Üdv Mindenkinek!
Tudom, ez a blog nem kritika blog, és nem is az olvasmányaimról szoktam írni, de ez, az utóbbi idők nagy vitáit (vagy inkább ellenkampányait) olvasva, nagyon kikívánkozott belőlem. A végső lökést egy olyan hozzászóló adta meg, aki nem a könyvet, hanem annak olvasóit, urambocsá, kedvelőit véleményezte, számomra elfogadhatatlan módon...
Íme tehát, a Szürke, ahogy én látom...
Mióta beindult a hatalmas gépezet amely hihetetlen magasságokba
emelte A szürke ötven árnyalatát és folytatásait, elözönlötték
az internetet a pro és kontra vélemények. Bármerre nézek, bármit
keresek, bármilyen fórumon olvasgatok, csupán percek kérdése,
hogy belecsöppenjek egy eszmecserébe, ami a regények (és most már
a film) erényeit, hibáit, bűneit taglalja (főleg az utóbbiakat),
legtöbbször nem éppen barátságos hangnemben.
Ez az egész felettébb emlékeztet a hajdani Twilight-lázra...
Gondolom, nem csak engem.
Már akkor sem értettem ezt az egész mizériát, ahogy ezt a
mostanit sem értem.
Amikor anno a kíváncsiságom, mind az olvasói, mind a „szakmai”,
rávett, hogy beálljak az olvasók hosszú sorába, én egy könyvet
vettem a kezembe. Egy könyvet a sok a közül. Nem a Szent Grált,
nem a Szentírást, de még csak nem is egy útmutatót. Egy regényt.
Tény, hogy az irodalmi értéke a nulla felé közelít, de az a
sanda gyanúm, a szerző nem is szépirodalmi műnek szánta. Igen,
azt is be kell vallanom, zavart a gyakran infantilis megfogalmazás,
a gyenge mondatok sokasága, az állandó ismételgetés, mégis
képes volt arra, amire sok mai regény nem – beszippantott a
története.
Igen, a története! Az a történet, amit sokan észre sem vesznek.
Mert igenis van neki.
Nem a szex fogott meg, nem a számomra teljesen újdonságként ható
BDSM – akár ilyen a valóságban, akár nem –, hanem az emberi
sors, ami köré a regényt fűzték. Képes voltam meglátni benne a
DRÁMÁT. Ez volt az, ami magával ragadott, ami rávett arra, hogy
elolvassam az összes részt.
Miután immunissá váltam nyelvi silányságára, megláttam benne a
mélységet, vagy netán éppen fordítva, az, hogy a történet
beszippantott, elfeledtette velem a gyatra kivitelezést – igazából
a mai napig nem tudom, mi volt a sorrend.
A lényeg, hogy megtörtént.
Persze, mint minden történetbe, ebbe is mindenki mást lát bele.
Amit én megláttam benne, nekem elég volt ahhoz, hogy
végigolvassam, sőt, megszeressem. Nem mondom, hogy rajongó vagyok.
Szerintem életemben nem rajongtam még... Nem vagyok az a típus.
Vannak dolgok, amik megtetszenek, megérintenek, és vannak, amik
nem, ennyi.
Most sem azért ragadtam klaviatúrát, hogy megvédjem rajongásom
tárgyát, ahogy sokan gondolnák – és valószínűleg rám is
sütik ezt a „bélyeget”. Egyszerűen csak túl sok volt már,
hogy mindenhol ócsároló cikkekbe botlottam, alatta pedig a még
rosszabb eszmecserékbe, ahol hovatovább őrültnek, retardáltnak,
könnyű nőcskének bélyegeztek mindenkit, aki valamilyen szinten
kedveli a trilógiát. Ez verte ki nálam a biztosítékot és
késztetett arra, hogy elmondjam, mi az, ami miatt én magam az ily
módon lealacsonyított és leírt emberek táborát gyarapítom.
Mint írtam, nem a szexualitás vonzott benne, nem az erotikus
leírások, mert számomra ez a könyv nem arról szólt.
Nálam az érzelmi háttér került a fókuszba, ami sokak szerint
nincs is benne. Talán azért, mert én magam is olyan regényeket
írok, amik érzelmileg, lelkileg sérült emberekről szólnak,
arról, hogyan néznek szembe és küzdenek meg a problémáikkal, és
igen, arról is, hogyan segít a gyógyulásban a szerelem, de ezzel
kapcsolatban az egyetlen „vád”, ami érhet, és amit jogosnak
tartok, hogy nem férfi olvasók kezébe szánom a műveimet. (Mily
meglepő, ha jól tudom, a szürke sem nekik íródott.)
Tudom, a reklámok nem erre fektették a hangsúlyt, hanem az
erotikára, de ez már legyen az ő bajuk (vagy nem, ha azt nézzük,
milyen sikereket ért el a mű).
De térjünk vissza a tartalomra, az általam felfedezett
tartalomra...
SPOILER!!!
Amit én olvastam, az egy drámai szerelem története, amelyben
mindkét fél áldozatokat hozott a szeretett személyért.
Mindketten változtak, kompromisszumokat kötöttek. Erről szól egy
kapcsolat, nem?
És akkor jöjjön néhány felhánytorgatott dolog, ahogy én
látom...
Igen, Christian sérült személyiség, ezt ő maga tudja a
legjobban, ő az, aki ki is mondja: „elcseszett, mind az ötven
árnyalatban”.
Igen, Ana kezdő, minden téren, és bizonyos szinten tudatlan is.
Ezzel ő maga is tisztában van.
Mindketten felnőttek. Mindkettőjüknek van szája és meg van a
„magukhoz való eszük”. Ennek megfelelően kommunikálnak is,
hol kevesebb, hol több sikerrel. Ergo, Ana már nem teljesen
tudatlanul megy bele a sokak által kifogásolt kapcsolatba.
Több helyen felmerült, hogy az igazi BDSM csak a hálószoba falain
belül kaphat szerepet, azon kívül a felek közötti egyenlő
kapcsolat az egészséges. Igen, valóban így lenne az egészséges,
de azt már leszögeztük, hogy Christian lelkileg nem az, tehát
nincs jogunk elvárni tőle egy egészséges párkapcsolatot.
Legalábbis nem varázsütésre. A „játszószobán” kívüli
viselkedése elnyomó, hatalmaskodó, uralkodó. Valóban. De aki
egyszer is végigolvasta figyelmesen a könyvet, annak fel kellett,
hogy tűnjön a változás, amin keresztülmegy, hogy mennyi mindent
hajlandó feladni Anáért, mennyi mindenről lemond, ugyanakkor sok
mindent ad Anának, amit másnak addig soha. Csak néhány példa:
szeretkeznek (itt most a vaníliára gondolok, és arra a tényre,
hogy a vörös szobán kívül is aktívak), egy ágyban alszanak,
megjelenik vele a nyilvánosság előtt, bemutatja a családjának,
elviszi repülni, ajándékokkal halmozza el, köztük néhány
elhibázottal (mint pl. az „alávetett special”), és néhány
igazán személyre szabottal (mint pl. a regény). És, mivel vannak,
akik jutalomként értelmezték, itt hozom szóba a randizást is.
Egyesek azt vetették „főhősünk” szemére, hogy mintegy
jutalomként ajánlja fel Anának a hétköznapi randevúk
lehetőségét. Igen, a filmben. A regényben erről szó sincs.
Christian minden hátsó szándék nélkül hozza fel, ő maga
szeretné megpróbálni a „normális” kapcsolatot, amiben eddig
nem volt része, és amit Ana előtt lehetetlennek tartott.
Mindhárom részt végigolvasva, véleményem szerint Christian az,
aki többet változik, ha úgy tetszik, nagyobb áldozatot hoz a
kapcsolatukért. (Önként – még mielőtt most meg az lesz a baj,
hogy Ana meg akarta változtatni, miért nem úgy szerette, ahogy
van.) Ana mindössze felfedezi a saját szexualitását, feszegeti a
határait, de valójában semmi olyat nem tesz, amit nem élvez. Az
első elfenekelés, ami a filmben igen ukmukfukk le lett tudva, a
könyvben egy fontos momentum – egyrészt szeretkezéssel végződik
(ezt csak azért, mert volt, aki azt kifogásolta, hogy hol volt ott
a szexualitás, mert ugye csak akkor „verhetné” a nőt),
másrészt Christian az éjszaka közepén visszamegy utána Anához,
mert az azt írja neki, haragszik, mert nem maradt vele, és amikor
sírógörcsök közepette találja a lányt, egész éjjel vele
marad és a karjában tartja, megint (pedig ugye, ő nem alszik
senkivel). És miért is sírt Ana? Mert ez sem elhanyagolható...
Nem azért, mert megverték, mert fájt neki, hanem azért mert
élvezte, és ez összezavarta, szégyellte magát a reakciója
miatt!!! Ez bennem inkább azt erősíti, hogy a közvélemény
nyomása, a prűd hozzáállás, mások elítélése sokkal károsabb,
mint egy ilyen regény.
Az egyetlen, amit végül nem élvezett, az első rész (és film)
végét jelentő verés, de az nem is azért történt, hogy élvezze,
hanem mert ő kérte, hogy Christian mutassa meg neki a
legrosszabbat. De ezt követően szakított is, ha tehát itt véget
érne a történet, azt mondhatnánk, Ana kipróbált valamit, nem
jött be neki, és mint önálló akarattal rendelkező egyén, nemet
mondott a kapcsolatra.
Más kérdés, hogy a történet nem ér véget... Megint más, hogy
Ana nem használta a biztonsági szavakat... Aki olvasta a második
részt, tudhatja, miért írom ezt.
Christian valóban uralkodni próbál Anán a szexen túl is, de
szerintem ez nem sikerül neki túl jól, és az én szememben Ana
nem egy megalkuvó, behódoló szereplő a történetbe. Éppen az
állandó dacolása az, ami változásra készteti Christiant.
Folyton harcol a basáskodása ellen, visszavág, és legtöbbször
jól választja meg a csatáit. Vegyük például a sok ruhát, újabb
ajándék, igen, de ugyan minek harcolna ilyen csekélység miatt...
És ezzel el is érkeztünk egy másik nagyon kifogásolt tényezőhöz,
tudniillik, hogy Ana elfogadja a drága ajándékokat, sőt ezek
miatt marad Christiannel. Őszintén, melyik nő ne szeretné, ha
ajándékot kap? Én magam ugyan mindig azt mondom a férjemnek,
egyetlen szál virágnak jobban örülök, mint egy nagy, díszes
csokornak, és egy reggeli puszi jobban feldob, mint egy ajándékdoboz
a párnámon, de azért na... Ha már gazdag a pasi, amiről Ana
igazán nem tehet, miért ne vehetne drága ajándékokat? Egyébként
ez Gray érve is, azt mondja, „mert megtehetem”. Ana pedig
elfogadja? Nos, nem igazán. Aki ismeri a regényt, és nem csak a
film alapján ítél, az tudja, hogy ez nem egészen így van. A
regényben a laptop és telefon a kommunikációt szolgálja és Ana
információszerzését (hoppá, két ellenérv máris összeütközik:
szegény Ana tudatlan, befolyásolt szűz leányzó, ugyanakkor
könnyű nőcske, aki elfogad egy laptopot, hogy tájékozódni
tudjon, mibe is ugrik bele... hmm). Nem mellesleg, nem fogadja el
ajándékként, csupán kölcsönbe, és ennek megfelelően vissza is
adja, amikor szakít Christiannel. Az autó, mint diplomaajándék –
Ana ezt is csak kölcsönbe hajlandó elfogadni, és nem is olyan
egyszerűen, mint a filmben, és Christian sem Ana tudta nélkül
adja el a régi kocsit (megegyeznek, hogy Taylor eladja, aminek az
árát Ana végül jótékonysági célokra adományozza, mert
Christian nem hajlandó megtartani). A könyvet is vissza akarja adni
– nagyon stílszerűen, ha már itt tartunk –, de Christian
elmondja neki, hogy ajándéknak szánta, amiről úgy gondolta,
sokat jelent majd a lánynak – ez az egyetlen igazi ajándék, és
ez az egyetlen, amit végül Ana valóban elfogad (az első részben).
Ha jól sejtem, az a néhány ellendrukker, aki hajlandó volt eddig
elolvasni ezt a fejtegetést, most felhördül: ugyan már, ezzel a
regénnyel nem ez a legnagyobb gond, ezek csak apróságok.
Akkor nézzük a leggyakoribb és legsúlyosabb vádat, vagyis, hogy
a regény a betegesen egyenlőtlen kapcsolatot népszerűsíti,
elhiteti az olvasóval, hogy ez így természetes, elfogadható, sőt
ideális.
Erre csak azt tudom mondani: hol olvasott bárki ilyet?!
Nagyon sok más regény szól gazdag férfi és szegény nő
kapcsolatáról, rossz fiú – jó kislány szerelemről, a tudatlan
szüzike és a szoknyapecér gigoló románcáról... Akkor most mind
betiltandó szemét, ami az egyenlőtlenséget, a nők
alárendeltségét reklámozza?! Ja, és ráadásul azt is elhiteti a
szegény tapasztalatlan, szerelemre áhítozó csitrikkel, hogy a
szerelem ereje megváltoztatja a rossz fiúkat. Juj! Soha többet
semmilyen romantikus könyvet, filmet a kezembe nem veszek, hisz a
nagy többség erről szól. Hogy ez nem valóságos?! Na, ne mondd,
pedig én azt hittem, a történelem tankönyv egyik fejezetét
olvastam! Naná, hogy nem valóságos, hisz csak egy mese!!! Egy
felnőtteknek szánt mese.
Maradjunk is ennél... Felnőtteknek szól, tehát az, hogy megrontja
szegény tudatlan lánykákat, csak akkor igaz, ha olyan olvassa,
akinek még nem kellene, de erről nem a szerző tehet. De ne
feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy a mai fiatalok gyakran
tapasztaltabbak, mint az idősebb korosztály, nem nagyon hiszem,
hogy van olyan tizenhat-tizennyolc éves, aki ne tudná, mi az a
szadomazo, és legtöbbjük már túl van legalább egy romantikus
kapcsolaton (nagy százalékban már az első szexuális élményen
is). Másrészt, ha egy szülő tudja, hogy a lánya (fia) elolvasta
a regényt, le lehet ülni és megbeszélni, mint minden más
olvasmányélményt. (Kíváncsi lennék, vajon hány szülő teszi
ezt meg...)
A legtöbb vitából, főleg az ellenzők hozzászólásaiból nekem
az jött le, hogy a „szürke” valami hihetetlen befolyásoló
tényező, ami, akár egy pestis, végigpusztít a világon és
megfertőz mindenkit.
Érdekes, a trilógia haragosai önmagukról megfeledkeznek... Hiszen
őket nem húzta be a métely, nem váltak rajongóvá, nem
cseppfolyósodtak el Graytől. Márpedig, ha ők képesek voltak
„tiszták” maradni, miből gondolják, hogy más nem képes rá?
Netán azt képzelik, ők felette állnak mindennek, de bárki más,
aki elolvassa, megnézi, az kivédhetetlenül a hatása alá kerül
és romlottá válik?! Huh, nem tudom, mi van rám rosszabb hatással,
a sokat emlegetett történet, vagy az a tény, hogy ilyen gyengének
tartanak.
Miért nem lehet annak látni a „szürkét”, ami?
Ez „csak” egy regény, se több, se kevesebb.