Sorsforduló – 5. rész

– Petra –

– Elgondolkozott.

Akkorát ugrottam Viktor hangjára, hogy belesajdult a karom.

– Igen, elnézést, nem lehetek valami szórakoztató társaság. Nagyon szép kis település.

– Valóban, és az egyik kedvenc helyemet még nem is látta.

– Nocsak, és megmutatja?

– Még nem döntöttem el. Oda csak a harmadik randin szoktam elvinni a lányokat.

Ahogy ezt kimondta, zavart csend támadt. Nem tudtam volna eldönteni, ezúttal melyikünk lepődött meg jobban. A hallgatás túl hosszúra nyúlt, így kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Nem fog szárnyra kelni a pletyka, ha kettesben látják egy idegen nővel?

– Idegennel, ismerőssel, az itt mindegy, sőt, tulajdonképpen az is, hogy látnak-e valakivel vagy csak elképzelik.

Mindezt vigyorogva! Hihetetlen.

– Nem idegesíti?

– Ha itt valakiről nem pletykálnak, az azt jelenti, hogy szerintük az illető kívülálló. Higgye el, egy ilyen helyen jobb szóbeszéd tárgyának lenni, mint idegennek. Legalábbis, ha hosszútávra tervez az ember.

– És maga nyilvánvalóan otthon van itt.

– Ezt úgy mondja, mintha maga hontalan lenne. Tényleg, honnan vetődött erre?

– Budapesten éltem.

– Ideköltözött valahová a közelbe?

– Nem egészen. A helyzet az, hogy nincs még hol laknom. Ezért is akartam minél hamarabb továbbállni, hogy szállást kereshessek. De a lánya…

– Sajnálom, ha miattunk kényszerült maradásra. Úgy értem, nyugodtan mondhatott volna nemet neki, nem egy hisztis gyerek, biztosan megértette volna.

– Nem, félreért. Viktória elvarázsolt, egyszerűen nem tudtam visszautasítani. És nagyon jól tudja, hogy nem csak Viki miatt maradtam, maga is közrejátszott.

Bár nem szántam semmi mögöttes tartalmat a kijelentésnek, mégis éreztem, hogy elpirulok. Persze, ezt neki észre kellett vennie, különben nem lett volna elég kínos. Természetesen összevissza locsogás lett a mondandóm vége.

– Úgy értem, a karom miatt, elvégre maga az orvosom. Nem akartam másik orvost. Nézze, nem vagyok az a könnyen kitárulkozó típus, viszont maga már úgyis látott félig kábultan, eszméletlenül, eszméletlenül kiakadva és…

– Meztelenül.

Blazírt ábrázata nemhogy tompította, inkább fokozta a kijelentés súlyát. Ha abban a minutumban elsüllyedek, az is késő lett volna.

– Ó, te jó szagú Úristen.

– De, mint az orvosa, ezt ne felejtse el – szúrta közbe gyorsan.

– Na persze, hiszen a maga praxisában mindennapos, hogy meztelen nőket lát.

– Ezt éppen nem állítanám. Hízelgő a feltételezés, de őszintén szólva, több mint egy éve nem praktizálok meztelen nők közelében.

Már megint az a vigyor, ami bár pimasz jókedvet sejtetett, a szemét valahogy homályban hagyta. Ez el is vonta a figyelmemet a tényről, hogy épp szégyenhalni készültem.

– Khm. Talán jobb lenne, ha témát váltanánk, mert ez a beszélgetés lassan kezd felettébb kínossá válni.

– Csak, ha hagyjuk. De igaza van. Az jutott eszembe, és persze Vikivel is megbeszéltem a dolgot, hogy ha már ide vetődött, akár maradhatna is. Nálunk ellakhatna. Nem akarom megint zavarba hozni, kérem, ne értse félre az ajánlatomat. Tudom, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást, de ha belegondol, egy főbérlőt sem ismer jobban az elején. Ráadásul állást is kínálnék.

– Hé, hé, szünetet kérek. Egy órája még szó nem volt arról, hogy bárminemű munkaerőt keresne, én pedig megközelítőleg sem értek az állatokhoz, pláne az orvoslásukhoz.

– De Vikihez annál inkább. Máris megkedvelte magát. – Kivéve, amikor megpusziltam az apukáját, gondoltam. – Sokkal több odafigyelést igényelne, nekem pedig éppen, hogy egyre kevesebb időm van. A közelben praktizáló kolléga nemrég jelentette be, hogy visszavonul, a község úgy döntött, nem finanszírozza tovább az ottani rendelést, magánpraxisban pedig nem érné meg, így megszűnik a rendelő. A körzetem jócskán kibővült, ami a vártnál sokkal több munkát ad. Most ugyan épp volt néhány nyugodt napunk, de ez újabban nagyon ritka. Amikor összefutottunk, akkor is éppen a faluszéli lovardából tartottam haza, jóval takarodó után. Jó lenne, ha valaki vigyázna ilyenkor Vikire. Valaki, akit kedvel, és aki megérti. És legalább magán, akarom mondani, a karján tarthatnám a szemem.

Egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Egyrészt őrültségnek tűnt az ötlet, másrészt válasz volt az imáimra és megoldás az összes aktuális problémámra.

– De hiszen csak most ismertek meg, és maga rám bízná a lányát?! Ezt a sebet akár bankrablás közben is szerezhettem, sorozatgyilkos is lehetnék!

– Igen, erre én is gondoltam. Ez volt az első, ami beugrott magáról.

– Ne vicceljen, ez komoly dolog.

– Az bizony, tudom, halálosan komoly.

Ahogy ott bólogatott mellettem, bizonygatva, hogy ő most éppen abszolút felelősségteljes döntést hoz, átgondolva minden eshetőséget, és valójában már régen lekérte az aktámat az FBI-tól, sőt egy magánnyomozót is a múltamra uszított, átcikázott rajtam az érzés: ez a pasi kell nekem. Nem tudom, honnan jött, lelkem melyik eldugott zugából, de hirtelen úgy éreztem, Zoli már csak emlék, annak is halovány, sőt, meg sem történt. És éppen erre a gondolatfoszlányra volt szükségem, hogy magamhoz térjek.

Önkéntelenül az államhoz nyúltam, ahol kezdett halványulni a hat nappal ezelőtti rettenet egy enyhébb következménye. Minden nap láttam a tükörben, de nem akartam tudomást venni róla, pláne Zolival összefüggésbe hozni, mégsem tudtam elhitetni magammal, amit valószínűleg Viktor gondolt, hogy az is a baleset nyoma. Viktor és a lánya ideig-óráig elűzték a gondjaimat, de attól azok még léteztek.

Másrészt viszont, ha már úgyis állás, szállás és orvos kell, miért ne lehetne mindez egy helyen? Egy olyan helyen, ami már önmagában is gyógyírként hat rám.

Viktor figyelt. Nem vettem észre, mikor hallgatott el, de zöld foltokkal tarkított mogyoróbarna szeme engem fürkészett és le mertem volna fogadni, hogy minden rezdülésemet értelmezte.

Nem ismertem őt. Ez a csapda kétoldalú, akár ő is lehet sorozatgyilkos, furcsamód mégsem a magam biztonsága miatt aggódtam, hanem érte és Vikiért, két vadidegenért. Vajon mit árul el ez rólam, arról a nőről, aki alig egy napja szökött meg a férjétől? Nem mondhatnám, hogy Zoli mellett olyan fényesen vizsgáztam volna emberismeretből, erre mit csinálok?! Arra készülök, hogy rábízzam magam egy ismeretlenre. Sőt, már meg is tettem.

– Olyan ez, mint a lovaglás… – mormoltam magam elé, de csak akkor tudatosult bennem, hogy hangosan is kimondtam, amikor Viktor felvonta a szemöldökét. – Ha leesel, minél hamarabb vissza kell szállnod a nyeregbe, különben egész életedben félni fogsz – fejeztem be magamban gyorsan a gondolatot, amolyan megerősítésként.

– Rendben, benne vagyok.

– Biztos? Nem kell azonnal választ adnia. Szépen megvacsorázunk…

– Viktor, ha most nyújtani kezdi, mint a rétestésztát, a végén még meggondolom magam. Persze a részleteket tisztáznunk kell, de mindenképp érdekel az ötlet.

Elnevette magát az őszinteségemen, miközben könyökömet megfogva beirányított egy rövidke, virágágyásokkal tarkított mellékutcába.

Újabb riposztra készültem, de bennem rekedt, mert hirtelen úgy éreztem, megfordul velem a világ.

– Viktor…

– Igen? Rosszul van?

– Egy kicsit szédülök, le kell ülnöm.

Úgy ahogy voltam lezuttyantam a következő kerítés betonperemére, fejemet a barna leceknek döntöttem és csukott szemmel vártam, hogy megálljon a körhinta.

– Ö, Petra?

– Nem érdekel a ruhám.

– Az engem se túlzottan, a testi épsége annál inkább. Jobb lenne, ha felállna onnan, mielőtt a mi aranyos kis Etnánk újabb munkát adna nekem.

Még fel sem fogtam a szavai értelmét, már álltam is, köszönhetően egy erős kéznek, ami megmarkolta a csuklómat és szó szerint felrántott. A lendülettől Viktor mellkasának estem, de hogy a heves szívdobogás ennek volt-e köszönhető vagy a hátam mögött felharsanó veszett csaholásnak, azt nem igazán tudtam megítélni. A házban történtek után éltem a gyanúperrel, hogy mindkettő szerepet játszhatott. Szinte kontrollálhatatlan reakciókat váltott ki belőlem, szó szerint sokkszerűen hatott rám, ami elég zavarba ejtő volt. Viktor ugyan özvegy, de én férjnél vagyok, a fenébe is! Ám úgy tűnt, ez a testemet és az érzékeimet nem igazán érdekelte, Viktor közelsége annál inkább.

Olyan hirtelen léptem hátra, hogy ha nem ragadja meg ismét a karomat, sajnos ezúttal mindkettőt, elvágódom. Felkiáltottam a fájdalomtól, mire ő is ugrott egyet, mindkettőnket a földre döntve. Közben persze rájött, mi történt, és hogy megóvjon, úgy fordult, hogy ő kerüljön alulra, engem biztonságosan megtartott két ölelő karja. Az egész egy másodperc törtrésze alatt lezajlott, mire észbe kaptam, végignyúlva hevertem a testén. Az iménti felismerés és gondolatsor után ez minden volt, csak kellemes nem, főleg, mivel a karomban robbanásszerűen felerősödő fájdalom lüktetése egész az agyamig hatolt. Jobb híján, igyekeztem minél hamarabb felkászálódni róla.

Kívülről nézve az egész eléggé burleszkes lehetett, körülöttünk többen is megálltak bámészkodni. Úgy tűnt, a falusiak a lemenő nap fényében éltek közösségi életet. Legalább négy pár lábat számoltam meg, míg nagy nehezen lemásztam Viktorról, és hamarosan csatlakozott hozzájuk Viki kis cipellője is, egy hasonló méretű, de fiúsabb kivitelű lábbeli kíséretében. Nem akartam felnézni a rajtam nevetőkre, ehhez kellő ürügy volt, hogy sűrű csillaghullás zajlott a szemhéjam mögött, szememet pedig visszatarthatatlanul elöntötték a könnyek.

– Jó estét, Viktor, segíthetünk?

– Kösz, Barbi, de inkább csillapítsd le Etnát, mielőtt szívrohamot kap. Nos, Viki, jó, hogy jössz. Jól szórakoztatok a nagyival, mehetünk haza? Azt hiszem, Petrának bőven elég volt ennyi izgalom mára.

Mire ő is felállt és hozzám fordult, már szó szerint sírtam a fájdalomtól.

– Nagyon sajnálom, megfeledkeztem róla, reflexből elkaptam a sérült karját is. Jobb lesz, ha gyorsan hazamegyünk, hogy ellenőrizzem.

Ha megszólalok, felzokogok, így inkább megmaradtam egy összeszorított fogú biccentésnél.

Negyed órán belül a konyhaasztalnál ültem. Viktor fölém hajolva vizsgálgatta a karomat, míg Viki ugrásra készen állt, hogy adogathassa neki a szükséges eszközöket. Hagyta, hogy segítsen neki, ami a kislánynak láthatóan fontos volt, de közben most is gondoskodott róla, hogy végig takarja előle a sérülésemet. Megható volt figyelni összeszokott kettősüket.

– Az lesz a legjobb, ha beadok egy fájdalomcsillapítót, éjszakára úgyis javasoltam volna, és a jegelést sem hagyjuk abba, ha tud tőle aludni. Nem történt nagyobb baj, de el tudom képzelni, milyen fájdalmas lehetett. Tényleg nagyon sajnálom.

– Ügyetlen voltam, nem maga tehet róla.

– Nos, ezen nem fogunk összeveszni. De így legalább eszembe jutott, hogy felhívjam a figyelmét néhány dologra. Továbbra is érvényben van a nyugalmi szabály, minél kevesebbet mozgatja a karját, annál jobb. Negyvennyolc óráig még ne érje víz, utána is csak tiszta langyos vízzel öblítse le, de ne áztassa. Az esetleges sárgás váladéktól nem kell megijedni, de ha más szokatlan dolgot tapasztal, elszíneződött nedvedzést, érzéketlenséget, azonnal szóljon. Ja, és vigyázzon, nehogy beüsse, különben bevérezhet. Majd én is igyekszem – tette hozzá fanyar humorral.

– Igenis, Dr. Doolittle.

Viki megrángatta apja ingét, fogalma sem volt kiről beszélek.

– Dr. Doolittle egy filmbeli állatorvos.

Felháborított ez a minden lényeget nélkülöző, elnagyolt tájékoztatás.

– Egy nagyon vicces állatorvos, aki beszél az állatok nyelvén.

Viktor csak rám hunyorított, Viki azonban értékelte a többlet információt és azonnal kérte, nézzük meg a filmet. Upsz, csak nem egy újabb gyereknevelési kérdésbe tenyereltem bele? Szerencsére erről szó sem volt. Megegyeztünk, hogy másnap mozizunk, míg az apukája dolgozik.

– Ez egy nagyon jó végszó volt, Petra. Elmondjuk neki?

– Mit?

Értetlenül néztem rá, amit ő felettébb mulatságosnak talált, de végül inkább Vikihez fordult.

– Képzeld, kicsim, Petra beleegyezett, hogy velünk marad és vigyáz rád, amikor én nem vagyok itthon. Íme, az új bébiszittered! – mutatott rám színpadiasan.

Viki lendületből a nyakamba ugrott volna, ha Viktor el nem kapja.

– Óvatosan, szélvész kisasszony! Neked is adok ám feladatot, ha már itt tartunk. Felügyelned kellene a beteget, hogy betartja-e az orvosi utasításokat, menni fog?

Viki lelkes bólogatása ásításba fulladt, ezért rövidre zártuk a társalgást, megvacsoráztunk, és én végignézhettem vendéglátóim meghitt esti szertartását.

Amíg azt figyeltem, Viktor hogyan fürdeti, fésüli és parancsolja ágyba a kislányát, eszembe jutott, Zoli vajon milyen apa lett volna. Megrázkódtam a lehetőségre. Egyetlen hét elég volt, hogy lássam, a két férfi ég és a föld. Nem mondhattam, hogy ismerem bármelyiküket is, főként a Zolival történtek tükrében, de abban biztos voltam, össze sem lehet őket hasonlítani. Ahogy abban is, hogy ennek ellenére sokszor meg fogom tenni a közeljövőben – íme, az emberi természet.

Jeleztem Viktornak, hogy az esti mesét lent várom meg, és magára hagytam apát és lányát.

Hihetetlen, rövid időn belül hogy meg tud változni minden, nem csak a körülmények, de maga az ember is. Én az utóbbi időben úgy viselkedtem, akár egy szélkakas – arra fordultam, amerre a szél fújt. Nem egészen egy évvel ezelőtt egy váratlan, földrengésszerű szerelem hatására végleg megszakítottam a kapcsolatot a szüleimmel, néhány hónap leforgása alatt önálló, határozott nőből ágyassá és háztartásbelivé degradáltam magam, felmondtam a munkahelyemen és önként és dalolva vállaltam a házasságot, ami többek szerint eleve halálra volt ítélve. A mindössze kilencven napja köttetett boldog nász óta pedig egy senki lettem. A családom után a barátaimtól is eltávolodtam, Zoli tárgyként kezelt, és én is selejtes robotként gondoltam magamra, aminek hiba csúszott a programozásába.

Nem is olyan régen még kitartó, erkölcsileg szilárd nőként jellemeztem volna magam, jelen pillanatban azonban ott tartottam, hogy fogalmam sem volt, ki vagyok, mi vagyok. Nem volt kellemes gondolat.

A vállamra nehezedő kéz kis híján kiugrasztott a bőrömből, és azon vezettem le a feszültséget, aki kéznél volt.

– Magának az az életcélja, hogy kórházba juttasson, vagy ez csak egy perverz hobbi?! Mi a jó büdös francért ijesztget folyton?!

Ahogy szembefordultam Viktorral és megláttam meghökkent ábrázatát, rájöttem, hogy az arcom csupa maszat az észrevétlenül kiszökő könnyektől. Már csak az hiányzott, hogy ő is kész roncsnak lásson, végképp elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Kitört belőlem a zokogás, de hiába próbáltam elfordulni, nem engedte. Minden hadakozásom ellenére magához vont, átölelt és ringatni kezdett, mint egy kisgyereket. Hajamat simogató keze, semmiségeket mormoló, vigasztaló hangja és testének férfias illatú melege meg kellett volna, hogy nyugtasson, ehelyett csak rontott a helyzeten. Görcsösen rázkódtam a karjában és azt kívántam, bár meghaltam volna abban a majdnem balesetben.

– Bármi történt, nem lehet ilyen szörnyű. És már vége, nem igaz?

Noha biztos voltam benne, hogy nem rendelkezik a gondolatolvasás képességével, és ez csak a helyzetnek szólt, mégis szíven ütött. Nem tudtam megszólalni, a levegő csak szaggatott időközönként jutott a tüdőmbe, a légcsövem görcsbe rándulva próbálta elvégezni a feladatát, így a valószínűleg amúgy is költőinek szánt kérdés, megválaszolatlan maradt.

Kis idő után, vonakodva bár, de elhúzódtam tőle. Meg sem próbáltam rendbe hozni magam, hiábavaló próbálkozás lett volna. Kézfejemmel letöröltem a szemem, ujjaimmal beletúrtam összekócolódott hajamba, és mindvégig makacsul kerültem a pillantását.

– Ne haragudj, nem szoktam túl gyakran síró-pityogó hisztérikává változni, de úgy tűnik, az elmúlt napok eseményei ezt hozták ki belőlem. Jól gondold meg, ezek után is rám akarod-e bízni a lányodat, még visszakozhatsz.

Igyekeztem mosolyogni az elhüppögött szavak közepette, de nem igazán sikerült.

– Sírj csak nyugodtan, nálam okosabbak szerint is jót tesz.

– Te sírtál? Amikor meghalt a feleséged?

Azt hittem, nem válaszol, csak meredt maga elé, de végül mégis rám nézett.

– Igen. Ez történt, elveszítettél valakit?

– Nem, senki… – Majdnem azt mondtam, senkit nem veszítettem el, de ez a világ legnagyobb hazugsága lett volna. Mindenkit elveszítettem, beleértve önmagamat is. – Senkim nem halt meg.

Nem volt zavaró a csend, ami közénk telepedett, inkább várakozásteli.

Más, ha elhal a beszélgetés unatkozni kezd, félrenéz, más elfoglaltságot keres, ő ellenben továbbra is engem figyelt. Percekig farkasszemet néztünk egymással, tekintete kíváncsi volt ugyan, de nem tolakodó, érzelmek kavarogtak benne, de egyik sem volt bántó. Nem éreztem a szokásos késztetést, hogy megszakítsam a szemkontaktust, szavak nélkül meséltem neki. Hogy megértette-e, az majd elválik.

– Nem akarsz beszélni róla, ugye?

– Nem, nem igazán.

Bólintott és a konyhába sétált. Követtem a mozgását, néztem, ahogy sört töltött magának, nekem pedig odahozott egy pohár narancslevet és bocsánatkérő mosoly kíséretében átnyújtotta.

– Ezen kívül, jelenleg csak víz van itthon, ami alkoholmentes.

– Tökéletes, köszönöm.

– Mit szólnál egy feszültség levezető filmhez?

Letettem a poharamat az öreg fenyőfa asztalkára, majd vigyázva a karomra, bekucorodtam a kanapé sarkába. Fejemet kényelmesen a karfára fektettem, és bágyadtan felmosolyogtam rá.

– Nagyon helyes, ezt már szeretem.

Leült az átellenes oldalra, kinyújtotta hosszú lábait és nyomkodni kezdte a távirányítót. Végignéztük szinte az összes csatornát mire talált egy olyat, amin épp kezdődött valami. A címe alapján nem a könnyű kis semmiségek kategóriájába tartozott, ennek ellenére egyikünk sem mozdult. Otthonos érzés volt elvackolódni vele a nappaliban és semmit nem csinálni.

Hamarosan éreztem, hogy le-lecsukódik a szemem, bár még viszonylag korán volt. A sok gyógyszer, biztosan azok álmosítottak el, és a televízió duruzsolása.

A padlón ott csúfoskodott a fehér szőnyegből maradt rongycsomó, a parketta azonban véres volt, ahogy a vitrines szekrény ajtajának üvegdarabjai is szétszóródva hevertek a földön. Zoli a rendetlenség közepén állt és csak nézett. Hideg, szürke tekintete barátságtalanul vándorolt végig a szobán, mielőtt megállapodott a néhai szőnyegen. Rám mosolygott, de olyan gyilkos mosollyal, ami akár tömegpusztító fegyvernek is beillett volna. Lassan, komótos léptekkel közeledett, én pedig addig hátráltam, míg neki nem ütköztem a konyhapultnak.

Ekkor felkacagtam, felpattantam a pultra, a kezemre támaszkodtam és az ujjammal csalogattam még közelebb.

– Gyere, most elfogyaszthatod a desszertet.

– Mit csináltál anyám szőnyegével?! És mire véljem ezt a rendetlenséget?!

Fölém tornyosult, én mégsem riadtam meg. Tenyeremmel végigsimítottam a mellkasán, ujjaimat becsúsztattam az inge alá.

– Ó, az nem én voltam.

– Hát ki?

– Nem tudom, nem ismerem. De most nem akarok róla beszélgetni.

Felegyenesedtem, letoltam a válláról az inget és csak nevettem, míg meg nem fájdult az állkapcsom, a torkom, a fejem, mindenem. Felemeltem sértetlen jobb karomat, és a kezemben szorongatott konyhai kést, majd őrjöngve lesújtottam.

Hajóban ringatóztam. Puha ajkak súrolták a számat, hűvös, levendulaillatú lepedő simult alám. A meleg beburkolt, míg az arcomat lengedező szellő cirógatta. Kellemes csend vett körül, egyedül voltam, mégsem magányosan.

Folytatása következik!