Utolsó bejegyzés

Félreértés ne essék, nem a blogé, hanem a kis füzeté, amiből tinédzser korom verseit válogattam nektek. Ez az utolsó, ami méltónak találtatott az itteni megjelenésre.
Ha emlékeztek még az érzelmi háttér nélkül megírt versre, olvassátok ezt az utolsó művet annak tudatában, hogy ezt már teljes mértékben az átéltek hatása alatt állva vetettem papírra. És, aki olvasta az eddig közzétett verseimet, ebben az írásban ismerős gondolatokra bukkanhat.
Ez azonban nem vers. Valójában fogalmam sincs, hogy műfaját tekintve hova sorolható. Ha valaki tudja, legyen olyan kedves, és ossza meg velem is.

Fájó emlékek

Valamikor régen – már nem tudom, pontosan mikor – falat építettem magam köré, hogy megvédjem azt az álomvilágot, amiben éltem, amiben élni akartam. Aztán jött valaki, és a falon kitárult egy ajtó, beengedve Őt ebbe a zárt kis világba. De neki nem tetszett, hogy az ajtót újabb követte, hogy, bár a falakon átjutott, a térelválasztók még sötéten magaslottak előtte. Ezek lebontása helyett visszafordult, és újra kilépett a fényre, bezárva maga mögött az ajtót, amelyen immár nagyobb lakat van, mint eddig bármikor. Egy pici ablakot azonban nyitva hagyott. Az emlékek ablakát. Az emlékekét, amelyek felidézik, hogy az élet szép is lehet – Vele.

Egy ideje azt hittem, hogy ez a kis ablak is újra bezárult, és én megint élhetem eddigi unalmas, de fájdalmaktól mentes életemet. Ám elég volt egy apró mozdulat, és kiderült, hogy csak egy függöny takarta az ablakot, melyet könnyedén fellebbentett a mozdulat nyomán keletkezett szellő, az emlékezés fuvallata. Az ablak újra fényesen ragyog, és kis világom, a beszűrődő fény hatására a szokottnál is kisebb lett. Kevesebb lett a számomra biztonságot nyújtó árnyék, amelybe eddig visszahúzódtam, a falak pedig, amelyek eddig megvédtek, most úgy érzem, összenyomnak, rám dőlnek, és még csak védekezni sem tudok.

(1999)