A szivárvány tövében - 12. rész

Kísért a múlt

Visszasétáltam a szobába és lehuppantam Ryan mellé a földre. Úgy tűnt, kettesben maradtunk.

– Azt hiszem az „öcsikéd” belezúgott a barátnőmbe – löktem meg a vállammal.

– Igen, én is azt hiszem – válaszolta komolyan, utánozva előbbi mozdulatomat.

– Te most szívózol velem? – kérdeztem tettetett felháborodással és a vállába bokszoltam.

– Te kezdted! – Viszonozta az ütést. Szemei vidáman csillogtak.

– Na, várj csak, most megkapod! – tepertem le egy hirtelen mozdulattal, a földre szorítva a vállait, és lábaimat szétvetve ráültem a csípőjére.

– Ejha – nyögte. – Kitől tanultál te ilyeneket?

A következő pillanatban már mellette feküdtem, és mindketten nevetésben törtünk ki.

– Hogy vannak a sebeid? – jutott eszembe hirtelen.

– Köszönik, jól vannak, megvannak – fintorgott.

– Sajnálom, hogy miattam megsérültél – mondtam halkan.

– Nem biztos, hogy ő volt!

– Te is nagyon jól tudod, hogy ő volt! Ezt már megbeszéltük. Csak azt nem értem, miért? – csattantam fel dühösen. – Mi oka volt itt maradni? És még inkább, mi oka volt megtámadni téged? Nem hinném, hogy az esete vagy.

– Még szerencse – borzongott meg a gondolattól. – Az őrültek észjárása nem igazán követhető. De így legalább most már tudjuk, hogy nem új áldozata van, hanem még egy.

Értetlenül néztem rá.

– Azt hiszed, még mindig miattam van itt?

– Nem miattad, miattunk! – nyomta meg az utolsó szót.

– Szóval most már te is állandó veszélyben vagy, csupán azért, mert velem vagy.

– Ez csak egy elmélet – emelte összefonódó ujjainkat a szájához.

– Hihető elmélet – haraptam be az alsó ajkam az elhangzottakon gondolkozva. – Bár az emlékeim még korántsem teljesek, de ha jól gondolom, engem megjelölt, tehát a saját tulajdonának tart. És ha ez így van, akkor feltételezhetően meg akar minket büntetni. Engem azért, mert megcsalom, téged azért, mert elveszed, ami az övé – mondtam alig hallhatóan.

– Hogy érted, hogy megjelölt téged? – kérdezte ugyanolyan halkan.

– Emlékszel, Trisha említette a sebhelyeket a combomon. Elég furcsa sebhelyek. Valamivel megégetett – magyaráztam magam elé meredve az egyre sűrűsödő félhomályban.

Egy pillanatig csend volt, majd újra megszólalt. A hangja nyugodt és bizakodó volt.

– Viszont, ha tényleg miattunk van még itt, akkor a többiek nincsenek veszélyben.

– Igen, azt hiszem, ez végre egy pozitívum ebben az egészben – sóhajtottam hatalmasat.

Biztatóan megszorította a kezemet, majd ülő helyzetbe tornázta magát, és fejemet az ölébe húzva, simogatni kezdte a hajamat. Csendben hallgattuk egymás légvételeit. A szemhéjam egyre nehezebb lett, le-, lecsukódott.

– Azt hiszem, aludnunk kellene – suttogta.

– Mmmm – hagytam rá.

– Szerinted hol vannak Trisháék? – kérdezte vigyorogva.

– Látod, ez jó kérdés – pattantak ki a szemeim. – Nem akarok egyedül maradni.

– Átszaladok, megnézem Zacnél van-e. Ha igen, pár perc és újra itt vagyok.

– Rendben.

Miután csendben kiosont, gyorsan átöltöztem, fogat mostam és bemásztam a takaró alá. Összekucorodtam a paplan alatt, és még egyszer végiggondoltam a hétvége történéseit. Mire a végére értem, már jött is vissza.

– Azt hiszem, holnap lesz hozzájuk néhány keresetlen szavam, de ma már nem zargattam őket – mondta tettetett szigorral a hangjában, de a szemei pajkosan csillantak.

– Mit csináltak szegények?

– Összeesküvés áldozatai lettünk. Szobát cseréltek Daryllel, így ők most a kétágyasban összetolták az ágyakat, és ott terpeszkednek. Kitúrtak a helyemről – nézett rám szomorú kiskutya szemekkel.

– Nem tudom, hogy Haley mit fog ehhez szólni, de azt hiszem, ma estére maradhatsz. Holnap majd megkapják a magukét – mondtam én is mosolyogva.

– Kiloptam magamnak egy kényelmesebb ruhát. Mindjárt jövök – tűnt el a fürdőszobában.

Hallgattam, ahogy tett vett, és közben a szemeim újra és újra lecsukódtak. Hozzá tudnék szokni, hogy az ő motozására alszom el, gondoltam még, mielőtt beszippantott az álomvilág.

Nyakam finom becézgetésére ébredtem, és amikor kinyitottam a szemem, az első, amit megláttam, Ryan csillogó zöld szeme volt. Szorosan mellettem feküdt az ágyon és rajtakapottan mosolygott.

– Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – suttogta. – De olyan gyönyörű voltál, ahogy aludtál.

– Így bármikor ébreszthetsz – válaszoltam pirulva. – És amúgy is inkább te ébressz, mint egy újabb rémálom. Ehhez hozzá tudnék szokni – nyújtózkodtam jólesőn, majd befészkeltem magam ölelő karjai közé. – Ha cica lennék, most dorombolnék – mormoltam elégedetten.

– Sajnálom, de ha macska lennél, kénytelen lennék kidobni az ágyamból. Allergiás vagyok a macskaszőrre – nevetett fel halkan, és ismét a nyakamba csókolt. – Jól gondolom, hogy már nem is akarod megdorgálni Trisháékat?

– Eddig sem akartam – kuncogtam fel elvörösödve. – De azért Haley-vel még nem ártana megbeszélnünk.

– Azt máris megtehetjük, mert már érzem a kávé illatát. És amúgy is ideje felkelnünk. Órára kell mennünk.

– Jaj, de utálom a hétfőt! – nyafogtam, miközben kimásztam az ágyból és a festőgönceimet felkapva becaplattam a fürdőbe. Ryan halk nevetése oda is elkísért.

Mint kiderült Haley is tudott a „szobacseréről” és buzgón támogatta is. Ezzel szépen kifogták a szelet a vitorlánkból. Vagy mindenkit leteremtünk, vagy senkit. Természetesen az utóbbit választottuk. Megbeszéltük, hogy estére halasztjuk a költözködést, mert már így is késésben voltunk. Ryan egészen a rajzteremig kísért minket, kaptam tőle egy puszit, és már futott is tovább.

Ez a kép, valahogy nem akaródzott sikerülni. Hihetetlenül nehéz volt érzékeltetnem azt a súlytalanságot, amit álmomban éreztem. Végül azért elégedetten tettem le az ecsetet, és pár lépést hátrálva is megszemléltem a kész művet. Sikerült. A képen egy ember kuporgott az avaron, alakját csupán néhány, a fák lombján átszűrődő fénysugár és a tűzrakás parazsának vöröses fénye világította meg, kísérteties árnyjátékot vetítve rá. A végét járó tábortűz sűrű füstje tömör felhőben szállt az ég felé, melyben egy áttetsző szellemalak lebegett. Elővettem a fényképezőgépet, lefényképeztem a képet és nekiláttam, hogy összetakarítsak magam után. Ezzel végezve Mr. Morrishoz léptem az újabb feladatért.

– Ismét mindenki ugyanazt a témát a kapja. Fény és árnyék. Minden szabadon választható. Az eszköz, a technika és tulajdonképpen a konkrét téma is. De ugye nem akarod máris elkezdeni, Madison? Ha így folytatod, ki fogsz égni! – nevetett rám, haját tépve, szemeit forgatva őrületet mímelve. – Ne érts félre, szeretem a szorgalmas, ötletgazdag tanítványokat, de pihenésre mindenkinek szüksége van.

– Köszönöm Floyd, értékelem az őszinteségedet és az aggódásodat, de ezúttal eszem ágában sem volt nekiállni. Sőt! Kizárólag azért kérdeztem rá, hogy holnapig törhessem a fejem rajta – nyugtattam meg.

És ez igaz is volt. Mostanában nem álmodtam. Már annyira megszoktam, hogy valamilyen módon az álmaim öltenek testet a festményeimben, hogy fogalmam sem volt, ez alkalommal mi ihlet majd meg. Na, nem mintha hiányoznának a rémálmok! Nagyon is jól meg vagyok nélkülük. Vidáman elköszöntem a társaságtól és átsétáltam a másik épülethez. Gondoltam, most én lepem meg Ryant.

A meglepetés sikerült, csak épp újfent én lepődtem meg. Amikor befordultam a sarkon, az első dolog, amit megláttam, Beverley szőke hajzuhataga volt. Az ajtónál állt és az éppen kilépő Ryanre vetette magát. Az első gondolatom az volt, hogy észrevétlenül visszahúzódok, de aztán úgy döntöttem, nem fogok bujkálni és leskelődni. Kijjebb léptem, úgy, hogy ha akartak észrevehettek, de azért tisztes távolban, hallótávolságon kívül megálltam és nekidőltem a falnak, nehogy azt higgyék, kémkedek. Bev odanyújtott valamit Ryannek, ő elvette, pár pillanatig nézte, majd mérgesen a lányra kapta a tekintetét. Azt hittem megüti, de végül csak a kezében lévő valamit tépte darabokra és az elképedt szőkeség lába elé szórta a maradványokat. Megfordult, hogy otthagyja és ekkor vett észre engem. Meglepettség, düh, bűntudat váltakozott az arcán, de mire odaért hozzám már csak egy morcos fintor maradt.

– Szia! Micsoda kellemes meglepetés! – Megfogta a kezem és, szinte húzni kezdett maga után.

– Az akart lenni – jegyeztem meg csalódottan grimaszolva –, de úgy tűnik, megelőztek. Ez meg mi volt? – kérdeztem, fejemmel az előbbi jelenet helyszíne felé intve.

– Á, semmi – legyintett, és a szállás felé irányította lépteinket.

– Innen nézve nagyon is valaminek tűnt – ellenkeztem –, és ha jól láttam, akkor te széttépted azt a valamit. Szóval? – néztem fel rá kérdőn.

– Csak egy újság – nyögte ki nagy nehezen, enyhe ingerültséggel a hangjában.

– És ennyire felbőszítettek a tőzsdehírek – találgattam pimasz hangon. De már be is ugrott az igazi ok. Elé fordultam, arra késztetve, hogy megálljon és rám nézzen. – Mit írtak rólunk?

– Nem érne ez rá a koleszban?

Tisztában voltam vele, hogy ez csak időhúzás a részéről, de nyugodtan bólintottam.

– De, persze, ráér.

Egy teljes óránk volt táncig, igaz nekem még rendbe kellett volna szednem magam. Ennek ellenére követtem őt és beléptem lakosztályuk kis konyhájába, leültem az asztalhoz, és várakozva figyeltem, ahogy melegíteni kezdte a tűzhelyen az ebédet, és tányérokat vett elő. Ahogy telt az idő egyre türelmetlenebb lettem, hogy vajon mi az, amiről ennyire nem akar beszélni.

– Ryan, kérlek! Ha eddig nem voltam ideges, most már az vagyok. Tudni akarom, miről van szó!

Letette a kis fazekat az asztal közepére és felém kínálta a szedőkanalat. Villámokat szórtak a szemeim.

– Nem olvastam végig – kezdett bele vontatott hangon. – Rólad volt szó és valami egyetemi professzorról.

Bennem akadt a levegő. Na nem, nem szedhették elő már megint ezt a témát! Nem hurcolták még meg eléggé Mr. Gibsont?! Nem tudom, mindebből mi tükröződhetett az arcomon, mindenesetre Ryan levonta a saját következtetéseit.

– Szóval igaz – állapította meg szárazon.

Ekkor megjelent Daryl, és borús arccal egy összetekert újságot dobott az asztalra.

– Láttátok már?

Az újság után kaptam, és olvasni kezdtem.

”Újabb álompár van születőben

Ráadásul szó szerint „álom”-pár! A híres-hírhedt Dreams klubok tulajdonosa ugyanis úgy tűnik, megtalálta másik felét.

Itt egy fotó volt Ryanről az egyik klubja előtt, majd még egy kettőnkről, amint éppen táncolunk az itteni Dreamsben.

Sok helyütt rebesgetik, hogy Ryan Henderson, a fiatal szerencselovag, nem is annyira a szerencsének és tehetségének köszönheti éjszakai bárjainak felvirágzását, hanem inkább bizonyos alvilági kapcsolatoknak. Nos, ha ez igaz, akkor valóban összeillenek, ugyanis Madison Hayes kisasszony, Mr. Henderson legújabb barátnője, a jelek szerint szintén nem restell a kapcsolataival visszaélni, ha valamit el akar érni. Miss Hayes ugyan egyelőre még kicsiben gondolkozik. Csupán az egyetemi érdemeit szerette volna kissé felturbózni és ezért arra is képes volt, hogy viszonyt kezdeményezzen egyik professzorával.

Egy újabb kis kép volt bevágva rólam és a professzorról, amint egymáshoz közel hajolva beszélgetünk A fotó azon az ominózus bálon készült – szó mi szó, egy kívülálló számára valóban félreérthető lehet a látvány. Gyorsan Ryanre pillantottam, de szoborszerű arcvonásaiból nem tudtam kivenni semmilyen érzelmet. Tovább olvastam.

Forrásaink szerint igazi botrány kerekedett az ügyből. A professzort, Mr. Gibsont rövid időre fel is függesztették állásából, és kis híján a házassága is tönkrement. Persze, ahogy az lenni szokott, az ügyet végül eltussolták, de mindez egy fiatal lány álmaiba került. A hölgy ugyanis, aki „bevallotta”, hogy csupán rágalmazás történt, és valójában ő találta ki az egészet, felhagyott tanulmányaival, és jelenleg felszolgálóként tengődik egy kisvárosban.

Nos, kedves olvasó, lehet találgatni, hogy melyik félnek volt igaza. Vajon csak a véletlen műve, hogy az új álompár mindkét tagjáról ilyen pletykák keringenek?!

Kikerekedett szemmel, hitetlenkedve bámultam az újságot. Ennél rondábban nem is tálalhatták volna az ügyet.

– Ha úgy vesszük, valóban megtörtént esetről írnak. – A kérdő tekintetek láttán folytattam. – A történet alapja természetesen nem igaz, de a botrány nagyon is valóságos volt. – Fanyarul elmosolyodtam és elmeséltem nekik mindazt, amit nem olyan régen Faith-nek is. – Sajnálom, hogy most miattam címoldalra kerültél és főleg, hogy rossz fényt vet rád az ügy. Most ennek kapcsán ismét csámcsoghatnak a te állítólagos kapcsolataidon – néztem végül Ryanre.

– Ne butáskodj! Azon eddig is csámcsogtak, rám nézve ez nem igazán hozott változást. Nekem ez csak egy kis ingyen reklám.

– Nem értem! Akkor miért vagy dühös rám?

– Nem rád vagyok dühös, Madison! Hanem Beverley-re és magamra. Azt már megszoktam, hogy rólam cikkeznek, de soha nem gondoltam bele, hogy ez rád is kihathat. Én tartozom bocsánatkéréssel neked.

– Hát az biztos, hogy ez most nem hiányzott! – fújtam ki a mindeddig benntartott levegőt. – De…

– Holnap bocsánatkérő cikket fogsz olvasni, ezt garantálom! – kapta ki dühösen a kezemből az újságot és a sarokba hajította. – Viszont ezek tükrében igazad volt az elején. Csak további zűröket okozok neked. Jobb lenne, ha a jövőben kizárólag a táncra korlátoznánk a kapcsolatunkat.

A döbbenettől hirtelen szóhoz se jutottam. Hogy a fenébe fajult ez a társalgás idáig? A düh és a dac felülkerekedett bennem. Szó nélkül felálltam, és Daryl elképedt pillantásától kísérve, kisétáltam a konyhából. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy kicsit megnyugodjak, átöltöztem a táncórához, bekaptam pár falatot, végül indulás előtt határozottan kopogtam Haley ajtaján.

A Cha-cha-cha óra tökéletesen telt. Tökéletesen hivatalosan és feszült hangulatban. Pedig a kedvenc táncom. Ryan tartotta magát az elhangzottakhoz, és mereven, kizárólag a táncra összpontosított. Igyekezetében észre se vette, hogy Daryl majdnem fél órát késett. Szinte hozzám se szólt, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Kezdtem elbizonytalanodni a tervemet illetően, de ahányszor ránéztem Beverley-re, elhessegettem a kételyeimet. Dühített, hogy milyen önelégült arccal vette tudomásul terve sikerét. A célját elérte, Ryan végre semmibe vett engem. Az óra végén viszont csalódnia kellett. Kárörvendő vigyorral figyeltem az arcáról lehervadó mosolyt, amikor Ryan átnézve rajta, meg se hallva, hogy hozzá beszél, elsétált mellette, és elhagyta a termet. Trish és Zac kérdő tekintetére válaszolva gyorsan odasúgtam nekik, hogy később, és már szaladtam is vissza a szobámba, hogy megnézzem, Haley-ék megtették-e amire kértem őket. Leültem az ágyra és vártam. Nem kellett sokáig várakoznom. Öt perc sem telt el és Ryan kopogás nélkül viharzott be az ajtón.

– Hol van a holmim? – vont kérdőre szikrázó szemmel, de én csak nyugodtan a földön lévő táskákra mutattam. – Mit jelentsen ez? Megbeszéltük, hogy…

– Nem beszéltünk meg semmit! – szakítottam félbe határozottan. – Tettél egy kijelentést, amire ez a válaszom.

– De…

– Ryan! – vágtam közbe ismét. – Ha azt hiszed, hogy egy ilyen apróság miatt hajlandó vagyok lemondani a … barátságodról, akkor tévedsz. Legutóbb te voltál az, aki fittyet hányt a problémákra és kiállt mellettem, most én nem hagyom, hogy Beverley közénk álljon – sétáltam oda hozzá.

– Nem is zavar, hogy összesúgnak majd az emberek a hátad mögött? Hogy mit fognak szólni az iskolában, ahol tanítasz? – kérdezte enyhe éllel a hangjában.

– Ezek a dolgok most már akkor is meg fognak történni, ha mostantól még csak nem is találkozunk. Sőt! A következő szóbeszéd az lenne, hogy nyilván minden igaz, ha fülünket, farkunkat behúzva meghunyászkodunk. Nem adom meg Beverley-nek azt az örömet, hogy ilyen könnyen szétválasszon minket. És végül, de nem utolsó sorban – bújtam hozzá átölelve a derekát, mit sem törődve mozdulatlanságával –, szükségem van rád. Nem is tudod, mennyire! Persze – suttogtam bele a pólójába, amit a szemébe nézve nem mertem kimondani –, ha más oka van, hogy nem akarsz velem lenni, mondjuk, mert mégis elhiszed, amit írtak, vagy mert eleged van az életveszélyből, nem foglak tartóztatni.

Ez végre hatott. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy ő is ezt akarja, de amint megéreztem a derekam körül ölelő karjait, minden kétségem elszállt, és végre fellélegeztem.

Nem sokkal később megjött az egész csapat. Megköszöntem Haley és Daryl közreműködését, és persze mindent elmagyaráztam az értetlen és rettentően kíváncsi Trish-nek. Haley tán még nálam is elégedettebb volt. Még mindig felelősnek érezte magát Beverley tetteiért és úgy gondolta, most törlesztett egy kicsit. Úgy döntöttünk, megünnepeljük a sikert, és mind elmegyünk vacsorázni. Sajnos rossz helyet választottunk. Bev és Nate is ugyanott tették, feltehetőleg ugyanazt. Éppen koccintani akartak, amikor vidáman nevetgélve betódultunk az ajtón. Nate eleve nem volt túláradó jókedvében, de láttunkra Bev arcára is ráfagyott a diadalittas mosoly. Ryannel nyugtatólag megszorítottuk egymás kezét, majd egymásra nevettünk, tudván, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk. Az egész csapat szépen elsétált a páros asztala mellett, mintha ott se lettek volna. Kényelmesen elhelyezkedtünk egy nagy boxban, és elkezdtük megtárgyalni, ki mit rendel. Persze tudhattuk volna, hogy az a lökött nőszemély nem tud leállni.

– Beverley! Ne csináld! – hallottuk meg hirtelen Nathaniel kiáltását, mire mindannyian riadtam kaptuk oda a fejünket, készen a védekezésre. De csak annyi történt, hogy Beverley királynői tartással végigvonult az asztalok között, és előttünk megtorpanva Ryanre meredt.

– Rendben Ryan, csak ne feledd, hogy én figyelmeztettelek! Ez a nő csak bajt hoz rád! – Megvetően végigmért minket és kisétált az étteremből.

Ez már abszolút kiverte nálunk a biztosítékot. Nem bírtuk tovább. Összenéztünk és megállíthatatlanul kirobbant belőlünk a féktelen röhögés. Nem tudom, mi történt velem, talán így tört felszínre az elmúlt hetek feszültsége, talán tényleg meghibbantam, de egyszerűen nem bírtam leállni. Már a hasam is fájt, mire a könnyeimet törölgetve sikerült visszafognom magam. Ezt követően a vacsora és a következő pár nap zavartalanul és szinte meseszerű boldogságban telt.

Ahogy azt Ryan ígérte, másnap bocsánatkérő, helyreigazító cikk jelent meg az újságban, kérésemre külön kitérve Mr. Gibsonra és családjára. A rémálmok továbbra is elkerültek, amit én Ryan éjszakai jelenlétének tulajdonítottam. Délelőttönként festettem, délutánonként önfeledten táncoltunk, és együttlétünk minden percét kiélveztük. Társaim legnagyobb örömére a képeim is megváltoztak, és immár nyoma sem volt rajtuk a lehangoló, ijesztő hangulatnak. A „Fény és árnyék” című festményem végül Ryant ábrázolta, ahogy a Dreams asztalánál ült és a mécsesek lángjának minden irányból visszaverődő fénye árnyjátékot festett az arcára és mosolygó, zöld szemeibe.

És szerencsére ő sem „jelentkezett”.