2013. május 25., szombat

ZOE – 18. rész

Emberismeretből egyes

Éles fényben és szúrós fertőtlenítőszagban fürödtem, édesanyám pedig lágy hangon Brahms altatóját énekelte.
Ez csak álom – figyelmeztettem magam.
Valami halkan pittyegett és zúgott. A fülemen kívül több gép is ezt tette, de azok villogó fényekkel, monitoron szaladgáló jelzésekkel is kiegészítették a hanghatást. A torkom kapart, rettenetesen hasogatott a fejem és nyilallt a fülem, mintha tűkkel szurkálták volna. A körhintát sem ártott volna már leállítani. Szólni próbáltam, de csak halk nyöszörgésre futotta. Ritka hülye álom.
Amikor sikerült kicsit elfordítanom a fejem, megláttam anyám mosolygó arcát. Olyan jól esett ez a nyilvánvaló hallucináció, hogy a világ minden kincséért sem mozdultam volna meg, nehogy eltűnjön. Évek óta nem érzett nyugalom és melegség árasztott el.
– Végre felébredtél.
Önkéntelenül pislogtam egyet, mire édesanyám képe szertefoszlott, tán még az eddiginél is zavartabb és nyomorultabb tudatállapotban hagyva.
Jobb híján a hang irányába fordultam. Örülnöm illett volna a megkönnyebbüléstől sugárzó arc tulajdonosának, engem mégis szinte földbe döngölt a csalódottság. Lehunytam a szemem és mire újra felnéztem, már képes voltam viszonozni a mosolyt – legalábbis megpróbáltam.
– Szia, Becky. – A torkomhoz kaptam a károgás-szerű hang hallatán.
– Jó reggelt, Csipkerózsika, éppen ideje volt. Várj, adok egy korty vizet, biztos szomjas vagy. – Felállt, megtámasztotta a hátamat és az éjjeli szekrényről elvett poharat óvatosan a számhoz emelte.
Igaza volt, nagyon jól esett a víz kiszáradt torkomnak, a finom zöld illat pedig, ami a bőréről, ruhájáról szállt felém, talán még annál is jobban a lelkemnek – gyermekkorom szép emlékeit idézte.
– Hogy kerülsz ide? Ne, várj, én hogy kerülök ide?! – Hangom egy oktávval megugrott a rémülettől, amikor bevillant néhány emlékkép a raktárról, de az még jobban kiborított, hogy fogalmam sem volt, azóta mi történt. – Cathy… Hol van Cathy?!
– Mi az, hogy hogy kerülök ide?! Na, köszönöm szépen, már meg se látogathatom a legjobb barátnőmet? – Megjátszott felháborodásával talán megnyugtatni akart, de én csak még idegesebb lettem, ahogy múltak a másodpercek és ő nem mondott semmi lényegeset. Ez valószínűleg meg is látszott rajtam. – Cathlyn jól van – nyugtatott meg sietve. – Keith hamarosan behozza, de most én voltam a soros.
Ezek szerint Keith is jól van. Fellélegeztem, de nem nyugodtam meg teljesen. Addig nem, amíg nem láttam a saját szememmel, hogy Cathynek kutya baja.
– Soros? Miben voltál soros? – kérdeztem zavartan. Kezdtem visszanyerni az eredeti orgánumomat.
– Ó, természetesen a virrasztásban – felelte, mintha ez valóban magától értetődő lenne. – Felváltva ültünk az ágyadnál, még Daniel és Helen is, és lestük, mikor méltóztatsz végre magadhoz térni. Remélem, tudod, hogy a frászt hoztad ránk. Három teljes napig aludtál. A dokik azt mondták, nincs fizikai oka, de te egyszerűen megmakacsoltad magad…
Szavai tompa zúgásba vesztek. Három nap! Ismét csak egyetlen kérdés járt körtáncot a fejemben – az sem éppen versenytempóban.
– Cathy…
– Cathy jól van, nyugi! Imádnivaló kiscsaj! – Olyan hévvel kezdett beszélni, hogy mondandója fele elveszett valahol a köztünk lévő fél méteres távolság, illetve sokkal inkább agyam útvesztőinek ködében. – Daniel rajong érte! Amióta megismerte, kijelentette, hogy három kislányt szeretne.
Csak mondta-mondta és ez egyre gyanúsabbá tette. Kényszerítettem magam, hogy a szavak mögé lássak. Valahogy másnak tűnt, komolyabbnak, holott az elhangzottak alapján repdesnie kellett volna. Pillantása bejárta a takaróm minden négyzetcentiméterét, a virágcsokrokat, a műszereket, és tuti meg tudta volna mondani, hány kő van a fülbevalómban, de a szemembe egyszer sem nézett.
– Haragszol rám valamiért?
A mondat közepén félbehagyta a beszámolót és rám meredt.
– Megőrültél, már miért haragudnék? – Megdöbbenése igazinak tűnt. – Igaz, nem esett jól, hogy titkolóztál, de valahol örülök is neki, ha azt veszem, mi minden történt veled mostanában. – Elhallgatott, fejét leszegve ült pár pillanatig mielőtt újra rám nézett volna. – De az jobban bánt, hogy nem vettem észre, hogy segítségre van szükséged. – Ettől köpni-nyelni nem tudtam. – Milyen barát az olyan, aki nyugodtan vásárolgat, randizgat, mi több, élete legboldogabb napjait éli, miközben a barátnőjét halálos veszély fenyegeti. Még arra sem jöttem rá, hogy nem Zoénak hívnak… – Na, itt szakítottam ismét félbe.
– Elfelejted, hogy én nem akartam, hogy tudj az álnévről, a többiről már nem is beszélve. Én igenis örülök neki, hogy nem jöttél rá, mi folyik körülöttem. Akkor még érted is aggódhattam volna, és gyötörhetett volna a bűntudat. Az pedig kifejezetten boldoggá tesz, hogy boldog vagy. Inkább erről mesélj, ahelyett hogy hülyeségeken rágódsz.
– Óó, meg fogod te még bánni ezt a kérést – viharzott be Cathy a szobába és kuncogva elhajolt Becky játékos legyintése elől. – Végre felébredtél! Mondjuk, kicsit sajnálom. Szívesen megnéztem volna, ahogy a herceg életre csókolja Csipkerózsikát.
Rá sem ismertem. Vidám volt és cserfes. A haja már nem meredezett szanaszét, valaki ügyesen csinos frizurát varázsolt össze-vissza lenyírt tincseiből. Szavai is azonnal értelmet nyertek, amint Keith félszeg mosollyal belépett az ajtón.
– Üdv ismét köztünk. – Megállt az ágyam mellett, majd pillanatnyi habozás után lehajolt és apró csókot nyomott a számra.
Mindenkit elraboltak az Ufók – mással nem tudtam magyarázni a gyökeres változást, amin átmentek.
– Mi most lemegyünk a büfébe, igaz, Cathy? – Becky mókásan a húgomra rebegtette a szempilláit, mire ő nevetve felpattant és az ajtó felé indult.
– Igen, igen. Mit szeretnél enni? Ugye nem megint áfonyás muffint?
– Ne! Cathy, sze… – de már be is csukta maguk után az ajtót. – …retnék beszélni veled – fejeztem be csüggedten a mondatot.
Ez már tényleg sok volt. Hitetlenkedve megráztam a fejem, hátha ezúttal tényleg felébredek. Keith halk nevetése juttatta eszembe, hogy még mindig ott áll az ágyam mellett. Végignéztem rajta, de semmi jelét nem láttam komolyabb sérülésnek, igaz, a jobb karját kicsit mereven tartotta. Ezúttal teljesen snassz, hétköznapi pólót viselt.
– Szia, jól vagy? – szólaltam meg végül.
– Ezt nekem illene kérdeznem tőled , hiszen te fekszel kórházban. De, köszönöm, most már jól vagyok. És te?
– Fogalmam sincs – grimaszoltam. – Mi történt?
– Későn értem vissza. Rocky… – Már a név hallatán is elsápadtam. Elakadó lélegzetem, felpörgő pulzusom veszett sípolásra késztette az egyik gépet, mire ijedten elhallgatott. – Fáj valamid? Hívom az orvost.
Elkaptam a kezét, mielőtt elfordulhatott volna, de a mozdulatra tényleg éles fájdalom nyilallt a karomba.
– Nem, semmi baj, folytasd. – Igyekeztem magamban tartani a kikívánkozó, keserves nyögést, nehogy még jobban elijesszem.
Eszembe jutott, hogy legutóbb nem rajongott túlzottan az érintésemért, ezért el akartam húzni a kezem, de nem engedte. Összefonta az ujjainkat és letelepedett az ágyam szélére.
– Nem tudtam megakadályozni, túl későn értem oda – ismételte.
Szavait főleg a kezeinkhez intézte.
– Kezdhetnénk kicsit korábbról? Mondjuk onnan, hogy elmentetek Cathyvel.
Erre már rám nézett, és lassan beszélni kezdett.
– Úgy gondoltam, valahol a közelben biztonságba helyezem, és visszamegyek hozzátok. Szerencsére volt annyi előnyünk, hogy ezt meg is tudtam tenni, de Jon a raktárhoz vezető úton várt rám. Megint fogócskáztunk egy kicsit. – Fintorgott egyet, bár én biztos voltam benne, hogy ezt a „fogócskát” sem élvezte kevésbé, mint az előzőt. – Ezúttal ő is motorral volt. Eltalálta a karomat – Felszisszentem, mire megszorította a kezemet. –, de szerencsére jobban lekötötte a figyelmét a száguldozás, mint a céllövészet. Az lett a veszte, hogy utánozni akart. Valami felhajtóról átugrattunk egy árkot, de rosszul ért földet. Autóval jobban járt volna. – Előbújt belőle a régi Keith, elégedett mosolyra görbült a szája, de egy másodperccel később, újra elkomorult. – Mire visszaértem, már javában állt a bál. Chris utólag elmondta, hogy amikor Rocky elkapott téged, amint tudott utánatok ment. Lelőtte Rockyt és látta, ahogy az apád elrohant. Aztán megjelent Luis és elvonta a figyelmét. Amikor odaértem, Rocky a földön feküdt, te pedig céltalanul négykézlábaztál. Túl messze voltam, hogy megakadályozzam. Próbáltalak figyelmeztetni… Rád lőtt, de a közelben álló villás targonca gáztartályát találta el, a második golyó is célt tévesztett, viszont belobbantotta a kiömlő gázt. Dermesztő volt, ahogy kitört a tűzcsóva, mint valami lángszóróból, hogy a következő pillanatban beszippantsa a palack, életemben nem láttam még ilyet. A robbanás még engem is földhöz vágott, az volt a szerencséd, hogy te már ott voltál. Kihoztalak, mielőtt az egész raktár lángba borult.
– Apa?
– Nem láttuk kijönni. A tűzoltók hat holttestet találtak, szóval… Sajnálom.
– Ne tedd, én sem teszem. – Igazat mondtam, nem éreztem semmi mást, csak megkönnyebbülést.
Pillanatnyi döbbent csendet követően elvigyorodott, habár a szeméig nem ért el ez a fene nagy vidámság: – Ötre emelkedett az életmentéseim száma.
– Hogyhogy?
– A negyedik az volt, amikor motorral kellett menekülnünk az öbölből.
– Erről jut eszembe, Chris és Rachel jól vannak?
Felpattant és hirtelen úrrá lett rajta a tenni akarás.
– Hozok neked még egy kis vizet. Kérsz esetleg fájdalomcsillapítót? Szólhatok a nővérnek…
– Keith!
– Tessék, mit kérdeztél? – Hiába színlelt figyelmetlenséget, átláttam a szitán, és rossz előérzetem volt, nagyon rossz.
– Rachel és Christian…
– Ja, igen. Chris jól van, fizikailag legalábbis, de Rach…
– Nem, az nem lehet! Mondd, hogy életben van! – Nem halhatott meg, az nem lehet!
– Életben van, de az orvosok szerint válságos az állapota.
Elárasztott a megkönnyebbülés, ezért nem törődtem a vészcsengővel, amit Keith üresen kongó hangja szólaltatott meg a fejemben.
– Látnom kell! Őt is itt kezelik?
Már a mondat felénél elkezdtem lerángatni magamról a takarót, de ennél nem is jutottam tovább, mert Keith megállított.
– Sajnálom, van még valami, ami nem fog tetszeni, de sajnos igaz. – Kivárt egy pillanatot, amitől felállt a hátamon a szőr. – Rachel volt Follow informátora.
Egyszerű, tömör kijelentésének értelme elsőre el sem jutott a tudatomig, kellett vagy két perc, mire felfogtam, mit is mondott. Megpróbáltam az érzelmeknél hathatósabb érveket is felsorakoztatni Rachel mellett, felidézve és elemezve az utóbbi napok minden percét, de sajnos meg kellett állapítanom, hogy agyilag nem vagyok éppen a helyzet magaslatán. Feladtam a hiábavaló próbálkozást és belekapaszkodtam egy élénkebb emlékfoszlányba.
– Az lehetetlen, ő nem tenne ilyet, és Follow sem úgy viselkedett vele, mint akinek a zsebében van.
– Nem is az idősebb Followról beszélek.
Bevillant David dühtől eltorzult arca.
– De hiszen David majdnem lelőtte.
– Pontosan, mert Rachel ki akart szállni.
– Ezt nem hiszem el.
Letéptem magamról a különböző érzékelőket, ismét vészjeleket csiholva a szobában lévő szerkentyűkből, rátámaszkodtam az infúziós állványra és megcéloztam az ajtót.
Keith látta az elszántságomat, így amikor egy nővér erélyesen az utamat állta, a segítségemre sietett. Meggyőzte a pitbull természetű asszonyságot, hogy addig nem nyugszom meg, amíg nem láthatom a barátnőmet, és megígérte neki, hogy végig mellettem marad. Végül egy ital-automatánál mégis lemaradt, hogy kettesben lehessek Rachellel.
Az üvegajtón keresztül látott viaszsápadt arc, a testét körbekígyózó különböző csövek és az ágya két oldalán felsorakoztatott géppark futurisztikus látványt nyújtott. Chris volt az egyetlen „emberi” a szobában, már ha annak mondható egy szobormerevséggel üldögélő, csendben könnyező férfi, aki látszólag magában beszél.
Megreguláztam remegő lábaimat, nagy levegőt vettem és bekopogtam. Chris úgy kapta felém a fejét, mintha legalábbis petárdát robbantottam volna. Amikor felismert, vonásai ellágyultak, már-már mosolyra fakadt, felállt és kisietett hozzám. Ölelésével majdnem kibillentett amúgy is ingatag egyensúlyomból.
– Istenem, Zoe, de örülök neked! Jól vagy?
– Nem használnám ezt a nagyzoló kifejezést, de megvagyok. És te? Hogy viseled? Rach jobban van már?
Kicsit elhúzódott és a szemembe nézett – azonnal tudtam, hogy most jön a fekete leves. Az egyébként élénk tekintetét beárnyékoló keserűség láttán majd' megszakadt a szívem.
– Keith elmondta? – Hangja szinte csak suttogás volt, mintha nem merné fennhangon kimondani, mintha a hangos szótól még valóságosabbá válna az egész.
– Nem érdekel, mit mondott Keith, én ezt nem vagyok hajlandó elhinni!
– Pedig sajnos kénytelen leszel.
– Nem, a forrásotok téved! – Dühös lettem, hogy ilyen könnyen elhiszik róla ezt a nyilvánvaló hazugságot.
– Zoe, ő maga mondta.
Ezzel a kijelentéssel nem tudtam vitába szállni. A csalódottságtól leeresztettem, akár egy lyukas lufi és megint az állványra kellett támaszkodnom, hogy talpon tudjak maradni.
– Mit… mit mondott? Miért?!
– David megzsarolta. De a történet kicsit messzebbre nyúlik vissza.
– Akkor inkább majd máskor. Bemehetek hozzá?
– Igen, egy látogatót fogadhat egyszerre, addig én kint maradok.
Rachel közelebbről még fehérebbnek tűnt, már-már áttetsző volta a bőre, de amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, felnézett.
– A lovagod mindjárt visszajön. Le kellett kardoznom, hogy kicsit átengedje a helyét. – Biztató volt, hogy gyenge mosolyra húzódott a szája. – Szóval, hogy vagy? Lefogadom, hogy csak azért húzod itt az időt, mert jó a kaja.
Egyik kezét, akár egy lassított felvételen, az arcához emelte és megérintette az orrába helyezett vékony csöveket, majd tehetetlenül visszaejtette karját a takaróra. Arcán ideges fintor futott át, légzése szaggatottá vált.
– Téged vártalak.
Alig hallottam, ezért még közelebb merészkedtem és leültem az ágy szélére.
– Bocs, hogy késtem, de halaszthatatlan pihennivalóm volt. Cathy szerint eloroztam Csipkerózsika szerepét. Neked is ezt kellene tenned, csodákra képes.
Egyre kevesebb erőt éreztem magamban a humorizálásra, ráadásul abban sem voltam biztos, hogy Rachelnek éppen erre van szüksége, így elhallgattam. Kapott is az alkalmon.
– Sajnálom, Zoe.
– Ugyan mit? Én jól vagyok, csak érted aggódunk.
– Én… Follow… – Levegőért küzdött, amivel kis híján a frászt hozta rám. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez nem tréfa dolog, valóban komoly az állapota.
– Ne beszélj, pihenj. Csak látni szerettelek volna, de már megyek is. Holnapra is egyeztetek egy időpontot a titkároddal, rendben?
Amikor azonban odahajoltam, hogy megpusziljam, meglepő erővel markolt a pizsamámba.
– El akarom mondani.
Azonnal tudtam, miről beszél, de nem akartam hallani. Azt akartam, hogy életben maradjon.
A szemében csillogó könnyek győztek meg. Láttam rajta, hogy szüksége van erre a gyónásra, és tartoztam neki ennyivel – segített megmenteni Cathyt. Visszaereszkedtem és vártam. Egy mélynek szánt légvétel után, szakaszosan, néhány szót kapkodó légzésével érthetetlenné torzítva, belevágott a mondandójába.
– Nem ismerted… apám is zsaru volt. Antony Follow velem fenyegette, az életem… információkért cserébe. Csak miattam tette. De ez meg is ölte. Utána… David engem keresett meg. … Fényképeket mutatott, az apja és az enyém. Azt mondta… Nem akartam, hogy kitudódjon, anya belehalt volna. … Hibáztam. Sajnálom. De téged… titeket soha nem árultalak el. … Már előtte végeztem Daviddel. … Esküszöm. … Liz… Ne mondd el Liznek.
Egyre jobban fáradt és én eddig bírtam.
– Liz nem fogja megtudni, ígérem, csak pihenj végre, kérlek.
Könnyes szeme lecsukódott és egyetlen szót mormolt, mielőtt elaludt volna:
– Köszönöm.
Egy percig még hallgattam lassuló, zajos légzését, majd amikor elég erőt éreztem magamban, felálltam, megpusziltam és elhagytam a kórtermet. Chris ugyanott várt, ahol hagytam. Legszívesebben ordítottam volna, ehelyett valami kába állapotban lebegtem, fásultan felelgetve Chris hasonlóan üres mondataira.
– Már nagyon várt. Elmondta?
– Igen, el.
– Minket nem árult el, tényleg segíteni akart…
– Igen, tudom, ezt is mondta. De az édesapátok… Az ő volt?
Chris keze ökölbe szorult, arcán könnyek folytak végig, de nem vette a fáradtságot, hogy letörölje őket, lehet, nem is volt tudatában, hogy sír.
– Nem, azt még az apja tette. Bocsánatot kért a nevében. Follow azzal fenyegette az apját, hogy megöli Rachelt, ha nem segít neki. Amikor nem egyezett bele, másnap Rachel kórházban kötött ki kar- és bordatöréssel. Az apja erre beadta a derekát, de nem sokkal később lelőtték egy razzia során. Rach úgy gondolja, nem lehetett véletlen, szerinte maga az apja intézhette így. – Szeme a távolba révedt, elkalandozott kicsit, de hamar visszatért. – David meg őt zsarolta az apját kompromittáló fotókkal. Információkat kért, de nem ingyen. – Felszisszentem. Pénzért tette volna?! Chris észre sem vette a reakciómat. – Rach belecsöppent az apa-fia rivalizálás kellős közepébe. Ő előre jelezte Davidnek a rajtaütéseket és informálta a megfigyelésekről, David viszont megsúgott neki néhány dolgot az öreg Followról. Tekintve, hogy a rendőrség újabban nem sokat tudott az ügyleteikről, azt kell gondolnom, Davidnek nem az információszerzés volt a fontos, egyszerűen csak borsot akart törni az apja orra alá. Szerintem Rachelt is ez motiválhatta.
Felrémlett előttem a megkínzott rendőr véres arca, de nem szóltam.
Sokáig ültünk ott, hallgatva az osztály zajait.
– Chris, mi történt a raktárban? Úgy értem, én addig vagyok képben, hogy lelőtted Davidet.
– Miután David megsérült, Camilla őrjöngve megjelent és vaktában lövöldözni kezdett, ezért nem tudtunk a segítségedre sietni. Sikerült leterítenem, de sajnos előtte még eltalálta Rachelt. Azt mondta, semmi komoly, keresselek meg inkább téged, hittem neki. Láttam, hogy vérzik, mégis hittem neki, és nem fogtam fel… – Nyelt egy hatalmasat. Tudtam, mire gondol, ugyanarra, amire én is: ha akkor mellette marad és azonnal segítséget hív, talán Rachelnek most több esélye lenne.
– Sajnálom, ugyanakkor köszönöm, megmentetted az életemet.
Nem mondhattam többet, hiába is mondtam volna, csak megfogtam a kezét és tovább hallgattam. Érintésem elszabadíthatott benne valamit, mert váratlanul kitört:
– Nem volt rajta mellény, Zoe, egyszerűen nem vette fel!
Újabb gondolatsor indult útjára a fejemben, ami egyáltalán nem tett boldoggá. Ha Rach nem vette fel a mellényt, az csak egyet jelenthetett. Behunyt szemmel próbáltam küzdeni a rám törő hányinger ellen. Ennyire nem láttam őt?! Fel sem tűnt, hogy küzd önmagával, az meg pláne nem, hogy feladta. Noha néhány perce azt mondtam Beckynek, ne izgassa magát, amiért nem vette észre, hogy baj van, magamat most fel tudtam volna képelni ugyanezért.
Chris gépiessé vált hangja rántott vissza.
– Alig szabadítottalak meg Rockytól, megjelent Luis. A robbanást hallva azt sem tudtam, merre rohanjak, hozzád vagy Rachelhöz, de aztán megláttam, ahogy Keith kifelé igyekszik veled, így visszamentem Rachelért. Amíg a mentőre vártunk, mindent elmesélt. A rendőröknek azt mondta, azért voltunk ott, mert fülest kapott, le akarta ellenőrizni, én pedig nem engedtem el egyedül. Téged, Cathyt és Keith-t kihagytunk a történetből, a tűz valószínűleg úgyis minden nyomot eltüntetett, ha az nem, akkor a tűzoltók.
– De akkor hogyan…?
– Ti ketten szegény, ártatlan civilek vagytok, akiket két menekülő bandatag támadott meg a tengerparton. A helyszínt sajnálatos módon elmosta a dagály. Az érintetteken kívül csak Dick tudott rólatok, őt pedig szélnek eresztettem, miután szavát vettem, hogy amennyiben elkapják, alátámasztja a sztorinkat, mint Rach legjobb és nagyra becsült informátora. Állítólag annyira beleélte magát a szerepébe, hogy azóta félóránként hívogatja a rendőrséget különböző bennfentes információkkal.
– Így nem derült fény a magánakciótokra.
– Igen, Rachelnek hála.
– Jó, így meg tudom tartani az ígéretem. – Chris meglepetten nézett rám. – Megígértem, hogy Elizabeth-nek nem kell megtudnia.
Mintegy helyeslőn rábólintott, de nem voltam biztos benne, hogy teljesen jelen van, már máshol jártak a gondolatai. Amikor újra megszólalt, a hangja elgyötört volt és fáradt.
– Csalódtam benne, de nem akarom elveszíteni, szeretem őt.
A mellkasára simultam és szorosan átöleltem, már amennyire az infúzióm és az erőm engedte.
– Tudom, én is. És téged is, nagyon. Hallod? Szeretlek. Nem vagy egyedül.
Amint ezt kimondtam, egy dobozos üdítő landolt hatalmas csattanással a padlón, beterítve mindkettőnket. Keith döbbenten állt mögöttünk. Azonnal tudtam, mi történt, mit hallhatott, de magyarázkodásra ezúttal sem volt alkalmam, mert a felhangzó éles csipogás és a mellettünk elrohanó fehérköpenyesek meggátoltak benne. Később pedig nem éreztem elég erőt, hogy szembeszálljak Keith előítéleteivel és rágalmaival. 


Rachel halála és Chris őrjöngésig fajuló fájdalma letaglózott. Úgy kellett visszatartani, hogy rá ne rontson az orvosokra. Ez már meghaladta a tűrőképességemet, így Keith-re hagytam a nehezét.
Miután visszatámolyogtam a szobámba, egyszerűen nem bírtam tovább kordában tartani az érzelmeimet. Túl sok volt ez már nekem. Még anyáékat sem gyászoltam meg rendesen, nem beszélve Tináról, erre most Rachelt is elveszítettem. De saját gyászom sötétségén át is tudatában voltam, hogy Chris most nálam is jobban szenved. Behunytam a szemem, és sok év óta először, imádkozni kezdtem. Anyáért, nagyiért, Tináért, Rachelért és Christianért, a fájdalma enyhüléséért.
– Zoe, én nem tudok, és nem is akarok osztozni rajtad.
Annyira váratlanul ért Keith hangja, hogy ijedtemben felsikoltottam. Amikor kinyitottam a szemem, a sikolyból nyöszörgés majd dühös morgás lett. Egyszerűen nem bírtam tovább, a gát átszakadt. Nem törődtem Keith fájdalmas tekintetével, könnymaszatos arcával, még a karján átvérzett pólóval sem – üvöltenem kellett.
– Kifelé!!!
Sütött a szeméből a megbántottság. De még valamit láttam, ami végképp eldöntötte a kérdést. Megvetés suhant át az arcán.
– Ennyire fontos neked? Hogy vagy képes…
– Takarodj! Semmi keresnivalód itt! – A hangom elcsuklott, de nem törődtem vele.
Nem érdekelt, hogy sírni lát, de azt eltökéltem, hogy ezek az utolsó könnyek, amiket miatta ejtek. Hátat fordított, és szó szerint kirohant az ajtón, majdnem fellökve az éppen visszaérkező Beckyt és Cathyt.
– Te meg mit csináltál ezzel a fiúval? – nézett rám elhűlve Becky. – Vagy szegény Rachel miatt ilyen feldúlt?
– Hogy én mit csináltam vele?! – majdnem ordítottam. – Keith egy agyatlan, hülye, barom… – olyan szavakat használtam, amiket talán életemben soha, pláne a húgom előtt, de ha nem mondom ki, felrobbantam volna.
– Utánamegyek – jelentette ki Cathy, és pillantásra sem méltatva otthagyott.
Csak hápogtam a reakciója láttán és féltékenységtől megkeseredett könnyek égették a szememet.
– Meg fogod bánni – szólt Becky halkan, amikor kettesben maradtunk. – Nagyon rendes fiú, és szeret téged.
– Mit tudsz te róla?!.
– Lehet, hogy én semmit nem tudok róla, de te sokat köszönhetsz neki – mondta határozott hangon.
– Ugyan, mit? – kérdeztem gúnyosan.
– Mármint azon kívül, hogy megmentette az életeteket? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.
Kicsit elszégyelltem magam, hiszen kétségtelenül igaza volt, de ez nem változtatott a tényen, hogy csalódtam Keithben, ahogy azon sem, hogy egy seggfej. Kihívó tekintettel feleltem a számon kérő pillantásra és vártam a folytatást.
– Tudod, Cathy isteníti, felnéz rá.
– Ja, azt észrevettem – vágtam közbe keserűen.
– Ne légy féltékeny, csúnya dolog és nincs rá okod. Mióta itt dekkolsz, össze vannak nőve, de ha kérnéd, Cathy gondolkodás nélkül téged választana. Ők ketten mindennél jobban szeretnek téged és bármit megtennének érted.
– Hogy érted, hogy össze vannak nőve? – kérdeztem gyanakodva.
– Hát, mivel én össze-vissza dolgozom, Chris pedig Rachel mellett volt, Keith vigyázott a húgodra. Pszichiátert keresett neki, rendbe hozta a lakásodat… ja, egyébként ott is laknak.
– Elég, hagyd abba! – kiáltottam rá magamból kifordulva. – Rendben, Keith egy szent, Keith-t mindenki imádja! Felfogtam. De akkor magyarázd meg, miért bánik úgy velem, mint valami kurvával, amikor soha nem adtam rá okot! Tudod mit hisz?! Hogy annak ellenére, hogy őt szeretem, a bátyjával is kavarok! Hogy hiheti ezt rólam?!
– Mondtad neki, hogy szereted? Egyébként is, ez csak azt mutatja, hogy nem gondolkodik, ha rólad van szó…
– Ne kezdd te is! Szerintem inkább azt jelzi, hogy nem hogy nem szeret, de nem is ismer! Ha ismerne, eszébe sem jutna, hogy ilyesmivel vádoljon. Nem szolgáltam rá!
– Szerintem nincs igazad! Illetve abban igen, hogy nem szolgáltál rá a dologra, de a többiben tévedsz. A leglényegesebbeket tudja rólad. Hogy önzetlen vagy, önfeláldozó, talpraesett és bátor, bár ő vakmerőségnek nevezte. Tudja, hogy a húgod a legfontosabb a számodra, ezért vigyázott rá éjjel-nappal, a saját igényeit is háttérbe szorítva. Tudja, ha Cathy nem fogadja el, esélye sincs nálad, ezért minden igyekezetével azon volt, hogy ezt elérje, megjegyzem, nem kellett nagyon törnie magát. És igenis szeret, ha mindazok ellenére, amivel gyanúsít, akar téged.
Már-már meggyőzött, de nem fért a fejembe, Keith hogy lehet olyan önző, hogy nincs tekintettel sem a bátyja gyászára, sem az enyémre. Érzéketlennek kellett lenni ahhoz, hogy ne érezze át, Rachel halála mekkora veszteség számunkra, még akkor is, ha ő nem ismerte annyira. Még akkor is, ha nem tudott megbocsájtani neki.
Ha ez nem lett volna elég, szellemként kísértett az arcára kiült megvetés. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni fölötte. Eddig elnéztem a féltékenységi kirohanásait, mert meggyőztem magam, idővel rádöbben majd, hogy alaptalanul vádol, de már nem voltam biztos benne, hogy képes a változásra vagy akár a józan gondolkodásra.


Folytatása következik!

2013. május 19., vasárnap

Amíg a Föld kerek, mindig lesznek Bloggerek! :-D

Nem tudom, igaz-e, lehet, néhány év múlva már máshogy fogják hívni, de nagyon tetszik a fenti mondat. :-)
Az érdem nem az enyém érte, egy lelkes olvasómtól csentem el, akitől a minap egy díjat is kaptam.
Mivel legutóbb úgy döntöttem, hogy eredeti véleményemet – miszerint inkább kommenteket szeretnék a díjak helyett – felülbírálva, azoktól, akik olvassák és véleményezik az írásaimat, elfogadom a díjat, mint véleményük egy újabb formáját, így ezt is köszönettel átveszem és továbbadom, ahogy azt a szabályzat előírja, hiszen D.L.L. abszolút megfelel a kritériumoknak, lévén, ő a Zoe egyetlen kommentelő olvasója.
(Na, ez aztán szép körmondat lett. :-P :-D )

Szóval…
Szabályok:
 
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat. 
D.L.L., ezúton is, még1x nagyon köszönöm megtisztelő figyelmedet, jelenlétedet, folyamatos visszajelzéseidet és természetesen a díjat. :-)

2. Felsorolunk 4 bloggert, akiknél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma.
1.) Artie
 aki éppen első regénye megjelenésére vár, de korántsem tétlenül :-)

2.) B. P. Hédi
akinek első naplóregényének kivitelezésében én is aktívan részt vállaltam,


3.) Rose Woods
aki jelenleg kiadói válaszra vár, de addig sem ül a babérjain, és

3.) Katarina
akit kiadó még nem talált meg, de mindenképpen érdemes a figyelmünkre, noha az utóbbi időben hallgat. :-(


3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról.
Pipa :-)


És íme a díj:





Legközelebb (szombaton), ismét jövök a ZOE következő részével, ahol közeleg a vég…

2013. május 18., szombat

ZOE – 17. rész

Túszmentés

Meglepetésemre az öreg Follow személyesen várt minket, fia, lánya és Jonathan társaságában.
– Drága Zoe! Vagy inkább Dakota? – Kitárta a karját, mintha ölelésre várna. – Jobban van a múltkori találkozásunk óta?
Nem válaszoltam, biztosra vettem, hogy költői kérdésnek szánta, Keith azonban dühösen felmordult és szorosan mellém lépett.
– Á, Mr. Taylor, ugyebár. Szólíthatom Keithnek? – Persze, most sem várt választ. – Örülök, hogy megismerhetem. Jonathan mesélt önről a múltkori kis… kalandjuk kapcsán.
Keith fel se vette, hogy a jelek szerint mostanra mindannyiunkat lenyomoztak. Öntelt vigyorral az arcán biccentett Jonathan felé.
– Kár azért a szép autóért. Gondolom, nem bírta túl jól a víz alatti kiképzést. Talán célszerűbb lett volna inkább az autómosó szolgálatot igénybe venni.
– Ne járjon feleslegesen a szád, vagy legközelebb kirobbantom a segged alól a Ducatit – morogta Jon összeszorított fogakkal, szinte vicsorogva.
Még soha nem láttam így kikelni magából. Ez nem volt túl jó kezdet. Megkerestem Keith kezét és megszorítottam. Válaszként éreztem, hogy az izmai ellazultak, de a kezét elhúzta, mintha nem tudná elviselni az érintésemet. Bevallom, ez fájt.
– Hol van a húgom? – tértem a lényegre.
– Ez igen, célratörő a kisasszony! Cathlyn jól van, és csak magukon múlik, hogy ez így marad-e. Említettek valamit a levelükben, ami állítólag érdekelhet engem.
– Előbb látni akarjuk Cathyt! – Chris határozott hangja betöltötte a teret.
Follow csak hátraintett, mire az egyik láda mögül előlépett Cathy, Luis szorításában vergődve.
– Jó a sminked, Zoe – röhögött fel Luis kárörvendően, amikor meglátta véraláfutásos arcomat.
– Köszönöm, Luis, a tiéd sem különben – riposztoztam.
Rosszindulatú vigyorral az arcomon észrevételeztem, hogy szökésekor Chris ismét az orrát vette célba, így az már szinte felismerhetetlenül eltorzult, és a szivárvány minden színében pompázott.
Arcáról lefagyott a mosoly és vészjósló morgással kést emelt Cathy nyakához. Megdermedtem.
– Follow! Fogja vissza a vérebét! – csattant Keith hangja.
– A kislánynak nem esik bántódása, ha nem ingerlik Luist. – Hangja nyugodt volt, de parancsoló él vegyült bele, amit nyilvánvalóan nekem és önkényeskedő emberének szánt. A rugós kés eltűnt Luis zakójának zsebében.
– Jól vagy, kicsim? – néztem Cathy könnyektől nedves, zöld szemébe. – Bántottak?
– Jól vagyok, nem bántott senki, még enni is kaptam. – Olyan mereven válaszolt, mintha betanult szöveget darált volna el, de a szemén láttam, hogy tényleg igazat mondott.
– Rendben, a lány, mint mondtam, jól van. Térjünk az üzletre. – Follow hangja megkeményedett: – Mit hoztak nekem?
Chris elővette inge alól a borítékot, előre lépett, és mit sem törődve Jon fegyvere markolatára záródó ujjaival, átadta azt az öregnek. Follow felnyitotta és vetett egy pillantást a legfelső fotóra, majd meglepetten rám nézett.
– Ezeket ön készítette? – Átható tekintetét az enyémbe mélyesztette, amitől úgy éreztem, ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnék hazudni neki. Szerencsére nem is kellett.
– Igen. Egytől egyig mindet.
Arcára egy pillanatra kiült a hitetlenkedés, majd mintha elismerés csillant volna a szemében.
– És miért gondolják, hogy nem öletem meg most azonnal mindannyiukat? Hiszen a képek a kezemben vannak. – Blöffölt. Nem tudhatta, pontosan milyen óvintézkedéseket tettünk, de azzal tisztában kellett lennie, hogy valahogyan bebiztosítottuk magunkat. A nyugodt álarc mögött veszettül dolgozhattak a fogaskerekek, hogy vajon kijátszható-e a tervünk.
– Megteheti – szólalt meg Chris. – De akkor számítson rá, hogy hamarosan az egész világon ezeket a képeket fogja nézegetni mindenki, beleértve a hatóságokat is. Bátorkodtunk indítani egy blogot, egy internetes oldalt, hogy ön is értse, amin leírtunk mindent, amit önről és az üzelmeiről tudunk. Ezek a képek is helyet kaptak az oldalon. – Follow elsápadt, mire Chris folytatta. – Természetesen az oldal egyelőre nem elérhető. Időzített bejegyzést készítettünk. Ha két órán belül nem kerülünk gépközelbe, a közzététel automatikusan megtörténik. Ha akár csak egyikünk is megsérül, ugyanez a helyzet.
– Hogy ne kelljen arra várni, míg valaki felfedezi, bár szerintem az sem lenne több egy-két óránál – szólt közbe Rachel is –, két ehhez hasonló boríték várja éjféli kézbesítését, az egyik egyenesen a főnököm kezébe, a másik pedig egy barátunknak a Miami Postnál.
– Rachel Brody – fordult az ősz fej leplezetlen érdeklődéssel Rach felé. – Tudja, hogy néhányszor igencsak megnehezítette a dolgomat?
– Reméltem – jött az egyszerű válasz, mire Follow élesen elmosolyodott.
– Mi a garancia rá, hogy nem kerülnek illetéktelen kezekbe ezek az információk, ha elengedem magukat?
Follow, anélkül hogy ránézett volna, hátranyújtotta a paksamétát a fiának. Nem tetszett David és Jonathan rezzenéstelen arca és a villámgyors pillantás, amit váltottak egymással. A szívem megdermedt, mintha vér helyett folyékony nitrogén áramlott volna az ereimben. Éreztem, hogy valamit nem vettünk számításba. Follow nem látta a fia és embere között lezajlott néma párbeszédet, vagy csak nem akarta, hogy mi észrevegyük.
– Amint biztonságban leszünk, elküldjük a szükséges kódokat, hogy saját kezűleg törölhessék az oldalt, és megkaphatja a másik két borítékot is, ha ez megnyugtatja. – Rachel gúnyolódott és ez megrémített. Ő is érezhetett valamit, különben nem lett volna ilyen merész. Ideges volt.
– És honnan tudjam, hogy nincsenek további másolatok?
– Mi honnan tudjuk, hogy később nem ölet meg minket? Meg kell bíznunk egymásban.
A kijelentés nyilvánvaló képtelenség volt, mégse tette szóvá senki. Továbbra is Rachelt kutatták az éleslátó szemek.
– Kár elpazarolni a tehetségét. Nincs kedve csatlakozni inkább kis családomhoz, és nekem dolgozni?
– Erre a kérdésre már azelőtt tudnia kellett a választ, mielőtt feltette.
– Persze, persze – legyintett Follow –, mindenesetre egy próbát megért.
Elegem lett a társalgásból.
– Cathy, gyere ide.
Egy pillanatra megfagyott a levegő, majd Follow újabb intésére Luis elengedte a húgomat, aki azonnal odarohant hozzám és az ölembe ugrott. Úgy szorítottam magamhoz, mintha azzal meg nem történtté tehettem volna a szörnyűségeket, amiken keresztül kellett mennie miattam.
Suttogva utasításokat adtam neki, mire megrázta a fejét és maszatos arcára újabb vonalat rajzolt egy legördülő könnycsepp. Határozottan letöröltem a nyomát és csak vártam, majd mikor bólintott, Keith-hez fordultam.
– Vidd biztos helyre.
Jon szeme hidegen villant utánuk. Követni akarta őket, de elé léptem.
– Hová olyan sietősen, Jonathan? Egyikünknek sem eshet bántódása, emlékszel?
Legnagyobb rémületemre, ügyet sem vetett rám.
– Jonathan! – Robbant bele a meglepett hallgatásba Follow utasításhoz szokott hangja.
Erre már megtorpant, de csak azért, hogy gúnyosan főnökére vigyorogjon, majd oldalt lépett és kikerült. Elkaptam a karját, bár tudtam, úgysem állíthatom meg. Akkora pofont kaptam, hogy a szemem szikrákat hányt, de vigasztalt a tudat, hogy ezúttal az arcom bal oldala lesz lila – legalább szimmetrikus leszek. Kirántotta kezét lazuló szorításomból, vetett rám egy lesajnáló pillantást, és futva folytatta útját.
Egy másodpercre lehunytam a szemem és azért imádkoztam, hogy ez a kis előny elég legyen Keith-nek.
Follow kérdő tekintete megpihent rajtam, majd átsiklott a fiára. David fölényes mosolya láttán arcára kiült a döbbenet, amit szinte azonnal felváltott a belenyugvás, amikor rájött, mi történik.
A következő pillanatban elszabadult a pokol. Az első lövés valahonnan a hátunk mögül érkezett. Anthony „Diamond” Follow azonnal meghalt. A terjedő vértócsa, mintha csak azt akarta volna hirdetni, ki következik, felénk szivárgott a beton repedéseiben.
A második lövés Chris vetődő teste mellett csapódott a betonba. Itt elvesztettem a fonalat, mert lesodort a lábamról és az egyik faláda mögé lökdösött.
– Mindenki megőrült?! Mi a fene folyik itt?! – Javamra legyen írva, csupán bolhányi hisztérikus felhang színezte a kérdésemet.
– Trónfosztás – felelte halálos nyugalommal. – Maradj itt – parancsolt rám, és már el is tűnt mellőlem.
Egy ideig csak a pisztolylövéseket hallottam. Halálra váltan kuporogtam a földön, és teljesen haszontalannak éreztem magam. Miattam voltunk kutyaszorítóban, és én segítség helyett még hátráltattam is őket.
Szemben velem, a falon, egy mikuláspiros tűzoltókészülék virított, páratlan ötlettel ajándékozva meg. Óvatosan kilestem a búvóhelyemről, hogy betájoljam, ki merre lehet. Chris éppen kidugta a fejét az egyik láda mögül és célzott. Odaosontam a kis szekrényhez és kiemeltem belőle a palackot. Súlya váratlanul ért, sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, de azért megbirkóztam vele. Két kézre fogtam és lassan arra settenkedtem a ládák takarásában, amerre Chris fegyverének csöve mutatott. Az ismeretlen férfi nekem háttal állt és az egyik láda tetejére fektetve karját, éppen célba vett valakit.
Hohohohó, itt a korai Télapó!
Lőni már nem maradt ideje, mert hála nekem és a mikulás-palacknak, letaglózta a fejfájás. Nagy szerencséje, hogy eszméletlen volt és nem érezte.
Átléptem felette, elaraszoltam a következő dobozig, nehogy Chris véletlenül engem lőjön le, majd ismét körülnéztem. Majdnem felkuncogtam, amikor értetlenül kilesett a helyéről, hogy eddig hevesen lövöldöző ellenfele vajon miért burkolózott hirtelen csendbe.
Végre Rachelt is megláttam. Egy Christől jobbra elhelyezkedő tároló tetején hasalt, és az éppen arra osonó Luis érkezését várta. Amikor végre alá ért, egy vaskos fadarabbal álomba küldte.
El akartam indulni, vissza Chris felé, amikor egy villanásnyi időre megpillantottam Davidet, aki viszont Rachelt bámulta, nem is akárhogyan. Vad indulat torzította amúgy nemes vonásait. Nem elemezgethettem túl sokáig az oda nem illő érzelmeket, a kezében lévő fegyver elvonta a figyelmemet. Túl messze volt, hogy megakadályozzam a lövést, így amikor a David kezében lévő fegyver csöve célba vette a magasban hasaló barátnőmet, gondolkodás nélkül kipenderítettem a tűzoltókészüléket a két ládasor közé.
Egyszerre több lövés dörrent, de hogy ki mire vagy kire lőtt, azt hallás alapján nem tudtam volna kideríteni, ezért kíváncsiságom újra előcsalogatott. David az oldalán feküdt, láthatóan levegőért küzdött, és a vörös tartályt is találat érte, fehéres folyadékot vérezve hevert a földön. Chris irányába kaptam a fejem és még éppen elcsíptem, ahogy visszahúzódott. Rachelt ezúttal már két lábbal állt a földön – egy legyintéssel feleltem hálás mosolyára.
Már nem volt időm elgondolkodni elkerekedő szemének látványán. Hátulról egy kéz markolta mag a nyakamat, melynek tulajdonosa durva rángatással vonszolt maga után. Hamarosan fekete foltok kezdtek ugrándozni a szemem előtt az oxigénhiánytól, felidézve első fulladásos „élményeimet”. Szinte hisztérikusan karmoltam a fogva tartó karokat és dobáltam magam a halálos szorításban, de hiába, az nem enyhült.
– Hagyd abba, vagy levágom az ujjaidat!
Azonnal felismertem a hangját, igaz, már a méretéből is sejtettem, hogy Rocky kapott el – nem sok ilyen drabális állat tenyészik világszerte.
A padló kemény ütéssel fogadott, amikor lehajított. Elhasaltam a hűs, érdes betonon, és nem is nagyon akarózott felkelni onnan, néhány másodperccel később pedig már azt kívántam, bár nyílna meg alattam.
– Végre a kezeim között tudhatlak! Kíváncsi vagyok, jobban bírod-e, mint a barátnőd. – Érdes röhögése most is hidegrázást váltott ki belőlem, de miután felfogtam a szavai értelmét, forrongó düh árasztotta el minden porcikámat.
Váratlanul egy ezüstlánc himbálózott be a látóterembe.
– Az a bolond zsaru azt hitte, ez alapján megtalál és meghálálhatja, hogy megmentetted. Öröm volt nézni, amikor rájött, hogy épp ez okozza majd a halálod.
Nevetése tovább fagylalta-hevítette testemet. A furcsa kettősség odáig fajult, hogy már-már úgy éreztem, mintha magas lázzal küzdöttem volna. Vacogtam a félelemtől, az agyam azonban egyetlen izzó gyűlöletgóccá változott. Egy újabb darabka a kirakóból. Ő ölte meg Tinát, és ezért tudták, kit kell kiiktatniuk. Tina volt az egyetlen, aki ismerte szökésünk minden apró részletét. Mégis miattam kellett meghalnia!
Öklömmel a betont kezdtem ütni kínomban, de a képzeletem sorban elém vetítette mindazok arcát, akiknek valójában szántam volna az ütleget – köztük saját arcképemmel. Rocky egy hirtelen mozdulattal átfordított, hogy szemtől-szemben gyönyörködhessen szavai gyötrő hatásában, én pedig végre élő célpontra találtam. Kár volt. Az ökölcsapást követő kínordítás a sajátom volt. Biztosra vettem, hogy az összes ujjam szilánkosra tört, míg ő csak egy kis véres nyálat köpött a padlóra.
– Jól megdolgoztattál, te kis ribanc, de végül mégis tőled kaptam életem legszebb ajándékát, azzal, hogy közénk merészkedtél. Amikor megláttalak a parkban Wolffal és rájöttem, hogy egész idő alatt a szemünk előtt riszáltad magad, biz' Isten, majdnem beléd estem. – Otrombán felröhögött, bennem pedig felrémlett egy érzés, egy furcsa bizsergés, ami arra késztet, hogy körbe kémlelj a sötét utcán, amit én csak egyetlen egyszer éreztem életemben. Mégsem Tinától tudta meg ki vagyok. Egyszerűen csak felismert… De hogyan?! – De bevallom, apád viszi a pálmát. Még rajtam is túltett. – Értetlen, rémült tekintetem tovább fokozta örömét.
Az agyam eszeveszett módon próbálta feldolgozni a kapott információkat, de az ingerületáramlást erőteljesen blokkolta a heves halálfélelem, így azt hiszem, nem csoda, hogy nem fogtam fel a hallottakat. Mi köze apának ehhez az egészhez?!
– Szia, kicsim! – hangzott a fejem fölül váratlanul az ismerős hang. – Megkaptad az üzenetem? Nagyon szép lakásod van, vagyis, csak volt!
– Apád volt olyan segítőkész, és adott rólad néhány fotót, amikor rábukkantam Faith-ben. Nagyon fotogén vadmacska vagy, tudtad? – Késének hegye beszéd közben a bőrömtől hajszálnyira araszolt végig az arcom előtt, majd követte a nyakam ívét és lepattintott egy gombot az ingemről. – És amikor végre kiderítettük, hol dekkol a kicsi Cathlyn, apádnak köszönhetően az elrablással sem kellett vacakolni. Igazán cuki kislány, kár, hogy nem várta meg a buli végét. De sebaj, Jonathan majd elszórakoztatja őt is meg a motoros haverodat is.
Már nem is figyeltem rá. Nem akartam tudni, hogy apám minden eddiginél durvábban elárult minket, vagy hallani, mi történhet Cathyvel, mit terveznek velem. De hiába próbáltam kábulatba menekülni, tökéletesen tisztán érzékeltem és önkéntelenül számoltam, ahogy a kés, testem vonalát követve, sorban levágta a gombokat az ingemről.
A következő pillanatban a karomat elborító fájdalom embertelen hangokat csalt ki belőlem. Vinnyogva, ordítva próbáltam szabadulni a gyötrelmes érzéstől, egészen addig, míg mindez el nem törpült a gyűlölet mellett, amit apám fölém hajoló, vigyorgó arca váltott ki. Ép kezemmel sikerült alaposan végigmarnom az arcát. Kevéske elégtételt nyújtott, hogy az ő kínlódása cseppet sem volt halkabb az enyémnél, pedig nekem csak a körmöm volt a fegyverem.
A fejem mellett megtámaszkodva még közelebb hajolt, mire elárasztott leheletének epebűze és az olcsó italok agysejtromboló kipárolgása, de mindez most erőt adott, mert tudtam, akár megölnek, akár nem, neki sincs sok ideje hátra.
– Nem kellett volna pácban hagynod a múltkor, akkor most talán a te oldaladon harcolnék – recsegte a fülembe.
Akaratlanul felnevettem. Rekedt, károgásszerű nevetéssel.
– Na, ne röhögtess! Azt várod, hogy ezt el is higgyem? Soha semmit nem tettél értünk!
Szemében fellángolt az őrület, bennem pedig a perzselő fájdalom újabb hulláma, amikor bosszúból a vérző sebbe markolt. Üvöltésem beleolvadt Rocky sátáni kacajába. Magamban hálát adtam, hogy Cathy nincs itt, és nem kell végignéznie mindezt.
Meglepődtem, amikor lövés dördült. Hangja visszhangot vert a fejemben, immár az agyamban is heves lüktetést idézve elő. Hallottam, ahogy egy nagy test elvágódik, apám a lehanyatló Rocky felé kapta a fejét. Amikor rájött, hogy egyedül maradt, azonnal menekülőre fogta a dolgot.
Hatalmas kéz markolta meg felszabaduló, lüktető karomat, de már korántsem olyan erővel, mint korábban. Felfeszítettem a szorongató ujjakat, ám abban a pillanatban, ütemesen lüktetve, ömleni kezdett a vér a kezemből. Apa és Rocky akaratlanul is a segítségemre voltak, mintegy elszorítva a sebet, de most akadálytalanul megindult a véráram. A szívem őrült iramban dolgozott. Nem törődtem vele, felálltam és igyekeztem minél messzebbre kerülni Rockytól.
– A kis vöröst… már úgysem hozhatod vissza – hörögte utánam. – Csak azt sajnálom… hogy megzavartak… Felettébb… élveztem minden… egyes… sikolyát…
Tina! Megfordultam, hogy visszamenjek. Lépteim egyre lassultak, de még így is megcsúsztam. Lepillantottam, hogy megnézzem az okát és öklendezni kezdtem, amikor rájöttem, hogy a saját véremben csúszkálok. Alig kaptam levegőt, a légkondi zúgását egyre távolabbról hallottam, fáztam és forgott velem a világ.
Letérdeltem a remegő test mellé, hogy megkeressem a karkötőt. Koncentrálnom kellett, hogy meg tudjak mozdulni és tétova, zavart mozdulataim nyomán ujjaim rátaláljanak az ékszerre. Amikor végre a kezembe kaparintottam, megpróbáltam feltápászkodni, de nem ment. Négykézláb haladtam, ismét egyre távolodva rémálmaim szereplőjétől.
– Zoe!
Keith pánikzöngés kiáltása apró rezgéseket indított útjára a szívemből, amiket a rákontrázó dörrenés erős rengésekké növelt, a hatalmas robbanás pedig egy szempillantás alatt kioltotta mindezt. Irgalmatlan erő nyomott a földhöz. Addig dédelgettem az utolsó gondolatfoszlányt, míg magába nem rántott a sötétség: Keith először szólított Zoénak.  

 


Folytatása következik!

2013. május 11., szombat

ZOE – 16. rész

Talán…

Rachel elvitte Keitht, hogy elhozhassa a motort, mi pedig Chrisszel ebédkészítésbe fogtunk. Gyorsan összeszoktunk, egymás keze alá dolgoztunk anélkül, hogy útban lettünk volna a másiknak a kis „konyhában”. Fura volt, mintha mindig is ezt gyakoroltuk volna. Egy pillanatra eszembe jutott, mindig is egy „bátyóra” vágytam, talán, hogy védelmezőre lelhessek benne és ne nekem kelljen „erősnek” lennem. Felrémlett az a sok éjszakába nyúló beszélgetés is Tinával, amikor úgy döntöttünk, gének ide, biológia oda, mi bizony testvérek vagyunk.
Sajnos a hagymát nem én aprítottam, így nem volt mentségem a salátába potyogó könnyekre.
– Zoe, lenne itt még valami, amiről beszélnünk kell.
– Igen? Mi lenne az? – Próbáltam nem szipogni, de persze azonnal kiszúrta, hogy sírok.
– Nem fontos, majd inkább máskor – visszakozott. – Jól vagy?
– Nem, és kérlek, ne kérdezd ezt többet. Nem vagyok jól, és egy darabig nem is leszek, de ettől még lehet velem beszélgetni. Bökd ki, mi a baj. – Félretettem a tálat, és egy alma hámozásába kezdtem.
– Nem tudom, hogy mondjam, hogy ne értsd félre.
– Ajjaj, ez rosszul kezdődik. Mondd gyorsan a lényeget, aztán meglátjuk, kell-e menekülnöd – próbáltam elviccelni a dolgot.
– Oké – Vett egy mély levegőt. –, az a helyzet, hogy nem vagyok meleg. – Villámgyorsan hátralépett egyet, amikor a kés megállt a kezemben.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, majd lassú mozdulatokkal szeletelni kezdtem a kezemben lévő gyümölcsöt. Majdnem elnevettem magam riadalma, tanácstalan toporgása láttán. Pókerarcot öltöttem, hadd főjön még egy keveset a saját levében.
– Zoe?
A kés megremegett a kezemben a visszafojtott nevetéstől, mire még egyet hátrált. Ezt már nem bírtam ki röhögés nélkül.
– Nyugi, Chris, nem foglak felnyársalni. Ez a kés amúgy is túl kicsi lenne hozzá. – Vihogva törölgettem a szememet. – Bocs, de ez járt neked – néztem megrökönyödött arcába.
– Te tudtad?! Mióta?
– Nem, azt azért nem, de kezdtem sejteni. Tudod, elég feltűnő, ahogy Rachellel kerülgetitek egymást.
– És nem haragszol? – Utáltam ezt a kérlelő kiskutya tekintetet. Lehetetlen volt ellenállni neki.
– Még nem döntöttem el. Legalább jól szórakoztál?
– Ami azt illeti, voltak pillanatok, amiket kifejezetten élveztem…
Önkéntelenül mozdultam. Kiemeltem a mosogatóból egy vízzel teli poharat, és az egészet a nyakába zúdítottam. Elég hideg lehetett, mert csak hápogni tudott a meglepetéstől.
Még mindig elégedetten vigyorogtam a tányérokat rendezgetve, amikor Keith-ék visszaértek.
– Azért legközelebb más módszert is választhatnál, ha le akarsz vetkőztetni – jelent meg a háló ajtajában félmeztelenül Chris, kezében egy száraz pólóval. – Nincs túl sok váltás ruhám itt. – A vigyor azonnal leolvadt az arcáról, amint megpillantotta az öccsét és a mellette álló Rachelt.
Keith ledermedt. Végignézett rajtunk, ádámcsutkája gyorsliftként ingázott le-föl, állkapcsa idegesen megfeszült, majd gúnyos fintort öltött.
– Nocsak, Chris mégis elfogadta a jutalmat?
Chris fenyegetően előre lépett, de intettem neki, hogy hagyja. Nem engedtem, hogy feldühítsen a megjegyzésével. Volt nélküle is épp elég bajom. Amikor azonban ránéztem Rachelre, aki inkább gyorsan leült az asztalhoz és a kanalával kezdett babrálni, mert nem merte viszonozni a pillantásomat, mégis elöntött a pulykaméreg.
– Induljunk – vetettem oda ridegen Keithnek, és elindultam felfelé.
– Mi olyan sürgős? Én éhes vagyok – akadékoskodott, mintha nem érzékelte volna a feszült hangulatot.
– Senki nem kérdezte. – Bocsánatkérő pillantást vetettem Chrisre, aztán elhagytam a hajót. Reméltem, míg távol vagyunk, tisztázzák a félreértést.
Ezúttal mindketten bukósisak mögé bújtunk, mielőtt elindultunk volna. Keith pesszimista előérzetei szerencsére nem váltak valóra. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, gyorsan és zökkenőmentesen. Összepakoltam egy-két váltás ruhát, piperecuccokat, a telefonomat, amiért tulajdonképpen odamentünk, és már indultunk is vissza.
A hajóra lépve Keith előreengedett, majd lehajtott fejjel ő is elindult mögöttem lefelé a lépcsőn. A látványtól azonban megtorpant. Chris és Rachel abban a pillanatban rebbentek szét, amikor kinyitottuk az ajtót. Keith arca először falfehér lett, majd vörösre váltott, aztán hátra arcot vágott és kiviharzott.
Összenéztünk és mindhárman hangos röhögésben törtünk ki. Nem volt nehéz elképzelni, hogy vajon mi járhatott Keith fejében.
Nekem sem jött rosszul egy kis egyedüllét, ezért ismét magára hagytam a turbékoló párocskát és felmentem a fedélzetre. Szerencsére Keith-t nem láttam sehol, így előre sétáltam az orrba és leültem a korláthoz. A pillanatnyi jókedvet ezúttal is mélypont követte, amint egyedül maradtam a gondolataimmal. Néztem a naplemente vöröslő színfoltjait, de igazából nem láttam, ahogy a lelógatott lábamat hűsítő vízpermet sem nyújtotta a megszokott, csiklandósan kellemes élvezetet.
Tehetetlenül markoltam a korlátot, de a biztonságérzetet adó kapaszkodó és a fém hűvöse kevés volt, hogy megnyugtasson. A bennem tomboló önvád nem engedte megszelídíteni magát. Cathyt miattam rabolták el. Ez soha nem történt volna meg, ha én nem próbálok meg elszökni a sorsom elől. Mit tettem?! Elindítottam egy katasztrófa-lavinát, csupán azért, mert gyenge voltam. Azt mondják, az élet mindenkire csak annyit mér, amennyit még el bír viselni. Vajon én mennyit bírok ki anélkül, hogy összeomlanék vagy megbomlana az elmém?! Érzéseim szerint egyiktől sem álltam messze.
Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy felfogni is képtelenség. Olyan lett az életem, akár egy akciófilm, pedig előtte sem unatkoztam. Tina mindig azt mondta, hogy egyszer majd felhasználom az „élményeimet”, írok egy bestsellert és híres írónő válik belőlem. Most aztán lett témám bőven. Bárcsak láthatná, hogy vajon valósággá válik-e a jóslata!
Hirtelen zajt hallottam a hátam mögött. Kézfejemmel gyorsan letöröltem az arcomat és lélekben felkészültem a gúnyos megjegyzésekre, de nem az történt amit vártam. Keith közvetlenül mögém térdelt, leült a sarkára és térdei közé húzva, szorosan magához ölelt. Vizes testének érintése még a ruháimon keresztül is bizsergető volt.
– Sajnálom, ami Tinával és a húgoddal történt – suttogta a fülembe. – Ígérem, hogy megmentjük Cathyt, és ha ennek az egésznek vége, kiderítjük, ki támadta meg Tinát.
Újra könnybe lábadt a szemem. Valamit muszáj volt csinálnom, hogy ne állandóan rájuk gondoljak, és Keith közelsége sokkal kellemesebb elfoglaltságot ígért.
– Van kedved úszni még egyet? – hangom alig volt erősebb a szél zúgásánál.
A válaszreakciót azonnal éreztem, de beletelt egy percbe, mire meg is szólalt.
– Ha most bemegyünk a vízbe, nem úszni fogunk. – Hangja bársonyként simogatta megtépázott idegeimet, akárcsak meleg lehelete nyakam érzékeny bőrét.
Elhúzódtam tőle, némán ledobáltam a ruháimat és a hűvös vízbe ereszkedtem. Nem néztem vissza rá. Két lehetőség volt. Vagy hitetlenkedő mosollyal csóválja a fejét és utánam jön, vagy megvetően méreget és magamra hagy. Beljebb úsztam egy kicsit és felfeküdtem a vízre. A halk csobbanás elárulta, hogyan döntött. 
 

Összerezzentem, amikor mellém ért és végigsimította a karomat, pedig számítottam rá. Összekapaszkodva merültünk a víz alá, majd levegőért kapkodva bukkantunk felszínre. Megfogta a kezemet, és úszni kezdett. Követtem, míg a kiugró földdarabot megkerülve le nem ért a lábunk. Ekkor újra magához húzott és lassan, szinte milliméterről milliméterre csókolni kezdte arcomon a sötétlila foltot, a nyakamat, a vállamat, hogy aztán újra visszatérjen a kiinduló ponthoz. Ujjai közben a melleimet becézték, halk sóhajt csalva ajkaimra.
Az én kezeim is útnak indultak izmos testén. Végigsimítottam a tarkóján, majd a gerince mentén, és épphogy érintve a bőrét megcirógattam az oldalát. Kimondhatatlanul élveztem, ahogy megborzongott az érintéseimtől.
Apró csókokkal hintette tele sebektől tarkított mellkasomat, majd ajkai egyre lejjebb haladtak a két mellem között. Még a víz sem állította meg. Felkuncogtam, amikor elmerült a víz alatt, hogy a hasamat csókolhassa, majd hirtelen kicsúszott alólam a talaj, lábaimat a dereka köré kulcsolva állt fel.
Átvettük a hullámzás ütemét, de az is lehet, hogy a víz igazodott csípőnk érzéki mozgásához. Nyakát átkarolva szorítottam erősen magamhoz, ő pedig lépésről-lépésre kijjebb vitt a part felé. Nedves homokot ért a hátam. Csókjainkban, érintéseinkben ezúttal nyoma sem volt vadságnak, ujjaink és ajkaink felváltva kényeztették a másik testének minden egyes négyzetcentiméterét.
Érzékeim felerősödtek, akár az első csókunknál. Mindent hallottam, mindent éreztem, mindent észleltem. Egyetlen szó nélkül szerettük egymást, de beszélt helyettünk más. Felszabadult, halk sóhajaink érzéki, lágy vokálként bekapcsolódtak a tenger és a szél duettjébe. A sós víz időről időre csatlakozott összeolvadó párosunkhoz, majd elszégyellve magát visszahúzódott, hogy kicsivel később ismét odakíváncsiskodjon. A nap is ránk pislantott utolsó, halványuló sugaraival, és mivel már nem tudott tovább vörösödni, inkább elbújt, a hold mosolya pedig sápadtan felhőfátyol mögé rejtőzött.
Akkor sem szólaltunk meg, amikor összefonódva, pihegve feküdtünk a homokban. Nem voltak szavak amik a tetteknél szebben elmondhatták volna, amit érzetem.
Teljesen sötét volt, mikor visszakapaszkodtunk a hajóra. Mivel továbbra is hallgattunk, nem voltam biztos benne, hogy mit is jelentett igazából az együttlétünk. Talán megszabadult végre az előítéleteitől és ugyanazt érzi irántam, amit én iránta.
Amikor lelépkedtünk a lépcsőn, se Chris, se Rachel nem tett megjegyzést.
– Na, lássuk azt a bizonyítékot! – indítványozta energikusan Keith, hogy folytassuk a félbehagyott megbeszélést.
Elővettem a telefonomat és elindítottam a lejátszást. A halk beszélgetés alig-alig volt érthető, csak ha az ember nagyon koncentrált. Luis öblös, rosszindulatú nevetése azonban nagyon is jól hallatszott, és ezúttal is végigfutott a hátamon a hideg.
– Hát, ez nem túl sok – hümmögött Keith.
– Bocs, hogy nem kértem meg őket, hogy beszéljenek hangosabban. – A hangom inkább levert volt, mint éles. Már nem volt erőm vitatkozni vele.
– Nem úgy értettem – mentegetőzött lágyan, mire felkaptam a fejem, de semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. – Lehet, hogy tudok rajta segíteni. Van rajta bluetooth vagy infra? Esetleg van hozzá adatkábel?
– Kettőt, de könnyebbet. Én telefonálni szoktam a telefonommal, nem pedig Jane Bondot játszani. Általában.
– Elkérhetem? – nyújtotta felém a kezét.
Egy pillanatig haboztam, de végül győzött a józan ész. Épp csak egy leheletnyit emelkedett meg a szemöldöke, amikor meglátta a háttérképet. Egy róla készült kép volt, amint a hajó kormányánál áll. Néhány perc elteltével már a laptopon ügyködött, és hamarosan felhangzott az ominózus párbeszéd.

„– Ez a Zoe, vagy Dakota, vagy hogy a fenébe hívják, örülhet, hogy nem ő kapta el!
Na, ja! De az tuti, hogy ha Rockyt nem küldik a csaj után a tengerfenékre, élete végéig hallgathatja tőlem, hogy milyen csúfosan lebőgött!
Én a helyedben nem tenném, bár, a te fogaid bánják. Vajon Wolf tudja, kit csípett fel? Lehet, hogy ő a spicli? Ő adta volna le a drótot a zsarunak? Te, lehet, hogy a csaj is zsernyák! Az megmagyarázná, miért nincs beszarva a kicsike.
Nem tudom, Dick, mindenesetre hamarosan kiderül, Wolf mennyire hűséges, és az is, hogy kihez.
Ja! Jöhetnének már Morganék! Nem tudom, mi tart ilyen sokáig!
Éles ciripelés hasított a beszélgetésbe.
Megjött a gyémánt koksz. Ez is mekkora egy ötlet! Ez a David egy zseni! Ugyan kinek lenne gyanús, ha a gyémántkirály embereit egy táskányi drágakő társaságában találják? Pedig, ha tudnák…”

A felvétel véget ért és síri csend telepedett ránk, amit csak a hajó oldalát paskoló hullámok moraja tört meg. Mindhárman elkerekedett szemekkel bámultak rám, mintha most látnának először.
– Mondjatok már valamit! – kiáltottam rájuk. – Szerintem ez egyértelműen bizonyítja, hogy ők akartak megölni.
– Nem, ez annál sokkal többet bizonyít – mondta halkan Chris.
– Gyémánt koksz – idézte Rachel révülten. Ezzel én nem nagyon törődtem. Most sem értettem, ahogy akkor sem, de láthatóan neki jelentéssel bírt ez a két szó. – Hogy nem láttuk eddig az összefüggést?
Végre nem én álltam a pillantások kereszttüzében.
– Miről beszélsz? – tette fel Christian a mindannyiunkat érdeklő kérdést.
– Néhány hónapja megjelent a piacon egy újfajta kábítószer. Bizonyos körökben azonnal felkapott lett. Főleg drága szórakozóhelyeket, klubokat céloztak meg vele. Csak annyit lehet tudni róla, hogy egy igen különleges, kristályos szerkezetű, víztiszta anyag és míg a heroin grammja hétszáz dollár körül mozog, addig ez majdnem a kétszeresébe kerül, de hozzáértők szerint megéri. A neve futótűzként terjedt el: Karát.
– Gondolod, hogy a Luis által említett gyémánt koksz és az a bizonyos Karát, ugyanaz? – kérdeztem.
– Teljesen egyértelmű, és ha jól értettem a végét, onnan kapta a nevét, hogy drágakőnek álcázva terítik. Ha ez igaz, akkor még kevesebb esélyünk lesz elkapni Follow-t. Már az elmúlt két hónapban is csökkent a gyanús ügyleteinek a száma – gondolkozott tovább Chris. – Az informátoraink csak legális drágakő adás-vételekről tudtak beszámolni.
– Ahol valójában kábítószer cserélt gazdát – értettem meg végre. – Ez a hanganyag még a képeknél is többet érne nekik, igaz? Még ők köszönnék meg, hogy sértetlenül visszaadhatják a húgomat.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak – hűtötte le Keith azonnal a lelkesedésemet. – Ha erről tudomást szereznek, minden erejükkel azon lesznek, hogy elhallgattassanak minket. Nem engedhetik meg maguknak, hogy elvesszen az előnyük, márpedig ezzel a felvétellel fordult a kocka. Most tudjuk, mit keressünk, míg nekik fogalmuk sincs róla, hogy kiszivárgott a tervük.
– Akkor maradnak a képek – vontam vállat. – Nekem mindegy, csak Cathyt tudjam biztonságban. Hogyan csináljuk?
Kérdésem lavinát indított el. Éjszakába nyúlóan vitatkoztak, hogy mi lenne a legjobb, legbiztonságosabb vagy legcélravezetőbb megoldás. Rachel úgy fel volt villanyozva, hogy szinte vibrált, Keith és Chris azonban szigorúan a valóság talaján állt és rettentő precizitással vázolták fel a különböző lehetőségeket.
Én bezzeg majd összeestem a kimerültségtől, mire végre kész tervvel a fejünkben, felálltunk az asztaltól. Másra sem vágytam, mint egy gyors zuhanyra és egy vízszintes felületre. Amikor azonban Rachellel együtt elfoglaltuk az egyik hálófülkét, mégsem jött álom a szememre. Rövid forgolódás után úgy döntöttem, legalább Rachelt hagyom nyugodtan aludni. Kifeküdtem a fedélzetre és a csillagokat bámulva merengtem. Vajon Tina most lát minket?
Reggel elcsigázottan, sírástól vörös szemekkel ültem az asztalnál, és egy croissont majszolgattam. Keith és Chris halkan beszélgettek, Rachel pedig gondterhelt ábrázattal mellém telepedett.
– Hova tűntél éjszaka? – kérdezte.
– Nem tudtam aludni, nem akartalak téged is felébreszteni – feleltem, elnyomva egy ásítást.
Keith ujjai elfehéredtek a kezében tartott üvegpoháron. Nem értettem a reakcióját, de már régen letettem róla, hogy követni próbáljam a gondolatmenetét.
– Mit csinálunk ma? – érdeklődtem, úgy anblokk, mindenkitől.
– Először is pihenünk. Főleg te – nézett rám Chris, amikor megint beleásítottam a tenyerembe.
Erre Keith morgott valamit, majd ahogy lassan már szokásává vált, megint elrohant.
– Most meg mi baja van?
– Én sejtem – motyogta Chris, és a piruló Rachelre nézett.
– Felvilágosíthatnál. – Nem hittem volna, hogy erre valaha is sor kerül, de mintha Chris is elvörösödött volna kicsit. Ebből már rá kellett volna jönnöm, de azt hiszem, túl fáradt voltam.
– Hajnaltájt mi sem tudtunk aludni, és hát… úgy tűnik… khm…, hogy nem voltunk elég csendesek. Rach kérdéséből viszont Keith megint téves következtetést vont le.
– Azt hiszi, hogy én… hogy te… Hogy gondolhat rólam ilyesmit?! – háborodtam fel.
Rachel félreérthette a szavaimat, mert még jobban lángolni kezdett az arca.
– Jaj, nem úgy értettem Rach. Nincs ezzel semmi baj, egészségetekre, nagyon örülök nektek. Csak tudod, az egy dolog, hogy szajhának néz, de a vak is láthatja, hogy ti összejöttetek. Hogy hiheti, hogy ezek után én bármit is akarnék Christől? A barátnőm vagy…
– Szerintem Keith nem gondolkozik, ha rólad van szó – vigyorodott el Chris.
– Pedig jobban tenné – zártam le a témát, és ismét kifeküdtem a fedélzetre.
December elseje volt, és még mindig bőven húsz fok felett volt a hőmérséklet, melegen sütött a nap. Nálunk otthon ilyenkor már javában mínuszok repkedtek. Arcomat a nap felé fordítva élveztem a meleg levegő simogatását, miközben egyre csak Cathyn járt az eszem. Vajon jól van? Betartották a szavukat, hogy nem bántják?
Nem tudom, mikor aludhattam el, de már alkonyodott, amikor Keith zajosan megérkezett.
– Ideje készülődni – vetette oda foghegyről, mielőtt eltűnt a hajó gyomrában.
Mindannyian farmerba, pólóba bújtunk, és egy bő ing alá lőhatlan mellényt húztunk. Miután megtettük a szükséges óvintézkedéseket, útnak indultunk. Meglepődve tapasztaltam, mennyi minden történt, míg aludtam. Chris Corvette-je helyett egy ezüstszürke Corolla állt a parton, a hátsó ülésen a gúzsba kötött Dickkel. Kérdő tekintetemre csupán egy kacsintás volt a válasz. Rajtam kívül mindenki tettre kész volt és magabiztos, én csak reménykedtem – talán sikerül.
Rach Chrisszel ment, én pedig Keith mögé pattantam a motorra. Megmerevedett, amikor átöleltem a derekát, hogy belekapaszkodjak. Elöntött a méreg, de türtőztettem magam. Fontosabb dolgunk volt.
Legutóbb észre sem vettem, hogy a raktár víz felőli bejáratával ellentétben – ahonnan akkor érkeztem –, a távozásomkor használt keskeny kis ajtóhoz betonút vezetett. Itt volt a rakodáshoz megfelelő hatalmas parkoló is és egy méretes, garázsbejáróhoz hasonlatos kapu, ami akkor elkerülte a figyelmemet.
Leparkoltunk, és miután beléptünk az épületbe, egymás mellé felsorakozva indultunk meg a raktár belseje felé. Chris és én mentünk középen, míg Rach Chris balján, Keith pedig az én jobbomon sétált kissé lemaradva, akár egy western film hősei.



 Folytatása következik!