Sorsforduló – 6. rész

– Viktor –

Egy másodpercét sem tudnám felidézni a filmnek, de még a címét sem. Épphogy felhangzott a szignál, az én figyelmemet máris elvonta Petra szája. Amint bekapcsoltam a tévét, azonnal munkába állította éles kis fogait, amik aztán szünet nélkül marcangolták a finom bőrt, egész addig, míg le nem csukódott a szeme.

A tévéműsor utána sem tudta felkelteni az érdeklődésemet, sokkal kellemesebb elfoglaltságnak ígérkezett az ő tanulmányozása. Szempillái meg-megrebbentek, arcát halvány pír színezte, jobb keze a feje alá szorult. Néhány perc elteltével kicsit kinyújtózott, lábfeje a combomhoz simult, én pedig végleg letettem a filmről. Még vagy negyed óráig hallgattam lassuló légzését.

Hideglelős kacagásra rezzentem fel érdekessé váló álmomból. Azonnal a távirányító után kaptam, hogy lehalkítsam a tévét, és fél szemmel Petrára sandítottam, nem ébresztette-e fel őt is a horror film, de ekkor újra felhangzott, közvetlenül mellettem. Úgy pattantam fel, akár az órarugó.

A nevetést ugyan abbahagyta, de arca furcsa fintorba torzult, jobb kezével pedig úgy hadonászott, mintha egy legyet akart volna lecsapni. Halkan szólongattam, majd egyre hangosabban, de nem reagált. Megrázni nem mertem, féltettem a karját, de képtelen voltam tovább nézni, így megkockáztattam egy óvatos érintést. Ahogy végigsimítottam a karján, azt suttogva, hogy csak álmodik, valami megmozdult bennem: szerettem volna megvédeni, még a rémálmoktól is.

Az érintésemre előbb megdermedt, majd elernyedt a teste és lassan megnyugodott.

Mi a fészkes fene történhetett ezzel a nővel?! Voltak persze sejtéseim, de ez nem volt elég, tudnom kellett. Eldöntöttem, el fogom érni, hogy megbízzon bennem. Az elhatározás azonban a következő gondolattal meg is ingott: Melinda bízott bennem és mit ért el vele?

Mivel nem tudtam felébreszteni, késztetést éreztem, hogy leellenőrizzem a beadott gyógyszerek mennyiségét, noha előtte kétszer is átszámoltam a helyes dózist. Dühösen felmordultam. Biztos, hogy nem adagoltam túl, egyszerűen csak kimerült.

Leguggoltam mellé, bal karját keresztbe fektettem a mellkasán és felemeltem, figyelve, hogy lehetőleg ne okozzak fájdalmat. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta, szája szinte súrolta a bőrömet, melle a mellkasomnak feszült. A lépcső felénél úgy éreztem, felrobbanok, még jobban magamhoz öleltem hát a túlságosan is könnyű testet és megszaporáztam a lépteimet, ő pedig teljesen elcsendesedett a karomban.

Hiba volt, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne kóstoljam meg azokat a vörösre harapdált ajkakat, órák óta erre vágytam. Mit órák, napok óta. Finoman, épphogy érintette a szám az övét, és bár a testem azt üvöltötte: még, visszahúzódtam, miután letettem az ágyra. Az ablak résnyire nyitva maradt, ezért óvatosan betakartam. Felötlött ugyan bennem, hogy talán le kellene vetkőztetnem, de azt már nem bírtam volna ki.

Amikor már nem találtam több tennivalót körülötte, csendben magára hagytam.

Viktória ezúttal a helyén aludt, nyugodtan, a megunhatatlan plüss kutyust ölelve.

Jöhetett a hideg zuhany.

Másnap reggel vidám madárcsicsergésre ébredtem, hasogató fejfájással és jókora adag bűntudattal. A fejem éppúgy kavargott, akár a gyomrom.

Nem volt jogom kihasználni Petra védtelenségét. Semmiképpen nem tudhatja meg. Egyrészt, mert nem akarom megint megijeszteni, másrészt, mert tudom, csak fájdalmat okoznék neki, sokkal mélyebb sebeket ejtve a karján lévőnél.

Amikor Melinda meghalt, megfogadtam, hogy kizárólag Viktóriának szentelem az életemet, és ennek így is kell maradnia. Távolságot kell tartanom. Muszáj.

Mivel nyolckor ki kellett nyitnom a rendelőt, kihasználtam a korán kelés előnyeit és nem csak a reggelit készítettem el, de összeállítottam az ebédre szánt rakott krumplit is, hogy délben már csak a sütőbe kelljen betenni. Éppen a főtt krumplit karikáztam, amikor Petra álmos szemekkel megjelent az ajtóban.

Megálltam mozdulat közben és rácsodálkoztam az ablakon beszűrődő fénytől áttetszővé vált hálóingre. Ezek szerint valamikor éjjel átöltözött.

– Khm, jó reggelt.

– Jó reggelt, Viktor. Jól aludt?

Újra megtorpantam. Mi a fene?

– Mintha tegnap éjjel már tegeződtünk volna.

– Igaz, ne haragudj.

Elpirult. Valamiről lemaradtam. Nekem is voltak rémálmaim, de azok valahogy soha nem ezt a reakciót váltották ki belőlem. Hirtelen sokkal szebbnek láttam a reggelt. Bevette magát a fejembe az az izzasztó gondolat, hogy Petra később velem álmodott, és képtelen voltam letörölni az arcomra kiülő bárgyú vigyort.

– Kérsz egy kávét?

– Van egy kis problémám – motyogta.

– Éspedig?

– Szükségem lenne néhány dologra. A balesetkor viselt inget ki kellett dobni és az egyetlen váltás ruhámat is tönkrevágtuk tegnap. Hacsak nem akarok álló nap hálóingben lenni, be kell vásárolnom.

– Én ugyan nem bánom a hálóinget, de a kényelmed fontosabb a szórakoztatásomnál, úgyhogy egyetértek. Ennek ellenére a vásárlást nem ajánlom. Egyrészt nem hiszem, hogy a ruhapróbák jót tennének a karodnak, másrészt a legközelebbi normális ruhaüzlet a város határában lévő bevásárlóközpontban van, úgy egy órányi autóútra. Ma biztos nem tudlak bevinni, sajnálom.

– A francba, erre nem számítottam.

Viki jelent meg Petra mellett, apró mutatóujját feddőn ráemelve.

– Csúnyát mondtál – fordítottam, mielőtt a kis diktátorhoz fordultam. – Jó reggelt, napsugár, foglalj helyet, máris adom a reggelit. Szóval a ruhák…

Viki megint félbeszakított, ezúttal türelmetlen mozdulattal az emelet felé mutogatva.

– Igaz. Szóval, Viki azt mondja, keress magadnak valamit Melinda szekrényében. A méret szerintem is hasonló.

Azonnal tudtam, hogy valami rosszat mondtam, amikor megláttam Petra elboruló arcát. Már kezdtem megszokni, hogy nincs a közelemben olyan személy, akivel aknamezőre hasonlítana a társalgás, erre tessék, egy újabb nőszemély, aki… Hoppá, nem biztos.

– Ha az a gond, hogy Melinda ruháiról van szó, ez ne aggasszon. Rengeteg olyan ruhája volt, amit soha nem viselt, ezeket, és amiről úgy gondoltam, Viki egyszer igényt tarthat rá, megtartottam, minden mást elvitt az édesanyja. Szóval az a szekrény olyan, akár egy butik, minden vadonatúj.

– Oké, megnézem. Viki, segítesz majd választani? Te leszel az eladó, én meg a vásárló.

Miután Viki csillogó szemmel rábólintott, öntött magának egy bögre kávét, felcsippentett egy karika főtt tojást a vágódeszkáról és a lépcső felé indult, de egy meleg mosollyal még visszapillantott a válla felett:

– Jó étvágyat.

– Te nem eszel?

– Bocs, de ilyen korán képtelen vagyok.

Míg elláttam Vikit reggelivel és utasításokkal, végig a hálóingen átsejlő sziluett villódzott az agyamban. Bosszantott, hogy úgy viselkedem, mint egy kamasz, de hacsak nem kezdtem el fejben gyököt vonni, nem szabadultam a képtől. Bíztam benne, hogy majd a munka eltereli a gondolataimat.

Miután a lelkükre kötöttem, hogy fél óránál tovább ne shoppingoljanak, magára hagytam a lányokat és átballagtam a rendelőbe. Többen vártak rám, mint gondoltam, de a tény, hogy Barbi és az édesanyám is köztük volt, meg is oldotta a rejtélyt. Kíváncsiság, asszony a neved.

Megadtam magam a sorsnak és elkezdtem a rendelést. Három újszülött kiscicával később, akiknek az égadta világon semmi bajuk nem volt azon kívül, hogy a kis gazdik kiemelték őket az anyjuk mellől, besétált anyám, letette a szinte hozzá nőtt orvosi táskát az asztalomra, és hófehér bichon frise-ével az ölében, leült a székembe.

– Szia, anya. Pamacsot a vizsgálóasztalra tedd, kérlek. Míg megvizsgálom, nyugodtan megválhatsz tőle.

– Semmi szükség rá, hogy megvizsgáld, kutya baja.

Pimasz, szeretetteljes mosolyával mindig elérte, hogy ne tudjak rá haragudni, nem történt ez másként most sem. Bár már elmúlt ötven és soha életében nem festette a haját, barna frizuráját alig tarkította néhány ősz tincs. Ő erre mindig azt mondta, minek fizessen a hajfestésért, amikor a természet ilyen szép melírral áldotta meg. Elöntött a közelében mindig tapasztalt nyugodt derű. Nekidőltem a mellőzötté vált vizsgálóasztalnak és a tárgyra tértem – kint valódi betegek vártak rám.

– Mit szeretnél tudni?

– Micsoda kérdés, mindent, természetesen. Tudod, mi volt az első dolog, amit ma reggel, ébredés után hallottam? – Nem tudtam, de voltak elképzeléseim. – Hogy te egy idegen nővel henteregsz, ráadásul nyilvánosan. Ki ez a nő? Milyen kapcsolatban állsz vele? Az unokám szereti? Na és ő Vikit?

Muszáj volt nevetnem. Anyám nem a tapintatáról volt híres, én meg még bátorítottam is, ugyan mi mást vártam.

– Lássuk csak. – Komótosan számolni kezdtem az ujjaimon, mert tudtam, hogy ez bosszantani fogja. – Petrának hívják, és ő az a nő, aki Viki mellett lesz, amíg én dolgozom. Akármilyen furcsán hangzik is, jelenleg orvos-páciens kapcsolatban állunk. Viki imádja, az érzés láthatóan kölcsönös.

– Jaj, fiam, ne legyél már ilyen… ilyen… Eh, mindegy. Nem szoktál te csak úgy andalogni a faluban. Szerintem nem is látott még senki Melindán kívül más nővel. És hogy érted, hogy orvos-páciens kapcsolat van köztetek? Ki ő, a macskanő?

– Nem andalogtunk, pláne nem henteregtünk. De, ám legyen, csak hogy ne mondhasd, hogy semmit nem mesélek el neked. Szerda este a Tóth tanyáról tartottam haza, amikor Petra majdnem belém jött a kereszteződésben. Még mielőtt teljesen leírnád őt, magas láza volt és még így is ura maradt a helyzetnek. Azóta nálunk van, mert célravezetőbbnek tartottam hazavinni, mint mentőt hívni. De mindezt te bizonyára már tudtad. Most pedig, ha nem haragszol, dolgoznom kell.

Megpusziltam az arcát és a kezébe nyomtam a táskáját, de még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, meggondoltam magam.

– Tudod, mit, anya? Pénteken gyere át este vacsorára. Összeütök egy finom salátát és grillezhetnénk.

Gyanakvóan villant rám a szeme, de a szája sarkában elégedett mosoly vibrált.

– Mit kérsz cserébe azért, hogy kielégíted egy aggódó anya kíváncsiságát?

– Leszerelhetnéd helyettem Barbit. Nem kell, hogy az egész falu a balesetről csámcsogjon, mondhatnád azt, hogy családi jó barát, pihenni és gyógyulni jött hozzánk, és ő fog vigyázni Vikire. Amúgy ez igaz is. Pénteken hatra gyere.

Bólintott, búcsúzóul megölelt, majd kisietett a váróba, de még hallottam, ahogy Pamacs fülébe mormog: – Még, hogy családi jó barát.

Egész délelőtt meg sem álltam, így nem volt alkalmam holmi pletykákon, kamaszos érzelmeken és elfojtott vágyakon rágódni. Ugyanakkor megfeledkezni sem engedtek róla, minden második gazdi rákérdezett, ki volt az a csinos fiatal nő, akivel együtt láttak.

Amikor valamivel dél előtt beléptem a házba, síri csend fogadott és a sülő rakott krumpli illata. A bosszúság és a meleg hála viaskodott bennem, amíg meg nem láttam őket a nappaliban. Akkor egyértelműen az utóbbi győzött. Petra a kanapén feküdt, kényelmesen kinyújtózva, fejét a kartámlára támasztotta, hosszú haja akadálytalanul omlott alá a túloldalon. Viki, szája sarkán kikandikáló nyelvvel, éppen azon ügyködött, hogy minél több díszt helyezzen el a szőke hajzuhatagban. Hol egy rózsaszín, masnis hajgumi, hol egy zöld csillámos csat kandikált ki a tincsek közül.

– Ez ám a frizura. Bálba készültök, lányok?

Viki túlságosan el volt foglalva a műve tökéletesítésével, Petra azonban furcsa fintorral válaszolt és a szeme sarkából végigmért.

– Úgy ám, és én leszek a díszvendég, hála neked. Ez a próbafrizura.

– Hadd találjam ki. Itt járt anyám.

– Bezony. Jó alaposan megnézett magának és közölte, hogy nem maradhat, tulajdonképpen csak Pamacs akart beköszönni Vikinek, ha már erre jártak, de sebaj, majd péntek este jól kibeszélgetjük magunkat.

– Na igen, ez ő. Elnézést, hogy a megkérdezésed nélkül meghívtam.

– Ez a te házad, azt hívsz meg, akit akarsz.

– Igen, de most te is itt laksz, és nálunk a vendég mindenek felett áll, igaz, kicsim?

Viki végre felnézett, és boldog vigyorral mutatta a kezét, amiben még legalább fél tucat szivárványszínű, apró csatocska feküdt.

– Apropó vendég. Ha jól emlékszem, azt mondtam, ne erőltesd meg a magad.

– Fekszem.

– Most, de biztos vagyok benne, hogy a jénai nem magától mászott be a sütőbe.

– Ja, hogy az. Ugyan már, csak el kellett tekernem egy gombot.

Viki a fejét ingatta és hatalmas sóhajjal a mosókonyha felé bökött. Rosszat sejtve sétáltam a konyhából leválasztott apró helyiség felé, de ki sem kellett nyitnom az ajtaját, úgy is hallottam, hogy zúg a mosógép.

Most már tényleg bosszús lettem.

– A mosógépet is csak be kellett kapcsolni?

Petra felült és eltúlzott döbbenettel az arcán Vikihez fordult, nem törődve annak ijedt sziszegésével.

– Áruló – nyafogta duzzogva.

Viki kuncogva mutogatott felém, majd a saját fülére.

– Na persze, el is higgyem? Az édesapád nem kutya, csak gyógyítja őket. Hatalmasat csalódtam benned, kisasszony.

Viki egyik lábáról a másikra állt és bűnbánón lehajtotta a fejét, de láttam, hogy közben somolyog a bajsza alatt.

– Rendben, bocsánatkérés elfogadva, ha kapok egy puszit.

Amikor azonban Viki közelebb hajolt, Petra, felkötött bal karja ellenére, villámgyors mozdulattal a pamlagra döntötte és addig csiklandozta, míg Viktória esedezve fel nem tartotta a kezét.

Ámulva néztem a kibontakozó jelenetet. Viki nem beszélt, a kártyákat sem kapta elő, mégis zökkenőmentesen társalogtak. Eddig csak velem tudott így kommunikálni, de én neveltem, minden rezdülését ismertem, Petra pedig alig egy hete csöppent az életünkbe.

– Petra, a karod, már megint nem vigyázol.

– Upsz, most le lettünk tolva – suttogta Vikinek, mire ő a kacagástól kifulladva, alig hallhatóan lihegte a Petrától csak imént hallott kifejezést:

– Bezony.

Megdermedtem és láttam, hogy Petrának is elkerekedik a szeme. A következő pillanatban lehajolt egy leesett csatért, leomló haja eltakarta az arcát Viki elől, de a tekintetét végig rám függesztette és alig látható fejmozdulattal jelzett, ne reagáljak. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kapjam fel Vikit, de megálltam, belül azonban indián győzelmi táncot jártam, harci üvöltés kíséretében. Nem tudtam megszólalni, féltem, hogy elárulom magam, de Petra ismét megmentette a helyzetet.

– Viki, moss kezet, kérlek, aztán megteríthetsz, amíg mi apukáddal megnézzük a krumplit.

Úgy kellett kiráncigálnia a nappaliból a mit sem sejtő, szökdécselő Viki nyomában.

– Mi volt ez? – nyögtem rekedten, amint kettesben maradtunk.

– Viki megszólalt.

Olyan idegesítő nyugalommal mondta ki a nyilvánvalót, hogy legszívesebben jól megráztam volna.

– Nyolc hónapja egy szót sem szólt. Voltunk pszichiáternél, családterápián, játék- és rajzterápián, és elkezdett lovagolni. Miért most?!

– Mert egy pillanatra teljesen felengedett.

– Ez… ez azt jelenti, hogy direkt nem beszél, de most megfeledkezett magáról?

– Nem egészen. Azt hiszem, beszélni akar, de nem tud, mert kialakult benne egyfajta gátlás, amit képtelen leküzdeni. Szorong.

– De miért? Az édesanyja halála miatt?

– Kézenfekvő, de sajnálom, ezt nem tudhatom.

Néztem nyugodt arcát, komoly tekintetét és valahogy biztos voltam benne, hogy meg fogja tudni.

– Ki vagy te?

Elsápadt, szomorúan elmosolyodott és kezet nyújtott: 

– Kiss Petra.

Folytatása következik!