A szivárvány tövében - 6. rész

Ryan

Mozdulat közben torpantam meg, ahogy Beverley, Alyson és Phoebe, első riadalmukat leküzdve hahotázni kezdtek. Dermedten figyeltem, ahogy Ryan felém fordul, és az ő szemében is vidám szikrák lobbantak. Még mielőtt ő is kinevethetett volna, Trisha mellettem termett, és azonnal jövünk felkiáltással kihúzott a teremből.

– Mi a szösz? – mormolta végignézve rajtam. – Ti ott rajzórán festékben dagonyáztok? – Határozottan belökött a mosdó ajtaján és enyhe célzásként megnyitotta a csapot.

Amíg én gyorsan megmosdottam és egy fésűvel megpróbáltam a hajamból is eltávolítani a megszáradt festékdarabkákat, ő előszedte a táskámból a váltás ruhámat. Valamivel rendezettebben néztem ki, amikor khaki zöld aerobic nadrágban, barna pántos topban és sportcipőben, lófarokba kötött hajjal újra beléptem a terembe. Ezúttal legalábbis senki nem röhögött. Bár Bev lenéző fintora tán még annál is rosszabb volt. Ennek ellenére, zavaromat leplezve, vidám mosolyt erőltettem az arcomra és az utánam belépő tanárral együtt a többiekhez sétáltam.

– Nos! Ismerkedésre nem fecséreljük az időt! Lesz három hetük, hogy összeismerkedjenek! Egy gyors névsorolvasást tartunk csupán, hogy beazonosítsam önöket – kezdett bele száraz hangon Mrs. Torres.

Sorban olvasta a neveket, mi pedig egyesével kiléptünk elé. Ketten azonban hiányoztak. Ekkor vettem csak észre, hogy Ryan és egy másik fiú, azt hiszem a Daryl névre hallgatott, eltűnt, míg kint voltam rendbe szedni magam. Beverley éppen durcásan kérdőre vonta a többieket valamiért, de ők csak a vállukat vonogatták. A beképzelt szőke szépség durcásan bámulta az ajtót.

– A Tíztánc Program szerint fogunk haladni, minden táncra egy foglalkozást szánunk, tehát a versenytáncok átvételével fog telni a kurzus nagy része. A fennmaradó öt alkalmat az addig elért eredmények alapján fogjuk beosztani. Ha nagyon jól szerepelnek, talán marad idő egy kis kitérőre is. Nem várunk tovább a későkre! – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrő hangon. – Amint látom, vannak, akik eleve párban érkeztek, gondolom, ők nem óhajtanak ezen változtatni. Figyelmeztetem azonban önöket, később már nem lesz variálás. Így tehát van három pártában maradt fiatal hölgy és három úriember – pillantott bele a névsorába. – Jól mondom? – nézett fel ránk szigorú arccal, majd mézes-mázas hangon Beverley-hez fordult. – Miss Mitchell, ha önnek is megfelel, elkezdjük az órát. Gondolom, Mr. Baker szívesen vállalja a táncpartner szerepét ön mellett.

Több dolog tűnt fel egyszerre. Az egyik, hogy Beverley, valami oknál fogva, eléggé nagy hatalommal rendelkezik, legalábbis a tanárnő tart tőle. A másik, hogy a kijelentés hallatán az említett fiú arca felderült, míg Beverley szinte sértett, fensőbbséges arckifejezéssel vette tudomásul a döntést.

– Kérem a párokat, hogy helyezkedjenek el a parketten. A táncok „királynőjével” kezdjük – nyomta meg az indító gombot a lejátszón és felcsendült az angol keringő lágy, harmonikus zenéje.

Amint a párok táncolni kezdtek, kinyílt az ajtó és a hiányzó fiúk cinkos pillantást váltva átvágtak a termen, mintha csak erre vártak volna. Ryan hozzám lépett és mosolyogva, igéző zöld szemét rám függesztve, elegánsan meghajolt előttem, míg Daryl ugyanezen mozdulattal Phoebet hívta táncba. Nem igazán volt választásom, és igazából ellenvetésem sem, így hasonló stílusban pukedlizve elfogadtam a felkérést. Lassan a parkettre vonultunk, amikor azonban átölelte a derekamat és közelebb húzott magához, idegesen összerezzentem és elhúzódtam. Zavartan, kérdőn nézett rám, én pedig nyugalmat erőltetve zakatoló szívemre, megpróbáltam lenyelni a torkomban lévő hatalmas gombócot. Erre nem számítottam. Eszembe sem jutott, hogy a történtek ennyire kihatással lesznek rám. Muszáj legyűrnöm az idegenkedésemet, különben akár haza is mehetek. Gyorsan megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam és határozottan Ryanhez léptem felvéve az alaptartást. Pár ütemet kivárva csatlakoztunk a már keringő párokhoz. Azt hiszem, ha pillantással ölni lehetne, holtan estem volna össze, amikor kereszteztük Beverley és Nathaniel útját. A halvány sárgás zöld szemek szinte felnyársaltak. Ha partnerem nem tart olyan magabiztosan és erősen, biztos eltévesztem a lépést és orra bukom. Hamarosan azonban teljesen megfeledkeztem a többiekről és élveztem, ahogy a parketten suhantunk. A helyes tánctartás bizonyos elemeit figyelmen kívül hagyva, pár pillanatig szinte elvesztem a tengerzöld szempárban, miközben a zene lassú ütemére forogtunk, széles léptekkel keresztül táncolva a termen. Összeszokott párosként lejtettünk körbe. Minden félelmem alaptalannak bizonyult azzal kapcsolatban, hogy vajon a tánclépések nem estek-e amnéziám áldozatául. És a kezdeti feszültség is teljesen felengedett bennem. Hiába, jó partnerrel könnyű táncolni. Ahogy a zene elhalt és mi megálltunk, szinte hiányérzetem támadt… Zavartan néztem a mosolygó szempárba és beleborzongtam az enyémbe fúródó tekintet mélységébe. Önkéntelenül arrébb húzódtam, mereven keresztbe fonva magam előtt a karjaimat.

– Nagyon jó! – törte meg a csendet a tanárnő erélyes hangja. – Látom, nem kezdőkkel van dolgom. Ennek örülök. Azért van még min javítanunk! Lássuk csak… – lépett oda egyesével a párokhoz. – Beverley, drágám, nagyon szép volt. Trisha kedves, ügyeljen jobban a könyöktartásra, Zachary, feljebb a kézzel – intette zord hangon a megszeppent Trisháékat, majd hozzánk lépett. – Madison, igaz? A helyes tánctartásra tessék jobban odafigyelni, és kissé, mintha túl merev lenne.

Mivel tudtam, hogy igaza volt, csak csendben bólintottam. Beverley lekezelő ciccegése hallatán azonban akaratlanul is felment bennem a pumpa és felszegett fejjel álltam gyűlölködő pillantását.

Ez így ment a következő egy órában. Táncoltunk, majd fogadtuk a szigorú kritikát. Egyelőre nem tanultunk új lépéskombinációt. Az alapokra próbáltunk erősíteni.

Minden egyes alkalommal, amikor újra felcsendült a zene, és Ryan határozottan vezetni kezdett, összeszorult a gyomrom, de a zene hatására mindig sikerült ellazulnom. Hiába próbáltam csak a fülbemászó dallamra, a tartásra és a lépésekre koncentrálni, aki tanult táncolni, tudhatja, hogy ez lehetetlen. Muszáj a partnerre figyelni. Csak remélni mertem, hogy Ryan semmit nem vett észre a bennem dúló érzelmi viharból. Teljesen összezavarodtam. Egyrészt, mert rám abszolút nem jellemző módon, szinte első látásra, úgymond belehabarodtam egy megbabonázó zöld szempárba, másrészt, mert minden apró érintése ennek az érzésnek totálisan az ellenkezőjét váltotta ki belőlem és legszívesebben ordítva elszaladtam volna. Harmadrészt pedig teljesen nyilvánvaló volt, hogy az említett szempár tulajdonosa és egy bizonyos szőke szépség között zajlik valami, amibe érzéseim szerint, nem kellene belekeverednem.

Úgy az óra felénél érkezett egy magas, arisztokratikus tartású, kreol bőrű férfi, de nem szakította meg az órát, inkább csendben félreállt az egyik sarokba, csodáló tekintetét le sem véve a tanárnőről. Amikor vége lett a számnak, Mrs. Torres boldog mosollyal intette magához, majd felénk fordulva bemutatta.

– Egy kis figyelmet kérek! Engedjék meg, hogy bemutassam a férjemet, Havier-t. Ő lesz a segítségünkre a továbbiakban.

Csak képzelődtem vajon, vagy tényleg megváltozott a viselkedése? Még a hangja is sokkal lágyabb lett és kedvesebben csengett. Szó nélkül a parkett közepére vonultak, felvették a kezdőtartást, majd táncolni kezdtek a felcsendülő zenére. Bár nem kaptunk utasítást, eszünkbe sem jutott csatlakozni. Megigézve figyeltem lépteiket, előkelő tartásukat és az járt a fejemben, vajon fogok-e valaha így táncolni. Amikor a lágy zene utolsó taktusai is lecsengtek, késztetést éreztem, hogy tapsoljak, és hallhatóan nem én voltam az egyetlen. Mrs. Torres, tőle szokatlan, boldogságtól kipirult arccal fogadta a szótlan elismerést, majd széles karmozdulattal jelezte, hogy újra foglaljuk el a táncparkettet. Az utolsó egy órában aprólékosan átvettük az egymástól és oktatóinktól látott lépéseket. Ezúttal sokkal vidámabb és kötetlenebb formában.

Az óra végeztével már kettőig sem láttam az éhségtől, ugyanis reggelin kívül aznap még semmit nem ettem. Ráadásul a szokatlan megterheléstől rogyadoztak a lábaim és sajgott a karom. Amint a tanárnő elbúcsúzott és férjével együtt távozott, elnézést kértem Ryantől és lerogytam a táskám mellé a földre. Ha emlékezetem nem csal, a táskámban lennie kell egy müzli szeletnek és egy flakon ásványvíznek – gondoltam magamban mohón, majd a gondolat ironikus voltára ráébredve hangosan felnevettem. Persze rögtön mindenki felém kapta a fejét, de szerencsére a mobilom keresgélés közben a kezembe akadt, így gyorsan úgy tettem, mintha csak egy vicces sms-t olvastam volna. Azt hiszem, hamarosan az egész gárda meg lesz győződve arról, hogy nincs ki mind a négy kerekem. És a legrosszabb az egészben, hogy igazuk lesz! Szerencsére Trisha és Zac csatlakoztak hozzám, megakadályozva a további negatív gondolatok felszínre törését.

– Nem semmi volt a belépőd, hallod-e! – csipkelődött Zac leereszkedve mellém.

– Jaj, hagyd már! – szólt rá Trish tettetett szigorral. – Na, mit szólsz a dolgok alakulásához? – kérdezte cinkosan hozzám hajolva.

– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza két korty között.

– Ne mondd nekem, hogy nem vetted észre! A fejemet rá, hogy Ryan és Daryl szánt szándékkal alakították úgy az eseményeket, hogy Miss Méhkirálynő pofára essen. – Úgy mondta mindezt, mintha valami nagy összeesküvés részesei lennénk.

– Csendesebben, Trish – pisszegte le Zac, majd szemeit forgatva rám grimaszolt a háta mögött. – A végén még megneszeli a dolgot az F.B.I.

– Most mondd, hogy nincs igazam! – vágott vissza sértődötten Trisha. – Különben is… Ryan most is téged bámul, Madi.

Akaratlanul is odanéztem és még épp elcsíptem, ahogy Beverley szinte toporzékolva dühében földhöz vágta a törülközőjét. Ryan, ügyet sem vetve a figyelmét magára terelni igyekvő lányra, rám kacsintott és szertartásosan meghajolt felém, mielőtt kiléptünk a teremből.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele – mondtam, az előbbi jeleneten mosolyogva –, de én kikészültem és farkas éhes vagyok. Másra sem vágyom, mint egy jó adag sajtos tejfölös tésztára.

– Ok, irány a szállás! De sajtos tejfölös tésztánál sokkal jobbat kapsz, ugyanis mi sem tétlenkedtünk egész délelőtt.

És valóban. Teljes, kétfogásos ebéd várt rám a szobához tartozó kis konyhában. Mohón vetettem magam a zöldséglevesre és a sült csirkére. Szinte pukkadásig ettem magam. Gyorsan elmosogattam, majd halk kopogás után elköszöntem a gerlepártól. Gondoltam visszamegyek még a rajzterembe és dolgozom kicsit a képen. Szerencsém volt és még épp ott találtam kissé elvont tanárunkat. Pont zárni készült a termet.

– Jó estét, Madison! Csak nem dolgozni akarsz? – kérdezte vidáman, majd a kezembe ejtette a kulcsokat. – Még én is visszajövök, de ha hamarabb elmennél, zárj be és add le légy szíves a kulcsot a portán.

– Rendben, Főnök! – válaszoltam, és viccesen szalutáltam hozzá. Még hallottam, ahogy nevetgélve elindul a lépcsőn lefelé, de ekkor már a félbehagyott kép előtt álltam.

Két óra elteltével, amikor már kezdett zsibbadni a lábam, letettem az ecsetet és pár lépést hátrálva néztem a majdnem kész műre. A sötét, szinte egynemű háttérből kusza vonalak csoportja egy felismerhetetlen, de mégis emberi arcot alkotott melyből jeges kék szempár bámult gyilkos dühvel. A szemlélődő azt hihette, hogy őt fürkészik a dermesztő szemek, ha azonban jobban odafigyelt az ember, láthatta, hogy a kép bal alsó sarkában, egy félelmében apróra összekuporodó emberi alak rejtőzik. Megborzongtam. Ismét megpróbáltam felidézni néhány további emlékmorzsát, amikor hirtelen zajra lettem figyelmes. Olyan gyorsan pördültem az ajtó felé, hogy elveszítettem az egyensúlyom és kis híja volt, hogy el nem estem.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… – szabadkozott Haley. – Épp elbúcsúztam a vőlegényemtől és gondoltam, festek még egy kicsit.

– Semmi baj, csak nagyon belemerültem.

– Hallom, nem kis felfordulást okoztál táncórán! – nevetett rám zöld szemeit villogtatva. – De a helyedben nem húznék ujjat Beverley Mitchell kisasszonnyal – tette hozzá enyhe éllel ejtve Beverley nevét.

– Én aztán nem csináltam semmit – húztam meg a vállam flegmán, úgy téve, mintha az ecsetek tisztogatása minden figyelmemet lekötné.

– Én nem így hallottam. Dwight szerint Bev tajtékzik a dühtől, mert elhalásztad előle Ryan Hendersont.

– Először is nem én választottam Ryant, hanem ő engem, másodszor pedig, felőlem azt csinálnak, amit akarnak, én aztán nem állok az útjukba.

Végeztem az ecsetekkel, így kifogytam az elfoglaltságokból. Kénytelen voltam Haley nyílt tekintetébe nézni. Nem sokáig bírtam, mert úgy éreztem, mintha a gondolataim mélyére látna.

– Honnan ismered ilyen jól Beverley-t? – kérdeztem inkább mögé húzódva, és figyeltem, ahogy gyors, magabiztos ecsetvonásokkal finomít a vásznat uraló, nyugalmat sugárzó, kékeszöld tó csillogó víztükrén.

– Csak az öcsém révén – nézett összehúzott szemmel az előtte álló vászonra. – Pár éve jött össze egy táncversenyen Beverley barátnőjével, Alysonnal, és azóta sülve-főve együtt van a bandával. Így én is értesülök szinte mindenről – húzta el kelletlenül a száját.

– Mintha nem kedvelnéd túlzottan a csajt…

– Nem is… Nála beképzeltebb nőszeméllyel még nem nagyon találkoztam. Szerencsére Alyson meg sem közelíti, különben már tuti megpróbáltam volna lebeszélni róla az öcsikémet. Az a baj, hogy életében mindent megkapott, amire csak szemet vetett. Az apja dúsgazdag. Egy hatalmas divatcég többségi tulajdonosa Vancouverben. Beverley, Alyson, Phoebe és Nathaniel annál a cégnél modellkedik, így a reflektorfény még rátett egy lapáttal a hölgyike személyiségére.

– És hogy jön a képbe Ryan és Daryl? Ők is az apjának dolgoznak?

– Nem, dehogy! – nézett rám kuncogva. – Ryan, hogy is mondjam, elég zűrös életet él… Legalábbis ez a szóbeszéd járja. Napközben harcművészetet oktat egy vancouveri sportközpontban, de éjjel egy jól menő szórakozóhelyet igazgat.

– Ilyen fiatalon? – húztam fel csodálkozva a szemöldököm.

– Állítólag örökölte. Ha jól tudom, az apja négy éve halt meg. Úgy két éve eléggé felkapott lett a hely. Azóta az Beverley-ék törzshelye.

– És Daryl? – kérdeztem elterelve a témát, nehogy felfigyeljen érdeklődésem tényleges tárgyára.

– Ő Ryan legjobb barátja. Kölyök koruk óta együtt vannak, együtt nőttek fel. Ryan szülei még kisfiúként vették magukhoz Darylt, amikor a szülei meghaltak valami rablótámadásban.

– Szomorú… De végül jól végződött a történet.

– Igen, én is azt hiszem.

Egyre lassabban válaszolgatott, így inkább átadva a kulcsokat, csendben elköszöntem és magára hagytam, hogy zavartalanul dolgozhasson.

A szállás felé bandukolva végig a megtudott információkon agyaltam. Szóval Ryan zűrös. Még egy ok, hogy távol tartsam magam tőle. Felérve a szobába már csak egyetlen gondolatom volt, egy forró zuhany. Vagy félórája álltam a meleg vízsugár alatt, amikor meghallottam Zac búcsúszavait, majd az ajtó csapódását. Gyorsan szárazra dörzsöltem magam, belebújtam a pizsamaként használt rövidnadrágba, az elnyűtt Micimackós pólómba, és kiszaladtam a konyhába Trishához.

– Na, mizujs? Elég időt hagytam nektek? – kérdeztem incselkedve.

– Ne piszkálj, mert visszakapod! – replikázott piros arccal.

– Ha-ha! Ugyan kivel tudnál te engem cikizni. Egyetlen pasi sincs a láthatáron – füllentettem, teljesen hasztalanul.

– Na és Ryan! Tetszik, nem? És te is tetszel neki, ez nem kérdés!

– Hát… Tény, hogy jól néz ki… – vallottam be, amit már úgyis tudott. – De nincs szükségem zűrös pasikra.

– Ne hülyéskedj! Csak nem tántorít el egy olyan liba, mint Beverley?! Ő valószínűleg a világ összes hímnemű tagját saját tulajdonként kezeli! Akkor soha nem kezdesz senkivel?

– Most nem csak erről van szó! – mondtam, és elmeséltem neki, amit Haley-től hallottam.

– Ugyan már! Ez még nem jelent semmit. Na és, ha bárja van… Akkor mi van? Nem kell felülni minden pletykának!

– Nem zörög a haraszt… – válaszoltam sokatmondón, lezártnak tekintve a témát.

Aznap éjjel megint álmodtam.

Ismét a folyóparton voltam, a fák között. Minden pontosan úgy történt, mint eddig minden alkalommal… Megjelent a homályos alak és én minden idegszálammal újra éreztem azt a zsibbasztó rémületet, majd a mindent elsöprő élni akarást. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, de ezúttal is a karjaiba rohantam és már villant is a késpenge… – Ne! – üvöltöttem fel torkom szakadtából. – Segítség! Ryan, segíts!

Hirtelen felültem, és szemben találtam magam Trisha riadt, tágra nyitott tekintetével. Levegő után kapkodtam, mintha víz alól bukkantam volna fel. Gyorsan felpattantam és szó nélkül elvágtatva elképedt barátnőm mellett, magamra zártam a fürdő ajtaját. Szükségem volt egy kis időre, hogy magamhoz térjek.

Hogy került Ryan az álmomba? Hisz akkor még nem is ismertem! Vagy mégis? Nem, az nem lehet! Biztos, hogy nem ismertem! Ha én nem is, ő biztosan emlékezne. De akkor hogyan?! Arculcsapásként ért a felismerés, hogy akár a legkisebb új információ, érzés ennyire befolyásolhatja az emlékeimet. Tehát ezért mondta Dr. Turner a nyomozóknak, hogy ha vissza is térnek az emlékeim, nem szolgálhatnak megdönthetetlen bizonyítékként, például egy tárgyaláson. Valami olyasmit fejtegetett, hogy a disszociatív amnéziában szenvedő betegek esetében a felidézett emlékek nem biztos, hogy pontosak. Csak akkor tudható biztosan, hogy a visszanyert emlékek a beteg valódi múltjából származnak, ha azokat más személy is megerősíti. De akkor van egyáltalán értelme ennek az egésznek?!