2011. április 10., vasárnap

A hét főbűn

Ezúttal nem csak olvasnivalót hozok, hanem híreket is. Két pályázaton is megtörtént az eredményhirdetés! :-D
Bri pályázatán, Több, mint barátság című novellámmal első helyezést értem el! :-D
Szozsa A hét főbűn témájú megmérettetésén azonban nem lettem dobogós.
De ettől a novellát még nyugodtan elolvashatjátok, annyira nem rossz. :-DDD
Szozsa oldalán olvashatjátok a többi művet is.



Pillanatképek, avagy egy asszony bűnei



„A nők már akkor is féltékenyek a férfira,
amikor még nem is szerelmesek belé.”
Voltaire



Sóvárogva figyeltem barátnőimet, ahogy mind sorban megtalálták a nagy Őt, és egyik a másik után férjhez ment és családot alapított. Haley és én maradtunk az utolsó szinglik a bandából, így sülve-főve együtt voltunk, és persze mindent ki- és megbeszéltünk.

– Nem hiszem el, hogy Cathy hozzáment ahhoz a bájgúnárhoz – méltatlankodtam a szokásos szombat délutáni szépítkezési ceremóniánk közben. – Láttad, hogy viselkedett az esküvőn?

– Sam, nem vagy te egy kicsit féltékeny? – nézett rám Haley fél szemmel kikukucskálva a szemhéját takaró uborkaszelet alól.

– Miről beszélsz?! Még hogy én féltékeny! Ugyan mire?

Felháborodásom azonban főleg annak szólt, hogy barátnőm nagyon is rátapintott a lényegre, ami enyhén szólva szíven ütött. És sajnos ezt ő is tudta.

– De bizony – bólogatott, visszabújva a zöldségmaszk biztonságos takarásába –, nincs ezen mit szépíteni. Egyszerűen irigy vagy a boldogságukra. De nem értem, ha ennyire vágysz a szerelemre, miért nem teszel érte? Csinos vagy és fiatal, sütnivalód is van... Egy szavadba kerülne és sorban állnának a férfiak a kegyeidért.

– Az lehet, de hol találok olyat, aki el is vesz?! – sóhajtottam megadóan.



„Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra, -
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.”
Ignatius: Akarom



Elégedetten vizsgálgattam magam az egész alakos tükörben. Most, hogy leadtam azt a néhány kilót, semmi nem állhat az utamba! A fekete szoknya pont annyira volt rövid és szűk, hogy felcsigázza a másik nemet, de még éppen annyit takart, hogy ne süthessék rá a kihívó bélyegzőt. A lila top szabásának – és persze az alatta viselt varázsmelltartónak – köszönhetően a dekoltázsom pillantáscsalogató volt, a magassarkú szandál pedig formás, hosszú lábakat varázsolt alám. Frissen mosott gesztenyebarna hajam lágy hullámokban keretezte szív alakú arcomat, a szokottnál kissé erősebb smink pedig tökéletesen kiemelte zöld szemeimet. Telt, málnaszínű ajkaim minden rásegítés nélkül bűnre csábítottak, így csak egy kevéske csillogó szájfénnyel növeltem a hatást.

– Káprázatos – mosolyogtam a tükörképemre. – Kizárt dolog, hogy Travis elkerülje a csapdámat!

Aznap este a klubban én voltam a sztár. De tényleg! Mindennél jobban élveztem a figyelmet, a bókokat, és legfőképpen Travis simogató tekintetét. Ahogy emelkedett a hangulat, úgy lett egyre biztosabb, hogy nem egyedül fogok hazamenni.

– Szia, Samantha! Nagyon csinos vagy ma! – ordította túl a hangzavart, amikor végre vette a bátorságot, hogy megszólítson.

– Kösz, Travis, igazán hízelgő. – Kezemet a karjára helyeztem, és közelebb hajoltam, hogy jobban halljuk egymást. – Te sem panaszkodhatsz.



„Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.”
József Attila: Szerelmes vers



Az autó begördült a lakásom elé, a motor dorombolása elhalt. A labda az én térfelemen volt, és én bolond lettem volna nem kihasználni az alkalmat.

– Bejössz egy italra? – duruzsoltam a fülébe sokat sejtetően, miközben melleim, látszólag véletlenül, a karjához simultak.

Alig léptünk be a lakásba, máris rám vetette magát. Csókolt és simogatott, ahol ért. Úgy éreztem, legalább nyolc keze van, és mind engem becéz. Persze, abszolút nem volt ellenemre. Óh, mióta vágytam már erre. Viszonoztam minden érintést, minden kényeztetést, de ő többet akart, ahogy én is többet akartam. Nem volt megállás. Minden ízünkben remegtünk annyira vágytunk a másikra. A ruhák szinte maguktól kerültek le rólunk, a lepedő felforrósodott meztelenül összekapaszkodó testünk alatt, és a vágy, mely egyre vadabbul emésztett minket, teljesen átvette felettünk az uralmat.



„Sok asszony mindig a nyelve hegyén hordja az igent,
csak az alkalmat várja, hogy kiejthesse.”
Móra Ferenc



– Nem veszed észre, hogy te mindig csak kérsz, de soha nem adsz?! – ordította Travis torka szakadtából. Ritkán jött ki a béketűrésből, de akkor aztán nem kímélt senkit.

– Ez nem igaz! Soha nem kértem tőled semmit! – vágtam vissza önérzetesen.

– Nem, valóban nem! Igazad van, az a szó, hogy kérlek, még soha nem hagyta el a szádat! Te követelsz!

– Ne beszélj velem ilyen hangon! Csak azért, mert csapdában érzed magad, ne rajtam töltsd ki a mérgedet!

– Ki máson, amikor te csaltál csapdába?!

– Nem kényszerítettelek, hogy elvegyél! – Most már én is üvöltöttem.

– Kényszeríteni, azt nem, a zsarolás a helyes kifejezés! És az még csak a kezdet volt! Aztán jött a nagyobb lakás, az új kocsi, a nyaralás... Te mindig egyre többet és többet akarsz!



„A szerelem a csömörbe hal bele, s a feledés temeti el.”
Jean de La Bruyére



– Drágám, nem hagyhatod így el magad – dorgált meg anyám, megpaskolva a karomat.

– Nem hagyom el magam, anya, beteg vagyok – méltatlankodtam, és rájátszva egy kicsit a fejfájásomra, hunyorogva ernyőztem a kezem a szemem fölé, mintha zavarna az ablakon beszökő fény.

– Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek! – csattant fel türelmetlenül. – Mikor voltál utoljára futni, vagy, ha már itt tartunk, hány hónappal ezelőtt látta fodrász ezt a madárfészket a fejeden, amit te hajnak nevezel? Így nem tudod megmenteni a házasságodat – folytatta a kéretlen szónoklatot. – Ahhoz, hogy megtartsd a férjedet, fel kell emelned a hátsódat és tenned kell érte!

– Jaj, anya, nem kértem házassági tanácsadást! Különben se hiszem, hogy te olyan nagy szakértő lennél...

– Rendben lányom – húzta ki magát sértődötten –, de ne felejtsd el amit mondtam. Könnyen egyedül találhatod magad, ha Travis máshol kezdi keresgélni a boldogságát.



Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály: Ha elhagynál...



– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem! – dühöngtem, miközben azt figyeltem, ahogy Travis az ingeit hajtogatja, mielőtt elsüllyesztené őket az ágyon heverő bőröndben. – Mégis mióta tart ez?

– Mit számít az már? – kérdezett vissza csendesen, egy pillanatra sem szüneteltetve a pakolást. – Ne akard elhitetni velem, hogy hirtelen fontos lettem neked.

Csendessége csak még jobban feldühített. Úgy áradt szét bennem a harag, hogy szinte éreztem, ahogy a sejtjeimet átitatja a fekete méreg.

– Na persze, mintha neked olyan fontos lett volna a házasságunk! – fakadtam ki. – Meg se próbáltál tenni érte!

– Sokkal többet tettem érte, mint azt te képzeled, csak még ahhoz is lusta voltál, hogy észrevedd! Ne engem hibáztass, amiért nem sikerült. Kezdetektől halálra volt ítélve. Csak azt sajnálom, hogy nem láttam be már hamarabb. – Lezárta az utolsó bőröndöt, felegyenesedett és végre rám nézett. – Ha jót akarsz magadnak, továbblépsz, és megpróbálsz végre azzal törődni, ami valóban fontos.

Földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul figyeltem, ahogy kisétált az ajtón, elhagyta a házat, beült a kocsiba és elhajtott.

Igaza volt, de az igazság fájt. Muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget. Bár a függönyök és a párnák végképp semmiről nem tehettek, mégis ők váltak pusztító haragom áldozatául.



Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Tóth Árpád: Meddő órán



Kinyúlt, XXL-es melegítőben kuporogtam a kanapén, és sajnáltam magam. Az asztalon üres pizzás doboz hevert, a szőnyegen tányér, melyen pár perce még fenséges tortaszelet trónolt. Magamhoz húztam a desszertes dobozt, és anélkül, hogy megnéztem volna, ahogy régen tettem, hogy milyen ízűt sikerült kihalásznom, bekaptam egy bonbont.

Már egy hónapja, hogy Travis elhagyott azért a másik nőért, és én még mindig nem tudtam túltenni magam a házasságom szétesésén. Egy csődtömeg vagyok! Mindenki előre látta, mi fog történni, csak én nem. De hallgattam rájuk?! Dehogy, az túlságosan lealacsonyító lett volna.

Újabb bonbont tömtem a számba, miközben folytattam önkorbácsoló belső monológom.

Csakis én tehetek róla, hogy ide jutottam. Visszagondolva, már az is hiba volt, hogy felötlött bennem a házasság gondolata. Pontosabban az indok volt hibás. Minden lépésem hibás volt! Hiszen mit tettem?! Irigy voltam a barátnőimre, és eldöntöttem, hogy én is akarok egy férjet. Addig kínoztam a testem, míg ki nem hoztam magamból a legjobbat. Mintha bizony a külső lenne a legfontosabb... Aztán kiszemeltem magamnak Travist és szépen csapdát állítottam neki. Ez volt a legszörnyűbb tettem mind közül. Ocsmány dolog volt elhitetni vele, hogy terhes vagyok. Persze nem voltam boldog. Mitől is lettem volna?! Az egész csak egy színjáték volt. Szegény Travis! Egyre másra teljesítette mind lehetetlenebb kívánságaimat, és nem is sejtette, hogy kínomban követelőzök, hátha megtalálom végre, ami boldoggá tesz. És amikor nem sikerült, magamba roskadtam és a kisujjamat se mozdítottam, hogy jobb legyen. Jól tette, hogy elmenekült... Én mégis haragudtam rá... Most pedig itt ülök, falom az édességeket, és sajnálom magam... Hát ember az ilyen?!



Szozsa véleménye:
Hát ez egyszerűen fenséges volt. Lehet úgy fogalmazni, hogy faltam a szavaid, mint az utolsó bekezdésekben a mesélő a bonbont. Igazán megnyerő volt a számomra, hogy ilyen módon jelenítetted meg a bűnöket, nagyon ötletes és gazdag elgondolás volt. Kivetni valót nem igazán találtam benne a helyesírás jó, a szerkezettel sincs hiba. Nem tudok mibe belekötni. Igazán impozáns, megnyerő, ötletes és „sorolhatnám a jó tulajdonságait” novellát olvashattam. Ja és még annyi, hogy véleményem szerint tökéletesen illetek az idézetek. Tetszett nagyon! Gratulálok!

2011. április 4., hétfő

Masquerade

És megint egy pályázati novella, ezúttal Álarcosbál címmel, melyet Szimy azonos néven meghirdetett pályázatára írtam. Megkötés tulajdonképpen nem volt, ami pontosította volna a témát, így szabadjára engedtem a fantáziámat. Életemben először nemcsak más világban, hanem más korban is játszódik a történetem. Hogy mindez hogyan sikerült, azt ítéljétek meg Ti! :-)
Jó olvasást!




Álarcosbál



Álarcosbál.

Fejemet tenném rá, hogy e szóról neked is csupa-csupa vidámság jut eszedbe, mint mindenki másnak, kit valaha ismertem. Táncos mulatságok, álomszép ruhák, a csúf arcot is szépségessé varázsoló, titokzatos álarcok és a szerelem.

Nos, be kell, hogy valljam, számomra egészen mást jelent. Végtelen rabságot, szomorúságot és magányt.

S hogy miért? Ha kíváncsi vagy, s elég nyitott a szíved, elmesélem.


Egy verőfényes, szép nyári napon kezdődött az én mesém.

– Kisasszonykám, hová rohan annyira? Kérem, vigyázzon! Tudja, hogy az édesanyja haragos lesz, ha összepiszkítja a ruháját! Kisasszonyka! Most meg hová tűnt ez a szeleburdi leány?

Kuncogva figyeltem egy félreeső vályogház mögül, ahogy a nevelőnőm tűvé tette értem az egész utcát. Még az árusok asztalai alá is bekukkantott, hogy nem oda bújtam-e. Mindig sikerült előle megszöknöm, már egészen kislánykoromban is. Nem is értettem, miért töri magát minden egyes alkalommal. Akár egyedül is elengedhetett volna, hiszen úgyis mindig az lett a vége a sétáinknak, hogy nélkülem volt kénytelen hazatérni.

Vidáman szökdécselve indultam az erdő felé. Már alig vártam, hogy újra a tónál lehessek. Végtelenül egyforma napjaim egyhangúságában ezek a lopott órák jelentették számomra a boldogságot. Ilyenkor nem voltak rendszabályok, betartandó utasítások, nem sürgölődött körülöttem senki, aki megmondta volna, mit és hogyan tegyek. Itt az erdőben, a ringatózó hullámok partján, a hangos morajlással alázúduló vízesést csodálva végre magam, és főleg önmagam lehettem.

Amint kiértem az eldugott kis tisztásra, azonmód belevetettem magam a kellemesen hűvös, kristálytiszta vízbe. Fenséges tavirózsaként lebegtem a vízfelszínen, majd a víz alá merültem, és halként úszkáltam a mélyben. Később vízparti liliomként engedtem, hogy langyos nyári szellő kényeztessen, s meleg fuvallataival újra lágy hullámokba szárítsa rőt hajam rengetegét. Hallgattam az erdő állatainak neszezését, és együtt daloltam a fák lombjában megbúvó pacsirtával. Ám váratlan dolog történt. Egy vándor érkezett a patakhoz, hogy szomját oltsa. Ez még nem lett volna baj, de sajnos meghallotta az énekemet, a következő pillanatban pediglen már ott állt előttem, kezét nyújtva felém, és még mielőtt elillanhattam volna, már meg is fogott. Amint keze barna tollaimhoz ért, és mozdulatlanságra ítélve ujjai börtönébe zárt, mindkettőnk sorsát megpecsételte.

Csak egy szerelmes szívű férfiú lehet képes elfogni egy tündét, így azonnal tudtam mi történhetett. A hangom rabul ejtette őt, ő pedig engem.

– Kis madárka, kedves énekes madárka, dalolj még nekem – suttogta óvatos mozdulatokkal a hátamat simogatva.

Megráztam magam, és egyetlen szempillantás alatt újra emberi alakot öltve álltam előtte, így már csupán a kezemet szorongatta bőszen. Ha a látványom nem lett volna elég, hogy szegény halálra rémüljön, még meg is szólaltam.

– Fogságban nem dalolok senki fia kedvéért – szóltam hozzá pimasz hangon.

Szegény jámbor fiú csak állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nem bírtam megállni, hogy fel ne kacagjak bárgyú tekintete láttán. Erre azonban ő is gyorsan magához tért.

– Kacagása épp oly édes, akár éneke, csak abba ne hagyja, kérve kérem!

– Széptevése most nekem szól, avagy a pacsirtának, mit kérdés nélkül érinteni mert?

– A kisasszony széptevésnek nevezi, mit szívem szerelemnek érez? Ily kegyetlen nem lehet.

– Ugyan már, szerelem. Szerelmes csak az lehet, ki ismeri szerelme tárgyát, annak minden rezdülését, gondolását.

– Végre ebben egyetértünk, szépséges mademoiselle.

– S mégis szerelmesnek vallja magát?

– Szerelmesnek bizony, hisz éneke egyetlen széllel szálló hangja többet árult el önről, mint a végtelen téli esték összes beszélgetése, s kismadárként verdeső szíve is ékesszólóan mesél, melyet keze finom bőre alatt érzek.

– S mily titkokat mesél hangom s szívem, mit szavakkal kifejezni oly nehéz és hosszadalmas lenne, ön mégis ily rövid idő elteltével birtokolni véli.

– Hangja társért kiált, kinek dalolhat, szerelmetes szavakat suttoghat, s szíve is magányról dobol, melynek fájdalmát most tűnni érzi.

Bevallom, ekkor már ellágyult szívem, s valóban éreztem, amiről oly lelkesen szólt, de neveltetésem, s csalafinta természetem, nem engedte, hogy ily könnyen beadjam a derekam.

– Úgy, szóval van elég öntelt ahhoz, hogy máris viszonzást remél! Talmi érzelmekkel nem foglalkozom, s főként nem viszonzom azokat.

– Érzéseim nem hamisabbak, mint az éj, mi a nappalt követi szűnni nem akaró vágyódással.

– Bizonyítsa!

– Csak mondja hogyan, s én megteszem.

– Legyen itt holnap is, ugyanezen időben.

Választ se várva pislantottam egyet, s immár a kora esti szellőhöz csatlakozva figyeltem amint kutatva forog körbe azon tanakodva, vajon csak látomás voltam-e, vagy álma vált valóra.


Ez volt hát a kezdet, mit titkos találkák sora követett, mert bizony ott volt ő másnap, s harmadnap, ahogy én magam is. Való igaz, kicsit hirtelennek tűnhetnek heves érzelmeink, de a tünde lét már csak ilyen. Minden úgy történik, akár a varázslat, egy szempillantás alatt, de ez mit sem változtat mélységén, komolyságán. Így tehát szerelmes lettem, s viszont szerettek.


Mire eljött nagykorúságom ünnepe, már jobban ismert, mint tulajdon szülőanyám, s így voltam ezzel én is. Mindketten egyetlen dologra vágytunk csupán, hogy szerelmünk végre kiléphessen a titkok homályából, s szüleim áldását magunkénak tudjuk.

Ám egy szörnyű reggelen édesapám súlyos bejelentést tett, miszerint menyasszonya volnék a szomszédos királyság egyetlen örökösének.

– Hogy mondta, atyám? – Sápadtan igyekeztem talpon maradni, és abban bíztam, csupán a fülem tréfált meg ily csúnyán.

– A herceg a születésnapodat választotta menyegzőtök napjául.

Ennyi elég is volt fájdalmasan lüktető szívemnek, hogy menekülőre fogja, s aléltan hullottam a kemény kőpadlóra.

Hiába próbáltam másnap kiszökni, atyám ígéretének varázsa gúzsba kötött, s nem volt mit tenni. Nem volt választásom, se lehetőségem, hogy megváltoztassam a sorsom, mert amit a tündekirály egyszer kimondott, annak bizony úgy kellett lenni.

Tudtam, ha elmulasztom a randevúnkat, ő keresni fog, s féltem, bajba sodorja magát, de nem figyelmeztethettem anélkül, hogy édesapám tudomást ne szerzett volna róla, így hát vártam, és szívem minden szeretetével azt kívántam, bár ne szeretne annyira, mint én őt. Ez lett volna az egyetlen esély számára, hogy megmeneküljön.


Teltek a napok, múltak az éjek. Napvilágnál távollétének örültem, s kezdtem remélni, hogy kedvesem továbbállt, s talán már nem is emlékszik a tündére, ki rabul ejtette a szívét. Éjjelente azonban szüntelenül utána vágyódtam, s könnyeim igazgyöngyei egész ládákat töltöttek teli.

És végül elérkezett a hagyományos álarcosbál napja, melyen minden tünde igaz valójában jelenik meg, a varázs kiteljesedik, s minden erő az ünnepeltre száll. Ezzel felkínálkozott az egyetlen mód, mellyel megmenekülhettem a nem kívánt frigy átkától, s nyomorúságától.

Így hát elkészültem, s teljes ünnepi díszben vártam a jelet. Mikor megszólalt az ezernyi apró harang, melyek bevonulásomat voltak hivatottak jelezni, feltettem az álarcomat, s elindultam a bálterem felé, de amint átléptem volna a küszöböt, szemeimet szorosan lehunyva megtorpantam, s éppen abban a pillanatban, amikor az utolsó csengettyűszó is elhalt, halkan énekelni kezdtem. Lezárt szemhéjam résén át egyetlen könnycsepp gördült végig az arcomon, mely a lágy dallamot mintegy lezárva, halk koppanással hullott a lábam elé.

A pillanat megfagyott, s én itt állok a nehéz függönyökkel fedett terembejárat előtt, varázslatomnak köszönhetően két világ, két létezés határán ragadva. Aki engem néz, egy lányt lát, míg aki a mögöttem lévő tükörbe pillant, az a tündék varázslatában gyönyörködhet.

Az idő számomra megállt. Nincsen se nappal, se éjjel, se nyár, se tél, csak a magány és a remény, hogy egy szerelmes férfi könnye feloldja a varázst. Mivel azonban szeretett kedvesem felől azóta se hallottam, ez szinte lehetetlen.

Szerelmes dalom ismét a könnyű, nyári szél szárnyán száll, szívem volt szerelemről, s megújult magányról dobol, míg el nem jön az az egyetlen férfi, ki szavak nélkül is megérti üzenetüket, s válaszával tovagördíti az idő kerekét, hogy végre egymásra találhassunk.


Ez hát az én mesém, mely bár bálról regél, s dallamok lágyságát idézi, mégsem vidám, csodás ruha díszlik rajtam s varázsos álarc, szebbé egyik sem tehet, szerelemről szól, mégsem boldog.

De talán hamarosan...