A szivárvány tövében - 16. rész

Életre kelt rémálom

– De hiszen ez…

– Igen. Dr. Richard Walker. A kórház kedves, jóképű ügyvédje – mondtam ki helyette, majd gépies mozdulatokkal felálltam. – Vigyél haza!

Végig magamon éreztem kutató tekintetét, amíg összecsomagoltuk a holmimat. Déjà vu! Még három hete sincs, hogy otthon csináltuk ugyanezt. És mennyi minden történt ez alatt a három rövidke hét alatt! Minden megváltozott. A legjobban én magam. Az ajtóból még egyszer visszanéztem, és utoljára felidéztem az itt töltött boldog pillanatokat, majd elzártam őket az agyam és a szívem legmélyebben fekvő rejtett kis fiókjaiba. Ha nem éppen most jöttem volna helyre egy amnéziás állapotból, azt mondanám, hogy ezeket az emlékeket már senki nem veheti el tőlem, de most már ez a csekélyke reményem sem maradt.

A folyosón egész kis csapat álldogált. Pontosabban „A Csapat”. Kivéve egy valakit.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Trish remegő hangon.

Nem mertem megszólalni, féltem, hogy akkor ismét elbőgöm magam, és nem akartam többet sírni. Csak bólintottam, hagytam, hogy mindenki megöleljen, és elindultam lefelé a lépcsőn. Ryan kint várt az ajtó előtt. A lépcső alján üldögélt magába roskadva, de amikor meghallotta a lépteinket felpattant, és elém lépett.

– Madison – nézett rám könyörgő, kétségbeesett szemekkel.

Nem tudom miért tettem, igazából nem is volt tudatos, de odaléptem hozzá és egy utolsó, óvatos csókot leheltem a szájára.

– Köszönök mindent – suttogtam, mielőtt elléptem tőle. Éreztem, ahogy a keze lecsúszik a karomról.

Gyors léptekkel a kocsihoz sétáltam. Nem néztem vissza. Beroskadtam Faith kis Peuget-jának a hátsó ülésére, és magam elé meredve, mozdulatlanul ültem egészen hazáig. Csak a könnyeim ömlöttek megállíthatatlanul. Megint.

Otthon első dolgom volt felkeresni Powell nyomozót. Átadtam neki a támadóról készült rajzot, és felvették a hivatalos vallomásomat.

Gépiesen csináltam a megszokott dolgaimat nap nap után, mintha mi sem történt volna. Pontosan úgy, mintha az egyetem elvégzése óta semmi nem változott volna. Ettem, aludtam, fürödtem, és sajnáltam, hogy nincsen tanítás, mert így a napjaim kínosan hosszúra nyúltak. Egy idő után, amikor az emlékek okozta sokk zsongító fájdalommá csitult, már tudtam a külvilágra figyelni anélkül, hogy összeomlottam volna. Faith gyakran jött látogatóba. Olyankor mintha kicsit újra éltem volna. Egyszer még moziba is elcsalt. Jó pár nap eltelt, mire felfigyeltem rá, hogy nem beszél az ő Philipjéről. És amúgy is, mintha sokkal csendesebb lett volna a szokottnál.

– Te, Faith! Rég nem meséltél Philipről. Minden rendben köztetek?

Elhúzta a száját és láttam rajta, hogy nem nagyon akaródzott kiböknie, ami a szívét nyomta.

– Na, ne csigázz! Történt valami? Megkérte a kezedet? – kérdeztem tettetett vidámsággal.

Csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarja az orrom alá dörgölni a boldogságát. De ő kifakadt, szinte robbant. Először hallottam Faith-t ennyire kiborulni.

– Igazad volt, hogy nem bíztál benne! – kiabált magából kikelve, miközben éppen az ágyneműt húzta át dühösen csapkodó mozdulatokkal. – Felesége van és két gyereke! A hazug disznó! Ráadásul még perverz is! Tudod, mit akart az a szemét?! Hogy csináljam valamelyik állattal, ő meg majd végignézi! Hát normális az ilyen?!

Azt hiszem, ez hatott. Bár egyáltalán nem volt vicces, én nevetni kezdtem, szinte már fuldokolva.

– Ez állati! – vinnyogtam levegő után kapkodva. Szegény Faith nem tudta, hogy most sírjon, vagy inkább velem nevessen. Végül az utóbbi mellett döntött.

– Mi aztán jól kifogtuk! Meg vagyunk áldva a pasikkal!

Kivéve Ryant, gondoltam. Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit nem engedhettem meg magamnak, hogy rá gondoljak. Attól tartottam, akkor nem bírom ki, megszegem a magamnak tett fogadalmam, és megkeresem. De ez az apró gondolatfoszlány elég volt, hogy a gát átszakadjon. Aznap éjjel álmomban táncoltunk. Mégis sikerült hát beférkőznie az álmaimba. Ettől kezdve már nem volt megállás. Csak ő járt az eszemben, és gondolatban újra átéltem az együtt töltött napokat.

Reggelenként megint eljártam sétálni az erdőbe. Már nem féltem. Szinte vonzott az a tisztás, amit álmaimban láttam. Leültem egy kidőlt fatörzsre és szórakozottan rajzolgattam egy faággal a sárba. Ryanen járt az eszem, megint, pedig Isten látja lelkem, igyekeztem nem rá gondolni. Hiányzott megnyugtató jelenléte, magabiztos jókedve, kisfiús mosolya és úgy egyáltalán minden, ami Ő volt. Annyira hiányzott, hogy szinte elvonási tüneteim voltak. Talán hibát követtem el.

Kábán bambultam a ködben úszó vízfelszínre, és ekkor bevillant valami, ami eddig nem tűnt fel. Az első álmom, amiről azt hittük, hogy egyben az első emlék, nem is a múltban játszódott. A férfi kétségtelenül Walker volt benne, de a valóságban az a jelenet nem történt meg. Hirtelen, mintha csak végszóra várt volna, felszállt a köd és megpillantottam őt a folyóparton. Kirázott a hideg. Még a nem létező szőrszálak is glédába álltak a hátamon, és egyetlen pillanat alatt gleccser hőmérsékletű izzadságpatakok indultak meg lefelé a gerincem mentén. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Mozdulni próbáltam, de mintha ólomsúly nehezedett volna a tagjaimra. Irtózatosan féltem! Mit féltem?! Éjsötét pánik kerített hatalmába, mintha fekete űr szippantott volna magába! Csak őt láttam. Még nem tudtam kivenni az arcát, de biztos voltam benne, hogy Walker az. A szemei! Jégkék íriszéből olyan düh áradt felém, és oly’ hideg elszántság, hogy még a vér is megfagyott az ereimben. És egyre közeledett. Jézusom, az álom – futott át hirtelen az agyamon a gondolat. Tudtam, mit kell tennem. Az eddig lábaimat dermesztő rémület hirtelen emberfeletti erővel ruházott fel. Felpattantam, és futásnak eredtem. De bármerre kanyarodtam, ő jött felém. Mintha több lenne belőle, mindenhol ott volt, és egyszer csak előttem állt. Majdnem nekirohantam. Kinyújtotta a karját, és elkapta a hajam. Barna tincseim az ujjai köré csavarodtak. Ahogy ökölbe szorította a kezét és maga felé rántott, égető fájdalom áradt szét a fejbőrömön, könnyeket csalva a szemembe. Sátáni vigyor terült el az arcán, szemei jéghidegen csillogtak. És ekkor megpillantottam a fémesen villanó késpengét. Sikítottam!

– Már emlékszel, mi, te kis kurva! Engem nem lehet csak úgy elfelejteni! Megbánod, hogy rám küldted a zsarukat! Azt is megbánod, hogy megszülettél! – Őrjöngött dühében.

De ez nekem jól jött. „A dühös, ingerült ember könnyebb célpont. Nem tud összpontosítani.” – olyan tisztán hallottam Ryan szavait a fejemben, mintha ott állt volna mellettem.

– Ryan, segíts! – ordítottam el magam, amilyen hangosan csak bírtam.

Igaz, ha figyelt engem, tudnia kellett, hogy Ryan nincs itt, de a trükk mégis bevált. Reflexből megpördült, hogy védtelennek hitt hátát megóvja a támadástól, de pont az ellenkezőjét érte el vele. A kezemben szorongatott ággal teljes erőből fejbe vágtam, majd amikor meglepett nyikkanással elterült, rohanni kezdtem a házak felé. Már útközben megnyomtam Powell nyomozó gyorshívó gombját. Üzenetrögzítő. Hogy a franc esne bele! Beestem az ajtón és gyorsan bezártam magam mögött. Hívtam a 911-et. Egy gépies hang darálni kezdte a szokásos szöveget, mire türelmetlenül közbevágva beleüvöltöttem a készülékbe.

– Madison Hayes vagyok. A címem Oakridge, Szivárvány köz 1. Megtámadtak! Kérem, jöjjenek azonnal, és értesítsék Travis Powell nyomozót!

Arra se volt időm, hogy megszakítsam a vonalat. Hatalmas csattanással kivágódott a bejárati ajtó. A francba, fegyvert kellett volna keresnem, vagy elrejtőznöm! A konyha túl kicsi, bár ott lenne fegyver, de hamar sarokba szorítana, ráadásul biztos ő is arra számít, hogy oda megyek –, futott át az agyamon a másodperc törtrésze alatt. A meseszobát vettem célba. Onnan akár ki is tudok jutni. Villámgyorsan magamra zártam az ajtót, és védekezésre alkalmas eszköz után néztem. Kivert a víz és minden ízemben remegtem, miközben gondolatban sorba vettem a lehetséges tárgyakat. Az utolsó pillanatban jutottak eszembe a kis fiókos szekrényben tartott ezermester szikék. Még éppen ki tudtam kapni egyet és a kezembe rejtettem, amikor betört az ajtó. Az ügyvéd szinte beesett rajta, és meg sem állt a szoba közepéig. A szemei már-már vérben forogtak, ahogy szembefordult velem, és artikulálatlanul üvöltve robogott felém. Kitértem előle, és a lábamat kitartva elgáncsoltam. Hatalmas csattanással vágódott a tolóajtónak, de az sajnos túl erős volt, nem tört ki, csak megrepedt. Kihasználva a kínálkozó alkalmat a háta felé lendítettem a kezemben lévő szikét, de ezúttal gyorsabb volt, elkapta a csuklómat, majd a tarkómnál a hajamba markolva alaposan lefejeltette velem a falat. Bár a másik karomat az arcom és a fal közé kaptam, szédültem, és éreztem, hogy vér szivárog az orromból. Ekkor robbant be a szobába Ryan. Azt hittem, az ütés erejétől hallucinálok, és valószínűleg Walker is így lehetett ezzel, mert egy pillanatig csak meredt a látomásnak hitt férfira, majd felocsúdva maga elé penderített. Ez a késlekedés azonban pont elég volt Ryannek, hogy felmérje a terepet. Óvatosan hátrálni kezdett a szoba belseje felé, hogy szabaddá tegye az ajtót, arra csalogatva ezzel Richardot. Ő pedig, mintha hipnotizálva lett volna, szépen el is kezdett oldalazni a kijárat felé, de én minden erőmmel azon voltam, hogy gátoljam a mozgásban. Bátrabb voltam, hisz nem volt nála a kés. Elhagytam magam, így minden testsúlyom rá nehezedett. És ekkor elkövette a hibát, amire vártam. Ellökött, hogy gyorsabban menekülhessen, így viszont megszűnt a fedezéke, és Ryan támadhatott. Csak arra nem számítottam, hogy akkorát taszít rajtam, hogy átesek az újabb ostromot már nem bíró üvegajtón.

Amikor magamhoz tértem a nappaliban feküdtem az ágyon. Faith tüsténkedett mellettem egy vértől rózsaszín vízzel teli lavórral és egy nem kevésbé véres ronggyal. Ryan éppen a fürdőből lépett elő, kezében az elsősegély dobozommal.

– Mi történt? Ő Hol van? – ültem fel ijedten, amint eszembe jutottak a történtek.

– Elmenekült – rogyott le mellém Ryan bosszús arccal.

– Hála az égnek! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Hála az égnek?! – hitetlenkedett Ryan. – El kellett volna kapnom azt a szemetet! De nem mertem utána rohanni, amikor láttam, hogy átesel az üvegen.

– Utána menni?! Hogy megöljön? Egyszer már megpróbálta, emlékszel? A rendőrség dolga, hogy lecsukják ezt a mocskot, nem a tiéd! És különben is, hogy kerülsz te ide? – jutott el hirtelen a tudatomig, hogy neki itt se kellett volna lennie.

Amikor késett a válasz, felhagyva újabb sebeim tanulmányozásával felé fordultam. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire megváltozott, most azonban volt időm megvizsgálni beesett szemeit és az alattuk húzódó sötét karikákat. A bőre szinte szürke volt, a haja kócos. Betegnek látszott. És éppen Faith-re meredt segítségkérő tekintettel, de barátnőm csak jelentőségteljes pillantást vetett rá, és újra a kötözésnek szentelte minden figyelmét.

– Mi folyik itt? – vontam kérdőre őket.

– Csinálok egy teát, amíg Faith ellát, ha megengeded – nyögte Ryan, és választ sem várva kimenekült a konyhába.

– Faith?!

– Ne tőlem várd a választ. Majd elmondja, ha kettesben lesztek. Adj neki egy kis időt! Megérdemli, mégiscsak megmentette az életedet!

Bár nem győzött meg teljesen, de annyiban hagytam a dolgot. Egyelőre. Pár percet még tudtam várni. Amint azonban Faith biztosított róla, hogy ezúttal semmi maradandó emléket nem kaptam, és biztató mosolyt küldve Ryan felé távozott, nem bírtam tovább.

– Na, akkor ki vele! Mi ez az egész? – támadtam rá azonnal.

– Kérsz teát? – jött az újabb időhúzás.

– Francba a teával! Kezdem elveszíteni a türelmemet! – fakadtam ki mérgesen.

– Oké, rendben, mindent elmondok – emelte fel megadóan a kezeit. – Hol kezdjem?

– Mondjuk az elején – ajánlottam morcosan.

– Ez a Richard Walker egy brutális sorozatgyilkos. – Bár ez nekem inkább amolyan „in medias res” kezdésnek tűnt, nem szóltam közbe. – Már legalább négy nőt megerőszakolt és megölt csak itt, ebben az államban. A rendőrség soha semmilyen nyomot nem talált. Az egyetlen kapaszkodó és egyben közös pont, az elkövetés módja volt, és az áldozatok combján talált égési sebek. – Automatikusan végigsimítottam a nadrág alatt is érezhető hegeken. – Amikor téged a kórházba szállítottak, és a kórház megküldte a helyi rendőrségnek az ilyenkor szokásos jelentést, felcsillant a remény, hogy végre rács mögé dughatják azt az állatot. De te nem voltál hajlandó alávetni magad a kezeléseknek, és ha megtetted volna se lett volna garantált a siker. Így, a te hathatós közreműködéseddel, a rendőrség meggyőzte a kórházat, hogy engedjenek haza. Úgy gondolták, hogy az elkövető nem engedheti meg magának, hogy életben hagyjon téged, ezért figyelni kezdtek. A tettenérés volt a cél.

– Vagyis én voltam az élő csali – szóltam közbe fanyarul.

– Szerintem is helytálló a megfogalmazás – horkantott fel, dühösen ökölbe szorítva a kezét, majd folytatta. – Amikor beiratkoztál a portlandi képzésre, automatikusan leellenőriztek mindenkit. Tanárokat, résztvevőket…

– És odaküldtek téged, mint beépített embert – jutottam el a logikus következtetésig. – Rendőr vagy?

– Nem egészen, és nem. A résztvevők között bukkantak rám és kapóra jöttem nekik. – Kérdő tekintetem láttán kifejtette. – Meséltem, hogy apám idejében voltak bizonyos zűrök a klubbal. Amikor rám hagyta, nem bírtam egyedül elintézni a „komolyabb” ügyeket, így, mivel önvédelmi oktatóként már úgyis kapcsolatban álltam a rendőrséggel, a segítségüket kértem. Megállapodtunk, és együttműködve megtisztítottuk a helyet a kétes elemektől. A helyi rendőrséggel ezután is amolyan kölcsönös segítségnyújtási kapcsolatban maradtam. Szóval ezúttal is megkértek, hogy ha már úgyis ott vagyok, figyeljek és próbáljalak megvédeni, ha gond adódna. Ők nem akarták felhívni magukra a figyelmet, nehogy elriasszák a támadót. Nagyjából ennyi – fejezte be a beszámolót.

– Szóval ezért tudtad, mi történt velem és nem azokból a „bizonyos jelek”-ből, és ezért szemeltél ki magadnak már az első nap! Az volt a feladatod, hogy a közelembe férkőzz, és te megtetted – raktam össze sorban a kirakós darabkáit.

– Az első feltételezés igaz, de a másik kettőt kikérem magamnak. Nem szerepelt az utasítások között, hogy a közeledbe kell férkőznöm, ahogy az sem, hogy beléd kell szeressek. Amikor felkértek, hogy segítsek, csupán arra hatalmaztak fel, hogy figyeljek a környezetedre, és hogy lépjek közbe, ha az az őrült újból rád támadna. Való igaz, hogy barátként könnyebben el tudtam látni ezt a nemes feladatot, de ez saját döntés volt, és korántsem az ügy miatt. Kaptam rólad egy rövidke kis aktát. Nem volt benne túl sok információ, csupán adatok. Hol és mikor születtél, hol nőttél fel, mikor haltak meg a szüleid, milyen iskolákba jártál, ilyesmik. És néhány fénykép. Egy-kettő rólad, például tanítás, tánc közben – sorolta elmosolyodva –, és még néhány a lakásodról. A kedvencem azt a mesefalat ábrázolja – intett fejével a megrongálódott szobaajtó felé.

Hát ezért vette meg az unikornist, szorítottam a kezembe az apró medaliont. Féloldalas mosollyal, mintegy igazolva az el sem hangzott feltevést, bólintott a mozdulatomra, majd folytatta.

– Már a képeket nézegetve úgy éreztem, hogy közelebbről is meg kell hogy ismerjelek. De azt hiszem, akkor dőlt el a sorsom, amikor tetőtől talpig festékesen beestél az első táncórára – kuncogott fel az emlék hatására.

Én azonban megmakacsoltam magam.

– És hogy kerülsz ide? Gondolom, ahogy eljöttem a campusról, a te megbízatásod lejárt.

– Valóban – hagyta rám. – De ha eddig nem figyeltél volna, megismétlem. Beléd szerettem. – Odalépett hozzám és két tenyere közé fogta az arcomat, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Egyszerűen nem hagyhattam, hogy kilépj az életemből. Talán ha búcsúzóul nem csókoltál volna meg, elfogadtam volna, hogy neked így a jobb… De megcsókoltál és láttam a szemedben, hogy te is szeretsz engem, akárhogy próbáltad titkolni.

– Soha nem mondtam, hogy nem szeretlek – suttogtam könnyes szemekkel.

– De akkor miért?! – fakadt ki kétségbeesetten.

– Hogy legalább te boldog lehess – hajtottam le erővel a fejemet. – Mellettem nem lehetsz az. Nem köthetlek magamhoz önző módon, még akkor sem, ha most azt hiszed, szeretsz engem. Soha nem leszek az a vidám, gondtalan lány, akire szükséged van. És talán soha nem tudom megadni neked azt, amire minden férfi vágyik, és egyetlen normális férfi se mondana le róla önként.

– Először is, nem csak hiszem. Szeretlek – hangsúlyozott ki minden egyes szótagot, újra felemelve a fejem. – Másodszor, én nem egy vidám, gondtalan lányba szerettem bele, hanem egy zárkózott, szomorú, de mindennek ellenére kedves és elragadó nőbe, akinek a képzelőereje és fantáziája minden általam addig ismert emberét felülmúlja. És harmadszor… Hidd el, teljesen normális vagyok. Csak türelmes és szerelmes. – Az utolsó mondatot már csak a fülembe suttogta, miközben szorosan magához ölelt, majd ajkait finoman az enyémhez érintette.

Jóval később a rendőrség is megérkezett. Powell nyomozó szinte tajtékzott mérgében, több okból is. Egyrészt, mert az emberei csúnyán csődöt mondtak, másrészt, mert Ryan is futni hagyta a becses trófeát, ami feljebb juttathatta volna a ranglétrán, harmadrészt pedig, mert mindezek után felfedte előttem a nyomozó első tervét, rossz fényben tüntetve fel őt. Kezdtem úgy érezni, hogy az egész ügy kizárólag erről szólt. Nem csoda, hogy hajlandó volt engem csalétekként odavetni, és egy civilt is bevonni az ügybe, ha semmi más nem lebegett a szeme előtt, csak az előléptetés. Most értettem csak meg, miért reagált Ryan olyan dühösen, amikor élő csaliként emlegettem magam.

– Powell nyomozó, megengedne ön is egy kérdést? – álltam elé határozottan, amikor mi már minden apró részletről beszámoltunk.

– Természetesen, Miss Hayes! – készségeskedett nyájasan.

– Megmagyarázná, hogy ha önök állítólag figyeltek engem is és a támadót is, akkor hogyan lehetséges, hogy az emberei nem voltak jelen a támadáskor?

Láttam az arcán, hogy félt ettől a kérdéstől, bár meg is lepődött, hogy tőlem hangzott el. Bizonyára valamelyik felettesétől várta először a felelősségre vonást.

– Khm… Sajnos Mr. Walker túljárt az eszünkön, Miss Hayes. – Figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy képes volt úrként szólítani azt az állatot, és türtőztettem magam, nehogy közbevágjak. – Az őt követő rendőröket lerázta, az önt figyelő kollégáknak pedig egy kisfiúval süteményt és kávét küldetett, az ön szokásos reggeli sétája előtt, mondván, hogy az anyukája küldi hálából, amiért így vigyáznak a környékre és az ő kedves tanárnőjükre. – Kérdőn néztem rá, mire zavartan kinyögte a folytatást is. – Altató volt benne.

– Aha – hagytam szó nélkül az elhangzottakat. – És azt is elárulná, hogy mi a következő tervük? Egyáltalán sejtik, mire számíthatok attól az őrülttől a továbbiakban? – kérdeztem szárazon, próbálva eltüntetni a gúnyos árnyalatot a hangomból.

– Miss Hayes, teljesen felesleges ez a gúnyos hangvétel! – hangzott a sértődött felelet. Puff neki! Ez nem sikerült. – Mi mindent megteszünk, hogy Ön és Mr. Henderson biztonságban legyenek, de ehhez az önök segítsége is kell. Meg kell kérjem például, hogy hagyjon fel az erdei sétákkal! – Ez úgy hangzott, mintha valami leánynevelő intézet szigorú igazgatónője mondta volna. Na persze, egyértelműen az én hibám volt, gondoltam gúnyosan.

– Rendben, Mr. Powell. Ígérem, jó kislány leszek. A kérdéseimre azonban nem válaszolt.

– Nem tehetünk mást, Miss Hayes, mint hogy figyelünk és várunk. Figyeltetjük a házát, a rokonait, ismerőseit, a fényképe a körözési listák élén áll, de amíg nem lép… – tárta szét tanácstalanul a karjait. – Abban azonban sajnos biztos vagyok, hogy nem hagy fel az önök zaklatásával. Már nem kell a lebukástól tartania, most már bosszút akar állni!

Később, amikor már kettesben voltunk, gondolataimba mélyedve ültem a nappaliban, és a villódzó képernyőt bámultam.

– Izgalmas a műsor? – legyezett el a szemem előtt Ryan néhány gyors mozdulattal.

– Még több izgalmat akarsz? – tértem magamhoz.

– Nem igazán – húzta el a száját. – Én téged akarlak – ült le mellém, és kissé félrebillentette a fejét, úgy nézett rám, szomorú szemekkel. – Olyan távoli vagy. Ne aggódj, amíg én itt vagyok, nem esik bántódásod, megígérem! – szorította meg hideg kezeimet.

– Ne érts félre Ryan, örülök, hogy itt vagy. Ahogy annak is, hogy nem vetted készpénznek, amikor elküldtelek, még ha igazam is volt – Felhorkantott. – De nem csak arról van szó, hogy boldog leszel-e mellettem. Életveszélyben vagy miattam! Hallhattad, mindketten élő, mozgó célpontok vagyunk.

– Igen, hallottam, de nem szeretek rettegni. Jobb szeretném élvezni, hogy együtt lehetek veled. És nem hiszem, hogy Powell nyomozó és a csapata még egyszer ekkora hibát követne el.

– Te még ezek után bízol bennük?!

– Nem. Powell érvényesülési vágyában bízom, és a hatalmas egojában.

Ez ésszerűen hangzott. Powell mindent el fog követni, hogy még egyszer ne süljenek fel, és hogy valamiképp feledtesse feletteseivel a csúfos kudarcot. Persze ehhez nem ártana némi szakmai rátermettség is – gondoltam, de hagytam magam meggyőzni.