2011. január 29., szombat

Zabolátlanul

Üdv Mindenkinek!

Nos, hosszú hónapok után lezárult Bells zabolátlanul című pályázata.
Örömmel és büszkén jelentem be, hogy elbeszélés kategóriában 1. helyezést értem el! :-D A művet már olvashattátok, amit most a négyfős zsűri véleményével is kiegészítettem. Akit érdekel, megnézheti itt, vagy Bells blogján, ahol a többi pályamű is megtalálható.
Hamarosan úgyis közönségszavazás lesz! :-)

A szivárvány tövében - 10. rész

Kis zűr, nagy zűr



Fürkésző tekintetem láttán szomorkásan elmosolyodott.

– Sejtettem, hogy valami hasonló történhetett veled. Voltak bizonyos… jelek. Ahogy az első táncórán összerezzentél az érintéseimtől, a forradás a karodon és a véraláfutások, a reakciód, amikor megcsókoltalak és persze a rémálom, amikor tegnap rád találtam – sorolta halkan. – De vártam, hogy magadtól mondd el.

– Oh – nyögtem. Persze, logikus, hisz’ nem hülye. Csak össze kellett rakosgatnia a kirakós darabkáit.

– De ha jól sejtem, mondani akartál még valamit – próbált átlendíteni a nehezén.

Hálásan néztem fel rá, és gyorsan folytattam.

– Persze. Szóval most már mindhárman tudjátok mindazt, amit én is. Ennél többet ugyanis én sem tudok a történtekről. „Hála” az amnéziámnak, én is csak az orvosok és rendőrök által elmondott tényeket ismerem, az pedig nem sok. Igaz a tegnapi álmom ismét tartalmazott újabb részleteket, de sajnos még mindig nem emlékszem semmi fontosra…

Rájöttem, hogy megint eltértem kissé az eredeti mondandómtól, így összeszedtem magam, és határozottan felnézve folytattam.

– Az a helyzet, hogy az elkövető szerintem ide is utánam jött – hallottam, ahogy Trish élesen beszívta a levegőt. – Valószínűleg arra próbál rájönni, hogy mennyit tudok. Abban biztos lehet, hogy nem tudtam azonosítani, mert akkor már elkapta volna a rendőrség, vagy legalábbis keresnék, és a kórházban érdeklődött utánam egy nem létező rokon, így minden bizonnyal ennek okával is tisztában van – húztam el a számat, célzatosan megvakargatva a homlokomat. – Leginkább arra tippelek, hogy fél, hogy eszembe juthatnak a történtek. A rajzaimból akart rájönni, hogy mennyire vagyok zakkant állapotban, mennyire rémlenek az események – mondtam némi öniróniával a hangomban. – És az ok, amiért most beavattalak titeket az elméletembe az az, hogy félek. – Ryan az ölébe húzott és szorosan átölelt. – Félek, hogy nem csak én vagyok veszélyben – fűztem hozzá, mire döbbenten felhorkant.

– Ez egy őrült. Ki tudja kit szemelt ki következő áldozatául? – magyaráztam. – Szeretném, ha mostantól nagyon vigyáznál Trish-re, Zac – néztem a szemébe határozottan, és komoly tekintete láttán biztos lehettem benne, hogy nem fogja félvállról venni a fenyegetést –, és nem ártana valahogy a többieket is figyelmeztetnünk…

– Nem túl jó ötlet! – szakított félbe hirtelen Ryan. – Nem kellene pánikot kelteni. A rendőrség itt van, és ha ezt elmondod nekik, valószínűleg maradnak is. Nem hiszem, hogy örülnének neki, ha az elkövető megneszelne valamit és elszelelne. Mert ha igazad van, akkor ez egy nagyon jó alkalom arra, hogy elkapják. Szerintem bőven elég, ha mi tudjuk.

– A rendőrség már tudja, ezért kerestek tegnap telefonon. Lehet, hogy igazad van, ettől függetlenül nem vagyok nyugodt. Nem tudnak mindenkire vigyázni.

– Hidd el, megoldják! – győzködött. – Ez a munkájuk.

Furcsa volt, hogy ennyire ragaszkodik a titoktartáshoz. Trishára és Zacre pillantottam támogatásért, de ők csak tanácstalanul megvonták a vállukat, jelezvén, fogalmuk sincs, mi lenne a jó megoldás. Kutatva néztem Ryanre. Megpróbáltam rájönni a viselkedése okára, de hirtelen az órájára nézve felpattant.

– Ajjaj! Ha nem akarunk elkésni táncról, ideje indulnunk. – Mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán. Nem értettem a reakcióit.

Ezek után meglepődtem, amikor indulás előtt félrevont.

– Madison! Szeretném megköszönni, hogy elmondtad – kezdte őszinte hangon, mélyen a szemembe nézve. – El se tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett beszélned róla. Köszönöm, hogy a bizalmadba fogadtál. Szeretném, ha tudnád, hogy… nagyon fontos vagy nekem. Bármit megtennék, hogy semmissé tegyem a történteket… Szóval, ha bármiben segíthetek… kérlek, szólj. Rám mindenben számíthatsz – fejezte be akadozva, de tekintetét továbbra is az enyémbe fúrta.

Ezek után nem tudtam kételkedni benne. Annyira őszintének tűnt, és megnyugtatott, hogy ugyanúgy érez irántam, mint én őiránta. Szó nélkül hozzá hajoltam, és lágyan megcsókoltam.

Gyors átöltözés és már úton is voltunk a táncórára. Egymás kezét szorongatva sétáltunk át a táncterembe, de Ryan végig elgondolkodva magába mélyedt. Meglepődve tapasztaltuk, hogy négy képzőművészetis csoporttársamat és a Beverley – Nate párost kivéve, mindenki ott volt. Úgy tűnik, nem bírták tovább a kényszerű tétlenséget. Amikor beléptünk, Daryl és Phoebe éppen egy forgást gyakoroltak a tükörfal előtt, Alyson és Dwight pedig Haley-nek magyaráztak valamit nagy elánnal, aki döbbent tekintettel nézett hol öccsére, hol pedig a sötétbarna hajú lányra. Alyson húga Kirsten, és új barátnője Ivy, Aidan Campbellel merült élénk vitába, az ablaknál állva. Haley, Dwight és Alyson azonnal felénk indultak. Feszült kifejezés ült az arcukon. Jó ég, vajon mi történt már megint?

– Madison! Beszélhetnénk veled? – kérdezte Haley megszeppent hangon.

– Persze, Haley! Mi történt?

– Ööö… lehetne inkább négy… akarom mondani nyolcszemközt? – nézett végig hármukon, majd velem zárta a kört. De Ryan határozottan közbe szólt.

– Ha jól sejtem, Beverley is benne lesz a dologban, úgyhogy maradok! – Megváltoztathatatlan döntése jeleként, karbafont kezekkel lecövekelt mellettem.

Trish és Zac zokszó nélkül csatlakozott Darylékhez. Haley pedig kelletlenül belekezdett a mondandójába.

– Madison, szeretnék…

– Szeretnénk! – szúrta közbe Dwight.

– Igen, szeretnénk – helyesbített Haley bosszúsan az öccsére nézve – bocsánatot kérni tőled.

– De hát miért? – értetlenkedtem.

– Az az igazság, hogy azt hiszem, miattunk robbant ki ez a kis háborúskodás Beverley-vel.

Továbbra is értetlenül néztem egyikről a másikra. Miről beszélnek ezek?!

– Én kotyogtam el Dwight és Alyson előtt a pszichológust – nyögte ki nagy nehezen Haley szemlesütve. – De én csak annyit mondtam, hogy úgy sajnállak, mert valami nagyon durva dolog történhetett veled mostanában, hogy ilyen ijesztő és letargikus képeket festesz, és hogy remélem, az orvosok tudnak segíteni, hogy feldolgozd – tette hozzá hadarva. – Aly és Dwight pedig sajnos továbbadták Beverley-nek – nézett a másik kettőre rosszallóan.

– Igen, de jót akartunk! – vette át a szót Dwight, elengedve a füle mellett Ryan gúnyos horkantását. – Azt akartuk, hogy szálljon le rólatok. Elmondtuk neki, hogy bőven van nélküle is problémád, és nem kellene még neki is tetéznie a gondokat. De meg se hallgatott minket…

– Nagyon összevesztünk – csatlakozott Alyson is. Én csak ide-oda kapkodtam a fejem. – Csak azt hajtogatta, hogy most aztán Ryan kénytelen lesz beismerni, hogy rossz nőt választott., meg hogy ő tudta, hogy valami nem stimmel veled…

– Elég! Elég! – szakítottam végre félbe a rám zúduló szóáradatot. – Nem hiszem, hogy bárki is tehet erről az egészről. Előbb utóbb úgyis megtudta volna. Ha nem tőletek, akkor mástól. Ebből ne csináljatok magatoknak gondot.

– Igen, de Bev teljesen bepörgött attól, hogy tegnap nem jött be a terve és Ryan ahelyett, hogy a lábai elé borult volna, kiosztotta őt.

– Na és?! – Kezdtem elveszíteni a türelmem. – Mit tehet ellene? Toporzékol még egy sort? Ne foglalkozzatok vele, én sem teszem – mosolyogtam rájuk biztatóan, és már fordultam volna Ryan felé, hogy bemelegítsünk egy kicsit, amikor megláttam Haley arcát. – Vagy van még valami, amiről tudnom kellene?! – fordultam vissza gyanakvó arccal.

– Hát, eddig sem volt piskóta a csaj, de most túlment minden határon! Azt mondta, hogy nem nyugszik addig, amíg ki nem készít titeket – Dwight kijelentése elég vészjósló volt, de még mindig nem értettem, mit tehetne, ami miatt ennyire idegesek.

– Magánnyomozót fogadott! – bökte ki Alyson halálra váltan, mintha legalábbis azt közölte volna, hogy bérgyilkost küldött utánam.

– Hogy mi?! Mi a csudának? – nevettem fel szinte hisztérikusan. Ez már komolyan hihetetlen! Mindenki megőrült?!

– Te nem ismered Beverley-t – mondta komoly hangon Alyson. – Igazat mondott. Tényleg nem nyugszik, míg nem talál valamit. – Hirtelen szorosan összeszorította gyönyörű, csábos ajkait és dühösen meredt az ajtóra.

Hátrafordultam, és megláttam Beverley-t, ahogy Nate oldalán bevonult az ajtón.

– Emlegetett szamár – Dwight gúnyos hangja csak halkan jutott el a tudatomig, mert abban a pillanatban Ryan villámokat szóró tekintettel feléjük indult.

– Ryan, ne! – kaptam el a karját.

Olyan hirtelen fordult vissza, hogy haragos tekintete szinte mellbevágott. Ijedten engedtem el a kezét, és ugrottam egyet hátra. Ettől kicsit kijózanodott. Visszalépett felém, és tehetetlenül széttárta a karjait.

– Ne haragudj, de legszívesebben…

– Ryan, kérlek ne! – szakítottam félbe. – Ne tedd, nem ér annyit! Nem akarok még több feszültséget, azt pedig végképp nem akarom, hogy neked bajod legyen ebből az egészből. Had’ kutakodjon, az ő pénze bánja. Nincs takargatni valóm – tettem hozzá magabiztosan, majd újra megszorítva a kezét, magammal húzva őt, visszafordultam Haley-ékhez. – Köszönöm, hogy elmondtátok.

– Akkor nem haragszol? – kérdezte Haley reménykedve.

– Persze hogy nem – villantottam rá egy vidám mosolyt.

Végszóra megérkezett Mrs. Torres és a közösségi kérésnek eleget téve megengedte, hogy a többiek végignézzék az órát. Elgondolkozva sétáltam a táncparkettre, egy pillanatra sem engedve Ryan enyémbe kulcsolódó ujjait. Ez volt az első alkalom, hogy nem igazán tudtam élvezni a táncot. Nem Beverley ármánykodása idegesített. Tőle nem féltem. De egyre inkább befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy veszélyben vagyunk. Ezúttal nem tudtam elengedni magam. És mintha ez nem lett volna elég, az utolsó percekben megint éreztem azt a furcsa, tarkótáji bizsergést. A bécsi keringő amúgy se tartozott a kedvenceim közé, így szinte megkönnyebbültem, amikor véget ért az óra. Beverley-éket kivéve, akik tüntetően távolságtartóak voltak mindenkivel, az egész banda együtt indult vissza a szállásra.

Még el sem értük a kolesz épületét, amikor újabb sokk ért minket. Három rendőrségi cirkáló parkolt a bejárat előtt. Mivel ez túl soknak tűnt egy egyszerű beszélgetéshez, és Ryan szerint valószínűleg nem akarnak feltűnést kelteni, így biztosak lehettünk benne, hogy megint történt valami. Lelki szemeim előtt már láttam is Avat és Sarah-t vérbe fagyva feküdni a padlón. Az ajtóban közölték velünk, hogy egyelőre nem mehetünk be, mert sajnos újabb betörés történt. Még egy-két óra, míg a helyszínelők végeznek a nyomrögzítéssel, utána újra miénk a terep, úgyis meg kell néznünk, hogy mik tűntek el. Nagyszerű! Pár percig tanácstalanul álldogáltunk, majd Aidan javaslatát elfogadva elmentünk vacsorázni a Dominóba. Persze mindenkinek a történteken járt az agya, így a hangulat nem volt éppen szupernek mondható. Épp azon gondolkoztunk, hogy lassan ideje lenne visszamenni és megnézni, mi a helyzet, amikor Mark és Greg is beestek néhány friss infóval. Mint kiderült, jó pár szobába bejutott az illető és mindent felforgatott. A két fiú fontossága teljes tudatában ecsetelte a megtudott részleteket.

– A hapsi éppen Haley-ék ajtajánál matatott, amikor Ava és Sarah a vásárlásból hazaérve megzavarták. Képzelhetitek! A csajok teljesen betojtak. Most nagyban csomagolnak. Úgy döntöttek, hogy nekik elég volt ebből a helyből ennyi. – Mit mondjak, én sem tudtam beleélni magam a fiúk izgatott, hahotázó jókedvébe.

– Szerintem a helyükben ti sem lennétek ilyen jókedvűek – szúrtam közbe. – És mit mondtak, hogy nézett ki az illető?

– Nem látták, mert háttal állt nekik, ráadásul egy óriási csuklyás pulcsi volt rajta.

Éreztem, hogy az arcomból kifut a vér, és hirtelen szédülni kezdtem.

– Jól vagy Madi? Úgy elsápadtál? – nézett rám Haley aggódva.

– Persze jól, csak… kicsit tényleg kezd ijesztő lenni, ami mostanában itt történik – feleltem, remélve, hogy megelégszik a válasszal.

– Csak nem fogsz te is szégyenszemre elkullogni egy hülye kis tolvaj miatt? – vetette oda flegmán Mark.

– Nem. Ha már befizettem, végigjárom. És úgy tűnik, a pasi ártalmatlan, hisz csak olyan szobákba tört be, ahol senki nem volt otthon, és Sarah-ékat sem bántotta. Valószínűleg nincs mitől tartanunk.

Ryan biztatóan megszorította a kezemet az asztal alatt, Trisha és Zac pedig sokatmondóan összenéztek, de szerencsére mindenki más bevette a mesémet, és újra visszatértek a részletek taglalásához.

Visszaérve a szállásra kiderült, hogy néhány apróságon kívül semmi nem tűnt el. Igaz, Beverley-ék szobájából állítólag több ékszernek is lába kélt. Vajon miért nem lepett meg senkit, hogy egyedül nála talált elvitelre érdemes értéket a mi kis házi szarkánk?! A rendőrség távozása után mindenki nekiállt helyrepofozni a szobákat, hogy legalább le tudjunk feküdni. Haley, mivel az ő szobájuk érintetlen maradt, nekünk segített.

– Lányok! Van egy ötletem! – kiáltott ki hirtelen a fürdőből és már meg is jelent mellettünk a szobában. – Sarah és Ava ugye felszívódtak, én meg nem szeretek egyedül lenni. Ráadásul nálam nagyobb a konyha és a fürdő is, és két szoba van. Beköltözhetnétek hozzám a lányok helyére, a kétágyasba. Na, mit szóltok? – hadarta el egy szuszra. – Persze, csak ha tényleg nem haragszol – nézett rám aggódva.

Trish-sel gyors pillantást váltottunk, és biztos vagyok benne, hogy ugyanaz suhant át mindkettőnk agyán, mert szinte egyszerre bólintottunk. Így rendrakás helyett, inkább költöztünk.


Lefekvés után még sokáig forgolódtam álmatlanul. Akármibe fogadtam volna, hogy megint ő volt. Az, hogy szinte semmi nem tűnt el, azt bizonyítja, hogy igazából nem lopni akart. Amit elvitt, azt maximum az álca kedvéért. De nem bírtam rájönni, vajon mit akar itt még mindig. Miért kockáztat, amikor tudja, hogy itt a rendőrség? Egyszerűen nem értettem. Az egyetlen logikus magyarázat az, ha már kiszemelte az új áldozatát. Valakit a lányok közül. Kifejezetten örültem, hogy Haley felajánlotta a költözést. Egyrészt így kisebb a valószínűsége, hogy bármelyikünk egyedül marad, másrészt, mivel őt sem avattuk be, így legalább rá is vigyázhatunk valamennyire. Az egyetlen, halvány ellenérzésre okot adó dolog az volt, hogy nem tudtam, mit mondok majd neki, ha ismét ordítva ébredek reggel. Halkan, keserűen felnevettem a képtelen gondolaton, hogy az előbbiekhez képest ilyen apróságnak tűnő problémán is képes vagyok idegeskedni.

Végül persze elaludtam. És álmodtam…


Hideg, nedves talajon feküdtem. Fáztam. Fáztam és rettegtem. Nem tudtam, hol vagyok, hogy kerültem oda és egyáltalán, hogy mit keresek ott. Nem éreztem a kezeimet. Szinte minden porcikám zsibbadt és érzéketlen volt, még az agyam is. Hiába próbáltam megmozdulni, vagy csupán kinyitni a szemem, egyik sem ment. Kiáltani próbáltam, de azt is hiába. Furcsa zajok és szagok ostromolták érzékeimet. Zavart a halk morajlás, a susogás, és valami pattogott is a közelben. Dohos föld és füst szaga telítette el az orromat. A füst csípte a szememet, még lehunyt pilláim alatt is, és kaparta a torkom. Tábortűz? De akkor miért van ilyen hideg? Elaludtunk a tábortűz mellett a gyerekekkel! Fel kell ébrednem, és raknom kell a tűzre, különben megfáznak. De továbbra sem sikerült mozgásra bírni elgémberedett tagjaimat. Az izmaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Tehetetlennek éreztem magam, és ez még jobban megijesztett. Hirtelen, mintha a felkelő nap első sugarai világították volna be a tájat. Lebegtem, és a halvány sárgás fényben megláttam… magamat! Ez nem gyerektábor! A földön feküdtem megkötözött kézzel, meztelenül. Tőlem nem messze hamvadó tűzrakás pattogott, sűrű füstöt eregetve.


A szagok és zajok elillantak, már csupán halk szuszogást hallottam. Végre sikerült kinyitnom a szemem. A szobában feküdtem az ágyon, nem messze tőlem Trish mormogott álmában. Pár percig még próbáltam szabadulni az álom és ébrenlét határán áthozott furcsa zsibbadtságtól, majd óvatosan kicsusszantam a takaró alól, papucsba és köntösbe bújtam, és kiosontam a konyhába. Haladéktalanul szükségem volt egy jó erős kávéra. Éreztem, hogy ez az álom sem csupán szimpla rémálom, hanem a múltam egy része, bármilyen hihetetlenné és földöntúlivá tette, ahogy a fák felett lebegve lepillantottam magamra. Azzal is tisztában voltam, hogy a valóságban nem ágyban, meleg takaró alatt ébredtem. Jó lett volna ezt hinni, de nem áltattam magam. Bár az álomban ezúttal ő nem volt jelen, pontosan tudtam, hogy ez is ott és akkor történt meg velem.

Még mindig a már kihűlt, üres csészét szorongattam, amikor a többiek sorban csatlakoztak hozzám.

– Jesszusom, Madi! – kiáltott fel Trish, mikor meglátott. – Aludtál te egyáltalán? Nagyon ramatyul festesz!

– Kösz, Trish! Neked is szép jó reggelt! – néztem fel rá grimaszolva.

Pár perc elteltével Haley is megjelent, és álmos arccal kávét öntött magának.

– Te sem tudtál aludni, Madison? Nekem, azt hiszem, ma intravénásan kell adagolni a kávét – Egy nagy ásítást a tenyere mögé rejtve lerogyott velem szemben.

Csendben megreggeliztünk, majd bevonultam a fürdőbe a szokásos reggeli teendőim elvégzéséhez. Szerencsére az idegesítő és macerás alapozást hamarosan elhagyhattam, a véraláfutásaim már alig látszódtak. A combomon lévő hegeket is bekentem, majd a szokásos festő szerelésembe bújtam. Éppen elkészültem, amikor Ryan megérkezett. Nem igazán értettem, mit keres nálunk, amikor neki is órája lesz, de ettől függetlenül örültem a kellemes meglepetésnek. Egészen addig, míg meg nem szólalt.

– Jó reggelt, lányok! Szia, Madi! Megint rosszat álmodtál? – kérdezte együtt érző hangon, puszit nyomva az arcomra.

– Na, ebből elég! – csattantam fel dühösen. – Ma mindenki az én kinézetemmel van elfoglalva? Ha még valaki megemlíti, hogy milyen pocsékul nézek ki, az megnézheti magát!

Szegény Ryan tanácstalanul nézett a lányokra, akik csak behúzott nyakkal ültek egymás mellett. Dúlva fúlva nekiálltam, hogy eltakarítsam a reggeli maradványait, közben Haley is készülődni kezdett. Ma már mennünk kellett rajzra, és mivel egy óra elmaradt, szerettünk volna hamarabb kezdeni, hogy behozzuk a lemaradást. Ekkor toppant be Zac. Egy felhúzott robot mozdulatait utánozva, vigyorogva puszit nyomott Trish, majd Ryan arcára és lépett tovább hozzám, de megtorpant.

– Mi az, lányok, traccsparti volt? Legalább Madit hagyhattátok volna aludni! Szegénynek elég rossz éjszakái voltak mostanában. – Tettetett rosszallással nézett Trish-re.

Ezzel betelt a pohár. Lecsaptam a mosogató szivacsot, vízcseppeket fröcskölve minden irányba, és dühösen hátrafordulva rámeredtem.

– Szerencséd, hogy indulnom kell, különben most megtudnád, milyen az, ha dühös vagyok! – kiviharzottam a konyhából, és meg se álltam a bejárati ajtóig.

– Miért? Valami rosszat mondtam? – hallottam Zac zavart érdeklődését, mire Trish, Ryan és az éppen visszatérő Haley hangos kacagásban törtek ki.

Haley és Ryan a földszinten értek utol. Ryan, látva még mindig morcos arcomat, felkapott és vigyorogva megforgatott a levegőben. Jókedve láttán kissé megenyhültem, de levertségem nem akart elmúlni. Nem igazán az iménti megjegyzések miatt voltam rosszkedvű. Egyszerűen így ébredtem. Zavart az álmom, pontosabban a tehetetlenség, ami álmomban eluralkodott rajtam, és még ébredés után sem tudtam teljesen lerázni magamról. Reméltem, hogy a festés majd segít. Ryan egészen a művészeti épületig kísért minket. Az ajtóban megállt, gyengéd csókot lehelt a számra és a fülemhez hajolt.

– Te mindig gyönyörű vagy – súgta, majd elindult az énekzene tanszék felé.

A termet már rendbehozták a takarítók, így azonnal neki is láthattunk az alkotásnak. Ezúttal senki nem hozta szóba a betöréseket, és szerencsére a külsőmet sem. Mindenki elmélyülten dolgozott. Mr. Morrisnak igaza lett, ezzel a témával mindenki hamarabb végzett, így szerencsére nem kerültünk olyan nagy csúszásba. Az óra második felében már a következő „feladványon” törtük a fejünket. Ezúttal a mozgások voltak soron, és én a lebegést húztam. Mi ez, valami rossz vicc?! Dühösen és csalódottan néztem körbe, de senki nem foglalkozott velem. Úgy éreztem, elárultak. Honnan tudják, mit álmodtam, hogy mi jár a fejemben?! Ki szórakozik velem?!

2011. január 22., szombat

A szivárvány tövében - 9. rész

Váratlan reakció



A jókedvem rögtön elszállt. Beverley és Alyson persze most is hegyezte a fülét. Jellemző! Elvettem a telefont, és mellőzve a kíváncsi tekinteteket, elvonultam az egyik sarokba telefonálni.

– Igen, itt Madison Hayes.

– Jó napot, Miss Hayes! Keresett – hallottam meg a vonal túlsó végén Mr. Powell mindig hivatalos hangját.

– Igen, Powell nyomozó. Történt valami, amiről azt hiszem, tudniuk kell. Valaki betört a rajztermünkbe, de nem hiányzik semmi. Úgy tűnik az illetőt csak a résztvevők munkái érdekelték… – tétován elhallgattam. Hangosan kimondva nekem is elég hihetetlennek tűnt a dolog. Lehet, hogy már megint csak képzelődtem. Elbizonytalanodva folytattam. – Lehet, hogy tévedek, és csak beképzelem az egészet – hadartam –, de mióta kijöttem a kórházból, többször is úgy éreztem, mintha figyelnének, ezért… szóval az jutott eszembe, hogy talán a támadóm ide is követett, és az én rajzaimra volt kíváncsi.

– Nos, nem tartom teljesen kizártnak, Miss Hayes. – Mintha kissé idegesebb lett volna a hangja, de ezt betudtam annak, hogy a háttérből már harmadszor kiáltotta valaki a nevét. – Volt valami azokon a rajzokon, ami utalhat az erőszaktevő személyére?

– Nem, sajnos még mindig nem emlékszem rá.

– Rendben. Akkor valószínűleg nincs baj és feladja. Mindenesetre odaszólok a helyi kollégáknak, hogy tudjanak az esetről. Addig is vigyázzon magára, Miss Hayes. Ha megoldható, ne maradjon soha egyedül.

– Rendben, Mr. Powell, igyekezni fogok.

Elköszöntünk, és letettem a telefont. Elgondolkozva fordultam vissza a társasághoz. Beverley Ryannel szemben állt, és fúriaként támadt rá.

– Még véded? De hisz’ hallottad! Rendőrségi ügyei vannak! Mit gondolsz mi lesz, ha ezt a sajtó megneszeli. Elúszik minden, amiért évek óta dolgozol! A Dreams jó híre forog kockán!

Döbbenten figyeltem az eseményeket.

– Mi a fene folyik itt? – súgtam Trish mellé érve.

– Úgy látszik, a kisasszony szemét túlságosan csípte a jókedvünk, és ezt már nem bírta szó nélkül hagyni. Amint hátat fordítottál, nekiugrott szegény Ryannek – morogta bosszúsan. Ő cseppet sem törődött azzal, hogy meghallják-e vagy sem, de senki nem figyelt ránk.

– A sajtó! Ugyan már Bev, ezt te sem gondolhatod komolyan! Hogy kerülne ide a sajtó, és miért pont mi érdekelnénk őket? – válaszolta nyugodtan Ryan Beverley vagdalkozására. – Egyébként pedig, a Dreams legyen csak az én gondom, rendben? Neked ahhoz semmi közöd!

– Ugye most csak viccelsz?! – jött a magabiztos riposzt. – A sajtó mindenütt ott van, és minden érdekli!

Meg kell hagyni, tökéletesen alkalmazta az alkalmi süketséget, mint védekezési módszert. Az utolsó megjegyzést egyszerűen elengedte a füle mellett.

– Főleg ha te is ott vagy, igaz Bev? – kérdezett vissza epésen Ryan, majd faképnél hagyta a toporzékoló lányt, és felém indult.

– Ne fordíts nekem hátat! – üvöltötte magából kikelve Beverley, majd amikor kitörése hatás nélkül maradt, kíméletlenül folytatta. – Te egy dilinyóst választasz helyettem?! Hiszen a rajzait is orvosok elemzik, hogy hátha az segít meggyógyítani az agybaját! Ezek után vajon miért keresi a rendőrség?

Na, ez már sok volt! Körbehordoztam könnyes tekintetemet a jelenlévőkön, de Trish és Zac kivételével mindenki igyekezett kerülni a pillantásomat. Még Ryan is hátat fordított, és a szőke lányt nézte meredten. Kirohantam az ajtón, le a lépcsőn, és körül se nézve futottam, amíg levegővel bírtam. Még Powell intelmeiről is megfeledkeztem. Nem tudtam nem észrevenni, hogy Beverley szavai igenis hatással voltak Ryanre. És igaza is volt. Nem róhattam fel neki, hogy félti, amit elért. Azok alapján, ahogy előző este beszélt az apjáról és a Dreamsről, nem várhattam el tőle, hogy miattam kockára tegye az álmait. Még akkor sem, ha igazából nem „olyan” rendőrségi ügyről van szó. És vajon mit hisz, miért kezel pszichológus? Talán ha tegnap elmondtam volna neki, de így, hogy eltitkoltam…

Észre se vettem, hogy besötétedett. Nem akaródzott emberekkel találkozni. Még Trisha szánakozó tekintetét se akartam látni. Visszasétáltam a táncteremhez, lekuporodtam a sarokba az otthagyott táskám mellé, és törülközőmet a fejem alá gyűrve, lassan álomba ringattam magam.


Nyirkos levegőt hozott felém a szél. Valahol nem messze a folyó morajlott monoton aláfestő zenét szolgáltatva sétámhoz. Hirtelen zajt hallottam. Megpördültem. és egy magas, vékony férfi jött felém magyarázva. Arcát kapucni árnyékolta, de világító kék szemei így is látszottak az alkonyati homályban. Kérdezett valamit. A válaszom nem igazán nyerhette el a tetszését, mert dühösen mordult egyet és felém lépett, mire ijedten hátráltam. Magam sem tudom, mi ijesztett meg jobban, dühös hangja, vagy a megszállottan csillogó hideg szempár. Egyre közelebb jött, és közben széles karmozdulatokkal beszélt tovább. Futni kezdtem, de elém ugrott, és elkapva a karom, maga felé rántott. Még mielőtt sikolthattam volna száraz, hideg ajkait az enyémre szorította. Durván csókolt. Egyik kezével összefogta a két csuklómat, a másikkal a tarkómat markolta, hogy ne tudjam elhúzni a fejem. Nyelvével szétfeszítette a számat, de megharaptam. Éreztem a vér sós ízét. Felordított, és ököllel arcon csapott. Éles fájdalom nyilallt az állkapcsomba. Ismét megragadott, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Az ajkam kirepedt, a nyála csípte a sebet. Hátrálni próbáltam, de valamiben megbotlottam, és elvágódtam a sáros talajon. Rám esett, alig kaptam levegőt. Éles fájdalom nyilallt a bal karomba. Önkéntelenül odalendülő jobb kezemről vér csöpögött a mellkasomra. Egyre nehezebbnek éreztem a súlyát, ahogy rajtam feküdt. Mozdulni sem bírtam. Kezei a blúzomat szaggatták. Belemartam az arcába, válaszul ismét fejbevágott, de nem hagytam magam. Karmoltam, ütöttem, rúgtam, ahol értem.


– Madison! Madison!

Kinyitottam a szemem de csak homályosan láttam. Sötét volt. Akaratlan reflexként lendült a kezem. Hallottam a pofon csattanását, szúrós borosta sértette fel a tenyeremet. Az ütés erejébe belesajdult a kezem, de nem érdekelt, szabadulni akartam. A vállamat szorító kezek végre lazultak. Leráztam magamról, és a falhoz hátráltam.

– Madison! Én vagyok az, Ryan! Álmodtál! Csak álom volt! Térj magadhoz…

– Ryan! – kiáltottam megkönnyebbülten, és előttem térdeplő sziluettjére vetettem magam. – Ne haragudj! Nem tudtam, hogy te vagy az! Annyira féltem! – szemeimet szorosan lehunyva hozzábújtam, és arcomat a pulcsijába fúrva próbáltam elűzni az álom rettenetét.

– Ssssss! – ringatott magához szorítva. – Semmi baj! Csak álmodtál. Nyugodj meg, kicsim!

Lassan lecsillapodtam, és vadul zakatoló szívem is elcsendesedett kissé, mire ismét ki mertem nyitni a szemem.

– Gyere! – húzott fel. – Biztos teljesen elgémberedtél itt a földön. Jól ránk ijesztettél, hallod-e! Mindenhol kerestünk. Szegény Trisha magán kívül van az aggodalomtól. Azt hajtogatja órák óta, hogy nem lett volna szabad engednie, hogy elrohanj.

– Sajnálom… – suttogtam rekedten.

– A lényeg, hogy végre előkerültél – ölelt magához még szorosabban, miközben táskámat a másik kezébe fogva kivezetett az épületből. – Muszáj rendesen pihenned egy kicsit, különben ki fogsz készülni.

– Ennél is jobban? – szakítottam félbe keserűen felnevetve. – Különben sem akarok aludni! Elég volt az álmokból!

– Ha akarod, veled maradok! Trisha biztos szívesen alszik ma Zacnél.

Hálásan bújtam hozzá. Mikor felértünk a szobába, lerogytam az ágyra, és a térdemre támaszkodva tenyerembe hajtottam a fejem. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Ryan telefont vett elő, és gyors tárcsázást követően, szinte azonnal beszélni kezdett.

– Megvan, és jól van! Minden rendben, csak kimerült! – érthetetlen szóáradat jött a vonal másik végéről, majd ismét Ryant hallottam. – Trish, ugye nem gond, ha ma Zacnél kell aludnod? … Nem, Darylt biztos nem zavarja. … Rendben, akkor holnap, vagyis ma reggel találkozunk! Kösz! Jó éjt!

Még akkor se mertem felnézni, amikor letette a telefont. Mit gondolhat most rólam? De ő gyengéden elvette a kezeimet az arcom elől, és elém térdelve a szemembe nézett.

– Mi a baj, Madi?

– Én… nem tudom… sajnálom! Ez egy kicsit sok volt nekem! Összezavarodtam! És Beverley-nek most az egyszer, azt hiszem, igaza van! – szakadt ki belőlem akadozva.

– Beverley-nek soha nincs igaza! – mondta határozottan, majd az állam alá nyúlva felemelte a fejemet, és apró puszit nyomott a számra. – Most pedig irány a zuhany és a jó puha ágyikó! – adta ki az utasítást.

Még mindig kicsit kábán engedelmeskedtem, de a langyos vízsugár alatt végre kitisztult a fejem. Gyorsan magamra húztam egy hosszabb pizsama nadrágot és egy pólót, és visszamentem a félhomályos szobába. Ryan Trish ágyán ült a falnak támaszkodva, és láthatóan arra készült, hogy ott tölti az éjszaka hátralévő részét. Bebújtam a takaró alá, egészen a falhoz húzódtam, és összegömbölyödve aludni próbáltam. Persze nem ment. Egyrészt, mert féltem az újabb rémálmoktól, másrészt, mert tudtam, hogy ő ott ül, és engem néz. Az, hogy magamon éreztem a tekintetét, a kisebb gond volt. Ami még ennél is jobban zavart, hogy ott feküdtem csupán pár méterre biztonságot nyújtó karjaitól, egyedül. Úgy fél óráig bírtam a félhomályban forgolódva, aztán kinyitottam a szemem, és meredten bámultam magam elé. Vajon mit szólna, ha megkérném, hogy aludjon velem?

– Nem tudsz elaludni? – hallottam meg hirtelen bársonyos, meleg hangját.

– Nem igazán – feleltem csendesen, magamban őrlődve.

Halk nyikorgást hallottam, léptek neszeztek, majd hűvös levegő csapta meg a bőröm, ahogy felhajtotta a takarót, és éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Bal karjával magához húzott, én pedig hálásan hozzábújtam, arcomat a mellkasára fektettem, és beszívtam arcvize illatát. Egyetlen szó nélkül ölelt, és leheletfinoman simogatta a karomat. Beleborzongtam a lágy érintésbe. Kényelmesen elvackoltam magam a karjában, és mormoltam egy köszönömöt. A kimerültség most már hamar legyőzött, és ezúttal végre rémképek se kísértettek.

Annak ellenére, hogy csupán pár órát aludtam, kipihenten és nyugodtan ébredtem. Jólesőn nyújtózkodtam, amikor eszembe jutott, hogy Ryan mellett aludtam el. Vajon hol lehet? Még mielőtt a keresésére indulhattam volna, belépett az ajtón, és tálcát egyensúlyozva odasétált az ágyhoz. Megvárta, míg felültem és elhelyezkedtem, majd az ölembe helyezte, és leült mellém. Bőséges választékból csemegézhettem. Volt ott rántotta, vajas kenyér lekvárral, két különböző croissan, egy adag csokis müzli és két csésze forró kávé. Most éreztem csak, hogy mennyire éhes vagyok. Előző nap szinte semmit nem ettem.

– Ez mind az enyém? Mert akkor ennek gyomorrontás lesz a vége! – néztem rá elképedve.

– Dehogy! – nevetett fel vidáman. – Veled tartok, ha nem gond. Farkas éhes vagyok! Nem tudtam, mit ennél, így mindenből hoztam, amit találtam.

Rövid habozás után a müzli mellett döntöttem, és élvezettel kortyoltam el hozzá egy adag kávét. Ő a tojásrántottát vette maga elé, és jóízűen falatozni kezdett. Csendben ettünk és nagyon hatékonyan, mert pillanatok alatt eltűnt a szelet lekváros kenyér és az egyik illatozó croissan is.

– Reggeli készítés közben azt is megtudtam, hogy a betörés miatt ma elmarad a foglalkozásotok – szólalt meg hirtelen Ryan, a kávéscsésze pereme felett engem fürkészve.

Vajon miért éreztem úgy, hogy a reakciómra kíváncsi? Uralkodtam az arcvonásaimon, és csak a szemöldökömet húztam fel kíváncsian, jelezve, hogy várom a folytatást.

– Mivel a tanszékvezetőnek is jelen kell lennie amikor a rendőrség megérkezik, így nekünk se lesz ma zeneóránk. – Tessék! Nem elég, hogy veszélybe sodortam mindenkit, még a méregdrága nyári továbbképzésük menetébe is belekavartam. – Szóval arra gondoltam, elmehetnénk kirándulni, ha van kedved – fejezte be letéve a csészét, majd gyorsan hozzá tette. – Persze pihenhetsz is, ha fáradt vagy, elvégre meg van rá minden okod.

Mivel nem tudtam, hogy engem is megkeres-e a rendőrség, vagy megelégszenek Mr. Powell információival, semmiképp nem akartam elhagyni a campus területét.

– Ha ma inkább a henyélést választom, akkor is velem töltöd a napot? – kérdeztem szemlesütve. Nem akaródzott egyedül maradni.

– Ha szeretnéd – simított végig mutatóujjával alig érezhetően az arcom bal oldalán, a véraláfutásokon. Ma még nem sminkeltem.

Lelkesen bólintottam. Kissé túl lelkesen, azt hiszem. Szerencsére az éppen betoppanó Trisha megmentette a helyzetet.

– Nekünk is hagytatok valamit? – jelent meg hosszú, sötét sörénye az ajtónyílásban, és beleszimatolt a levegőbe.

– Sajnos magatoknak kell reggeliről gondoskodnotok, mert mindent elpusztítottunk! – nevetett rá Ryan, majd hozzám fordult. – Gyorsan elintézek valamit, aztán visszajövök. Addig Trisha és Zac itt lesz veled. – Puszit nyomott a homlokomra, és már el is tűnt.

Kihasználva az alkalmat rendbe hoztam magam, és kényelmes melegítőbe bújtam, most azonban ez sem segített. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Fáztam. Felkuporodtam az ágyra és átkaroltam felhúzott lábaimat, de még így is vacogtam, ezért magamra húztam a takarót, és beleburkolóztam.

Pár perc múlva Trisháék jóllakottan és vidáman léptek be a szobába, de amint meglátott, lehervadt a mosoly az arcáról.

– Még mindig a tegnap történtek miatt emészted magad? – ült mellém, átkarolva a vállam. – Tulajdonképpen miért rohantál úgy el?

– Egyszerűen nem bírtam tovább. Beverley szavai… és persze mindenki hitt is neki. Nem mertek rám nézni. Akinek meg elkaptam a pillantását, az… Phoebe lenéz, a többiek meg szánakoznak rajtam. Nem is tudom, melyik a rosszabb… Beverley ezúttal fején találta a szöget. Dilis vagyok, és ez csak egyre rosszabb lesz. Nem voltam képes végignézni, ahogy meggyőzi Ryant, még akkor sem, ha igaza volt – makogtam összefüggéstelenül.

– Pedig látnod kellett volna! Ryan úgy lekapta ő kisasszonyságát a tíz körméről, hogy öröm volt nézni!

Csodálkozva kaptam fel a fejem. Ezek szerint Ryan szembeszállt Beverley-vel miattam! Ebből még lesznek bajok – gondoltam borúlátóan. Ennek ellenére örömmel töltött el, hogy kiállt mellettem. Hirtelen elszégyelltem magam, hogy azt hittem, ilyen könnyen befolyásolható, és Beverley ellenem fordíthatja. Én meg még titkolózom is előtte, pedig megérdemli, hogy tudjon a történtekről. És miről szól a bizalom, ha nem arról, hogy mindent elmondhatunk egymásnak? Kicsit jobb hangulatom lett, bár azt azért nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy őrült járkál közöttünk, és ha engem valami csoda folytán futni is hagy, lévén, hogy azt hiszi, nem tudok ártani neki, másban még kárt tehet. Szörnyű volt még elképzelni is, hogy például Trisha vagy Haley a kezei közé kerülhet, de még Beverley-nek se kívántam ilyen „élményeket”. Hirtelen elhatározással úgy döntöttem, mindent elmondok nekik. A történet elejét Trish nagyjából már úgyis ismeri, legalább őt figyelmeztetem. Épp idáig jutottam gondolataimban, amikor Ryan mosolyogva belépett, és könnyed, ruganyos lépteivel odasétált hozzánk.

– Hiányoztam? – hajolt fölém csibészes mosollyal, és óvatos csókot lehelt a számra, majd mellém telepedett, és magához húzott.

– Jaj, nekem rettentően! – hangzott fel Zac erőltetetten affektált hangja, és csücsörítve úgy tett, mintha át akarná ölelni Ryant.

Pontosan tudta, mikor van szükség egy kis bolondozásra. Mindannyian nevetésben törtünk ki, Trish pedig könnyedén vállon legyintette mókázó szerelmét. Ez persze megtorlást kívánt, és innentől nem volt megállás. Feltartóztathatatlanul kitört a párnacsata. Éppen lebuktam egy felém repülő kispárna elől, amikor eszembe jutott, milyen elhatározásra is jutottam az imént. Most, hogy kissé oldódott bennem a feszültség, szinte sajnáltam, hogy el kell rontanom a jó hangulatot, de muszáj volt beszélnem velük. Ha már eldöntöttem, jobb volt minél hamarabb túlesni rajta. Kissé elhúzódtam Ryantől, és úgy fordultam, hogy mindenkit lássak, majd belekezdtem.

– Mondanom kell nektek valamit!

Komoly hangom azonnal leállította a poénáradatot és meglepett, kérdő pillantások kereszttüzébe kerültem.

– Nos, valószínűleg mindhárman hallottátok, mi történt tegnap a művészeti épületben – bólintottak, várva a folytatást. – Amit viszont nem tudtok, az az, hogy… azt hiszem… vagyis elég nagy az esélye, hogy mindez miattam történt.

Trish és Zachary egymásra néztek, majd vissza rám, de Ryan nyugodt maradt, csak az egyik szemöldöke emelkedett meg kissé, és mintha egy pillanatra felderült volna az arca.

– Trish, te a történet elejét tulajdonképpen nagy vonalakban már ismered is, de azt hiszem, a fiúknak tartozom egy kis magyarázattal – néztem a két említett felé.

– Madi… izé… Az a helyzet, hogy elmondtam Zacnek – Trish fejét leszegve, bűnbánóan nézett fel rám hosszú pillái alól.

– Ne haragudj! – csatlakozott kedveséhez Zac is. – Az az igazság, hogy észrevettem, milyen ideges lettél, mikor a múltkor olyan hirtelen betoppantam, és miután elmentél, rákérdeztem az okára. Nem akarta elmondani, de szokás szerint belelovalta magát a témába, és végül kibukott belőle.

– Jó, jó, rendben, semmi baj. Elég a szomorú kiskutya szemekből – nevettem el magam erőltetetten, majd Ryanre néztem. – Akkor csak te nem tudod még.

Lesütöttem a szemem, és a takaró szélét gyűrögetve azon gondolkoztam, hogyan is kezdjek bele.

– Huh, ez nehezebb lesz, mint gondoltam…

– Magatokra hagyjunk benneteket? – állt fel szolgálatkészen Zachary.

– Nem, azt hiszem menni fog – néztem rá elszántan. – Az utána következő információk titeket is érintenek, úgyhogy jobb, ha maradtok. – Vártam pár másodpercet, míg erőt gyűjtöttem, majd a falat bámulva belevágtam. – Ha most egy olyan önsegítő csoportban lennék, vagy hogy hívják ezeket, akkor egyszerűen annyit mondanék, hogy „Sziasztok! A nevem Madison Hayes. 24 éves vagyok, tanárnő, és nemi erőszak áldozata” – hadartam magam elé.

Nem néztem fel, csak éreztem, hogy Ryan közelebb húzódott, a kezem után nyúlt, és biztatóan megszorította. Az elképedt reakció onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártam. Trish felpattant, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is zuhant iménti helyére, és csak tátogott, mint a partra vetett hal.

– Jézusom, Madi! Ez szörnyű! Én nem…

Döbbenten kaptam fel a fejem a hangjára.

– De hát mondtam, mi történt…

– Nem! Te azt mondtad, megtámadtak! – szakított félbe szinte hisztérikusan. – Én azt hittem, hogy „csak” kiraboltak vagy valami ilyesmi… nem is sejtettem… – de hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, a szája elé kapta a kezét. – Jézusom, de vak vagyok! A sebek a combodon… azt nem szerezhetted sima rablótámadásnál.

– Sajnos nem is az volt – hagytam rá.

– Sajnálom – motyogta csendben Zac ölébe kuporodva, és megrendülten szorongatta a fiú ölelő karját.

– Hát még én – feleltem elhaló hangon.

Még mindig nem mertem Ryanre nézni, aki változatlanul a kezemet szorongatta, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek.

2011. január 19., szerda

A szivárvány tövében - 8. rész

Dreams



Vetettem még egy gyors pillantást a tükörbe, és mosolyogva intettem barátnőmnek, aki keresztbe font ujjakkal jelezte, hogy szorít az este sikeréért.

Az ajtót kinyitva Ryan csodáló pillantásával találtam szemközt magam, amit kénytelen voltam hasonlóképpen viszonozni. Csodásan festett fekete öltönyében, mely alatt a nyakánál lazán nyitva hagyva viselte az egyszerű fehér inget.

– Gyönyörű vagy – jegyezte meg csendesen, majd karját felajánlva levezetett a lépcsőn.

– Te sem panaszkodhatsz – feleltem zavartan.

– Csak nem? Végre észreveszed? – incselkedett meglepődést színlelve.

Erre már nem tudtam mit felelni. Rám is átragadt könnyed, vidám hangulata, és halkan nevetve ültem be az épület előtt parkoló rozsdabarna, metálfényű autócsodába. Belülről sem okozott csalódást, hihetetlenül kényelmes bőrülés süppedt be alattam.

– Hű a mindenit! Milyen autó ez?

– Pontiac G8-as. Tetszik?

– Így első ránézésre nagyon. Bár nem néztem volna ki belőled, hogy narancsszínű kocsiban furikázol… – hecceltem végre teljesen ellazulva.

– Jobb szeretem rozsdabarnaként jellemezni, az már igaz! – nevetett rám felszabadultan, miközben épp elhagytuk az egyetemvárost.

– Bárhogy hívod, nekem tetszik!

– Kipróbálod? – intett a kezével a kormánykerék felé.

– Dehogy! – tiltakoztam hevesen. – Hacsak nem a roncstelepre akarsz menni.

Kérdő tekintete láttán újra felnevettem.

– Nincsen jogsim – világosítottam fel. – És ez még semmi, de vezetni sem tudok – tettem hozzá, előre vigyorogva a reakcióján, ami nem is késett.

– Hogy lehet, hogy nincs jogsid? – kérdezte teljesen ledöbbenve. – Én azt hittem, minden tizenhat feletti amerikai az utakon randalírozik!

– Na, pont ezért nincs! Ugyanis én is így hallottam!

Kacagása még akkor is a fülemben visszhangzott, amikor elhagyva a Ross Island Hidat leparkoltunk egy impozáns épület előtt. A bejárat felett a „Dreams” szó állt sejtelmesen foszforeszkáló betűkkel, alatta kisebb, egyszerű felirat: „Étterem és Bár”. A név láttán megtorpantam.

– Miért pont ide jöttünk? – húztam össze gyanakvóan a szemem, de a következő pillanatban már el is szégyelltem magam. Honnan tudhatna Ryan a rémálmaimról? Ez már színtiszta paranoia!

– Mert be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok zűrösebb, mint bárki más. Még akkor sem, ha éjszakai bárokat vezetek – nézett komolyan a szemembe.

– Honnan…

– Honnan tudtam, hogy erre gondoltál? Mindenki azt hiszi, hogy mivel bártulajdonos vagyok, ráadásul ilyen fiatalon, biztosan züllött és korrupt életet élek. Sőt, ha már itt tartunk, néhányan egyenesen a maffiáról suttognak – nevetett fel keserűen.

– És hogy akarod bebizonyítani az ellenkezőjét? – léptem hozzá közelebb kihívóan.

– Gyere! – mondta és kézen fogva a bejárathoz vezetett.

Együtt léptünk be az íves kétszárnyú ajtón. Odabent kellemes, lágy zene és meghitt félhomály fogadott. A fényt főként az asztalokon villódzó mécsesek szolgáltatták, melyek furcsa, „repedezett” üvegpoharakban pislákoltak, fény és árny játékát vetítve mindenhová. A mélybordó falakon, az asztalok magasságában, széles tükörmozaik sáv futott körbe, és a mennyezet is ugyanezzel a technikával készült, melynek köszönhetően a kis táncoló fénypontok szikrázva szóródtak szét és verődtek vissza minden irányból. Persze volt néhány rejtett fényforrás is, mint például az egyik sarokban megbújó bárpult felett, vagy az apró félköríves színpadnál, sejtelmesen megvilágítva azt és az előtte elterülő táncparkettet. Mindez, és a kis kör alakú asztalok is arra utaltak, hogy kifejezetten romantikus vacsorákra rendezték be az éttermet. Ryan egy félreeső asztalhoz vezetett és kihúzta, majd alám igazította a széket, mielőtt helyet foglalt volna velem szemben. Nyugodtan néztem a mécsesek fényében felragyogó zöld szemekbe, és vártam a bővebb magyarázatot.

– Ez a hely… az enyém – kezdte végül halkan. – Szinte pontos mása a többinek.

– Többinek?! Mégis mennyi az a többi? – Ledöbbent arcomat látva, végre újra felnevetett.

– Nem olyan sok. Egy van otthon Vancouverben, és még egy-egy San Franciscoban és Los Angelesben.

– És miért pont ez lett a nevük?

– Mert ez a hely tényleg az… Egy álom! Apám álma, az enyém, és a családomé… Az a helyzet, hogy apám idejében tényleg volt némi alapja a pletykáknak – kezdett mesélni az arcomat fürkészve. – Amikor meghalt és rám hagyta az első klubot, megígértem neki, hogy nem hagyom veszni, és elérem, ami neki nem sikerült…, hogy végre ne lezüllött drogosok és bűnözők találkahelye legyen. De végig attól tartottam, hogy csak délibábot kergetek… Ez a hely a bizonyíték rá, hogy az álmok néha igenis valóra válhatnak – fejezte be, tekintetét büszkén körbehordozva a termen.

Közben megkaptuk a vacsorát és csendben falatoztunk, amikor ismét eszébe jutott valami.

– De igazából nem csak az enyém a dicsőség. Családi vállalkozás. Az arculat például főleg a nővérem érdeme.

– Nagyon hangulatos és… különleges – találtam rá az ide illő kifejezésre egy kis bort kortyolgatva.

– Nem mindig ilyen ám – nézett rám talányos mosollyal. – Szombaton például sokkal több a fény és rengeteg az ember. Olyankor a latin táncok szerelmesei veszik birtokba a helyet. Péntekenként pedig karaoke est van.

Miután a pincérek az utolsó asztalokat is leszedték, néhány rejtett lámpa elsötétedett és még inkább homályba burkolózott a terem. Éppen annyi fény volt, hogy még láttam Ryan csillogó szemeit és az ajkain játszó mosolyt. Ekkor kissé felerősödött a színpad megvilágítása, odavonzva az emberek tekintetét, és a láthatatlanul helyet foglalt zenekar játszani kezdett.

– Szabad? – Ryan felállt és kezét nyújtva várt a válaszra.

Lassan táncolni kezdtünk a rumba visszafogottan ritmusos, mégis tüzes érzelmeket ébresztő zenéjére. Soha nem tudtam igazán kivonni magam a hatása alól, és most, Ryan karjaiban, még inkább magával ragadott a hangulata. Valószínűleg az a pár korty bor is közrejátszott ebben, amit a vacsorához elfogyasztottam, de nem érdekelt. Átadtam magam a zenének, és végre zavartalanul élveztem Ryan közelségét.

Egész este felváltva beszélgettünk és táncoltunk. Minden érdekelt, ami vele kapcsolatos. Könyvekről, filmekről, zenéről, családról csevegtünk. Én a gyerekekről beszéltem neki, az iskoláról és Faith-ről, ő pedig vicces történeteket mesélt a sportklubban tartott óráiról és a Daryllel elkövetett gyerekkori csínyeikről. Szinte repült az idő. Észre se vettem, és már éjfél volt. Nem akaródzott megszakítani az estét, de másnap óráink voltak. Kelletlenül bár, de kocsiba ültünk, és mindketten gondolatainkba merültünk a hazaúton. Azon tépelődtem, vajon nem követek-e el óriási hibát, ha hagyom, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Nem mertem ránézni, nehogy kiolvassa a szememből vívódásomat. Nem tudom, az ő fejében mi járhatott, de a szemem sarkából láttam, hogy időről időre rám pillantott. A motor halk duruzsolásán kívül semmi nem törte meg a csendet. Nem igazán figyeltem merre járunk. Azt se vettem észre, hogy megálltunk, csak amikor kinyílt mellettem az ajtó. Mosolyogva megköszöntem, kiszálltam és félrehúzódtam, hogy bezárhassa. Kicsit váratlanul ért, amikor elém lépett, így én közé és az autó közé szorultam. Tétovázott. Felemelte a kezét, és gyengéden végigsimított az arcomon, egészen a nyakam vonaláig. Szinte alig éreztem, nem tiltakoztam. Ez segíthetett neki a döntésben, mert lassan hozzám hajolt, és száját leheletfinoman az enyémhez érintette egyszer, kétszer, háromszor… Átkaroltam a nyakát, lábujjhegyre álltam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, és viszonoztam óvatos csókjait. Felbátorodva, egyre hevesebben tapadt ajkaimra, amikor hirtelen egy kép villant át az agyamon… Egy másik férfi szorított és csókolt durván, felsértve bőrömet, nyelvét a számba erőltetve. Az emlékkép hatására ellöktem magamtól Ryant és szorosan összefonva magam előtt a karjaimat, levegő után kapkodtam. Kiülhetett az arcomra a borzalom és az undor, mert szinte könyörgő szemekkel hátrált el tőlem.

– Istenem! Ne haragudj! – nyögte. – Nem tudom mi ütött belém, én nem akartam… semmit… rád erőltetni! Kérlek, bocsáss meg!

Én csak meredtem rá, míg be nem ugrott a Dr. Turnerrel folytatott beszélgetés. Mit is mondott? Bizalom. Igen, ez az! Valahogy túl kell lépnem ezen! Bízom Ryanben! Ujjaimat finoman a szájára tettem, hogy belé fojtsam a további mentegetőzést, és újra hozzá léptem.

– Csak ölelj át, kérlek.

Szorosan átöleltem a derekát, és arcomat a mellkasába fúrtam, hogy jobban érezzem megnyugtató illatát. Egy pillanatig felemelt karokkal tűrte, majd magához szorított, és gyengéden simogatni kezdte a hátamat.

– Bocsáss meg! – suttogta újra. – Többé nem fordul elő.

Erre nem tudtam mit mondani. Még nem.

Aznap éjjel megint álmodtam. De az álom ezúttal más volt.


Ryannel táncoltam, majd hirtelen megváltozott a kép, és, ahogy este is, egy másik férfi karjaiban találtam magam. Az arcát most sem láttam tisztán, de a kék szemekben lángoló őrület és a torkából felszakadó vad hörgés szinte eszemet vette. Menekülni próbáltam. Ellöktem magamtól és hátrálni kezdtem, de valamiben megbotlottam, és a férfival együtt elvágódtam a sáros talajon. Éles fájdalmat éreztem a bal karomban. Odakaptam a jobb kezem, és rémülten láttam, hogy csupa vér. Ordítani kezdtem.


Izzadságban fürödve ébredtem, és pár percig nem igazán tudtam, hol is vagyok. Egyedül voltam a szobában. Úgy tűnik, Trisha ma korán kelt. Zsibbadt végtagokkal és még zsibbadtabb aggyal vonszoltam magam a fürdőszobáig. Levetkőztem, beálltam a zuhany alá, és megnyitottam a meleg vizet. Amikor már égette a bőröm, állítottam rajta, és a fal mentén lecsúszva a sarokba kuporodtam. Nem tudtam sírni. Egy csepp könnyet sem ejtettem, mióta megtudtam, mi történt velem a folyóparton. Eddig nem is igazán éreztem késztetést. Talán, mert az emlékek teljes hiánya elhitette velem, hogy mindez meg se történt. De most, hogy mind több emlék szivárgott elő elmém mélyéről, egyre rosszabbul éreztem magam. Legszívesebben összetörtem volna valamit, hogy enyhítsem a feszültséget.

Kissé felfrissültem a langyos víztől. Kikászálódtam a zuhanyfülkéből, és kezemmel letörölve a tükörre lecsapódott párát, reménytelenül néztem farkasszemet elmosódott képmásommal.

A rajzterembe érve egyenesen az állványhoz sétáltam, ügyet sem vetve a többiek csodálkozó tekintetére, és egy tiszta vásznat felhelyezve dolgozni kezdtem. A fehér háttérből lassan kibontakozott egy tükör körvonala, a vízmaszatos felületen pedig homályos, kétségbeesett önmagam arcmása, mintha tenyeremet nekifeszítve a tükörből bámulnék ki a való világba. Mögöttem egy felismerhetetlen, arc és személyiség nélküli emberi alak állt párafelhőbe burkolózva. Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, levegőre van szükségem, félbehagytam a munkát. Megígértem a művemet döbbent arccal szemlélő Morris mesternek, hogy később még dolgozom rajta, beáztattam az eszközeimet, és ugyanúgy távoztam, ahogy jöttem. Kábán, köszönés nélkül, kerülve, hogy bárkire is ránézzek.

Sok időm volt még. Ismét lezuhanyoztam, kiszedtem a hajamból a festékmaradványokat, kényelmes melegítőbe és sportcipőbe bújtam, majd laptoppal a hónom alatt kivonultam a parkba. Letelepedtem egy fa alá, és írni kezdtem.


Drága Faith,


Sajnálom, hogy nem kerestelek mióta elváltunk, de kissé összekuszálódott az életem az utóbbi pár napban. Már, ha lehet még annál is kuszább, mint amikor téged megismertelek.

A helyzet az, hogy, bár nem hittem neked, tényleg találkoztam valakivel. De bizonytalan vagyok, vagyis tegnap estig az voltam. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy nehezítene vagy segítene-e a helyzetemen, ha most kapcsolatba bonyolódnék valakivel. Ráadásul róla is keringtek furcsa pletykák, amiket persze azóta megmagyarázott, és én, számomra is meglepő módon, bízom benne. Most már csak azt kell eldöntenem, hogy készen állok-e arra, hogy érzelmileg elkötelezzem magam. Bár attól tartok az érzelmeim alakulásába nem nagyon van beleszólásom. Már így is jóval többet érzek iránta, mint ami normális lenne egy 2-3 napos ismeretség után.

Nehezíti a dolgot, hogy egyre több emlékfoszlány tör felszínre az erdőben történtekről, de sajnos a támadóm kilétét még mindig teljes homály fedi. Attól tartok, soha nem is fogom tudni felidézni az arcát.

Kár, hogy nem vagy itt mellettem! Szükségem lenne most egy jó adagra az energiádból és a mindent elsöprő, derűs optimizmusodból!

Írj, amint tudsz!


Ölellek

Madison


Ui.: Felhívott a kék szemű szuperpasi a plázából?


Miután elküldtem a levelet Faith-nek, hátamat a fa törzsének támasztva üldögéltem tovább, és élveztem a nyári napsugarak cirógató melegét. Azt hiszem, el is bóbiskoltam, mert hirtelen felcsendülő izgatott kiáltások térítettek magamhoz. Gyorsan felpattantam, és a hangokat követve a művészeti épület irányába kezdtem szaladni. Döbbenten láttam, hogy az egész csoport ott ácsorog a terem ajtajában, és a romok között ténfergő Mr. Morrist figyelik.

– Valaki feltörte a termet! – újságolta izgatottan Sarah.

– De nem igazán értem miért – mondta tanácstalanul széttárva a karját tanárunk. – Hiszen itt nem nagyon vannak értékek, és ha jól látom, nem is hiányzik semmi. Mintha nem is érdekelte volna más a betörőt, csak a ti műveitek. Nem értem…

Attól tartottam, én nagyon is értem. Miattam történt. Csak a támadóm lehetett. Ezek szerint nem képzelődtem, amikor azt hittem, figyelnek. És ő lehetett a titokzatos rokon is, aki a kórházban érdeklődött utánam. Azzal valószínűleg tisztában van, hogy nem tudtam azonosítani, hiszen ellenkező esetben már kereste volna a rendőrség. Biztos azért volt kíváncsi a munkáimra, hátha azokból megtudja, mennyire emlékszem pontosan. Istenem, még jó, hogy nem volt itt senki! Belegondolni is rossz, hogy miattam megsérülhetett volna valaki. Mivel a rendőrség kiérkezéséig nem nyúlhattunk semmihez, lassan szétszéledt a társaság. Azon gondolkoztam, vajon most már békén hagy-e. Hiszen a rajzaimból csak azt szűrhette le, hogy még önmagammal sem vagyok tisztában, nemhogy a történtekkel. Mindenesetre jobb, ha felhívom a rendőrséget. Tudniuk kell a történtekről. A szobába visszaérve többször is megpróbáltam elérni Travis Powell nyomozót, de sajnos egyszer sem tudták kapcsolni. Meghagytam a számom, és hogy amint tudnak, hívjanak vissza.

A táncteremben ezúttal nem foglalkoztak velem. Elmélyülten sugdolóztak, amikor megérkeztem. Odasétáltam kedvenc szobatársamhoz, és leültem mellé a földre.

– Miről folyik ma a susmus? – kérdeztem szikrányi érdeklődés nélkül, a banda felé intve a fejemmel.

– Fogalmam sincs – felelte –, de majd’ megöl a kíváncsiság, hogy min csámcsognak már megint! – duzzogott, fürkésző pillantásokat vetve a terem másik vége felé.

Persze, amint Zac megérkezett, már nem is foglalkoztatta annyira a nagy rejtély. Én is örömmel vettem, amikor Ryan végre megjött. Egyenesen hozzám sétált, átkarolta a derekamat és magához húzott. Hirtelen még a betörés ténye is jelentéktelenné zsugorodott.

– Hiányoztál – suttogta a fülembe. – Egyre kevésbé élvezem a zeneórákat. Lehet, hogy át kellene nyergelnem a képzőművészetekre – nyomott töprengő arccal puszit az arcomra, mire mindketten felnevettünk.

Erre már Beverley-ék is felfigyeltek, és úgy tűnt, a szőkeség nem is hagyja szó nélkül a jelenetet. Szerencsére megérkezett Mrs. Torres, és elkezdtük az órát. Ma a Slowfox volt soron, amiről mindig a Rózsaszín párduc zenéje jut eszembe. Ezen persze megint nevetnem kellett. Jókedvem ragadósnak bizonyult, Ryan és Zachary is vette a lapot, így szinte az egész órát végig bohóckodtuk. Ezúttal még a tanárnőtől is csupán néhány rosszalló pillantást kaptunk. Talán neki tényleg jó napja volt. Szinte meg is feledkeztem a rajzteremben történt incidensről. Óra után a földön elterülve ejtőztünk. Mivel megint kihagytam az ebédet, és mint kiderült Ryan is, éppen kő – papír – ollóval próbáltuk eldönteni, kié legyen a táskámból előkotort müzli szelet. Háromból kétszer én nyertem. Kaján vigyorral bontogattam a nyereményemet, de Ryan hirtelen felkapott.

– Most bajban vagy! Nem kellett volna kikezdened az erősebbel. Ha nem adod ide, itt fogsz megöregedni – az arcán játékos elszántság tükröződött, a szemei smaragdként csillogtak. Úgy tűnt, nem különösebben bánná, ha a második lehetőséget választanám. Ám legyen!

– Én így is meg tudom enni, te viszont el fogsz fáradni – nevettem rá kárörvendően, és beleharaptam az édes szeletbe. – Ráadásul, megöregedni… veled… a karjaidban… kifejezetten csábító ajánlat!

– Na, megállj!

Ha nem tudtam volna, hogy csak játszik, megijedtem volna a válaszom hatásától. Zöld szemei, ha lehet még ragyogóbbá váltak a benne felcsillanó örömtől, ugyanakkor gonosz kis félmosoly jelent meg a szája szegletében, és őrületes táncba kezdett. Úgy a negyedik vad forgásnál inkább felajánlottam neki az édesség maradékát. Amikor azonban letett, nyelvet nyújtottam rá, és gyorsan még egyet haraptam belőle.

Trisha és Zac röhögve figyelték az utolsó falatért folytatott ádáz küzdelmet. Alig hallottuk meg, hogy csörög a mobilom.

– Trish, felvennéd? – kiáltottam oda neki nevetve. Éppen Ryan csiklandozása elől próbáltam menekülni. – Ki az? – kérdeztem, mikor végre megint levegőhöz jutottam.

– A rendőrség – nyújtotta át Trish kérdő arccal a telefont.

2011. január 15., szombat

A szivárvány tövében - 7. rész

Bizalom



Egy kis hidegvíz, és máris jobban lettem. Azt hiszem, fel kellene hívnom Dr. Turnert… És Faith-el se beszéltem, mióta itt vagyok.

Visszatérve a szobába fásultan vettem tudomásul, hogy Trish ugyanott ülve várt rám. Nem hibáztathattam érte, a helyében én is kíváncsi lettem volna.

– Sajnálom, ha felébresztettelek! – Lehet, hogy mától életem végéig egyedül kellene aludnom? Ellenkező esetben minden reggel ez lesz az első mondat, ami elhagyja a számat.

– Ne is foglalkozz vele – legyintett. – Inkább mesélj! Mi ez az egész? Tegnap délben a Dominóban pizzáztunk, amikor beviharzott az a két fiatal srác a rajzosok közül és tíz percen keresztül azt taglalták, hogy milyen rémálmaik lesznek a műved miatt. Erre tessék, neked is rémálmaid vannak!

Magam elé meredve próbáltam kitalálni, vajon mit és mennyit mondjak el neki, egyáltalán elmondjam-e az igazat.

– Ne érts félre, nem akarlak én faggatni – hadarta gyorsan –, de aggódom. Elmondod, mi történt?

– Azt hiszem… el kellene – mondtam végül, lassan leereszkedve mellé. – Nemrég… megtámadtak… – kezdtem bele halkan, kissé még tovább cenzúrázva a történet általam ismert, amúgy sem túl hosszú verzióját. – A napokban engedtek ki a kórházból. De sajnos nem emlékszem a történtekre. Az egyetlen emlékem egy álom. Meglátok valakit az erdőben, de nem ismerem fel, csak a világító kék szemeket látom. Üldöz, majd amikor elkap, sikoltozni kezdek. Ezt hallhattad te is.

– És hogy kerül a képbe Ryan? Azt hittem, csak itt ismertétek meg egymást?

– Így is van. Legalábbis azt hiszem. Az igazság az, hogy még a saját emlékeimben se bízhatok meg. Nemrég még a nevemet sem tudtam – magyaráztam neki keserűen. – De én is furcsállom… Csak szólt volna, ha már találkoztunk! Én inkább arra gyanakszom, hogy az új élmények is befolyásolják az álmomat. De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felhívom a kórházat és beszélek egy szakemberrel…

– A sebhelyeid is…? – hagyta félbe tétován a mondatot a karomra és a combomra mutatva.

Révetegen végighúztam a mutatóujjam a combomon virító, szabályos égési csíkokon, majd bólintottam.

– Igen, ezeket is akkor szereztem. Többek között.

– Sajnálom. Nem is tudom, mit mondjak… Mint orvostanhallgató, elég sok csúnya esettel találkoztam a sürgősségi gyakorlaton… Soha nem értettem, mi visz rá embereket, hogy ilyet tegyenek! Az erőszak nem old meg semmit! Persze aztán utólag mindegyik az elmeállapotára hivatkozik! – Egyre jobban belelovalta magát, a végén már szinte kiabált, majd hirtelen elhallgatott és megszeppenve rám nézett. – Ne haragudj, de az ilyesmi mindig kihoz a sodromból!

– És akkor még nem beszélt a gyermekbántalmazókról! – toppant be hirtelen Zac, elcsípve az utolsó mondatokat.

– Jesszusom, de megijesztettél! – ugrott fel Trish.

– Mióta vagy itt? Mennyit hallottál? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél.

– Csak most jöttem és hallottam, hogy Trish megint a szokásos témánál tart. Ez a vesszőparipája. És ha belelendül, le se lehet állítani. Gondoltam megmentelek, amíg még lehet – mondta mosolyogva. Vagy nem tűnt föl neki a zaklatottságom, vagy úgy gondolta, jobb ha nem reagál rá. Akárhogy is, hálás voltam érte.

– Ez esetben, köszönöm! Bár teljesen egyetértek Trishával. De lassan mennem kell – néztem a telefonom órájára. – Nemsokára a rajzteremben kell lennem, és még nem is reggeliztem. Felálltam, és ruháimat, táskámat felkapva, magukra hagytam őket.

Aznap még az előző munkán kellett dolgoznunk, de én jóval hamarabb végeztem, ezért úgy döntöttem lefotózom a kész képet és elkérem a következő feladatot Mr. Morristól. Elővettem a táskámból a kis digitális gépet, amit direkt e célból vettem még indulás előtt, és készítettem pár képet a festményről.

– Kész is vagy? – kérdezte Greg elismerően. – Én azt hiszem, még éjjel is ezen fogok dolgozni… – matatott bosszúsan az asztalán tornyosuló kusza tárgyhalmazon.

Nem igazán tudtam pontosan kivenni, de mintha egy térdeplő, kuporgó emberi alakot ábrázolt volna, előtte egy földhalom.

– Gyász? Szomorúság?– kérdeztem az általa kifejezni próbált érzelemre célozva.

Meglepett, örömteli pillantás volt a válasz. Visszamosolyogtam rá, majd még egyszer elkattintottam a gépet.

– Miért fényképezed le, amit festettél? – kíváncsiskodott a hátam mögül Haley.

Automatikusan kibukott belőlem az igazság.

– A pszichodoki szerint sokat segíthetnek a gyógyulásban.

Későn kaptam észbe, már nem tudtam visszaszívni az elhangzott mondatot, ezért inkább úgy tettem, mintha egy teljesen hétköznapi tényt közöltem volna. Eltettem a gépet és figyelmen kívül hagyva a többiek döbbent arckifejezését a tanárhoz sétáltam, aki egy portrén dolgozott elmerülten.

– Floyd! Megkérdezhetem, mi a következő téma? Szeretném hamarabb elkezdeni, ha lehet.

Összeráncolt homlokkal nézett fel rám, kissé kába, homályos tekintettel. Szabad kezével megdörzsölte az állát, zöld festéket kenve többnapos borostájára, majd megrázta a fejét, mintha a gondolatait akarná rendezni.

– Persze, persze – mondta végül. – A következő feladat mindenkinek ugyanaz lesz és mégis más – vigyorodott el talányosan. – Az alkotások címe ez lesz: ÉN – ezzel minden további magyarázat nélkül vissza is tért saját munkájához.

Mi sem egyszerűbb, gondoltam dühösen. Persze csak a képtelen helyzetre voltam dühös, nem a tanárra. Nem tudhatta, hogy számomra ennél nehezebb feladatot most nem is adhatott volna. Leginkább önmagammal nem voltam tisztában. Persze rajzolhattam vagy festhettem volna egy egyszerű önarcképet, de akkor hol marad a kihívás? Végül úgy döntöttem, hogy adok magamnak még egy kis időt. Levettem és a sarokban a falhoz támasztottam a kész képet, és elmostam az eszközöket.

Még bőven volt időm a táncóráig. Ezúttal legalább nem úgy fogok beesni, mint egy szobafestő-mázoló. Visszamentem a szállásra és gyorsan lezuhanyoztam. Éhes még nem voltam, így inkább sétálni indultam. Cél nélkül, gondolataimba merülve kóvályogtam a közeli parkban. Még mindig nyugtalanított az álmom felettébb különös alakulása. Ijedten összerezzentem és körbefordultam, amikor valahol a hátam mögött hirtelen ág reccsent, de mint eddig, most se láttam senkit. Idegesen megrázkódtam és szidtam magam, amiért már megint képzelődöm. Elővettem a mobilom, és tárcsáztam Dr. Turner számát. Legalább tízszer kicsengett mire felvette.

– Tessék, itt Dr. Audrey Turner – hallottam meg megnyugtató, lágy hangját.

– Jó napot, doktornő! Madison Hayes vagyok. Akadt egy kis problémám.

– Á, jó napot, Miss Hayes! Mi történt? Jól van? – aggodalom csendült ki a hangjából.

– Köszönöm, igazából jól vagyok, csak történt valami, amit nem igazán értek. Ön talán tud segíteni, ha van egy kis ideje.

– Hallgatom…

– Az álmomról lenne szó. Megváltozott.

– Úgy érti, újabb emlékek törtek felszínre?

– Nem egészen… Éppen ezért nem értem. Tulajdonképpen hajszálra ugyanaz, mint eddig, de a végén, amikor segítségért kiáltok… egy olyan embert hívok, akit csak most ismertem meg – nyögtem ki nagy nehezen. Valahogy nehezemre esett Ryanről beszélnem, tudván, hogy olyasmit érzek iránta, ami még számomra is újdonság, ráadásul több okból sem lenne szabad azt éreznem, amit.

– Értem. Ha nem vagyok túl indiszkrét… Ez a valaki nagy hatással van önre, igazam van? – összeráncolt szemöldökkel néztem a telefonra. Ez a nő gondolatolvasó is?

– Igen, azt hiszem, ez a helyzet. Bár ez kissé bonyolultabb…

– Soha nem egyszerű! – nevetett fel a doktornő a vonal másik végén. – Mindenesetre úgy tűnik, megbízik az illetőben. Még ha az ön szavaival élve, bonyolultabb is a helyzet, az álma alapján az életét is rábízná. De ha jól értettem a lényeget, nem érti, hogy ha az álma egy emlék, akkor hogyan szerepelhet benne egy olyan személy, akit a történtek időpontjában még nem is ismert. Nos, a helyzet az, hogy mivel az álmok fő célja a napközben szerzett friss ismeretek feldolgozása, így ezek a bizonyos friss információk mindenképpen hathatnak rá. Az álom rendszerint az elmúlt három napban történtekkel "foglalkozik", valójában azonban ilyenkor a tudatunk tértől és időtől függetlenül kóborol. Mivel önt leginkább a támadás körülményei foglalkoztatják, ezért álmodik rendszeresen arról, és ezt a fő szálat szövik át a jelen önre leginkább ható történései.

Huh… Erre aztán nem számítottam. Álomfejtés magas fokon. Még hogy megbízom benne…

– És hogyan fogom tudni ezek után eldönteni, hogy melyek a múltból származó emlékmorzsák? Most könnyen ment, hisz egyszerűen ki tudtam szűrni az új, jelenből származó információt. De mi lesz, ha az egyre több élmény és ismeret teljesen összekuszálódik?

– Nem hiszem, hogy erre sor kerülne, bár az „álomfejtés” nem egzakt tudomány. A lényeg, hogy ne idegeskedjen ezen. Egyszerűen fogadja el a történteket. A többit majd meglátjuk.

– Értem. Nagyon köszönöm doktornő, hogy időt szánt rám.

– Csak hívjon nyugodtan bármikor, ha szükségét érzi. Ja, és Madison! Ismer egy bizonyos Dr. Brian Curtist?

– Nem. Miért kérdi?

– Ön után érdeklődött. Azt mondta, a nagybátyja és az iskolában azt tanácsolták neki, hogy hívjon minket.

– Furcsa… Már csak azért is, mert a szüleim mindketten egykék voltak…

– Nos, mindegy! Lehet, hogy a nővérke félreértett valamit. Viszont hallásra, Madison!

– További jó munkát, doktornő!

A paranoiás képzeteimet, miszerint valaki követ és figyeli minden lépésemet, inkább megtartottam magamnak. A végén még visszarendel és diliházba zárat. Eltettem a telefont, és ebédelni indultam. Ezúttal a kicsit távolabbi Mediterrán éttermet választottam, így szerencsére nem botlottam ismerősbe. Rendeltem egy zöldséges paellat és egy pohár ásványvizet, de még evés közben is a doki szavai jártak a fejemben. Megbízom Ryanben… De hisz nem is ismerem! Még egy szót sem váltottunk. És azok alapján, amiket hallottam róla, nem is nagyon hiszem, hogy helyes döntés lenne közelebb kerülni hozzá.

Ha nem akartam megint elkésni, igencsak szednem kellett a lábam. Hiába nem voltam tetőtől talpig festékes, most is mindenki felkapta a fejét, amikor beléptem a terembe. Gyorsan végignéztem magamon, de öltözetem hiánytalan és rendezett volt. Tudtam, hogy ma „tangó nap” lesz, így a tánchoz illő bordó, bő szoknyát, fekete, testhezálló, tölcsér ujjú felsőt és egyetlen tűsarkúmat vettem fel. Nem éppen optimális viselet egy maratoni táncórához, de sajnos a tánc-cipőmet otthon hagytam az iskolában. Intettem Trisháéknak, majd a cipőmből kibújva rövid bemelegítésbe, nyújtásba kezdtem, ezúttal persze mellőzve a túl sokat mutató gyakorlatokat. Hiába, a szoknyát nem erre találták ki… Pár perc múlva Ryan is megérkezett és egyenesen felém tartott. Elhatározásom, miszerint távol tartom magam tőle, kissé megingott, amikor elismerően végigpillantott rajtam. Az sem segített a helyzetemen, hogy ő sem nézett ki rosszul. Mintha tudta volna, hogy mi lesz rajtam, fekete szövetnadrágot és bordó inget viselt, a felső gombokat lazán kigombolva. A bennem felkavart kusza érzésektől dühös lettem. Visszafogott biccentéssel válaszoltam meleg mosolyára. Miután a tanárnő megérkezett és teljesen feleslegesen bejelentette, hogy ma a standard táncok kakukktojása következik, vagyis tangózni fogunk, a párok szó nélkül vették fel az alapállást a parketten. Kivéve engem.

– Tanárnő! – A tervezettnél kissé félénkebbre sikerült a hangom. – Tudom, hogy már tegnap kialakítottuk a párokat, de nem lehetne szó esetleg mégis egy cseréről?

Hirtelen négy szempár meredt rám. Míg Beverley tekintete mohón villant felém, Nate és Mrs. Torres bosszúsan méregettek, Ryan gyönyörű zöld szemei pedig értetlenül néztek az enyémbe.

– Csak arra gondoltam, hogy a testmagasságomat tekintve Daryl talán… – próbáltam gyorsan menteni a helyzetet, de a tanárnő ridegen félbeszakított.

– Semmi variálás, Miss Hayes! Tegnap világosan megmondtam, vagy tévedek? És egyébként is tökéletes párt alkotnak Mr. Hendersonnal – tette hozzá kissé megenyhülve, majd elindította a zenét, jelezve, hogy vitára nincs lehetőség. – Oh, bocsánat! Rossz lemezt hagytam benne… – kezdett zavart magyarázkodásba, amikor felcsendült a tradicionális tangó zene.

De Ryan ekkor már a karjaiban tartott, szorosan, ahogy azt az argentin tangó megkívánja, és vezetni kezdett a szenvedélytől fűtött zenére. Jó ég, mit fogunk ezért kapni Mrs. Torrestől! A várható következmények ellenére csatlakoztam a „játékhoz” és dacosan felszegett fejjel válaszoltam rögtönzött lépéseire.

– Miért akartál párcserét? – kérdezte az arcomat fürkészve. Először hallottam a hangját. Dallamos mélysége váratlanul ért. Ha ehhez még hozzávesszük meglehetősen intim testközelségét, talán nem is olyan meglepő, hogy hirtelen úgy éreztem, túl meleg van a teremben. Reakcióm persze megint feldühített.

– Hallhattad… – válaszoltam mereven.

– És valójában? – döntött hátra hirtelen, mélyen a szemembe nézve.

Ezúttal, az előbbitől merőben eltérő érzések kerítettek hatalmukba. A kissé erőszakos mozdulattól és a megítélésem szerint túl szoros ölelésétől ideges remegés futott végig rajtam, a gyomrom görcsbe rándult. Az arcom is tükrözhette érzéseimet, mert gyorsan felegyenesedett és továbblendített. Egyik pillanatról a másikra váltakozó, ellentétes érzelmeim kikészítettek. Már magam sem tudtam, mire hogyan fogok reagálni.

– Nem tartozik rád – vágtam a képébe feszülten, majd jobb tenyeremet nyújtott karral a mellkasának feszítve eltoltam magamtól és úgy követtem a lépéseit. Nyertem néhány másodpercet, hogy kissé magamhoz térjek.

Egyetlen szó nélkül fejeztük be a táncot, de bosszúból igencsak megnehezítette a dolgomat. Amikor végül elhallgatott a zene, lopva körülnéztem. Beverley gyilkos tekintete szinte a padlóhoz szegezett és legszívesebben visszamenekültem volna Ryan karjai közé.

– Nos, köszönjük az argentin tangó bemutatót, de visszatérhetnénk esetleg a standard versenytáncok világába? – A tanárnő hangja szigorúan hasított a levegőbe, az arcán azonban korántsem a várt erélyesség tükröződött. A szemében mintha elismerő mosoly csillant volna.

Hiába szólalt meg immár a megfelelő zene, mindenki minket bámult, míg Mrs. Torres néhány határozott, éles tapssal fel nem hívta a figyelmüket a feladatra. Úgy tűnik, szokásommá válik, hogy így vagy úgy, de közröhej tárgyává tegyem magam. A továbbiakban Ryannel mereven tartottuk magunkat a standard táncelemekhez és nem is szóltunk egymáshoz, de szinte vibrált közöttünk a feszültség. Az a kellemetlen sejtésem támadt, hogy nem adja fel ilyen könnyen.

Az óra második felében ismét megjelent Mr. Torres és miután tartottak egy rövid bemutatót, átvettünk néhány lépéskombinációt, amit a tanárnő hiányolt néhányunk repertoárjából, és persze nem hagyta szó nélkül a tartásbéli problémákat sem. Egyszóval újfent jól meg lettünk dolgoztatva. Még szerencse, hogy ezúttal ebédeltem. A tanárnő távozását követően szinte bukórepülésben közelítettem meg a táskámat és sivatagi vándorként kaptam az ásványvizes flakonom után. Miközben csillapítottam a szomjamat, hátamat a falnak vetve, nyújtott lábbal, csukott szemmel üldögéltem a földön és élveztem, ahogy az izmaim végre ellazulnak. Felpillantva pedig frászt kaptam, mert közvetlenül mellettem Ryan guggolt és elgondolkozva engem figyelt. Segítséget kérve néztem körbe a teremben, Trisha pillantását kutatva, de ő csak kajánul rám vigyorgott, felém intett, és Zacet maga után húzva távozott. Igaza lett. Mégis visszaadta a kölcsönt.

– Szóval, miért akartál lerázni? – tette fel ismét a kérdést Ryan, leereszkedve mellém a földre.

– Nem akartalak lerázni… – ellenkeztem bágyadtan, de megrovó pillantása belém fojtotta a hazugságot. – Na, jó, le akartalak rázni! Most boldog vagy? – kérdeztem végül dühösen.

– Nem, mert még mindig nem értem, miért?

– Ha tudni akarod én sem! – szakadt ki belőlem. – Túl bonyolult most az életem, nincs szükségem további zűrökre!

– Ezek szerint én csak zűrt hoznék az életedbe… – ismételte sértődött hangon, mire elöntött a bűntudat.

– Ne haragudj, nem ellened szól. Azt hiszem, most mindenkinek ezt mondanám. – Még én is éreztem, hogy a bocsánatkérésem elég gyenge lábakon áll.

– Egy sima bocsánatkéréssel nem érem be – jelentette ki. – Ha ki akarsz engesztelni, el kell jönnöd velem vacsorázni!

Szája sarkában pimasz mosoly bujkált és rájöttem, hogy eleve az volt a célja, hogy bűntudatot ébresszen bennem. Harcra készen kaptam fel a fejem, hogy a szemébe mondhassam, igenis, kizárólag problémát jelent nekem a személye, de elkövettem egy hibát… Belenéztem azokba a gyönyörű, tengerzöld szemekbe!

– Csak egyetlen vacsora… – nógatott, hosszú szempillái alól fellesve rám. Elvesztem, tehetetlen voltam.

– Rendben, egy vacsora – egyeztem bele tétován.

Feltápászkodtam a földről és táskámat felkapva, hátra sem nézve elindultam az ajtó felé. Hallottam, hogy mögöttem sétál, de direkt nem vettem róla tudomást. Pár lépés után megtorpantam, mire ő majdnem nekem jött, és mindkét cipőmből kibújva, mezítláb sétáltam tovább, cipőimet a kezemben lóbálva. Az ajtónál elém került és vigyorogva kitárta előttem. Egészen a kollégiumi szobaajtóig kísért szótlanul.

– Mikor jöhetek érted? – törte meg a csendet, mielőtt beléptem volna a szobába.

– Hová megyünk? – kérdeztem vissza.

– Meglepetés! – mosolygott titokzatosan. Amikor sokatmondóan végignéztem magamon, leesett neki a tantusz. – Öltözz csinosan!

– Akkor vennem kell egy pár cipőt… Ez egy kínzóeszköz! – néztem fintorogva a kezemben lévő tűsarkúra, majd kinyitottam az ajtót, és a fegyvernek is beillő topánokat óvatosan az ajtó mögé hajítottam.

– Nyolckor itt leszek érted – mondta, és a már megszokott meghajlással búcsúzott, majd fejét csóválva elindult a lépcső felé.

Szerencsém volt, mert amint Trish megtudta, hogy este „randim” lesz, vagyis aznap sokáig kettesben hagyom őket, úgy döntött, hogy egy-két órát igazán kibír szerelme nélkül, így eljött velem vásárolni. Gyorsan magamra kaptam egy kényelmesebb farmert, sportcipőt húztam, és hamarosan már az utcákat jártuk. Még jó, hogy itt az egyetem területén minden van, különben bolyonghattunk volna a nagyvárosban. Így viszont hamar megtaláltuk a nekünk való üzletet és hála az égnek, a megfelelő cipőt is, ami, nem mellesleg, táncolni is tökéletes. Sőt, Trish még egy csinos bordó-fekete ruhára is rábeszélt.

Hazaérve izgatott készülődésbe kezdtem, bár azzal ámítottam magam, hogy kizárólag a saját kedvemre teszem. Fél órát áztam az illatos habokban, fényesre keféltem és lágy hullámokba szárítottam a hajam, majd feltettem egy diszkrét, szürke árnyalatos sminket és egy leheletnyi szikrázó szájfényt Trisha készletéből válogatva. Végezetül belebújtam új szerzeményeimbe. és magamra hintettem egy keveset kedvenc Ozone parfümömből. A ruha ugyan számomra kissé túl merész, de tagadhatatlanul gyönyörű költemény volt könnyű, lágy esésű anyagból. Nyakban elől keresztezett pántból kiindulva a bordó anyag a melleim vonalát követve kiszélesedett, majd lefelé haladva ismét egyre keskenyebb lett, míg végül valamivel derékmagasság alatt hátul újra összekapcsolódott. Innen indult a köldököt szabadon hagyó, csípőre simuló, fokozatosan bővülő szoknyarész, mely bőven a térdem felett véget is ért – épphogy takarta a vörös hegeket. A selymes kelme által teljesen szabadon hagyott hasamat kizárólag egy áttetsző, fekete csipkebetét fedte, hátamat még ennyi sem.

Mindennel végezve kiperdültem a szobába, és megmutattam magam a rám váró Trishának és Zacharynek. Trisha ugyan kevesellte a sminket, én pedig sokalltam a testemből megmutatott részleteket, végül megegyeztünk, hogy alkalomhoz illően nézek ki. Még éppen volt időm áttenni az irataimat és a telefonomat, no meg némi pénzt, a Trish-től kölcsönkapott fekete kistáskába, és már meg is hallottam a halk kopogtatást.