Sorsforduló – 14. rész

– Viktor –

Egy sürgős és komplikált műtét miatt, ami meghiúsította a szabadnapomat, Petrának egy teljes héttel el kellett halasztania fővárosi látogatását, amit én egyáltalán nem bántam.

Valószínűleg ő sem, mert ahelyett, hogy Barbira vagy anyámra bízta volna Vikit, várt. Azt hiszem, szüksége volt némi időre, hogy megeméssze a fejleményeket.

A következő napokban meggyőződhetett róla, hogy igazam volt: a nagy vallomás nem okozott problémát kis hármasunk életében. Viki viselkedésében az volt az egyetlen változás, hogy a csipetnyi féltékenység, ami eddig néha-néha felütötte a fejét, varázsütésre szertefoszlott, ennek köszönhetően pedig Petra kétségei is tovatűntek.

Ez alatt az idő alatt arról is sikerül meggyőznöm, hogy mi is vele tarthassunk Pestre. Megértettem és teljes mértékben támogattam, hogy le akarja zárni a múltját, azt is sejtettem, hogy önállóan szerette volna megtenni az ehhez szükséges első lépéseket, de féltettem. Végül kompromisszumot kötöttünk: vele tartottunk ugyan, de moziba mentünk, amíg ő felkereste egy középiskolai osztálytársnőjét, aki történetesen ügyvédként praktizált, de még így is idegesített, hogy magára hagytuk. Amint véget ért a mesefilm, amire jegyet váltottunk, száguldottunk is a megbeszélt címre.

Az ajtót egy magas, kerekded nő nyitotta ki, barna haja a szemébe lógott. Kissé fáradt, de szívélyes mosollyal fogadott minket.

– Ön bizonyára Viktor, te pedig biztosan Viki vagy, jól mondom?

Viki a lábam mögé bújt és olyan erővel markolta a farmeromat, hogy félő volt, lerántja rólam.

– Jó napot. Igen, Selmeczy Viktor vagyok, ő pedig a lányom, Viktória. Petrát keressük.

– Jöjjenek csak beljebb, Petra épp babázik. El sem hiszik, milyen pihentető már ez a másfél óra is, mióta itt van.

– Ó, nekünk aztán nem kell bemutatnia, mennyit képes Petra segíteni már a jelenlétével is. Igaz, kicsim?

Beléptünk a nappaliba, és a szívem hatalmasat dobban a látványtól. Petra a kandalló előtt állt, haját lófarokba kötötte, kezében egy pici emberkét tartott és mosolyogva, grimaszolva beszélt hozzá.

Viki elengedte a lábamat, odarohant hozzájuk.

– Szia, kicsim, jó volt a mozi?

Viki a babát bámulta és meg sem próbált válaszolni. Nem kapaszkodott ugyan Petrába, de szorosan mellette állt. Összerándult a gyomrom a gondolatra, mennyivel hamarabb észrevettük volna a betegségét, ha gyakrabban viszem idegenek közé. Lehet, hogy hiba volt elhalasztani az ovikezdést, bár a falusi gyerekekkel és óvónőkkel lehet, hogy nem is így viselkedett volna. Ahogy néztem őt, hirtelen elém kúszott egy hasonló kép, ahol Petra bújik ugyanígy az édesanyja lábához, aki erre rászól, hogy nem lesz este mese, ha nem köszön szépen. Petra ezzel szemben leguggolt és megmutatta Vikinek a kisfiút.

– Viki, ez a kis vasgyúró itt Máté, Márta néni kisfia. Máté, ez az általában nagyon huncut és vidám kislány Viktória. Azt hiszem, később nagyon jó barátok lesztek, főleg, ha nagyobb korodban nem vágod le a babái fejét. Viki, szeretnéd megsimogatni? Ha igen, apa elvisz kezet mosni, nehogy valami bacit ráragasszunk szegény Mátéra, aztán, ha Márta néni megengedi, akár meg is foghatod picit.

Viki visszajött hozzám, intett a vendéglátónknak, amolyan utólagos köszönésképpen, de nem nézett rá. Megfogta a kezem és húzni kezdett abba az irányba, ahol a fürdőt sejtette.

– Szívem, nem indulhatunk csak úgy felfedező útra egy idegen házban. Meg kell kérdeznünk, hol van a mosdó.

Azt vártam, azonnal el is hangzik a válasz, de a nő hallgatott és várt. Tudtam, hogy Petra keze van a dologban, így én sem szóltam. Végül, úgy egy perc elteltével Viki felemelte a fejét és a nő szemébe nézett. Petra jelzett, mire a barátnője kedvesen útbaigazította Vikit. Egy bátortalan mosolykezdeményt kapott köszönetként.

Amikor végeztünk, Viki azonnal visszaszaladt Petrához és a picihez, de nem nyúlt hozzá.

– Itt, a karját nyugodtan megsimizheted. Óvatosan, ahogy a tejszínhabot simítod a sütire.

Viki tétován végigsimított a baba karján, véletlenül még a kezén is, mire a kis krapek elkapta az ujját és nem eresztette. Viki arcán üdvözült mosoly áradt szét, amit Máté azonnal leutánzott.

– Igazi nőcsábász lesz belőle, ha már most így ért a nők nyelvén.

– Az már szent igaz – bólogatott büszkén Márta, majd hirtelen észbe kapott. – Elnézést, én meg még be sem mutatkoztam. Kovács Márta vagyok, Petra barátja, még fiatal csitri korunkból.

Meglepetten néztem fel Petrára, de ő el volt foglalva a két gyerekkel.

– Az arcából ítélve, tudja, hogy ez nem teljesen igaz, ennek örülök. Petra hajlamos azt hinni, ha valaki megtudja róla az igazat, azonnal elhúz, mint a vadlibák délre. Jó látni, hogy végre valakivel maradéktalanul őszinte.

– Ön nagyon jól ismeri.

– Talán a legjobban… Legalábbis eddig. – Arcán széles mosollyal a kanapé felé intett. – Kérem, foglaljon helyet. Ne haragudj, de nem tegeződhetnénk? Tudod, a munkám során állandóan udvariaskodnom és alakoskodnom kell, ezért a magánéletben előnyben részesítem a kötetlenséget.

– Persze, nagyon szívesen. Megértem. Ha nem egy faluban praktizálnék, ahol mindenki mindenkit ismer, nekem is herótom lenne a sok bájolgástól. Valójában mióta vagytok barátnők Petrával?

– A férjem matematikatanár. Petrával úgy öt éve találkoztunk újra, teljesen véletlenül, egy pedagógus bálon. Jóformán elválaszthatatlanok lettünk, amíg meg nem ismerkedett Zolival. Az esküvő óta egyáltalán nem találkoztunk.

– Ezek szerint ismered a férjét.

– Sajnos. Zoli igazán elragadó tud lenni, ha el akar érni valamit, de utána már átsejlik az álarcán az igazi énje. Tudta, hogy Petrának számít a véleményem, így amíg sok múlt azon, mit mondok, rettentő kedves és megnyerő volt. Mindenki irigyelte Petrát, amikor megkérte a kezét. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyesmire képes. Aztán az esküvő után már egy senki voltam, aki ráakaszkodik Petrára. A rohadék! Még azt is megpróbálta elhitetni velem, hogy ezt Petra mondta. Persze nem hittem neki, de sajnos akkorra már valahogy elérte Petránál, hogy ne keresse velem a kapcsolatot. Ha tudtam volna…

– A legfontosabb, amit megtanultam Petrától az az, hogy ne hibáztassam magam olyasmiért, amire nincsen ráhatásom. Nem tehetsz arról, ami történt. Bárhogy próbáltál volna segíteni, az a gennyláda valószínűleg úgyis megakadályozta volna.

– Ó, próbáltam. Kerestem telefonon, írtam levelet és emailt, de egyik sem ért célt. A telefonszáma, az emailfiókja és a facebook profilja megszűnt, a postát meg gondolom Zoli ellenőrizte. Egyszer még oda is mentem a lakásukhoz, direkt délelőtt, amikor tudtam, hogy Zoli dolgozik, de csak egy „eladó” táblát találtam. Abban reménykedtem, hogy csupán rémeket látok.

Elgondolkodva figyeltem Petrát. Hogy a fenébe tudott ilyen nyílt maradni, hogy nem roppant össze és vesztette el a bizalmát végleg az emberekben, a gyermekkorát megkeserítő felnőttek és Zoltán után? És még arra is maradt ereje, hogy másoknak segítsen.

– Örülök, hogy végre olyan valaki van mellette, aki valóban őt látja és nem a formálásra váró alapanyagot.

– Én pedig örülök, hogy ilyen barátnője van. Remélem, még sokszor találkozunk. Apropó találkozás. Le tudod vezényelni Petra válását vagy most inkább babázol?

– Nem hagynám másra. Sima ügynek néz ki, se gyerek, se vagyonmegosztási hercehurca, de attól tartok, Zoli még okozhat meglepetéseket. Petra azt mondta, kizárólag a személyes tárgyaira tart igényt, és ha Zoli kezelteti magát, nem jelenti fel, de ő már csak ilyen. Ha rajtam múlna, nem úszná meg ennyivel, bár sajnos így utólag nem nagyon tudnánk mit tenni.

Később, hazafelé tartva folyton a visszapillantó tükröt lestem. Rossz érzésem volt. Persze semmi gyanúsat nem fedeztem fel, a szőrszálak mégis glédába álltak a karomon.

Amikor hazaértünk, Viki át akart menni Barbiékhoz, elújságolni fővárosi kalandjait, így Petra átsétált vele, én pedig nekiálltam a vacsora előkészítésének. Amikor csengettek, azt hittem, ők jöttek vissza és csak tréfálnak, de az ajtóban egy idegen férfi állt. Ruházata és egész megjelenése városi ficsúrra vallott. Azonnal tudtam, ki ő.

– Tűnjön innen, vagy hívom a rendőrséget. Petra nincs itthon.

– Itthon, milyen aranyos. Ejnye, doktor úr, be sem hív, hol marad a vendégszeretet?

– Valószínűleg ott, ahol a maga embersége. Hagyja el a portámat.

– Beszélnünk kell, doki. Fontos, Petráról van szó.

– Semmi olyat nem tud mondani, ami érdekelne.

– Ez érdekelni fogja, higgyen nekem. Petra beteg.

Ledermedtem. Mindez csak egy pillanatig tartott, de mire rájöttem, mit akar, már be is csusszant mellettem az ajtón.

– Ha nem tágít innen azonnal, feljelentem magánlaksértésért, zaklatásért és testi sértésért.

– Szóval Petra már beetette magát is. Egy szó sem igaz abból, amit mond. Petra tévképzetekkel küzd. Az esküvőnk után kezdődött és azóta csak romlott a helyzet. Először azt találta ki, hogy valaki kémkedik utána, lehallgatják a telefonját, meg hasonlók, így minden elérhetőségét megszüntette, később azzal jött, hogy a szomszédok állandóan figyelik, ezért elköltöztünk.

Kísérteties volt, ahogy előadta. Minden mozzanat a helyén volt, mindenre volt magyarázat. Ha nem tudom a teljes igazságot, talán még el is hittem volna.

– Figyeljen, lassan mondom, tagoltan, hogy maga is megértse: tűnjön el a házamból, a faluból, de még a környékről is. Ha csak megtudom, hogy erre ólálkodott vagy megpróbálta felvenni a kapcsolatot Petrával, lecsukatom.

– Én csak segíteni akarok neki, nem érti? Attól félek, kárt tesz magában.

– Nagyobbat, mint maga?! Kötve hiszem.

– Most mondom, hogy ez mind nem igaz. Tudom, hogy azt állítja, bántottam, de…

– Nem csak állítja, én láttam el a sérüléseit, maga vadbarom!

– Honnan tudja, hogy nem a balesetben sérült meg?!

Két dolog villant be egyszerre: honnan tudja, hogy Petrának balesete volt, és hogy nyilvánvalóan kezd ideges lenni, ha ilyen hülyeséget kérdez.

– Nos, fogas kérdés, de tudja, eléggé ritka, hogy a sebek a sérülést követően bekötözik magukat.

– Te mit keresel itt?!

Egyszerre pördültünk az éles hang felé. Petra, kezét ökölbe szorítva állt a nyitott teraszajtóban, háta mögött a sötétedő udvar árnyaival. Arca kipirult, szeme tüzes csóvákat lövellt.

– Petra, szívem, azért jöttem, hogy hazavigyelek. Orvosi segítségre van szükséged, te is tudod. Gyere haza és megkeressük a legjobb orvosokat.

– Kösz, de van orvosom, tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Még azt is helyrehozta, amit te elcsesztél.

A mézes-mázas álarc repedezni kezdett, Petra szemtelen válasza rést ütött rajta: arca egy pillanatra féloldalas, dühös grimaszba rándult.

– Ne beszélj így velem! Nem én hagytalak el téged! De megbocsátom, csak gyere vissza. Hiányzol. Olyan boldogok voltunk.

– Lehet, csakhogy a hangsúly mára nem a boldogon van, hanem a múlt időn.

– Petra…

– Zoli, nincs itt semmi keresnivalód. Azt ajánlom, ülj be szépen az autódba, gurulj haza, és inkább magadnak keress orvost. Elindítottam a válást, kérlek, ne akadályozd.

Végleg leolvadt róla a szívélyesség látszata, arcvonásai szinte az ismeretlenségig eltorzultak, úgy üvöltött, de Petra nyugodt maradt. Az iránta érzett tiszteletem percről-percre nőtt.

– Mit képzelsz magadról, te hülye ribanc?! Engem nem lehet elhagyni!

– Csak figyelj. Jól gondold meg, mit teszel. Ha kezelteted magad és békén hagysz minket, elállok a feljelentéstől, de ha csak egyszer is a közelünkbe jössz…

Zoli horkantásszerű hangot hallatott és Petra felé vetette magát. Olyan hirtelen mozdult, hogy kis híján elkéstem, épphogy közéjük tudtam vetődni, de a keze még így is elérte Petrát. Hallottam, ahogy reccsen a póló szövete és Petra felszisszen, de nem mertem levenni a szemem Zoliról. Sikerült lefognom hadonászó karját és akkorát taszítanom rajta az ajtó irányába, hogy kimozdítsam az egyensúlyából. Elesett volna, ha nem kapom el a grabancánál fogva. Kipenderítettem az ajtón és elé álltam.

Alig láttam a dühtől, a fülemben dobolt a vér, csak sziszegésre futotta.

– Jól figyelj, mert többször nem mondom el: ha még egyszer, akár csak egy ujjal is, megpróbálsz Petrához nyúlni, nem a rendőrséget hívom, én magam kereslek meg és az összes csontodat ripityára töröm. A családom tabu, és ebbe Petra is beletartozik. És most húzz a picsába, amíg szépen mondom!

Rácsaptam az ajtót, elfordítottam a zárban a kulcsot és mit sem törődve az ordenáré válasszal, Petrához siettem.

– Jól vagy, nem sérültél meg?

Petra csak állt ott, mereven összefogva a nyakánál a szétszakadt pólót. Arca hófehér volt, keze remegett, száján vércseppek ültek.

– Petra, nyugodj meg, nem engedem, hogy bántson, hallod? Már elment, minden rendben.

Lassan kifújta a levegőt és valamelyest oldódott görcsös tartása, de tovább rágcsálta a száját, amit már nézni is fájt.

– Ezt hagyd abba!

Erélyesebben szóltam, mint akartam, de bevált. Megrebbent a szempillája és végre rám nézett. Úgy tűnt, meg sem ismer. A következő pillanatban elszállt a lábából az erő, megroggyant a térde, de amikor meg akartam támasztani, elhátrált. Elbotorkált a kanapéig, lerogyott rá, és a csukott bejárati ajtót bámulta.

Kétségbeesve törtem a fejem, hogyan segíthetnék, de nem akartam még jobban felzaklatni. Türelmetlenül vártam, hogy megeméssze a történteket és közel engedjen magához.

Behunyt szemmel koncentrált. Láttam az ajka fölött gyűlő izzadtságcseppekből, hogy igen nagy erőfeszítésébe került, bármit is csinált, és rájöttem, azért küzd, hogy meg tudjon szólalni. Nekem is összeszorult a torkom, ahogy megpróbáltam elképzeli, mi zajlik le benne.

Végül felnézett, szemében keserűség, arcán lemondás tükröződött.

– Nem fogja feladni – suttogta. – Soha.

A vér megdermedt az ereimben, jobban féltem a következő mondatoktól, mint az előbb attól, hogy nem bírom visszafogni magam és beverem annak a görénynek a pofáját. És kimondta.

– Nem maradhatok itt. El kell mennem.

Folytatása következik!