A szivárvány tövében - 5. rész

Első benyomások

Már éppen folytatni akartam, amikor egy csapat vidáman csevegő lány lépett a terembe, majd őket követve egy negyvenes, vékony, magas nő, egy hasonló korú, bohém kinézetű, hosszú hajú és egy idősebb, ősz hajú, szemüveges, tekintélyt parancsoló férfi – ez utóbbiak valószínűleg tanárok. A négy lány nyíltan méregetve lepakolt, majd a korlátnak dőlve tovább sugdolóztak. Tartva a három lépés távolságot törökülésben elhelyezkedtem a földön és kényelmesen a falnak dőltem. Még mindig bőven időben voltunk, így az oktatók csendben beszélgettek az ablaknál. A szemem sarkából a lányok csoportját figyeltem. Egyikük, egy szőke bombázó, láthatóan amolyan bandavezér volt köztük, mert a többiek szinte csüngtek a szavain. Jobban megnéztem magamnak és el kellett ismernem, hogy tényleg nagyon jól nézett ki a csaj, már ha valaki szereti a Barbie-feelinget. Nem túl nyúlánk, de nálam azért jóval magasabb volt. Ügyesen kihangsúlyozta darázs derekát és gömbölyű melleit, melyek majd szétfeszítették a ráfeszülő topot. Formás lábait tűsarkúba bújtatta, hosszú combjainak felső harmadát miniszoknya takarta. Tépettre vágott, hosszú szőke hajkoronáját divatosan, féloldalas frufruval viselte. Hibátlan bőrű arcát világos, sárgás zöld macskaszemek, fitos orr és telt, apró eperajkak tették emlékezetessé. A három másik lány is hasonlóan csinos volt, mondhatni címlapra kívánkozóan. Az idősebb barna hajú a tükörből szintén engem méregetett hatalmas csokoládé szemeivel és a szöszinek magyarázott. A fekete hajú szépség unottan ásított egyet és szintén a tükör felé fordulva a haját kezdte igazgatni. Az utolsó lány kicsit kilógott a sorból. Nem csak azért, mert barna haját rövidre vágva, hátul kissé felnyírva viselte, csupán két oldalt meghagyva egy-egy hosszabb tincset, hanem mert jóval fiatalabbnak is tűnt. Láthatóan ő maga is így érezte, mert kissé távolabb megállva az ablakon bámult kifelé. Ekkor újabb nagy csoport özönlött a terembe. Két fiú kivált a tömegből és csatlakoztak a tükörnél álló lányokhoz, a többiek szétszórtan elhelyezkedve, kisebb-nagyobb csoportokban hozzám hasonlóan letelepedtek a padlóra. Nem volt alkalmam tovább szemlélődni, mert a három tanár a terem közepére sétált, és az idős férfi kezeit felemelve csendet kért. Mindenki elhallgatott és feszült várakozással nézte a triót.

– Jó napot, hölgyeim és uraim! – kezdett bele zengő hangon a fekete öltönyös, köpcös férfi. – Üdvözöljük önöket a Portlandi Állami Egyetem kis létszámú, nyári művészeti kurzusán. Először is engedjék meg, hogy bemutatkozzunk. A mellettem álló hölgy Mrs. Gracie Torres, a Nemzeti Színház táncosa és koreográfusa, egyetemünk jeles tánctanára. Az úriember Mr. Floyd Morris, neves grafikus, festőművész és szobrász, meghívott oktató. Én Warren Barnes vagyok, a művészeti tanszék vezetője, és a következő három hétben az önök zenei mentora. – Pillanatnyi hatásszünetet tartott, mintha tapsot várna, majd mikor nem történt semmi, folytatta mondanivalóját. – Tekintve, hogy vannak önök között olyanok, akik több témában is érintettek, a mai napon, itt és most, még nem kezdünk lényeges dolgokba. Egyelőre annyit kérnék, hogy aki hallja a nevét, az fáradjon ide és vegye át a megfelelő oktatóktól a neki szóló időbeosztást. – És zengzetes hangján már kezdte is a névsorolvasást.

Próbáltam memorizálni az arcokat és a neveket, legalábbis azokét, akikkel közös foglalkozásaim lesznek. Általában igyekeztem jól megfigyelni az embereket, mert hittem az első benyomások fontosságában.

– Baker, Nathaniel Baker, társas tánc. – A lányokhoz imént csatlakozott magas, barna hajú srác indult a terem közepe felé.

– Baker, Phoebe Baker, társas tánc. – A fekete hajú csinibaba.

– Brown, Ava Brown, képzőművészet. – Fiatal, nagyon vékony, vöröses szőke hajú szeplős lány lépkedett el mellettem.

– Campbell, Aidan Campbell, zene. – A kissé hobós kinézetű, bajuszos, kecskeszakállas srác, széles homlokpánttal zabolázta meg vállig érő, kusza tincseit.

– Campbell, Dwight Campbell, társas tánc. – Vékony, sportos fiú volt hátrazselézett barna hajjal, a jelek szerint a barna Barbie párja.

– Campbell, Haley Campbell, képzőművészet. – Egyszerűen öltözött lány sétált előre. Hosszú barna haját homlokából hátrafésülve viselte, barátságosan mosolygó zöld szemei első látásra szimpatikussá tették.

Ezen a ponton halk kuncogás futott végig a termen, mert valaki, megpróbálta utánozni Mr. Barnes baritonját, és mély hangon újból elismételte a Campbell nevet. Szegény lány rákvörös lett és a kelleténél jóval gyorsabban igyekezett vissza a helyére. Mr. Barnes zord tekintete végül rendet teremtett és folytatódott a ceremónia.

– Evans, Zachary Evans, társas tánc. – A göndör, fekete hajú, enyhén kreol bőrű fiú vigyorogva vette át a papírt a tanártól, majd minden irányban meghajolt, mint egy díjkiosztón. Újabb kuncogáshullám volt a jutalma. Úgy tűnt, meg van a csoport viccmestere.

– Hayes, Madison Hayes, képzőművészet, társas tánc.

Lélegzetvételnyi késéssel jutott el a tudatomig, hogy engem szólítottak. Gyors léptekkel indultam a papírokért. Egy villanásnyi időre megpillantottam a szőke lányt és majdnem összeakadtak a lábaim a tekintetétől. Végig magamon éreztem számomra érthetetlen, dühös pillantását. Szinte égette a hátamat.

– Henderson, Ryan Henderson, társas tánc, zene.

Amikor visszafelé ellépkedtem az utánam következő fiú mellett, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és ő melegen rám mosolygott. Istenem, micsoda pasi! Állig érő barna haja a sötétlő borostától férfias, markáns arcba hullott, és azok az igézően gyönyörű zöld szemek!

– Mitchell, Beverley Mitchell, társas tánc.

Újra a helyemről figyeltem, ahogy a fent nevezett szőkeség dívaként vonult előre és Ryan mellé érve, birtokosi mozdulattal végigsimított a karján. Ryan imént rám villantott mosolyából és az épp a szemem előtt lejátszódó jelenetből ítélve már kezdtem kapizsgálni Beverley irántam táplált dühének okát. A következő pillanatban azonban kárörvendő mosoly ült ki az arcomra, mert az is feltűnt, hogy a fiú bosszúsan elhúzódott az érintés elől. Szinte kényszerítenem kellett magam, hogy ismét a névsorolvasásra tudjak figyelni.

– Morgan, Sarah Morgan, képzőművészet. – Kissé molett, mogyoróbarna, göndör hajú lány sétált a látóterembe.

– Peterson, Trisha Peterson, társas tánc. – A vicces kedvű fiú kezét elengedve, tejeskávé bőrű, egzotikus szépség sétált a tanári hármas felé, hosszú, sötétbarna haja a derekát verdeste. Tekintetéből, mozgásából csak úgy áradt az életkedv és az energia.

– Price, Alyson Price, társastánc. – A barna Barbie.

– Price, Kirsten Price, zene. – A négyes fogat fiatal tagja indult meg a név hallatán.

– Richardson, Ivy Richardson, zene. – Törékeny, vidám, fiatal lány szökdécselt a terem közepe felé. Aszimmetrikusan vágatott, hosszú, egyenes frufruval kiegészített hajviseletét padlizsán lila csíkok tették még extravagánsabbá.

– Simmons, Mark Simmons, képzőművészet. – Fiatal suhanc volt, komolyságot tükröző öltözettel, melynek jócskán ellentmondott kelleténél kissé hosszabbra hagyott, kuszán égnek meredő barna haja.

– Thomas, Daryl Thomas, társas tánc, zene. – Az izmos testfelépítésű, barna hajú, meleg barna szemű fiú Ryan mellett vált ki a tömegből.

– Wilson, Gregory Wilson, képzőművészet. – A szinte már betegesen vékony, aránytalanul hosszú végtagokkal rendelkező szőke srác esetlenül sétált végig a csoport előtt.

– Nos, akkor ezzel megvolnánk! – zárta le a felvonulást a zenetanár. – A szobák elosztása már a kollégium épületében történik majd. Két- és háromágyas szobákban lesznek elhelyezve, a hölgyek és az urak külön emeleten! – Erre a bejelentésre halk zúgolódás támadt, de a hangzavarra ügyet sem vetve folytatta. – Mára azt hiszem ennyi volt, hacsak nincsen valakinek kérdése.

A mormolás azonnal abbamaradt, majd mikor az oktatók elköszöntek és kivonultak a teremből, többszörös hangerővel éledt újra. Mindenki egyszerre beszélt, miközben a csomagokat összeszedve a kijárat felé indultunk.

A szobabeosztás a lehető legegyszerűbben zajlott le. Beverley ellentmondást nem tűrően átvette egy három ágyas szoba kulcsát és két udvarhölgyével távozott. Mi többiek próbáltunk csoportbélihez csatlakozni, így Kirsten a szintén zenész Ivy mellett kötött ki, én a barátja nélkül kissé tanácstalanul ácsorgó Trisha mellé szegődtem, a többiek pedig – ha jól emlékszem Haley, Sarah és Ava, mind képzőművészetisek – elfoglaltak egy újabb három ágyas „lakosztályt”.

– Szóval három hétig szobatársak leszünk… – próbáltam sután beszélgetést kezdeményezni. – Ha jól láttam, a pároddal érkeztél.

– Igen, a barátommal jöttem – válaszolta Trisha kelletlen fintorral, táskáját az egyik ágyra dobva. – Már nagyon vártuk ezt a három hetet.

Egy pillanatig azon gondolkodtam, vajon miért nem passzol a mondat tartalmához morcos arckifejezése, de hamar megvilágosodtam.

– Akkor ti nyilván a külön emelet ellen tiltakozók között voltatok – kuncogtam fel.

– Most képzeld el! Majd’ egy hónap távol családtól, szomszédoktól, kutyától, macskától, erre tessék! Mintha dedósok volnánk – rogyott durcás, csalódott arccal csomagja mellé. Rossz volt nézni.

– Ha csak ez kell a boldogságotokhoz, alkalomadtán szívesen eltűnök a képből, hogy kettesben legyetek – mondtam cinkos mosoly kíséretében, mire borús arckifejezése azonnal felderült.

– Komolyan? Megtennéd? – pattant fel ültéből és örömtáncot lejtett körülöttem.

Akaratlanul is átragadt rám gyerekes öröme és melegség öntötte el a szívemet. Azt hiszem, újabb barátot szereztem. Megy ez nekem!

Aznap elkerültek az álmok.

Másnap első dolgom volt kipakolni. Este már túl fáradt voltam hozzá, ráadásul Trisha és Zac hálából meghívtak vacsorázni. Kicsit felfedeztük a campus területét is, így elég sokáig tartott a program.

Számtalan lehetőség közül választhattunk, végül egy közeli Taco bár mellett döntöttünk. Jókedvűen beszélgetve és jó étvággyal fogyasztottunk, egészen addig, míg Beverley és bandája be nem libegett és el nem foglalták az asztalunk mellett lévő boxot. Mi a csudáért kellett nekik is épp ezt az éttermet választaniuk?

– Valamiért az első pillanattól ellenszenves nekem ez a nőszemély! – öntötte szavakba a bennem is megfogalmazódott érzéseket Trisha. – Ha csak meglátom, kinyílik a bicska a zsebemben. Olyan „ki ha én nem” típus, aki mindent megkap az élettől, de ha mégsem, akkor kérés nélkül elveszi.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy ezúttal Ryan is velük volt. Önkéntelenül is a lány balján helyet foglaló fiúra pillantottam, de azonnal le is sütöttem a szemem, mert találkozott a tekintetünk. Zavartan babráltam az előttem heverő szórólappal, minek eredményeképpen egy kis origami dobozka került ki a kezeim közül.

– Teljesen egyetértek, a számból vetted ki a szót – feleltem közben Trishának, majd, hogy eltereljem a figyelmét, ugyanis biztos voltam benne, hogy felfigyelt az iménti kis közjátékra, másról kezdtem beszélni. – Alig várom, hogy elkezdődjenek az órák! Már idejét sem tudom, mikor táncoltam utoljára úgy, hogy nem egy tucat tinédzser bámulta a lépteimet. – Mindketten kérdő tekintettel néztek rám, így kénytelen voltam magyarázatot adni. – Egy középiskolában tanítok táncot és rajzot.

– Az fantasztikus lehet! Én mindig is szerettem a gyerekeket! – élénkült fel Zachary. – Bár a kisebbekkel általában jobban kijövök…

– Úgy kábé addig, míg meg nem tanulnak beszélni – évődött vele vigyorogva barátnője.

– Most miért mondod? – kérdezte tettetett sértődöttséggel a hangjában Zac. – Az unokahúgoddal is nagyon jól megértjük egymást… Csak ne lógna folyton azokkal az emos kölykökkel.

Kihasználva, hogy egymással vannak elfoglalva, újra a zajos társaság felé pillantottam. Beverley éppen Ryanhez hajolva magyarázott valamit, közben bizalmasan a combján nyugtatta egyik kezét. Az Alyson nevű csokoládébarna hajú lány a mellette ülő, kedvesen mosolygó fiú szavait leste, nagy szemeivel szinte felfalva őt. Kezük összekulcsolva feküdt az asztalon. Láthatóan valóban egy párt alkottak. Az asztaltársaság utolsó két tagjának viselkedését nem igazán tudtam hova tenni. Nathaniel szürke szemei bosszúsan villantak, ahogy előrehajolva Ryant méregette, a mellette ülő Phoebe – a nevük és a nyilvánvaló hasonlóság láttán megkockáztattam, hogy valószínűleg a húga – pedig sajnálkozó arccal őt figyelte. Csak nem egy zűrös szerelmi háromszög?

– Hé, Madi! – térített magamhoz a bámészkodásból Trisha az arcom előtt integetve. – Indulhatunk? Már fizettünk…

– Persze! Ne haragudj, elbambultam – szabadkoztam zavartan.

– Ja, azt láttuk – jegyezte meg vigyorogva Zac, miközben utat engedett nekünk az ajtó felé.

A hátamon éreztem a vizslató szempárok perzselését, ahogy az asztalok között lavírozva elhagytuk a termet.

Észre se vettem mennyire elszaladt az idő, míg pakolásztam. Még gyorsan magamra kaptam egy kopottas, itt-ott szakadt régi farmert, egy kockás flanel inget húztam a pólóm fölé, és rohantam, hogy el ne késsek az első képzőművészeti foglalkozásról. Út közben kuncogva idéztem fel Trish boldog, izgatott arcát, amikor ráeszmélt, hogy máris alkalmuk nyílik kettesben tölteni egy kis időt szíve választottjával. A többiek már a teremben voltak mikor befutottam, így kezdetét is vette az óra. A tanár kérésére, aki egyébként, kinézetéhez híven, elég közvetlenül viselkedett velünk, sorban bemutatkoztunk, és mindenki elmondta, honnan érkezett és milyen technikákat kedvel. Hatan voltunk, négy lány és két fiú.

Haley, az a lány, aki úgy zavarba jött az előző napi csoport eligazításon, elmondta, hogy ő amolyan művész családból származik, édesanyja ének és zene szakos tanár a Vancouveri Zeneművészeti Akadémián, édesapja pedig fotós egy nagy magazinnál, szabadidejében pedig festeget. De a tágabb családban sem ritka, hogy a művészetek valamely ágát képviselik. Egyébként pedig Salmon Creekben laknak.

– Ahogy azt tegnap többen is észrevették, ide is jött a család nagy része – fintorodott el bájos arca. – A bátyám, Aidan egy együttesben dobol, az öcsém, Dwight pedig több éve vesz részt különböző táncversenyeken. Én magam minden ráérő időmben festegetni próbálok, főként tájképeket.

Azonnal beugrott, honnan volt olyan ismerős. Az öccse is ott volt előző nap a Taco bárban. Ugyanolyan barna haj, ugyanazok a csillogó, sötétzöld szemek.

Sarah és Ava, a csoport legfiatalabb tagjai Hillsboroból érkeztek. Megtudhattuk, hogy mindketten egy ottani áruházlánc reklámosztályán dolgoznak, és hogy a divattervezés és a grafika világában érzik jól magukat.

Mark inkább a kézzel foghatóbb művészet híve volt, legszívesebben fafaragványokat készített, de a könnyebben formálható agyaggal is szívesen ismerkedett. Jelenleg itt egyetemista, mérnöknek tanul – közölte lezser hangon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.

Gregory, mint elvont informatikus mutatkozott be, enyhe öniróniával tette hozzá, hogy ennek megfelelően a művészete sem a megszokott, mert leginkább hulladékok felhasználásával alkot.

Én is gyorsan elhadartam a szükséges információkat, de végig nagyon zavarban voltam. Nem szerettem magamról beszélni, főként, hogy nemrég még én sem tudtam mindazt, amit most el kellett mondanom.

Ezt követően a tanár vette vissza a szót.

– Nos, nem köntörfalazok. Először is szeretném, ha tegeznétek. Szólíthattok Floydnak, Morrisnak, Mesternek vagy, ahogy tetszik. Nem igazán kenyerem az udvariaskodás és az etikett. – Erre csak felszabadult kuncogás volt a válasz. – Másodszor, itt nem lesznek szigorú szabályok. Ha éhesek vagytok egyetek, ha ki kell menni, csak rajta, nem óvodában vagyunk. Ha meg tudtok egyezni, mikor milyen zene szóljon, az ellen sincs kifogásom. Az egyetlen, amit elvárok, hogy minden órán megjelenjetek és alkossatok! Igazából merev tanmenetünk se lesz. Értékelésre, elemzésre is hiába vártok. Továbbá nem fogok alapvető dolgokról fecsegni, mint stílusok, meg ecsethasználat. Arra vagyok kíváncsi, hogyan dolgoztok, ha valamelyest kötött a téma. A cél pedig, hogy felismerjétek, hogyan tudjátok minden körülmények között beleszőni önnön magatokat az alkotásaitokba. A lényeg tehát, az önkifejezés. Hozzávetőlegesen minden második alkalommal kaptok egy-egy témát, amit szabadon választható technikával kell kidolgoznotok. Ha nem végeztek vele terveitek szerint, bármikor visszajöhettek dolgozni rajta, én szinte állandóan itt vagyok. Van kérdés?

Csillogó, várakozásteli szemek néztek vissza rá.

– Akkor íme az első feladat… Érzelmek! Mindenki húzzon egy kártyát ebből a dobozból.

Izgatottan körülvettük az ócska kartondobozt, és sorban kiemeltünk egy-egy összehajtogatott cetlit. Az enyémen a FÉLELEM szó virított.

A többiek arcán értetlenség, töprengés, titokzatos mosoly játszott, én tétovázás nélkül léptem az egyik előkészített festővászonhoz és határozottan ecsetet ragadtam. Tudtam, mit fogok vászonra vinni. Az első képet, ami bevillant a szó láttán. A kék szempárt az álmomból! Hamar belefeledkeztem a munkába. Egészen addig nem törődtem semmi mással, míg egy halk torokköszörülés magára nem vonta a figyelmem. Hátranézve csodálkozva vettem észre, hogy a két fiatalabb lányt kivéve mindannyian mögöttem állnak és a sötétre festett vásznat bámulják.

– Rémálmaim lesznek! – nyögte Greg fehér arccal, mire Mark figyelmeztetően oldalba bökte. Haley csak állt és elgondolkozva engem fürkészett. Morris mester töprengő arcán féloldalas, elismerő mosoly jelent meg.

– Érdekes megközelítés… Az emberek kilencvenkilenc százaléka egy rémült, félelemtől eltorzult arcot festett volna le. Erre te festesz valamit, ami magát az érzést kelti életre a szemlélőben. Azt hiszem, érdekes hetek elé nézünk! – Sután megveregette a vállamat és magunkra hagyott minket.

Szép lassan a többiek is szedelődzködni kezdtek, de én még mindig meredten néztem a kék szemek valósághű másába. Gondolatban újra átéltem a tébolyult rettegést, amit álmomban éreztem.

– Madison! – Összerezzentem Haley halk hangjára. – Nem akarok túlzottan anyáskodónak tűnni, de nem lesz neked véletlenül táncórád?

Ijedten néztem a faliórára, majd végignéztem festékfoltos ruhámon és maszatos kezeimen. Felkaptam a sporttáskámat és ész nélkül rohanni kezdtem a lépcső felé.

– Kösz, Haley! Ha felnövök, meghálálom! – kiáltottam még vissza a vállam felett.

Átfutott ugyan az agyamon, hogy az arcom és a hajam se nézhet ki jobban a ruhámnál, de már nem volt időm visszamenni a szállásra. Gondolkodás nélkül rontottam be a táncterem ajtaján.