2015. február 22., vasárnap

A Szürke, ahogy én látom – Rendhagyó bejegyzés

Üdv Mindenkinek!

Tudom, ez a blog nem kritika blog, és nem is az olvasmányaimról szoktam írni, de ez, az utóbbi idők nagy vitáit (vagy inkább ellenkampányait) olvasva, nagyon kikívánkozott belőlem. A végső lökést egy olyan hozzászóló adta meg, aki nem a könyvet, hanem annak olvasóit, urambocsá, kedvelőit véleményezte, számomra elfogadhatatlan módon...


Íme tehát, a Szürke, ahogy én látom...

Mióta beindult a hatalmas gépezet amely hihetetlen magasságokba emelte A szürke ötven árnyalatát és folytatásait, elözönlötték az internetet a pro és kontra vélemények. Bármerre nézek, bármit keresek, bármilyen fórumon olvasgatok, csupán percek kérdése, hogy belecsöppenjek egy eszmecserébe, ami a regények (és most már a film) erényeit, hibáit, bűneit taglalja (főleg az utóbbiakat), legtöbbször nem éppen barátságos hangnemben.
Ez az egész felettébb emlékeztet a hajdani Twilight-lázra... Gondolom, nem csak engem.
Már akkor sem értettem ezt az egész mizériát, ahogy ezt a mostanit sem értem.

Amikor anno a kíváncsiságom, mind az olvasói, mind a „szakmai”, rávett, hogy beálljak az olvasók hosszú sorába, én egy könyvet vettem a kezembe. Egy könyvet a sok a közül. Nem a Szent Grált, nem a Szentírást, de még csak nem is egy útmutatót. Egy regényt.
Tény, hogy az irodalmi értéke a nulla felé közelít, de az a sanda gyanúm, a szerző nem is szépirodalmi műnek szánta. Igen, azt is be kell vallanom, zavart a gyakran infantilis megfogalmazás, a gyenge mondatok sokasága, az állandó ismételgetés, mégis képes volt arra, amire sok mai regény nem – beszippantott a története.
Igen, a története! Az a történet, amit sokan észre sem vesznek. Mert igenis van neki.
Nem a szex fogott meg, nem a számomra teljesen újdonságként ható BDSM – akár ilyen a valóságban, akár nem –, hanem az emberi sors, ami köré a regényt fűzték. Képes voltam meglátni benne a DRÁMÁT. Ez volt az, ami magával ragadott, ami rávett arra, hogy elolvassam az összes részt.
Miután immunissá váltam nyelvi silányságára, megláttam benne a mélységet, vagy netán éppen fordítva, az, hogy a történet beszippantott, elfeledtette velem a gyatra kivitelezést – igazából a mai napig nem tudom, mi volt a sorrend.
A lényeg, hogy megtörtént.
Persze, mint minden történetbe, ebbe is mindenki mást lát bele. Amit én megláttam benne, nekem elég volt ahhoz, hogy végigolvassam, sőt, megszeressem. Nem mondom, hogy rajongó vagyok. Szerintem életemben nem rajongtam még... Nem vagyok az a típus. Vannak dolgok, amik megtetszenek, megérintenek, és vannak, amik nem, ennyi.
Most sem azért ragadtam klaviatúrát, hogy megvédjem rajongásom tárgyát, ahogy sokan gondolnák – és valószínűleg rám is sütik ezt a „bélyeget”. Egyszerűen csak túl sok volt már, hogy mindenhol ócsároló cikkekbe botlottam, alatta pedig a még rosszabb eszmecserékbe, ahol hovatovább őrültnek, retardáltnak, könnyű nőcskének bélyegeztek mindenkit, aki valamilyen szinten kedveli a trilógiát. Ez verte ki nálam a biztosítékot és késztetett arra, hogy elmondjam, mi az, ami miatt én magam az ily módon lealacsonyított és leírt emberek táborát gyarapítom.
Mint írtam, nem a szexualitás vonzott benne, nem az erotikus leírások, mert számomra ez a könyv nem arról szólt.
Nálam az érzelmi háttér került a fókuszba, ami sokak szerint nincs is benne. Talán azért, mert én magam is olyan regényeket írok, amik érzelmileg, lelkileg sérült emberekről szólnak, arról, hogyan néznek szembe és küzdenek meg a problémáikkal, és igen, arról is, hogyan segít a gyógyulásban a szerelem, de ezzel kapcsolatban az egyetlen „vád”, ami érhet, és amit jogosnak tartok, hogy nem férfi olvasók kezébe szánom a műveimet. (Mily meglepő, ha jól tudom, a szürke sem nekik íródott.)
Tudom, a reklámok nem erre fektették a hangsúlyt, hanem az erotikára, de ez már legyen az ő bajuk (vagy nem, ha azt nézzük, milyen sikereket ért el a mű).
De térjünk vissza a tartalomra, az általam felfedezett tartalomra...

SPOILER!!!

Amit én olvastam, az egy drámai szerelem története, amelyben mindkét fél áldozatokat hozott a szeretett személyért. Mindketten változtak, kompromisszumokat kötöttek. Erről szól egy kapcsolat, nem?
És akkor jöjjön néhány felhánytorgatott dolog, ahogy én látom...
Igen, Christian sérült személyiség, ezt ő maga tudja a legjobban, ő az, aki ki is mondja: „elcseszett, mind az ötven árnyalatban”.
Igen, Ana kezdő, minden téren, és bizonyos szinten tudatlan is. Ezzel ő maga is tisztában van.
Mindketten felnőttek. Mindkettőjüknek van szája és meg van a „magukhoz való eszük”. Ennek megfelelően kommunikálnak is, hol kevesebb, hol több sikerrel. Ergo, Ana már nem teljesen tudatlanul megy bele a sokak által kifogásolt kapcsolatba.
Több helyen felmerült, hogy az igazi BDSM csak a hálószoba falain belül kaphat szerepet, azon kívül a felek közötti egyenlő kapcsolat az egészséges. Igen, valóban így lenne az egészséges, de azt már leszögeztük, hogy Christian lelkileg nem az, tehát nincs jogunk elvárni tőle egy egészséges párkapcsolatot. Legalábbis nem varázsütésre. A „játszószobán” kívüli viselkedése elnyomó, hatalmaskodó, uralkodó. Valóban. De aki egyszer is végigolvasta figyelmesen a könyvet, annak fel kellett, hogy tűnjön a változás, amin keresztülmegy, hogy mennyi mindent hajlandó feladni Anáért, mennyi mindenről lemond, ugyanakkor sok mindent ad Anának, amit másnak addig soha. Csak néhány példa: szeretkeznek (itt most a vaníliára gondolok, és arra a tényre, hogy a vörös szobán kívül is aktívak), egy ágyban alszanak, megjelenik vele a nyilvánosság előtt, bemutatja a családjának, elviszi repülni, ajándékokkal halmozza el, köztük néhány elhibázottal (mint pl. az „alávetett special”), és néhány igazán személyre szabottal (mint pl. a regény). És, mivel vannak, akik jutalomként értelmezték, itt hozom szóba a randizást is. Egyesek azt vetették „főhősünk” szemére, hogy mintegy jutalomként ajánlja fel Anának a hétköznapi randevúk lehetőségét. Igen, a filmben. A regényben erről szó sincs. Christian minden hátsó szándék nélkül hozza fel, ő maga szeretné megpróbálni a „normális” kapcsolatot, amiben eddig nem volt része, és amit Ana előtt lehetetlennek tartott.
Mindhárom részt végigolvasva, véleményem szerint Christian az, aki többet változik, ha úgy tetszik, nagyobb áldozatot hoz a kapcsolatukért. (Önként – még mielőtt most meg az lesz a baj, hogy Ana meg akarta változtatni, miért nem úgy szerette, ahogy van.) Ana mindössze felfedezi a saját szexualitását, feszegeti a határait, de valójában semmi olyat nem tesz, amit nem élvez. Az első elfenekelés, ami a filmben igen ukmukfukk le lett tudva, a könyvben egy fontos momentum – egyrészt szeretkezéssel végződik (ezt csak azért, mert volt, aki azt kifogásolta, hogy hol volt ott a szexualitás, mert ugye csak akkor „verhetné” a nőt), másrészt Christian az éjszaka közepén visszamegy utána Anához, mert az azt írja neki, haragszik, mert nem maradt vele, és amikor sírógörcsök közepette találja a lányt, egész éjjel vele marad és a karjában tartja, megint (pedig ugye, ő nem alszik senkivel). És miért is sírt Ana? Mert ez sem elhanyagolható... Nem azért, mert megverték, mert fájt neki, hanem azért mert élvezte, és ez összezavarta, szégyellte magát a reakciója miatt!!! Ez bennem inkább azt erősíti, hogy a közvélemény nyomása, a prűd hozzáállás, mások elítélése sokkal károsabb, mint egy ilyen regény.
Az egyetlen, amit végül nem élvezett, az első rész (és film) végét jelentő verés, de az nem is azért történt, hogy élvezze, hanem mert ő kérte, hogy Christian mutassa meg neki a legrosszabbat. De ezt követően szakított is, ha tehát itt véget érne a történet, azt mondhatnánk, Ana kipróbált valamit, nem jött be neki, és mint önálló akarattal rendelkező egyén, nemet mondott a kapcsolatra.
Más kérdés, hogy a történet nem ér véget... Megint más, hogy Ana nem használta a biztonsági szavakat... Aki olvasta a második részt, tudhatja, miért írom ezt.
Christian valóban uralkodni próbál Anán a szexen túl is, de szerintem ez nem sikerül neki túl jól, és az én szememben Ana nem egy megalkuvó, behódoló szereplő a történetbe. Éppen az állandó dacolása az, ami változásra készteti Christiant. Folyton harcol a basáskodása ellen, visszavág, és legtöbbször jól választja meg a csatáit. Vegyük például a sok ruhát, újabb ajándék, igen, de ugyan minek harcolna ilyen csekélység miatt...
És ezzel el is érkeztünk egy másik nagyon kifogásolt tényezőhöz, tudniillik, hogy Ana elfogadja a drága ajándékokat, sőt ezek miatt marad Christiannel. Őszintén, melyik nő ne szeretné, ha ajándékot kap? Én magam ugyan mindig azt mondom a férjemnek, egyetlen szál virágnak jobban örülök, mint egy nagy, díszes csokornak, és egy reggeli puszi jobban feldob, mint egy ajándékdoboz a párnámon, de azért na... Ha már gazdag a pasi, amiről Ana igazán nem tehet, miért ne vehetne drága ajándékokat? Egyébként ez Gray érve is, azt mondja, „mert megtehetem”. Ana pedig elfogadja? Nos, nem igazán. Aki ismeri a regényt, és nem csak a film alapján ítél, az tudja, hogy ez nem egészen így van. A regényben a laptop és telefon a kommunikációt szolgálja és Ana információszerzését (hoppá, két ellenérv máris összeütközik: szegény Ana tudatlan, befolyásolt szűz leányzó, ugyanakkor könnyű nőcske, aki elfogad egy laptopot, hogy tájékozódni tudjon, mibe is ugrik bele... hmm). Nem mellesleg, nem fogadja el ajándékként, csupán kölcsönbe, és ennek megfelelően vissza is adja, amikor szakít Christiannel. Az autó, mint diplomaajándék – Ana ezt is csak kölcsönbe hajlandó elfogadni, és nem is olyan egyszerűen, mint a filmben, és Christian sem Ana tudta nélkül adja el a régi kocsit (megegyeznek, hogy Taylor eladja, aminek az árát Ana végül jótékonysági célokra adományozza, mert Christian nem hajlandó megtartani). A könyvet is vissza akarja adni – nagyon stílszerűen, ha már itt tartunk –, de Christian elmondja neki, hogy ajándéknak szánta, amiről úgy gondolta, sokat jelent majd a lánynak – ez az egyetlen igazi ajándék, és ez az egyetlen, amit végül Ana valóban elfogad (az első részben).

Ha jól sejtem, az a néhány ellendrukker, aki hajlandó volt eddig elolvasni ezt a fejtegetést, most felhördül: ugyan már, ezzel a regénnyel nem ez a legnagyobb gond, ezek csak apróságok.
Akkor nézzük a leggyakoribb és legsúlyosabb vádat, vagyis, hogy a regény a betegesen egyenlőtlen kapcsolatot népszerűsíti, elhiteti az olvasóval, hogy ez így természetes, elfogadható, sőt ideális.
Erre csak azt tudom mondani: hol olvasott bárki ilyet?!
Nagyon sok más regény szól gazdag férfi és szegény nő kapcsolatáról, rossz fiú – jó kislány szerelemről, a tudatlan szüzike és a szoknyapecér gigoló románcáról... Akkor most mind betiltandó szemét, ami az egyenlőtlenséget, a nők alárendeltségét reklámozza?! Ja, és ráadásul azt is elhiteti a szegény tapasztalatlan, szerelemre áhítozó csitrikkel, hogy a szerelem ereje megváltoztatja a rossz fiúkat. Juj! Soha többet semmilyen romantikus könyvet, filmet a kezembe nem veszek, hisz a nagy többség erről szól. Hogy ez nem valóságos?! Na, ne mondd, pedig én azt hittem, a történelem tankönyv egyik fejezetét olvastam! Naná, hogy nem valóságos, hisz csak egy mese!!! Egy felnőtteknek szánt mese.
Maradjunk is ennél... Felnőtteknek szól, tehát az, hogy megrontja szegény tudatlan lánykákat, csak akkor igaz, ha olyan olvassa, akinek még nem kellene, de erről nem a szerző tehet. De ne feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy a mai fiatalok gyakran tapasztaltabbak, mint az idősebb korosztály, nem nagyon hiszem, hogy van olyan tizenhat-tizennyolc éves, aki ne tudná, mi az a szadomazo, és legtöbbjük már túl van legalább egy romantikus kapcsolaton (nagy százalékban már az első szexuális élményen is). Másrészt, ha egy szülő tudja, hogy a lánya (fia) elolvasta a regényt, le lehet ülni és megbeszélni, mint minden más olvasmányélményt. (Kíváncsi lennék, vajon hány szülő teszi ezt meg...)
A legtöbb vitából, főleg az ellenzők hozzászólásaiból nekem az jött le, hogy a „szürke” valami hihetetlen befolyásoló tényező, ami, akár egy pestis, végigpusztít a világon és megfertőz mindenkit.
Érdekes, a trilógia haragosai önmagukról megfeledkeznek... Hiszen őket nem húzta be a métely, nem váltak rajongóvá, nem cseppfolyósodtak el Graytől. Márpedig, ha ők képesek voltak „tiszták” maradni, miből gondolják, hogy más nem képes rá? Netán azt képzelik, ők felette állnak mindennek, de bárki más, aki elolvassa, megnézi, az kivédhetetlenül a hatása alá kerül és romlottá válik?! Huh, nem tudom, mi van rám rosszabb hatással, a sokat emlegetett történet, vagy az a tény, hogy ilyen gyengének tartanak.
Miért nem lehet annak látni a „szürkét”, ami?
Ez „csak” egy regény, se több, se kevesebb.