Életeken át - Befejezés

Egyensúly

Hihetetlen fáradtság tört rám, ahogy próbáltam megmagyarázni a lehetetlent. Gyorsan megvacsoráztattam a leckeírást befejező Esztert és úgy estem be az ágyba, mint aki napok óta nem aludt. Gondoltam, végre jön egy normális álom, hiszen az engem kísértő történetnek vége. Vagy, ami még jobb lenne, egy álomtalan, nyugodt alvással töltött éjszaka. De újfent tévedtem.

Mentőben feküdtem, szirénaszó töltötte be a hajnali csendet. Véreztem. Minden csupa vörös volt, a ruhám, a hordágy és még Viktor ruhája is. A hasam rettentően görcsölt, szinte egybefüggő fájdalomhullámot gerjesztve. Lihegtem, szorítottam a férjem kezét, arra összpontosítottam, hogy minden rendben lesz, de semmi nem segített. A következő fájásnál újult erővel tört rám a rettegés, hogy valami nagyon nem stimmel. Ennek nem így kellene lennie. Túl sok a vér. A kórházban azonnal a műtőbe vittek. Még utoljára Viktor szorongásról, félelemről, féltésről árulkodó, gyönyörű zöld szemébe néztem, mielőtt bezáródott az ajtó, ami talán örökre elválaszt minket. Nem sok mindenre emlékszem az ezt követően történtekből. Beszélnem kellett, azt hiszem, de egyre homályosabb lett minden. Aztán jött a nagy semmi, a feneketlen sötétség. Nem tudom mennyi idő telt el, de hirtelen úgy éreztem, mennem kell. Felkeltem az asztalról, amin feküdtem, és figyelni kezdtem a kapkodó zöldruhás orvosokat, a látvány azonban hamar kikergetett a műtőből. Átléptem az ajtón és tanácstalanul megtorpantam a vakítóan fehér folyosón. Ekkor pillantottam meg a lányt. Alig volt fiatalabb tőlem. Fényes zöld felsője és szürke-fehér kockás szoknyája csupa vér volt, de nem láttam rajta sebet, így valószínűleg nem a sajátja volt. Zilált külseje arra engedett következtetni, hogy nem éppen kellemes este állhat mögötte, mégis, valahogy nyugalom, vagy inkább békesség áradt belőle. Lófarokba fogott frizurájából elszabadult néhány barna tincs. Zavartan félresöpört egyet a szeme elől, amikor hozzám lépett. Óvatosan megérintette a vállamat, mintha mondani akart volna valamit, de még mielőtt megszólalhatott volna, képek árasztották el az elmémet, melyek villámgyorsan történetté álltak össze a fejemben. Ijedten léptem el tőle, és elkerekedett szemekkel bámultam rá. Mégis az ő vére. Akkor ő… és én is… Szememet az imént elhagyott műtő ajtajára szegeztem. Éreztem, hogy könnyek mardossák a torkomat.

– Neked még dolgod van! Ne add fel, harcolj! – csendült fel meleg, kedves hangja valahol a tudatom legmélyén. – A picinek szüksége van rád! Ne hagyd, hogy anya nélkül nőjön fel! – Visszanéztem rá, de mire válaszra nyitottam volna a számat, halványulni kezdett. – Most mennem kell! – Arcán üdvözült, boldog mosoly áradt szét, miközben már lassan nem is láttam a testét, csak egy gyenge, opálosan fénylő, lebegő alakzatot, ami eltűnt az említett ajtó mögött.

A következő pillanatban hangosan felsírt egy csecsemő. Az én kisbabám! Látnom kell Őt! Nem hagyhatom magára! Újra átsiklottam a tömör ajtón és elfoglaltam a helyemet a műtőasztalon.

– Hála Istennek! Az anyának újra vannak életjelei! – hallottam meg egy tompa, megkönnyebbült sóhajt, mielőtt újra körbe ölelt a sötétség.

Amikor felébredtem, egy mentőben feküdtem, szirénaszó töltötte be a hajnali csendet. Véreztem. Minden csupa vörös volt, a ruhám, a hordágy és még Viktor ruhája is. A hasam rettentően görcsölt, szinte egybefüggő fájdalomhullámot gerjesztve. Hé, én nem kértem ismétlést!

– Mi történt? – kérdeztem a kezemet kihúzva Viktor ujjai közül. Karomban megfeszült az infúzió tűje.

– Vérezni kezdtél és nem tudtalak felébreszteni. A kórházba tartunk. – Szavai nem voltak hangosabbak egy sóhajnál. Szeméből sütött az aggodalom.

– De az nem lehet! Még van hátra majdnem egy hónap! – tört ki belőlem a sírás.

– Nyugodj meg, minden rendben lesz! Emlékszel, a múltkor is így kezdődött, és most van egy gyönyörű, okos lányunk. – Próbált lelket önteni belém, de be kell, hogy valljam, nem túl sok sikerrel.

Nyolc évvel ezelőtt sokkal közelebb volt a szülés időpontja. Nem is tudom, mit gondoltam?! Kellett nekem nagy hassal táncikálni, meg ennyit idegeskedni! De az is lehet, hogy teljesen más oka van az ily módon, ráadásul a kiírt dátumnál sokkal korábban beindult szülésnek. Ez a büntetésünk, amiért hátat fordítottunk Blankának és bűntársakká váltunk a megölésében. De bármi is az ok, ha valami baja lesz a picinek, az csakis az én hibám lesz! Szédülni kezdtem, Viktor arca és hangja pedig fokozatosan elmosódott, mintha távolodott volna tőlem. Küzdöttem a mocsárral, ami egyre erősebben próbált magába szippantani, de túl gyenge voltam, és túlságosan kimerült. Az utolsó gondolatom az volt, hogy most sem adom fel harc nélkül!

Amikor ismét magamhoz tértem, egy fehér szoba fehér ágyán feküdtem. Valahol rádió recsegett.

– Ma hajnalban kivégezték T. Blankát, azt a huszonhat esztendős nőt, aki pontosan nyolc évvel ezelőtt hihetetlen brutalitással, több késszúrással megölte barátnőjét. Az eset igencsak megosztotta a közvéleményt, de a bizonyítékok egyértelműen arra utaltak, hogy ő volt a tettes…

Viktor és Eszter sugdolózva, halkan nevetgélve léptek be a kórterembe.

– Láttad azokat a kis kezeket? – kuncogott fel Eszter csillogó szemekkel. – Meg kell zabálni! És az a csöpp száj…

– És amekkora hangot képes kiadni vele – fűzte hozzá Viktor a fejét fogva.

– De apu, Hajnalka még kicsi! – vette védelmébe Eszter a húgát. – Nem fog ő mindig sírni. Ugyanolyan okos és ügyes lesz, mint én. Érzem, hogy mi leszünk a legjobb barátnők a világon!

A szemeim minduntalan lecsukódtak, de én szerettem volna ébren maradni még egy kicsit. Könnyekkel a szememben idéztem magam elé Alexandra szép vonásait, vadóc frizuráját és temperamentumos, védelmező megnyilvánulásait, és szépen, csendben, gondolataim magányában elbúcsúztam tőle. Nyugodjon békében.

Renátának igaza volt! Jó és rossz nem létezhet egymás nélkül. Nem akadályozhatunk meg minden szörnyűséget, mert akkor felborulna a világ egyensúlya. De amikor történik valami rossz, ugyanakkor történik valami jó is. Blanka halála rettenetes, és a tudat, hogy talán tehettünk volna valamit, de mi gyáván meghunyászkodtunk, még annál is fájdalmasabb. De hiszem, hogy ez az egész nem ok nélkül történt. Nekem nem is lett volna szabad tudnom a nyolc évvel ezelőtt történtekről. És, ha akkor, a kórház folyosóján nem találkozom Mónika szellemével, vagy lelkével – nevezzük bárhogy –, azt se tudtam volna, hogy az álmaimban szereplő fiatalok egyáltalán a világon vannak. El kell felejtenünk, amire rájöttünk, hogy nyugodtan tovább élhessük az életünket. Nem érdekel, hogy ki volt Eszter azelőtt. Nem szabad, hogy érdekeljen! Most a mi lányunk, és csak ez számít. És most már itt van nekünk Hajnalka is. A mi célunk az, hogy őket boldoggá tegyük, és megadjuk nekik a lehető legteljesebb életet.

Kis nagylányom és férjem arcát figyeltem, miközben szemhéjaim fokozatosan elnehezülve, újra és újra lecsukódtak. Viktor rám villantott egy gyengéd mosolyt, jelezve, hogy észrevette ébredésemet, de valószínűleg azt is látta, hogy hamarosan újra elalszom, mert nem zavart meg. Belesajdult a szívem a tekintetében – a boldogság és a büszkeség mellett – megbúvó mélységes bűntudatba és szomorúságba. Tudtam, hogy miért-e kettősség, hisz’ én magam is ezt éreztem. Vajon meg tudja-e valaha is bocsájtani nekem – és én magamnak –, hogy beavattam álmaim titkába, hatalmas terhet helyezve ezzel a vállára, és még annál is nagyobb fájdalmat elültetve a szívébe.

Nem küzdöttem tovább a fáradtság ellen, hagytam, hogy az álomvilág magával ragadjon, és reménykedtem a felejtésben.

Mónika – görög eredetű jelentése: magányos, egyedül élő; latin eredetű jelentése: intő, figyelmeztető, tanító; karthágói-pun eredetű; jelentése: istennő.
Blanka – fényes, ragyogó, tiszta

Vége