Emberismeretből egyes
Éles fényben és szúrós
fertőtlenítőszagban fürödtem, édesanyám pedig lágy hangon
Brahms altatóját énekelte.
Ez csak álom –
figyelmeztettem magam.
Valami halkan pittyegett és
zúgott. A fülemen kívül több gép is ezt tette, de azok villogó
fényekkel, monitoron szaladgáló jelzésekkel is kiegészítették
a hanghatást. A torkom kapart, rettenetesen hasogatott a fejem és
nyilallt a fülem, mintha tűkkel szurkálták volna. A körhintát
sem ártott volna már leállítani. Szólni próbáltam, de csak
halk nyöszörgésre futotta. Ritka
hülye álom.
Amikor sikerült kicsit
elfordítanom a fejem, megláttam anyám mosolygó arcát. Olyan jól
esett ez a nyilvánvaló hallucináció, hogy a világ minden
kincséért sem mozdultam volna meg, nehogy eltűnjön. Évek óta
nem érzett nyugalom és melegség árasztott el.
– Végre felébredtél.
Önkéntelenül pislogtam egyet,
mire édesanyám képe szertefoszlott, tán még az eddiginél is
zavartabb és nyomorultabb tudatállapotban hagyva.
Jobb híján a hang irányába
fordultam. Örülnöm illett volna a megkönnyebbüléstől sugárzó
arc tulajdonosának, engem mégis szinte földbe döngölt a
csalódottság. Lehunytam a szemem és mire újra felnéztem, már
képes voltam viszonozni a mosolyt – legalábbis megpróbáltam.
– Szia, Becky. – A torkomhoz
kaptam a károgás-szerű hang hallatán.
– Jó reggelt, Csipkerózsika,
éppen ideje volt. Várj, adok egy korty vizet, biztos szomjas vagy.
– Felállt, megtámasztotta a hátamat és az éjjeli szekrényről
elvett poharat óvatosan a számhoz emelte.
Igaza volt, nagyon jól esett a
víz kiszáradt torkomnak, a finom zöld illat pedig, ami a bőréről,
ruhájáról szállt felém, talán még annál is jobban a lelkemnek
– gyermekkorom szép emlékeit idézte.
– Hogy kerülsz ide? Ne, várj,
én hogy kerülök ide?! – Hangom egy oktávval megugrott a
rémülettől, amikor bevillant néhány emlékkép a raktárról, de
az még jobban kiborított, hogy fogalmam sem volt, azóta mi
történt. – Cathy… Hol van Cathy?!
– Mi az, hogy hogy kerülök
ide?! Na, köszönöm szépen, már meg se látogathatom a legjobb
barátnőmet? – Megjátszott felháborodásával talán
megnyugtatni akart, de én csak még idegesebb lettem, ahogy múltak
a másodpercek és ő nem mondott semmi lényegeset. Ez valószínűleg
meg is látszott rajtam. – Cathlyn jól van – nyugtatott meg
sietve. – Keith hamarosan behozza, de most én voltam a soros.
Ezek szerint Keith is jól van.
Fellélegeztem, de nem nyugodtam meg teljesen. Addig nem, amíg nem
láttam a saját szememmel, hogy Cathynek kutya baja.
– Soros? Miben voltál soros?
– kérdeztem zavartan. Kezdtem visszanyerni az eredeti orgánumomat.
– Ó, természetesen a
virrasztásban – felelte, mintha ez valóban magától értetődő
lenne. – Felváltva ültünk az ágyadnál, még Daniel és Helen
is, és lestük, mikor méltóztatsz végre magadhoz térni. Remélem,
tudod, hogy a frászt hoztad ránk. Három teljes napig aludtál. A
dokik azt mondták, nincs fizikai oka, de te egyszerűen
megmakacsoltad magad…
Szavai tompa zúgásba vesztek.
Három nap!
Ismét csak egyetlen kérdés járt körtáncot a fejemben – az sem
éppen versenytempóban.
– Cathy…
– Cathy jól van, nyugi!
Imádnivaló kiscsaj! – Olyan hévvel kezdett beszélni, hogy
mondandója fele elveszett valahol a köztünk lévő fél méteres
távolság, illetve sokkal inkább agyam útvesztőinek ködében. –
Daniel rajong érte! Amióta megismerte, kijelentette, hogy három
kislányt szeretne.
Csak mondta-mondta és ez egyre
gyanúsabbá tette. Kényszerítettem magam, hogy a szavak mögé
lássak. Valahogy másnak tűnt, komolyabbnak, holott az elhangzottak
alapján repdesnie kellett volna. Pillantása bejárta a takaróm
minden négyzetcentiméterét, a virágcsokrokat, a műszereket, és
tuti meg tudta volna mondani, hány kő van a fülbevalómban, de a
szemembe egyszer sem nézett.
– Haragszol rám valamiért?
A mondat közepén félbehagyta
a beszámolót és rám meredt.
– Megőrültél, már miért
haragudnék? – Megdöbbenése igazinak tűnt. – Igaz, nem esett
jól, hogy titkolóztál, de valahol örülök is neki, ha azt
veszem, mi minden történt veled mostanában. – Elhallgatott,
fejét leszegve ült pár pillanatig mielőtt újra rám nézett
volna. – De az jobban bánt, hogy nem vettem észre, hogy
segítségre van szükséged. – Ettől köpni-nyelni nem tudtam. –
Milyen barát az olyan, aki nyugodtan vásárolgat, randizgat, mi
több, élete legboldogabb napjait éli, miközben a barátnőjét
halálos veszély fenyegeti. Még arra sem jöttem rá, hogy nem
Zoénak hívnak… – Na, itt szakítottam ismét félbe.
– Elfelejted, hogy én nem
akartam, hogy tudj az álnévről, a többiről már nem is beszélve.
Én igenis örülök neki, hogy nem jöttél rá, mi folyik
körülöttem. Akkor még érted is aggódhattam volna, és
gyötörhetett volna a bűntudat. Az pedig kifejezetten boldoggá
tesz, hogy boldog vagy. Inkább erről mesélj, ahelyett hogy
hülyeségeken rágódsz.
– Óó, meg fogod te még
bánni ezt a kérést – viharzott be Cathy a szobába és kuncogva
elhajolt Becky játékos legyintése elől. – Végre felébredtél!
Mondjuk, kicsit sajnálom. Szívesen megnéztem volna, ahogy a herceg
életre csókolja Csipkerózsikát.
Rá sem ismertem. Vidám volt és
cserfes. A haja már nem meredezett szanaszét, valaki ügyesen
csinos frizurát varázsolt össze-vissza lenyírt tincseiből.
Szavai is azonnal értelmet nyertek, amint Keith félszeg mosollyal
belépett az ajtón.
– Üdv ismét köztünk. –
Megállt az ágyam mellett, majd pillanatnyi habozás után lehajolt
és apró csókot nyomott a számra.
Mindenkit elraboltak az Ufók –
mással nem tudtam magyarázni a gyökeres változást, amin
átmentek.
– Mi most lemegyünk a büfébe,
igaz, Cathy? – Becky mókásan a
húgomra rebegtette a
szempilláit, mire ő nevetve felpattant és az ajtó felé indult.
– Igen, igen. Mit szeretnél
enni? Ugye nem megint áfonyás muffint?
– Ne! Cathy, sze… – de már
be is csukta maguk után az ajtót. – …retnék beszélni veled –
fejeztem be csüggedten a mondatot.
Ez már tényleg sok volt.
Hitetlenkedve megráztam a fejem, hátha ezúttal tényleg
felébredek. Keith halk nevetése juttatta eszembe, hogy még mindig
ott áll az ágyam mellett. Végignéztem rajta, de semmi jelét nem
láttam komolyabb sérülésnek, igaz, a jobb karját kicsit mereven
tartotta. Ezúttal teljesen snassz, hétköznapi pólót viselt.
– Szia, jól vagy? –
szólaltam meg végül.
– Ezt nekem illene kérdeznem
tőled , hiszen te fekszel kórházban. De, köszönöm, most már
jól vagyok. És te?
– Fogalmam sincs –
grimaszoltam. – Mi történt?
– Későn értem vissza.
Rocky… – Már a név hallatán is elsápadtam. Elakadó
lélegzetem, felpörgő pulzusom veszett sípolásra késztette az
egyik gépet, mire ijedten elhallgatott. – Fáj valamid? Hívom az
orvost.
Elkaptam a kezét, mielőtt
elfordulhatott volna, de a mozdulatra tényleg éles fájdalom
nyilallt a karomba.
– Nem, semmi baj, folytasd. –
Igyekeztem magamban tartani a kikívánkozó, keserves nyögést,
nehogy még jobban elijesszem.
Eszembe jutott, hogy legutóbb
nem rajongott túlzottan az érintésemért, ezért el akartam húzni
a kezem, de nem engedte. Összefonta az ujjainkat és letelepedett az
ágyam szélére.
– Nem tudtam megakadályozni,
túl későn értem oda – ismételte.
Szavait főleg a kezeinkhez
intézte.
– Kezdhetnénk kicsit
korábbról? Mondjuk onnan, hogy elmentetek Cathyvel.
Erre már rám nézett, és
lassan beszélni kezdett.
– Úgy gondoltam, valahol a
közelben biztonságba helyezem, és visszamegyek hozzátok.
Szerencsére volt annyi előnyünk, hogy ezt meg is tudtam tenni, de
Jon a raktárhoz vezető úton várt rám. Megint fogócskáztunk egy
kicsit. – Fintorgott egyet, bár én biztos voltam benne, hogy ezt
a „fogócskát” sem élvezte kevésbé, mint az előzőt. –
Ezúttal ő is motorral volt. Eltalálta
a karomat –
Felszisszentem,
mire megszorította a kezemet. –, de szerencsére jobban
lekötötte a figyelmét
a száguldozás, mint a
céllövészet. Az lett a
veszte, hogy utánozni akart. Valami felhajtóról átugrattunk egy
árkot, de rosszul ért földet. Autóval jobban járt volna. –
Előbújt belőle a régi Keith, elégedett mosolyra görbült a
szája, de egy másodperccel később, újra elkomorult.
– Mire visszaértem, már javában állt a bál. Chris utólag
elmondta, hogy amikor Rocky elkapott téged, amint tudott utánatok
ment. Lelőtte Rockyt és látta, ahogy az apád elrohant. Aztán
megjelent Luis és elvonta a figyelmét. Amikor odaértem, Rocky a
földön feküdt, te pedig céltalanul négykézlábaztál. Túl
messze voltam, hogy megakadályozzam. Próbáltalak figyelmeztetni…
Rád lőtt, de a közelben álló villás targonca gáztartályát
találta el, a második
golyó is célt tévesztett, viszont belobbantotta a kiömlő gázt.
Dermesztő volt, ahogy
kitört a tűzcsóva,
mint valami lángszóróból,
hogy a következő pillanatban beszippantsa a palack, életemben nem
láttam még ilyet. A
robbanás még engem is földhöz vágott, az
volt a szerencséd, hogy te már ott voltál. Kihoztalak, mielőtt az
egész raktár lángba borult.
– Apa?
– Nem láttuk kijönni. A
tűzoltók hat holttestet találtak, szóval… Sajnálom.
– Ne tedd, én sem teszem. –
Igazat mondtam, nem éreztem semmi mást, csak megkönnyebbülést.
Pillanatnyi döbbent csendet
követően elvigyorodott, habár a szeméig nem ért el ez a fene
nagy vidámság: – Ötre emelkedett az életmentéseim száma.
– Hogyhogy?
– A negyedik az volt, amikor
motorral kellett menekülnünk az öbölből.
– Erről jut eszembe, Chris és
Rachel jól vannak?
Felpattant és hirtelen úrrá
lett rajta a tenni akarás.
– Hozok neked még egy kis
vizet. Kérsz esetleg fájdalomcsillapítót? Szólhatok a nővérnek…
– Keith!
– Tessék, mit kérdeztél? –
Hiába színlelt figyelmetlenséget, átláttam a szitán, és rossz
előérzetem volt, nagyon rossz.
– Rachel és Christian…
– Ja, igen. Chris jól van,
fizikailag legalábbis, de Rach…
– Nem, az nem lehet! Mondd,
hogy életben van! – Nem
halhatott meg, az nem lehet!
– Életben van, de az orvosok
szerint válságos az állapota.
Elárasztott a megkönnyebbülés,
ezért nem törődtem a vészcsengővel, amit Keith üresen kongó
hangja szólaltatott meg a fejemben.
– Látnom kell! Őt is itt
kezelik?
Már a mondat felénél
elkezdtem lerángatni magamról a takarót, de ennél nem is
jutottam tovább, mert Keith megállított.
– Sajnálom, van még valami,
ami nem fog tetszeni, de sajnos igaz. – Kivárt egy pillanatot,
amitől felállt a
hátamon a szőr. –
Rachel volt Follow informátora.
Egyszerű, tömör
kijelentésének értelme elsőre el sem jutott a tudatomig, kellett
vagy két perc, mire felfogtam, mit is mondott. Megpróbáltam az
érzelmeknél hathatósabb érveket is felsorakoztatni Rachel
mellett, felidézve és elemezve az utóbbi napok minden percét, de
sajnos meg kellett állapítanom, hogy agyilag nem vagyok éppen a
helyzet magaslatán. Feladtam a hiábavaló próbálkozást és
belekapaszkodtam egy élénkebb emlékfoszlányba.
– Az lehetetlen, ő nem tenne
ilyet, és Follow sem úgy viselkedett vele, mint akinek a zsebében
van.
– Nem is az idősebb Followról
beszélek.
Bevillant David dühtől
eltorzult arca.
– De hiszen David majdnem
lelőtte.
– Pontosan,
mert Rachel ki akart szállni.
– Ezt nem hiszem el.
Letéptem magamról a különböző
érzékelőket, ismét vészjeleket csiholva a szobában lévő
szerkentyűkből, rátámaszkodtam az infúziós állványra és
megcéloztam az ajtót.
Keith látta az elszántságomat,
így amikor egy nővér erélyesen az utamat állta, a segítségemre
sietett. Meggyőzte a pitbull természetű asszonyságot, hogy addig
nem nyugszom meg, amíg nem láthatom a barátnőmet, és megígérte
neki, hogy végig mellettem marad. Végül egy ital-automatánál
mégis lemaradt, hogy kettesben lehessek Rachellel.
Az üvegajtón keresztül látott
viaszsápadt arc, a testét körbekígyózó különböző csövek és
az ágya két oldalán felsorakoztatott géppark futurisztikus
látványt nyújtott. Chris volt az egyetlen „emberi” a szobában,
már ha annak mondható egy szobormerevséggel üldögélő, csendben
könnyező férfi, aki látszólag magában beszél.
Megreguláztam remegő lábaimat,
nagy levegőt vettem és bekopogtam. Chris úgy kapta felém a fejét,
mintha legalábbis petárdát robbantottam volna. Amikor felismert,
vonásai ellágyultak, már-már mosolyra fakadt, felállt és
kisietett hozzám. Ölelésével majdnem kibillentett amúgy is
ingatag egyensúlyomból.
– Istenem, Zoe, de örülök
neked! Jól vagy?
– Nem használnám ezt a
nagyzoló kifejezést, de megvagyok. És te? Hogy viseled? Rach
jobban van már?
Kicsit elhúzódott és a
szemembe nézett – azonnal tudtam, hogy most jön a fekete leves.
Az egyébként élénk tekintetét beárnyékoló keserűség láttán
majd' megszakadt a szívem.
– Keith elmondta? – Hangja
szinte csak suttogás volt, mintha nem merné fennhangon kimondani,
mintha a hangos szótól még valóságosabbá válna az egész.
– Nem érdekel, mit mondott
Keith, én ezt nem vagyok hajlandó elhinni!
– Pedig sajnos kénytelen
leszel.
– Nem, a forrásotok téved! –
Dühös lettem, hogy ilyen könnyen elhiszik róla ezt a nyilvánvaló
hazugságot.
– Zoe, ő maga mondta.
Ezzel a kijelentéssel nem
tudtam vitába szállni. A csalódottságtól leeresztettem, akár
egy lyukas lufi és megint az állványra kellett támaszkodnom, hogy
talpon tudjak maradni.
– Mit… mit mondott? Miért?!
– David megzsarolta. De a
történet kicsit messzebbre nyúlik vissza.
– Akkor inkább majd máskor.
Bemehetek hozzá?
– Igen, egy látogatót
fogadhat egyszerre, addig én kint
maradok.
Rachel közelebbről még
fehérebbnek tűnt, már-már áttetsző volta a bőre, de amikor
meghallotta, hogy nyílik az ajtó, felnézett.
– A lovagod mindjárt
visszajön. Le kellett kardoznom, hogy kicsit átengedje a helyét. –
Biztató volt, hogy gyenge mosolyra húzódott a szája. – Szóval,
hogy vagy? Lefogadom, hogy csak azért húzod itt az időt, mert jó
a kaja.
Egyik kezét, akár egy
lassított felvételen, az arcához emelte és megérintette az
orrába helyezett vékony csöveket, majd tehetetlenül visszaejtette
karját a takaróra. Arcán ideges fintor futott át, légzése
szaggatottá vált.
– Téged vártalak.
Alig hallottam, ezért még
közelebb merészkedtem és leültem az ágy szélére.
– Bocs, hogy késtem, de
halaszthatatlan pihennivalóm volt. Cathy szerint eloroztam
Csipkerózsika szerepét. Neked is ezt kellene tenned, csodákra
képes.
Egyre kevesebb erőt éreztem
magamban a humorizálásra, ráadásul abban sem voltam biztos, hogy
Rachelnek éppen erre van szüksége, így elhallgattam. Kapott is az
alkalmon.
– Sajnálom, Zoe.
– Ugyan mit? Én jól vagyok,
csak érted aggódunk.
– Én… Follow… –
Levegőért
küzdött,
amivel kis híján a frászt hozta rám. Egyre inkább tudatosult
bennem, hogy ez nem tréfa dolog, valóban komoly az állapota.
– Ne beszélj, pihenj. Csak
látni szerettelek volna, de már megyek is. Holnapra is egyeztetek
egy időpontot a titkároddal, rendben?
Amikor azonban odahajoltam, hogy
megpusziljam, meglepő erővel markolt a pizsamámba.
– El akarom mondani.
Azonnal tudtam, miről beszél,
de nem akartam hallani. Azt akartam, hogy életben maradjon.
A szemében csillogó könnyek
győztek meg. Láttam rajta, hogy szüksége van erre a gyónásra,
és tartoztam neki ennyivel – segített megmenteni Cathyt.
Visszaereszkedtem és vártam. Egy mélynek szánt légvétel után,
szakaszosan, néhány szót kapkodó légzésével érthetetlenné
torzítva, belevágott a mondandójába.
– Nem ismerted… apám is
zsaru volt. Antony Follow velem fenyegette, az életem…
információkért cserébe. Csak miattam tette. De ez meg is ölte.
Utána… David engem keresett meg. … Fényképeket mutatott, az
apja és az enyém. Azt mondta… Nem akartam, hogy kitudódjon, anya
belehalt volna. … Hibáztam. Sajnálom. De téged… titeket soha
nem árultalak el. … Már előtte végeztem Daviddel. … Esküszöm.
… Liz… Ne mondd el Liznek.
Egyre jobban fáradt és én
eddig bírtam.
– Liz nem fogja megtudni,
ígérem, csak pihenj végre, kérlek.
Könnyes szeme lecsukódott és
egyetlen szót mormolt, mielőtt elaludt volna:
– Köszönöm.
Egy percig még hallgattam
lassuló, zajos légzését, majd amikor elég erőt éreztem
magamban, felálltam, megpusziltam és elhagytam a kórtermet. Chris
ugyanott várt, ahol hagytam. Legszívesebben ordítottam volna,
ehelyett valami kába állapotban lebegtem, fásultan felelgetve
Chris hasonlóan üres mondataira.
– Már nagyon várt. Elmondta?
– Igen, el.
– Minket nem árult el,
tényleg segíteni akart…
– Igen, tudom, ezt is mondta.
De az édesapátok… Az ő volt?
Chris keze ökölbe szorult,
arcán könnyek folytak végig, de nem vette a fáradtságot, hogy
letörölje őket, lehet, nem is volt tudatában, hogy sír.
– Nem, azt még az apja tette.
Bocsánatot kért a nevében. Follow azzal fenyegette az apját, hogy
megöli Rachelt, ha nem segít neki. Amikor nem egyezett bele, másnap
Rachel kórházban kötött ki kar- és bordatöréssel. Az apja erre
beadta a derekát, de nem sokkal később lelőtték egy razzia
során. Rach úgy gondolja, nem lehetett véletlen, szerinte maga az
apja intézhette így. –
Szeme a távolba révedt,
elkalandozott kicsit, de hamar visszatért. – David
meg őt zsarolta az apját kompromittáló fotókkal. Információkat
kért, de nem ingyen. – Felszisszentem. Pénzért
tette volna?! Chris
észre sem vette a reakciómat. – Rach belecsöppent az apa-fia
rivalizálás kellős közepébe. Ő előre jelezte Davidnek a
rajtaütéseket és informálta a megfigyelésekről, David viszont
megsúgott neki néhány dolgot az öreg Followról. Tekintve, hogy a
rendőrség újabban nem sokat tudott az ügyleteikről, azt kell
gondolnom, Davidnek nem az
információszerzés volt
a fontos, egyszerűen csak borsot akart törni az apja orra alá.
Szerintem Rachelt is ez motiválhatta.
Felrémlett előttem a
megkínzott rendőr véres arca, de nem szóltam.
Sokáig ültünk ott, hallgatva
az osztály zajait.
– Chris, mi történt a
raktárban? Úgy értem, én addig vagyok képben, hogy lelőtted
Davidet.
– Miután David megsérült,
Camilla őrjöngve megjelent és vaktában lövöldözni kezdett,
ezért nem tudtunk a segítségedre sietni. Sikerült leterítenem,
de sajnos előtte még eltalálta Rachelt. Azt mondta, semmi komoly,
keresselek meg inkább
téged, hittem neki. Láttam, hogy vérzik, mégis hittem neki, és nem fogtam fel… – Nyelt egy hatalmasat. Tudtam, mire gondol,
ugyanarra, amire én is: ha akkor mellette marad és azonnal
segítséget hív, talán Rachelnek most több esélye lenne.
– Sajnálom, ugyanakkor
köszönöm, megmentetted az életemet.
Nem mondhattam többet, hiába
is mondtam volna, csak megfogtam a kezét és tovább hallgattam.
Érintésem elszabadíthatott benne valamit, mert váratlanul kitört:
– Nem volt rajta mellény,
Zoe, egyszerűen nem vette fel!
Újabb gondolatsor indult útjára
a fejemben, ami egyáltalán nem tett boldoggá. Ha Rach nem vette
fel a mellényt, az csak egyet jelenthetett. Behunyt szemmel
próbáltam küzdeni a rám törő hányinger ellen. Ennyire
nem láttam őt?! Fel
sem tűnt, hogy küzd önmagával, az meg pláne nem, hogy feladta.
Noha néhány perce azt mondtam Beckynek, ne izgassa magát, amiért
nem vette észre,
hogy baj van, magamat most fel tudtam volna képelni ugyanezért.
Chris gépiessé vált hangja
rántott vissza.
– Alig szabadítottalak meg
Rockytól, megjelent Luis. A robbanást hallva azt sem tudtam, merre
rohanjak, hozzád vagy Rachelhöz, de aztán megláttam, ahogy Keith
kifelé igyekszik veled, így visszamentem
Rachelért. Amíg a mentőre vártunk, mindent elmesélt. A
rendőröknek azt mondta, azért voltunk ott, mert fülest kapott, le
akarta ellenőrizni, én pedig nem engedtem el egyedül. Téged,
Cathyt és Keith-t kihagytunk a történetből, a tűz valószínűleg
úgyis minden nyomot eltüntetett, ha az nem, akkor a tűzoltók.
– De akkor hogyan…?
– Ti ketten szegény, ártatlan
civilek vagytok, akiket két menekülő bandatag támadott meg a
tengerparton. A helyszínt sajnálatos módon elmosta a dagály. Az
érintetteken kívül csak Dick tudott rólatok, őt pedig szélnek
eresztettem, miután szavát vettem, hogy amennyiben elkapják,
alátámasztja a sztorinkat, mint Rach legjobb és nagyra becsült
informátora. Állítólag annyira beleélte magát a szerepébe,
hogy azóta félóránként hívogatja a rendőrséget különböző
bennfentes információkkal.
– Így nem derült fény a
magánakciótokra.
– Igen, Rachelnek hála.
– Jó, így meg tudom tartani
az ígéretem. – Chris meglepetten nézett rám. – Megígértem,
hogy Elizabeth-nek nem kell megtudnia.
Mintegy helyeslőn rábólintott,
de nem voltam biztos benne, hogy teljesen jelen van, már máshol
jártak a gondolatai. Amikor újra megszólalt, a hangja elgyötört
volt és fáradt.
– Csalódtam benne, de nem
akarom elveszíteni, szeretem őt.
A mellkasára simultam és
szorosan átöleltem, már amennyire az infúzióm és az erőm
engedte.
– Tudom, én is. És téged
is, nagyon. Hallod? Szeretlek. Nem vagy egyedül.
Amint ezt kimondtam, egy dobozos
üdítő landolt hatalmas csattanással a padlón, beterítve
mindkettőnket. Keith döbbenten állt mögöttünk. Azonnal tudtam,
mi történt, mit hallhatott, de magyarázkodásra ezúttal sem volt
alkalmam, mert a felhangzó éles csipogás és a mellettünk
elrohanó fehérköpenyesek meggátoltak benne. Később pedig nem
éreztem elég erőt, hogy szembeszálljak Keith előítéleteivel és
rágalmaival.
Rachel halála és Chris
őrjöngésig fajuló fájdalma letaglózott. Úgy kellett
visszatartani, hogy rá ne rontson az orvosokra. Ez már meghaladta a
tűrőképességemet, így Keith-re hagytam a nehezét.
Miután visszatámolyogtam a
szobámba, egyszerűen nem bírtam tovább kordában tartani az
érzelmeimet. Túl sok volt ez már nekem. Még anyáékat sem
gyászoltam meg rendesen, nem beszélve Tináról, erre most Rachelt
is elveszítettem. De saját gyászom sötétségén át is tudatában
voltam, hogy Chris most nálam is jobban szenved. Behunytam a szemem,
és sok év óta először, imádkozni kezdtem. Anyáért, nagyiért,
Tináért, Rachelért és Christianért, a fájdalma enyhüléséért.
– Zoe, én nem tudok, és nem
is akarok osztozni rajtad.
Annyira váratlanul ért Keith
hangja, hogy ijedtemben felsikoltottam. Amikor kinyitottam a szemem,
a sikolyból nyöszörgés majd dühös morgás lett. Egyszerűen nem
bírtam tovább, a gát átszakadt. Nem törődtem Keith fájdalmas
tekintetével, könnymaszatos arcával, még a karján átvérzett
pólóval sem – üvöltenem kellett.
– Kifelé!!!
Sütött a szeméből a
megbántottság. De még valamit láttam, ami végképp eldöntötte
a kérdést. Megvetés suhant át az arcán.
– Ennyire fontos neked? Hogy
vagy képes…
– Takarodj! Semmi keresnivalód
itt! – A hangom elcsuklott, de nem törődtem vele.
Nem érdekelt, hogy sírni lát,
de azt eltökéltem, hogy ezek az utolsó könnyek, amiket miatta
ejtek. Hátat fordított, és szó szerint kirohant az ajtón,
majdnem fellökve az éppen visszaérkező Beckyt és Cathyt.
– Te meg mit csináltál ezzel
a fiúval? – nézett rám elhűlve Becky. – Vagy szegény
Rachel miatt ilyen
feldúlt?
– Hogy én mit csináltam
vele?! – majdnem ordítottam. – Keith egy agyatlan, hülye,
barom… – olyan szavakat használtam, amiket talán életemben
soha, pláne a húgom előtt, de ha nem mondom ki, felrobbantam
volna.
– Utánamegyek – jelentette
ki Cathy, és pillantásra sem méltatva otthagyott.
Csak hápogtam a reakciója
láttán és féltékenységtől megkeseredett könnyek égették a
szememet.
– Meg fogod bánni – szólt
Becky halkan, amikor kettesben maradtunk. – Nagyon rendes fiú, és
szeret téged.
– Mit tudsz te róla?!.
– Lehet, hogy én semmit nem
tudok róla, de te sokat köszönhetsz neki – mondta határozott
hangon.
– Ugyan, mit? – kérdeztem
gúnyosan.
– Mármint azon kívül, hogy
megmentette az életeteket? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.
Kicsit elszégyelltem magam,
hiszen kétségtelenül igaza volt, de ez nem változtatott a tényen,
hogy csalódtam Keithben, ahogy azon sem, hogy egy seggfej. Kihívó
tekintettel feleltem a számon kérő pillantásra és vártam a
folytatást.
– Tudod, Cathy isteníti,
felnéz rá.
– Ja, azt észrevettem –
vágtam közbe keserűen.
– Ne légy féltékeny, csúnya
dolog és nincs rá okod. Mióta itt dekkolsz, össze vannak nőve,
de ha kérnéd, Cathy gondolkodás nélkül téged választana. Ők
ketten mindennél jobban szeretnek téged és bármit megtennének
érted.
– Hogy érted, hogy össze
vannak nőve? – kérdeztem gyanakodva.
– Hát, mivel én össze-vissza
dolgozom, Chris pedig Rachel mellett volt, Keith vigyázott a
húgodra. Pszichiátert keresett neki, rendbe hozta a lakásodat…
ja, egyébként ott is laknak.
– Elég, hagyd abba! –
kiáltottam rá magamból kifordulva. – Rendben, Keith egy szent,
Keith-t mindenki imádja! Felfogtam. De akkor magyarázd meg, miért
bánik úgy velem, mint valami kurvával, amikor soha nem adtam rá
okot! Tudod mit hisz?! Hogy annak ellenére, hogy őt szeretem, a
bátyjával is kavarok! Hogy hiheti ezt rólam?!
– Mondtad neki, hogy szereted?
Egyébként is, ez csak azt mutatja, hogy nem gondolkodik, ha rólad
van szó…
– Ne kezdd te is! Szerintem
inkább azt jelzi, hogy nem hogy nem szeret, de nem is ismer! Ha
ismerne, eszébe sem jutna, hogy ilyesmivel vádoljon. Nem szolgáltam
rá!
– Szerintem nincs igazad!
Illetve abban igen, hogy nem szolgáltál rá a dologra, de a
többiben tévedsz. A leglényegesebbeket tudja rólad. Hogy önzetlen
vagy, önfeláldozó, talpraesett és bátor, bár ő vakmerőségnek
nevezte. Tudja, hogy a húgod a legfontosabb a számodra, ezért
vigyázott rá éjjel-nappal, a saját igényeit is háttérbe
szorítva. Tudja, ha Cathy nem fogadja el, esélye sincs nálad,
ezért minden igyekezetével azon volt, hogy ezt elérje, megjegyzem,
nem kellett nagyon törnie magát. És igenis szeret, ha mindazok
ellenére, amivel gyanúsít, akar téged.
Már-már meggyőzött, de nem
fért a fejembe, Keith hogy lehet olyan önző, hogy nincs
tekintettel sem a bátyja gyászára, sem az enyémre. Érzéketlennek
kellett lenni ahhoz, hogy ne érezze át, Rachel halála mekkora
veszteség számunkra, még akkor is, ha ő nem ismerte annyira. Még
akkor is, ha nem tudott megbocsájtani neki.
Ha ez nem lett volna elég,
szellemként kísértett az arcára kiült megvetés. Egyszerűen nem
tudtam napirendre térni fölötte. Eddig elnéztem a féltékenységi
kirohanásait, mert meggyőztem magam, idővel rádöbben majd, hogy
alaptalanul vádol, de már nem voltam biztos benne, hogy képes a
változásra vagy akár a józan gondolkodásra.
Folytatása következik!