ZOE – 18. rész

Emberismeretből egyes

Éles fényben és szúrós fertőtlenítőszagban fürödtem, édesanyám pedig lágy hangon Brahms altatóját énekelte.

Ez csak álom – figyelmeztettem magam.

Valami halkan pittyegett és zúgott. A fülemen kívül több gép is ezt tette, de azok villogó fényekkel, monitoron szaladgáló jelzésekkel is kiegészítették a hanghatást. A torkom kapart, rettenetesen hasogatott a fejem és nyilallt a fülem, mintha tűkkel szurkálták volna. A körhintát sem ártott volna már leállítani. Szólni próbáltam, de csak halk nyöszörgésre futotta. Ritka hülye álom.

Amikor sikerült kicsit elfordítanom a fejem, megláttam anyám mosolygó arcát. Olyan jól esett ez a nyilvánvaló hallucináció, hogy a világ minden kincséért sem mozdultam volna meg, nehogy eltűnjön. Évek óta nem érzett nyugalom és melegség árasztott el.

– Végre felébredtél.

Önkéntelenül pislogtam egyet, mire édesanyám képe szertefoszlott, tán még az eddiginél is zavartabb és nyomorultabb tudatállapotban hagyva.

Jobb híján a hang irányába fordultam. Örülnöm illett volna a megkönnyebbüléstől sugárzó arc tulajdonosának, engem mégis szinte földbe döngölt a csalódottság. Lehunytam a szemem és mire újra felnéztem, már képes voltam viszonozni a mosolyt – legalábbis megpróbáltam.

– Szia, Becky. – A torkomhoz kaptam a károgás-szerű hang hallatán.

– Jó reggelt, Csipkerózsika, éppen ideje volt. Várj, adok egy korty vizet, biztos szomjas vagy. – Felállt, megtámasztotta a hátamat és az éjjeli szekrényről elvett poharat óvatosan a számhoz emelte.

Igaza volt, nagyon jól esett a víz kiszáradt torkomnak, a finom zöld illat pedig, ami a bőréről, ruhájáról szállt felém, talán még annál is jobban a lelkemnek – gyermekkorom szép emlékeit idézte.

– Hogy kerülsz ide? Ne, várj, én hogy kerülök ide?! – Hangom egy oktávval megugrott a rémülettől, amikor bevillant néhány emlékkép a raktárról, de az még jobban kiborított, hogy fogalmam sem volt, azóta mi történt. – Cathy… Hol van Cathy?!

– Mi az, hogy hogy kerülök ide?! Na, köszönöm szépen, már meg se látogathatom a legjobb barátnőmet? – Megjátszott felháborodásával talán megnyugtatni akart, de én csak még idegesebb lettem, ahogy múltak a másodpercek és ő nem mondott semmi lényegeset. Ez valószínűleg meg is látszott rajtam. – Cathlyn jól van – nyugtatott meg sietve. – Keith hamarosan behozza, de most én voltam a soros.

Ezek szerint Keith is jól van. Fellélegeztem, de nem nyugodtam meg teljesen. Addig nem, amíg nem láttam a saját szememmel, hogy Cathynek kutya baja.

– Soros? Miben voltál soros? – kérdeztem zavartan. Kezdtem visszanyerni az eredeti orgánumomat.

– Ó, természetesen a virrasztásban – felelte, mintha ez valóban magától értetődő lenne. – Felváltva ültünk az ágyadnál, még Daniel és Helen is, és lestük, mikor méltóztatsz végre magadhoz térni. Remélem, tudod, hogy a frászt hoztad ránk. Három teljes napig aludtál. A dokik azt mondták, nincs fizikai oka, de te egyszerűen megmakacsoltad magad…

Szavai tompa zúgásba vesztek. Három nap! Ismét csak egyetlen kérdés járt körtáncot a fejemben – az sem éppen versenytempóban.

– Cathy…

– Cathy jól van, nyugi! Imádnivaló kiscsaj! – Olyan hévvel kezdett beszélni, hogy mondandója fele elveszett valahol a köztünk lévő fél méteres távolság, illetve sokkal inkább agyam útvesztőinek ködében. – Daniel rajong érte! Amióta megismerte, kijelentette, hogy három kislányt szeretne.

Csak mondta-mondta és ez egyre gyanúsabbá tette. Kényszerítettem magam, hogy a szavak mögé lássak. Valahogy másnak tűnt, komolyabbnak, holott az elhangzottak alapján repdesnie kellett volna. Pillantása bejárta a takaróm minden négyzetcentiméterét, a virágcsokrokat, a műszereket, és tuti meg tudta volna mondani, hány kő van a fülbevalómban, de a szemembe egyszer sem nézett.

– Haragszol rám valamiért?

A mondat közepén félbehagyta a beszámolót és rám meredt.

– Megőrültél, már miért haragudnék? – Megdöbbenése igazinak tűnt. – Igaz, nem esett jól, hogy titkolóztál, de valahol örülök is neki, ha azt veszem, mi minden történt veled mostanában. – Elhallgatott, fejét leszegve ült pár pillanatig mielőtt újra rám nézett volna. – De az jobban bánt, hogy nem vettem észre, hogy segítségre van szükséged. – Ettől köpni-nyelni nem tudtam. – Milyen barát az olyan, aki nyugodtan vásárolgat, randizgat, mi több, élete legboldogabb napjait éli, miközben a barátnőjét halálos veszély fenyegeti. Még arra sem jöttem rá, hogy nem Zoénak hívnak… – Na, itt szakítottam ismét félbe.

– Elfelejted, hogy én nem akartam, hogy tudj az álnévről, a többiről már nem is beszélve. Én igenis örülök neki, hogy nem jöttél rá, mi folyik körülöttem. Akkor még érted is aggódhattam volna, és gyötörhetett volna a bűntudat. Az pedig kifejezetten boldoggá tesz, hogy boldog vagy. Inkább erről mesélj, ahelyett hogy hülyeségeken rágódsz.

– Óó, meg fogod te még bánni ezt a kérést – viharzott be Cathy a szobába és kuncogva elhajolt Becky játékos legyintése elől. – Végre felébredtél! Mondjuk, kicsit sajnálom. Szívesen megnéztem volna, ahogy a herceg életre csókolja Csipkerózsikát.

Rá sem ismertem. Vidám volt és cserfes. A haja már nem meredezett szanaszét, valaki ügyesen csinos frizurát varázsolt össze-vissza lenyírt tincseiből. Szavai is azonnal értelmet nyertek, amint Keith félszeg mosollyal belépett az ajtón.

– Üdv ismét köztünk. – Megállt az ágyam mellett, majd pillanatnyi habozás után lehajolt és apró csókot nyomott a számra.

Mindenkit elraboltak az Ufók – mással nem tudtam magyarázni a gyökeres változást, amin átmentek.

– Mi most lemegyünk a büfébe, igaz, Cathy? – Becky mókásan a húgomra rebegtette a szempilláit, mire ő nevetve felpattant és az ajtó felé indult.

– Igen, igen. Mit szeretnél enni? Ugye nem megint áfonyás muffint?

– Ne! Cathy, sze… – de már be is csukta maguk után az ajtót. – …retnék beszélni veled – fejeztem be csüggedten a mondatot.

Ez már tényleg sok volt. Hitetlenkedve megráztam a fejem, hátha ezúttal tényleg felébredek. Keith halk nevetése juttatta eszembe, hogy még mindig ott áll az ágyam mellett. Végignéztem rajta, de semmi jelét nem láttam komolyabb sérülésnek, igaz, a jobb karját kicsit mereven tartotta. Ezúttal teljesen snassz, hétköznapi pólót viselt.

– Szia, jól vagy? – szólaltam meg végül.

– Ezt nekem illene kérdeznem tőled , hiszen te fekszel kórházban. De, köszönöm, most már jól vagyok. És te?

– Fogalmam sincs – grimaszoltam. – Mi történt?

– Későn értem vissza. Rocky… – Már a név hallatán is elsápadtam. Elakadó lélegzetem, felpörgő pulzusom veszett sípolásra késztette az egyik gépet, mire ijedten elhallgatott. – Fáj valamid? Hívom az orvost.

Elkaptam a kezét, mielőtt elfordulhatott volna, de a mozdulatra tényleg éles fájdalom nyilallt a karomba.

– Nem, semmi baj, folytasd. – Igyekeztem magamban tartani a kikívánkozó, keserves nyögést, nehogy még jobban elijesszem.

Eszembe jutott, hogy legutóbb nem rajongott túlzottan az érintésemért, ezért el akartam húzni a kezem, de nem engedte. Összefonta az ujjainkat és letelepedett az ágyam szélére.

– Nem tudtam megakadályozni, túl későn értem oda – ismételte.

Szavait főleg a kezeinkhez intézte.

– Kezdhetnénk kicsit korábbról? Mondjuk onnan, hogy elmentetek Cathyvel.

Erre már rám nézett, és lassan beszélni kezdett.

– Úgy gondoltam, valahol a közelben biztonságba helyezem, és visszamegyek hozzátok. Szerencsére volt annyi előnyünk, hogy ezt meg is tudtam tenni, de Jon a raktárhoz vezető úton várt rám. Megint fogócskáztunk egy kicsit. – Fintorgott egyet, bár én biztos voltam benne, hogy ezt a „fogócskát” sem élvezte kevésbé, mint az előzőt. – Ezúttal ő is motorral volt. Eltalálta a karomat – Felszisszentem, mire megszorította a kezemet. –, de szerencsére jobban lekötötte a figyelmét a száguldozás, mint a céllövészet. Az lett a veszte, hogy utánozni akart. Valami felhajtóról átugrattunk egy árkot, de rosszul ért földet. Autóval jobban járt volna. – Előbújt belőle a régi Keith, elégedett mosolyra görbült a szája, de egy másodperccel később, újra elkomorult. – Mire visszaértem, már javában állt a bál. Chris utólag elmondta, hogy amikor Rocky elkapott téged, amint tudott utánatok ment. Lelőtte Rockyt és látta, ahogy az apád elrohant. Aztán megjelent Luis és elvonta a figyelmét. Amikor odaértem, Rocky a földön feküdt, te pedig céltalanul négykézlábaztál. Túl messze voltam, hogy megakadályozzam. Próbáltalak figyelmeztetni… Rád lőtt, de a közelben álló villás targonca gáztartályát találta el, a második golyó is célt tévesztett, viszont belobbantotta a kiömlő gázt. Dermesztő volt, ahogy kitört a tűzcsóva, mint valami lángszóróból, hogy a következő pillanatban beszippantsa a palack, életemben nem láttam még ilyet. A robbanás még engem is földhöz vágott, az volt a szerencséd, hogy te már ott voltál. Kihoztalak, mielőtt az egész raktár lángba borult.

– Apa?

– Nem láttuk kijönni. A tűzoltók hat holttestet találtak, szóval… Sajnálom.

– Ne tedd, én sem teszem. – Igazat mondtam, nem éreztem semmi mást, csak megkönnyebbülést.

Pillanatnyi döbbent csendet követően elvigyorodott, habár a szeméig nem ért el ez a fene nagy vidámság: – Ötre emelkedett az életmentéseim száma.

– Hogyhogy?

– A negyedik az volt, amikor motorral kellett menekülnünk az öbölből.

– Erről jut eszembe, Chris és Rachel jól vannak?

Felpattant és hirtelen úrrá lett rajta a tenni akarás.

– Hozok neked még egy kis vizet. Kérsz esetleg fájdalomcsillapítót? Szólhatok a nővérnek…

– Keith!

– Tessék, mit kérdeztél? – Hiába színlelt figyelmetlenséget, átláttam a szitán, és rossz előérzetem volt, nagyon rossz.

– Rachel és Christian…

– Ja, igen. Chris jól van, fizikailag legalábbis, de Rach…

– Nem, az nem lehet! Mondd, hogy életben van! – Nem halhatott meg, az nem lehet!

– Életben van, de az orvosok szerint válságos az állapota.

Elárasztott a megkönnyebbülés, ezért nem törődtem a vészcsengővel, amit Keith üresen kongó hangja szólaltatott meg a fejemben.

– Látnom kell! Őt is itt kezelik?

Már a mondat felénél elkezdtem lerángatni magamról a takarót, de ennél nem is jutottam tovább, mert Keith megállított.

– Sajnálom, van még valami, ami nem fog tetszeni, de sajnos igaz. – Kivárt egy pillanatot, amitől felállt a hátamon a szőr. – Rachel volt Follow informátora.

Egyszerű, tömör kijelentésének értelme elsőre el sem jutott a tudatomig, kellett vagy két perc, mire felfogtam, mit is mondott. Megpróbáltam az érzelmeknél hathatósabb érveket is felsorakoztatni Rachel mellett, felidézve és elemezve az utóbbi napok minden percét, de sajnos meg kellett állapítanom, hogy agyilag nem vagyok éppen a helyzet magaslatán. Feladtam a hiábavaló próbálkozást és belekapaszkodtam egy élénkebb emlékfoszlányba.

– Az lehetetlen, ő nem tenne ilyet, és Follow sem úgy viselkedett vele, mint akinek a zsebében van.

– Nem is az idősebb Followról beszélek.

Bevillant David dühtől eltorzult arca.

– De hiszen David majdnem lelőtte.

– Pontosan, mert Rachel ki akart szállni.

– Ezt nem hiszem el.

Letéptem magamról a különböző érzékelőket, ismét vészjeleket csiholva a szobában lévő szerkentyűkből, rátámaszkodtam az infúziós állványra és megcéloztam az ajtót.

Keith látta az elszántságomat, így amikor egy nővér erélyesen az utamat állta, a segítségemre sietett. Meggyőzte a pitbull természetű asszonyságot, hogy addig nem nyugszom meg, amíg nem láthatom a barátnőmet, és megígérte neki, hogy végig mellettem marad. Végül egy ital-automatánál mégis lemaradt, hogy kettesben lehessek Rachellel.

Az üvegajtón keresztül látott viaszsápadt arc, a testét körbekígyózó különböző csövek és az ágya két oldalán felsorakoztatott géppark futurisztikus látványt nyújtott. Chris volt az egyetlen „emberi” a szobában, már ha annak mondható egy szobormerevséggel üldögélő, csendben könnyező férfi, aki látszólag magában beszél.

Megreguláztam remegő lábaimat, nagy levegőt vettem és bekopogtam. Chris úgy kapta felém a fejét, mintha legalábbis petárdát robbantottam volna. Amikor felismert, vonásai ellágyultak, már-már mosolyra fakadt, felállt és kisietett hozzám. Ölelésével majdnem kibillentett amúgy is ingatag egyensúlyomból.

– Istenem, Zoe, de örülök neked! Jól vagy?

– Nem használnám ezt a nagyzoló kifejezést, de megvagyok. És te? Hogy viseled? Rach jobban van már?

Kicsit elhúzódott és a szemembe nézett – azonnal tudtam, hogy most jön a fekete leves. Az egyébként élénk tekintetét beárnyékoló keserűség láttán majd' megszakadt a szívem.

– Keith elmondta? – Hangja szinte csak suttogás volt, mintha nem merné fennhangon kimondani, mintha a hangos szótól még valóságosabbá válna az egész.

– Nem érdekel, mit mondott Keith, én ezt nem vagyok hajlandó elhinni!

– Pedig sajnos kénytelen leszel.

– Nem, a forrásotok téved! – Dühös lettem, hogy ilyen könnyen elhiszik róla ezt a nyilvánvaló hazugságot.

– Zoe, ő maga mondta.

Ezzel a kijelentéssel nem tudtam vitába szállni. A csalódottságtól leeresztettem, akár egy lyukas lufi és megint az állványra kellett támaszkodnom, hogy talpon tudjak maradni.

– Mit… mit mondott? Miért?!

– David megzsarolta. De a történet kicsit messzebbre nyúlik vissza.

– Akkor inkább majd máskor. Bemehetek hozzá?

– Igen, egy látogatót fogadhat egyszerre, addig én kint maradok.

Rachel közelebbről még fehérebbnek tűnt, már-már áttetsző volta a bőre, de amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, felnézett.

– A lovagod mindjárt visszajön. Le kellett kardoznom, hogy kicsit átengedje a helyét. – Biztató volt, hogy gyenge mosolyra húzódott a szája. – Szóval, hogy vagy? Lefogadom, hogy csak azért húzod itt az időt, mert jó a kaja.

Egyik kezét, akár egy lassított felvételen, az arcához emelte és megérintette az orrába helyezett vékony csöveket, majd tehetetlenül visszaejtette karját a takaróra. Arcán ideges fintor futott át, légzése szaggatottá vált.

– Téged vártalak.

Alig hallottam, ezért még közelebb merészkedtem és leültem az ágy szélére.

– Bocs, hogy késtem, de halaszthatatlan pihennivalóm volt. Cathy szerint eloroztam Csipkerózsika szerepét. Neked is ezt kellene tenned, csodákra képes.

Egyre kevesebb erőt éreztem magamban a humorizálásra, ráadásul abban sem voltam biztos, hogy Rachelnek éppen erre van szüksége, így elhallgattam. Kapott is az alkalmon.

– Sajnálom, Zoe.

– Ugyan mit? Én jól vagyok, csak érted aggódunk.

– Én… Follow… – Levegőért küzdött, amivel kis híján a frászt hozta rám. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez nem tréfa dolog, valóban komoly az állapota.

– Ne beszélj, pihenj. Csak látni szerettelek volna, de már megyek is. Holnapra is egyeztetek egy időpontot a titkároddal, rendben?

Amikor azonban odahajoltam, hogy megpusziljam, meglepő erővel markolt a pizsamámba.

– El akarom mondani.

Azonnal tudtam, miről beszél, de nem akartam hallani. Azt akartam, hogy életben maradjon.

A szemében csillogó könnyek győztek meg. Láttam rajta, hogy szüksége van erre a gyónásra, és tartoztam neki ennyivel – segített megmenteni Cathyt. Visszaereszkedtem és vártam. Egy mélynek szánt légvétel után, szakaszosan, néhány szót kapkodó légzésével érthetetlenné torzítva, belevágott a mondandójába.

– Nem ismerted… apám is zsaru volt. Antony Follow velem fenyegette, az életem… információkért cserébe. Csak miattam tette. De ez meg is ölte. Utána… David engem keresett meg. … Fényképeket mutatott, az apja és az enyém. Azt mondta… Nem akartam, hogy kitudódjon, anya belehalt volna. … Hibáztam. Sajnálom. De téged… titeket soha nem árultalak el. … Már előtte végeztem Daviddel. … Esküszöm. … Liz… Ne mondd el Liznek.

Egyre jobban fáradt és én eddig bírtam.

– Liz nem fogja megtudni, ígérem, csak pihenj végre, kérlek.

Könnyes szeme lecsukódott és egyetlen szót mormolt, mielőtt elaludt volna:

– Köszönöm.

Egy percig még hallgattam lassuló, zajos légzését, majd amikor elég erőt éreztem magamban, felálltam, megpusziltam és elhagytam a kórtermet. Chris ugyanott várt, ahol hagytam. Legszívesebben ordítottam volna, ehelyett valami kába állapotban lebegtem, fásultan felelgetve Chris hasonlóan üres mondataira.

– Már nagyon várt. Elmondta?

– Igen, el.

– Minket nem árult el, tényleg segíteni akart…

– Igen, tudom, ezt is mondta. De az édesapátok… Az ő volt?

Chris keze ökölbe szorult, arcán könnyek folytak végig, de nem vette a fáradtságot, hogy letörölje őket, lehet, nem is volt tudatában, hogy sír.

– Nem, azt még az apja tette. Bocsánatot kért a nevében. Follow azzal fenyegette az apját, hogy megöli Rachelt, ha nem segít neki. Amikor nem egyezett bele, másnap Rachel kórházban kötött ki kar- és bordatöréssel. Az apja erre beadta a derekát, de nem sokkal később lelőtték egy razzia során. Rach úgy gondolja, nem lehetett véletlen, szerinte maga az apja intézhette így. – Szeme a távolba révedt, elkalandozott kicsit, de hamar visszatért. – David meg őt zsarolta az apját kompromittáló fotókkal. Információkat kért, de nem ingyen. – Felszisszentem. Pénzért tette volna?! Chris észre sem vette a reakciómat. – Rach belecsöppent az apa-fia rivalizálás kellős közepébe. Ő előre jelezte Davidnek a rajtaütéseket és informálta a megfigyelésekről, David viszont megsúgott neki néhány dolgot az öreg Followról. Tekintve, hogy a rendőrség újabban nem sokat tudott az ügyleteikről, azt kell gondolnom, Davidnek nem az információszerzés volt a fontos, egyszerűen csak borsot akart törni az apja orra alá. Szerintem Rachelt is ez motiválhatta.

Felrémlett előttem a megkínzott rendőr véres arca, de nem szóltam.

Sokáig ültünk ott, hallgatva az osztály zajait.

– Chris, mi történt a raktárban? Úgy értem, én addig vagyok képben, hogy lelőtted Davidet.

– Miután David megsérült, Camilla őrjöngve megjelent és vaktában lövöldözni kezdett, ezért nem tudtunk a segítségedre sietni. Sikerült leterítenem, de sajnos előtte még eltalálta Rachelt. Azt mondta, semmi komoly, keresselek meg inkább téged, hittem neki. Láttam, hogy vérzik, mégis hittem neki, és nem fogtam fel… – Nyelt egy hatalmasat. Tudtam, mire gondol, ugyanarra, amire én is: ha akkor mellette marad és azonnal segítséget hív, talán Rachelnek most több esélye lenne.

– Sajnálom, ugyanakkor köszönöm, megmentetted az életemet.

Nem mondhattam többet, hiába is mondtam volna, csak megfogtam a kezét és tovább hallgattam. Érintésem elszabadíthatott benne valamit, mert váratlanul kitört:

– Nem volt rajta mellény, Zoe, egyszerűen nem vette fel!

Újabb gondolatsor indult útjára a fejemben, ami egyáltalán nem tett boldoggá. Ha Rach nem vette fel a mellényt, az csak egyet jelenthetett. Behunyt szemmel próbáltam küzdeni a rám törő hányinger ellen. Ennyire nem láttam őt?! Fel sem tűnt, hogy küzd önmagával, az meg pláne nem, hogy feladta. Noha néhány perce azt mondtam Beckynek, ne izgassa magát, amiért nem vette észre, hogy baj van, magamat most fel tudtam volna képelni ugyanezért.

Chris gépiessé vált hangja rántott vissza.

– Alig szabadítottalak meg Rockytól, megjelent Luis. A robbanást hallva azt sem tudtam, merre rohanjak, hozzád vagy Rachelhöz, de aztán megláttam, ahogy Keith kifelé igyekszik veled, így visszamentem Rachelért. Amíg a mentőre vártunk, mindent elmesélt. A rendőröknek azt mondta, azért voltunk ott, mert fülest kapott, le akarta ellenőrizni, én pedig nem engedtem el egyedül. Téged, Cathyt és Keith-t kihagytunk a történetből, a tűz valószínűleg úgyis minden nyomot eltüntetett, ha az nem, akkor a tűzoltók.

– De akkor hogyan…?

– Ti ketten szegény, ártatlan civilek vagytok, akiket két menekülő bandatag támadott meg a tengerparton. A helyszínt sajnálatos módon elmosta a dagály. Az érintetteken kívül csak Dick tudott rólatok, őt pedig szélnek eresztettem, miután szavát vettem, hogy amennyiben elkapják, alátámasztja a sztorinkat, mint Rach legjobb és nagyra becsült informátora. Állítólag annyira beleélte magát a szerepébe, hogy azóta félóránként hívogatja a rendőrséget különböző bennfentes információkkal.

– Így nem derült fény a magánakciótokra.

– Igen, Rachelnek hála.

– Jó, így meg tudom tartani az ígéretem. – Chris meglepetten nézett rám. – Megígértem, hogy Elizabeth-nek nem kell megtudnia.

Mintegy helyeslőn rábólintott, de nem voltam biztos benne, hogy teljesen jelen van, már máshol jártak a gondolatai. Amikor újra megszólalt, a hangja elgyötört volt és fáradt.

– Csalódtam benne, de nem akarom elveszíteni, szeretem őt.

A mellkasára simultam és szorosan átöleltem, már amennyire az infúzióm és az erőm engedte.

– Tudom, én is. És téged is, nagyon. Hallod? Szeretlek. Nem vagy egyedül.

Amint ezt kimondtam, egy dobozos üdítő landolt hatalmas csattanással a padlón, beterítve mindkettőnket. Keith döbbenten állt mögöttünk. Azonnal tudtam, mi történt, mit hallhatott, de magyarázkodásra ezúttal sem volt alkalmam, mert a felhangzó éles csipogás és a mellettünk elrohanó fehérköpenyesek meggátoltak benne. Később pedig nem éreztem elég erőt, hogy szembeszálljak Keith előítéleteivel és rágalmaival. 

Rachel halála és Chris őrjöngésig fajuló fájdalma letaglózott. Úgy kellett visszatartani, hogy rá ne rontson az orvosokra. Ez már meghaladta a tűrőképességemet, így Keith-re hagytam a nehezét.

Miután visszatámolyogtam a szobámba, egyszerűen nem bírtam tovább kordában tartani az érzelmeimet. Túl sok volt ez már nekem. Még anyáékat sem gyászoltam meg rendesen, nem beszélve Tináról, erre most Rachelt is elveszítettem. De saját gyászom sötétségén át is tudatában voltam, hogy Chris most nálam is jobban szenved. Behunytam a szemem, és sok év óta először, imádkozni kezdtem. Anyáért, nagyiért, Tináért, Rachelért és Christianért, a fájdalma enyhüléséért.

– Zoe, én nem tudok, és nem is akarok osztozni rajtad.

Annyira váratlanul ért Keith hangja, hogy ijedtemben felsikoltottam. Amikor kinyitottam a szemem, a sikolyból nyöszörgés majd dühös morgás lett. Egyszerűen nem bírtam tovább, a gát átszakadt. Nem törődtem Keith fájdalmas tekintetével, könnymaszatos arcával, még a karján átvérzett pólóval sem – üvöltenem kellett.

– Kifelé!!!

Sütött a szeméből a megbántottság. De még valamit láttam, ami végképp eldöntötte a kérdést. Megvetés suhant át az arcán.

– Ennyire fontos neked? Hogy vagy képes…

– Takarodj! Semmi keresnivalód itt! – A hangom elcsuklott, de nem törődtem vele.

Nem érdekelt, hogy sírni lát, de azt eltökéltem, hogy ezek az utolsó könnyek, amiket miatta ejtek. Hátat fordított, és szó szerint kirohant az ajtón, majdnem fellökve az éppen visszaérkező Beckyt és Cathyt.

– Te meg mit csináltál ezzel a fiúval? – nézett rám elhűlve Becky. – Vagy szegény Rachel miatt ilyen feldúlt?

– Hogy én mit csináltam vele?! – majdnem ordítottam. – Keith egy agyatlan, hülye, barom… – olyan szavakat használtam, amiket talán életemben soha, pláne a húgom előtt, de ha nem mondom ki, felrobbantam volna.

– Utánamegyek – jelentette ki Cathy, és pillantásra sem méltatva otthagyott.

Csak hápogtam a reakciója láttán és féltékenységtől megkeseredett könnyek égették a szememet.

– Meg fogod bánni – szólt Becky halkan, amikor kettesben maradtunk. – Nagyon rendes fiú, és szeret téged.

– Mit tudsz te róla?!.

– Lehet, hogy én semmit nem tudok róla, de te sokat köszönhetsz neki – mondta határozott hangon.

– Ugyan, mit? – kérdeztem gúnyosan.

– Mármint azon kívül, hogy megmentette az életeteket? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

Kicsit elszégyelltem magam, hiszen kétségtelenül igaza volt, de ez nem változtatott a tényen, hogy csalódtam Keithben, ahogy azon sem, hogy egy seggfej. Kihívó tekintettel feleltem a számon kérő pillantásra és vártam a folytatást.

– Tudod, Cathy isteníti, felnéz rá.

– Ja, azt észrevettem – vágtam közbe keserűen.

– Ne légy féltékeny, csúnya dolog és nincs rá okod. Mióta itt dekkolsz, össze vannak nőve, de ha kérnéd, Cathy gondolkodás nélkül téged választana. Ők ketten mindennél jobban szeretnek téged és bármit megtennének érted.

– Hogy érted, hogy össze vannak nőve? – kérdeztem gyanakodva.

– Hát, mivel én össze-vissza dolgozom, Chris pedig Rachel mellett volt, Keith vigyázott a húgodra. Pszichiátert keresett neki, rendbe hozta a lakásodat… ja, egyébként ott is laknak.

– Elég, hagyd abba! – kiáltottam rá magamból kifordulva. – Rendben, Keith egy szent, Keith-t mindenki imádja! Felfogtam. De akkor magyarázd meg, miért bánik úgy velem, mint valami kurvával, amikor soha nem adtam rá okot! Tudod mit hisz?! Hogy annak ellenére, hogy őt szeretem, a bátyjával is kavarok! Hogy hiheti ezt rólam?!

– Mondtad neki, hogy szereted? Egyébként is, ez csak azt mutatja, hogy nem gondolkodik, ha rólad van szó…

– Ne kezdd te is! Szerintem inkább azt jelzi, hogy nem hogy nem szeret, de nem is ismer! Ha ismerne, eszébe sem jutna, hogy ilyesmivel vádoljon. Nem szolgáltam rá!

– Szerintem nincs igazad! Illetve abban igen, hogy nem szolgáltál rá a dologra, de a többiben tévedsz. A leglényegesebbeket tudja rólad. Hogy önzetlen vagy, önfeláldozó, talpraesett és bátor, bár ő vakmerőségnek nevezte. Tudja, hogy a húgod a legfontosabb a számodra, ezért vigyázott rá éjjel-nappal, a saját igényeit is háttérbe szorítva. Tudja, ha Cathy nem fogadja el, esélye sincs nálad, ezért minden igyekezetével azon volt, hogy ezt elérje, megjegyzem, nem kellett nagyon törnie magát. És igenis szeret, ha mindazok ellenére, amivel gyanúsít, akar téged.

Már-már meggyőzött, de nem fért a fejembe, Keith hogy lehet olyan önző, hogy nincs tekintettel sem a bátyja gyászára, sem az enyémre. Érzéketlennek kellett lenni ahhoz, hogy ne érezze át, Rachel halála mekkora veszteség számunkra, még akkor is, ha ő nem ismerte annyira. Még akkor is, ha nem tudott megbocsájtani neki.

Ha ez nem lett volna elég, szellemként kísértett az arcára kiült megvetés. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni fölötte. Eddig elnéztem a féltékenységi kirohanásait, mert meggyőztem magam, idővel rádöbben majd, hogy alaptalanul vádol, de már nem voltam biztos benne, hogy képes a változásra vagy akár a józan gondolkodásra.

Folytatása következik!