Sorsforduló borítók

Sziasztok!

Az utóbbi időben, köszönhetően a Könyvmolyképző magyar szerzőinek, akik egymás után írják ki a regényeik felöltöztetésére irányuló pályázatokat, megint nagyon képszerkesztős kedvemben vagyok. Apránként azokat is feltöltöm majd ide, a magam és azok kedvéért, akik nem ismerik a FB oldalamat (az ugyanis csak magánemberként van, írói oldalam nincs :-P). 

De most inkább maradok a témánál, mert természetesen a Sorsforduló sem kerülhette el a sorsát. :-D

Íme tehát néhány változat, amit szívesen látnék a könyvem fedelén, ha egyszer mégis úgy döntenék, ki szeretném adatni. 
(Elnézést a legrosszabb helyen éktelenkedő csigavonalakért, azok természetesen nem a terv részei.)

Nektek melyik tetszik (vagy nem tetszik) és miért?

Sorsforduló – 5. rész

– Petra –

– Elgondolkozott.

Akkorát ugrottam Viktor hangjára, hogy belesajdult a karom.

– Igen, elnézést, nem lehetek valami szórakoztató társaság. Nagyon szép kis település.

– Valóban, és az egyik kedvenc helyemet még nem is látta.

– Nocsak, és megmutatja?

– Még nem döntöttem el. Oda csak a harmadik randin szoktam elvinni a lányokat.

Ahogy ezt kimondta, zavart csend támadt. Nem tudtam volna eldönteni, ezúttal melyikünk lepődött meg jobban. A hallgatás túl hosszúra nyúlt, így kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Nem fog szárnyra kelni a pletyka, ha kettesben látják egy idegen nővel?

– Idegennel, ismerőssel, az itt mindegy, sőt, tulajdonképpen az is, hogy látnak-e valakivel vagy csak elképzelik.

Mindezt vigyorogva! Hihetetlen.

– Nem idegesíti?

– Ha itt valakiről nem pletykálnak, az azt jelenti, hogy szerintük az illető kívülálló. Higgye el, egy ilyen helyen jobb szóbeszéd tárgyának lenni, mint idegennek. Legalábbis, ha hosszútávra tervez az ember.

– És maga nyilvánvalóan otthon van itt.

– Ezt úgy mondja, mintha maga hontalan lenne. Tényleg, honnan vetődött erre?

– Budapesten éltem.

– Ideköltözött valahová a közelbe?

– Nem egészen. A helyzet az, hogy nincs még hol laknom. Ezért is akartam minél hamarabb továbbállni, hogy szállást kereshessek. De a lánya…

– Sajnálom, ha miattunk kényszerült maradásra. Úgy értem, nyugodtan mondhatott volna nemet neki, nem egy hisztis gyerek, biztosan megértette volna.

– Nem, félreért. Viktória elvarázsolt, egyszerűen nem tudtam visszautasítani. És nagyon jól tudja, hogy nem csak Viki miatt maradtam, maga is közrejátszott.

Bár nem szántam semmi mögöttes tartalmat a kijelentésnek, mégis éreztem, hogy elpirulok. Persze, ezt neki észre kellett vennie, különben nem lett volna elég kínos. Természetesen összevissza locsogás lett a mondandóm vége.

– Úgy értem, a karom miatt, elvégre maga az orvosom. Nem akartam másik orvost. Nézze, nem vagyok az a könnyen kitárulkozó típus, viszont maga már úgyis látott félig kábultan, eszméletlenül, eszméletlenül kiakadva és…

– Meztelenül.

Blazírt ábrázata nemhogy tompította, inkább fokozta a kijelentés súlyát. Ha abban a minutumban elsüllyedek, az is késő lett volna.

– Ó, te jó szagú Úristen.

– De, mint az orvosa, ezt ne felejtse el – szúrta közbe gyorsan.

– Na persze, hiszen a maga praxisában mindennapos, hogy meztelen nőket lát.

– Ezt éppen nem állítanám. Hízelgő a feltételezés, de őszintén szólva, több mint egy éve nem praktizálok meztelen nők közelében.

Már megint az a vigyor, ami bár pimasz jókedvet sejtetett, a szemét valahogy homályban hagyta. Ez el is vonta a figyelmemet a tényről, hogy épp szégyenhalni készültem.

– Khm. Talán jobb lenne, ha témát váltanánk, mert ez a beszélgetés lassan kezd felettébb kínossá válni.

– Csak, ha hagyjuk. De igaza van. Az jutott eszembe, és persze Vikivel is megbeszéltem a dolgot, hogy ha már ide vetődött, akár maradhatna is. Nálunk ellakhatna. Nem akarom megint zavarba hozni, kérem, ne értse félre az ajánlatomat. Tudom, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást, de ha belegondol, egy főbérlőt sem ismer jobban az elején. Ráadásul állást is kínálnék.

– Hé, hé, szünetet kérek. Egy órája még szó nem volt arról, hogy bárminemű munkaerőt keresne, én pedig megközelítőleg sem értek az állatokhoz, pláne az orvoslásukhoz.

– De Vikihez annál inkább. Máris megkedvelte magát. – Kivéve, amikor megpusziltam az apukáját, gondoltam. – Sokkal több odafigyelést igényelne, nekem pedig éppen, hogy egyre kevesebb időm van. A közelben praktizáló kolléga nemrég jelentette be, hogy visszavonul, a község úgy döntött, nem finanszírozza tovább az ottani rendelést, magánpraxisban pedig nem érné meg, így megszűnik a rendelő. A körzetem jócskán kibővült, ami a vártnál sokkal több munkát ad. Most ugyan épp volt néhány nyugodt napunk, de ez újabban nagyon ritka. Amikor összefutottunk, akkor is éppen a faluszéli lovardából tartottam haza, jóval takarodó után. Jó lenne, ha valaki vigyázna ilyenkor Vikire. Valaki, akit kedvel, és aki megérti. És legalább magán, akarom mondani, a karján tarthatnám a szemem.

Egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Egyrészt őrültségnek tűnt az ötlet, másrészt válasz volt az imáimra és megoldás az összes aktuális problémámra.

– De hiszen csak most ismertek meg, és maga rám bízná a lányát?! Ezt a sebet akár bankrablás közben is szerezhettem, sorozatgyilkos is lehetnék!

– Igen, erre én is gondoltam. Ez volt az első, ami beugrott magáról.

– Ne vicceljen, ez komoly dolog.

– Az bizony, tudom, halálosan komoly.

Ahogy ott bólogatott mellettem, bizonygatva, hogy ő most éppen abszolút felelősségteljes döntést hoz, átgondolva minden eshetőséget, és valójában már régen lekérte az aktámat az FBI-tól, sőt egy magánnyomozót is a múltamra uszított, átcikázott rajtam az érzés: ez a pasi kell nekem. Nem tudom, honnan jött, lelkem melyik eldugott zugából, de hirtelen úgy éreztem, Zoli már csak emlék, annak is halovány, sőt, meg sem történt. És éppen erre a gondolatfoszlányra volt szükségem, hogy magamhoz térjek.

Önkéntelenül az államhoz nyúltam, ahol kezdett halványulni a hat nappal ezelőtti rettenet egy enyhébb következménye. Minden nap láttam a tükörben, de nem akartam tudomást venni róla, pláne Zolival összefüggésbe hozni, mégsem tudtam elhitetni magammal, amit valószínűleg Viktor gondolt, hogy az is a baleset nyoma. Viktor és a lánya ideig-óráig elűzték a gondjaimat, de attól azok még léteztek.

Másrészt viszont, ha már úgyis állás, szállás és orvos kell, miért ne lehetne mindez egy helyen? Egy olyan helyen, ami már önmagában is gyógyírként hat rám.

Viktor figyelt. Nem vettem észre, mikor hallgatott el, de zöld foltokkal tarkított mogyoróbarna szeme engem fürkészett és le mertem volna fogadni, hogy minden rezdülésemet értelmezte.

Nem ismertem őt. Ez a csapda kétoldalú, akár ő is lehet sorozatgyilkos, furcsamód mégsem a magam biztonsága miatt aggódtam, hanem érte és Vikiért, két vadidegenért. Vajon mit árul el ez rólam, arról a nőről, aki alig egy napja szökött meg a férjétől? Nem mondhatnám, hogy Zoli mellett olyan fényesen vizsgáztam volna emberismeretből, erre mit csinálok?! Arra készülök, hogy rábízzam magam egy ismeretlenre. Sőt, már meg is tettem.

– Olyan ez, mint a lovaglás… – mormoltam magam elé, de csak akkor tudatosult bennem, hogy hangosan is kimondtam, amikor Viktor felvonta a szemöldökét. – Ha leesel, minél hamarabb vissza kell szállnod a nyeregbe, különben egész életedben félni fogsz – fejeztem be magamban gyorsan a gondolatot, amolyan megerősítésként.

– Rendben, benne vagyok.

– Biztos? Nem kell azonnal választ adnia. Szépen megvacsorázunk…

– Viktor, ha most nyújtani kezdi, mint a rétestésztát, a végén még meggondolom magam. Persze a részleteket tisztáznunk kell, de mindenképp érdekel az ötlet.

Elnevette magát az őszinteségemen, miközben könyökömet megfogva beirányított egy rövidke, virágágyásokkal tarkított mellékutcába.

Újabb riposztra készültem, de bennem rekedt, mert hirtelen úgy éreztem, megfordul velem a világ.

– Viktor…

– Igen? Rosszul van?

– Egy kicsit szédülök, le kell ülnöm.

Úgy ahogy voltam lezuttyantam a következő kerítés betonperemére, fejemet a barna leceknek döntöttem és csukott szemmel vártam, hogy megálljon a körhinta.

– Ö, Petra?

– Nem érdekel a ruhám.

– Az engem se túlzottan, a testi épsége annál inkább. Jobb lenne, ha felállna onnan, mielőtt a mi aranyos kis Etnánk újabb munkát adna nekem.

Még fel sem fogtam a szavai értelmét, már álltam is, köszönhetően egy erős kéznek, ami megmarkolta a csuklómat és szó szerint felrántott. A lendülettől Viktor mellkasának estem, de hogy a heves szívdobogás ennek volt-e köszönhető vagy a hátam mögött felharsanó veszett csaholásnak, azt nem igazán tudtam megítélni. A házban történtek után éltem a gyanúperrel, hogy mindkettő szerepet játszhatott. Szinte kontrollálhatatlan reakciókat váltott ki belőlem, szó szerint sokkszerűen hatott rám, ami elég zavarba ejtő volt. Viktor ugyan özvegy, de én férjnél vagyok, a fenébe is! Ám úgy tűnt, ez a testemet és az érzékeimet nem igazán érdekelte, Viktor közelsége annál inkább.

Olyan hirtelen léptem hátra, hogy ha nem ragadja meg ismét a karomat, sajnos ezúttal mindkettőt, elvágódom. Felkiáltottam a fájdalomtól, mire ő is ugrott egyet, mindkettőnket a földre döntve. Közben persze rájött, mi történt, és hogy megóvjon, úgy fordult, hogy ő kerüljön alulra, engem biztonságosan megtartott két ölelő karja. Az egész egy másodperc törtrésze alatt lezajlott, mire észbe kaptam, végignyúlva hevertem a testén. Az iménti felismerés és gondolatsor után ez minden volt, csak kellemes nem, főleg, mivel a karomban robbanásszerűen felerősödő fájdalom lüktetése egész az agyamig hatolt. Jobb híján, igyekeztem minél hamarabb felkászálódni róla.

Kívülről nézve az egész eléggé burleszkes lehetett, körülöttünk többen is megálltak bámészkodni. Úgy tűnt, a falusiak a lemenő nap fényében éltek közösségi életet. Legalább négy pár lábat számoltam meg, míg nagy nehezen lemásztam Viktorról, és hamarosan csatlakozott hozzájuk Viki kis cipellője is, egy hasonló méretű, de fiúsabb kivitelű lábbeli kíséretében. Nem akartam felnézni a rajtam nevetőkre, ehhez kellő ürügy volt, hogy sűrű csillaghullás zajlott a szemhéjam mögött, szememet pedig visszatarthatatlanul elöntötték a könnyek.

– Jó estét, Viktor, segíthetünk?

– Kösz, Barbi, de inkább csillapítsd le Etnát, mielőtt szívrohamot kap. Nos, Viki, jó, hogy jössz. Jól szórakoztatok a nagyival, mehetünk haza? Azt hiszem, Petrának bőven elég volt ennyi izgalom mára.

Mire ő is felállt és hozzám fordult, már szó szerint sírtam a fájdalomtól.

– Nagyon sajnálom, megfeledkeztem róla, reflexből elkaptam a sérült karját is. Jobb lesz, ha gyorsan hazamegyünk, hogy ellenőrizzem.

Ha megszólalok, felzokogok, így inkább megmaradtam egy összeszorított fogú biccentésnél.

Negyed órán belül a konyhaasztalnál ültem. Viktor fölém hajolva vizsgálgatta a karomat, míg Viki ugrásra készen állt, hogy adogathassa neki a szükséges eszközöket. Hagyta, hogy segítsen neki, ami a kislánynak láthatóan fontos volt, de közben most is gondoskodott róla, hogy végig takarja előle a sérülésemet. Megható volt figyelni összeszokott kettősüket.

– Az lesz a legjobb, ha beadok egy fájdalomcsillapítót, éjszakára úgyis javasoltam volna, és a jegelést sem hagyjuk abba, ha tud tőle aludni. Nem történt nagyobb baj, de el tudom képzelni, milyen fájdalmas lehetett. Tényleg nagyon sajnálom.

– Ügyetlen voltam, nem maga tehet róla.

– Nos, ezen nem fogunk összeveszni. De így legalább eszembe jutott, hogy felhívjam a figyelmét néhány dologra. Továbbra is érvényben van a nyugalmi szabály, minél kevesebbet mozgatja a karját, annál jobb. Negyvennyolc óráig még ne érje víz, utána is csak tiszta langyos vízzel öblítse le, de ne áztassa. Az esetleges sárgás váladéktól nem kell megijedni, de ha más szokatlan dolgot tapasztal, elszíneződött nedvedzést, érzéketlenséget, azonnal szóljon. Ja, és vigyázzon, nehogy beüsse, különben bevérezhet. Majd én is igyekszem – tette hozzá fanyar humorral.

– Igenis, Dr. Doolittle.

Viki megrángatta apja ingét, fogalma sem volt kiről beszélek.

– Dr. Doolittle egy filmbeli állatorvos.

Felháborított ez a minden lényeget nélkülöző, elnagyolt tájékoztatás.

– Egy nagyon vicces állatorvos, aki beszél az állatok nyelvén.

Viktor csak rám hunyorított, Viki azonban értékelte a többlet információt és azonnal kérte, nézzük meg a filmet. Upsz, csak nem egy újabb gyereknevelési kérdésbe tenyereltem bele? Szerencsére erről szó sem volt. Megegyeztünk, hogy másnap mozizunk, míg az apukája dolgozik.

– Ez egy nagyon jó végszó volt, Petra. Elmondjuk neki?

– Mit?

Értetlenül néztem rá, amit ő felettébb mulatságosnak talált, de végül inkább Vikihez fordult.

– Képzeld, kicsim, Petra beleegyezett, hogy velünk marad és vigyáz rád, amikor én nem vagyok itthon. Íme, az új bébiszittered! – mutatott rám színpadiasan.

Viki lendületből a nyakamba ugrott volna, ha Viktor el nem kapja.

– Óvatosan, szélvész kisasszony! Neked is adok ám feladatot, ha már itt tartunk. Felügyelned kellene a beteget, hogy betartja-e az orvosi utasításokat, menni fog?

Viki lelkes bólogatása ásításba fulladt, ezért rövidre zártuk a társalgást, megvacsoráztunk, és én végignézhettem vendéglátóim meghitt esti szertartását.

Amíg azt figyeltem, Viktor hogyan fürdeti, fésüli és parancsolja ágyba a kislányát, eszembe jutott, Zoli vajon milyen apa lett volna. Megrázkódtam a lehetőségre. Egyetlen hét elég volt, hogy lássam, a két férfi ég és a föld. Nem mondhattam, hogy ismerem bármelyiküket is, főként a Zolival történtek tükrében, de abban biztos voltam, össze sem lehet őket hasonlítani. Ahogy abban is, hogy ennek ellenére sokszor meg fogom tenni a közeljövőben – íme, az emberi természet.

Jeleztem Viktornak, hogy az esti mesét lent várom meg, és magára hagytam apát és lányát.

Hihetetlen, rövid időn belül hogy meg tud változni minden, nem csak a körülmények, de maga az ember is. Én az utóbbi időben úgy viselkedtem, akár egy szélkakas – arra fordultam, amerre a szél fújt. Nem egészen egy évvel ezelőtt egy váratlan, földrengésszerű szerelem hatására végleg megszakítottam a kapcsolatot a szüleimmel, néhány hónap leforgása alatt önálló, határozott nőből ágyassá és háztartásbelivé degradáltam magam, felmondtam a munkahelyemen és önként és dalolva vállaltam a házasságot, ami többek szerint eleve halálra volt ítélve. A mindössze kilencven napja köttetett boldog nász óta pedig egy senki lettem. A családom után a barátaimtól is eltávolodtam, Zoli tárgyként kezelt, és én is selejtes robotként gondoltam magamra, aminek hiba csúszott a programozásába.

Nem is olyan régen még kitartó, erkölcsileg szilárd nőként jellemeztem volna magam, jelen pillanatban azonban ott tartottam, hogy fogalmam sem volt, ki vagyok, mi vagyok. Nem volt kellemes gondolat.

A vállamra nehezedő kéz kis híján kiugrasztott a bőrömből, és azon vezettem le a feszültséget, aki kéznél volt.

– Magának az az életcélja, hogy kórházba juttasson, vagy ez csak egy perverz hobbi?! Mi a jó büdös francért ijesztget folyton?!

Ahogy szembefordultam Viktorral és megláttam meghökkent ábrázatát, rájöttem, hogy az arcom csupa maszat az észrevétlenül kiszökő könnyektől. Már csak az hiányzott, hogy ő is kész roncsnak lásson, végképp elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Kitört belőlem a zokogás, de hiába próbáltam elfordulni, nem engedte. Minden hadakozásom ellenére magához vont, átölelt és ringatni kezdett, mint egy kisgyereket. Hajamat simogató keze, semmiségeket mormoló, vigasztaló hangja és testének férfias illatú melege meg kellett volna, hogy nyugtasson, ehelyett csak rontott a helyzeten. Görcsösen rázkódtam a karjában és azt kívántam, bár meghaltam volna abban a majdnem balesetben.

– Bármi történt, nem lehet ilyen szörnyű. És már vége, nem igaz?

Noha biztos voltam benne, hogy nem rendelkezik a gondolatolvasás képességével, és ez csak a helyzetnek szólt, mégis szíven ütött. Nem tudtam megszólalni, a levegő csak szaggatott időközönként jutott a tüdőmbe, a légcsövem görcsbe rándulva próbálta elvégezni a feladatát, így a valószínűleg amúgy is költőinek szánt kérdés, megválaszolatlan maradt.

Kis idő után, vonakodva bár, de elhúzódtam tőle. Meg sem próbáltam rendbe hozni magam, hiábavaló próbálkozás lett volna. Kézfejemmel letöröltem a szemem, ujjaimmal beletúrtam összekócolódott hajamba, és mindvégig makacsul kerültem a pillantását.

– Ne haragudj, nem szoktam túl gyakran síró-pityogó hisztérikává változni, de úgy tűnik, az elmúlt napok eseményei ezt hozták ki belőlem. Jól gondold meg, ezek után is rám akarod-e bízni a lányodat, még visszakozhatsz.

Igyekeztem mosolyogni az elhüppögött szavak közepette, de nem igazán sikerült.

– Sírj csak nyugodtan, nálam okosabbak szerint is jót tesz.

– Te sírtál? Amikor meghalt a feleséged?

Azt hittem, nem válaszol, csak meredt maga elé, de végül mégis rám nézett.

– Igen. Ez történt, elveszítettél valakit?

– Nem, senki… – Majdnem azt mondtam, senkit nem veszítettem el, de ez a világ legnagyobb hazugsága lett volna. Mindenkit elveszítettem, beleértve önmagamat is. – Senkim nem halt meg.

Nem volt zavaró a csend, ami közénk telepedett, inkább várakozásteli.

Más, ha elhal a beszélgetés unatkozni kezd, félrenéz, más elfoglaltságot keres, ő ellenben továbbra is engem figyelt. Percekig farkasszemet néztünk egymással, tekintete kíváncsi volt ugyan, de nem tolakodó, érzelmek kavarogtak benne, de egyik sem volt bántó. Nem éreztem a szokásos késztetést, hogy megszakítsam a szemkontaktust, szavak nélkül meséltem neki. Hogy megértette-e, az majd elválik.

– Nem akarsz beszélni róla, ugye?

– Nem, nem igazán.

Bólintott és a konyhába sétált. Követtem a mozgását, néztem, ahogy sört töltött magának, nekem pedig odahozott egy pohár narancslevet és bocsánatkérő mosoly kíséretében átnyújtotta.

– Ezen kívül, jelenleg csak víz van itthon, ami alkoholmentes.

– Tökéletes, köszönöm.

– Mit szólnál egy feszültség levezető filmhez?

Letettem a poharamat az öreg fenyőfa asztalkára, majd vigyázva a karomra, bekucorodtam a kanapé sarkába. Fejemet kényelmesen a karfára fektettem, és bágyadtan felmosolyogtam rá.

– Nagyon helyes, ezt már szeretem.

Leült az átellenes oldalra, kinyújtotta hosszú lábait és nyomkodni kezdte a távirányítót. Végignéztük szinte az összes csatornát mire talált egy olyat, amin épp kezdődött valami. A címe alapján nem a könnyű kis semmiségek kategóriájába tartozott, ennek ellenére egyikünk sem mozdult. Otthonos érzés volt elvackolódni vele a nappaliban és semmit nem csinálni.

Hamarosan éreztem, hogy le-lecsukódik a szemem, bár még viszonylag korán volt. A sok gyógyszer, biztosan azok álmosítottak el, és a televízió duruzsolása.

A padlón ott csúfoskodott a fehér szőnyegből maradt rongycsomó, a parketta azonban véres volt, ahogy a vitrines szekrény ajtajának üvegdarabjai is szétszóródva hevertek a földön. Zoli a rendetlenség közepén állt és csak nézett. Hideg, szürke tekintete barátságtalanul vándorolt végig a szobán, mielőtt megállapodott a néhai szőnyegen. Rám mosolygott, de olyan gyilkos mosollyal, ami akár tömegpusztító fegyvernek is beillett volna. Lassan, komótos léptekkel közeledett, én pedig addig hátráltam, míg neki nem ütköztem a konyhapultnak.

Ekkor felkacagtam, felpattantam a pultra, a kezemre támaszkodtam és az ujjammal csalogattam még közelebb.

– Gyere, most elfogyaszthatod a desszertet.

– Mit csináltál anyám szőnyegével?! És mire véljem ezt a rendetlenséget?!

Fölém tornyosult, én mégsem riadtam meg. Tenyeremmel végigsimítottam a mellkasán, ujjaimat becsúsztattam az inge alá.

– Ó, az nem én voltam.

– Hát ki?

– Nem tudom, nem ismerem. De most nem akarok róla beszélgetni.

Felegyenesedtem, letoltam a válláról az inget és csak nevettem, míg meg nem fájdult az állkapcsom, a torkom, a fejem, mindenem. Felemeltem sértetlen jobb karomat, és a kezemben szorongatott konyhai kést, majd őrjöngve lesújtottam.

Hajóban ringatóztam. Puha ajkak súrolták a számat, hűvös, levendulaillatú lepedő simult alám. A meleg beburkolt, míg az arcomat lengedező szellő cirógatta. Kellemes csend vett körül, egyedül voltam, mégsem magányosan.

Folytatása következik!

Sorsforduló – 4. rész

– Petra –

Azt sem tudtam hirtelen, sírjak vagy nevessek. Behúzott nyakát látva valószínűleg az előbbi reakciót várta tőlem, belőlem mégis az utóbbi robbant ki. Nem tudtam visszatartani, meggyőződésem, ha megpróbálom, megfulladok. Ez az egész valahogy frappáns csattanója volt az elmúlt pár napnak. Már a könnyeim csorogtak, amikor Viktor végre meg mert mozdulni és fejét ingatva a kezembe nyomott egy darab papírtörlőt.

– Furcsa egy nő maga.

– Mert nem kaptam hisztériás rohamot? Nézze, Dr. Doolittle, nem tudom, mihez szokott, nincs tapasztalatom az állati páciensekkel, de én általában puszival szoktam megköszönni a gondoskodást, nem harapással.

– Akkor, hol van?

Értetlenül pislogtam.

– Micsoda?

– A hálapuszi.

Vigyorából ítélve csak viccelt, valószínűleg önnön feszültségét oldandó, de rájöttem, hogy szeretem meglepni. Közelebb léptem hát, felágaskodtam és óvatos puszit nyomtam az arcára. A vigyor szélesedett, és találkozásunk óta először, a szemét is elérte. Jó volt látni a zöldesbarna szemek felcsillanását, még ha csak egy pillanatig tartott is.

Mindketten egyszerre pördültünk az ajtó felé, amikor az becsapódott. Viki durcás képpel állt a konyhát az ebédlőtől elválasztó boltív alatt, keze ökölbe szorítva, mereven préselődött a combjához.

Nem akartam, hogy ez a reakció a puszinak szóljon, ezért felvetettem a második legvalószínűbb lehetőséget.

– Jaj, ne haragudj, elfelejtkeztem az italokról. De már végeztünk, épp megköszöntem apukádnak az orvosi segítséget, úgyhogy, ha gondolod, készíthetnénk egy kis limonádét.

– Egy pillanat – szólt közbe Viktor –, még lenne néhány apróság, de nyugodtan maradhatsz, Viki, sőt, megint lehetsz az asszisztensem. Mit szólsz?

A kislány arca kisimult, és már röppent is az apja felé. Szóval félig-meddig mégis a puszi volt a durci oka. Ez a kis tünemény féltékeny az apjára, ezt jó lesz megjegyeznem.

Míg ők ketten körülöttem tüsténkedtek – újra megmérték a lázamat és lecserélték a karomon a jeges borogatást –, Viktor folyamatosan sorolta az információkat.

– Szóval, a falu orvosa holnap délelőtt rendel, a legközelebbi kórház pedig egyórányira van. Tulajdonképpen annyi van hátra, hogy meg kell várni, míg a gyulladás megszűnik, utána le lehet zárnia a sebet. Ez, mint már mondtam, ha minden rendben zajlik, körülbelül öt nap. Ez idő alatt melegnek, duzzadtnak érezheti, ha erős fájdalmai lennének, kérjen fájdalomcsillapítót. Ha a gyulladás megszűnik, az orvos eldönti, kell-e még kimetszést végezni, és ennek megfelelően zárja a sebet. A hegesedés körülbelül három hét alatt lezajlik. Majd írok egy listát az orvosnak, hogy eddig milyen kezelést alkalmaztam.

Nem akartam másik orvoshoz menni, ahol óhatatlanul magyarázkodnom kellene. Azt akartam, hogy fejezze be, amit elkezdett. Nála biztonságban éreztem magam, valószínűleg pont azért, mert nem tett fel kínos kérdéseket. Legalábbis eddig. Sajnálatos módon, ennek a biztonságnak hamarabb vége szakad, mint szeretném, de ameddig lehet, húzni fogom.

– Tudom, hogy ön nem igazi orvos, úgy értem… áh, tudja, hogy értem. Azt is sejtem, hogy csak nyűg vagyok a nyakán, de nagyon nagy kérés lenne, hogy ön fejezze be a kezelést?

Megtorpant a mozdulat közepén, mintha épp szobrocska-szobrocskát játszottunk volna. Ahogy visszavándorolt rám a tekintete, derűs csillogást fedeztem fel benne.

– Éppenséggel megoldható, de nem kell félnie a dokitól sem, tapasztalt szakember, és roppant diszkrét.

Mielőtt elgondolkozhattam volna az utolsó megjegyzésen, Viki vágott közbe, vigyorogva feltartott kezében egy kártyalapot lengetett. A kép egy idős, Kalánka nénire hasonlító asszonyt ábrázolt, aki gyermeket tartott az ölében, őszes haja gombolyag-kontyban trónolt a feje tetején. Gyanakodva néztem Viktorra.

– Csak nem Viki nagymamája a háziorvos?

– De igen, édesanyám, személyesen. Örülök, hogy valamivel én is meg tudtam lepni. Maga azóta ezt teszi, amióta felszedtem az út mellől.

Mindezt olyan pimaszul adta elő, hogy képtelen voltam haragudni rá.

– Az maga szerint nem elég, hogy rajtam végzett emberi kísérleteket?

– Ugyan már, hova gondol, soha nem tennék ilyet. Világéletemben emberbarát hírében álltam.

– Akkor vegye úgy, hogy emberbaráti szeretetből ellát egy sebesültet. Kérem.

Viktóriára nézett, aki még mindig a nagymama-kártyát szorongatva állt mellettünk, tányérnyira kerekedett szemmel, óvatos mosollyal. Nem sokszor láthatta az apját évődni, ha ennyire meglepte a viselkedése.

– Miért ne, eddig is ezt tettem, akár folytathatom is.

A következő négy napban többet aludtam, mint eddig bármikor. Viktor szerint a vérveszteség, a fertőzés és a láz volt az oka, és még valami, amit nem akart kimondani, de én tudtam, hogy tudja. Az idegkimerültség minden tünetét produkáltam, és nem kételkedtem benne, hogy ezt ő is észrevette.

Vikit bízta meg a felügyeletemmel, aki lelkesen fogadta a komoly, felelősségteljes feladatot. Sokszor arra ébredtem, hogy az ágyam mellett ül és képeskönyvet nézeget, vagy rajzol, sőt, egyszer egy Lego darabra is ráléptem, ami azelőtt biztos nem volt ott. Egyre több játék vándorolt át hozzám, mert, számomra ismeretlen okból, Viki szeretett a közelemben lenni, és amikor éppen nem aludtam, mindig rávett valami közös mókára.

Nem számoltam a napokat, jól éreztem magam náluk, kába állapotomban éppúgy, mint éberen. Viktor igazán gondoskodó volt, Viki pedig egyszerűen tüneményes. Nyugodt voltam és kipihent, nem akartam, hogy ez véget érjen.

Azt magamnak is csak félve vallottam be, hogy nem kizárólag orvosként gondoltam Viktorra. Minden egyes találkozásunknál egyre erősebben vonzódtam hozzá, ahol a kötözések során hozzám ért, a bőröm szinte felparázslott. Nem értettem, mire föl ez a heves reakció. Végül úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, nem dőlök be a testemnek. Semmiképp nem akartam bonyodalmakat, főként egy újabb érzelmi köteléket, amikor még az előző béklyóból sem szabadultam teljesen. Azt gondoltam, mindez csupán azért van, mert a házasságom kudarca és az átéltek után biztonságra vágytam, és ösztönösen vonzódtam ahhoz, aki ezt megadhatná.

– Most már ébren is álmodik?

Felpillantottam a látványról, amit már vagy fél órája bámultam – egy kismadár ugrált az ablak elé nyúló faágon.

– Csak madárlesen vagyok – suttogtam.

Odahajolt hozzám, hogy lássa, amit én, és ő is kikémlelt. Arcszeszének friss illata váratlan erővel hatott rám, lehelete lágyan, melegen cirógatta nyakam érzékeny bőrét.

– Miért suttog? – súgta ő is, továbbra is a cinegét figyelve.

Igaza volt, az ablak épp zárva volt.

– Nem tudom – nevettem el magam.

Visszavigyorgott, a fejét ingatta, de nem húzódott el. A tekintetünk találkozott, a pulzusom megugrott. Az sem segített, amikor a pillantása lentebb vándorolt a számra. Korábbi elhatározásom dacára azt kívántam, bár megcsókolna, hogy megtudjam végre, milyen érzés. Valami elemi erővel vonzott felé, számomra megmagyarázhatatlan módon vágytam az érintését, a hangját, a pillantását. A gondolat megijesztett, de ez cseppet sem hűtött le, már szinte az ölében pihegtem. Még közelebb hajoltunk, csupán milliméterek választottak el minket egymástól, amikor a kismadár felröppent, és az ablakpárkánynak csapódó gally megzavarta a pillanatot.

Megköszörülte a torkát és zavartan felegyenesedett.

– Jöjjön, megnézem a karját, talán már összevarrhatom a sebet.

Ez nála lehet, hogy elégséges figyelemelterelés volt, de nálam sajnos nem vált be. Míg átsétáltunk az udvaron, végig az járt a fejemben, mi lett volna, ha. Ráadásul mást sem láttam, ahogy előttem lépdelt, csak a nadrágban feszülő combot és feneket. Lefogadtam volna, hogy vörös vagyok, akár szaunázás után, és hasonlóan felhevült. Fel tudtam volna pofozni magam.

Most először mentem át a rendelő épületébe. Olyan volt, mint egy igazi orvosi rendelő, a falak világoszöldre voltak meszelve, a váróban műanyag székek sorakoztak, az orvosi szoba nagy részét az állítható magasságú vizsgálóasztal foglalta el.

– Mit keresünk itt?

– Szükségünk lesz néhány dologra, gondoltam addig szívesen kimozdulna végre a négy fal közül.

Komoly koncentrálással vizsgálgatta a gyógyszeres szekrény legfelső polcát, felemelve egy-egy ampullát, én ugyanolyan figyelmesen mustráltam őt magát.

– Jó gondolat, már kezdtem klausztrofóbiás lenni.

A hangom túl rekedtre sikeredett. Rám kapta a pillantását, majd visszafordult az üvegcsék felé, én pedig igyekeztem lehiggadni. Ekkor tudatosult, mik között is keresgél.

– Kezdek megijedni.

Lazán nekitámaszkodott a vizsgálóasztalnak és most már teljesen rám figyelt. Szemében vidám szikrák lobbantak.

– Ugyan miért?

– Miféle szerek ezek? Eddig is állatoknak való gyógyszerekkel kezelt?

Hangosan felröhögött.

– Ezt hitte és mégis rám bízta magát?

– Dehogy, csak ez a sok gyógyszer itt…

– Viki miatt itt tartok minden komolyabb szert, a felső, külön zárható polc a saját kis patikám.

Mikor visszaértünk a házba, feltűnt, hogy túl nagy a nyugi, Viki nem ugrott nekifutásból az apja nyakába.

– Hol van Viki?

– Édesanyámnál. Az utóbbi napokban lemondtuk néhány meghívását, így most fogta, és egyszerűen elvitte magával. Tökéletes időzítés.

A műtőnek kinevezett konyhában telepedtünk le, és miután lefertőtlenítette az asztalt, majd a kezét is, elkezdte lefejteni a karomról a kötést.

– Tudja, kicsit azért izgulok.

– Tudja, nem pont ezt akartam hallani az orvostól, aki éppen operálni készül.

Rám vigyorgott, de nem szólt többet, csendben dolgozott.

Nem néztem oda, nem voltam felkészülve a karom látványára. Éppen elég volt aznap… Az arcát néztem, hogy eltereljem a gondolataimat, ez egészen addig működött is, amíg meg nem láttam a kezében az injekciós tűt.

– A karja rendben van, a gyulladás megszűnt, így végre bezárhatom a sebet. Beadok egy injekciót, hogy össze tudjam varrni.

– Nem lehetne inkább egy jó erős házipálinka?

– Belsőleg vagy külsőleg gondolja?

– Akár mindkettő – sóhajtottam, majd összeszorítottam a fogam és becsuktam a szemem. – Na, jó, kezdheti.

Tovább tartott, mint gondoltam, viszont kevésbé volt fájdalmas, konkrétan semennyire. Éppen csak egy kis húzó érzés volt, amikor megfeszítette a cérnát. Közben mindenre gondoltam, csak arra nem, amit éppen csinált. Elképzeltem például, ahogy elmerülök egy hatalmas kádnyi habos, meleg vízben. Az elmúlt napokban csak cicamosdásra korlátoztam a tisztálkodást, mert túl gyenge voltam, őt pedig mégsem kérhettem meg, hogy ugyan, fürdessen már le, de kezdett rettentően hiányozni egy jó kis lazító fürdő. Ahogy a ruhatáram is. Nem volt más ruhadarabom, csak a nadrág, amiben voltam, egy tőle kölcsönzött póló, ami akár ruhának is beillett volna, valamint a fehérnemű, amit minden este ki kellett mosnom. Már nagyon, de nagyon rám fért volna egy csajos nap.

Csak akkor mertem felnézni, amikor megéreztem a hűvös kenőcs érintését. Még kaptam egy könnyű kis kötést, majd elégedetten kihúzta magát.

– Készen is vagyunk.

– Matrica nincs?

– Hát puszi?

Mindketten elnevettük magunkat.

– Matrica valóban nincs, Viki a világ összes levonóját elhasználta már, de mit szólna valami máshoz?

Csak képzelődtem, vagy valóban rekedtebb lett a hangja?

– Mire gondol?

– Mi lenne, ha ünneplésként elmennénk sétálni és megmutatnám magának a környéket?

Magam sem tudtam, hogy a csalódottságom volt-e nagyobb, vagy az örömöm, hogy végre valóban kimozdulhatok.

– Azt, hogy fantasztikus ötlet, de szeretnék előbb lezuhanyozni, ha nem gond.

– Dehogy, csak tessék.

– De a karom…

Jelentőségteljesen mutattam felé a sérült végtagot, de csak állt ledöbbenve. Az arckifejezéséből ítélve azt hihette, a fürdéshez szeretnék segítséget kérni. Ezen mosolyognom kellett.

– Most már érheti víz?

Azt az ábrázatot érdemes lett volna megörökíteni.

– Óh, ne haragudjon, máris megoldjuk.

Hozott egy nejlonzsákot, szétvágta, rátekerte a karomra és mindkét végét rögzítette egy-egy gumival.

– Azért a hosszú ülőfürdőket egy darabig jó lenne mellőzni, azt nem hiszem, hogy kibírná.

– Rendben. Ö, lenne még valami. A kocsiban, a hátsó ülésen van egy váltás ruhám, behozná? Eddig nem igazán kellett, de az utcára nem mehetek így ki.

Végignézett viseltes ruházatomon, de szerencsére volt benne annyi tapintat, hogy nem tett megjegyzést.

– Beteszem a szobába, csak fürödjön nyugodtan.

Nem volt egyszerű, de valahogy sikerült megoldanom, még egy gyors, félkezes hajmosást is megkockáztattam. Hihetetlenül jólesett és felfrissített.

Mint kiderült, a települést alig több mint egy tucatnyi utca alkotta, ezek azonban labirintust meghazudtoló összevisszaságban, keresztül-kasul szabdalták a falut. Az ő házuk egy félreeső zsákutcában állt, amit bizonyára nagyra értékeltek a helyiek, Viktor ugyanis nem szimplán állatorvosként praktizált, hanem egy kisebb állatkórházat üzemeltetett, kennelekkel, kifutókkal, ahogy az egyes állatok megkívánták. Ez bizonyára nem lett volna kivitelezhető a falu szívében.

Hiába volt kicsi a település, láthatóan mindennel rendelkezett, ami a kényelmes mindennapokhoz kellett. A fő utcán egymás mellett sorakozott az élelmiszerbolt, az orvosi rendelő, a patika, a községháza, az óvoda, valamint a posta épülete, távolabb egy söröző és egy virágüzlet cégérét láttam. Az általános iskola és az azonos nevet viselő művelődési ház egy utcával arrébb kapott helyet. A település határában temető terült el, rendezett sorokban szürkéllő sírkövekkel, a közeli domboldalon kastély magasodott ódon pompával. Viktor elmondása szerint a falu ezen kívül még két kisebb vegyesbolttal és egy benzinkúttal is büszkélkedhetett.

A főváros után furcsa volt a harsogó csend, a kocsisorok állandó zúgásának, a türelmetlenebb sofőrök kiabálásának és tülkölésének hiánya, a tiszta, szmogmentes levegő, melyben frissen vágott fű és akác illata szállt. A falut két oldalról egy-egy patak határolta, a harmadikon hegyek magasodtak, némelyik szürke, zordon sziklákkal szabdaltan, a legtöbb azonban életteli zöld színekben játszott.

Úgy éreztem magam, mintha egy idegen országba csöppentem volna, ahol átutazóban megpihentem kis időre. De nem akartam a távozásra gondolni. Az isteni útmutatás, a sors fonala, vagy a véletlen – nekem mindegy – ide vezetett, ebbe a nyugodt kis falvacskába, ahol az első ember, akibe belebotlottam, nem kevesebbet tett, mint megmentette az életemet. Még ha ő ennek nem is volt teljesen tudatában. Muszáj volt maradnom, ameddig csak lehetséges. Még akkor is, ha életem legnehezebb próbatétele volt ellenállni Viktornak.

Folytatása következik!

Sorsforduló – 3. rész

– Viktor –

Viki megtorpant mellettem és az ájult nőre meredt, majd rám.

Meghúztam a vállam és vágtam egy grimaszt.

– Később, szívem. Beengednéd Józsi bácsit?

Tanácstalanul téblábolt mellettem néhány pillanatig, hálóinge szélét gyűrögette. Még egyszer az ágyon fekvő nőre nézett, majd leszaladt a lépcsőn, hogy ajtót nyisson.

Óvatosan a helyére fektettem emberi páciensemet és betakartam, mielőtt visszaértek volna. Közben eszembe jutott, nem ártott volna legalább a nevét megkérdezni.

Épp friss törülközőt készítettem ki, amikor a körzeti megbízott és Viki beléptek az ajtón.

– Jó reggelt, Viktor. Hogy van a beteg?

– Lázas, még mindig. Adnom kell neki egy újabb injekciót.

– Nem tért magához?

Vikire pillantottam. Mivel ő is látta, kénytelen voltam az igazat mondani.

– De, az imént egy percre magához tért, de aztán újra elájult.

Józsi közelebb sétált az ágyhoz.

– Csinos. Tudod, hogy hívják?

– Nem csinos, csontváz, és nem tudom.

– Nem kérdezted meg?

– Elég nehéz egy eszméletlen emberrel beszélgetni, nem gondolod?

– De harapós vagy ma reggel. – Körülnézett és megakadt a szeme a felborult széken. – Mi történt?

– Elaludtam a székben, ő meg, gondolom megijedt, amikor felébredt, és leütött a párnával.

Józsi hangosan felröhögött, de elhallgatott, amikor Viki odajött hozzám, az ujját a szája elé emelte, majd a nőre mutatott.

– Elnézést, Viktória, igazad van. Khm. Nos, én viszont tudom, ki ő. Tegnap este kint voltam a helyszínen, a kocsiban volt a táskája, az irataival együtt. A neve Kiss Petra. Mivel egyik járműben sem keletkezett kár és tényleges ütközés nem történt, idehoztam a Peugeot-t. Nyilvánvalóan az állapota miatt tért le az útról, szerencsére nem történt baj. Tulajdonképpen nekem itt semmi dolgom. Te viszont átgondolhatnád, normális dolog-e egy vadidegent a házadba fogadni.

Nem igazán figyeltem. A nőt néztem. Úgy sejtettem, több dolga lenne vele kapcsolatban, mint az elmúlt három évben összesen, amióta ellátja a környék rendőri teendőit, márpedig én bíztam az ösztöneimben.

Józsi krahácsolására figyeltem fel ismét. Viki szintén jól mulatott, túlságosan hasonló vigyorral néztek rám. Józsi sajnos hangot is adott a véleményének.

– Csontváz, mi?!

– Csak egy gondos és alapos orvos vagyok.

– Ja, én meg Axl Rose. Hallottad egyáltalán, mit mondtam, vagy teljesen feleslegesen jártattam a számat?

Viki mellém sétált és megszorította a kezemet. Nem tudtam mire vélni az arcán felvillanó óvatos mosolyt, így inkább a tényszerű dolgokkal foglalkoztam.

– Az utóbbi. Azért szóljak, ha felébred?

– Ha beszélni szeretne velem, mindenképp, egyébként csak akkor, ha valami gond van.

Miután Józsi elment, Viki asszisztálásával megmértem a vendégünk lázát, ami, bár még mindig magas volt, biztatóan csökkent, és ezúttal az álma is nyugodt lehetett, mert egyenletes légzésén kívül semmi nem zavarta meg a csendet.

Viki kérdő tekintettel nézett rám, tudtam, most addig nem tágít, amíg el nem mondom, amire kíváncsi. Elmeséltem hát neki az előző esti kalandot, és egyben bocsánatot kértem, amiért lekéstem a fürdést és a jó éjt puszit. Mint azt előre sejtettem, ez utóbbi egyáltalán nem izgatta, annál inkább a „majdnem” baleset. Először megijedt, de amikor ahhoz a részhez értem, hogyan kaptam el, hoztam haza, majd láttam el a sebesültet, büszkén kihúzta magát és akkora cuppanós puszit adott az arcomra, hogy a fülem is belecsendült. Kardozó mozdulatokat tett, piperkőcösen meghajolt, majd rám mutatott.

– Persze, te nem vagy királylány, de engem simán lekirályfizol. Nem vagy te egy kicsit képmutató?

Mostanra minden rezdülését ismertem, így azonnal láttam, nem érti, ez mi jelent.

– A képmutató azt jelenti, hogy mást teszel, mint amit mondasz. Például, ha én azt mondom, hogy este, lefekvés előtt te már nem ehetsz fagyit, én viszont eszem. Elég igazságtalan lenne, igaz?

Bőszen rázta a fejét, és dacosan karba fonta a kezét, még toppantott is egyet, végül elővette az állandóan nála lévő kártyacsomagot. Ez valójában élőlényekről, tárgyakról és különböző szituációkról készült kis képek gyűjteménye volt, amit én találtam ki és készítettem el, hogy valamelyest normalizáljam a mindennapjainkat. A gyermekpszichológus alaposan megmosta érte a fejem, mert szerinte, ha megkönnyítem neki a beszéd nélküli kommunikációt, akkor nehezebben vesszük rá újra a beszédre, de én nem bírtam ki, hogy ne tudjak vele beszélgetni. Ráadásul, nem igazán értettem egyet az állítólagos szakemberrel.

Viki megráncigálta a pólómat, újra magának követelve a teljes figyelmemet.

Jót nevettem a kirakott kártyákon, de be kellett látnom, valahol igaza volt. Véleménye szerint amit ő tett, az dicséret, amivel én példálóztam, az pedig irigység. De aztán bólintott, jelezve, hogy megértette és felmutatta egy gondolkodó kislány képét.

Jutalmul adtam neki én is egy hatalmas puszit, és hagytam, hogy segítsen békésen mormotázó vendégünk ellenőrzésében. Míg én óvatosan megnéztem, hogy nem vérzett-e át a kötés a karján, addig ő buzgó nővérkeként gondosan összehajtogatta az előző éjjel csak lehajigált ruhákat.

Amint hozzáláttam az ebéd elkészítéséhez, Viki hamarosan újra megjelent és beállt mellém kuktának, aminek harsány hahotázás és egy irdatlanul koszos konyha lett az eredménye, mint mindig. Paradicsomlevest készítettünk, szigorúan betűtésztával, valamint rántott patisszont hercegnőburgonyával. Ez utóbbi köretet ő választotta, ami a vidámság újabb hullámát hozta.

Vendégünk az egész délelőttöt végigaludta, csak délben ébredt fel, amikor Viki felment megnézni, hogy vihetünk-e neki ebédet. Kisvártatva ijedten szaladt vissza hozzám az ebédlőbe, ahol éppen teríteni készültem és tanácstalanul széttárta a karját, amikor megjelent mögötte az ápoltunk, előző napi nadrágjában és az én egyik pólómban, amit véres inge helyett az ágya mellé készítettem.

Meglepődtem, de a kikívánkozó orvosi megrovás helyett inkább folytattam az evőeszközök pakolását.

– Jó reggelt! Látom, jobban érzi magát. Szeretne csatlakozni hozzánk?

– Jó napot. Köszönöm, sokkal jobban vagyok, hála magának. De nem szeretném kihasználni a kedvességét, már eddig is többet tett értem, mint kellett volna.

– Ugyan már, csak kapott egy kis gyógyszert és alaposan kialhatta magát. Az ebédmeghívás pedig teljesen természetes, tudja, ezt hívják vendégszeretetnek. – Éreztem, hogy ez kicsit nyersre sikerült, ezért kedvesen rámosolyogtam. – Ráadásul nincs jobb gyógymód egy kiadós, ízletes ebédnél, vegye úgy, hogy ez még az orvosi ellátás része.

Láttam, hogy vívódik. Ment volna, de még gyenge volt, és bizonyára éhes is. Végül belátta, hogy jobban jár, ha elfogadja az invitálást. És megint meglepett. Azt hittem, ragaszkodni fog ahhoz, hogy legalább a terítésben segítsen, amin persze megint csak összevitatkoztunk volna, ehelyett megköszönte a meghívást és fáradtan leült az egyik székre. Kedvelem az olyan embereket, akik tisztában vannak a korlátaikkal.

Nem foglalkozott velem tovább, inkább Vikihez fordult.

– Szia, én Petra vagyok. Téged hogy hívnak?

Szándékosan nem szóltam közbe, hagytam, hogy Viki maga oldja meg a helyzetet. Azon ritka alkalmakkor, amikor idegennel találkozott, szinte lebénult, míg valami módon fel nem mérte az illetőt, és csak nagyon lassan oldódott. A nő reakciójára is kíváncsi voltam. Általában elég sok mindent le tudtam szűrni abból, ahogyan az emberek Viktóriához viszonyultak.

Viki rövid töprengés után elővette a névkártyáját a pakliból és odaadta neki.

A nő felvont szemöldökkel elvette és elolvasta.

– Gyönyörű neved van. Tudtad, hogy azt jelenti, győzelem?

Mikor Viki bólintott, mosolyogva kezet nyújtott neki és megvárta, míg viszonozza a gesztust.

– Szervusz, Viktória. Megtennéd, hogy bemutatod nekem az édesapádat is, ő ugyanis elég udvariatlan volt, elfelejtett bemutatkozni.

Hihetetlen volt, de az én idegenekkel határozottan tartózkodó kislányom huncut csillogással a szemében kuncogni kezdett, miközben leült a Petra melletti székre és kikereste az én kártyámat is.

– Hm, még egy győztes. Nem sok ez egy kicsit egy családban? Édesanyádat is Viktóriának hívják?

Megdermedtem a levesestállal a kezemben – az anyjáról még velem sem volt hajlandó beszélni –, de pillanatnyi habozás után egyszerűen nemet intett és elővette az édesanyja nevét tartalmazó lapot.

– A Melinda is nagyon szép, sajnos nem tudom a jelentését.

Viki Petrára mutatott.

– Petra vagyok, de ezt… Ja, értem már. Az én nevem kősziklát jelent.

Újabb kuncogás volt a jutalma és egy vicces pantomim egy nagydarab, cammogó emberről.

– Igen, tudom, nem látszom kősziklának, de hidd el, a látszat néha csal.

Valamiért hittem neki.

A következő meglepetés akkor ért, amikor Petra minden rábeszélés nélkül belement, hogy Viki megmutassa neki a házat, a szobáját, a kertet, majd a kis faházat. Viki szokatlan viselkedését az elmúlt fél óra tükrében már fel sem vettem, de Petrán sem igazodtam el. Az egyik pillanatban sietve indulni akart, a másikban úgy viselkedett, mintha a világ összes idejét birtokolná. Én nem bántam. Miután felkötöttem sérült karját, rögzítve rá a jegelést is, magukra hagytam őket.

Viki azonnal felengedett mellette. Talán, mert ő is érezte, amit én: Petra hozzánk hasonlóan sérült személyiség. Én magam abban is biztos voltam, hogy menekül valami vagy valaki elől és kapaszkodóra van szüksége.

Ráadásul Petra úgy bánt a lányommal, mint velem. Nem ütötte ugyan le, de cserébe nem éreztette vele, hogy ő más. Beszélgettek, máris egyfajta saját nyelvet fejlesztettek ki, mintha mindig is bennük lett volna, és most, hogy alkalmuk nyílt rá, használták. Ha nem örültem volna annyira, talán még a féltékenység is megtalál.

Kimentem utánuk a faházba egy kis rágcsálnivalóval és azt kellett látnom, hogy törökülésben ücsörögnek a házikó előtti pázsiton és vigyorogva, nagyokat kacagva mutogatnak egymásnak. Mire közelebb értem, már én is felismertem néhány jelet – Petra a siketnéma jelbeszédre tanítgatta Vikit.

– Petra, beszélhetnénk?

Meglepődve kapták fel a fejüket éles hangomra, Petra napsütéstől hunyorogva próbálta kivenni az arcvonásaimat. Komótosan felállt, leporolta a nadrágját és lemosolygott Vikire.

– Ha már úgyis be kell mennem, hozok magunknak egy kis frissítőt is, jó? Addig találd ki, mit szeretnél még megtanulni.

Amint hallótávolságon kívül kerültünk, kifakadtam, bár igyekeztem visszafogni magam.

– Nem szeretném, ha jelbeszédre tanítaná Vikit.

– De én csak…

– Tudom, hogy csak segíteni akart, de nem véletlenül nem tanultuk meg.

Egy pillanatig hallgatott, majd óvatosan felnézett rám a szeme sarkából.

– Megkérdezhetem, mióta nem beszél? Nem veleszületett, igaz?

– Nyolc hónapja, amióta meghalt az édesanyja.

Nem akartam sokkolni, de megtanultam, hogy jobban járok, ha nem kertelek, elhúzva ezzel az erre irányuló beszélgetéseket. Könnyebb, ha gyorsan kimondom. Olyan ez, mint a sebtapasz letépése.

– Sajnálom.

Ennyi. Nem kérdezett a miértekről, a hogyanokról, nem szörnyülködött, nem kezdett el ajnározni, vigasztalni. Csendben léptünk be a házba, mindketten a gondolatainkba merülve, de végig magamon éreztem a tekintetét.

– Miért nem szeretné, ha Viktória megtanulná a jelnyelvet?

– A pszichológusa azt mondta, ha megkönnyítjük neki a beszéd nélküli kommunikációt, akkor még kevésbé akar majd megszólalni.

– Ez most csak kifogás, ha ön is így gondolná, nem készített volna neki szituációs kártyákat.

– Az egészen más.

– Amennyiben?

– Nem olyan végleges. – Ez annyira igaz volt, hogy magam is meglepődtem, eddig miért nem tudatosult bennem. – A jelnyelv használata egy magasabb szint, míg a kártyákat egyfajta játékként fogtam fel.

Figyeltem, ahogy fájós karját dédelgetve leült az egyik konyhai székre és türelmesen vártam, hogy befejezze a szája rágcsálását. Kíváncsi voltam a véleményére.

– Értem. Elnézést, hogy kérdezés nélkül beleavatkoztam. Hogy megnyugtassam, nem volt komoly, csak néhány vicces jelet mutattam neki. Nagyon élvezte.

– Igen, azt láttam. Mivel hallottam, hogy megígérte neki a folytatást, ha a bohóckodásnál maradnak, nem bánom. Maga honnan ismeri? A jelnyelvet.

– Van egy siketnéma unokanővérem. Sajnos már megkopott a tudásom, nagyon régen találkoztunk. Mi a diagnózis, doktor úr, felépülök?

A hirtelen témaváltás kicsit kizökkentett, de végül hagytam elterelni a beszélgetést.

– Igen, de nem egyhamar. Sebkimetszést kellett végeznem, eltávolítottam a roncsolt sebszéleket, de a gyulladásos folyamatok miatt még nem tudtam lezárni a sebet. Ha minden jól megy, öt nap múlva arra is sor kerülhet, de biztosan nyoma marad.

Nem tudtam levenni a szemem a szájáról, mely már szinte lángolt a fogai nyomától. Csalódását az utolsó mondatomnak tulajdonítottam, míg meg nem szólalt.

– Nem tud esetleg valami munkát itt a közelben?

Pillantásom felkúszott a szemére. Újabb meglepő fordulat. Lazának szánt mozdulattal a konyhapultnak dőltem, hogy távolabb kerüljek tőle.

– Így kapásból nem, de körbekérdezhetek. Talán a körzeti megbízottunk is tud segíteni. Azt hiszem, alig várja, hogy éber állapotban is lássa magát. És ha marad, bemutatom a helyi dokinak, hogy folytathassa a kezelését, persze csak ha nem akar inkább kórházba menni.

Először tanácstalanságot láttam rajta, majd zavart döbbenetet.

– Ezt nem értem. Hogyhogy bemutat a helyi dokinak? Az nem maga?

– Ó, nem egészen, – Nem tudtam, mire számítsak, de tekintve, hogy eddig semmire nem a szokványos módon reagált, volt némi reményem, hogy nem kaparja ki a szememet. – Én a helyi állatorvos vagyok.

Folytatása következik!