A szivárvány tövében - 9. rész

Váratlan reakció

A jókedvem rögtön elszállt. Beverley és Alyson persze most is hegyezte a fülét. Jellemző! Elvettem a telefont, és mellőzve a kíváncsi tekinteteket, elvonultam az egyik sarokba telefonálni.

– Igen, itt Madison Hayes.

– Jó napot, Miss Hayes! Keresett – hallottam meg a vonal túlsó végén Mr. Powell mindig hivatalos hangját.

– Igen, Powell nyomozó. Történt valami, amiről azt hiszem, tudniuk kell. Valaki betört a rajztermünkbe, de nem hiányzik semmi. Úgy tűnik az illetőt csak a résztvevők munkái érdekelték… – tétován elhallgattam. Hangosan kimondva nekem is elég hihetetlennek tűnt a dolog. Lehet, hogy már megint csak képzelődtem. Elbizonytalanodva folytattam. – Lehet, hogy tévedek, és csak beképzelem az egészet – hadartam –, de mióta kijöttem a kórházból, többször is úgy éreztem, mintha figyelnének, ezért… szóval az jutott eszembe, hogy talán a támadóm ide is követett, és az én rajzaimra volt kíváncsi.

– Nos, nem tartom teljesen kizártnak, Miss Hayes. – Mintha kissé idegesebb lett volna a hangja, de ezt betudtam annak, hogy a háttérből már harmadszor kiáltotta valaki a nevét. – Volt valami azokon a rajzokon, ami utalhat az erőszaktevő személyére?

– Nem, sajnos még mindig nem emlékszem rá.

– Rendben. Akkor valószínűleg nincs baj és feladja. Mindenesetre odaszólok a helyi kollégáknak, hogy tudjanak az esetről. Addig is vigyázzon magára, Miss Hayes. Ha megoldható, ne maradjon soha egyedül.

– Rendben, Mr. Powell, igyekezni fogok.

Elköszöntünk, és letettem a telefont. Elgondolkozva fordultam vissza a társasághoz. Beverley Ryannel szemben állt, és fúriaként támadt rá.

– Még véded? De hisz’ hallottad! Rendőrségi ügyei vannak! Mit gondolsz mi lesz, ha ezt a sajtó megneszeli. Elúszik minden, amiért évek óta dolgozol! A Dreams jó híre forog kockán!

Döbbenten figyeltem az eseményeket.

– Mi a fene folyik itt? – súgtam Trish mellé érve.

– Úgy látszik, a kisasszony szemét túlságosan csípte a jókedvünk, és ezt már nem bírta szó nélkül hagyni. Amint hátat fordítottál, nekiugrott szegény Ryannek – morogta bosszúsan. Ő cseppet sem törődött azzal, hogy meghallják-e vagy sem, de senki nem figyelt ránk.

– A sajtó! Ugyan már Bev, ezt te sem gondolhatod komolyan! Hogy kerülne ide a sajtó, és miért pont mi érdekelnénk őket? – válaszolta nyugodtan Ryan Beverley vagdalkozására. – Egyébként pedig, a Dreams legyen csak az én gondom, rendben? Neked ahhoz semmi közöd!

– Ugye most csak viccelsz?! – jött a magabiztos riposzt. – A sajtó mindenütt ott van, és minden érdekli!

Meg kell hagyni, tökéletesen alkalmazta az alkalmi süketséget, mint védekezési módszert. Az utolsó megjegyzést egyszerűen elengedte a füle mellett.

– Főleg ha te is ott vagy, igaz Bev? – kérdezett vissza epésen Ryan, majd faképnél hagyta a toporzékoló lányt, és felém indult.

– Ne fordíts nekem hátat! – üvöltötte magából kikelve Beverley, majd amikor kitörése hatás nélkül maradt, kíméletlenül folytatta. – Te egy dilinyóst választasz helyettem?! Hiszen a rajzait is orvosok elemzik, hogy hátha az segít meggyógyítani az agybaját! Ezek után vajon miért keresi a rendőrség?

Na, ez már sok volt! Körbehordoztam könnyes tekintetemet a jelenlévőkön, de Trish és Zac kivételével mindenki igyekezett kerülni a pillantásomat. Még Ryan is hátat fordított, és a szőke lányt nézte meredten. Kirohantam az ajtón, le a lépcsőn, és körül se nézve futottam, amíg levegővel bírtam. Még Powell intelmeiről is megfeledkeztem. Nem tudtam nem észrevenni, hogy Beverley szavai igenis hatással voltak Ryanre. És igaza is volt. Nem róhattam fel neki, hogy félti, amit elért. Azok alapján, ahogy előző este beszélt az apjáról és a Dreamsről, nem várhattam el tőle, hogy miattam kockára tegye az álmait. Még akkor sem, ha igazából nem „olyan” rendőrségi ügyről van szó. És vajon mit hisz, miért kezel pszichológus? Talán ha tegnap elmondtam volna neki, de így, hogy eltitkoltam…

Észre se vettem, hogy besötétedett. Nem akaródzott emberekkel találkozni. Még Trisha szánakozó tekintetét se akartam látni. Visszasétáltam a táncteremhez, lekuporodtam a sarokba az otthagyott táskám mellé, és törülközőmet a fejem alá gyűrve, lassan álomba ringattam magam.

Nyirkos levegőt hozott felém a szél. Valahol nem messze a folyó morajlott monoton aláfestő zenét szolgáltatva sétámhoz. Hirtelen zajt hallottam. Megpördültem. és egy magas, vékony férfi jött felém magyarázva. Arcát kapucni árnyékolta, de világító kék szemei így is látszottak az alkonyati homályban. Kérdezett valamit. A válaszom nem igazán nyerhette el a tetszését, mert dühösen mordult egyet és felém lépett, mire ijedten hátráltam. Magam sem tudom, mi ijesztett meg jobban, dühös hangja, vagy a megszállottan csillogó hideg szempár. Egyre közelebb jött, és közben széles karmozdulatokkal beszélt tovább. Futni kezdtem, de elém ugrott, és elkapva a karom, maga felé rántott. Még mielőtt sikolthattam volna száraz, hideg ajkait az enyémre szorította. Durván csókolt. Egyik kezével összefogta a két csuklómat, a másikkal a tarkómat markolta, hogy ne tudjam elhúzni a fejem. Nyelvével szétfeszítette a számat, de megharaptam. Éreztem a vér sós ízét. Felordított, és ököllel arcon csapott. Éles fájdalom nyilallt az állkapcsomba. Ismét megragadott, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Az ajkam kirepedt, a nyála csípte a sebet. Hátrálni próbáltam, de valamiben megbotlottam, és elvágódtam a sáros talajon. Rám esett, alig kaptam levegőt. Éles fájdalom nyilallt a bal karomba. Önkéntelenül odalendülő jobb kezemről vér csöpögött a mellkasomra. Egyre nehezebbnek éreztem a súlyát, ahogy rajtam feküdt. Mozdulni sem bírtam. Kezei a blúzomat szaggatták. Belemartam az arcába, válaszul ismét fejbevágott, de nem hagytam magam. Karmoltam, ütöttem, rúgtam, ahol értem.

– Madison! Madison!

Kinyitottam a szemem de csak homályosan láttam. Sötét volt. Akaratlan reflexként lendült a kezem. Hallottam a pofon csattanását, szúrós borosta sértette fel a tenyeremet. Az ütés erejébe belesajdult a kezem, de nem érdekelt, szabadulni akartam. A vállamat szorító kezek végre lazultak. Leráztam magamról, és a falhoz hátráltam.

– Madison! Én vagyok az, Ryan! Álmodtál! Csak álom volt! Térj magadhoz…

– Ryan! – kiáltottam megkönnyebbülten, és előttem térdeplő sziluettjére vetettem magam. – Ne haragudj! Nem tudtam, hogy te vagy az! Annyira féltem! – szemeimet szorosan lehunyva hozzábújtam, és arcomat a pulcsijába fúrva próbáltam elűzni az álom rettenetét.

– Ssssss! – ringatott magához szorítva. – Semmi baj! Csak álmodtál. Nyugodj meg, kicsim!

Lassan lecsillapodtam, és vadul zakatoló szívem is elcsendesedett kissé, mire ismét ki mertem nyitni a szemem.

– Gyere! – húzott fel. – Biztos teljesen elgémberedtél itt a földön. Jól ránk ijesztettél, hallod-e! Mindenhol kerestünk. Szegény Trisha magán kívül van az aggodalomtól. Azt hajtogatja órák óta, hogy nem lett volna szabad engednie, hogy elrohanj.

– Sajnálom… – suttogtam rekedten.

– A lényeg, hogy végre előkerültél – ölelt magához még szorosabban, miközben táskámat a másik kezébe fogva kivezetett az épületből. – Muszáj rendesen pihenned egy kicsit, különben ki fogsz készülni.

– Ennél is jobban? – szakítottam félbe keserűen felnevetve. – Különben sem akarok aludni! Elég volt az álmokból!

– Ha akarod, veled maradok! Trisha biztos szívesen alszik ma Zacnél.

Hálásan bújtam hozzá. Mikor felértünk a szobába, lerogytam az ágyra, és a térdemre támaszkodva tenyerembe hajtottam a fejem. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Ryan telefont vett elő, és gyors tárcsázást követően, szinte azonnal beszélni kezdett.

– Megvan, és jól van! Minden rendben, csak kimerült! – érthetetlen szóáradat jött a vonal másik végéről, majd ismét Ryant hallottam. – Trish, ugye nem gond, ha ma Zacnél kell aludnod? … Nem, Darylt biztos nem zavarja. … Rendben, akkor holnap, vagyis ma reggel találkozunk! Kösz! Jó éjt!

Még akkor se mertem felnézni, amikor letette a telefont. Mit gondolhat most rólam? De ő gyengéden elvette a kezeimet az arcom elől, és elém térdelve a szemembe nézett.

– Mi a baj, Madi?

– Én… nem tudom… sajnálom! Ez egy kicsit sok volt nekem! Összezavarodtam! És Beverley-nek most az egyszer, azt hiszem, igaza van! – szakadt ki belőlem akadozva.

– Beverley-nek soha nincs igaza! – mondta határozottan, majd az állam alá nyúlva felemelte a fejemet, és apró puszit nyomott a számra. – Most pedig irány a zuhany és a jó puha ágyikó! – adta ki az utasítást.

Még mindig kicsit kábán engedelmeskedtem, de a langyos vízsugár alatt végre kitisztult a fejem. Gyorsan magamra húztam egy hosszabb pizsama nadrágot és egy pólót, és visszamentem a félhomályos szobába. Ryan Trish ágyán ült a falnak támaszkodva, és láthatóan arra készült, hogy ott tölti az éjszaka hátralévő részét. Bebújtam a takaró alá, egészen a falhoz húzódtam, és összegömbölyödve aludni próbáltam. Persze nem ment. Egyrészt, mert féltem az újabb rémálmoktól, másrészt, mert tudtam, hogy ő ott ül, és engem néz. Az, hogy magamon éreztem a tekintetét, a kisebb gond volt. Ami még ennél is jobban zavart, hogy ott feküdtem csupán pár méterre biztonságot nyújtó karjaitól, egyedül. Úgy fél óráig bírtam a félhomályban forgolódva, aztán kinyitottam a szemem, és meredten bámultam magam elé. Vajon mit szólna, ha megkérném, hogy aludjon velem?

– Nem tudsz elaludni? – hallottam meg hirtelen bársonyos, meleg hangját.

– Nem igazán – feleltem csendesen, magamban őrlődve.

Halk nyikorgást hallottam, léptek neszeztek, majd hűvös levegő csapta meg a bőröm, ahogy felhajtotta a takarót, és éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Bal karjával magához húzott, én pedig hálásan hozzábújtam, arcomat a mellkasára fektettem, és beszívtam arcvize illatát. Egyetlen szó nélkül ölelt, és leheletfinoman simogatta a karomat. Beleborzongtam a lágy érintésbe. Kényelmesen elvackoltam magam a karjában, és mormoltam egy köszönömöt. A kimerültség most már hamar legyőzött, és ezúttal végre rémképek se kísértettek.

Annak ellenére, hogy csupán pár órát aludtam, kipihenten és nyugodtan ébredtem. Jólesőn nyújtózkodtam, amikor eszembe jutott, hogy Ryan mellett aludtam el. Vajon hol lehet? Még mielőtt a keresésére indulhattam volna, belépett az ajtón, és tálcát egyensúlyozva odasétált az ágyhoz. Megvárta, míg felültem és elhelyezkedtem, majd az ölembe helyezte, és leült mellém. Bőséges választékból csemegézhettem. Volt ott rántotta, vajas kenyér lekvárral, két különböző croissan, egy adag csokis müzli és két csésze forró kávé. Most éreztem csak, hogy mennyire éhes vagyok. Előző nap szinte semmit nem ettem.

– Ez mind az enyém? Mert akkor ennek gyomorrontás lesz a vége! – néztem rá elképedve.

– Dehogy! – nevetett fel vidáman. – Veled tartok, ha nem gond. Farkas éhes vagyok! Nem tudtam, mit ennél, így mindenből hoztam, amit találtam.

Rövid habozás után a müzli mellett döntöttem, és élvezettel kortyoltam el hozzá egy adag kávét. Ő a tojásrántottát vette maga elé, és jóízűen falatozni kezdett. Csendben ettünk és nagyon hatékonyan, mert pillanatok alatt eltűnt a szelet lekváros kenyér és az egyik illatozó croissan is.

– Reggeli készítés közben azt is megtudtam, hogy a betörés miatt ma elmarad a foglalkozásotok – szólalt meg hirtelen Ryan, a kávéscsésze pereme felett engem fürkészve.

Vajon miért éreztem úgy, hogy a reakciómra kíváncsi? Uralkodtam az arcvonásaimon, és csak a szemöldökömet húztam fel kíváncsian, jelezve, hogy várom a folytatást.

– Mivel a tanszékvezetőnek is jelen kell lennie amikor a rendőrség megérkezik, így nekünk se lesz ma zeneóránk. – Tessék! Nem elég, hogy veszélybe sodortam mindenkit, még a méregdrága nyári továbbképzésük menetébe is belekavartam. – Szóval arra gondoltam, elmehetnénk kirándulni, ha van kedved – fejezte be letéve a csészét, majd gyorsan hozzá tette. – Persze pihenhetsz is, ha fáradt vagy, elvégre meg van rá minden okod.

Mivel nem tudtam, hogy engem is megkeres-e a rendőrség, vagy megelégszenek Mr. Powell információival, semmiképp nem akartam elhagyni a campus területét.

– Ha ma inkább a henyélést választom, akkor is velem töltöd a napot? – kérdeztem szemlesütve. Nem akaródzott egyedül maradni.

– Ha szeretnéd – simított végig mutatóujjával alig érezhetően az arcom bal oldalán, a véraláfutásokon. Ma még nem sminkeltem.

Lelkesen bólintottam. Kissé túl lelkesen, azt hiszem. Szerencsére az éppen betoppanó Trisha megmentette a helyzetet.

– Nekünk is hagytatok valamit? – jelent meg hosszú, sötét sörénye az ajtónyílásban, és beleszimatolt a levegőbe.

– Sajnos magatoknak kell reggeliről gondoskodnotok, mert mindent elpusztítottunk! – nevetett rá Ryan, majd hozzám fordult. – Gyorsan elintézek valamit, aztán visszajövök. Addig Trisha és Zac itt lesz veled. – Puszit nyomott a homlokomra, és már el is tűnt.

Kihasználva az alkalmat rendbe hoztam magam, és kényelmes melegítőbe bújtam, most azonban ez sem segített. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Fáztam. Felkuporodtam az ágyra és átkaroltam felhúzott lábaimat, de még így is vacogtam, ezért magamra húztam a takarót, és beleburkolóztam.

Pár perc múlva Trisháék jóllakottan és vidáman léptek be a szobába, de amint meglátott, lehervadt a mosoly az arcáról.

– Még mindig a tegnap történtek miatt emészted magad? – ült mellém, átkarolva a vállam. – Tulajdonképpen miért rohantál úgy el?

– Egyszerűen nem bírtam tovább. Beverley szavai… és persze mindenki hitt is neki. Nem mertek rám nézni. Akinek meg elkaptam a pillantását, az… Phoebe lenéz, a többiek meg szánakoznak rajtam. Nem is tudom, melyik a rosszabb… Beverley ezúttal fején találta a szöget. Dilis vagyok, és ez csak egyre rosszabb lesz. Nem voltam képes végignézni, ahogy meggyőzi Ryant, még akkor sem, ha igaza volt – makogtam összefüggéstelenül.

– Pedig látnod kellett volna! Ryan úgy lekapta ő kisasszonyságát a tíz körméről, hogy öröm volt nézni!

Csodálkozva kaptam fel a fejem. Ezek szerint Ryan szembeszállt Beverley-vel miattam! Ebből még lesznek bajok – gondoltam borúlátóan. Ennek ellenére örömmel töltött el, hogy kiállt mellettem. Hirtelen elszégyelltem magam, hogy azt hittem, ilyen könnyen befolyásolható, és Beverley ellenem fordíthatja. Én meg még titkolózom is előtte, pedig megérdemli, hogy tudjon a történtekről. És miről szól a bizalom, ha nem arról, hogy mindent elmondhatunk egymásnak? Kicsit jobb hangulatom lett, bár azt azért nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy őrült járkál közöttünk, és ha engem valami csoda folytán futni is hagy, lévén, hogy azt hiszi, nem tudok ártani neki, másban még kárt tehet. Szörnyű volt még elképzelni is, hogy például Trisha vagy Haley a kezei közé kerülhet, de még Beverley-nek se kívántam ilyen „élményeket”. Hirtelen elhatározással úgy döntöttem, mindent elmondok nekik. A történet elejét Trish nagyjából már úgyis ismeri, legalább őt figyelmeztetem. Épp idáig jutottam gondolataimban, amikor Ryan mosolyogva belépett, és könnyed, ruganyos lépteivel odasétált hozzánk.

– Hiányoztam? – hajolt fölém csibészes mosollyal, és óvatos csókot lehelt a számra, majd mellém telepedett, és magához húzott.

– Jaj, nekem rettentően! – hangzott fel Zac erőltetetten affektált hangja, és csücsörítve úgy tett, mintha át akarná ölelni Ryant.

Pontosan tudta, mikor van szükség egy kis bolondozásra. Mindannyian nevetésben törtünk ki, Trish pedig könnyedén vállon legyintette mókázó szerelmét. Ez persze megtorlást kívánt, és innentől nem volt megállás. Feltartóztathatatlanul kitört a párnacsata. Éppen lebuktam egy felém repülő kispárna elől, amikor eszembe jutott, milyen elhatározásra is jutottam az imént. Most, hogy kissé oldódott bennem a feszültség, szinte sajnáltam, hogy el kell rontanom a jó hangulatot, de muszáj volt beszélnem velük. Ha már eldöntöttem, jobb volt minél hamarabb túlesni rajta. Kissé elhúzódtam Ryantől, és úgy fordultam, hogy mindenkit lássak, majd belekezdtem.

– Mondanom kell nektek valamit!

Komoly hangom azonnal leállította a poénáradatot és meglepett, kérdő pillantások kereszttüzébe kerültem.

– Nos, valószínűleg mindhárman hallottátok, mi történt tegnap a művészeti épületben – bólintottak, várva a folytatást. – Amit viszont nem tudtok, az az, hogy… azt hiszem… vagyis elég nagy az esélye, hogy mindez miattam történt.

Trish és Zachary egymásra néztek, majd vissza rám, de Ryan nyugodt maradt, csak az egyik szemöldöke emelkedett meg kissé, és mintha egy pillanatra felderült volna az arca.

– Trish, te a történet elejét tulajdonképpen nagy vonalakban már ismered is, de azt hiszem, a fiúknak tartozom egy kis magyarázattal – néztem a két említett felé.

– Madi… izé… Az a helyzet, hogy elmondtam Zacnek – Trish fejét leszegve, bűnbánóan nézett fel rám hosszú pillái alól.

– Ne haragudj! – csatlakozott kedveséhez Zac is. – Az az igazság, hogy észrevettem, milyen ideges lettél, mikor a múltkor olyan hirtelen betoppantam, és miután elmentél, rákérdeztem az okára. Nem akarta elmondani, de szokás szerint belelovalta magát a témába, és végül kibukott belőle.

– Jó, jó, rendben, semmi baj. Elég a szomorú kiskutya szemekből – nevettem el magam erőltetetten, majd Ryanre néztem. – Akkor csak te nem tudod még.

Lesütöttem a szemem, és a takaró szélét gyűrögetve azon gondolkoztam, hogyan is kezdjek bele.

– Huh, ez nehezebb lesz, mint gondoltam…

– Magatokra hagyjunk benneteket? – állt fel szolgálatkészen Zachary.

– Nem, azt hiszem menni fog – néztem rá elszántan. – Az utána következő információk titeket is érintenek, úgyhogy jobb, ha maradtok. – Vártam pár másodpercet, míg erőt gyűjtöttem, majd a falat bámulva belevágtam. – Ha most egy olyan önsegítő csoportban lennék, vagy hogy hívják ezeket, akkor egyszerűen annyit mondanék, hogy „Sziasztok! A nevem Madison Hayes. 24 éves vagyok, tanárnő, és nemi erőszak áldozata” – hadartam magam elé.

Nem néztem fel, csak éreztem, hogy Ryan közelebb húzódott, a kezem után nyúlt, és biztatóan megszorította. Az elképedt reakció onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártam. Trish felpattant, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is zuhant iménti helyére, és csak tátogott, mint a partra vetett hal.

– Jézusom, Madi! Ez szörnyű! Én nem…

Döbbenten kaptam fel a fejem a hangjára.

– De hát mondtam, mi történt…

– Nem! Te azt mondtad, megtámadtak! – szakított félbe szinte hisztérikusan. – Én azt hittem, hogy „csak” kiraboltak vagy valami ilyesmi… nem is sejtettem… – de hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, a szája elé kapta a kezét. – Jézusom, de vak vagyok! A sebek a combodon… azt nem szerezhetted sima rablótámadásnál.

– Sajnos nem is az volt – hagytam rá.

– Sajnálom – motyogta csendben Zac ölébe kuporodva, és megrendülten szorongatta a fiú ölelő karját.

– Hát még én – feleltem elhaló hangon.

Még mindig nem mertem Ryanre nézni, aki változatlanul a kezemet szorongatta, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek.