a kezembe nyomták a csomagot, így nem tudtam befejezni a megkezdett mondatot. Amikor megláttam, mit rejt a tasak, egy pillanatra ledermedtem, majd határozottan visszaadtam Emesének a lemezt. – Ti megőrültetek! Ezt nem fogadhatom el – néztem rájuk kétségbeesetten. Ugyanis a Hungária együttes Rock and Roll Party című lemezét passzolgattuk oda-vissza.

– Nem vihetjük vissza, amúgy is már ki van fizetve – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Szandi.

– De ez túl drága ajándék! – ellenkeztem. Igaz, azóta fáj rá a fogam, mióta megjelent, de az új lemezek mindig drágák, főleg, ha ilyen nagy sláger lesz belőle…

– Nyugi! Mindenki beszállt, közösen vettük a fiúkkal. Ráadásul most, hogy hamarosan itt az új nagylemez, ez már nem is volt olyan drága – igyekezett meggyőzni Emese is, újra elém tartva az ajándékomat, de én nem vettem el.

– Milyen fiúkkal? – néztem rá összehúzott szemmel.

– Hogyhogy milyen fiúkkal? Természetesen Áronnal, Csabával és Milánnal. – Úgy mondta, mintha ez olyan természetes lenne. Milán neve hallatán nagyot dobbant a szívem. Tudom, tudom, tegnap még abszolút bizonytalan voltam, de igazából mindig is Milán felé hajlottam. Ő olyan… szeretnivaló. Minden gondolatomat kitalálja, és amikor csak teheti, kedveskedik valamivel, még ha csak néhány dicsérő szóról is van szó.

– De akkor ő… ők hol vannak? Miért nem vártuk meg őket?

– Itt vagyunk! – hangzott fel lágy hangja közvetlenül mögöttem. Így is épphogy meghallottam a bömbölő háttérzajban. – Csak kértem neked egy számot…

És abban a pillanatban felhangzott a Meghalok, hogyha rám nézel. Megpördültem, de azonnal meg is torpantam. Mégse vethetem magam a nyakába. De ő megint kitalálta a gondolatomat, mert kezei a derekamra siklottak és szorosan magához húzott.

– Boldog születésnapot! – villantott rám egy csibészes mosolyt, és lendületesen a táncparkettre perdített.

Úgy táncoltunk együtt, mintha mindig is ezt gyakoroltuk volna.

– Mi a válaszod? – mormolta a fülembe, amikor egy figura után beforgatott maga elé és egy pillanatra megtorpantunk.

Incselkedő, kérdő tekintetem láttán felkapott és viharos gyorsasággal forgatni kezdett a levegőben. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy tegyen le, mert elszédülök, de mivel ezt nem tehettem, így csak erősen a karjába kapaszkodtam, hogy már szinte elfehéredtek az ujjaim.

– Ok, megkegyelmezek – tett vissza nagy kegyesen a földre. – Szóval? – húzott magához ismét, mélyen a szemembe nézve. Csak bólintani tudtam, de így is megértette. Lassan, milliméterről milliméterre hajolt közelebb hozzám, míg végül ajkaink találkoztak egy rövid, de annál édesebb csók erejéig. Boldog vigyorral az arcán egyenesedett fel újra, és ismét a magasba emelt. Ezúttal nem forgatott meg, csak tartott, majd teste mentén óvatosan visszacsúsztatott a földre.

– Gratulálunk! – Hangzott mindenfelől barátaink örömujjongása. De mi csak álltunk egymással szemben és nem tudtuk elszakítani a tekintetünket a másikról. Ebben a pillanatban egy szemernyi kétségem se volt, hogy jól döntöttem. Lehet, hogy nem voltam szerelmes, de azt nagyon is el tudtam képzelni, hogy a felesége legyek. Életemben először boldognak éreztem magam!

– Én is gratulálhatok? – A gúnyos hang a hátam mögül érkezett és azonnal tudtam, kitől származott.

Megpördültem a tengelyem körül és ijedten meredtem Imrére. Az arckifejezésétől kirázott a hideg. Egy gondolatnyi idő alatt ráeszméltem, hogy ez volt az, ami eddig nem engedte, hogy döntsek. A félelem Imre reakciójától. Körüldongták a lányok, mindenkit megkaphatott volna, de ő nekem ajánlotta fel az ágyát. Én pedig visszautasítottam. Könyörögve néztem a szemébe, miközben Milán kezét szorongattam. Imre csak bólintott egyet felénk, majd morcos horkantással megfordult és távozott. Megkönnyebbülten kifújtam a bent tartott levegőt, és mosolyt varázsoltam az arcomra, mielőtt visszafordultam volna a többiekhez, hogy fogadjuk a gratulációkat. El se hiszem, hogy hamarosan férjhez megyek! A lányok kérdezés nélkül biztosítottak róla, hogy életem legjobb döntését hoztam meg. Nem hiába voltunk a legjobb barátnők. A Sáránál együtt töltött közel tíz év igen szorosra fűzte a kapcsolatunkat. Mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy mindhárman zokszó nélkül megtanulták a kedvemért a jelbeszédet. Persze, ehhez az is hozzájárult, hogy, mivel Sára nem ismerte, volt egy titkos nyelvünk. Áron viszont meglepett. A rá jellemző állandó vigyornak nyoma sem volt, helyette komoly tekintettel nézett rám vörös lobonca alól.

– Nyugi. Nem fog csinálni semmit. Ismerem Imrét – suttogta a fülembe, mikor magához ölelt.

Hálásan viszonoztam szorítását, majd újra Milán kezeit kerestem, hogy őrült twistbe kezdjünk az aktuális sláger, a Limbó hintó ritmusára.

¹ afázia: beszédzavar, a beszédképesség részleges vagy ideiglenes elvesztése agyvérzés vagy lelki megrázkódtatás folytán.


Folytatása következik...