A szivárvány tövében - 4. rész

A múlt

– Jó kedélyű… Az utóbbi években nem éppen ezt a jellemzést adták volna rólam a közelemben élők. Persze ez nem mindig volt így. Az egyetemen sok barátom volt, és volt egy, aki mindenkinél többet jelentett nekem. Nagyon jó barátnő volt, amolyan lelki társ féle. Legalábbis azt hittem. Az első naptól kezdve mindent együtt csináltunk, mintha összenőttünk volna. Amberrel nagyon könnyű volt jóban lenni. Ugyanazok érdekeltek minket, még a kedvenc ételünk is ugyanaz volt. És a mesebeli lények, a fantasy iránti rajongásom se riasztotta el. Minden tökéletesnek tűnt. Fiatal voltam, vidám, tehetséges és előttem állt az élet. Aztán Amber harmadéven szerelmes lett és rövid időn belül minden megváltozott.

– Hogy tehetted ezt velem?! – rontott be egy nap a szobámba, szinte őrjöngve, vörösre sírt szemekkel.

– Jézusom, Amber! A frászt hozod rám! Mi történt? Mit tettem? – Nem értettem a kirohanását, de láttam rajta, hogy valami komoly dolognak kellett történnie, ha ennyire kiborult. – Gyere, ülj le! Mesélj! – húztam az ágyamhoz, hogy magam mellé ültessem, de megmakacsolta magát.

– Te csak ne játszd itt az aggódó barátnőt! – rántotta ki a kezét gyengéd szorításomból. – Tudod, hogy érzek Brad iránt, mégis rámásztál! Féltékeny voltál a boldogságunkra?! Neked minden kell?! Nem elég, hogy te vagy az évfolyamelső és sorra nyered a versenyeket, a pályázatokat? Jó, értem én, hogy a magánéletedet is szeretnéd tökéletesnek tudni, de nem találtál mást, akire kivethetted volna a hálódat?

– Miről beszélsz? – szakítottam félbe értetlenül dühös szóáradatát. – Mi van Braddel? Szakított veled?

– Nagyon jól tudod, hogy mi van Braddel! Ne add itt az ártatlant! Én szakítottam vele! Mióta csináljátok ezt a hátam mögött?

– De mit, az Istenért?! – Kezdtem én is egyre ingerültebb lenni. Hogyan védekezhetnék, ha azt se tudom, mivel vádol?

– Mióta fekszel össze Braddel?! – vágta az arcomba az otromba kérdést, amitől azonnal vörös lettem, mint a rák, ugyanakkor ezzel egy időben fény gyúlt az agyamban.

– Te megőrültél! Én nem feküdtem le Braddel! Honnan vetted ezt az eszement baromságot?

– Óh, bocsánat, hogy beletiportam szűzies lelkivilágodba! Hát persze, hogy nem feküdtél le vele! Ezzel fogtad meg, igaz? Játszod neki a titokzatos, megközelíthetetlen királykisasszonyt…

– Ebből elég! – Én is méregbe gurultam a szavaitól. – Nem tudom, pontosan mi bajod van, de fáj, amiket a fejemhez vágsz! Hogy gondolhatsz rólam ilyeneket? A legjobb barátnőm vagy! És különben is kikérem magamnak a gyanúsítgatást… Még, ha nem ismernélek, akkor se hajtanék rá a barátodra… Hiszen ismersz!

– Na, persze! Az állítólagos elveid! Akkor áruld már el, hogy lehetséges, hogy egyszer csak te lettél minden vágya? Hogy miért a te nevedet suttogja, amikor engem ölel?

Hápogva néztem szikrázó barna szemeibe. A belőlük sugárzó gyötrődés szinte érezhetően mellbe vágott. De az undor és az utálat, ami nyilvánvalóan nekem szólt, még inkább fájdalmat okozott. Nem tudtam reagálni a szavaira, még a fejemet se voltam képes elfordítani róla. Megkukultam és kővé dermedve álltam a szobám közepén, farkasszemet nézve vele. Hogy nem vettem észre, hogy mi történik az orrom előtt? Mindig azt hittem, hogy Brad csak azért kedves velem, mert Amber barátnője vagyok, és mert sajnáltak, hogy én egyedül vagyok, ők pedig ott turbékolnak mellettem. Most azonban hirtelen beugrott néhány furcsaság, amit eddig nem voltam hajlandó annak értelmezni, ami. A hatalmas csokor virág a szülinapomra, a rengeteg táncfelkérés az egyetemi bálokon és bulikon, az ok nélküli telefonhívások a legváratlanabb időpontokban… Elemi erővel tört rám a bűntudat, hogy nem akadályoztam meg, hogy elfajuljanak a dolgok.

– Tudtam, hogy nem vagy te olyan tökéletes, mint amilyennek láttatod magad! Ne is tagadd, süt az arcodról a bűntudat! De ezt még nagyon meg fogod bánni, Madison!

Partra vetett halként tátogtam, miközben kiviharzott a szobámból. Mire magamhoz tértem már hiába kiabáltam, meg se hallotta! A ház ajtaja hatalmas döndüléssel csapódott be mögötte, lezárva életem nyugodt, boldognak mondható fejezetét.

Másnap az egyetem parkjában tanultam a következő vizsgámra, és igyekeztem nem állandóan Amber viselkedésén agyalni, amikor hirtelen árnyék borult a kezemben tartott könyvre.

– Hé, Madi! Szia! Hogy ’s mint? – Elképedve kaptam a tekintetem a felettem magasodó, bambán vigyorgó fiúra.

– Hogy tudsz ilyen jókedvűen vigyorogni, amikor Amber teljesen kikészült miattad? – támadtam rá. – Tudsz róla, hogy tegnap mindennek lehordott engem, mert azt hiszi, hogy én bátorítottalak? Mi a fenét csináltál, hogy így kiborult?

– Nem tehetek róla, hogy nem bírja elviselni a vereséget – vonta meg flegmán a vállát és lehuppant mellém, figyelmen kívül hagyva ellenséges magatartásomat.

– Vereséget?! De mi nem versenyeztünk érted, te hülye! Ő szeret, én meg nem! Itt nincsen semmiféle verseny!

– Ó, dehogynem, csak te nem nyíltan csinálod, mint ő. Azt hiszed nem vettem észre? – Csak úgy áradt belőle az önteltség. Legszívesebben felpofoztam volna, hogy észhez térjen végre.

– Mit vettél észre, te balfácán?! Azt, hogy szóba álltam veled?

– Elfogadtad az ajándékaimat, és a legutóbbi bálon is nagyon jól szórakoztunk…

– Nem vagy normális, Brad! Hagyj engem békén! Miattad a legjobb barátnőm most szóba sem áll velem! Ha jót akarsz, a közelembe sem jössz többet!

Ennél egyértelműbben már nem tudtam fogalmazni. Felálltam, összeszedtem a cuccaimat és ügyet sem vetve elkámpicsorodott ábrázatára, szó nélkül faképnél hagytam.

A következő napokban többször is próbáltam beszélni Amberrel, de hasztalan. Köszönni sem volt hajlandó, nem hogy meghallgatni. Aztán egyszer csak megint nekem esett, ezúttal a művészeti tanszék folyosóján, miközben körülbelül húszan arra vártunk, hogy a tanár aláírja a félévünket.

– Remélem, legalább te élvezted a kis játékodat?

Ijedten kaptam fel a fejem a rosszindulatú hangra és megpördültem a tengelyem körül, hogy szembe kerüljek vele. Vajon mit csináltam már megint?

– Most mit követtem el? – kérdeztem lemondó sóhaj kíséretében.

– Miért csábítottad el tőlem Bradet, ha nem is kell neked? Vagy csak addig érdekelt, amíg meg nem kaptad? Aljas vagy és számító! Nem volt elég, hogy nekem keresztbe tettél, most még őt is kikészítetted lelkileg! De visszakapod te még ezt az élettől! Ha van Isten, sokszorosan…

Meg se próbáltam közbeszólni. Nem láttam értelmét, Lehet, hogy nem voltam elég kitartó és küzdenem kellett volna a barátságáért, de abban a pillanatban úgy éreztem, nem éri meg a fáradtságot. Kiábrándultan hallgattam átkozódását, és nem értettem, hogy ismerhettem ennyire félre… És a java még csak ez után következett.

Nem igazán volt hangulatom az ünnepléshez, de mivel az egyik pályázat eredményhirdetése is az év végi bálon volt esedékes, így pályázóként kénytelen voltam részt venni az ünnepségen. Mulatozás helyett azonban inkább kedvenc professzorommal beszélgettem a bejárat közelében. Még itt is olyan hangos volt a zene, hogy kénytelenek voltunk közel hajolni a másikhoz, ha meg akartuk érteni egymást. Éppen a gyerekeiről mesélt határtalan szeretettel és odaadással, amikor vaku villant. Azt hittük, hogy a campus újságjának fotósa szorgoskodik körülöttünk, így mindketten arra fordultunk, mire minden irányból vakító fényvillanások kezdtek bombázni minket. Döbbent arccal néztünk egymásra. Nem értettük, mi történt, főleg, amikor megjelent néhány riporter is, tolakodón mikrofont nyomva az arcunkba.

– Mióta tart a kapcsolatuk?

– Mit szól ehhez a kedves felesége, professzor úr?

– Nem zavarja a korkülönbség, Miss Hayes?

– A professzor gyerekei kedvelik Önt?

Csak úgy sorjáztak a kérdések, mi pedig a fejünket kapkodtuk és azt se tudtuk hirtelen, milyen nyelven kellene megszólalnunk.

– Miss Hayes! Igaz, hogy csak azért folytat viszonyt Mr. Gibsonnal, hogy egyengesse az ön szakmai előmenetelét?

Na, ez a kérdés már végképp sokkolt! Átvergődtem az időközben körénk gyűlt tömegen és meg se álltam az igazgató irodájáig. Azonnali magyarázatot követeltem a történtekre, bár magam sem tudtam, miért pont tőle. Minden esetre, amit akartam, megtudtam. Kiderült, hogy az egyetem vezetése névtelen levelet kapott, amiben tájékoztatták őket, hogy Mr. Gibson viszonyt folytat az egyik tanítványával, név szerint velem, és mindeközben minden versenyen és pályázaton latba veti a kapcsolatait az érdekemben. A sajtóról ugyan nem tudtak semmit, de gyanítható volt, hogy ők is hasonlóképpen szerezték értesüléseiket. Hiába tiltakoztunk mindketten a feltételezés ellen, az egyetemi tanács kivizsgálásba kezdett. Mr. Gibsont felfüggesztették az állásából és nem sokkal később a felesége is elhagyta az ügy miatt.

– Amber ezek után megijedt, és mindent bevallott. Elmondta, hogy rágalmazás volt az egész, hogy ő találta ki. Az eljárást megszüntették, a professzor visszakapta az állását és a házassága is rendbejött. Persze a szóbeszéd soha nem ült el teljesen. Mindenki, akit addig a barátomnak tartottam, hirtelen távolságtartó és elutasító lett velem szemben. Amber felszívódott. Otthagyta az egyetemet és azóta nem is hallottam róla. Nem sokkal később meghalt a nagyi és én egyedül maradtam. Bezárkóztam. Teljesen visszahúzódtam a csigaházamba. Amikor pedig lediplomáztam, Oakridge-be költöztem – fejeztem be az elbeszélést, majd kis idő elteltével hozzátettem. – Ha hiszed, ha nem, az utca neve miatt választottam azt a kis házat. Szivárvány köz – nevettem ki akkori önmagamat, hogy oldjam egy kicsit a feszült csendet.

Faith ugyan velem nevetett, de láttam az arcán, hogy nagyon gondolkozik valamin.

– Tehát igazam volt – mondta végül. – Te döntöttél úgy, hogy egyedül akarsz lenni.

– Igen – ismertem be a nyilvánvalót. – Így történt. De nem tudatosan. Valahogy úgy érzetem, hogy egyedüllétre van szükségem. És észre sem vettem, hogy az idő múlásával ez magánnyá változott. Milyen ironikus… Tulajdonképpen köszönettel tartozom annak a vadállatnak, hogy megtámadott. Hiszen ha nem lett volna emlékezetkiesésem, talán soha nem értékelem át a dolgokat – mondtam ki korábbi gondolataimat hangosan is.

– Na, azért ez így egy kicsit erős! – tiltakozott hevesen Faith. – Előbb utóbb magadtól is rájöttél volna, hogy ez így nem mehet tovább.

– Igen, biztosan igazad van. Megint. – Jókedvem még számomra is hamisan csengett.

Jó darabig gondolatainkba merülve hallgattunk. Hosszú egyenes útszakaszon haladtunk. Az elsuhanó tájat néztem, de látni nem igazán láttam. Meglepődtem, amikor egy kanyart követően hirtelen lefékeztünk és lehúzódva megálltunk a leálló sávban. Nem szabálytalan ez?

– Mi történt? – kérdeztem kocsiból kipattanó barátnőm után nézve.

– Helyes pasi tizenkét óránál… – hajolt vissza a nyitott ajtón Faith, majd kihívó csípőmozgással az előttünk álló Jeep felé sétált.

A Range Rover mellett vékony, magas férfi ácsorgott láthatóan tanácstalanul nézegetve a motorháztetőre kiterített térképet. Na lám, a teremtés koronája eltévedt. Én is kiszálltam, gondoltam, kicsit kinyújtóztatom a tagjaimat, ha már megálltunk. Kétségkívül helyes volt a fickó, bár jobb szeretek az emberek szemébe nézve véleményt alkotni, amit most nem tehettem, mert sötét napszemüveget viselt. Körülnéztem, merre járhatunk. Nem messze tőlünk épp ereszkedett egy kisrepülő, így azonnal be tudtam tájolni magunkat. Hamarosan a salemi elágazáshoz érünk.

– Szép jó napot, Hölgyeim! – köszönt a férfi megkönnyebbült, udvarias mosoly kíséretében.

– Önnek is hasonlókat – hallottam meg Faith kacér hangját.

Rosszallóan csóváltam a fejem, de nem szóltam közbe. Idegesen toporogtam a kocsi mellett és néztem, ahogy odalibeg a Roverhez, és nekitámaszkodva flörtölni kezd. Amikor azonban már a mi úti célunk volt a téma, nem bírtam tovább.

– Csak nem eltévedt? – szóltam mégis a társalgásba.

– Röstellem, de be kell, valljam, így történt. Az Ankeny Nemzeti Vadrezervátumba tartok, de attól tartok, elmellőztem a leágazást.

– Ez bizony így van – helyeseltem, akaratlanul is enyhe éllel a hangomban. – Ha a legközelebbi pihenőnél visszafordul, innen úgy 10 mérföldre lesz a lehajtó – barátnőm szikrázó tekintettel nézett vissza rám és összehúzott szemekkel tátogott valamit, de én tudomást se vettem róla és folytattam. – Azonban ki kell, hogy ábrándítsam, a rezervátum ma nem látogatható.

– Köszönöm a felvilágosítást, kisasszony, de tudok róla! – villantott felém egy száz wattos mosolyt. – Állatorvos vagyok és munkaügyben érkeztem.

– Nos, ez esetben, jó utat és jó munkát Uram! Örülök, hogy segíthettünk – mosolyogtam vissza gépiesen, majd a még mindig meglepetten ácsorgó Faith-hez fordultam. – Nekünk viszont sietnünk kellene, mert el fogok késni.

– Nem is tartom fel önöket tovább! – jött azonnal a válasz nyájasan, így kénytelen voltam ismét a férfira nézni. – További jó utat, Hölgyeim! – Azzal meghajtotta a fejét, választ se várva beszállt a kocsijába, és elhajtott.

Mi is visszaültünk Faith tűzpiros Peugeot-jába, de még mielőtt elindultunk volna, dühösen letámadott.

– Mi a fene volt ez? Nem tudtál volna egy kicsit kedvesebb lenni?

– És neked nem tanította meg anyukád, hogy ne állj szóba idegenekkel? – vágtam vissza hasonló hangnemben, mire mindketten elnevettük magunkat.

– Nem tudom… Valahogy idegesített ez a pali! – mondtam végül megenyhülve, mikor valamelyest lecsillapodtunk.

– Paranoiás vagy! – mondta Faith szemforgatva, és végre visszakanyarodott az útra. – Egyébként honnan tudtad ilyen pontosan az utat, és hogy ma le van zárva a terület? – kérdezte még mindig mosolyogva.

– Voltam erre a gyerekekkel egy kiránduláson. Gyönyörű az a vadrezervátum! Egyszer meg kell nézned! És Salemben volt a szálláshelyünk – intettem az éppen elhagyott leágazás felé. – Egyébként pedig kapom a hírlevelüket a neten – adtam magyarázatot a kérdés második felére is.

Az ebédet már Portlandben költöttük el. Megbeszéltük, hogy telefonon és interneten tartani fogjuk a kapcsolatot, és amint tud, meg is látogat.

Miután kitett az egyetemvárosban és elköszöntünk, elárvultan kullogtam a központi épület információs irodájába, majd onnan, a campus térképével a kezemben, a művészeti épülethez. Itt kellett találkoznunk a tanárokkal és a csoport többi tagjával, mielőtt elfoglalhattuk a kijelölt szobákat a kollégiumban. Hamarabb érkeztem, így még senki nem volt a gyülekezési helyként megjelölt hatalmas táncteremben. Leraktam a csomagomat az egyik sarokban és megálltam az óriási tükörfal előtt. Az előtte futó korlátra támaszkodva végeztem néhány nyújtó gyakorlatot. A sebek a combomon kellemetlenül feszültek, de a hetek óta nélkülözött mozgás ettől függetlenül nagyon jól esett. Azon gondolkoztam, vajon a tánclépésekre emlékszem-e. Persze nem volt okom kételkedni, de kicsit azért féltem. Ráadásul, lévén, hogy egyedül érkeztem, egy vadidegennel kell majd táncolnom. Tekintve, hogy nem vagyok épp társasági ember, ez kicsit feszélyezett. Zavartan abbahagytam a gyakorlatsort, mert hirtelen úgy éreztem, mintha bizseregne a tarkóm, mintha figyelnének. Hiába néztem azonban körbe, egy lélek sem volt a közelemben.