Sorsforduló – 7. rész

– Viktor –

Ezúttal nem értem volna be ennyivel, ha nem jelent volna meg Viki, hogy kivigye az evőeszközöket. De a beszélgetésnek ezzel még nem volt vége, és tudtam, Petra az én arcomból ugyanúgy olvas, mint Vikiéből.

Most az egyszer nem bántam, hogy ebéd után vissza kellett mennem a rendelőbe. Muszáj volt megnyugodnom, ehhez pedig szükségem volt egy kis figyelemelterelésre A délután azonban sajnos nyugodtabban alakult munkafronton, elfogytak a kisállattal rendelkező kíváncsiskodók is, így túl sok időm maradt gondolkodni.

Eszembe jutott, hogy talán illene felhívnom Balogh doktornőt, Viki pszichológusát, de végül letettem róla. Ha eddig nem bíztam benne, miért pont most kezdeném el? Az egyik percben felemeltem a telefont, hogy mégis értesítsem a fejleményekről, a másikban legszívesebben a falhoz vágtam volna a készüléket dühömben, amiért neki több hónap alatt nem sikerült elérnie azt, amihez Petrának mindössze hat nap elég volt. Aztán elöntött a bűntudat, és megint tárcsázni akartam. Elvégre honnan veszem én, a tudatlan, hogy a mostani előrelépés nem épp az ő munkájának megkésett eredménye-e? Végül egy újabb beteg érkezése döntötte el a kérdést.

Anyám és a betervezett vacsora sem hagyott nyugodni. Eddig csak enyhe idegességet érzetem a gondolatra, hogy Petrát odavetem elé, mostanra ez pánikká erősödött. Mi van, ha ki nem állhatják egymást és Petra meggondolja magát? Mi lesz, ha elmegy? Viki máris kötődik hozzá. Ha ő eltűnik, vajon folytatódik-e a folyamat, ami beindult, vagy esetleg még vissza is esik?

Nem volt mit tenni, a meghívást már nem vonhattam vissza.

A hét hátralévő része egyfajta érzelmi hullámvasút volt, a kedélyállapotom úgy váltakozott, akár az időjárás.

Ideges voltam és izgatott Viki váratlan megszólalása miatt, és reménykedtem, ahogy eddig még soha. Nyolc hónapon át nem erőltettem rá semmit, egyszerűen elfogadtam, hogy nem beszél. Most úgy kellett visszafognom magam. Most, hogy tudtam, valóban képes lenne rá, nehéz volt megállnom, hogy ne akarjak többet. Petra sokat segített, igyekezett mindig ott lenni, egyfajta vészfékként.

És ő maga volt a másik problémám. Vonzódtam hozzá, akár akartam, akár nem. Egy újabb késztetés, amit el kellett fojtanom. A tény, hogy szinte állandóan a közelemben volt, itt már nem annyira segített, mint inkább nehezített a helyzetemen.

Lassan úgy éreztem, nem állnak másból a napjaim, mint heroikus küzdelemből saját magam, az ösztöneim ellen. Mire eljött a péntek, megfeledkeztem az anyámmal kapcsolatos aggodalmaimról és úgy vártam az érkezését, akár a messiást. Szó szerint megváltásnak érzetem volna, ha valamivel el tudta volna terelni a figyelmemet.

Számtalan zavaros gondolat kavargott bennem akkor is, amikor délután kulcsra zártam a rendelő ajtaját, és keresztülsétáltam az udvaron, de mire a házba értem, összeszedtem magam, megreguláztam a vonásaimat és mosolyogva léptem a konyhába, ahol két konyhatündér repkedett. Pontosabban az egyik üldögélt, a másik egy széken állt, a karja és a feje pedig elveszett a konyhaszekrényben. Petra halkan együtt énekelt a rádióval, lába a padlón, ujja az asztalon verte a taktust.

Mindig talált magának valami munkát és minden nap egy kicsivel tovább merészkedett, feszegetve a saját határait és az én türelmemet. Hiába kértem, hogy egy darabig még kímélje a karját, mert egy ilyen mértékű sérülés nem gyerekjáték, ha én lazítottam kicsit a szabályokon, ő biztos, hogy még inkább áthágta őket. Az elmúlt héten rajtakaptam már cipekedésen, ablakpucoláson, sőt, fűnyíráson is.

– Te nem bírsz nyugton megülni a fenekeden, ugye?

Rám nézett, majd a székre, amin ült és kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Mi van doki, rossz napod volt?

– Az a szerencséd, hogy a karod fel van kötve, különben most felvinnélek a szobádba, alaposan elfenekelnélek, aztán odakötöznélek az ágyhoz.

Au, ezt nem gondoltam végig.

– Nocsak, mik ki nem derülnek.

Nemtörődömnek akart látszani, de felgyorsult légzése és kivörösödő arca elárulták. Láthatóan felhevült, akárcsak én, amit szívem szerint a sütő melegének tulajdonítottam volna. Kár, hogy az épp nem működött.

– Mi készül?

Viki előbújt a szekrényből, diadalmasan meglengette a kakaós zacskót, amit az sűrű, barna porzáporral hálált meg. Maszatos arcát nyújtva puszit kért, amit azonnal meg is kapott, viszonzásul kaptam tőle némi porcukrot a borostámra. Sajnos nem érte be ennyivel, ragacsos ujjal Petrára mutatott. Úgy tehettem volna, mint aki nem érti, de mivel semmibe nem került teljesíteni a kérését, ráadásul jó ürügyként szolgált, odahajoltam Petrához és neki is adtam egy cuppanósat. Kellemes, könnyű illat lengte körül, keveredve a levegőben szálldosó kakaópor keserédes aromájával.

– Szóval?

– Egyszerű kekszes-tejfölös sütemény – felelte Petra. – Ehhez nem kell sütő vagy kés, de még robotgép sem, így Viki akár egyedül is elkészítheti.

– Nagyszerű, de azért ehető lesz, igaz?

Vikitől kaptam egy tockost, így már a hajam is fehér és barna portól tarkállott, Petra pedig felnevetett, olyan tisztán és felszabadultan, hogy muszáj volt hátrálnom egy lépést.

– Mi az hogy, majd csak figyelj!

Elnéztem volna még őket, de akkor felkopott volna az állunk és pár percen belül letámadtam volna Petrát a lányom a szeme láttára, így inkább nekiálltam előkészíteni a saslikot és a zöldségeket, majd felvettem a nyúlcipőt, kihasználva, hogy be kellett izzítanom a kerti grillt.

Hatkor a hússzeletek a rácson sercegtek és isteni illatfelhőket eregettek, próbára téve a tűrőképességünket. Petrát az egyik kerti nyugágyba parancsoltam, hátha végre elérem, hogy fél óráig ne csináljon semmit, Viktóriát pedig megkértem, segítsen neki kényelmesen elhelyezkedni. Kétségtelenül komolyan vette a feladatát. Hozott neki plédet és kispárnát, újra felkötötte a karját – olyan kendővel, ami illett a hajában lévő ezernyi csecsebecséhez, amit a déli alvás után ma ismét Petra hajába applikált –, a keze ügyébe helyezett egy kancsó limonádét és egy pletykalapot, bár ez utóbbit nem tudom, honnan szerezte.

Amikor felcsendült a kapucsengő, Viki ugyanilyen lelkesen szaladt, hogy beengedje a nagyanyját.

– Szerbusz, Viktor. Isteni illatok terjengenek, még öt utcával arrébb is érezni.

Meglepve kaptam fel a fejem.

– Szia, Barbi. – Óvatos pillantást vetettem Petrára, de ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy megigazítsa a csálén nyakába kötözött kendőt. – Szia, Tomi, hogy s mint, pajtás?

– Szia, mikor lesz kész a vacsora?

Ez jellemző volt Tomira, állandóan evett, ha pedig véletlenül mégsem, akkor szeretett volna. Szerencsére egy hatalmas energiabomba volt a srác, így simán le is mozogta a felesleget.

– Hamarosan, addig játsszatok Vikivel, jó? A kunyhóra például ráférne egy kis takarítás.

Ezzel bármikor el lehetett ijeszteni, ha szóba került a rendrakás, Tomi kámforrá vált.

– Barbi, mi szél hozott?

– Fiam, ne légy udvariatlan. – Anyám hangja szinte csattant. A teraszon állt, egyik kezében Pamacsot tartotta, a másikban egy üveg bort. – Én hívtam meg Barbit. Tudtam, hogy úgyis sokkal több ételt készítesz, mint amit mi hárman meg tudnánk enni.

– Négyen, anya. Ha jól tudom, Petrát neked már nem kell bemutatnom.

– Igaz is, vendéged van… Szerbusz, Petra.

Nem tudtam mire vélni anyám mogorva, sőt, kifejezetten udvariatlan viselkedését. Soha nem láttam még ilyennek.

– Petra nem csak vendég, anya. Barbi, ő itt Petra, páciens, jó barát és gyerekcsősz. – Viccesen a hozzánk lépő Petrára hunyorítottam, hátha támogatásra vagy bátorításra vágyik, de egyikre sem volt szüksége, mosolyogva állta a tekinteteket, a rá vonatkozó információk hallatán pedig csak a szemét forgatta.

– Ezzel dicsekszik, amióta bekötötte a karomat. Jó estét, Anna, szia Barbi. Remélem, nem bánod, ha tegeződünk. Te vagy Tomi édesanyja, ugye? Viki már sokat mesélt rólatok.

– Ö, igen, akarom mondani, nem. Na, még egyszer. Természetesen nem bánom, ha tegeződünk, és igen, én vagyok Tomi mamája. De… Viki… mesélt neked rólunk?!

– Óh, rengeteget. Hidd el, szinte mindent tudok rólatok.

Tetszett, hogy Petra nem vette fel a kesztyűt és nem kezdett magyarázkodni Vikiről. Köszönetként meleg mosolyt küldtem felé.

– Petra, kérlek, szólj a srácoknak, hogy mossanak kezet. Anya, Barbi, foglaljatok helyet. Máris kész a vacsora. – Reméltem, anyám ebből felfogja, hogy ő most sokkal inkább vendég, mint Petra.

Az étel fenséges volt, a rádióból halk zene szólt, a levegőben a sült hús és a nyíló virágok illata szállt és még Tomi is elcsendesedett, hogy másra használhassa a száját. Csak anyám rontotta a hangulatot, szinte tudomást sem vett Petráról és kizárólag Barbival és a gyerekekkel társalgott, még engem is bojkottált, ami végképp feldühített. Azzal büntettem, hogy én meg csak azért is Petrát szórakoztattam.

A vacsora végeztével Viki felpattant, összeesküvő pillantást váltott Petrával, majd bevonult a konyhába, hogy kisvártatva egy tepsivel a kezében térjen vissza. Olyan büszkén sétált végig vele a járdán, akárha a koronázási ékszereket hordozta volna körbe.

– Á, a desszert. Remélem hagytatok neki helyet, ezt ugyanis Viki készítette.

– Ráadásul teljesen egyedül – jelentette ki Petra.

Annyi szeretet és dicséret bújt meg ebben az egyetlen mondatban, hogy percekig képtelen voltam megszólalni. Viki az anyjától összesen nem kapott ennyi kedvességet.

Petra épp az én tányéromért nyúlt, de amikor rám nézett, leolvadt a vidámság az arcáról.

– Valami baj van?

Megint olvasott bennem. Mosolyt erőltettem magamra, de tisztában voltam vele, hogy az asztalnál ülők közül senkit nem csaptam be ezzel.

– Nem, semmi baj. Azok után, amit erről a sütiről mondtál, alig várom, hogy megkóstolhassam.

A süti valóban isteni volt. Nem igazán voltam édesszájú, de ez egyszerre volt savanykás és édes, igazi ízbomba, de nem émelyítő, mint a habos-babos, krémes süticsodák. Elismerően néztem a mellettem falatozó Petrára, de ő a szemével Viki felé intett, így gyorsan átcímkéztem a fejemben a dolgokat.

– Kicsim, ez egyszerűen fantasztikus! Abszolút kedvenc lesz.

Végignéztem az asztalt körbeülőkön és elöntött az elégedettség. Viki boldog bolt, Petra büszke, Tomi nyugodt, Barbi Svájc, anyám pedig hihetetlen változáson ment keresztül. Rámosolygott Petrára, ami először gyanakvással töltött el, de amikor áradozva elkérte Vikitől a receptet, megnyugodtam. Anyám visszatért, és úgy tett, mintha eddig nem is a gonosz Nyugati Boszorkány szerepében tetszelgett volna.

A gyerekek néhány csendes percet követően újra felélénkültek, így vége lett a nyugalomnak, de a jókedv szerencsére megmaradt. Tomi Vikit üldözte, Viki Pamacsot, ő meg hol a legyeket, hol a saját a farkát. Amikor aztán majdnem fejjel rohantak a hintaállványnak, inkább én is beszálltam, hogy irányítsam az őrületet, míg az asszonynépség a borospoharak felett pusmogott. Barbara és Petra hamar megtalálták a hangot, és volt is miről beszélgetniük, hiszen Barbi is Pesten élt, mielőtt Tomi megszületett.

Fél óra múlva, kergetőzéstől kimelegedve rogytam le újra az egyik kerti székbe. Barbi nevetve indult, hogy felváltson a hátralévő kis időre.

– Petra hova lett?

Anyám a ház felé intett, de valami nem stimmelt.

– Az isten szerelmére, mit mondtál neki?!

– Semmit, tényleg. – A telefonjára mutatott. – Megkerestünk egy receptes oldalt a neten, megkért, hadd nézze meg az emailjeit, aztán berohant.

Elszégyelltem magam.

– Ne haragudj, anya, nem akartam rád förmedni.

– Nem, igazad van, igazságtalan voltam vele – ismerte be, majd felém nyújtotta a kezét. – Féltékeny voltam.

Ledöbbentem, de viszonoztam a szorítást.

– De hát miért?

– Mert a múltkor láttam, Viki mennyire rajong érte, hogy máris milyen jól megértik egymást. Én, orvos létemre, vagy tán pont azért, soha nem tudtam ilyen oldottan csevegni Vikivel. Petrával olyan, mint régen: boldog.

– Anya, Viki imád téged.

– Igen, tudom, de érzi, hogy soha nem tisztán nagymamaként közeledek felé, hanem egy kicsit orvosként is. Nem tudom kikapcsolni a közelében az orvos énemet és ez nem tesz jót a meghittségnek.

Ezen elgondolkodtam. Én soha nem éreztem ezt, de hát én nem is embereket kezeltem. Legalábbis eddig.

Petra még midig nem volt sehol és én kezdtem aggódni.

– Azonnal visszajövök.

Besiettem a házba, de Petrát sem a konyhában, sem a nappaliban nem láttam. Síri csend fogadott és ez valamiért megijesztett. Kettesével vettem a lépcsőfokokat és szinte berobbantam a vendégszobába.

Petra az ágy mellett ült a földön, hátát a falnak vetve, térdét az álláig felhúzta, a szája, mely az egyetlen színfolt volt sápadt arcán, már vérzett, mégsem hagyta abba a harapdálását.

Nem tudom, egyáltalán hallott-e, mindenesetre a szeme sem rebbent, amikor leguggoltam mellé.

– Petra, minden rendben?

Némán nemet intett.

– Mi történt, tudok segíteni?

Újabb apró fejrázás.

A tekintete tompa volt, a pupillája szinte elnyelte a szemét. Túlságosan is ismerős volt ez a jelenet. Viki viselkedett így, amikor Melinda halála után rátaláltam a kunyhóban. De Petrát mégsem kaphattam egyszerűen ölbe. Vagy talán mégis. Felnyaláboltam és vele együtt felültem az ágyra. Átkaroltam, magamhoz szorítottam és néhány percig csak ültünk ott, csendben. Számoltam a szívverését, de anélkül is tudtam, hogy túl gyors.

– Petra, le kell fektetnem Vikit. Magadra hagyhatlak addig?

Hirtelen felpattant, mintha Viki említése váltotta volna ki belőle, és kirohant a szobából. Még fel sem álltam, hallottam, hogy a szomszédos fürdőszobában öklendezik.

Utána mentem, hátha segítségre van szüksége, de már az arcát mosta. A tükörből magabiztosnak szánt pillantást küldött felém.

– Nyugodtan menj vissza a vendégeidhez, most már jól vagyok.

Egy nagy francot volt jól. Nem tudom mi elől menekült, de csodáltam az erejét. Ugyanakkor legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne játssza meg magát. Segíteni akartam, de amíg nem engedte, nem tehettem semmit.

– Kihajítom őket, leteszem Vikit, aztán visszajövök.

Egy mosoly halovány utánzata volt a jutalmam.

Folytatása következik!