Az új szomszéd

Üdv! Megint itt vagyok! :-) Mivel lezárult Rita07 pályázata, és megtörtént az eredményhirdetés, ide is felteszem a megmérettetésre beküldött novellámat. Jó olvasást!

Az új szomszéd

Éppen azon gondolkoztam, hogy hogyan szereljem le a férjemet, amikor megszólalt a csengő. Az utóbbi napokban ugyanis nagyon beindult a drága, pedig a viselkedésem mindennek volt mondható, csak csábítónak nem. Már annyiszor „fájt” a fejem az elmúlt héten, hogy, ha megint arra hivatkozok, biztos, hogy gyanút fog. Így aztán ismeretlenül is hálát éreztem a hívatlan látogató iránt. Pete kelletlenül elengedett és megcélozta a bejárati ajtót.

– Jó napot! – Hallottam meg egy ismerős, rekedtes férfihangot. – Todd vagyok, az új szomszéd. Elnézést a zavarásért, de még nem ismerem a környéket… hogy hol van például valami bolt, és elfogyott a kávém.

– Üdvözlöm, Pete Sharidan.

Ekkor értem én is oda. Először az összekulcsolódó kezeket pillantottam meg, majd még egyet lépve, az idegen kézfej gazdája is a látóterembe került. Megkövülten torpantam meg a férjem mögött.

– Jó napot, asszonyom! Todd Willkins vagyok, az új szomszéd – nyújtotta felém a kezét egy vigyor kíséretében, miközben a szeme gonoszul rám villant. – Itt lakom szemközt, a nyolcasban.

Én még mindig nem tudtam mozdulni, csak bámultam ki a fejemből. Pontosabban az előttem álló, kócos hajú, izmos férfit néztem meredten, akin mindösszesen egy homokszínű halásznadrág volt. Pete rángatott vissza a való világba.

– Drágám? – szólt rám aggódva.

– Elnézést – viszonoztam gyorsan a kézfogást, udvarias mosoly mögé rejtve rémületemet. – Jó napot, Todd. Melissa vagyok. Nem is tudtam, hogy új lakó érkezik. – Próbáltam továbbvinni a beszélgetést, hogy eltereljem a figyelmet magamról.

– Nos, igen. Hirtelen elhatározás volt – kacsintott rám Todd.

Zavartan, és kissé dühösebben a kelleténél, kivettem a kezéből a pléh dobozt és a konyhába vonultam vele, hogy ne lássák a reakciómat. Még hogy hirtelen elhatározás?! – dohogtam magamban.

Hallgattam a halkan beszűrődő beszélgetés foszlányokat, és idegesen konstatáltam, hogy kezdenek összehaverkodni. Na, még csak az hiányozna. A kávé a pultra szóródott, ahogy kapkodó mozdulatokkal megtöltöttem a dobozt, de most ez sem érdekelt. Le kell ráznom, amilyen gyorsan csak lehet! Visszaérve a kezébe nyomtam a dobozt, miközben a férjembe karoltam.

– Parancsoljon, Todd, jó kávézást! Nekünk most fontosabb dolgunk van. – Félreérthetetlen módon Pete-hez simultam és már csuktam is be az ajtót az elképedt Todd orra előtt.

– Ejha, drágám! – húzott magához közelebb Pete, és ajkai már a nyakamon siklottak. – Ha nem tudnám, hogy nem az eseted ez a macsó típus, azt hinném, hogy Todd látványa izgatott fel ennyire…

– Ugyan, hisz ismersz…

Ismét felberregett a csengő, melynek hangja ilyen közelségből egy légiriadó hatásával vetekedett. A szívem is úgy reagált. Mit akarhat már megint?! Mert abban biztos voltam, hogy Ő az.

– A francba! – szitkozódott Pete, megigazítva magán a pólót, hogy takarja, amit takarni kell. Majdnem felkuncogtam a hiábavaló próbálkozáson, ahogy azon igyekezett, hogy néhány rántással még vagy négy centit nyújtson az anyagon. – Igen? Ezúttal miben segíthetünk? – tárta ki ismét az ajtót.

– Elnézést, de cukrom sincs – vigyorgott szemtelenül Todd. Még csak leplezni sem próbálta, hogy tudja, mit szakított félbe.

Teketóriázás nélkül száguldottam be a konyhába, leemeltem a szekrényből egy kilo cukrot, majd a kezébe nyomtam.

– Szóra sem érdemes – előztem meg a köszönetnyilvánítást és ismét rácsaptam az ajtót.

– Ejnye, drágám! – pirított rám Pete. – Ne légy ilyen udvariatlan.

– Hol is tartottunk? – hajoltam újra hozzá, és türelmetlenül húzni kezdtem a szoba felé, még mielőtt újra megszólalhatott volna az az átkozott csengő.

Nem telt el fél perc, és már a hálóban botladoztunk. Hol szorosan összesimuló testünk akadályozott a biztonságos haladásban, hol a levetett ruhadarabok vetettek gáncsot sietős lépteinknek. Hagytam, hogy Pete átvegye az irányítást. Legyen neki gyereknap. Inkább, mint hogy elkezdjen barátkozni az új szomszéddal. Lehet, hogy rossz döntés volt. Pete szerette elnyújtani a dolgokat, aminek most abszolút nem örültem. Főleg, amikor ismét csengőszó hasított a sóhajokkal tarkított csendbe.

– Ne nyisd ki! Kit érdekel, mit akar? – húztam vissza, amikor magában káromkodva fel akart kelni.

– Lerázom, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, ne izgulj – dörmögte a nyakamba.

Még egy utolsó csókot lehelt a kulcscsontomra, mielőtt a csípőmön végigsimítva felállt, hogy gyorsan magára kapja az épp csak levedlett farmert. Pipogya alak! – gondoltam magamban mérgesen. – Hogy lehet valaki ennyire… Még javában soroltam a sértéseket, amikor betoppant, de ahelyett, hogy visszabújt volna mellém, keresni kezdte a pólóját.

– Leugrom a boltba tejért. Azonnal itt vagyok, édes. – Én már csak a hátának inthettem búcsút.

Most vagy ennyire elvesztettem a vonzerőmet, vagy Pete egyre mulyább. Reméltem, hogy az utóbbi. Magamra kaptam a köntösöm és dühtől vörös fejjel rontottam ki a folyosóra. Meg se álltam a szemközti ajtóig, ahol is kopogás nélkül berontottam.

– Hogy képzeled, hogy csak úgy megjelensz itt? – támadtam a kanapénak támaszkodó Toddra, aki szemmel láthatóan rám várt.

– Szia, édes! Te is hiányoztál – rántott magához. Szája olyan vadul tapadt az enyémre, hogy megtántorodtam. Még szerencse, hogy biztosan tartott… Mi?! Szerencse a frászt!

– Ne merészeld! – szakítottam ki magam az öleléséből. – Hogy gondoltad ezt, mi?! Van róla fogalmad, mi lesz, ha Pete megtudja?! – szinte ordítottam feldúltságomban.

– Mondtam, hogy nem bírom ki sokáig nélküled – húzott magához ismét, mit sem törődve kitörésemmel. – Nem fogja megtudni, ha egy kicsit visszafogsz a hangerőből. Gondolj csak bele! Csupán két lépés a mennyország – kuncogott bele elégedetten az újabb csókba.

Hm. Ebben igazat kellett neki adnom! Eddig minden alkalommal autózhattam két órát, mire Todd karjaiba vethettem magam, utána pedig vissza. Amikor Pete éjszakai szolgálatban volt, mindezt késő este és hajnalok hajnalán. Most pedig elég, ha átsétálok a folyosón…

– Mennem kell – suttogtam levegőért kapkodva, amikor végül szétváltunk. – Pete mindjárt hozza a tejet.

Kábán lépkedtem vissza a lakásunkig és még az ajtóban is hallottam Todd hahotázását. Felöltöztem és vártam a férjemet, készülve a nagyjelentre.

– Szia, drágám – ölelt át hátulról, amikor hazaért. – Miért öltöztél fel? Mondtam, hogy sietek. – Ujjai a felsőm alatt kíváncsiskodtak.

– Ugye, most csak viccelsz! – perdültem meg szikrázó szemekkel. – Itt hagytál egy vacak tej miatt. Nehezedre esett volna nemet mondani annak a pojácának?!

– Na, de Melissa! Mi is szorulhatunk még meg. Honnan tudod, hogy holnap nem mi kérnénk valamit tőle?

– Ne gyere megint ezzel az unalmas dumával. Nem hiszem, hogy olyan fontos volt az a kávé! Todd nem halt volna bele, ha várnia kell egy kicsit.

– Igazad van, drágám. Ne haragudj – simogatta békítőleg a hátamat. – Gyere, kiengesztellek – hajolt volna az ajkaimra, de én kibújtam az öleléséből.

– Elment tőle a kedvem – jelentettem ki durcásan. – Legközelebb kétszer is meggondolod, mi a fontosabb. – Azzal elvonultam az erkélyre egy magazinnal a kezemben.

Nem próbálkozott tovább, és én tudtam, hogy most legalább két hétre biztosítottam a nyugalmamat. Valamint a mindennapi udvarlást, a virágcsokrokat és a bókok özönét. Elégedett mosollyal nyitottam ki az újságot a „Hogyan idomítsuk be a férfiakat?” cikksorozat újabb részénél, és halk sóhaj hagyta el a számat, amikor felködlött előttem az új szomszéd izmos, kívánatos, jól ismert teste.

Az első héten minden úgy alakult, mint a mesében. Az én mesémben, természetesen. Teltek múltak a napok, de nemhogy bókokat nem kaptam, még Pete volt megsértődve. Komoran járt kelt a lakásban, hozzám se szólt, és még a hálóból is kiköltözött a vendégszobába. Nem igazán bántam. Így legalább még tovább duzzoghattam én is. Mert azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy széptevés nélkül megbocsájtok neki, uram bocsá’, még én kérek elnézést tőle! Ugyan miért tettem volna?! Úgyhogy az ő morcossága csak megnyújtotta az én nyugodt, „férjmentes” mennyországomat. A napok kéjes boldogságban teltek. Amint Pete kitette a lábát otthonról, én már a szemközti ajtón kopogtattam. Todd öntelt vigyorral az arcán konstatálta, hogy az ötlete ilyen nagyszerűen bevált.

– Tudtam én, hogy ide kell költöznöm – mormogta elégedetten egyik este, meztelen hátamat simogatva. – Már-már tökéletes ez az idilli állapot. És nemcsak a kapcsolatunkat tette kellemesebbé, de még segítettem is vele neked – jelentette ki büszkén. Kérdőn felvont szemöldököm láttán folytatta. – Mintha már a tudat is zavarná, hogy itt vagyok. Legalábbis ez megmagyarázná, hogy miért nem hallottam tőletek még csak egy hangos szót sem… és azóta egyetlen kék foltod sincsen.

– Óh, igen – szakítottam félbe megvilágosodva. – Pete mindig is ügyelt a látszatra – bújtam hozzá közelebb védelmet keresve, érzékeltetve, hogy a téma említése is félelemmel tölt el. – Remélem, hogy ez nem csak egy átmeneti állapot. De miért beszélünk róla? – tereltem gyorsan veszélytelenebb vizekre a témát. – Talán kifogytál az ötletekből? Vagy az erőd van fogytán, esetleg a munkaruha? – cirógattam meg kacéran oldala érzékeny bőrét.

Az akció sikerrel járt. A következő két órában még csak véletlenül sem gondoltunk a férjemre.

De másnap arra értem haza a vásárlásból, hogy azok ketten a folyosón csevegnek, mint régi jó barátok. Már a liftből kiszállva hangos nevetés ütötte meg a fülemet, de eszembe sem jutott, hogy őket találom majd „édes” kettesben, az ajtónk előtt ácsorogva. Azonnal lehervadt az arcomról a boldog mosoly, amely azóta ott virított, mióta szatyrokkal megpakolva kiléptem a Dior kiárusításáról. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam, majd, mivel tudomást se vettek rólam, sértődött csapkodások közepette becsörtettem a lakásba, és jó hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Éppen egy light cola kupakjával folytattam heroikus küzdelmet, amikor Pete is megjelent a konyhában, fölényes mosollyal kivette a kezemből a flakont, hogy fél pillanat múlva a teteje nélkül nyomja a kezembe. Laza léptekkel a hűtőhöz sétált és kivett két üveg sört.

– Ez az új szomszéd, hihetetlen jó fej! – vigyorgott rám, majd a két üveggel, és két szintén behűtött pohárral zsonglőrködve az ajtó felé indult. – Ne várj meg, későn jövök!

Elképedten bámultam utána. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de abban biztos voltam, hogy számomra ez egyáltalán nem kedvező fejlemény.

A következő napokban Pete szinte minden szabadidejét Toddnál töltötte, amikor pedig dolgozott, Toddnak jött mindig közbe valami, így a pásztoróráknak befellegzett. De akkor már ez volt a legkisebb problémám. Csak remélni mertem, hogy van jobb témájuk nálam, különben… Ha ezek ketten rájönnek, hogy hazudtam nekik, nekem annyi. Itt maradok pénz, lakás, és főleg, pénzautomata férfiak nélkül. Mire azonban odáig jutottam, hogy ki kellene vennem a bankból annyi készpénzt, amennyit csak tudok, és újabb fejőstehén – bocsánat, bika – után kellene néznem, már késő volt. Pete zároltatta a számlámat! Ha ez nem volt elég bizonyíték arra, hogy lebuktam, akkor semmi. Berontottam a hálóba és a fehérneműs fiókomban keresgélve tárcsáztam a repteret. A keresett doboz azonban csak nem akart a kezembe akadni, így bontottam a vonalat, még mielőtt felvették volna, és immár teljes figyelmemet a fiók tartalmának szenteltem. Semmi. Kirámoltam az összes szekrényt, kihúzogattam a szekreter fiókjait, lepakoltam a könyvespolcot. Még mindig semmi. Hova dughatta?! Ekkor hallottam meg a bejárati ajtó csapódását, és az azt követő hangos lépteket. Az első, amit megpillantottam, egy fegyver fekete, rám irányuló csöve volt. Időm sem volt megijedni, a dörrenés fülsértően hangos volt, a fájdalom pedig égető kínként terjedt szét a testemben, a mellkasom közepéből kiindulva. Furcsán, alulnézetből figyeltem, ahogy azok ketten elégedetten megszemlélték a rombolást, amit véghez vittem, majd vigyorogva összecsattant a tenyerük felettem. Ekkor eszméltem rá, hogy a földön fekszem, vérbe fagyva. Az agyam még lázasan dolgozott, de már hasztalan és eredménytelenül. Lassan, nagyon lassan, a véremmel együtt a tudatom is elszivárgott, és engem magába szippantott az örvénylő sötétség.

Pete Sharidan, a „gyászoló” özvegy, „megmentője”, Todd Willkins társaságában ücsörgött a kis kávézó egyik kültéri, félreeső asztalánál.

– Hihetetlen, hogy azt hitte, nem veszem észre – csóválta a fejét. – Még csak nem is próbálta túlzottan elrejteni, hogy mit művel a hátam mögött.

– Mocskos egy perszóna volt, annyi szent, de jó bőr – röhögött fel a társa. – Az az arckifejezés mindent megért, amikor először betoppantam hozzátok. Na, meg amikor meglátott minket a folyosón…

– Azt sajnálom, hogy a nyomok miatt nem tehettünk kamerát a lakásba – nevetett fel ő is öblös hangján. – Azt még szívesen megnéztem volna, ahogy egyre kétségbeesettebben keresgéli a dugipénzt! Annak viszont örülök, hogy nem tettem meg, amivel téged traktált. Pedig néha már igencsak viszketett a tenyerem. De még a végén gyanúba keveredtem volna…

Még legalább negyed óráig üldögéltek ott, felemlegetve a történtek legemlékezetesebb pillanatait, majd felálltak, pénzt dobtak az asztalra, és távoztak. Pete egy másodpercre megtorpant az utcán az újságos stand előtt, és vetett egy pillantást az aznapi New York Times főcímére, mielőtt magabiztos mozdulattal a vállára lendítette a zakóját, és Todd után sietett.

„Rendőrt mentett az új szomszéd!
A feleséggel végzett az elszelelő rabló!”

A zsűri véleménye:

„Ötletes volt, és életszagú (főként az eleje). Tetszett, a bűn és bűnhődés motívum, még, ha a bűnhődés kicsit erős is volt. Kicsit furcsa azonban, hogy Todd és Pete ilyen jóban vannak, hisz Todd is ludas volt a dologban. Graulálok!”

„Hűha, végre valami, ami eltért a „szokásostól”, amikor senki nem az, akinek látszik. Bejött az ötlet :)”