A szivárvány tövében - 17. rész

Vihar előtti csend

A következő napokra azt mondtam volna, hogy csodásak, ha nem lengte volna körül őket állandó feszültség és veszély. Ryan ragaszkodott hozzá, hogy minden nap tartsunk egy rövid önvédelmi edzést. Emellett persze rengeteget pihentünk, így ő is újra a régi lett, eltűntek a karikák a szeme alól, tekintete ismét élénken csillogott. Újabb tündérek és koboldok kerültek a mesefalra, míg ő megjavította a megrongált ajtókat, és egy portré erejéig a mozdulatlanságra is rávettem. Igaz, utána kényeztető fürdővel kellett kárpótolnom.

– Te nem csatlakozol? – kiabált ki évődve a fürdőszobából, nyakig a kádnyi habos vízbe merülve.

– Élvezd csak a luxust! – feleltem a konyhából. Éppen egy üveg bor kinyitásával voltam elfoglalva.

A kibontott üveget az egyik, két karcsú poharat a másik kezembe fogva belibbentem az ajtón, és a kád szélére telepedtem.

– Le akarsz itatni? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

– Még az is megeshet. De igazából csak lazítani akarok egy kicsit – vallottam be az igazat.

– Ahhoz be kéne ülnöd mellém – tért vissza az előző kérdéséhez.

– Én már zuhanyoztam, emlékszel? Muszáj volt lemosnom magamról azt a sok festéket, amivel összefröcsköltél – csaptam egy kis vizet kuncogva az arcába.

– Na, megállj, te kis boszorka! – A következő pillanatban az illatos vízben találtam magam.

– A ruhám! – sikítottam felháborodva, miközben azon igyekeztem, hogy kijussak a kádból.

– Vedd le.

Igazából nem tudom, miért jöttem zavarba az ajánlattól, amikor látott már majdnem meztelenül. Az ominózus csábítási jelenetre gondolva azonban csak még jobban elvörösödtem. Ő viszont piruló arcomat látva még inkább felvidult, és szorosan az ölébe húzott.

– Most már úgy sem engedlek ki. Csurom víz vagy, a végén még megfázol – suttogta a fülembe.

A pólóm dereka alá csúsztatva a kezét, lassú mozdulatokkal elkezdte lefejteni rólam a víztől második bőrként rám tapadó vékony anyagot. Érintésétől azonnal borzongani kezdtem, pedig a víz kellemesen meleg volt körülöttünk, nyakamon játszadozó forró ajkairól nem is beszélve.

– Kérsz egy kis bort? – jutott eszembe a mentő ötlet, és magasba emeltem a még mindig a kezemben szorongatott palackot és a poharakat.

– Miért ne? – keze már vászonnadrágom derekánál kalandozott.

Félig megfordultam és a kezébe nyomtam az üveget, majdnem homlokon vágva vele.

– Akkor tölts! – nyújtottam felé a poharakat is.

Kezeimet végre felszabadítva átültem a kád túlsó végébe, és gyors mozdulatokkal megszabadultam a kellemetlenül vizes ruhadaraboktól. Csalódott arca azonnal felderült és pajzán szikrák lobbantak tengerzöld szemeiben, amikor észrevette, min ügyködöm a víz alatt. Kitöltötte a bort, és az üveget letéve a földre, felém nyújtotta az egyik poharat.

– Kettőnkre! – koccintotta poharát az enyémhez, majd az üvegkehely pereme felett továbbra is engem figyelve belekortyolt az aranysárga italba.

Viszonoztam a gesztust, és én is belekóstoltam az édes nedűbe. Nem igazán rajongtam a borért, de ezúttal direkt egy finom, édes desszert bort választottam. Mégse hozhattam a kádba tequilát! Egymást nézve, csendben ültünk az egyre hűlő vízben, miközben a bor szépen lassan elfogyott. A második pohárnál már éreztem a meleg víz miatt hamarabb jelentkező hatását. Egyre könnyebbnek és mámorosabbnak éreztem magam. Ryan láthatóan jobban bírta nálam, mert azonnal kiszúrta a jeleket. Mosolyogva figyelte, ahogy a fokozatosan langyosodó víz ellenére az arcom kipirult, és a szemeimbe élénk csillogás költözött.

– Akár az olvadt csokoládé – suttogta közelebb húzódva hozzám.

– Tessék? – néztem rá értetlenül.

– A szemeid – válaszolta lágyan végigsimítva a karomon, de továbbra is szemeimbe mélyesztve megbabonázó pillantását. – Olyan sejtelmesen és melegen csillognak, akár az olvadt csokoládé.

Ismét megborzongtam.

– Te fázol – állapította meg Ryan aggódva. – Kihűlt a víz, ideje kiszállnunk.

Még mielőtt tiltakozhattam volna felállt, és kilépett a kádból. Zavartan sütöttem le a szemem, majd saját szemérmességemen nevetve újra felnéztem rá, és mosolyogva végigmértem izmos testét. Háttal nekem épp egy törülközőt tekert a csípőjére, majd egy másikat emelt le a szekrényről, és karjait széttárva felém fordult vele. Végig a szemeibe nézve lassan felálltam, és hagytam, hogy beburkoljon az illatos, puha anyaggal. A következő pillanatban kicsúszott a lábaim alól a talaj, ahogy felkapott, és sebes léptekkel a hálóba vitt. Óvatosan, akár egy porcelánbabát, lefektetett az ágyra, és fölém hajolva lágyan megcsókolt. Ajkai először épphogy csak érintették az enyémeket, de amint meghallotta beleegyező, halk sóhajomat, csókja mélyebbé, intenzívebbé vált. Vigyázva, hogy rám ne nehezedjen, a vállam mellett fél kézzel támaszkodva tartotta magát. Másik kezével széthúzta a körém terített törülközőt, és ujjaival lágyan végigsimított szabaddá vált melleim között, majd ajkai is követték simogatása útvonalát, eljutva egészen a hasamig. Megmerevedtem, amikor a lábamat félig még elfedő törülközőért nyúlt. Észrevéve reakciómat félbehagyta a mozdulatot, és felnézett rám.

– Szeretném látni. Kérlek – suttogta.

Hallgatásomat beleegyezésnek vette, és én lélegzetvisszafojtva engedtem, hogy félrehajtsa a combomat takaró pamutot. Nem néztem le, csak éreztem, ahogy ujjai hegyével vigyázva megérintette a hegeket, majd sorban mind a négyet finom csókokkal borította. Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtem, mikor újra arcomon éreztem meleg, bizsergető leheletét. Kézfejével végigsimított az arcomon, és lágyan megcsókolta a szemhéjaimat. Csak ekkor vettem észre, hogy könnyek nedvesítik szempilláimat, melyek halántékomon lefolyva eltűntek a hajamban.

– Semmi baj – mormolta megnyugtatóan. Magához ölelt, takarót borított ránk, és lassan ringatni kezdett. – Szeretlek, Madison.

Hangtalanul sírtam a karjai között. Elsirattam régi önmagam, és üdvözöltem az újat. Ryan közelsége reményt adott, hogy az új Madison Hayes boldogabb lesz, mint a régi volt.

Pár nappal később azonban Ryant elszólították bizonyos üzleti ügyek. Ez annak ellenére váratlanul ért, hogy nagyon jól tudtam, nem maradhat örökre nálam, hisz a klubok nem működnek maguktól.

– Hiányozni fogsz – mondtam, amikor ebédnél bejelentette, hogy sürgősen Vancouverbe kell mennie, mert valami gond adódott otthon.

Próbáltam nem érzékeltetni vele, valójában mennyire megvisel, hogy el kell válnunk, még ha csak rövid időre is, de előle nem tudtam eltitkolni az érzéseimet.

– Gyere velem! – Határozott hangjára felkaptam a fejem, és meglepetten néztem rá. – Én se szívesen hagynálak itt, így, hogy ez az őrült még szabadlábon kószál valahol. Az édesanyám és Casey pedig már úgyis égnek a vágytól, hogy megismerjenek. – Na, ettől aztán végképp nem lettem nyugodtabb.

– Ezt már megbeszéltük. Szerintem túl korai még ilyen családi összejöveteleket szervezni. Ráadásul semmiről nem tudnak. Ha idegbajos, paranoiás, hülye tyúknak néznek, még el sem magyarázhatod nekik, miért vagyok olyan, amilyen – ellenkeztem már többször felsorolt érveimmel, de ő, mint eddig mindig, csak nevetett a félelmeimen.

– Madison, az nem létezik, hogy ne kedveljenek téged. És, bár ebben nem vagyok biztos, de szerintem Daryl Portlandből hazaérve valószínűleg beszámolt nekik a történtekről.

– Na, akkor még jobb! – csattantam fel idegesen. – Szánakozó tekintetek kereszttüze fogad majd, vagy ami még valószínűbb, már meg is utáltak, hiszen miattam kerültél életveszélybe!

– Ebből elég! Most azonnal sipirc csomagolni, vagy én csomagolok be neked is! – tolt a háló felé határozottan, mit sem törődve erőtlen tiltakozásommal.

Mivel a repülőjáratokon nem volt hely, kocsival kellett megtennünk a több, mint 8 órás utat. Fél óra múlva már az autóban ültünk, és halk zeneszó mellett száguldottunk Vancouver felé. Egyáltalán nem voltam nyugodt, de tudtam, hogy még rosszabbul éreztem volna magam, ha egyedül megy. Ahogy az édesanyjáról mesélt, lassan magam is elhittem, hogy nincs mitől tartanom a nagy találkozás miatt. Olyan meleg szeretettel és lelkesedéssel beszélt róla, hogy végül el sem tudtam képzelni, hogy lenne olyan élőlény a földön, akit ez az asszony nem szeret tiszta szívből. Seattle-ben megálltunk vacsorázni. Próbáltam rávenni Ryant, hogy mivel nem tudom átvenni tőle a volánt, pihenjen kicsit, de mindenképp menni akart tovább. Még körülbelül három óra volt hátra az útból, úgy tervezte, hogy este tízre már náluk leszünk. Halkan beszélgettünk, míg el nem álmosodtam. Csak akkor ébredtem fel, amikor Ryan óvatosan kiemelt a kocsiból.

– Jaj, ne haragudj – mentegetőztem álmos hangon. – Nem akartam elaludni.

– Aludj csak nyugodtan, máris itt a kényelmes ágy. – Halkan fellépdelt velem egy hosszú lépcsőn, majd lábával belökött egy dióbarna ajtót, és finoman letett a szobát csaknem betöltő hatalmas franciaágyra. Lehúzta a cipőmet, betakart, és lágy puszit adott a számra. – Azonnal jövök én is, csak behozom a csomagokat – suttogta, és már ott sem volt.

Nem tudom, igazat mondott-e, de az biztos, hogy másnap reggel ott volt, amikor felébredtem. Megint engem nézett mosolyogva.

– Jó reggelt, álomszuszék – köszöntött kisfiús vigyorral. Csak most vettem észre, hogy ő már felöltözve feküdt az ágyon.

– Te jó ég! Mennyi az idő? Miért nem ébresztettél fel? – morogtam szemrehányóan, miközben kiugrottam az ágyból, hogy a fürdőbe vessem magam, amikor is rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, és hol a fürdőszoba. Kedvesem jót nevetett tanácstalanságomon, majd felállt, hozzám sétált és magához húzott.

– Még csak fél nyolc, nem aludtál el. Csak azért bátorkodtalak felébreszteni, mert nemsokára indulnom kell, és nem akartam szó nélkül elmenni. A fürdőt a mögött az ajtó mögött találod – intett fejével hátrafelé. – A táskád már bent van, és ha elkészültél, lekísérlek reggelizni. – Irányba fordított, és a fenekemre paskolva megadta a kezdő lökést. Kuncogva szaladtam a mutatott ajtóhoz, és hálás mosollyal tűntem el mögötte. Alig tíz perc múlva már lefelé sétáltunk a lépcsőn, kéz a kézben.

– Tényleg, te még itt laksz? – kérdeztem súgva, miközben az étkező felé irányított a hatalmas házban.

– Baj, ha igen? – villantott rám csibészes mosolyt, majd gyorsan folytatta. – Igazából nem. Van egy lakásom nem messze a klubtól, de sokat vagyok itt. A legfelső szint teljes egészében a nővéreméké, egy nagyobb és két kicsi hálóval, valamint két fürdőszobával. A második szinten van az én szobám és Darylé, egy-egy fürdővel, a földszinten pedig édesanyám lakosztálya, plusz egy nappali, egy konyha, és egy étkező található – tartott gyors, szóbeli idegenvezetést. – Napközben nyugodtan felfedezheted. Casey biztos ezer örömmel végigkalauzol majd a házon.

– Egyedül tuti el is tévednék. Az én kis lakásom elférne a földszint felében – néztem körül ámulva. – De én szívesebben fedezném fel a te lakásodat.

– Azt is megteheted. Ha gondolod, és elég gyorsan megreggelizel – nézett az órájára homlokráncolva –, akkor megvárlak, és kiteszlek a lakásnál, mielőtt elmegyek a megbeszélésre.

– Nem vagyok éhes – vágtam rá gyorsan.

Felnevetett, és játékosan a hajamba borzolt.

– Ennyire azért nem sietek. És ugye nem akarod megsérteni anyámat? – és már tolt is be az étkező ajtaján.

A hatalmas, fekete asztal mellett már ott ült Ryan édesanyja, nővére és sógora, Daryl pedig éppen akkor viharzott le mögöttünk a lépcsőn. Amikor mögém ért felkapott, és a levegőben megforgatva, nevetve helyet cserélt velem, ily módon elénk kerülve, majd vigyorogva visszaállított a lábamra.

– Szia, Madi, rég láttalak! Örülök, hogy helyreráztad a srácot, mert már kezdett egy kísértetre hasonlítani – Nevelőanyja arcára cuppanós puszit nyomva, lehuppant az egyik székre.

– Igen, nekem is feltűnt – válaszoltam szemlesütve, majd végignézve a jelenlévőkön, zavartan elmosolyodtam. – Jó reggelt!

– Anya, Casey, Daniel, ő itt Madison. – Ryan szinte tulajdonosi büszkeséggel mondta ki a nevem, és úgy is szorított magához közben. Ez kifejezetten jólesett, amilyen zavarban voltam.

– Jó reggelt, Madison! – állt fel Ryan édesanyja és elém lépve melegen átölelt. – Szólíts nyugodtan Faye-nek, és megköszönném, ha tegeznél. Ennyi fiatal között így egy kicsit én is fiatalabbnak érzem magam – az utolsó mondatot bizalmasan a fülembe súgva hadarta el, majd elengedett.

– Köszönöm Faye, örömmel. – Meghatott a közvetlensége és a kedvessége, ahogy máris családtagként üdvözölt. Elég régóta nélkülöztem már a család melegét, és úgy tűnt, köztük ezt is újra élvezhetem majd.

Casey és Daniel is régi ismerősként üdvözöltek, és hellyel kínáltak maguk mellett, miközben Casey már azt ecsetelte, mi mindent muszáj megnéznem, míg itt vagyok. Faye egyébként alig nézett ki idősebbnek a lányánál, igen csinos asszony volt. Vállig érő, szőkés barna hajával, szív alakú arcával, fitos orrával, formás ajkaival, lágy ívű szemöldökével kifejezetten szép arca volt. És ami a leginkább megfogott benne, azok a szemei voltak. Élőben még soha nem láttam ilyet. Az egyik szeme mogyoróbarna volt, akár a lányáé, a másikban viszont Ryan tengerzöld szemét láttam viszont. De színtől függetlenül mindkettőben határtalan szeretet és kedvesség tükröződött. Ha hazaértem, első dolgom lesz lefesteni ezt a gyönyörű nőt – gondoltam a pirítóst majszolva, és lopva megpróbáltam arcának minden vonását az emlékezetembe vésni. Casey ugyan kicsit csalódott volt, amiért nem maradtam velük, amíg Ryan az ügyeit intézi, de megígértette velem, hogy délután körbevezethet a házban és a hatalmas rezidencián, ami hozzá tartozott. Nem sokkal később már úton is voltunk a belváros felé. Ryan, ahogy ígérte, még megállt egy nem túl nagy, de impozáns, négy emeletes épület előtt, kiszállt, kinyitotta előttem az ajtót, és miután én is kiléptem a járdára, egy kulcscsomót ejtett a kezembe.

– Harmadik emelet – mondta, és visszaült az autóba.

Azt hittem el is hajt búcsú nélkül, amikor meghallottam, az elektromos ablakemelő surrogását. Kihajolt és az ujjával intve odahívott.

– Érezd otthon magad – súgta a fülembe amikor lehajoltam, hogy halljam, mit akar mondani, majd gyorsan megcsókolt, és az imádott kisfiús vigyorral az arcán elhajtott.

Jó, jó, harmadik emelet, de mégis hányas lakás – dohogtam magamban, míg ellépdeltem a szinte tisztelgő portás előtt és felsétáltam a lépcsőn a harmadik emeletre. De mint kiderült, nem véletlenül nem mondott többet, ugyanis az egész harmadik emeletet egyetlen lakás foglalta el. Ámulva léptem be az ajtón és azonnal egy hatalmas, modern berendezésű, világos nappaliban találtam magam, melyhez balról boltívvel kapcsolódott a letisztult étkező, és egy minden kényelmi eszközzel felszerelt főzőfülke. A nappaliból továbbhaladva egy kis közlekedőn keresztül jutottam el a lakás többi helyiségébe. Balra nyílt egy tágas fürdőszoba, óriási sarokkáddal, jobbra egy mosókonyha, és mindkét helyiség mögött egy-egy újabb kapott helyet, a szemből megközelíthető hálókhoz tartozó gardrobe szobák. Mivel csak a nagyobbikban voltak ruhák, így amellett a hálószoba mellett döntöttem. Belépve szinte kézzelfogható volt Ryan jelenléte. Nagyon tágas volt, de ennek ellenére csöppet sem személytelen. Hatalmas, duplaszárnyú ablakokon áradt be a napfény, és egy köztük lévő üvegajtón, ami az erkélyre nyílt. Az ajtóval szemközti sarokban egy kisebb szekrény méretű akvárium volt elhelyezve gyönyörű, színpompás halakkal és növényekkel. A vízszűrő halkan duruzsolt a csendes házban. Azon a falon kaptak helyet a családi fotók, egy közös portré a szüleiről, egy esküvői fotó a nővéréről és a sógoráról, és egy kép Darylről és róla, amint éppen vitorláznak. Az akvárium felett az én egyik festményem lógott. A tükrös kép, az egyetlen, ami engem ábrázolt – ha nem számítjuk az őrült időszakomban készült alkotásomat. Ott volt a többi is, a falnak támasztva. A legfelsőt, a Ryanről készített portrét megfordítottam, és arcmásával felfelé tettem vissza a helyére. A szoba nagy részét egy hihetetlen méretű ágy foglalta el. Elképedve ültem le rá, hogy kicsit lélegzethez jussak, de a következő pillanatban sikkantva el is tűntem „benne”, legalábbis azt hittem. Amikor rájöttem, mi történt valójában, alig bírtam abbahagyni a nevetést, és még párszor elkapott a nevetőgörcs, amíg megpróbáltam leevickélni a vendégmarasztaló vízágyról. Az ágy két oldalán éjjeliszekrények kaptak helyet. A fal mellettin digitális ébresztőóra világított, mellette pedig azt az apró dobozkát fedeztem fel, amit első este hajtogattam zavaromban a Taco bárban. A harmadik sarokban egy szintetizátor állt, és két gitár egy állványon. Ezen a falon egyetlen hatalmas poszter volt kifüggesztve, ami a Dreams megnyitását reklámozta. A falak, mintha csak otthon lettem volna, halvány bézs színűek voltak, az ágyra itt is csokoládébarna takaró volt terítve, és az ötletgazda vajszínű díszpárnákkal törte meg a sötét színfoltot. Az ablakokon kávébarna sötétítő függött. Már értettem Ryan búcsúszavait.

A bal oldali szoba mégsem háló volt. Pontosabban az lehetett valamikor, de Ryan átalakította, így az lett neki, ami nekem a meseszoba. Tulajdonképpen szinte az egész üres volt. Az egyik sarokban ugyan volt két kínzóeszközre hasonlító gépezet, de a helyiség nagy részét egyetlen majdnem faltól falig érő, lapos szivacs foglalta el. Már meg sem lepődtem, hogy az ablakpárkányon CD lejátszó trónolt CD lemezek társaságában.

Kábán visszasétáltam a konyhába, és miután megtaláltam mindent, amit kerestem, és készítettem magamnak egy teát, lerogytam a nappali fekete bőrkanapéjára, és a bögrét szorongatva bámultam az asztallapnyi LCD televízió sötét képernyőjét. Úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Bár összességében minden gyönyörű volt, a szokatlan méretek miatt mégis rémisztő. Ha nem lettek volna a szembetűnő hasonlóságok az én kis házam és Ryan óriási lakása között, azt hiszem, fejvesztve menekültem volna, azt ordítva, hogy én nem illek ide.

Amikor megemésztettem a látottakat, úgy döntöttem, kipróbálom a majd medence méretű kádat. Reggel nem volt időm lezuhanyozni, és amúgy is csábított a lehetőség. Teleengedtem meleg vízzel, és mert sajnos sehol nem találtam habfürdőt, mézet és tejet tettem a vízbe, majd elmerültem benne. Nem tudom, hogy a meleg fürdő hatása volt-e, de egyre inkább úgy éreztem, a tagjaim ólomsúlyúak, és alig bírtam nyitva tartani a szemem. Leengedtem hát a vizet, magamra csavartam egy törülközőt, és a Ryan ruhái közül kiválasztott pólóba és boxer alsóba bújva elvackoltam magam a lágyan ringatózó ágy közepén. Ryan képmását nézve aludtam el.

Arra ébredtem, hogy az egész ágy hullámzott alattam, a gyomrom kevéske tartalma pedig éppen visszafelé igyekezett. Amilyen gyorsan csak tudtam, kikecmeregtem az ágyból, és kirohantam a fürdőbe. Miután megkönnyebbültem, hideg vízzel kiöblítettem a számat, megmostam az arcom, és visszatámolyogtam a szobába. Ryan aggódó arccal ült az ágy szélén, ő volt ugyanis aki előidézte a vihart a tengeren.

– Jól vagy, Madi? Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – ültetett maga mellé az ágyra, de azonnal felpattantam a labilis alkalmatosságról, és inkább állva maradtam.

– Nem ijesztettél meg, viszont úgy tűnik tengeribeteg lettem az ágyadtól – húztam el a számat.

Megkönnyebbülten felnevetett és ő is felállt, hogy megszorongathasson.

– Hiányoztál! Jól telt a délelőttöd? – kérdezte, immár a nappali kanapéján elhelyezkedve, velem az ölében.

– Mit mondjak, felkészíthettél volna, mire számítsak – dorgáltam meg mímelt szigorral. – Itt minden olyan hatalmas! Bár a kádad esetében ezt kifejezetten pozitívumként értékeltem. Ki is próbáltam, remélem nem bánod – néztem fel rá bűnbánóan, mint egy kislány, aki rossz fát tett a tűzre.

– Cseppet sem. Bármikor úszhatsz benne, amikor csak szeretnél.

– Viszont teljesen elálmosodtam tőle – nyomtam el egy újabb ásítást. – Nem tudom, mi van velem mostanában, de állandóan aludnék.

Ryan arcán ismét aggodalom futott át.

– Nem kellene orvoshoz menned? Nem lehet, hogy összefüggésben van az amnéziáddal, vagy a fejsérülésekkel?

– Ugyan már, akkor már régen jelentkeztek volna a tünetek, hisz az már több, mint hat hete történt… – a megnyugtatónak szánt mosoly azonban az arcomra fagyott, ahogy eljutott a tudatomig amit mondtam, és egy gyors fejszámolást követően, szörnyű gyanú fészkelte magát a szívembe.