Boszivadász lettem...

...két novella erejéig! :-D

Nos, ezt a műfajt nem olyan régen űzöm... Ennek az az előnye, hogy nem is dobtam ki egyet sem! :-) A képzeletem mindig is ontotta az ötleteket, de én az agyam egy rejtett zugába száműztem őket, mert a mersz viszont hiányzott! És anélkül ugyebár...

Most úgy tűnik, némi bátorságot importáltam valahonnan, ugyanis amikor Benina pályázatot hirdetett, én gondolkodás nélkül billentyűzetet ragadtam...

(Kedves Benina, és akik még ráismernek majd, ne ijedjetek meg, nem plágiumról van szó! Csupán a név változott, a mögötte rejtőző személy nem. ;-D)

A küldetés

Csendben álltam a sötétben. Bár a feketeség mindent beburkolt, körülfont akár a hideg tengermélyi áramlat, mégis tisztán láttam a fák között sétáló, halkan kántáló nőt. Minden egyes lépésnél a földön fekvő fiatal lány mozdulatlan testére hintett valamit. Tudtam, mit csinál. Újabb boszorkát akart teremteni, saját képére formálva annak küllemét, erejét, képességét. „Klónozni” akarta önmagát. Tudta, hogy közeleg a vég. De elszámította magát. Nem hagyhatom, hogy befejezze a szertartást. Most azonnal lépnem kell.

Szememet lehunytam, mindkét tenyeremet a mellettem magasló fa érdes kérgéhez szorítottam és már éreztem is, ahogy az erő egyre növekszik bennem. Az erő, amit kizárólag boszorkányok közelében birtokolhattam. Az erő, amely nem a sajátom volt. A természet ereje. A földanya ősi hatalma úgy szivárgott ujjaimon keresztül a testembe, mintha enyhén bizsergető, apró áramütések sorozata érte volna a bőrömet. Őrült iramot diktáló szívem egy pillanatra kihagyott, de csak azért, hogy még erősebben induljon újra. Amikor kinyitottam a szemem, mindent sűrű köd borított, látásom mégis élesebb lett, ahelyett, hogy homályosult volna. A vörös hajú nő éppen a lány fölé hajolt, hogy a ráolvasott bűbájtól vörösen izzó címeres pecsétgyűrűvel megbélyegezze.

Ezt a pillanatot választottam, hogy rászabadítsam a tomboló elemeket. Hatalmas széllökések támadtak a boszorkányra, akárha erős kezek tépték volna haját, ruháját, hogy megakadályozzák terve végrehajtásában. Az esőcseppek is csak őt kínozták. Jéghideg tűszúrásokként csapódtak bőréhez. Lába alatt megmozdult a talaj a legközelebbi fához taszítva őt. A fa ágai élőlényként kúszták körbe karcsú testét, mintegy odaláncolva a törzshöz. Az ajkát elhagyó sikolyt, majd az újra mormolni kezdett varázserejű szavakat elnyomta a szél zúgása.

Ekkor léptem elő az erőt és oltalmat adó tölgy mögül. Odasétáltam a mozdulatlanságba kényszerített boszorkához és tenyeremet ezúttal az ő halántékára simítottam. Az érzés cseppet sem volt kellemes. Ezerszer végigcsináltam már, mégis mindannyiszor váratlanul ért a fájdalom. Tüzes lávaként áramlott a vér az ereimben, miközben átéltem a föld emlékeit. Azokat az örök emlékképeket, amelyek megmutatták a boszorkányok gonosz, gyűlölettől fűtött cselekedeteit.

Mostani célpontom tágra nyílt szemeiben felismerés csillant, majd tekintetét elhomályosította a rettegés, amikor megérezte, amit én. Kezeim közvetítésével átáramlott belé mindaz a gyötrelem és keserűség, amit valaha okozott, kényszerítve őt azok átélésére. Együtt sodródtunk a fájdalmak labirintusában. Ő azért, hogy megbűnhődjön, én azért, hogy emlékezzek a feladatomra. Hogy még véletlenül se érezzek szánalmat a lény iránt, akit el kell pusztítanom. Mivel minden egyes alkalommal átélem velük együtt áldozataik szenvedését, soha nem feledhetem el az okot, amiért teremtettem.

Láttam, amint a szemében fokozódik a rettenet, majd lassan kihunyt benne a fény, s távozott belőle az élet.

Ő járt jobban. Egy pillanat alatt véget értek kínjai. Én még órák elteltével is az avarban térdeltem. A boszorka teste már rég eltűnt a felszálló köddel együtt és az emberlányt is elvitték a Takarítók, hogy a szörnyű emlékeket kitörölve meg nem történtté tegyék számára az eseményeket.

Szememből könnyek szivárogtak, testem, és főleg elmém zsibongott a lassan múló, rettenetes fájdalomtól. Jelen pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy még egyszer kibírnám ezt a megpróbáltatást.

És mégis. Ez az immár sokadszor átélt gyötrelem csak még inkább megerősített hitemben és küldetésemben.  Meg kell szabadítanom a földet és lakóit e gonosz fajtól.

Sahirah bosszúja

Az erőm jócskán megsokszorozódott, mióta megtudtam a szüleimtől, hogy kik is vagyunk valójában. Már nem kellett közvetlen kapcsolatot teremtenem az áldozattal, mint kezdő koromban. Akkor nehezebb volt, hisz a közelükbe kellett férkőznöm és mindannyiszor testközelből néztem végig, ahogy megszűntek létezni. Szinte éreztem a szenvedésüket. Minden egyes kivégzés után gyötört a bűntudat. Sokszor elgondolkoztam rajta, vajon jobb vagyok-e náluk…

Azóta minden megváltozott. Láttam, ahogy kiirtották a családomat! Akkor elpattant bennem valami. Már nem érzek bűntudatot, se sajnálatot vagy együttérzést, csak elégedettséget. És ez alkalommal élveztem is. Kifejezetten örültem, hogy én kaptam a megbízást, hogy kivégezzem Maurát. A boszorkányt, aki brutális módon megölte a húgomat. Bosszút állhatok, és, hála a Tanácsnak, mindezt úgy, hogy hivatalos parancsom van rá.

Minden idegszálammal az előttem álló feladatra koncentráltam.

Én ugyan nem láttam magam, de tudtam, milyen változáson esek át. A szemeim elé szürke hályog úszott, egy kívülálló azt hihette volna, hogy megvakultam. Bőröm szinte áttetszővé fakult. Derékig érő koromfekete hajam fehérre váltott és bár szellő se rezdült, úgy szálldosott körülöttem, mintha szélvihar tombolt volna. Tompa, meleg fényű aura ölelt körül, melyben apró elektromos szikrák pattantak.

Igazából nem is tévedne a szemlélődő, jelen környezetemre tényleg vak voltam. Most csak Őt láttam. Maurát. Néztem, ahogy lassan sétál az utcán. Addig nem tehettem semmit, míg emberek között volt, így hát figyeltem tovább. Szerencsére nem kellett sokáig várnom. Betért az Aradiába, a városka okkult üzletébe. Itt már szabad préda volt. Ide csak és kizárólag beavatottak léphettek be, így nem kellett tartanom a lelepleződéstől. Engedtem hát, hogy a bennem áramló energia egyre magasabb szinten pezsegjen. Forróság, lángok, tűz – ismételgettem gondolatban, mint valami mantrát, hogy könnyebben ráhangolódjak Maura hullámhosszára. És végre megéreztem Őt! A testemből kinyúló energianyalábok úgy érzékelték varázserejét, akárha saját ujjaimmal érintettem volna meg a bőrét. Letapogatták, körülfonták és többé nem eresztették. Amint ez a misztikus kapcsolat létrejött kettőnk között, nem menekülhetett. Ő még nem tudta, de már csak percei voltak hátra.

A köröttem keringő apró szikrák lángra lobbantak. A Maurától elszívott erő úgy hatott rájuk, mint olaj a tűzre. Most már Ő is érezte. Érezte, ahogy az ereje elhagyja. Próbaképpen, megpróbált meggyújtani egy gyertyát a tekintetével, de persze nem sikerült. Szemébe őrület és pánik költözött. Tudta, mi történik vele, ahogy azt is, hogy védő varázslata csődöt mondott és már nem tehet semmit. Mégis megpróbálta a lehetetlent. Elővett a táskájából egy bőr erszényt, amiből kék, zöld és vörös színekben kavargó porfelhőt szórt magára. Hirtelen melegem lett. Nem, ez nem lehet! A képessége már az enyém! Hogyan irányítja mégis?! Egyre nagyobb lett a hőség, szinte már izzásig hevült körülöttem minden. Még erősebben koncentráltam. Kizártam a bőrömet perzselő levegő okozta fájdalmat a tudatomból és csak arra összpontosítottam, hogy újra megszerezzem az uralmat Maura képessége felett. Abban a pillanatban, ahogy ez sikerült, a ruhája parázslani kezdett, majd lángra kapott. Az engem kínzó forróság úgy enyhült, ahogy Maura körül emelkedett a hőmérséklet. A tűz egyre csak terjedt a boszorka testén, míg végül teljesen beborította. Fénye, élő fáklyaként bevilágította az üzlethelyiség minden homályos kis szegletét. Az ott tartózkodók megkövülten nézték, ahogy egyetlen hang nélkül vonaglik a kíntól. Senki nem mozdult. Tudták, hogy nem segíthetnek rajta és veszély sem fenyegeti őket, hisz a Maurát elemésztő tűz saját gonoszságából táplálkozik, így másban nem tehet kárt. Néhány rövidke perc és nem marad más belőle, csak egy kupac fekete hamu a bolt közepén. Milyen ironikus, hogy a saját ereje által pusztul el.

Elhalványult köröttem a fény, hajam ismét hollófekete lett, bőröm napbarnított, szemem tiszta, tengerzöld. Vége. Maura nincs többé.