A szivárvány tövében - 18. (befejező) rész

Végjáték

– Mi a baj, Madi, megint rosszul vagy? – kérdezte ijedten Ryan, sápadt arcom láttán.

– Jézusom, az nem lehet! Lehetetlen! Az orvosok azt mondták, hogy…

– Mi a lehetetlen? Mi történt?

– Azt hiszem, terhes vagyok – suttogtam elszörnyedve, és riadtan kerestem Ryan tekintetét.

– De hát… – nyögte meglepetten, majd amikor rádöbbent, hogy mire is gondolok pontosan, az ő arcára is kiült a borzalom. Magához szorított és csendben ringatni kezdett.

– Menjünk orvoshoz? – kérdezte végül halkan.

– Először inkább itthon nézném meg, egyedül – suttogtam megrendülten.

– Van itt a közelben egy patika – tett le óvatosan maga mellé. – Azonnal jövök! – És már indult is az ajtó felé.

– Ne, várj! – ugrottam fel, amitől persze megint megszédültem. – Szükségem van egy kis levegőre. Veled megyek.

Pár perc múlva kiléptünk az épületből, és szorosan átölelve egymást, szó nélkül, lassan lépdeltünk a járdán. Folyamatosan járt az agyam. Az az állat megerőszakolt, és én lehet, hogy a gyerekét várom. Ez ritka rossz vicc. Ha beigazolódik, azonnal keresnem kell egy orvost, aki véget vet ennek a rémálomnak. De a baba nem tehet róla! – vitatkozott velem egy belső hang. – Akkor sem bírnám elviselni a tudatot, hogy az ő gyereke növekszik bennem, és később a hasonlóságot! Kirázott a hideg a gondolatra, hogy azok a jégkék szemek néznének vissza rám egy tündéri csöppség arcából.

– Madison, vigyázz! – ordított fel hirtelen Ryan és hatalmasat rántott rajtam, amitől közé és a fal közé szorultam.

Még mielőtt felocsúdhattam volna, már hallottam is a lövéseket. Akár egy rossz maffiózó filmben. Meredten bámultam a továbbszáguldó fekete autó után, majd rémülten rogytam le Ryan mellé.

– Ryan! Ryan, hallasz engem? – Próbáltam kitapintani a pulzusát, de alig éreztem. – Segítség! Segítsen már valaki! Hívjanak mentőt!

Tennem kell valamit! Minden józanságomat összeszedve elővettem a telefonom, és tárcsáztam a 911-et. Ryan ruhája csupa vér volt, ahogy körülöttünk minden. Azt se tudtam megállapítani, hogy honnan vérzik. Az ölembe húztam a fejét, és zokogva hajoltam közelebb hozzá.

– Ryan, kérlek, ne hagyj itt! Szükségem van rád! Szeretlek! Nem halhatsz meg! – könyörögtem suttogva, a könnyeimet nyelve.

Valaki felemelt a földről, mindenfelől kiáltozás hallatszott, és Ryan eltűnt egy mentőautó gyomrában. Hiába kértem, hogy had’ menjek vele, nem engedték. Engem egy másik mentőbe ültettek, és egy egyenruhás nő kérdezgetni kezdett, miközben a mentőorvos a karommal bíbelődött. Most vettem csak észre, hogy én is megsérültem. De ez cseppet sem érdekelt, amikor Ryan vérétől voltam csatakos.

Mire beértünk a kórházba, egy nyomozó gondterhelt arccal várt rám.

– Hol van Ryan Henderson? Jól van, ugye? Látni akarom! – ragadtam meg erőtlenül a ruháját, de ő csak a fejét rázta.

– Sajnálom, Miss Hayes. Az orvosok tehetetlenek voltak. Több súlyos sebet kapott, és rengeteg vért veszített… – még mondott valamit, de azt már nem hallottam.

Ez nem lehet! Nem halhatott meg! Ez csak valami tévedés lehet! Halványan érzékeltem, hogy valaki átöltöztet és lemosdat. Fertőtlenítő szagú hálóinget kaptam a ruháim helyett, majd elhelyeztek egy fehér szoba fehér ágyán. Megint kórház. Ettől kezdve nem tudtam, mikor volt éjjel vagy nappal, hogy hétfő volt-e vagy péntek. A napok összefolytak, és szürkék voltak, akár az alkonyat. Azt se tudom, mit csináltam. Azt hiszem, Faith minden nap eljött, és beszélt. Mindenről. Vagy semmiről. Faye is sokat ült az ágyam mellett, ilyenkor csendben, felemás szemeiben szomorúsággal szorongatta mozdulatlan kezeimet. Trish és Zac is meglátogattak egyszer, de nem maradtak sokáig. Közben kiderült, hogy tényleg terhes vagyok. Richard Walker gyermekét hordtam a szívem alatt. De ezúttal a természet kegyes volt hozzám. Egyik reggel erős görcsökre és véres hálóingben ébredtem. Az orvos sajnálkozva közölte, hogy elvesztettem a babát. Biztosan a sokk, mondta. Nem világosítottam fel, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett velem. Powell nyomozó is járt nálam és elmondta, hogy a támadást minden valószínűséggel közös „barátunk” intézte el. Ügyvédi teendői közben nem egy alvilági kapcsolatra szert tett, így nem volt nehéz dolga. A sajtó persze azonnal a Dreams múltjával hozta összefüggésbe a történteket, és sorra jelentek meg a „mi előre tudtuk” témájú vezércikkek. Szegény Ryan mégiscsak elveszített mindent, amiért dolgozott. Ezzel a sajtóvisszhanggal a Dreams nehezen kiharcolt jó hírének biztosan befellegzett. Ettől kicsit magamhoz tértem. Próbáltam legalább ezen változtatni, de a kutyát se érdekelte a véleményem. Daryl segítségével több interjút is összehoztam, de a cikkek sorra eltűntek a süllyesztőben. Egyiket sem láttam viszont az újságok hasábjain. Kétségbeesetten próbálkoztam, míg Faye meg nem győzött, hogy értelmetlen. Így viszont újra cél nélkül léteztem.

Faye házában töltöttem a temetésig hátralévő időt, ami a körülmények és a nyomozás miatt csak napokkal később kerülhetett megrendezésre. Ha néha nem üvöltve ébredtem volna az újabb rémálmoktól, talán el is felejtették volna, hogy ott vagyok. Ki sem mozdultam Ryan szobájából. Nem mintha csak nekem fájt volna Ryan elvesztése, hisz’ tudtam nagyon jól, hogy mindannyian rettentően szenvednek a hiányától, de nem tudtam a szemükbe nézni. Bár Daryl megpróbált meggyőzni, hogy senki nem hibáztat a történtek miatt, én meg voltam győződve róla, hogy én okoztam Ryan halálát, és ez éppen elég volt.

A temetés végül szombaton volt, azt hiszem. Faye és Daryl mellé álltam a szertartás kezdetén. Talán nem kellett volna, de még egyszer utoljára tartozni akartam valahova, és ők az első perctől családtagként kezeltek. Persze egy valamire, pontosabban valakire, egyáltalán nem számítottam. Hirtelen Beverley karcsú, fekete ruhás alakja állt meg előttem. Szőke haja és fehér bőre kísértetiesen világított a sötét kontraszttól kiemelve. A világos szemekből csak úgy sütött a gyűlölet.

– Megmondtam, én figyelmeztettem, hogy csak bajt hozol rá – sziszegte fúriaszerű pillantását az enyémbe fúrva –, de persze senki nem hallgatott rám. – Ideges kacagása mennydörgésként hasított a temető csöndjébe. – Most is mindenki azt szajkózza, hogy a maffia tette, de én tudom az igazságot. Te ölted meg! Ryan miattad halt meg! – Az utolsó mondatokat dühtől elfúlva ejtette ki, miközben Nathaniel és Daryl együttes erővel próbálták lecsendesíteni, és elráncigálni a közelemből.

Időm se volt reagálni, de nem is lett volna mit. Igaza volt. Csak kimondta, amit más nem mert. Ryan miattam halt meg. Könnyes szemekkel néztem fel Faye fájdalomtól eltorzult arcába. Nem bírtam a szemébe nézni. Nem akartam az ő tekintetében is ugyanazt a megvetést és gyűlöletet látni. A szememet elhomályosító könnyekkel mit sem törődve, vakon botladozva otthagytam őket. Leráztam magamról a visszatérő Daryl tartóztató kezeit, és rohanni kezdtem a sírok között. Nem jutottam messzire. A fájdalom úgy is követett mindenhová. Lerogytam egy sírhant mellé, és arcomat a kezeimbe temetve próbáltam elűzni a szörnyű képet, amint Ryan vértől csöpögő ruhában fekszik a karjaim között.

Még tartott a szertartás, amikor kábán visszasétáltam a közelbe, és egy fa mögül búcsúztam a férfitól, aki az életet jelentette számomra. Meg se rezzentem, amikor valaki megállt a hátam mögött. Pedig azonnal tudtam, hogy ő volt. Már vártam rá. Sőt, kívántam, hogy rám találjon. De benne is csalódnom kellett.

– Hello, Madison! – hallottam meg nyájas, kissé affektált hangját. – Hát nem szörnyű, hogy milyen emberek vannak? Így belerondítani egy család gyászába!

– Hagyjuk el az udvariassági köröket, ha lehet, csak csináld amiért jöttél – vetettem oda tompán.

Karcos hangon felkacagott, és kezével félresöpörve a hajamat a nyakamba szimatolt.

– Nem, Madison, nem úszod meg ilyen könnyen – suttogta rekedten. Forró lehelete csiklandozta a bőrömet. Megborzongtam. – Elvettél tőlem mindent! Üldözött vad lettem! Még az apám sem segít! Megtagadott miattad! – Hangjából csak úgy áradt az őrjöngő düh, mégis visszafogta magát. – Nem, most már nem akarom, hogy meghalj! Sokkal nagyobb büntetés ez neked, mint a halál. Látni, ahogy életed nagy szerelme meghal. Azzal a tudattal élni tovább, hogy te ölted meg!

Kárörvendő, kéjes kuncogása volt az utolsó csepp a pohárban. Robbantam. Lehajtott fejemet erősen hátracsaptam a fülem magasságába hajoló arcába. Hallottam meglepett horkantását, és a csont halk reccsenését. Gyors mozdulattal szembe fordultam vele, két kézzel megragadtam a jobb karját, és kissé oldalt lépve, lendületből felkaptam a jobb térdemet. Amikor fájdalmas üvöltéssel előregörnyedt, fogva tartott karját nem engedve mögé kerültem, hátrafeszítve azt. Térdre rogyott, én pedig erősen a füves talajba csaptam az arcát. A szemem sarkából már láttam a körülöttünk támadt mozgolódást. Karját tovább feszítve fölé hajoltam, és ezúttal én suttogtam az ő fülébe.

– Igazad lehet. Neked is sokkal nagyobb büntetés lesz a halálnál, hogy a sitten te leszel az engedelmes, jó „asszony”! A te érdekedben remélem, gyorsan tanulsz! – A következő pillanatban már át is vették a rendőrök. Talpra rángatták, és a villogó tetőfénnyel érkező járőrkocsi felé vezették.

– Ezt még megkeserülöd, te mocskos kurva! Azt is megbánod, hogy megszülettél! – üvöltött eltorzult hangon, véres nyálat köpködve.

– Már rég megbántam – mormoltam magam elé.

Addig ordított, őrjöngő tekintetét le nem véve rólam, míg rá nem csukták az ajtót, és el nem hajtottak vele. Vége. Powell nyomozó mellett elsétálva elindultam a semmibe.

– Miss Hayes! Miss Hayes!

Hallottam a nyomozó hangját, de nem törődtem vele, a következő pillanatban pedig el is tűnt a köré sereglő riporterek szoros gyűrűjében.

Nem tudom pontosan, mi történt ezután. Rémlik, hogy Faith elkapott, és Daryllel a repülőtérre vittek, de nem igazán emlékszem az útra. A reptéren enyhe melegség járta át a szívem, amikor láttam, hogy ő és Daryl, milyen bensőségesen búcsúzkodnak. Legalább nekik sikerült végre.

Faith hazáig mellettem maradt, de alig érzékeltem a jelenlétét. Azt is csak percek múlva vettem észre, amikor tanácstalanul toporogva megállt fölöttem. Kérdő tekintetemre válaszolva közölte, hogy hamarosan kezdődik a műszakja, de mégsem mozdult. Tudtam, mire gondol. Félt, hogy kárt teszek magamban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben. Végül úgy kellett kilökdösnöm az ajtón, de rögtön utána vissza is süllyedtem a csendes apátiába. Sötétben ültem a kanapén kucorogva, amikor megszólalt a telefon. Ijedten rezzentem össze, de nem akartam beszélni senkivel. Amikor már sokadszor hangzott fel az eddig kedvelt dallam, ami most csak tovább rojtozta az idegeimet, fogtam a készüléket, és kikapcsoltam. Bevonszoltam magam a szobába, és úgy ahogy voltam, ruhástól összegömbölyödtem az ágyon. Arra ébredtem, hogy valaki az ajtómat veri, és szakadatlanul berreg a csengő. Magamra húztam a paplant, és teljesen alá bújtam. Csak most érzékeltem, mennyire fázom. Ismét elaludtam.

De nem fekhettem örökké. Másnap napközben a házban tébláboltam, de minden Ryanre emlékeztetett, azokra a napokra, amiket itt töltött. Amikor véletlenül betévedtem a rajzszobába, forró könnyek árasztották el a szememet. Gépiesen készülődni kezdtem. Egy kisebb műanyag vödörbe fehér falfestéket öntöttem, előkerestem az ideköltözésemkor használt, hosszú nyelű festőhengert, majd önkéntelen mozdulattal az ablakhoz léptem és elindítottam a CD lejátszót. Hiba volt. Ahogy elindult az utoljára hallgatott CD, úgy éreztem, szétszakad a mellkasom. Levegőért kapkodva rogytam le a padlóra, és könnyáztatta arccal hallgattam Bryen Adams számomra oly kedves dalát. Pár perc múlva, amikor felhangzott a Tears of an Angels című szám a RyanDan nevű testvérpár szívbemarkoló hangján, nem bírtam tovább. Felálltam, a hengert a vödörbe mártottam, és határozottan a falhoz léptem.

– Ti aztán sokat segítettetek – suttogtam magam elé, a képzeletem alkotta lényeket nézve. – Hol voltatok, amikor igazán szükségem lett volna rátok?

Már emeltem a kezemet, amikor hirtelen hosszú, fehér ujjak kulcsolódtak a csuklómra.

– Ne! Nem megmondtam, hogy ez a fal a kedvencem? – hangzott fel a jól ismert mély hang, közvetlenül a hátam mögött.

Olyan gyorsan pördültem meg, hogy ha nem kap el, biztosan elvágódom. A tükör és Ryan zöld pólója fehér festékfröccsöt kapott.

– Ryan – suttogtam. – Ez lehetetlen! Te meghaltál! – szorosan lehunytam a szemem, és dühösen megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Megőrültem, és az elmém gonosz tréfát űz velem.

– Csak majdnem, kicsim, csak majdnem – szólalt meg újra az élethű vízió, és szorosan magához ölelt.

– Hogy tehetted ezt velem te érzéketlen, szemét gazember?! – Dühösen, ököllel püföltem a mellkasát, miközben a szememből újra záporozni kezdtek a nem kívánt könnyek.

Ha tényleg ő az, megérdemli, ha pedig látomás, akkor legalább szertefoszlik. Halk nyögése térített vissza a valóságba. Ijedten megtorpantam, és homályos tekintettel néztem gyönyörű arcát, amint fájdalmas fintorba torzul.

– Jézusom, tényleg te vagy az! De hogyan? Hogy lehet ez? – dadogtam miközben további bizonyítékát keresve épelméjűségemnek, végigtapogattam az arcát és a karjait.

– Azt hiszem, előbb leülnék, ha lehet – nyögte falfehér arccal, és kezemet elkapva a nappali felé indult, kissé ingatag léptekkel.

Még mindig hitetlenkedve rogytam mellé a kanapéra, majd gépies mozdulatokkal egy díszpárnát igazítottam a háta mögé. Újra megmarkoltam a kezét, és el se engedtem többet.

– Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni… én csak… még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy – dadogtam zavartan.

– Teljesen megértelek – mutatta fel friss sebtől vöröslő öklét, gúnyos mosoly kíséretében.

– Hogyhogy? Nem értem.

– Épp az imént húztam be egyet Powellnek – magyarázta, de én továbbra is értetlenül néztem rá. – Ismét az ő ragyogó elméjét dicséri az ötlet, hogy eljátszotta a halálomat – mordult dühösen. – Mentségére legyen mondva, hogy valamilyen isteni közbeavatkozásnak köszönhetően, ez a terve be is vált. – Hallgattam, így folytatta. – Walker bosszút tervezett ellenünk, de ezúttal biztosra akart menni, így kapcsolatait bevetve ránk uszította a fegyveres fickókat. Úgy gondolta, a nyomozást ezzel egyúttal tévútra is tereli, és mire rájönnek, hogy e mögött is ő állt, már messze jár. De nem számított Powell megszállottságára, és arra, hogy esetleg megússzuk. Ekkor jött a „ragyogó” ötlet, és a nyomozó elterjesztette, hogy meghaltam. A kórházi dolgozókon kívül senki nem tudta az igazságot.

– Ezért nem jelentek meg az interjúim! Nem akarta, hogy Walker rájöjjön, hogy tudják, hogy ő volt. Azt akarta, hogy biztonságban érezze magát – ugrott a helyére máris egy eddig zavaró részlet. Ezúttal ő nézett rám kérdő tekintettel. – Később – intettem.– Folytasd!

– Szóval Powell úgy gondolta, hogy ha Walker megtudja, hogy te élsz, el fog jönni a temetésemre, mert ki akarja majd élvezni a győzelmét. Ez be is jött, bár ahogy hallottam, nem rajta múlott, hogy el is fogták azt az őrültet – emelte szájához mosolyogva a kezemet. – Sőt, ami azt illeti, láttam is, mit műveltél. Nem kapcsoltad be mostanában a tévét, ugye? A szemfülesebb híradósok ugyanis felvették az egészet. Tanítani kellene, ahogy kiütötted! Apropó, mit mondtál neki a végén, amitől úgy kiborult? – kérdezte kíváncsian.

– Valami olyasmit, hogy a sitten ő lesz az áldozat, és jobban teszi, ha gyorsan tanul – húztam meg a vállam. Jó volt újra hallani a nevetését, de valami még mindig zavart.

– De hogy hagyhattad, hogy azt higgyük, meghaltál?! Hogy édesanyád eltemesse a fiát?! Majd beleőrültem a tudatba, hogy elveszítettelek… Ráadásul miattam történt az egész! Csupa vér voltál és… – a feltoluló emlékképektől elszörnyedve meredtem a kezeimre.

– Te azt hiszed, hogy hagytam volna, ha tudom?! Esküszöm, nem tudtam róla! – nézett könyörögve a szemembe. – Éppen temettetek, amikor felébredtem. El se tudod képzelni, mennyire aggódtam érted! Azt mondták jól vagy, mégse voltál mellettem... Közben anyáméknak már ott a temetőben elmondták az igazat, miután Walkert elfogták, de te állítólag eltűntél a zűrzavarban, utána pedig hiába próbált elérni bárki, nem reagáltál. Persze, a nagyokos Powellnek az már nem jutott eszébe, hogy Faith-en keresztül keressen meg! Anyáék attól tartottak őrültséget csinálsz, így amint teljesen magamhoz tértem, beavattak. És most itt vagyok – húzott magához közelebb óvatosan.

– De hogyan? Úgy értem, azt mondták súlyos sérüléseket szenvedtél, hogy túl sok vért veszítettél…

– Tény, hogy ezúttal tényleg csak a szerencsén múlott, de jócskán túloztak. Három lövést kaptam, és hála az égnek egyik sem ért létfontosságú szervet. – Sérüléseit lekicsinylő szavait némiképp megcáfolta, hogy szája fájdalmas fintorba rándult, amikor meg akart mozdulni.

– Le kellene feküdnöd. Vagy inkább menjünk be a kórházba…

– Na, azt már nem! – tiltakozott hevesen. – Most hogy végre kint vagyok, biztos nem megyek vissza önszántamból. Daryl már úgyis úton van ide Faith-szel. Ragaszkodott hozzá, hogy ha már hajlandó volt felelősséget vállalni értem, és elkísért idáig, akkor mindenképpen szóljunk Faith-nek, hogy legalább ő legyen kéznél, ha szükséges.

Boldogan felnevettem, amire újabb kérdő pillantás volt a válasz.

– Majd meglátod – mosolyogtam titokzatosan. Biztos voltam benne, hogy őt is kellemes meglepetésként éri majd, hogy Faith és Daryl végre egymásra találtak. – Most viszont irány az ágy!

Segítettem neki talpra állni, és derekát átkarolva eljutni az ágyig, majd miután kényelmesen elhelyezkedett, én is mellé heveredtem.

– Valamilyen interjúkat emlegettél az előbb – jutott eszébe hirtelen.

– Ja, igen. Az volt az egyetlen dolog, amit még tehettem, hogy segítsek neked – haraptam az ajkamba, hogy visszafojtsam az újabb feltörni kívánkozó könnyeket. – Amikor sorra jelentek meg a gyalázkodó cikkek, hogy a maffia végzett veled, Daryllel összetrombitáltattam pár riportert és elmondtam nekik a teljes igazságot, de végül egy cikk sem látott napvilágot. Mostanáig nem értettem, miért.

Kezét oldalra nyújtva megsimogatta az arcomat, majd megfogta és megszorította a kezemet.

– Szeretlek – suttogta.

Mosolyogva néztem gyönyörű szemeibe, míg azok le nem csukódtak.

Hallgattam halk, egyenletes szuszogást, néztem nyugodt arcát, és hosszú idő óta először úgy éreztem, hogy a vihar tényleg elvonult, az utolsó szürke felhő is eltűnt, és a szivárvány teljes pompájában tündököl. Halk, álomittas hangja szakította meg ábrándozásomat.

– Mondtam már, hogy az édesapám ír származású volt? Sráckoromban sokat mesélt nekem… tündérekről, koboldokról, és a szivárvány tövében rejtező kincsről. Azt hiszem, rátaláltam.

Vége