Életeken át - 2. rész

Rock and Roll

Mosolyogva ébredtem. Valahogy megnyugtatott a tudat, hogy előző napi álmom hányatott sorsú főhősének rendeződik az élete. Kész őrület! Hisz’ ez csak egy álom!

Péntek lévén, nem voltak óráim, így nyugodtan elintézhettem a nagybevásárlást, és kitakarítottam a lakást, hogy mégse a nagy rumliba érkezzenek meg a másnapi vendégek. Alaposan le is fárasztottam magam. De nem csak a kimerültség miatt vártam, hogy végre lefekhessek aludni. Álmodni akartam… De csalódnom kellett, ezúttal nem folytatódott a történet. Szinte hiányérzetem volt, annak ellenére, hogy szép, napsütéses szombat reggelre ébredtem. Amolyan igazi vénasszonyok nyara volt. Tökéletes egy kerti sütögetéshez. Reggeli után mindenki nekiállt elvégezni a rá kiosztott feladatot. Míg Viktor a kertet hozta vendégfogadásra alkalmas állapotba és előkészítette a nyársakat, Eszter pedig buzgón dekorálásba kezdett, én bevettem magam a konyhába. Bekapcsoltam a rádiót és dúdolva munkához láttam. Éppen a szalonna darabokat vagdostam be, amikor felkaptam a fejem a híradóban elhangzottakra.

– … a Legfelsőbb Bíróság döntése, miszerint injekció általi halálra ítélték azt a fiatal, mindössze huszonhat esztendős nőt, akit barátnője brutális meggyilkolásával vádolnak. Az eset közel nyolc éve történt, de csak a tegnapi nap folyamán született meg a végleges ítélet. Egészen mostanáig egy ismeretlen férfit kerestek, aki, a vádlott állítása szerint rá is rálőtt, ráadásul saját, védekezés céljából elővett fegyverével, majd elmenekült a tett helyszínéről. A lány vallomásában elhangzottakat azonban csupán egy falba fúródott töltény támasztotta alá, semmi jel nem utalt harmadik fél jelenlétére. Mivel a védelemnek nem hogy megdönthetetlen bizonyítékot nem sikerült találnia védencük ártatlanságát illetően, de még csak megingatni sem sikerült az ítélethozókat, így a döntés végül megszületett. Az ítéletet előreláthatólag szeptember huszonhetedikén, a gyilkosság nyolcadik évfordulóján hajtják végre.

Gyorsan kikapcsoltam a készüléket. Mondhattam volna, hogy egy kis változatosság a mostanában jellemző, felbolydult politikai helyzet híreihez képest, de ki az, aki kivégzésre vágyik felüdülésként. Bár, ki tudja? Tekintve, hogy a hét elején a kollégák is szinte csak erről tudtak beszélni, elég sokan lehetnek, akik fellélegeznek, hogy végre nem tömegoszlatásról, vasfüggönyről, és a különböző pártok ellentétes nézeteiről szólnak a hírek. Rajtam furcsa, tompán sajgó fejfájás uralkodott el a hír hallatán. Kirázott a hideg, ahogy a műsorvezető személytelen, érzelemmentes hangját újra és újra visszajátszottam gondolatban: „Az ítéletet előreláthatólag szeptember huszonhetedikén, a gyilkosság nyolcadik évfordulóján hajtják végre”. Több oka is volt annak, hogy miért érintett ilyen érzékenyen a dolog. Egyrészt, alapvetően elleneztem a halálbüntetés intézményét. Persze ilyenkor nem a szívemre hallgattam, hanem az eszemre. Előbbi szerint gond nélkül halálra ítéltem volna például a gyerekgyilkosokat és a sorozatgyilkosokat, hogy csak két példát mondjak, de ilyenkor rögtön felvetődik bennem a kérdés, mi van, ha hiba csúszik a gépezetbe? Valahogy mindig túl véglegesnek éreztem ezt a büntetést. Hiába derül ki később, hogy a vádlott ártatlan volt, ha az ítéletet már végrehajtották. És valljuk be őszintén, nem egy olyan eset volt már, hogy ártatlanul ítéltek el valakit. A másik ok az elhangzott dátum volt. Megborzongtam a gondolatra, hogy néhány nap múlva kivégeznek egy fiatal nőt, aki állítólag éppen nyolc évvel ezelőtt, kislányunk születése napján ölt meg valakit. Megráztam a fejem, hogy elhessentsem a borús, zavaró gondolatokat. Mindez csupán véletlen egybeesés. Ma ünnepelni készülünk, és a vendégek hamarosan itt lesznek...

A kerti parti minden zökkenő és bonyodalom nélkül elkezdődhetett. Nem voltam ideges, nem lett áramszünet, nem felejtettünk el semmi fontosat, nem égett le semmi… Meg is lepődtem, hogy milyen gördülékenyen zajlik minden. Nálunk ez szokatlan. Eddig minden jeles alkalom előtt pattanásig feszültek az idegeim, ami persze vonzotta magával a többit. Ezúttal azonban nem voltam lámpalázas és nem éreztem az állandó megfelelési kényszert sem. Túlságosan lefoglalta a gondolataimat az álmom. Valahogy nem hagyott nyugodni a dolog. Az a furcsa érzésem támadt, hogy nem csupán egy álomról van szó. Nem csak a nevek furcsa, jelentésbeli egyezése miatt… De nem tudtam volna megmagyarázni, miért is éreztem ezt. És, ha ez még nem lett volna elég, ide-oda csapongtam az álomképek és a hírekben hallottak között. Hiába próbáltam mindkettőt elzárni elmém egyik láthatatlan fiókjába, nem sikerült. Újra és újra előtörtek. Szinte észre se vettem, és már tele volt emberekkel a kert, a hangulat pedig a magasba szökött. Éppen azt a dalt dúdoltam, amire Renáta és Milán táncoltak, amikor, mintegy varázsütésre, felcsendült a hangszóróból. Eszter hangos visongására végképp visszatértem a kertünkbe.

– Elszédülök, hallod? Tegyél le! – kiáltott rá vigyorogva az apjára, aki a vidám rock and roll számra alaposan megforgatta a levegőben.

– Ok, megkegyelmezek – tette vissza nagy kegyesen a földre. Eszter arcán bizonytalan grimasz futott át, majd megrázta magát és nevetve tovább szaladt.

Vele ellentétben én dermedten álltam a rögtönzött táncparkett szélén. Ez nem lehet igaz! Ilyen véletlenek nem léteznek! Majdnem úgy zajlott le a jelenet, ahogy az álmomban, csak ezúttal a lányom és a férjem szereplésével.

– Jól vagy drágám? Olyan sápadt vagy – sétált oda hozzám aggódó arccal Viktor.

Most erre mit mondjak? Nem, nem vagyok jól, az álmaim megelevenednek?! Nem tehetem tönkre mindenki estéjét, csak azért, mert túlfűtött fantáziám ott is összefüggést vél felfedezni, ahol az lehetetlen.

– Persze! Táncoljunk! – válaszoltam, majd húzni kezdtem a táncolók közé.

Mire ismét észbe kaptam, már az utolsó vendéget búcsúztattuk mosolyogva, holtfáradtan. Valaki kénytelen lesz elmesélni a saját születésnapi bulim történéseit, mert teljesen kiestek az eltelt órák. Mintha jelen se lettem volna. Nem vágytam másra, csak egy gyors zuhanyra, és a jó puha ágyikóra. Illetve mégis. Ezúttal egy nyugodt, álomtalan, pihentető éjszakát kívántam magamnak. Persze, most se egészen úgy alakult, ahogy szerettem volna…

– Meddig készülődtök még? – hallottuk az ajtó elől Szandi türelmetlen morgását.

Még mielőtt ránk törtek volna, gyorsan lemásztunk az ágyról, lesimítottam kockás, térd alá érő, dzsörzé szoknyámat, megigazítottam a derekamat kihangsúlyozó széles övet és szűk felsőm egyenes nyakát, újra lófarokba kötöttem a hajamat, és kimentünk a többiekhez a nappaliba.

– Végre! Ideje volt! – vigyorgott ránk Csaba kétértelműen, de inkább nem vettünk róla tudomást. Az elmúlt pár napban nem ez volt az első ilyen megjegyzése, és tartottunk tőle, hogy nem is az utolsó.

Egymásra mosolyogtunk és kézenfogva az bejárati ajtó felé indultunk.

– Na, mi az? Nem jöttök? – szólt hátra a válla fölött Milán, mielőtt kiléptünk volna a gangra.

Még szerencse, hogy nem volt messze a művelődési ház. Elvégre szeptember vége volt, így már elég hűvös. Összébb húztam magamon a vékony blézert, Milán pedig átkarolta a vállam, hogy azzal is melegítsen.

– Kéred a dzsekimet? – Elkezdte lehúzni farmer felsőjét, de megfogtam a kezét, és nemet intettem a fejemmel. Tudtam, hogy csak egy inget visel alatta.

A többek is fázhattak, mert ők is összeölelkezve sétáltak mellettünk. Nadin és én saját kezűleg varrt ruhákat hordtunk – egészen pontosan Emese saját kezével varrt ruhákat –, de Alexandra ezúttal is túltett rajtunk az öltözetével. Fényes anyagból készült, testhez simuló, fekete nadrág volt rajta, egy bő ujjú, derékban húzott, hosszú kék felsővel, lábait térdig érő, vastag sarkú fekete csizmába bújtatta. De ő legalább nem fázott, ráadásul elég okos volt ahhoz, hogy bőrdzsekivel egészítse ki szerelését. Hosszú szőke haját ezúttal féloldalasan felfogva, kissé feltupírozva viselte. Sminkje is jóval erősebb volt a megszokottnál. Megböktem Milán oldalát és vigyorogva Szandira mutattam. Rögtön tudta, mit szeretnék.

– Te, Szandi! Renáta azt kérdezi, honnan van megint ez a szerkó?

– A nagynéném küldte Amerikából. Így akarja kompenzálni, hogy nem vitt ki magához. – vont vállat flegmán a kérdezett. – Ugye milyen klassz? Én leszek a táncparkett ördöge! – vigyorgott hátra a válla fölött.

– Vagy a bohóca – röhögött fel Áron mellettünk. Na, persze, nekik könnyű dolguk volt. Mindhárom fiú trapézfarmert vett fel inggel és farmerdzsekivel, Tisza cipővel.

– Vond vissza Áronka, mert nem akarok megverekedni veled – szakította félbe barátnője zrikálását Csaba.

– Áronka a hullahoppozó nénikéd térde kalácsa, az… – Egy gyilkos tekintet Csaba felől és Áronka kapitulált. – Ok, ok, visszaszívtam. Ki indul a táncversenyen? – terelte gyorsan másra a témát.

– Hú, tényleg! Már úgy várom! Biztos nagyon jó buli lesz! Remélem, jobb lesz a mezőny, mint legutóbb – élénkült fel Nadin is és menet közben forgott egyet a tengelye körül. Fekete mintás, kanári sárga ruhájának szoknyarésze felpörgött, megvillantva formás térdét és combjait. Szabadon hagyott hosszú, hullámos, barna tincsei csak úgy szálldostak körülötte, ruhájához illő hajpántja alól.

– Azta, ezt ismételd meg! – kérte Áron bambán kedvesére vigyorogva, de csak egy taslit kapott válaszként, mire mindannyian röhögésben törtünk ki.

– Mi biztos indulunk – válaszolta meg Milán az imént elhangzott kérdést, és kérdőn rám pillantva megszorította a kezem. – Igaz, kicsim?

Hé, ez nem ér! Most hogy tudom meg, hogy, hogy szerepeltek a versenyen? – morgolódtam magamban, a vekker felé tapogatózva. Egy halk kuncogás jelezte a fejem mellől, hogy nem a keresett tárgy volt ébredésem okozója. De, mese nincs, ha fel kell kelni, hát fel kell kelni! Álmosan imbolyogva másztam ki az ágyból, majd mikor Eszter mit sem sejtve mellém lépett a párnák közé döntöttem, hogy megbosszuljam gonosz tettét. Már alig kapott levegőt a nevetéstől, amikor Viktor is csatlakozott hozzánk és a lányunk segítségére sietve az én csiklandozásomba kezdett. Megadón feltartottam kezeimet, jelezve, hogy a rekeszizmom nem bírja tovább a megpróbáltatást, így megkegyelmeztek nekem.

A vasárnap délelőtt eseménytelenül telt. Ebéd után azonban váratlan dolog történt. Éppen a kanapén heverésztem és egy magazint lapozgattam, amikor Eszter elém állt.

– Anyu, te tudsz rokizni?

Elkerekedett szemekkel tettem félre az újságot. Hogy jutott eszébe éppen most a rock and roll?

– Igen, kincsem – válaszoltam nyugalmat erőltetve magamra. – Miért kérded?

– Nagyon tetszett tegnap az a szám, amire apu megforgatott. Megtanítasz táncolni rá?

Huh, hát persze. A tegnapi buli. Azt hiszem, kezdek becsavarodni! Az álmom lassan, de biztosan teljesen a bűvkörébe von! Megráztam a fejem, és tettre készen felpattantam.

– Rendben. Hol a szülinapi lemezem?

Eszter jó tanítványnak bizonyult, és élvezettel tanult. Nem is tudom, mennyi ideje ugrabugrálhattunk a nappali közepén – én persze csak óvatosan, kismama módra –, amikor Viktor, félbehagyva a trabi bütykölését, belépett a szobába és az ajtófélfának támaszkodva, félrebillentett fejjel figyelni kezdte ténykedésünket.

– Ejha, lányok! – Tenyereit összecsapva jelezte tetszését. – Ti aztán energikusak vagytok ma!

– Anyu megtanított rokizni! – ugrált apjához örvendezve Eszter. – Gyere te is! – Azzal húzni kezdte a félretolt dohányzóasztal üresen tátongó helye felé.

– Jól gondold meg, mit kívánsz, kicsi lány! Én nem kispályázom!

Eszter értetlen arca láttán nevetve magyarázatot adtam.

– Édesapád csak azt próbálta a tudtodra adni, hogy valamikor régen, úgy körülbelül százhúsz évvel ezelőtt – Félreugrottam Viktor elől, így bosszúálló ujjai csak a levegőt markolták. –, járt tánciskolába, és ezért úgy hiszi, minden táncot magas szinten űz, pedig… – Mégis utolért, így a mondat félbeszakadt. Pedig csak azt akartam mondani, hogy ott még nem tanítottak neki rock and rollt.

– Én is járhatok?

– Persze kicsim, ha szeretnél… – nevettünk rá egyszerre.

Ezek után persze Eszter nem nyugodott, míg nem tartottunk neki bemutatót. Azt hiszem, nem lesz szükségem esti mesére. Amúgy se vagyunk már az az ugribugri korosztály, de ekkora hassal ennyit táncolni...

Amikor eljött az este, türelmetlenül vártam, hogy folytatódjon képzeletem mozija.

Egy félhomályos, színes fénycsóvák által megvilágított terembe léptünk, ahol már javában zajlott a mulatság. Papagáj-tarka forgatag uralkodott a táncparketten, mindenki forgott, pörgött, szökdelt, a merészebbek még néhány akrobatikus mozdulatsorral is megpróbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Kíváncsian néztem végig a párokon. Milánnal mi is gyakoroltunk az elmúlt napokban néhány ilyen figurát, de nagyközönség előtt még nem mutattuk be. Minden porcikám bizseregni kezdett, ahogy átjárt az igalom és a lámpaláz.

– Egyébként, ti tudjátok, hogy Emese miért nem jött? – Próbáltam elterelni a figyelmemet, mert félő volt, hogy összecsuklik a lábam.

– Csak annyit tudok, hogy új pasija van, azt hiszem, Nándornak hívják. Valószínűleg ő van a háttérben. – osztotta meg velem információit Szandi. – Sajnálhatja. Fantasztikusnak ígérkezik a buli!

– Kérem a résztvevőket, foglalják el helyüket a táncparketten. A verseny máris kezdődik! – harsant egy mély férfihang izgatott csendet teremtve az egész teremben.

Meg sem lepődtünk, hogy a Rock and Roll Party csendült fel, hisz’ tulajdonképpen ennek a jegyében került megrendezésre az egész. Mi pedig táncoltunk, nem törődve senkivel és semmivel a zenén, és egymáson kívül. Csak tompán hallottam a hatalmas üdvrivalgást és tapsot, amikor Milán átperdített a hátán. Ahogy ismét két lábbal álltam a földön, pár ütem után szó szerint átdobott a feje fölött. A vérében volt a tánc. Amikor elhalt a zene, Imre sétált el mellettünk egy számomra ismeretlen lánnyal és rám kacsintott, majd kezet rázott Milánnal. Áronnak tehát igaza volt. Megkönnyebbülten viszonoztam a gesztust, mielőtt belevesztek volna a tömegbe. A figyelmem ismét a színpadra irányult, mert megkezdődött az eredményhirdetés. Az első helyezést a helyi nagykutya fia érte el partnerével, viszont mi lettünk a másodikak, így a folytatást már nem is hallottuk barátaink hatalmas ujjongása miatt. Úgy körbevettek minket, hogy szinte levegőt se kaptunk. Persze, ahogy az ilyenkor szokás volt, a dobogós pároknak fel kellett menni a színpadra egy ráadás tánc erejéig, így kénytelenek voltunk otthagyni a többieket. Mikor lefelé lépkedtünk a lépcsőn, Nadinék már ott vártak minket az emelvény lábánál.

– Szerintem nektek kellett volna nyernetek – jelentette ki Szandra határozottan, mikor mellé értünk. – Az a jampec Ottó csak azért lett első, mert az apja itt a góré.

– Hogy ki a jampec?! – csattant fel mögöttünk hirtelen az említett nyers hangja.

– Te – felelte egyszerűen Szandi, felé sem nézve, majd meggondolta magát és mégis hozzá fordult. – Vagy fel se tűnt, hogy Fenyőt utánozva annak öltöztél? Ezt ugyanis úgy hívják…

– Te csak ne oktass ki engem! Aki úgy néz ki, mint egy szajha, az ne beszéljen öltözködésről!

– Elég! Elég! – álltam közéjük, és jeleztem Csabának, hogy vigye el onnan Szandit.

– Te meg mit mutogatsz? – bődült el Ottó. – Dilinyós vagy?

Na, ezt nem kellett volna, mert Milán egyetlen ugrással mellette termett és nyakkendőjénél fogva rántotta le a hátralévő néhány lépcsőfokon, a lábaim elé.

– Kérj bocsánatot! – kiáltott rá.

– Már miért kérnék? Tényleg mutogatott… – nyegléskedett a földön térdelve. Az ő helyében én inkább csendben elsunnyogtam volna, de hát itt ő volt a jani.

– Hé, fiúk! Itt meg mi folyik? – jelent meg mellettünk Ottó barátnője. – Tudjátok egyáltalán, hogy kikkel kekeckedtek?

– Igen, gróf kisasszony, tudjuk – feleselt tovább gúnyosan Milán.

– Ha nem akarjátok, hogy szóljak az apjának, elengeditek Ottót… Most azonnal!

Valószínűleg nem blöffölt, így inkább Milán kezére fontam az ujjaimat, hogy arrébb húzzam onnan. De a száját sajnos nem fogtam be.

– Nahát! A nagy jampec egy nő segítségére szorul! – Azt hiszem ez a beszólás végképp kiverte Ottónál a biztosítékot, mert simán nekünk rontott volna, ha a csaj nincs ott.

– Kamilla! Engedj el! Nem hallottad, mit mondott? Izsák, te meg ne röhögj!

Haragja szerencsére kétrét görnyedő barátja ellen fordult, így észrevétlenül leléphettünk. Meg se álltunk a terem legtávolabbi sarkáig.

Folytatása következik...