– Viktor –
Amikor befejeztük a
takarítást, Petra elküldte Vikit megmosdani, de továbbra sem
nézett rám, merev mozdulatokkal tisztogatta a habverőt a
mosogatóban.
– Tudom, ne
haragudj, egyszerűen nem tudtam megállni. Sajnálom. – Amikor
megenyhülve rám pillantott, hozzám vágta a törlőrongyot és a
kezembe nyomott egy vizes mérőedényt, megnyugodtam. – Most mi
következik?
– Most? Kénytelen
leszek még több olyan receptet keresni, amit Viki is el tud
készíteni.
Mivel ismét a
lovardába készültünk, hogy Viki el tudja vinni Marika néninek a
legutóbb megígért meggyes sütit, gyorsan Petra is rendbe hozta
magát. Reméltem, az odaúton lesz alkalmunk hosszabban
elbeszélgetni – túl sok nyitott kérdés maradt bennem. Az
alkalom el is jött, amint Viki előreszaladt virágot szedni az út
menti árokban.
– Mondd el még
egyszer, mi ez a mutizmus!
– A mutizmus
némaságot jelent, az elektív, vagy szelektív mutizmus pedig
választott némaságot. Ez egy nagyon ritka gyermekpszichológiai
kórkép, lányoknál egyébként gyakoribb.
– Ez felettébb
megnyugtató, köszönöm.
– Akarod hallani
vagy nem?
Csak morogtam
valamit, amit akár igennek is vehetett.
– Az ebben
szenvedőknél a beszédszervek épek, ám a korábban
már jól beszélő gyerek hirtelen csak kiválasztott személyekkel,
helyzetben, időpontban hajlandó megszólalni vagy épp adott
szituációkban, bizonyos emberekkel nem. Ennek oka egy súlyos
pszichés gátlás, amit nem tud leküzdeni. Következetesen néma
marad, a kérés vagy az utasítás éppúgy hasztalan, mint a
megvesztegetés vagy a büntetés, sőt, ezek bármelyike ronthat a
helyzeten.
Az utolsó szavakat
jelentőségteljesen kihangsúlyozta, és szünetet tartott, mintha
válaszra várna. Úgy éreztem magam, mint egy megfenyített diák.
– Oké, vettem.
– Általában
nincs előzménye, hirtelen alakul ki, de a legtöbb esetben
viszonylag gyorsan meg is szűnik, máskor a tünetek akár tíz évig
is elhúzódhatnak. Tulajdonképpen bármi kiválthatja, genetikai
okok éppúgy, mint környezeti hatások, traumák.
– Vikinél,
gondolom, Melinda halála váltotta ki.
– Lehetséges, de
én nem hiszem, legalábbis nem kizárólagosan. Szinte biztos vagyok
benne, hogy valami más is van a háttérben. Elmondásod szerint,
alig volt kapcsolata Melindával, nem hiszem, hogy ennyire megrázta
volna, hogy eltűnt az életéből. Ezt egyébként Viki orvosának
is elmondtad?
– Hogy Melinda nem
volt jó anya? Soha nem kérdezte.
– Pedig nem ártott
volna. Feltételezem, a doki a gyászmunka részeként értelmezte
Viki némaságát, hozzáteszem nem teljesen alaptalanul, hiszen Viki
senkivel sem beszél.
– Igen, pedig azt
mondtad, bizonyos emberekkel beszélnek. Hogyhogy Viki nem?
– Na, többek
között ezért nem vagyok biztos a dolgomban. Még nem hallottam
olyan mutista gyerekről, aki egyáltalán senkivel nem beszélt, de
ez nagyon változó. Minden
esetben a gyermek dönti el, hogy kit vesz be a kommunikációs
körbe. Van, hogy csak a szűk családdal tartja fenn a
beszédkapcsolatot, szélsőséges esetben esetleg csak az egyik
szülővel, de idegenek jelenlétében még vele
sem. Enyhébb esetekben a gyermek a családtagokon kívül másokkal
is kommunikál, de erősen szelektál. Van, akinél abszolút hiába
próbálkoznak, nem reagál a hozzá intézett közlésre, esetleg
teljes mozdulatlanságba dermed, mások non-verbálisan
kommunikálnak, ahogy Viki is. A másik dolog, ami nem stimmel, hogy
ezek a gyerekek gyakran visszahúzódók, érzékenyek és félénkek,
ami Vikire egyáltalán nem jellemző.
– Itt a faluban
valóban mindenkivel közvetlen, de ez egy zárt közösség, egy
nagy család, nem sok idegennel találkozik. De például a
pszichiáterével semmilyen módon nem volt hajlandó kommunikálni,
még mutogatni sem, egyáltalán nem reagált rá. Azt hittük, fél
és makacskodik, mert senki mással nem viselkedett így. A
rendelőben is csak az állatokkal szokott foglalkozni, az idegen
gazdikkal nem, de hát még csak négy éves… Jézusom, látnunk
kellett volna.
– Nem, neked nem,
a pszichiáternek esetleg.
Volt még egy
kérdés, amit nagyon fel akartam tenni, de rettentően nehezen
szántam rá magam. Viaskodott bennem az érzés az akarattal, a nem
fontos
a tudnom
kellel.
Végül nagy levegőt vettem és kiböktem.
– Ez most azt
jelenti, hogy Viki szellemi fogyatékos?
– Egyáltalán
nem, ezek a gyerekek gyakran kiemelkedő képességűek. Viszont,
néhány kedvezményre jogosultak lehettek. – Még mielőtt
méltatlankodni kezdtem volna, gyorsan folytatta: – Tudom, hogy ez
nem változtat a dolgokon és, hogy érzelmileg nem fontos, de hidd
el, jó tudni az ilyenekről.
Egy ideig csendben
emésztgettem a hallottakat. Ez a rengeteg információ nem csak a
lányom, de Petra megismeréséhez is újabb lehetőség volt.
– Honnan tudsz
ennyi mindent erről a betegségről? Pszichológus vagy?
– Csak annyira,
amennyire te orvos. – Ezen eltöprengett, majd megrázta a fejét.
– Nem, ez nem jó példa. Mindegy, a lényeg ugyanaz, nem vagyok
sem pszichológus, sem pszichiáter.
– Petra, hozom a
harapófogót! Azt hittem, ezen már túl vagyunk.
Megijedtem, hogy
hibát követtem el az előző beszélgetéseinkre tett utalással,
de szerencsére elnevette magát.
– Egyszer nagyon
régen, az előző életemben tanultam pszichológiát és
gyermeklélektant, majd gyógypedagógusként dolgoztam egy sajátos
nevelési igényű gyermekeket is fogadó intézményben, de soha nem
találkoztam még mutista gyerekkel ezelőtt.
A hangja megremegett
és elsápadt, amit nem tudtam mire vélni, de érdekelt a folytatás,
jobban, mint kellett volna.
– Petra?
– Én is az
voltam, én is csendes voltam.
Döbbenten néztem
rá. Egyszerűen nem akartam elhinni. Petra pikírt, feleselő
stílusával és közvetlenségével, mint némaságban élő kislány
– ez a kép valahogy nem állt össze. De a mód, ahogy kimondta,
„csendes”, minden kétségemet eloszlatta. Elég volt ránézni
az arcára.
– Kislányként?
– Óvodásként,
iskolásként, kamaszként…
– Hogy küzdötted
le?
– Emberfeletti
akarattal és egy kis szerencsével, azt hiszem. Akkoriban a
szakemberek még annyit sem tudtak kezdeni ezzel az állapottal, mint
most, a pedagógusok pedig, miután rájöttek, hogy nem makacsságból
hallgatok, ha egyáltalán, egyszerűen begyömöszöltek a
fogyatékos skatulyába. A szüleim is azt hitték, valami baj van a
fejemmel. Én csak a közvetlen családtagokkal voltam képes
beszélgetni, velük eleinte folyékonyan, mással azonban egyetlen
szót sem. Először ajándékokkal próbálkoztak, majd
fenyegetéssel akarták elérni, hogy mások előtt is megszólaljak,
de tőlük is egyre jobban elzárkóztam, végül feladták. Ennek
ellenére kifejezetten jó tanuló voltam, írásban tökéletes
feleleteket produkáltam és, érdekes módon, a hangos olvasás is
ment. Lehet azért, mert kicsi koromtól imádtam a könyveket, már
öt évesen megtanultam írni, olvasni.
Elmerengett, de nem
akartam sürgetni. Figyeltem, ahogy lépkedett a járda kövezetén
és öntudatlanul megszagolt minden virágot, ami csak az útjába
került.
– Aztán jött a
középiskola. Szörnyű volt, nem tudtam, mi vár rám, meg tudom-e
tenni, de elhatároztam, hogy megváltoztatom az életemet. Az új
iskola megkönnyítette kicsit, hogy bele merjek vágni. Ott senki
nem ismert, még nem volt rajtam a selejtes címke. Az első órán,
amikor felszólított egy tanár, remegtem, mint a nyárfalevél,
folyt rólam a víz és kis híján elájultam, de kinyögtem a
választ. Sok munkám volt benne, de onnantól legalább az órákon
meg tudtam szólalni. Az, hogy nem barátkoztam, már nem volt olyan
nagy szám. Elkönyvelték, hogy magamnak való vagyok, egy lettem a
sok különc tinédzser közül, és ez megfelelt nekem. Később még
többet fejlődtem, amikor eldöntöttem, mivel szeretnék
foglalkozni, a gyerekek mellett eltöltött évek pedig csodát
műveltek, de ha hiszed, ha nem, a mai napig vannak helyzetek, amikor
képtelen vagyok megszólalni, amikről nem tudok beszélni.
Belegondoltam, majd
megráztam a fejem: – Nem, valóban nem hiszem.
Kinevetett, de ez
legalább igazi, vidám nevetés volt.
– Szóval ezért
lettél gyógypedagógus.
Elgondolkodva
bólintott.
– És a szüleid?
– Amikor látták,
hogy változom, hogy végre normális
vagyok, próbáltak közeledni, de akkor már nem bíztam bennük.
Elvégeztem az iskoláimat és elköltöztem. Néha találkoztunk, de
soha nem lett olyan a viszonyunk, amilyet szerettem volna.
– És aztán jött
Zoltán.
– Ja. Jött,
látott és…
– …vesztett –
vágtam közbe.
Mindketten
nevettünk, bár le mertem volna fogadni, ő ezúttal nem jókedvében.
A tanyán már
vártak minket. Viki, miután nagy büszkén átadta a saját
készítésű süteményét, eltűnt a karámok irányában. Nem
kellett féltenem, a lovászok már mind ismerték, vigyáztak rá,
és azt is tudtam, hogy az új kis kedvence mellett bármikor
megtalálom.
Petra elragadtatva
nézett körül. Nagyot szippantott a levegőből, összeráncolta
pisze orrát és elvigyorodott.
– Eleinte kicsit
büdös, de hidd el, hozzá lehet szokni.
Rám nézett, azzal
a boldog mosollyal, amit eddig talán csak a Vikivel való
főzőcskézések közben láttam az arcán, majd fejét hátrahajtva
megpördült a tengelye körül.
– Jelenleg a világ
legjobb illata.
Önfeledt kacagása
magára vonzotta a közelben álló férfiak pillantását, ami nem
igazán használt az önuralmamnak. Legszívesebben ott helyben
megcsókoltam volna, világgá kürtölve: ő az enyém, el a
kezekkel. De persze nem tettem. Nem volt az enyém. Közelről sem.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése