– Petra –
– Zoli, mi
változott? Te itt vagy, én itt vagyok, akár most rögtön
indulhatnánk, már a falut sem kell útba ejteni, Viktor haza tudja
vinni Vikit.
– Te teljesen
hülyének nézel?! A kiscsaj nem mondott volna semmit, de a redvás
szeretőd
rám küldené a zsarukat.
A szeretőm. Ó,
bárcsak.
Felröhögtem a
gondolatra. Itt térdelek egy fegyveres őrült előtt a porban,
valószínűleg csak perceim vannak hátra és arra gondolok, miért
is nem feküdtem még le Viktorral. Kész, vége, teljesen megzápult
az agyam. Annyira rázott a hisztérikus röhögés, hogy már fájt
a hasam, de kényszerítettem magam, hogy felálljak. Soha többé
nem alázkodom meg senki előtt.
– Mit vihogsz, te
hibbant tyúk?
– Úgy fogok
meghalni, hogy te voltál az egyetlen férfi az életemben. Ez több,
mint vicces, nemde? Egy szánalmas élet még szánalmasabb
befejezése.
– Engem mersz te
szánalmasnak nevezni?
A fegyver csöve
ismét Viki felé fordult, de Zoli arca ezúttal nem fenyegetést,
hanem eltökéltséget tükrözött. Reflexből rávetettem magam és
a táskámmal a fegyver felé csaptam, sajnos túl későn. A
pisztoly eldördült, én pedig Zolival együtt a földre borultam. A
táskám messzire repült, azt használtam, ami maradt, karmoltam,
haraptam, rúgtam, ahol értem, de még mindig markolta a fegyvert.
Belekaptam a szemébe, így végre sikerült kivernem a kezéből, az
pedig menekülésszerűen végigbucskázott a poros padlón és
eltűnt egy méretes repedésben.
Kis híján
elájultam, amikor megláttam, hogy Viki a földön fekszik.
Felálltam volna, de Zoli megmarkolta a hajamat és visszarántott.
– Viktor! Viki…
Nem voltam képes
kimondani, de nem is kellett, már ott térdelt felette. A következő
percekben megszűnt számomra a külvilág, csak én voltam és Zoli.
Fölém kerekedett
és a kemény fapadlóba vágta a fejem, egy pillanatra minden
elsötétedett. Pechjére ezúttal nem lettem akarattalan bábu.
Akkorát ordítottam, hogy szinte fájt, lelöktem magamról és
olyan irtózatos dühvel ütöttem az arcát, amiről soha nem
gondoltam volna, hogy bennem van. Újra a nappalinkban voltam és a
véremmel vörösre festett szőnyeg felett ütöttem Zolit,
mindazért, amit velem tett.
Addig püföltem,
míg valaki fel nem emelt a földről, mint valami rongybabát.
Lendületből fordultam és löktem előre az öklöm. Nem láttam,
nem hallottam, csak azt tudtam, hogy ütnöm kell.
– Petra, elég,
vége van!
Viktor lefogta a
kezem, de én még mindig küzdöttem, míg le nem kevert egy
józanító pofont.
– Petra, szedd
össze magad, erre most nincs időnk, Viki fontosabb.
Elég volt
kimondania a nevét, és rögtön visszatértem a jelenbe.
– Viki! –
Odarohantam és lerogytam a kis test mellé. Bal alkarján Viktor
pólójából készített bumfordi kötés virított, melyen máris
átütött az élénk vörös vér. – Édes Istenem, mit tettem?
Kicsim, nehogy meghalj nekem, hallod? Nem kiabáltál, nem halhatsz
meg.
Fogalmam sincs,
miket hordtam még össze, közben láttam, hogy Viktor ismét
letérdelt, megemelte Viki sérült karját és egy ponton
összeszorította a könyökhajlatban.
– Viktor, mondj
már valamit!
Felnéztem rá,
biztatásért könyörögve, azt akartam hallani, hogy nem lesz semmi
baj, ehelyett egy rideg idegent láttam. Merev, érzelemmentes arccal
tartotta és szorította tovább Viki karját, néhány másodpercre
elengedte, majd kezdte elölről, akár egy gép. Úgy tíz perc
elteltével újabb csíkokat tépett a pólójából, egyet labdává
gyűrt, majd a többivel a már így is tetemes, átázott kötéshez
rögzítette.
– Miért nem
visszük haza, hogy rendesen lekezeld a sebét? … Viktor?!
Éles hangomra
összerándult.
– Mert meglőtték,
a fenébe is!
Ordítása fájt, de
a szemében felcsillanó félelem még inkább. Komoly baj volt.
– Mondd, mit
segítsek!
– Már nincs
ölhetnéked?!
Tudtam, hogy ez mind
nem nekem szól, mégis megrázott. De mit vártam? Viki az első, és
ez így van rendjén.
– Mit csináljak?
Homlokán
már kiütközött az izzadtság, a combjánál véráztatta folt
terült szét a nadrágja szárán. Nem tudtam, melyikük vére volt.
– Vedd át.
Szorítsd itt, ezen a ponton, csillapítja a vérzést.
Felállt, de
megingott, a nadrág szövetén tovább nőtt a folt. Tehát a vér
az övé volt. Lenéztem Vikire, aki szintén a saját vérében
feküdt. És mindez miattam.
Mielőtt ismét
összeomolhattam volna, Viktor félretolt és ölbe kapta Viki
ernyedt testét. Bicegve megindult lefelé a lépcsőn.
– Mindjárt itt
lesz a mentő, elé megyünk. Emeld a teste fölé a karját, és
közben szorítsd, ahol mutattam, de úgy négy percenként engedd el
fél percre.
Nem válaszoltam,
csak mentem mellettük és tettem, amit kért. Hamarosan meghallottuk
a mentő vijjogását.
Viktor Vikivel
mehetett a mentőben, én Annának szóltam, hogy vigyen utánuk, nem
tudtam volna vezetni. Egész úton rettegtem, hogy mi vár ránk,
mikor beérünk, Anna hiába kérdezgetett, csak egyszavas válaszokra
voltam képes. A fejemben ezernyi kalapács dobolt, a látásom hol
elhomályosult, hol kiélesedett, az arcom lüktetett, és bármelyik
percben elhányhattam magam, de mindez semmi volt ahhoz képest,
ahogy belül fájtam.
Ha Viki meghal,
Viktor beleőrül, és én is.
Viktorra a
traumatológia várójában találtunk rá. Farmerjának jobb szára
hiányzott, combján hófehér kötés, ő mégis fel alá sántikált
a székek között. Egyetlen hatalmas ideggóc volt.
Még mindig nem
uraltam teljesen a hangomat, de tudtam, Anna úgyis megkérdezi, amit
tudni szeretnék.
– Hogy van?
Viktor fel sem
nézett, tovább rótta a köröket, úgy válaszolt.
– Elég sok
vért veszített, de rendben lesz, viszont a golyó bent maradt. Most
vizsgálja az aneszteziológus, utána viszik a műtőbe.
Ebben a pillanatban
kifulladva és halott sápadtan Józsi viharzott be a váróba.
– Józsi, ne most.
Nem érdekel sem a hülye helyszíned, sem a kérdéseid. Dugd…
– Engem sem. Hogy
van Viki?
Viktor arcán
egymást váltották a legkülönfélébb érzelmek. Düh, döbbenet,
félelem és belenyugvás. Anna észre sem vette az új érkezőt,
nem mozdult a fal mellől, mintha támaszra lett volna szüksége, de
csupán feszült koncentráció látszott rajta. Én viszont teljesen
tanácstalanul álltam a két harcias férfi között és azon
imádkoztam, egymás torkának ne ugorjanak.
Viktor összehúzott
szemmel méregette Józsit.
– Mit keresel itt?
– Tudni akarom,
hogy van a lányom!
Majdnem elájultam.
Megfogtam Viktor karját, megelőzendő a bajt, de ő tudomást sem
vett rólam, sem az arcába detonált érzelmi bombáról. Ami csak
egyet jelenthetett: már tudott róla.
Le kellett ülnöm.
Viktor tudta. Anna tudta. Józsi tudta. Viki egy olyan titok miatt
szenved majd' egy éve, ami valójában nem is titok.
Figyeltem a két
férfit, a külsejüket, a gesztusaikat, a mimikájukat és azon
csodálkoztam, hogy nem jöttem rá korábban. Viki egyértelműen az
apjára hasonlított, tőle örökölte gesztenyebarna, hullámos
haját, makacs állát, arany pöttyös barna szemét, de még a
fintorait is.
Miután Viktor
gépiesen ismertette vele a fejleményeket, Józsi leült a terem
legtávolabbi sarkába, a falnak döntötte a fejét és
mozdulatlanul meredt a plafonra.
Viktor lerogyott
mellém, fejét a tenyerébe hajtotta és esküdni mertem volna, hogy
sír. Én sem álltam messze tőle.
– Mióta tudod?
– Mit? Hogy nem én
vagyok az apja, vagy azt, hogy Józsi az?
– Hogy nem te vagy
a biológiai
apja.
– Viki úgy másfél
éves volt, amikor Melinda először a fejemhez vágta.
– Azt is ő mondta
el, kitől van Viki?
– Nem, azt nem
tudtam, csak sejtettem. Túl sok minden egybevágott és Viki
túlságosan hasonlít az apjára.
– Istenem, akár
egy szappanopera. – Döntésre jutottam, muszáj volt beavatnom.
Túl sok volt már a titkokból. – El kell mondanod Vikinek.
Döbbenten nézett
rám, hátrahőkölt, mintha pofon vágtam volna, majd megint
felpattant.
– Eszemben sincs.
Éppen elég, hogy nincs
anyja, nem fosztom meg az egyetlen embertől, aki biztos az életében.
– A baj csak az,
hogy ő pont emiatt nem biztos benned.
– Miről
beszélsz?!
– Viktor…
– Csak mondd ki!
– Tudja, hogy nem
te vagy az édesapja, ezért fél, hogy elveszíthet. Attól retteg,
ha megtudod, nem fogod szeretni.
Szinte egy szuszra
hadartam végig.
– Honnan veszed
ezt?
– Ő mondta. Nem
nekem, Manóval és Ferkóval beszélgetett és én véletlenül
meghallottam.
Tudtam, hogy mérges
lesz, de az arcára kiülő düh minden várakozásomat felülmúlta.
– A lovakkal …
beszélt?!
És mégis mikor akartad nekem mindezt elmondani?!
Mit mondhattam
volna? Bármit válaszolok, olaj lett volna a tűzre, ilyen
állapotban nem lehetett vele értelmesen beszélni.
– Csak nem
megkukultál?! Azt is erre fogod, hogy miért hallgattál el egy
ilyen fontos információt?! Viki az én lányom, bárki állítja is
az ellenkezőjét. Nem volt jogod eltitkolni előlem.
Ez fájt.
El is felejtettem,
hogy Anna is ott van, amíg meg nem szorította a karomat.
– Fiam, te nem
tudod, mit beszélsz. Azt javaslom, próbálj meg lehiggadni, mielőtt
olyat mondasz, amit később nagyon megbánsz.
– A lányom az
életéért küzd, elnézést, ha kissé nyersebb vagyok a
kelleténél!
– Hagyd, Anna,
igaza van. Megyek, nem zavarok tovább.
Egész életemben
úgy kezeltek, mint most Viktor: kigúnyoltak, sértegettek, egy
senki voltam, akit félre lehetett dobni, ha éppen nem volt rám
szükség. A különbség az, hogy akkor nem fájt ennyire. De többé
nem tűrhettem, még Viktortól sem. Főleg tőle nem.
Megfordultam, hogy
elmegyek, de két lépés után teljes sötétség borult rám és
epe gyűlt a torkomba. A pánik enyhe kifejezés arra, amit éreztem.
Nem mertem mozdulni, szó szerint a földbe gyökerezett a lábam.
Nem tudtam, mi történt, mit kellene tennem. Megpróbáltam
kitapogatni a környezetemet, de fogalmam sem volt, merre és milyen
messze lehet a fal.
– Petra, minden
rendben?
Anna hangja
közvetlenül mellőlem jött. Felé nyúltam és megfogtam a karját.
Ez megnyugtatott, és a látásom is ugyanolyan hirtelen visszajött,
ahogy az imént megszűnt.
– Csak szédülök.
Azt hiszem, a kelleténél kicsit jobban bevágtam a fejem. Keresek
egy orvost.
– Veled megyek.
– Nem, maradj csak
Viktorral, szüksége van rád.
– El ne tűnj,
hallod?!
Megérdemelte, hogy
őszinte legyek hozzá.
– Nem fogok, míg
meg nem tudom, hogy van Viki.
Ekkor Józsi jelent
meg mellettem és megfogta a könyököm, mintegy támogatásként.
– Majd én
elkísérem, itt most úgysem tehetek semmit.
Lesétáltunk a
kopár falakkal szegélyezett lépcsőn, de csak akkor szólalt meg,
amikor kiértünk a folyosóra.
– Látszik, hogy
maga nem idevalósi, nem kérdez.
– Kellene?
– Nem is érdekli?
– Ó, dehogynem,
de az a tapasztalatom, hogy ha csendben vagyok, az emberek maguktól
megnyílnak nekem. Persze, utána meg is feledkeznek rólam, de
legalább megkönnyebbülnek.
– És ha én nem
öntöm ki a szívem?
– Az a gyanúm,
hogy előbb-utóbb akkor is megtudom, mondjuk a fodrásznál vagy a
sarki vegyesben.
Felnevetett, de
igazi vidámság nem volt a nevetésében.
– Igaza van, de
akkor már inkább hiteles forrásból terjedjen a hír. –
Hallgatott egy sort, mielőtt belekezdett. – Melinda és én
évekkel ezelőtt szerelmesek voltunk. Azt akarta, vegyem el, de
beijedtem, erre elhagyott. Úgy két évvel később véletlenül
összefutottunk Pesten, nosztalgiáztunk egy kicsit, de mire
felébredtem, eltűnt. Keresni kezdtem, és meg is találtam, Viktor
feleségeként, négy hónapos terhesen. Rákérdeztem, kié a
gyerek. Bevallotta, hogy lehet, hogy az enyém, de kijelentette,
akkor sem válna el, ha biztos lenne benne. Dühös lettem,
veszekedtünk, végül közölte, ha elárulom Viktornak, soha nem
egyezik bele, hogy láthassam a gyereket, akár az enyém, akár nem.
Mielőtt Viki megszületett, újra találkozni akart és aláíratott
velem egy papírt, hogy akkor sem tartok igényt a gyerekre, ha vele
történik valami. Nem sokkal később kértem az áthelyezésemet,
hogy a
közelükben lehessek.
– Gondolom, ennél
azért jóval bonyolultabb volt a dolog.
– Ez volt a
zanzásított változat.
– Mire gondolt
Melinda, amikor azt mondta, ha történik vele valami?
– Én is
megkérdeztem, de azt felelte, ne érdekeljen. Sokáig azt hittem,
Viktorra utalt, ezért őt gyanúsítottam Melinda megölésével, de
nem volt bizonyítékom.
Nem árultam el,
hogy egy ideig én is ezt hittem.
– Miért gondolta
meg magát?
– Nap mint nap
láttam Viktort. Vikivel, az anyjával, ismerősökkel és
idegenekkel, állatokkal és emberekkel egyforma tisztelettel és
melegséggel bánt.
– Kivéve magát.
Elmosolyodott,
amolyan elrévedő, emlékező mosollyal.
– Nos, igen, nem
túl jól indult a kapcsolatunk. Szóval, miután megismertem, nem
tudtam elképzelni, hogy ennyire kifordult volna önmagából.
Csendben tettük meg
a hátralévő néhány métert.
– Azt hiszem,
veszek három kávét és visszamegyek.
– Viktornak
koffeinmenteset vegyen, nem hiányzik neki a tuning.
Felnevetett,
tisztelgett, és magamra hagyott.
Bántam is meg nem
is. Eddig legalább elterelte a figyelmemet a saját problémáimról,
de volt mit végiggondolnom. Míg vártam, időm is adódott. Amint
egyedül maradtam a tömegben, beszippantottak az egymásnak
ellentmondó érzések és érvek.
Az nem zavart, hogy
Viki fontosabb volt Viktornak nálam, talán nem is szerettem volna
ennyire, ha nem így van. Viszont az olyan kapcsolatokból elegem
volt, ahol bármilyen okból alárendelt szerepet szántak nekem. A
beszéddel kapcsolatos problémáimra tett gúnyos megjegyzése pedig
hab volt a tortán. Ebből is épp eleget kaptam, egy életre
megcsömörlöttem.
Másrészt viszont…
Zoli három hónapon keresztül minden lehetséges módon bántott,
én pedig nem védekeztem, sőt magamat okoltam. Viktor most először
lépett át egy bizonyos határt, és Viki feletti aggodalma olyan
körülmény, amitől nem tekinthettem el, akármennyire fájtak is a
szavai. Csupán egyetlen meggondolatlan megjegyzés, amikor szinte
magán kívül volt a félelemtől és érzelmi sokktól – vajon
valóban elegendő indok, hogy gondolkodás nélkül eldobjam
magamtól a boldogságot?
Végül arra
jutottam, ezúttal más a helyzet, mert képes vagyok kiállni
magamért, és ha már most feladom, küzdelem nélkül, soha nem
tudom meg, mi lett volna, ha kitartok. Eldöntöttem, hogy adok a
kapcsolatunknak és Viktornak még egy esélyt, amennyiben igényt
tart rá.
Ráadásul, rövid
időn belül immár harmadszor akartam menekülni. Az első két
alkalom csak bajt hozott. Mi más ez, ha nem jel, hogy menekülés
helyett inkább álljak meg és harcoljak?
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése